II.
II.
Miksa koronázása. Az új dinasztia hatása a nemzeti életre. A politikai feldaraboltság kezdete. Erdély, a magyarság védőbástyája. A vallási kérdés. A nemesség és a nép. Az új hit és a magyar nyelv összetartozó ereje. A nemzeti irodalom kezdetei. A török hatalom terjeszkedése. Balassa János várai a védelmi vonalban. János emelkedése; birtokai, pörei. Balassa Menyhért végrendelete. A Dobó-Balassa összeesküvés. Az országos elégületlenség okai. Az udvar félelme, gyanúja. Kenderesi árulása. Balassa Bécsben. Az 1569-iki országgyűlés. Balassa és Dobó elfogatása.
AMILYEN nehezen sikerült Mária királynénak Ferdinánd trónrajuttatása, olyan könnyen ment Miksa király megkoronázása. A rendek nem annyira öntudatos alkotmányosságból, mint inkább lelki nyugodalmuk megmentésére hangoztatták ugyan, hogy az ország választó királyság, de nem tudván szavuknak nyomatékot adni s érvényt szerezni, belenyugodtak a változhatatlanba s Miksát nagy ünnepek között megkoronázták. Harminczhét esztendő alatt, a mohácsi veszedelemtől 1563-ig, Magyarország életében nagy átalakulások mentek végbe. Az a nemzedék, mely az egységes magyar királyságot Mohács alatt eldőlni látta, mely a két fejedelem között megoszolva, a török ellen sikeres ellentállást kifejteni nem tudott s vérző szívvel szorul a végvárak védelmi vonala mögött a Habsburgok vagy az erdélyi uralkodók szárnya alá, megöregedett vagy elhullott a csatamezőn vagy a régi dicsőséget visszasóhajtván adta ki megfáradott lelkét. Az új nemzedék már csak hírből hallotta, «miről apja nagy búsan szólt», a bécsi udvar vagy a gyulafehérvári aula körében növekedve, német pártinak vagy nemzeti pártinak tudta és érezte magát. Egyik az új politika és művelődési világ, a másik a nemzeti visszahatás szolgálatára ajánlotta magát, beleszokva abba a gondolatba, hogy az önálló Magyarország a történelemé, s nem ismervén saját erejét, nem bízott a visszaállítás lehetőségébe. Fajilag még egy volt a magyarság, de politikailag, művelődése szerint és vallása által részeire esett. A német uralom alatt lévők, a Dunántúl s az éjszaki megyék urai Bécs felé fordultak, onnét nyerve politikai szereplésük és társadalmi helyzetük jogát; művelődése és szokása ekkor kezdte magát a bécsi hatás alá adni. Az új dinasztia nemzetközi udvarában olasz, spanyol, német, flamand egymást tarkázták s köztük a magyar urak állandóan minoritásban maradtak. Alkotmány és kormányrendszer egyaránt megváltozott, az országgyűléseken elkezdődött a sérelmi politika, hogy háromszázados jövendő alapját vesse meg; társadalmi és mívelődési törvényei a spanyol etikett szerint kezdtek alakulni, hogy negyedfélszázadon keresztül Bécsből nyerjék megerősítésüket. Bécsbe jártak politizálni és bevásárolni, idegen uraknak nevelték leányaikat s idegen urakat voltak kénytelenek váraikba befogadni. Nemzeti szempontból az erdélyi udvar konzerválta a magyarság faji, társadalmi jellegét, az lett iskolája a magyar politikának és diplomacziának, ott fejlődött tovább a nemzeti mívelődés és társadalom; míg a török hódoltság területe semlegesen, hol ide, hol oda hajolva, hol innét, hol onnét véve hatást, inkább pangott, csakhogy épen élt. Az anyagiakban aránylag legjobb dolga volt, a török megadóztatta, de meg is védelmezte; míg a versengő hatalmak, hol egyik, hol másik, kölcsönösen rontották egymást és országrészüket. Vallásilag is elváltak, itt és ott új hitfelekezetek alakultak, rohamosan hódítva és nem mindig állva békességben egymás mellett. A vallási kérdés még nem lett politikai elvvé vagy programmá, de a társadalomban már apró réseket ütött s láthatatlan ellentéteket támasztott. A magyarság az új viszonyok teremtette határok között kezdett elhelyezkedni s lassú átalakulás útjára térni. Az oligarchák legnagyobb része megtört, ki erőszakkal, ki szép szerével, ki lekenyereztetve beleszokott a királyi hatalom felsőbbségének gondolatába; az országos gépezet itt és ott megindult, különösen Erdélyben a barát rendet hozott az állami életbe, az iskolák s a papi hajlékok megnyiltak, a végvárak mögött az ipari és kereskedelmi tevékenység is szabadabban mozgott; úgy látszik, mintha a régi Magyarország helyén élt népek lassan-lassan elhelyezkedtek volna, mintha véglegessé akarták volna tenni azt, a mi csak ideiglenes lehetett: a megosztott politikai hatalmat s a magyar faj uralmának e területen való megszorítását vagy megdőlését. Mint mikor a falu megmozdul, oda hagyja az árvízjárta ősi határt, ki ide, ki amoda, dombosabb helyre építi új tanyáját, csak néhány földhöz ragadt vagy ragaszkodó öreg tákolja össze dombosan fölhányott partra a maga sárkunyhóját.
10. FERDINÁND, MIKSA ÉS NEJE EMLÉKÉRME.*
I. Ferdinánd, fia Miksa és ennek felesége Mária emlékérme (27. l.) Miksa magyar királylyá koronáztatásának évében, 1563-ban veretett. Előlapján I. Ferdinánd császárt és királyt díszes mellvértben, az aranygyapjas rend jelvényével ábrázolja körirata: * FER(dinandus) D(ei) G(ratia EL(ectus) RO(manorum) IM(perator) S(emper) AV(gustus) GE(rmaniae) HV(ngariae) BO(hemiae) R(ex) 1563. * A hátlapon Miksa és Mária királyné mellképei láthatók az előbbi atyjáéhoz hasonló diszben s fején sugaras diadémmal, félig fedi amazt. A körirat: * MAXIMILIAN(us) D(ei) G(ratin) RO(manorum) HVN(gariae) BO(hemiae) REX 1563 * Az autotipia a Magyar Nemzeti Múzeum érem- és régiségtára eredeti ezüst példányának gipszmásolatáról felvett fénykép után készült.
A főurak és nemesek, kiki világi érdeke és politikai helyzete szerint fogott pártot, csak a föld népe, melyen keresztül özönlött török és német, keresztül gázolt magyar és idegen, maradt hű a régi dicsőséghez. Nem tudta, hogy mit tesz, de tette ösztönből, politikai sejtelemből, faji szükségből: a magyar egységnek ideális világát teremtette és tartotta meg tradicziói, emlékei, életmódja és nyelve, főként nyelve által. Ezek a szegény népek, kiket adó és hatalom nyomott, ezek voltak a politikai Magyarország egységének megvédői és föntartói – nyelvük által, a melyen panaszolkodtak, a melyen papjukat megértették s a melyen énekeiket elzengették. Történelmi hagyományaikban, életmódjukban, szokásaikban, házi iparukban, szenvedéseikben és földhöztapadtságukban, reményeikben és sóhajtásukban, hitükben és nyelvükben élt csupán az egységes haza, melyet fölöttük régen három részre osztott a német, a török s az erdélyi fejedelem. Összetartotta őket nyomorúságuk, közös sanyarúságuk, szigorú helyzetük, összeforrasztotta az imádság és nyelv; az imádság, melyben jobb jövendőért könyörögtek, és nyelvük, a melyen megértették egymást. Ez államföntartó osztálynak a jövendő igazat, koruk költészete és irodalma reményt és hitet adott. Az az irodalom, melyet hegedőseik, utóbb lantosaik, papjaik, iskolamestereik, tanítóik énekeiből, prédikáczióiból, tanításaiból, históriáiból és később könyveiből tanultak, ismertek és megszerettek; mely egygyé forrasztotta őket, táplálva nemzeti hagyományaikat s értékessé tette előttük a multat s kívánttá a szebb jövendőt, melyben reménykedtek. Az a nyelv, mely még közös maradt köztük és uraik között, az az irodalom, melynek a főurak váraiban s a véghelyek vitézei körében, a templomok ájtatos hallgatóságában s a falu alatt meg volt a maga közönsége; az a nyelv, melyen felhangzott a nemzeti keserűség s az isteni jóság vigasztaló szava, az az irodalom, melyben megszólalt a nemzeti érzéseknek gazdagsága: az az irodalom és nyelv, a mely háromszáz esztendeig a magyar nemzet lelkiismereteképen kopogtatott a három százados multnak minden vihara alatt a magyarság szívén, az a nyelv, melyben a nemzet él, az az irodalom, mely a nemzetbe életet lehelt.
E megváltozott viszonyok lassan-lassan áthatották a nemzetnek minden rétegét. Az ország gondjában járó osztályok, urak és nemesek folytatták alkotmányos politikájukat, melynek két nagy czélja volt, visszakebelezni Erdélyt s a részeket s kiverni a törököt. Ezek még ekkor eszményi törekvéseknek bizonyultak, bár Erdély utóbb a Habsburg uralom alá került s kevéssel reá az ország is felszabadult a török igája alól. A hívek egyrésze észre sem vette a változást, más része még mindig hitt a jövendőben, bár észre kellett venniök, hogy az ország három felé osztása az állandóság jellegét kezdi magára ölteni. Ez utóbbiak közé tartozott az öregedő Balassa János, kitől elmult izgató kalandokban gyönyörködő fiatalsága, s kinek mind súlyosabb gondok nehezedtek vállára. Világát a felsővidék várai, vagyona és a mit legelőbb kellett volna említenem, családja alkották. Hivatalos és magánügyei foglalták el; a török hatalom terjeszkedése még nem ért véget s a felvidéket még egyre fenyegette. Országgyűlési végzéseinkben évről-évre megismétlődik a rendek s a király óhaja, hogy a véghelyeket meg kell erősíteni, védelmükben állandó zsoldosokat tartani. Balassa várai, Kékkő, Divény, Gyarmat – az első védelmi vonalba estek, mely Érsekújvár, Eger és Kassa között legjobban volt fenyegetve; Liptóujvár, Csetnek, Salgó a második vonalon; de az utóbbi kettő sem egészen bátorságos. Várainak fölszerelése és jó karban tartása sok áldozatot kívánt, családja és gyermekeinek neveltetése sem mentette föl komoly gondjai alól. Ígyaákra s nem először 1557-ben, mikor Lipcsey Jánosnak és Orbán Balázsnak Sóskő várához tartozó jobbágyait Dobravina várához foglalta, hátárait sértegette s míg ők az országgyűlésen voltak, nyájait elhajtotta.* Zsarolta jobbágyait, a miért Verancsics meginti,* a minek emléke a hibbeiek panaszában még holta után is följárt; Kékkő várának s hozzátartozó birtokainak királyi tizedét nem a hivatalos kivetés szerint, hanem kisebb összegekben szállította be, a miért megint Verancsics korholását vonta fejére.* Folytatta pöreit s újakat kezdett. 1563-ban Kis- és Nagy-Liberthéért a gersei Pethőkkel pörösködött,* 1568-tól kezdve rokonaival, Szklabonyai János és Balassa Menyhért utódaival állott pörben; amaz bár hatalmaskodási pör, egyességgel végződik, emez azonban nem tud befejeződni. Menyhért és János folytonos érintkezésben állottak s örökölt birtokaikban is volt valami közösségük.
Tört. Tár, 1897. évf. 34. l.
VERANCSICS, id. h. IX. k. 149. l.
U. ott. XI. k. 260. l.
A gr. Károlyics, okmtára, III. k 337. l.
Mikor Menyhért 1568-ban meghalt, végrendeletében Jánosra bízta István fia gyámságát és vagyonának gondozását.* János azon kezdte, hogy az apán volt követelése fejében a gyámfiú ingóságait lefoglalta, sőt István tiltakozása daczára magánál tartotta, azzal védve eljárását, hogy neki Menyhérten követelése van. Mikor István a királyhoz fordult, kérve visszatartott javainak kiadatását s a király e kiadatást tényleg elrendelte, János e rendelet ellen protestált, mert, mint levelében írja, István vele még meg nem egyezett.* Az öreg Balassa még mindig a fiatal Balassa szellemében jár el, habár nem oly heves és hirtelenkezű s nem veszi észre, hogy a vagyongyűjtésnek ilyféle módja fölött az idő elrepült. Talán abban bízott, hogy nem egyedül ő, hanem mások, többen tartják még a régi szokást, talán tekintélyében, melynek bizonyára súlya volt Bécsben s a pozsonyi kamarán. Az utóbbi ügyben talán igaza is volt s kis öcscse lehetett, mint Menyhért fia, örökölt hajlandóságánál fogva erőszakosabb. Bár igy, bár amúgy Jánost pörei mégis csak koporsójánál hagyták el. Benne is megvolt a Balassák szerzési vágya s négy gyermekre tekintett otthon; két fiúra, kik utóvégre is megélnek a maguk kenyerén s két leányra, a kiket majdan rangjához illő módon kell férjhez adni és kiházasítani. Annál inkább elkerülhette volna zsarolásait s erőszakoskodásait, mert számára sem a hasznos szolgálatok tere, sem a királyi adományok kilátása nem zárult még be. Hiszen Miksa is azon kezdte, hogy atyjának a gömöri birtokokra szóló adományát megerősítette s 1568-ban hűséges szolgálatai fejében, Jánosnak s fiutódainak egy nemesi kúriát írt be Miskolczon* s ezenkívül ajándékul adja Dobsinát* Ezenfelül pedig 1569-ben elrendelte, hogy a Balassák kezén lévő várak s jószágok minden ingó és ingatlan javaikkal együtt János és testvére gyermekei, Imre fia András és Menyhért fia, István között jog szerint megosztassanak.
A gr. Károlyi cs. okmtára, III. k. 375. l.
A családi levéltárban 1573. év alatt
A Mednyánszky-gyűjteményben.
U. ott.
KÉKKŐ VÁRA
(Rajzolta Cserna Károly)
11. BALASSA MENYHÉRT SÍRKÖVE.*
Balassa Menyhért sírköve (33. l.) Széleskuton, Pozsony vármegyében, a római kath. templomban őriztetik. Vörös márványból készült, s két mezőre oszlik. A felső mező domborműve a halott térdképét teljes vértezetben, feje fölé emelt kardjával (mely ma is megvan a Magyar Nemzeti Múzeum érem- és régiségtárában) ábrázolja; balja felett négyszögletű táblácskán HODIE MINI CRAS TIBI felirat olvasható, a mező alsó szegletét a Balassák czímere foglalja el, a pajzs két szegletében M(elchior) B(alassa) betűkkel. Az alsó, renaissance keretbe foglalt mezőben van a felirat; szövegének olvasását l. a 237. lapon. A sírkőről az 1896. évi ezredéves országos kiállítás számára gipszmásolat készült, mely jelenleg a Magyar Nemzeti Múzeumban van elhelyezve. Erről másolta le Cserna Károly. A Szilágyi Sándor által szerkesztett «A Magyar Nemzet Története» czimű munka V. kötetében a sírkőnek csupán felső része, a felirat nélkül, közöltetett.
BALASSA MENYHÉRT SIRKÖVÉNEK FELIRATA.
SPECTABILI ET MAGNIFICO HEROI MELCHIORI
BALASSI DE GIARMATH CONSILYS ILLVSTRI
DEXTRA MAGNANIMO VICTORYS BELLICOSO
ANIMO INTERRIBILI ET ADMIRABILI PARENTI
SVO OBSERVAN(do), STEPHANVS BALASI FILIVS HOC
MONVMENTVM POSVIT OBYT WIEN(n) AE AN(n)o CHRIS(ti)M
LXVIII. MENSE 9 FEBRVARII AETATIS SUAE ANNO LVII
EPITAPHIVM
[MI]LITIAE MARTISQ(ue) DECVS CELEBERRIMVS ARMIS
[E]STIRPE BALASSAE MELCHIOR HIC SITVS EST
[SE]MPER ERAT BELLO INVICTVS NIL AVSIBVS VNQVA(m)
MVTATVS RETVLIT VICTOR, VBIQ(ue) MANVS
[HE]ROIS LAVDES MEMORET QUIS GESTA TRIVMPHOS
MENS PETYT COELOS NOMEN VTRVMQ(ue) POLVM.
BALASSI DE GIARMATH CONSILYS ILLVSTRI
DEXTRA MAGNANIMO VICTORYS BELLICOSO
ANIMO INTERRIBILI ET ADMIRABILI PARENTI
SVO OBSERVAN(do), STEPHANVS BALASI FILIVS HOC
MONVMENTVM POSVIT OBYT WIEN(n) AE AN(n)o CHRIS(ti)M
LXVIII. MENSE 9 FEBRVARII AETATIS SUAE ANNO LVII
EPITAPHIVM
[MI]LITIAE MARTISQ(ue) DECVS CELEBERRIMVS ARMIS
[E]STIRPE BALASSAE MELCHIOR HIC SITVS EST
[SE]MPER ERAT BELLO INVICTVS NIL AVSIBVS VNQVA(m)
MVTATVS RETVLIT VICTOR, VBIQ(ue) MANVS
[HE]ROIS LAVDES MEMORET QUIS GESTA TRIVMPHOS
MENS PETYT COELOS NOMEN VTRVMQ(ue) POLVM.
Előbb említett adományainak tiszta szándéka iránt nem lehetünk kétségben. Miksa mind szorosabban akarta magához kapcsolni e hatalmas urat és családját, fiához fiait a jövendőre, magához az apát a jelenre. De már az utóbbi intézkedés indítékáról nem nyilatkozhatunk határozottan. Lehet, hogy a Balassa-javak megosztására való törekvés nem is tőle eredt, talán a János és István között fölmerült ellentétek kiegyenlítésének egyik aktája. Lehet, hogy az udvar lekenyerező politikájának eredménye, hogy az erdélyi fejedelem érdekében föltetsző mozgalomtól a Balassákat elvonja, de legvalószínűbben mégis előzetes lépés arra, hogy a Balassák javai a bonyolult tulajdonjogi viszonyok megoldása után elválasztassanak s így János birtokai a Dobó-összeesküvés gyanuja vagy bűne alapján a két ág megkárosítása nélkül elkobozhatók legyenek. Ez ugyan nem történt meg, de Miksa már ekkor erősen fölgerjedt Balassa János ellen, kit hűtlenségi pörbe s összeesküvés gyanújába kevertek.
A Dobó-Balassa összeesküvés, a mint még ma is nevezik, a történeti tévedések közé tartozik s elnevezése egyszerűen hibás hagyományon alapul. Sem Dobó, ki Egerben életre halálra védte Ferdinándot s Miksáért Erdélyben kemény fogságot szenvedett, sem Balassa János, ki egész életében a királyaihoz való hűség mintaképe volt, nem érdemlik meg, hogy az utókor előtt gyanú alatt vagy bűnösségben maradjanak. Az történt, hogy a régi klasszikus történetírók, Istvánffy és Forgách adta név belecsúszott hazai történetírásunk könyveibe s daczára az újabb nyomozások eredményeinek, benne maradt ma is. Ha gyanúról szólunk, annak van némi alapja, nem ugyan a meghurczoltak személyére, hanem az eseményekre; de összeesküvésről szó nem lehet, csupán misztifikáczióról, melynek a gyanakvó Miksa s a rövidlátó és félénk bécsi udvar előtt e kitünő hazafiak áldozatul estek.
1569-ben és már előbb nem egy jelenség mutatkozott, a mi a bécsi udvar figyelmét és félelmét fölkölté; az országban kísértő rémlátások s a külföldi diplomácziából szállongó hírek egy szélesen kiterjedt összeesküvés rémét lebegtették szeme előtt. A gyanú Dobó Istvánra és Balassa Jánosra, Homonnayra s másokra, köztük Bocskay Györgyre, a két főintéző sógorára esett. Azt fogták rájuk, hogy a magyar urak Erdélyhez húznak s János Zsigmond uralkodása alatt a királyi területet s az erdélyi részeket egyesíteni törekesznek. Ez a gyanú s az összeesküvés réme anynyira kisértett, hogy az 1569 elejére összehívott országgyűlést is elhalasztották miatta. Az ország helyzete s az udvar bizalmatlansága Mohács óta mindig elég anyagot rejthetett magában egy nemzeti irányú mozgalomra, de ennek ideje még nem érkezett el s lehetősége, mely a siker reményével fog munkához, egyenesen ki volt zárva. Tagadhatatlan azonban, hogy az országnak királypárti részében sok csendes elégületlen volt. A Habsburg házba s a külföldi segélylyel kivert török uralmának megszünésébe vetett hit illuziója mind jobban foszladozott. A török megerősítette hatalmát, fölszerelte várait s állami szervezetét kiterjesztette a hódított s a behódolt területekre. A német segélyhadak inkább rontották, zsarolták a népet s a török mellett, más kézre harácsoltak; az idegen urak mind több pozicziót foglaltak el s tartottak meg hatalmukban s az ausztriai módra berendezett államháztartás inkább nyugtalanította, mint megnyugtatta az kedélyeket. Tagadhatatlan, hogy a török s a lengyel ágensek és diplomaták hírei mind kedvezőtlenebbekké lettek, s az erdélyi fejedelem álmaiban ott lebeghetett Szent-István koronája, mely alatt az ő fején a keresztyén Magyarország ismét egyesül. De összeesküvésről szó sem volt s nem Balassa és Dobó részéről.
A király ugyan aggódott s a kamara rémeket látott s bár Balassa még 1569 májusáig «folytonosan a legnagyobb hűséggel és pontossággal tudósítgatá Miksát a szomszéd török mozgalmakról s a tudomására jutott ügyekről s tisztét, a zólyomi kapitányságot kifogástalan hűséggel viselte»,* bár egész életét a dinasztia szolgálatában töltötte, bár őt maga Miksa is többször kitüntette, hitt az egyre szaporodó híreknek s megbízott Kenderesiben, kinél lelkiismeretlenebb szédelgőt aligha ismerünk XVI. századi történetünkben.
KÁROLYI ÁRPÁD A Dobó-Balassa-féle összeesküvés történetéhez. (Budapest, 1879) 31 l.
A király jobb érzésére hallgatván, fölidézte Dobót és Balassát Bécsbe. De mind a kettő kimentette magát; Dobó betegségével, Balassa hivatalos dolgaival. 1568 novemberében irja a királynak, «hogy inkább lemond a zólyomi kapitányságról, mért látja, hogy rosszakaróinak sugdosásai ő felsége előtt többet nyomnak, mint az ő mentségei s mert nem szeretné a kényes hivatalnak ilyen körülmények között való folytatása által ő felsége kegyét végkép elveszíteni». Ez alkalommal csakugyan nem ment föl, s hivatalát is megtartotta, sőt tovább is hűségesen szolgálta királyát. Hanem mikor az országgyűlést 1569 január 6-ikára egybehívták s mikor az udvar a gyanúba fogott urakat mindenáron fel akarta Pozsonyba csalogatni, hogy a gyanú táplálékot ne nyerjen, Balassa csakugyan megjelent.
Az országgyűlésre lassankint Pozsonyba gyülekező rendek megütközve értesültek az összeesküvés híréről s arról, hogy e miatt a diéta elmarad. De Miksát, mert 1567 óta nem tartott országgyűlést, a védelmi intézkedések s pénzügyi dolgok, főként az adó megajánlása szorították. Magához hivatta tehát a Pozsonyban megjelent urak egy részét, Balassát is, s tőlük ez irányban véleményt kért, nem lehetne-e ez ügyekben az utolsó országgyűlés törvényei alapján megajánlott adót behajtani s a kivetett közmunkákat a várak megerősítésére fölhasználni. Az urak országgyűlést kértek s Miksa, miután azoknak erős alkotmányos érzületét elhallgattatni nem tudta, 1569 augusztus elsejére Pozsonyba országgyűlést kényszerűlt hirdettetni.
Mikor márczius végén a király a magyar urakat Bécsből elbocsátotta, Balassa is hazament, de nem minden kárpótlás nélkül. Olyan kitüntető fogadtatásban részesült, hogy teljesen megnyugodhatott királya kegyelmében. «Egyik kihallgatás után» – írja Istvánffy után Bálint egyik életrajz írója – «Miksa visszahívta, vele kezet fogott s meghagyta neki, hogy a déli órákban ismét jelenjen meg s részt vegyen az udvar által a friss havon rendezendő szánkázásban. Midőn pedig megjelent, a király, ki nejével és nagyobb leányával egy szánra ült, kisebb leányát, Erzsébetet Balassára bízta, kivel egy szánon foglalt helyet.»* Örömmel sietett Zólyomba vissza, hűségesen szolgált tovább is és minden aggodalom nélkül ment újból Pozsonyba az augusztus elsején megnyilandó országgyűlésre, annál inkább, mert mind Dobónak, mind neki bécsi barátaik a leghatározottabb igéretekkel nyújtottak biztonságot s hittek a királyi szónak, mely nekik menedéket igért. Dobó is megjelent, Balassa is prédikátorával, Bornemissza Péterrel s megfelelő kisérettel.
SZILÁDY ÁRON, Balassa Bálint költeményeihez írt bevezetésében; melyet a Magyar Történelmi Társulat adott ki 1879-ben.
12. KENDERESI FELADÓ LEVELÉNEK ZÁRADÉKA.*
Kenderesi feladó levele (37. l.) 1569 február 5-ikén kelt; eredetije a bécsi cs. és kir. udvari és állami levéltárban őriztetik. Az itt közölt záradék olvasása; ad annos longinquos et felices Deus conser(v)et ma(ies)t(a)tem v(estram). Datu(m) Cassowiae, 5. Februarii 1569. Ma(ies)t(a)tis v(estrae): caes(areae): fidelis servitor Stephanus Kenderessy m(anu) p(ro)p(ria).
Nem ismerték a közbejött eseményeket s az ausztriai hűséget. Kenderesi levelei súlyos gyanúba keverték az úgynevezett összeesküvőket s a gyanakodó és félni kezdő Miksa nem tudott vagy nem akart hinni hűségüknek, melyet Dobó Eger védelmével, Erdélyben szenvedett fogságával, Balassa számos kitünő szolgálatával, mindketten életük egész folyásával erősítettek meg. Mikor az országgyűlés vége felé, 1569 október 12-én a rendekkel, kiket a várlakban maga köré gyűjtött, utolsó leiratát közölni kívánta, kész ténynyel állott elő. Elfogatta Balassát és Dobót, (Homonnay nem jelent meg) s «komoly szavakkal adott kifejezést fájdalmának, hogy az ország rendei között találkoztak olyanok, kik az erdélyi fejedelemmel összeesküvést forralva, nyilt lázadást készültek támasztani.»* Ügyüket, a rendek kívánsága daczára, hogy az az országgyűlésen tárgyaltassék, választott bíróságra bízta; magukat a rendek által ajánlott 200 arany biztosíték és 30 kezes ellenére Pozsonyban fogságra vetette.
Magyar országgy. emlékek; V. k. 190. l.
A karok és rendek lehangoltan hagyták oda Pozsonyt; Miksa széleskörű nyomozást indított meg, a foglyok elvesztették bizalmukat mindenben. A királyi szóban, melynek ellenére elfogattak, a rendek pártfogásában, melynek nem volt sikere, saját érdemeik és szolgálataik súlyában, melyet tekintetbe nem vettek s az országos törvények erejében, melyet meg nem tartottak; bíráikban, kiket nem ismertek, s talán maguk és hazájuk jövendőjében, melyért vérük hullásával annyit áldoztak.
