V.
V.
Az egyház álláspontja a rokonok közt kötött házasságról. A vérfertőzés vádja. Bálint jóhiszeműsége. Az ellene emelt vádak forrásai. Bálint és felesége Zólyomban. Utazásuk 1585 nyarán. Bálint betegeskedése. Balassa András hamissága a vagyoni kérdésekben. A véghlesi ügy. Balassa László végrendelete és halála. András egymaga formál jogot Véghlesre. Beül a várba. Bálint és Ferencz tiltakoznak. Ernő főherczeg a törvény útjára inti őket. Hatalmaskodások.
AZ EGYHÁZ az unokatestvéreket másodfokú rokonságban levőknek tekinti s házasságukat elitéli és bünteti. A magyar jog a római egyház álláspontján volt, melyet a lateráni és trienti zsinatok végzései végleg megerősítettek. A Hármaskönyv intézkedése, mely a negyedízig való rokonok közt kötött házasságot vérfertőzésnek mondja ki, s a vérfertőzők ellen hűtlenségi keresetet indít, határozott és világos, de ha Bálint nem az országos törvények, hanem felekezete tanítása tekintetbe vételével vette is el unokatestvérét: mindenképen tudatában volt annak, hogy házassága törvénybe ütközik. Mert a protestáns zsinatoknak idevágó végzései meglehetős egyértelemmel tiltják a rokonok közt a házasságot, csupán a rokonsági fok megállapításában térnek el.* Bálint nemcsak az országos, hanem a vallási törvények ellen is vétett, midőn Krisztinával megesküdött, sőt vétett egyházának más rendelkezései ellen is, a melyek a házasság megkötésének módjáról szólanak.* Esküvője, legalább Dobó Ferencz jelentése szerint, titkon, hozzátartozói és bűntársai előtt és a karácsonyi ünnepek alatt történt, tehát még ezzel is szaporította ama lehető kifogásokat, melyek házassága törvényességét fenyegették.
Maga az 1567-iki debreczeni zsinat a vérfertőzést egyenesen halálra méltó bűnnek minősítette. A debreczeni hitvallás (1362) rendeli, hogy a vérség iránt való tiszteletből harmadfokon belül s vaktában ne történjék összeköttetés; épen ily értelemben határozott a körmöczi 1558. 1577. és 1580 évi konvent; míg a többi zsinat, a mely ezzel foglalkozott, negyedízig tiltá a házasságot rokonok között.
A debreczeni zsinat egyenesen megmondja, hogy lakodalmakat tartani, házasok esketését úrnapokon végezni nem szabad (1567: XXII.) s a gönczi zsinat tételesen fölsorolja az ily napokat, köztük a karácsonyi ünnepeket (1566: XV.); s intézkedés történt arra is, hogy a házasokat kihirdessék, nyilvánosan a gyülekezet előtt eskessék és a felek rokonsági fokát megtudakolják.
Nem lehet föltenni, hogy Bálint vagy környezete, bátyja András, öcscse Ferencz, a Balassák lelkipásztora ne tudták volna az egyházi és világi törvényeket, melyek az unokatestvérek között kötött házasságnak akadályul szolgálnak s ne tudták volna azt sem, hogy mily föltételek között kötött házasságot ismer el az egyház törvényesnek. Azt sem lehet föltenni, hogy mindezt tudva, Bálint és Krisztina vaktában, szinte a maguk veszedelmébe rohanva, keltek volna össze. Olyan féktelen szerelmi vágy egyiken sem uralkodott s összeköttetésüket érdekeiknek gyakorlati közösségén kívül mi sem siettethette. S azok a főemberek és papok, kiknek tanácsára hallgattak; tudva és akarva csak nem kergethettek bele két fiatalt a törvények szigorának megvetésébe? Talán arra gondoltak volna, hogy a vérrokonok, ha nem tudják rokonsági fokukat, jóhiszemű házasságot köthetnek s ez gyermekeiket törvényessé teszi? Vagy arra számíthattak talán, hogy a vagyonilag érdekelt felek tudomása fölment a törvény alól? Egyik eset sem mutatkozik valószínűnek, mert bár Ferencz és András, a Balassa ágán érdekeltek, hozzájárultak ugyan Krisztinával leendő egybekeléséhez, de ezt a Dobó ágán érdekeltekről nem tudjuk, Ferenczről jelentése szerint bizonyos, hogy nem tudott róla. Azonkívül a közöttük lévő vérség mindkettőjük előtt s különösen papjuk előtt nyilvánvaló volt s kétséget nem szenvedett. Miben bízhatott tehát Balassa, hogy mégis házasságot kötött unokatestvérével: ha sem az egyházi, sem az országos törvények szerint nem lett volna szabad azt tennie? Vagy annyira könnyelmű és oktalan volt, hogy fejjel rohant a veszedelembe, vagy annyira égett Krisztina után s ez őt annyira elvakította, hogy vakon követte oly koczkázatba, hol fejükkel játszanak?
Kétségtelen, hogy a kinek hatalma van kötnie, hatalma van oldania is. Az egyházi törvények követelte föltételek alól való föloldozásra ma is van a fölöttes hatóságnak joga, volt régen is, lehetett nálunk már a XVI. században is. S Bálint dispensatióval köthette meg házasságát, mert egyik leveléből meglátszik, hogy arról, a mi Patakon történt, előzetes tudomása volt sok főembernek: «mert én azt soha az én magam fejétől s magam gondolatjától nem cselekedtem, hanem holmi főprocator ez országban volt és mind az mi hitünkön való főpapok s mind az püspökök akaratjából s biztatásából indultam erre, hogy mind Isten előtt, s mind penig ez világi emberek előtt tisztességemre essék, ők ezt mondák». Ez a levél nem mondja ugyan szószerint, hogy dispensatiója volt, de azt mondja értelme szerint. Mert a mi a holmi főprókátorok s a hitén lévő főpapok és püspökök akaratjából történt – engedelmükkel történt, s a mit biztatásukból tett, jóváhagyásukkal tette. S tette bona fide, majdnem polgári és hitbéli hűséggel, hogy mind Isten előtt, mind az világi emberek előtt tisztességére essék. S valóban megemlékezve arra, hogy házassága mindenképp menthetetlen könnyelműség és vak ostobaság lett volna ez az egyetlen mód van hátra, a melylyel házasságát megköthette: a dispensatio, melyet főpapjai neki megadtak.
A főpapok és püspökök biztatására és akaratjából Bálint ép oly jóhiszeműséggel kötötte meg házasságát, mint a milyen jóhiszeműen járt el a főprókátorok tanácsára, mikor Patakon a várőrséget a maga hűségére fölesküdtette. Csakhogy a kamara s az udvar házasságát is oly komolyan vették, mint a vár elfoglalásának megkísérlését. Dobó Ferencz biztosra számított: Patakra vonatkozólag a játékot megnyeri. Ez okból élőszóval tett panaszában hihetőleg ép oly keményen vádolta sógorát és testvérét, mint írásbeli jelentésében s Bécsben egyelőre neki adtak igazat. A január 21-iki parancsban Ernő főherczeg e fölfogást árulja el, a midőn erősen hangsúlyozza, hogy a vérfertőző házasságot kötött s hűtlenségbe esett Balassánénak birtokait kobozza el s adja át Dobó Ferencznek, s az ellenük megindított eljárás hasonló szellemben folyik tovább.
39. A POZSONYI KAMARA TANÁCSOSAINAK ALÁÍRÁSA 1585-BŐL.*
A pozsonyi kamara tanácsosainak aláírása (141. l.) 1585 január 18-ikán kelt kiadványukról vétetett, mely a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában őriztetik. Olvasása: Sacr(atissi)mae caesareae et regiae (maies)t(a)tis camerae Hungaricae praefectus et consiliarii etc. Agriensis mp. G(eorgius) Hozutoti mp.
Látnivaló, hogy e vádaknak bármelyike, annál inkább a kettő együtt, megkeseríthette az új házasok mézesheteit, de látnivaló az is, hogy forrásuk egy s ugyanaz: Dobó Ferencznek esztelen kapzsisága. Ez a forrás bepiszkítja a jog és törvényesség tiszta folyamát s bár nincsenek rá adataink, de hiszszük, hogy az akkori közvélemény talált mentséget Bálint esetében s talált megróni valót Dobó eljárásában. Ha még azt is meggondoljuk, hogy Bálint nem a maga akaratjából tette, hanem bízott a jogtudósok és főpapok tanácsában, e súlyos esetekben nem magát a könnyen hívő költőt, hanem környezetét kell vádolnunk. Mélyen sajnáljuk e kemény leczkét, melyben törvényeink őrei Bálintot részesítették, de megnyugtat az a tapasztalás, hogy túlon túl való buzgalommal nem siettek a törvény szigorának érvényt szerezni. A miben, úgy véljük, nagy része volt annak, hogy a kamara s a rendek tisztában voltak a vádlóval s a vádlottal, ismerték amannak önző lelkét, ennek könnyen hajló és meggondolatlan természetét. Szeretnők, ha e pörök minden irománya előttünk feküdnék: hogy tanúságot tehetnénk a mellett, a mi a magyar bíróságnak dicsősége marad: mélyen belátó jogérzetéről.
Balassa Bálint pedig a zólyomi várban várta a tavasz kinyiltát s azt, micsoda szemmel nézték Bécsben házasságát. Fent a Kárpátok kellő közepén lassan tavaszodik, az emberek nehézkesebbek, de azért a róla szóló híreket adták s vették s eljuttatták Bálint fülébe is. Kénytelen volt belátni, hogy a világ inkább ellene, mint mellette van. Míg a tél tartott, a tavasz ki nem zöldült, egyre-másra irogathatták informáló leveleiket a felső megyék uraihoz s Bécsbe és Pozsonyba, az udvar s a kamara szolgálatában álló bizalmasaikhoz. Mikor azután a tavasz beköszöntött, Bálint és felesége is útra keltek. Bejárták ismerőseiket s egyengették a maguk igazságát. Így mult el a nyár is. Július közepén Velejtén voltak Zemplénben, a hó végén Abauj-Szántón, s később az ősz derekán Királyfalván, a mint okleveles nyomaink mutatják. Bálint mintha bujdosott volna. 1585-ben az újvári angáriáért sem köszönt be, hihetőleg erre az évre Ferencz vette föl. Talán az idézés alul akartak kibujni, talán Bálintnak nyugtalan természete követelte meg ezt a kószáló életmódot. Később is, mikor nagy bánat érte, bujdosásra indult, s most eléggé ránehezedett a sors, hogy nyugton ne hagyja. Milyen rövid és nyughatatlan az a levele, a mit július 22-ikén Szántóról Móricz Balázshoz írt. Röviden és szakgatottan ír, kéri támogatását: «s most kérem kegyelmedet, mint régi bízott uramot és barátomat, ne hagyja kérésemet hiában, hanem ez mostani szükségemben kegyelmed is legyen mellettem az igazság szerint».* Versei között, a mint költeményeit olvasgatjuk, egyet sem találunk, melyben e nyugtalan és aggodalmas, ez izgatott és zaklatott kedélyállapot ki tudott volna fejeződni. Testi szenvedéseit soha sem foglalta versbe, költőileg csupán a lelki fájdalmak törtek ki ajakán. S most ime betegeskedett; betegsége, hihetőleg-e túlcsigázott lelkiállapot s meghajszolt bujdosás következményeként, már előbb meglepte s később mind fenyegetőbbé kezdett válni. Régebben (1577-ben) írt leveleiben arról is panaszolkodik, hogy az András által tervezett házasságtól azért is vonakodik, nehogy újra reá törjön a szemfájdalom, a betegség. Nem e régi keletű baj támadta-e meg mostan, mikor megházasodott? Feje fölött meggyűltek a felhők, lelki és testi bajok egyformán nyomták s ez utóbbiak miatt költészetéhez sem tudott menekülni.
Századok, 1876 – évf. 90. l.
S hogy minden ellene esküdjék, még bátyjával, Andrással is ellenségeskedésbe keveredett, a mely még csak fokozta, mai kifejezés szerint, idegességét. Csak egy reménysége volt: felesége áldott állapota, mely apai örömmel kecsegtette. Felesége és öcscse Ferencz tartottak ki mellette; hűségüknek és szeretetüknek legszebb bizonysága az az őszinte szeretet és ragaszkodás, mely végrendeletéből kiolvasható. Ellenben András ez év tavaszától már ellensége lett – a véghlesi örökség miatt. Ekkor nyilt ki Bálint szeme, ekkor ismerte meg Andrást a maga való szinében. Megemlékezett arról, hogy András úrral 1583 szeptember elsején. Vág-Beszterczén a túlélő fél javára kölcsönösen biztosított viszont-örökösödést kötött ki, s megtudta azt, hogy András egy esztendővel előbb már bizonyos Balassa-javakra a tarnowi gróffal a viszonos örökösödést megkötötte. Vág-Beszterczéért vejének, János herczegnek átengedte Makoviczát és egyéb birtokokat. Makovicza pedig ama birtokok közé tartozott, melyeket András úr 1569-ben Miksától 190.500 rajnai forinton kapott.* A testvérek atyja, János, e vásárban is érdekelt fél volt, s a mint András elhallgatta annak idején, hogy a testvéreket Dunaeczből is rész illeti, könnyen elhallgathatta azt is, hogy ily módon megkárosította unokatestvéreit. Hihetőleg Bálint maga kérte meg Istvánffy Miklóst a közbelépésre, a ki Balassa János fiai iránt való őszinte érdeklődéséről nem egy alkalommal tett tanúságot, s most is szivesen pártolta ügyüket.
WENZEL másolatai a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában.
Bálintot e kiábrándulás mindenkor nagyon bántotta volna, most egyenesen dühbe hozta. Dühét fokozta, hogy András éppen akkor támadt föl ellene, mikor neki a legnagyobb szüksége lett volna minden segítő kézre. Ha még fokozni lehet a csalódás szülte keserűséget, mely Bálint őszinte szivét eltöltötte, Andrásnak sikerült ezt tennie azzal, hogy egyszerűen kifürösztötte őt és testvérét Véghles várából és a hozzá tartozó birtokokból. E tettét is simán és álnokul, alattomosan és a törvényesség látszatával hajtotta végre, úgy hogy törvényeink alakiságaival sikerült az igazságot elhomályosítani. Mennyire ravasz róka volt, s menynyire be tudta Bálint szemét kötni, mily nagy mértékben képes volt Bálintot áltatni, hazugsággal magához kötni és jóhiszeműségét, igazságszeretetét fitogtatni: épen a véghlesi pörből tünik ki. András úrnak sok turpis causája között ez volt a legcsúnyább.
A Balassák egyik vonását, hogy családi érdeküket és nevük fényét kölcsönösen emeljék, a legcsúnyábban András úr támadta meg. Önző lelkét kúfár szelleme igazgatta, s ez előtt sem a családi név fénye, sem a familia emelkedése nem volt másképen elképzelhető, hanemha ő általa.
S míg a régi jó Balassák fiágazatukban kihalván, vagyonukat szent hagyományképen szállították át a túlélő Balassákra: András az élők vagyonára áhítozott s az élők megkárosításával akart gazdagodni. Míg a többi a régi gyűlölködések keserű emlékeire fátyolt tudott borítani a halálos ágyon: ő a vele jót tévő Balassa János fiai ellen fenekedett. El tudta felejteni, hogy emelkedését, szerencsés zálogos jószágait Balassa Jánosnak köszönte, s az atyától nyert kölcsönt, mert írásba foglalva nem volt, a fiaknak nem fizette vissza, sőt közösen öröklött javaikban is meg akarta őket rövidíteni.
Mikor Balassa László 1585 tavaszán halálát közeledni érezte, megemlékezett a Balassák e hagyományáról s április 16-ikán végrendeletet tett, melyben az 1583 szeptember elsején Vág-Beszterczén kötött egyességük szerint vagyonának javarészét, melynek gyöngye a véghlesi vár volt, Andrásnak és János fiainak hagyta. Mikor azután tavaszszal, valószinűleg még áprilisban, meghalt, Véghles miatt a Balassák között kiütött az egyenetlenség. Jogot tartottak hozzá András és a testvérek, mindhárman azon az alapon, melyet kölcsönös örökösödésük ügyében, Vág-Beszterczén kelt egyességükben irásban foglaltak, s László végrendelkezése szerint, melyet április 16-ikán Véghlesen «súlyos betegségében ágyához szögezve, lelkét Istennek ajánlva, testében betegen, de elméjét épen bírván», odahívott tanúk előtt tett.
András úrnak nehéz volt kivárni a temetés végét. Sietett Bécsbe s «non obscure ostendit» Ernő főherczegnek, hogy a véghlesi vár s tartozékai «optimo jure» ő reá szállottak, abban a mérvben, a mint boldogult Balassa László azt bírta. Útja nem volt hiában, mert május tizedikén Ernő főherczeg a magyar kanczelláriával s egy hét mulva a hadi kamarával ráirat a véghlesi várnagyra, Tapolcsányi Jánosra, hogy Balassa András urat a várba beereszsze s őt a várnak nyugodalmas birtoklásában meghagyja. András úr be is vonult Véghlesbe, ámbár nem olyan hamarosan, mert Tapolcsányi nem eresztette be, hanem azzal csúfolta ki, hogy a királyi rendeleteket egy forinton vásárolta, s nem is volt hajlandó addig beereszteni, míg a parancsot Dobó Ferencz útján hozzá nem küldik. András úr panaszt emelt ellene Bécsben s végre is kénytelen volt őt Véghlesbe bebocsátani. Nem véletlen dolga, hogy Tapolcsányi akadékoskodott, ő igen jól tudhatta, hogy Balassa László öröksége nem illeti egyedül csak Andrást, s azt is, hogy László végrendelkezett. Egyik felet sem akarta a várba beengedni, hogy a másik felet magára, a várra s a hozzátartozó birtokokra ne ingerelje. Bölcsen tudta, hogy a melyik Balassa beül, azt kivetni azután nem lehet, továbbá, hogy a melyik kint maradt, az erőszakosan is be akar jutni. Hanem András Bécsben addig járt, mígnem be kellett őt eresztenie. A várnagy pedig jól számított, hogy a kint maradt Balassák nem hagyják a beülőt nyugodtan.
A mint Bálinték megtudták, hogy András Véghlest tényleg bírja: neki eresztették féktelen szenvedélyüket András ur nyugodalmának. Napról napra nyugtalanították, hogy a vár bírását reá nézve lehetetlenné tegyék. András megint Bécshez fordult s augusztus 17-ikéről újabb parancsot eszközölt ki Tapolcsányihoz, hogy Balassa Andrást rokonai s minden más birtokháborító ellen megvédelmezze. Ez a parancs nem védelmezte meg sem Véghlest, sem Andrást, s Tapolcsányi sem tudta a rendeletet Bálinték ellen foganatosítani, a kik András úrnak nagyon keserű napokat szereztek, daczára annak, hogy ugyanazon napról ők is megkapták a főherczeg parancsát. Bálinték megfogadták a főherczeg szavát, maguk tehát nem Andrást zavarták, hanem véghlesi jobbágyait. Nem maguk bántották András úr embereit, hanem odatelepítették hű szolgáik közül a legvakmerőbbeket, azok azután tőlük telhetőleg mindent elkövettek, hogy András ne arathasson. Andrásnak megint csak Bécshez kellett fordulnia. 1586 április 5-ikén Ernő főherczeg a Balassa-testvéreket szigorúan meginti, hogy szolgáikat féken tartsák, s hogy ha igényük van Véghlesre, arról őt világosítsák föl s jogukat törvény szerint keressék.
40. VÉGHLES VÁRA.*
(Rajzolta Cserna Károly.)
Véghles várát (141. l.) és a zólyomi vár képét a város felől (149. l.) Cserna Károly természet után rajzolta.
Ez az izgató és furfangos játék, melynek Tapolcsányi meg a várnépek itták a levét, még sem tarthatott örökké. András belátta, hogy Bálinték nekivadultak, hiába van ellenük minden igyekezete, a kamara s a kanczelláriának minden rendelete, nem fogják megtűrni, hogy ő a várat nyugodtan bírhassa. A milyen álnok volt velük szemben bátyjuk, olyan kiméletlenek voltak ők, mert nem csupán Véghlesben, hanem mindenütt nyomában voltak, mint az antik világ fúriái, mindenütt nyugtalanították. Váratlanul rajta ütöttek emberein, termésén, jószágain, ménesén. Semmit sem kiméltek, mindenben kárára voltak. Bálint maga Vág-Besztercze alatt kiszakított két fehér csikót a legelésző ménesből s elhajtotta, Ferencz pedig 32 oldal szalonna s egyéb holmiból álló szállítmányra tette rá a kezét, melyet Balassáné Zethenyéről Szent-Miklósba vitetett. Nem képzelhetjük, hogy Bálintot és öcscsét akár a két csikó, akár az oldal szalonnák anyagi értéke vonzotta volna, nem pedig egy kis hetykeség, a mely nagyon emlékeztet a magyar virtusra. András nem győzött minden ily esetben királyi parancsot sürgetni, a minek azonban foganatja természetesen nem lett. Így azután igen rövid idő alatt égő gyülölet választotta el őket egymástól, a mely egyformán lángolt az ellenséges rokonokban. Egyforma erővel égett mind a kettőben s minden egyes esetben kitört, a mikor csak alkalom kinálkozott reá. Az áldatlan versengés, mely Véghlesért közöttük folyt, előbb-utóbb a törvényes fórumok elé vitte ügyüket, s Andrásnak sikerült kivinnie, hogy Véghles az övé maradt. S ezt a pert nem Balassa László, hanem László atyjának, Zsigmondnak végrendeletével nyerte meg.
41. A ZÓLYOMI VÁR A VÁROS FELŐL.
(Rajtolta Cserna Károly.)
