III.
III.
Balassa Jánosné Sulyok Anna. Vígasztalói. Balassa András közbenjárása. Bornemissza Péter a Balassák szolgálatában. Befolyása Balassa Bálint nevelésére. A rendek közbenjárnak Balassa Jánosért. János védekezése. Szökése. Menekülése Lengyelországba. Kenderesi hamissága kiderül. Az 1572-iki országgyűlés. Kegyelem Dobó részére. Balassa elégtételt követel. Salvus conductust kap. Liptóujvárt visszakapja. Rudolf megkoronázása. Balassa János kitüntetése. Bálint az udvar előtt. Magyar tánczának diadala. Az apa reményei.
HAZATÉRŐ rendek s kíséretük vitték szét az elfogatás hírét s annak nyomában mindenütt megdöbbenés járt. A szerint adták és vették, a mint fogyatékosabb értesüléseiket vehették, vagy a mint azt maguk is toldották vagy ferdítették. Balassáné talán hamarább is meghallhatta, mint rokonai András és István, kik mindketten részt vettek az országgyűlésen, hazaérkeztek s neki az eseményt előadták. A rossz hír már akkor is szárnyon járt, de mégis lassúbb lehetett, mint a hű Bornemissza. Balassa János udvari prédikátora, ki urát Pozsonyba is elkísérte s az országos rendeknek prédikált is, ura elfogatása után azonnal hazasietett, hogy szegény asszonyát vigasztalhassa. Az első aléltságból fölocsúdva, komoly kérdéseknek kellett fölmerülni: nem fogja-e a király haragja a gyanúsítottak ártatlan családját s vagyonát is érni, meddig tart fogságuk, mily rettenetes bizonyítékok vannak az udvar kezében bűnösségük felül, hogyan kell s mint lehet őket megmenteni? Egyelőre megnyugtató volt a király igérete, hogy nyomozást indittat s nyilvános bíróságot bíz meg ügyük tárgyalásával, de mit kell tenniök a jövendőben a maguk védelmére s Balassa János megmentésére?
Az aggodalom e tengerében Balassánénak két vigasztaló angyala volt: meggyőződése, hogy hites ura ártatlan s hite, mely Istenben vetett bizalommal leste a szabadulás óráját. Bízott az ország rendeiben s ura multjában és szolgálatai érdemében, de legjobban bízott Istenében, ki az árvák és özvegyek jóltevője. Bízott rokonaiban, kiket szintén nagyon lesujtott, hogy a család nesztorát és büszkeségét alacsony gyanú nyomja. Nem kétlem, hogy András, sőt folyamatban lévő pörük daczára István is mindent elkövettek szomorú ángyuk érdekében, hogy tanácscsal és segítséggel állottak szolgálatára. Ámbár András kissé óvatos, hogy ne mondjam, félénk volt, s mint később Bálinttal szemben, úgy most Jánossal szemben sem merhette magát kitenni. De mégis megemberelte magát s közbenjáró volt és maradt a rendeknél, kik folytonosan ostromolták a trónt az elfogottak érdekében. A reménységnek vékony szálai hamar elszakadtak volna, ha Balassáné hitében gyenge, Istenéhez való bizodalmában ingatag s ha nem áll mellette, hogy hitét és bizalmát erősítse a derék Bornemissza Péter, gyermekeinek 1562 óta nevelője s házának udvari papja. De mellette volt, erősítette, bíztatta és vigasztalta s még később is tanúságot tett róla, hogy csudálatos ájtatos vala az Istennek igéjének tanulásába».*
Prédikácziói I. része. Sempthe, 1573.
13. BALASSA ISTVÁN ÉS FELESÉGE ALÁIRÁSA ÉS PECSÉTJE.*
Balassa István és felesége Chóron Anna aláírása és pecsétje (40. l.) 1586 augusztus 19-ikén kelt s a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában őrzött levelükről vétetett. Az aláírások olvasása: Steph(anaus) Balasy ma(nu)p(ro)p(ri)a. Chorom Anna. A pecséteket Passuth Ödön másolta le az eredetiről. Az első Balassa Istvánnéé; czímere egyenes pajzsban szarvast ábrázol, melynek hátába kutya kapaszkodik; a sisakdísz öt strucztoll; a felirat: IO-DD. A második Balassa Istváné, az ismert családi czímerrel és S. B. betükkel.
Adataink hiányosak, de aligha hagynának bennünket cserben, ha előkerülnének valaha. Mert az a belső viszony, mely Bornemisszát a Balassákhoz fűzi s, ama tények, melyek e viszonyt nyilvánvalóvá teszik, pótolják értesüléseink hézagait. Bornemissza, mióta János udvarába került, mind haláláig a Balassák udvarában legalább is védő szárnyuk alatt élt. János 1562 óta bizonyosan, ha nem előbb, Zólyomban fogadta magához s 1573-ig, két esztendő kivételével (1564–65), a mikor András mellett volt, folytonosan udvarukban élt. János vitte magával mindenüvé, Pozsonyba is amaz országgyűlésre, a hol elfogatott; ő adott neki engedelmet, hogy Nagy-Szombatban a Balassa-portán prédikálhasson, a miért aztán 1576-ban országgyűlés elé is czitálták, «nem azért mert ágostai, vagy más hitet vallott, hanem mert bizonyos sakramentárius papot, Abstemios Pétert nem egyszer, sőt több izben Nagy-Szombatba s eme város új hitet valló polgárainak kegyébe bevezette s neki megengedte, hogy saját udvarházában prédikálhasson».* Bornemissza már ekkor semptei pap volt, de János megmaradt pátronusának s miután nyilvános helyen nem prédikálhatott, a Balassa-kúrián tartotta beszédeit. Buzgóságból tette, de úgy látszott, mintha daczból tenné. Bécsbe is fölidézték 1578-ban e miatt, de mikor megszökött, rövid rejtőzködés után megint a Balassák, előbb András, majd István udvarában talált menedéket. E kitünő tudós és nevezetes író pártolásával a Balassák csak gyarapították irodalmunk, művelődésünk körül szerzett érdemeiket. Családjuk az új hit és emberei védelmében előljárt s pártolta azoknak írói törekvéseit: nem egy kiváló reformátort támogattak, nem egy nevezetes könyv megjelenését tették lehetővé. Bornemissza is 1573-tól András, 1577-től Menyhért védelme alatt állott, 1582-ben énekeit, 1584-ben prédikáczióit ajánlja Balassa Istvánnak. Kívüle Sibolthi Péter is Istvánnál írja 1584-ben Vigasztaló Könyvecskéjét. S Menyhértnek udvari papja volt ama Hevesi Mihály, kit a Tiszán inneni kerület első superintendenseképen ismertek, s annak tartottak a század elején. A Balassák iránt az utókor is hálás lehet, a miért e derék írókat, kivált Bornemisszát oly melegem fölkarolták s Bornemissza minden alkalommal szeretettel, hálával ismeri el pártfogásukat. A hol a protestantizmus pártolóiról megemlékezik, különös melegséggel szól róluk, de senkiről sem szól melegebben, mint Balassa Jánosnéról, Sulyok Annáról, kit az új hit dajkái között említ, mint Méliusz Péter, Szent-János Jelenéseiben. Nagy dicséretet hagyott róla prédikáczióinak magyar ajánlásában; nagy tiszteletnek és bensőbb összeköttetésnek emlékét hagyta ránk «gyermecskék rengetésére» írt énekében, melyet Sulyok Anna nevére, talán épen Bálint bölcseje mellett szerzett. Az istenfélő és ájtatos anya s a versíró tanító hatása kétségtelen nyomot hagyott a mindenre fogékony ifjú lelkében. Lágy kedélye és érzékeny szíve édes anyjára, írói becsvágya s versei az énekszerző papra mutatnak. Amaz ének ritmusa, melylyel Balassáné szunnyadó gyermekeit elaltatta, százszor megfrissülve s megújulva csengett vissza Bálint kobzán, ki édes anyja altató danájában a költészet angyalának szárnya lebbenését érezhette. Ha valaha Balassánénak s gyermekeinek vigasztalóra szükségül volt, az a félesztendő volt az, melyet Balassa János pozsonyi fogságában töltött, nagy szomorúságban hagyva övéit.
Magyar Országgy. Emlékek, VI. k. 169. l.
14. BORNEMISZA PRÉDIKÁCZIÓ III. KÖTETÉNEK CZÍMLAPJA.*
Bornemissza Péter Prédikácziói III. kötetének czímlapja (41. l.) s gyermekdalának «Enekec harom rendbe» (Detrekő, 1582.) czímű munkája 159. lapján levő kezdősorai (43. l.) a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának példányairól közöltetnek.
15. BORNEMISSZA GYERMEKDALA.
A rendek kétszeri közbenjárása eredményekép, Miksa megigérte, hogy az összeesküvők ügyét a hazai törvények szerint fogja tárgyaltatni. A foglyok attól féltek, hogy ügyük huzamosabb ideig el fog tartani, különösen akkor, mikor megtudták, hogy a király Bécsbe ment vissza. Mind a ketten kérő levelet írtak, hogy szabadságukat visszanyerjék, Harrach Leonárdhoz közbenjárásaért. Balassa leveléből ideírom a következő részt, hogy azzal János egyenességét, öntudatos ártatlanságát s energiáját láttassam:
«Tudja uraságod, hogy ő felségét irigyeim hallatlan hamis vádaskodásai letartóztatásomra bírták, a min az árulkodók nagy cselszövéssel folytatott gonoszságát tekintve, nem is csodálkozom. De azt hiszem, nincs az ég alatt olyan józan észszel fölruházott halandó, a ki vádakból ellenem bármit bebizonyítani tudna s rám tudná azt sütni, hogy én, a ki kora ifjúságomtól fogva ő fölségeik udvarában s szolgálatiban nőttem föl s istené legyen a dicsőség, helyemet mindig becsülettel töltöttem be: most, midőn innen-onnan közel állok a vénséghez, megfeledkezve magamról s az enyéimről, egy egész élet munkásságáról s mind arról, a miben annyi idegen nép között és ellen ő fölségeik szolgálatában, dicsekvés nélkül legyen mondva, folyton törhetlen lélekkel buzgólkodtam, mindazt, életemnek e szakában, elzárva magam előtt a megérdemlett jutalom útját; a gyalázat bélyegével elhomályosítani vagy épen eltemetni törekedném.»* Ez a védelem ártatlan embernek erős fejéből, okosan és önérzetesen fakadt. S ha látjuk, hogy a király által delegált bizottság minden erőlködése daczára sem talált a vádak támogatására bizonyítékokat, hogy azok tisztán a Kenderesi hamisítványain nyugodtak, s mikor Kenderesi árulása kisült, azok is meg dőltek, igazat kell adnunk Balassának s meghajolnunk ama bátorság előtt, melylyel magát mint fogoly védelmezte. S ebből jellemének más oldalára is következtetést vonunk: királyához való hűségére, melyet később sem tudott még a szenvedett méltatlanság sem megtántorítani. Bűnösnek a fogság büntetés, ártatlannak, milyenek ők is voltak, kín és gyalázat. Azonban a király nem hallgatta meg kérésüket, sőt fogságukat megszigorította. Idő kellett mindenhez, a vizsgálat folytatásához s ahhoz, hogy egy véletlen Kenderesi hamisításairól a leplet s ezzel Miksa szeméről a hályogot lerántsa. Csakhogy épen ezt kivárni nagyon nehezükre esett a foglyoknak: a beteges, öreg Dobónak s az erőteljes, nyugtalan Balassának. Börtönük ajtaja előbb-utóbb megnyílt volna, mint később megnyílt Dobónak, de Balassáét kinyitotta hitvesének aggodalmas és szerető gondja. Bár őreik tartottak tőle, s megakadályozták, hogy a foglyok feleségükkel érintkezzenek, Balassáné nem azért volt nénje Dobónénak, hogy meg ne kísértse azt, a mit Sára megpróbált s a mi megszabadította Dobót szamosújvári börtönéből, erdélyi fogságából. Megvesztegette őreit s kivezette Balassát, a ki Pozsony alatt készen álló paripájára fölkapva, legényeivel Zólyomba, majd onnét 1570 márczius elején, valószínűleg 8-ikán Lengyelországba menekült.
KÁROLYI ÁRPÁD, id, m.
Azzal, hogy letartóztatása szökése következtében megszünt, sem Balassa, sem a gyanúsítottak ügye nem dőlt el. Miksa Balassa szökése hírére haragra lobbant s kézrekerítéséről gondolkodott. Hívei tudósításaiból hamar értesült arról, hogy Balassa az ország határán kívül, Rimanow lengyel városban egy barátjánál időz, de Balassa üldöztetése egyrészt nem vezetett volna eredményre, másrészt nem mutatkozott tanácsosnak, pedig a bécsi körök gyanúsító politikájának nagyon megfelelő lett volna. Azt már Bécsben is meg kellett érteni, hogy az egész összeesküvés hihetetlennek látszott a magyarországi közvélemény előtt s hogy hőseit általános rokonszenv kisérte. A nyomozó bizottság működésének eredménytelensége, a fogott és befolyásolt tanuk kihallgatása daczára, mindjobban megerősítette a magyarság fölfogását s minden jelenség oda mutatott, hogy e pör megkezdése, Dobó fogsága és Balassa üldözése csak rontaná a király népszerűségét. Litvay Tamás, ki Újvárat Balassa embereitől kiostromolta, élénken panaszkodik a népszerűtlen megbízatását és e miatt saját személyét ért megvetésről, legalább is lenézésről; a protonotarius, Hosszutóthi megtagadta a megidézett tanúk vallomásáról fölvett jegyzőkönyv kiszolgáltatását; Miksa ágensei sem találták alkalomszerűnek, hogy a király Balassát Lengyelország területén hatalmába kerítse; szóval a közvélemény előtt Miksa már akkor elvesztette a pört, mikor még meg sem indította. Miksának éreznie kellett, hogy ütőkártyájára kerül a sor s egy véletlen ettől is megfosztotta. A vádpontokban bizonyos levelekről van szó, a melyek Balassáéknak az erdélyi fejedelemmel folytatott diplomacziai összeköttetését bizonyítanák, Kenderesi leveleiről. Ezek voltak Miksa kezében a legnagyobb, legsúlyosabb fegyverek. De minden hamisságot könnyű utolérni, Kenderesit is rajta érték. Kisült róla, hogy mohó pénzvágyból nemcsak más iratokat, hanem Balassa kompromittáló leveleit is ő hamisította s így árulása kitudódván, a legnagyobb ok is oknélkülinek bizonyult.*
KÁROLYI (id. m.) e hamisításról s annak kiderüléséről meggyőzőleg igazolja SZALAY LÁSZLÓ fölfogását és védelmét, ki részint az egykorú FORGÁCS FERENCZ, részint a későbbi történetírók ellen először védelmezi meg Balassát az őt századokig sújtó szörnyű bűn vádja ellen.
A pör, lényege meg lévén fejtve, csak formai elintézésre várt. Dobót és társait fölmentették, Balassa dolga egyidőre legalább elintézetlenül maradt. Az országos rendek az 1572-iki országgyűlésen ismételten közbenjártak Dobó és társai érdekében. Február 25-ikén megnyilt tanácskozásuk alkalmával kérék a királyt, hogy Dobót bocsássa szabadon, Balassát és Homonnayt fogadja vissza kegyelmébe. A rendek két oldalra jártak közben: Dobónál, hogy teljesítse az udvarnak, – igaz, megalázó feltételeit és személyesen fogadjon hűséget s a főherczegeknél, hogy a királyt engesztelődésre bírják. Dobó beteg volt, másrészt méltán sérthette a követelő és megalázó föltétel, mely nem ártatlanul fogságot szenvedett nemest, hanem inkább bűnös alattvalót illetett volna. Erre vonatkozik a király válasza, melyet a rendek első föliratára adott: bizonyos okok miatt – írja – még nem nyilatkozhatik határozottan, de meg azért sem, mert egyikük még nem jelent meg előtte, de igéri, hogy elhatározását még az országgyűlés befejezése előtt közölni fogja s abból fog kitünni, hogy ő illendően megfontolta a rendek s fiai közbenjárását.* Ugyanaz nap márczius 28-ikán azt adja fiainak utasításul, hogy kérjék ki a magyar tanácsosok véleményét, vajjon Dobó és társai részére a kegyelem megadandó-e s ha igenlő választ nyernek, adjanak arra jóreményt és bíztató igéretet. A rendek második feliratukban s április 9-ikén Bécsben járt küldöttségük által ismételten közbevetik magukat s ez élénk sürgetésre a király megint csak elodázó választ adott, mondván, hogy ügyükben Pozsonyban tanácskozás folyik. E válasz a királyi felség vastag tévedésének szükségből előrántott köpenyege volt, hiszen az udvari etikett nem türhette, hogy a király tévedését beismerje s e végre a pozsonyi tanácskozás eredményétől tette válaszát függővé. Miksa elhamarkodását belátta-e, vagy nem? – de a kegyelemlevelet április 25-ikén kiadta s abban, miután Dobóval a meghódolás tényének mikéntjére időközben megegyezésre jutottak, Dobót és társait találjuk belefoglalva, de nem Balassát.
Magyar országgy. emlékek, V. k. 305. 1.
Mennyire légből kapott volt az összeesküvés gyanúja kivált Balassára nézve, az eseményekből kitünt, de még nyilvánosabbá lesz, ha eszünkbe jut, hogy Balassa fogságában önérzetesen, ártatlanságának komoly öntudatával, szinte daczosan viselkedett; mikor kiszabadult, sem bosszúra, sem elégtételre nem gondolt; s mikor társai már meghódoltak, ő még mindig követelődzött, először azért, hogy ő felsége érdekében tett kiadásai megtéríttessenek, Liptóújvárt neki restituálják s a divényi és kékkői katonák hátralékos zsoldját fizessék ki; azután azért, mert a neki küldött salvus conductust nem találta megnyugtatónak. Ha eleve bűnös lett volna, fogságában bűntudatánál fogva meghunyászkodik; kiszabadulván, egyszerűen átpártol János Zsigmondhoz, kitől javainak és szenvedéseinek díjját s boszújának bő kielégítését kéri, vagy a kegyelemlevelet vakon s örömmel írja alá. Balassa úgy viselkedett, mint rút bűntől ment egyenes lélek, engedett az erőszaknak, követelte ügyének megvizsgálását, megszökött, a mint tehette. De egyedűl saját biztonságára gondolt és személyének s érdekeinek védelmére még a bécsi udvar újabb igéretei vétele után is. Ez az egy tapasztalat még akkor is elég volna Balassa fölmentésére, ha ártatlansága ki nem derűlt volna. Az udvar nem akart engedni Balassa kérésének s bár András által is puhították, nem puhult meg mindaddig, mig a kívánt salvus conductust 1572 június 14-ikén kiállítva, meg nem kapta s ezzel az ő ügye is jóra fordult.*
KÁROLYI ÁRPÁD, id. m. 77. l.
Bécsben belátták, hogy az egész ügy el volt hamarkodva s gyanakvó félénkség rajzolta az összeesküvést. Belátták, vagy legalább Balassa viselkedéséből be kellett látniok, hogy e méltatlanul megbántott főúr mennyire hű támasza a királyi háznak s örültek annak, hogy Balassáról táplált véleményük kudarczot vallott. Ennek kell tulajdonítanunk, hogy Miksa őt kárpótolni s egyúttal jutalmazni akarta. Jól számított a király, mikor a kipróbált Balassát hűségében akarta átadni fiának, mint a hogyan ő kapta atyjától, s tudta, hogy őt mindenekelőtt vissza kell állítani régi tekintélyébe. E végre 16,500 rajnai forintban újra ráirja Liptóújvárt, még pedig oly záradékkal, hogy holta után fiai 12 évig háborítatlanul bírhassák, ezzel kárpótolta anyagi veszteségeiért, Újvár ostromáért; Nógrádmegye főispánjává tette, ezzel jutalmazta hűségét, külön intézkedvén arról, hogy régi tisztségeiben meghagyassék. Végül az 1572-iki koronázó országgyűlésen őt és fiát oly sok kitüntetéssel halmozta el, hogy azzal a királyi kegynek még nagyobb fényét sugározta reá; – ez volt a teljes elégtétel, mondhatnám a kölcsönös kiengesztelődés.
16. RUDOLF KORONÁZÁSI ÉRME.*
Rudolf koronázási érme (49. l.) az első magyar koronázási emlékérem, melyet ismerünk. Előlapján zárt korona alatt négyelt pajzs, 1. négyszer szelve, 2. kettős kereszt, 3. a dalmát leopárdfejek, 4. a cseh oroszlán; a szívpajzsban az osztrák pólya látható. Körirata: RVDOLPH(us) ARCHIDV(x) AVSTRI(ae) A hátlapot egészen az ötsoros felirat: CORO|NATVS E|ST REX IN|HVNGAR|IA 1577. foglalja el. A Magyar Nemzeti Múzeum érem- és régiség-osztályának eredeti példányáról készült rajzot a Magyar Nemzet Története V. kötetéből veszszük át.
A Rudolfot koronázó országgyűlés fényéről szóló tudósítások meghaladják ama híreket, melyek az 1563-iki koronázásról reánk jutottak. A rendek még nagyobb számmal gyülekeztek, mint akkor s a Balassák, János és András 104 lovassal táboroztak a vár alatt. A koronázás fényessége szinte kápráztatott, a menetben Balassa János Tótország zászlaját vitte. Az udvari ünnepek híre messze földre szállott s a kitüntetések bőségesen hullottak a Balassákra. András Károly főherczeg komornyikja lett, János királyi asztalnokká s fia, az ifjúság virágában lévő Bálint, étekfogóvá neveztetett ki. Balassa János életében ennél dicsőségesebb és örömteljesebb idő sem annak előtte, sem annak utánna nem volt. Régi tekintélyét megerősítve, hűségét megbecsülve, magát kitisztázva és a királyi kegy fényében látva, büszkeségét, fiát az udvar figyelmétől kísérve s már is kitüntetve tudta – ugyan mire vágyhatott még másra öregkora delelőjén? Fiát, szemefényét ime bevezette az udvari életbe s a daliás Bálint egy ünnepségen pompás tánczával elragadta a jelen volt fejedelmi és főúri társaságot. Olyan délczeg juhásztánczot járt, hogy a komoly történetíró, Istvánffy tollát is elragadta az arra való visszaemlékezés s egész részletesen leírja az ifjú levente tánczát. «Miután – úgymond – az asztalokat kihordták, a bajnoki fiatalság s – a nemes urak serdülő ifjúsága tánczra állott fel a palota nagytermében. Ezek között az imént kegyelmet nyert Balassa János huszonegyesztendős fia, Bálint nyerte el a pálmát oly tánczczal, melyet a külföldiek magyar táncnak, mi magunk pedig a juhászok sajátos és külön tánczának ismerünk; a császár és király s a többi fejedelmi vendég nem csekély gyönyörűséggel nézték őt, a mint Pánt és a Szatirokat utánozta, leguggolt, majd tánczolás közben a magasba szökkent, majd megint szétterpesztett lábbal a – földre dobbant.»*
Hist. de rebus ungaricis, XXV. könyv.
A büszke apa lelki szemei előtt megnyilt Bálintnak fényes pályafutása a királyi ház hűségében, hazája szolgálatában, nevének dicsőségére. Látta, mint politikust, magas méltóságok viselőjét, látta, mint hadvezért, benne látta virágzó családjának leendő fejét, ki új fényt derít ősrégi nemzetségére…
Az öreg Balassa jól látott a jövendőbe, de nem tisztán; szerető reménye megcsalatkozott. Bálint nem lett sem politikus, sem diadalmas hadvezér s dicsősége mégis idevilágít hosszú három század óta. A költészet fénye sugározta be homlokát, olyan glóriával, melyről az öreg Balassa nem is álmodott.
