III.
III.
(1473–1475.) Beatrix nénje, Eleonora, férjhez megy Ercole, ferrarai herczeghez; a nápolyi nászünnepélyek, a násznép pazar fogadtatása Rómában. Beatrix 16 éves korában önálló udvartartást kap; férjhezadására nézve is megindulnak a tárgyalások; atyja Filibertót, Savoya herczegét szemeli ki jegyeséűl; XI. Lajos franczia király Lorenzo Medici közvetítésével Beatrix kezét a még csak három éves trónörökös, Károly részére kéri meg; Ferrante tagadó választ ad, de a tárgyalásokat meg nem szakítja. Beatrix környezete, költekezése, adósságai; a nápolyi udvar fényűzése, kedvtelései; a vadászatok s a nők részvétele benne, különösen a sólyommal való vadászás. Színi előadások és zene az udvarnál; udvari írók és költők; a nápolyi szépirodalom ledérsége. Diomede Carafa sajátszerű, tiszteletreméltó alakja és szerepe a nápolyi udvarnál. Beatrix leánykori alakja a képzőművészetben; Francesco Laurana képmás-műveinek valószínűleg egy egész sora őt ábrázolja. Egyetlen ismert, leánykori levele; a rávonatkozó botránykrónika kétes hitelessége. Házassági tárgyalások Mátyás magyar király és az Aragoniai uralkodóház között; ezeknek első nyoma 1465-ben; akkor valószínűleg Eleonora forgott szóban; 1468-ban megújul a kisérlet s most Beatrix lép előtérbe. Az első magyar követség 1469-ben jár Nápolyban, de csak 1474-ben jön megállapodás létre; Mátyás Boroszlóban ünnepélyesen közhírré teszi eljegyzését; Beatrix 1475 nyarától kezdve magyar királynénak nevezi magát.
Az Aragoniai ház és a Modena-Ferrara fölött uralkodó Esték közötti összeköttetés már I. Alfonso idejéből származott; ő – mint említettük, – egyik természetes leányát, Máriát, 1444-ben nőül adta Leonello d’Estéhez a III. Niccolo természetes fiához; ez a házasság magtalan maradt. Leonello, ép úgy mint az uralomban őt követő, szintén törvénytelen testvére Borso, atyjok kívánságához képest, de, mint idősbek az erősebbnek jogán is megelőzték az atya fejedelmi örökében ennek törvényes elsőszülött fiát Ercolét, ki csak Borso halála után, már negyven éves korában, 1471-ben vehette át az uralmat.* Ezek a közbejött törvénytelen öröklések egyébiránt sem Ferrarának, sem magának Ercolénak nem váltak hátrányára, mert úgy Leonello, mint különösen Borso jeles fejedelmek voltak, ez utóbbinak sikerűlt Ferrarát és Modenát őrgrófságból herczegség fokára emelni s így törvényesebb jogú öcscse tőle tekintélyben és erőben gyarapodott uralmat örökölt.*
Lásd az Esték leszármazási tábláját a 80. lap mellett. Vecchioni: Notizie etc. 24–27. l. Muratori Annali id. köt. 102. l. C. Foucard: Fonti di Storia Napoletana nell’ Archivio di Stato di Modena (Arch. Stor. p. l. Prov. Napol. II.) 5–6. l.
Gregorovius: Lucrezia Borgia 274. l.
Ercole maga is jól ismert alak volt Nápolyban. Már 1444-ben Nápolyba küldték mintegy nevelésbe az I. Alfonso fényes udvarához, valószínűleg azért is, hogy az őt uralomban megelőző törvénytelen bátyjainak otthon veszélyessé ne váljék.* Ercole tehát úgyszólván együtt nevelkedett föl a nálánál ugyan több évvel idősebb Ferrantéval s módja volt, legalább mint gyermeket, megismerhetni már akkor leendő aráját is. Nápolyban szerették és nagyrabecsülték, különösen lovagias bátorságaért, melyet Galeazzo Pandone, venafrói gróffal szerelmi ügyből támadt bajvívása alkalmával mutatott ki, a miért őt a «félelem nélküli lovag» megtisztelő czímével ruházták föl, s Bojardo hősként énekelte meg.* Láttuk, hogy az előzmények ellenére Ferrante csalódott Ercoléba helyezett bizalmában; ez talán neheztelés okából, vagy mert a király ügyét veszettnek látta, Anjou Jánoshoz pártolt, s a sarnói ütközetben állítólag kevés híja volt, hogy sajátkezűleg nem ejtette foglyúl a szorongatott királyt. Ferrante azonban szívesen bocsátott meg olyanoknak, kiket megnyerni érdekében állott. Ercole a nápolyi lázadás leveretése után másfelé katonáskodott, a Mollinella melletti ütközetben sebet is kapott, mely kissé sántává tette,* s midőn 1471-ben uralkodó herczeggé lett, Ferrante valószínűleg maga kereste az alkalmat a kibékülésre, midőn hajdani fegyvertársának, majd ellenfelének, ki Olaszország egyik legtekintélyesebb fejedelmi trónján ült, legidősebb leánya kezét igérte oda.
Litta id. műv. 39. füz. XII. táb.
Vecchioni id. m. 27–28. l. Luigi Olivi: Delle Nozze di Ercole I d’Este con Eleonora d’Aragona, (Modena, 1887.) 22–23. l.
Vecchioni id. m. 30. l.
Eleonóra, kinek – mint láttuk – előbb már megkötött házasságát Sforza Máriával* – valószínűleg pápai engedélylyel – fölbontották, akkor és különösen Olaszországban szokatlanúl sokáig maradt hajadon; huszonhárom éves volt, mikor 1473-ban egybekelését, melyben húga Beatrix, mintegy a maga jövendő férjhezmenetelének előízét érezhette, rendkívüli, részben szertelennek is mondható fénynyel megünnepelték.
Sforza Maria az Eleonóra férjhezmenetelekor élt s bírta a Bari-i herczegséget, 1479-ben halt meg. (Arch. Stor. Nap. XXVI. évf. 103. l. Lod. Pepe művének ismertetésében.) Litta id. m. XV. füz. V. táb.
Május tizenhatodikán érkezett Nápolyba Sigismondo d’Este, Ercole herczeg testvéröcscse és képviselője, nagyszámú, fényes kísérettel, melynek soraiban volt Alberto d’ Este, a herczeg természetes testvére, Ugoletto Facino követ, Lodovico Carbo, Tito di Strozza írók és Matteo Maria, Bojardo lovag, az «Orlando Innamorato» költője, az Ariosto előhírnöke, valamint számos kiváló olasz és német zenész. A király rendkívül meleg és kitüntető fogadtatásban részesítette őket a Castello Nuovo dísztermében s azután maga vezette be a küldöttséget leányához, kinek szépségét, kellemét és nyájasságát az elragadtatás hangján írták le Ercolének követei.* De mialatt a nyilvános nyájaskodások és fogadkozások határt nem ismertek, a király és a herczeg megbizottjai visszavonúltak s vásáros szatócsok módjára alkudoztak a herczegnőnek adandó hozomány összege fölött. Azonban bármennyit beszéltek a megajánlott összeggel elégedetlen ferraraiak a nápolyi király aranynyal telt tornyairól, s a herczeg részéről hozott áldozatokról, a nápolyiak hajthatatlanok maradtak s végre egy kis szemfényvesztésben történt a megállapodás: 80.000 aranyat tettek a szerződésbe mint a hozomány összegét, de megegyeztek az iránt, hogy a király az ékszerek és drágaságok értékének belészámításával tényleg csak 60.000-et fog adni s Ercole nem fogja követelni a hiányzó 20.000-et.*
Passero id. műv. 29. l. Notar Giacomo id. műv. 126. l. Lod. Antonio Muratori: Delle Antichitŕ Estensi, (Parte seconda, Modena 1740.) 232. l. Olivi id. műv. 8–9. l. és egy egykorú levéltörevék másolata a 19. s köv. l. Tummulillis id. m. 193. l. C. Corvisieri: Il Trionfo Romano di Eleonora d’Aragona, (Arch. Stor. della Societŕ Romana di Storia Patria, Roma 1878. I. 487. l.)
Olivi id. műv. 9–15. l.
23. ARAGONIAI ELEONÓRA, FERRARAI HERCZEGNÉ.
(XVI. századbeli, a modenai levéltárban őrzött kézirati codex vízfestménye után)*
Aragoniai Eleonora, ferrarai herczegné. (79. l.) A modenai levéltárban őrzött XVI. századi kézirati codex vízfestménye után.
A királyi várban történt fogadtatás után az egész díszes társaság lóra ült, köztük ötvennél több hölgy is, és kivonúltak a Castello előtt elterülő Piazza dell’ Incoronatára,* melyen állítólag 20.000 néző számára volt hely, hogy a menyegző nyilvános ünnepélyességeiben minél többen gyönyörködhessenek. Itt az egykorú följegyzések már megemlékeznek Beatrixról is, ki a királyi család számára készített, s bizonyára a vőlegény nevére való emlékeztetésül Hercules alakjával díszített páholyemelvényen, Eleonórával s Ippolita calabriai herczegnővel együtt a király jobbján ült s talán a tánczban is részt vett, mely sípok zenéje mellett mintegy bevezetéseül szolgált az ünnepélynek. Azután következett az ara egyházi megáldása, melyhez öltözéket cserélt, majd a házassági okmányok nyilvános kihirdetése s a nászajándékok átadása a vőlegény képviselője s a ferrarai küldöttség részéről, melyek közül Eleonórának különösen egy sötét és világos rubinokból egybefoglalt nyakékben telt gyönyörűsége. Másnap zajlott le a lovagtorna s azután a calabriai herczegnél a vendégek tiszteletére rendezett lakoma, a hol általánosan föltűnt, hogy a király, ki az utóbbi években még ünnepi alkalmaknál is sötétbarna ruhát viselt, ezúttal aranybrokát öltözékben jelent meg. Az ünnepélyek tíz napig tartottak s a királyi családból kiszakadó fiatal herczegnő megható búcsúztatásával végződtek.*
Körülbelül a mai Piazza del Municipiónak felelhetett meg, de mindenesetre nagyobb kiterjedésű volt; éjszakkeleti irányban egészen a ma is fennálló »S. Maria Incoronata» nevű kis templomig kellett terjednie.
Olivi id. m. 13., 17–22. l. Tummulillis id. h.
)
III. NICCOLO, Ferrarai őrgróf. * ? † 1441. Alberto d’Este törvénytelen fia Isotta Albaresani-tól. Törvényesítve lett 1391.; atyja uralmát örökölte 1393.; önálló fejedelem 1402. 1. neje (1397–1416.): Gigliola da Carrara, 2. neje (1418): Parisina Malatesta, hűtlenség miatt lenyakaztatott 1425, 3. neje (1431.): Ricciarda da Saluzzo, † 1474. UGO, (törvénytelen) * 1405. † 1425. (mostoha anyjával, Parisinával való szerelmi viszony miatt kivégeztetett. LEONELLO, (törvénytelen; anyja: Stella d’Assassino), ferrarai őrgróf (1441.), * 1407. † 1450. 1. neje (1435–1439.): Margherita Gonzaga, 2. neje (1444–1449.): Aragoniai Mária, I. Alfonso törvénytelen leánya. BORSO, (törvénytelen): anyja: Stella d’ Assassino), Ferrara herczege (1450.) * 1413. † 1471. ALBERTO, (törvénytelen) * 1415. † 1502. 1473-ban Nápolyban járt Eleonoráért; 1476–1484. száműzve összeesküvés miatt. GINEVRA, (Lucia ikertestvére), * 1419. † 1440. férje: Sigismondo Malatesta, ki megmérgeztette őt. LUCIA, (Ginevra ikertestvére) * 1419. † 1437. férje: Carlo Gonzaga. I. ERCOLE, * 1431. † 1505. 1463. Modena kormányzója, 1471. Ferrara és Modena herczege, neje (1473): Aragoniai Eleonora † 1493 SIGISMONDO, * 1433. † 1507. katonáskodott, néha Ercole helytartója volt. Ezeken kívül még a következő törvénytelen gyermekei voltak: 1. NICCOLO; 2. FRANCESCO; 3. ALBERTO (II.); 4. GURONE; 5. MELIADUSE (1406–1452): 6. FOLCO; 7. RINALDO † 1503., neje: Lucretia di Monferrato; 8. ALBERTO (III.); 9. BIANCA (1440–1506); 10. MARGHERITA férje: Roberto Malatesta; 11. MARGHERITA (II.) † 1452; 12. VERDE; 13. ISOTTA (1425–1456.); 14. CAMILLA férje: Rod. Varano, Camerino ura; 15. BEATRICE (1427–1497.) férje: Niccolo da Correggio; 16. ORSINA; 17. ISOTTA (II.) (1403–1404.) NICCOLO, * 1438. † 1476. Ercole elleni pártütés miatt kivégeztetett. FRANCESCO, (törvénytelen) * 1444. részt vett Niccolo pártütésében s ezért száműzetett. ISABELLA, * 1474. † 1539. férje (1490.): II. Francesco Gonzaga, a mantuai őrgróf fia, később maga őrgróf (jegyváltás 1480.). BEATRICE, * 1475. † 1497. férje (1490): Lodovico Sforza.(Gyermekét lásd a Sforzák leszármazási tábláján.) I. ALFONSO, * 1476. † 1534. Ferrara és Modena herczege (1505.), 1. neje (1491.): Anna Sforza, Galeazzo Maria leánya, † 1497. 2. neje (1501.): Lucrezia, Rodrigo Borgia, (VI. Sándor pápa) és Vanozza Cataneri leánya, † 1519. FERNANDO, * 1477. † 1540. 1495 óta franczia szolgálatban hadakozott; 1506-ban összeesküvés miatt börtönbe került, ott halt meg. HIPOLIT, * 1479. † 1520. 1487. esztergomi érsek; 1493 óta bibornok; 1497 óta egri püspök. SIGISMONDO, * 1450. † 1524. GIULIO, (törvénytelen; anyja: Isabella d’Arduino) * 1481. † 1561. 1506-ban összeesküvés miatt börtönbe került; 1561-ben kiszabadúlt. LUCREZIA, (törvénytelen anyja: Lodovica Condulmero) férje (1487.): Annibale Bentivoglio. 2. nejétől: II. ERCOLE, * 1508. † 1559. 1534 óta Ferrara herczege. IPPOLITO, * 1509. † 1572. 1538-ban bibornok, a tivoli-i Este-villa építője. ELEONORA, * 1515. † 1575. apácza lett. FRANCESCO, * 1516. † 1578. katonáskodott. IPPOLITO, (törvénytelen; anyja: Dalila de’ Putti) 1551-ben Antonio da Campeggitől tövényesítve. ELISABETTA, (törvénytelen) férje: Gilberto Pio, Sassuolo ura.
A mi azonban az Eleonóra és Ercole nászának különösen nagy hírt szerzett, az a Nápolyból Rómán, Sienán és Firenzén át Ferrarába utazott násznépnek római fogadtatása és ünnepeltetése volt. Ebbe kétségkívül politika is vegyült, a mennyiben IV. Sixtus pápa ezt az alkalmat is meg akarta ragadni, hogy kitüntesse a nápolyi királylyal való szövetséges és barátságos viszonyát; hanem az ünneplésnek az a neme, a mely itt tárúlt föl az örök város lakossága s az egész akkori művelt világ előtt, egészen rávall rendezőjére, a tékozlásáról és tobzódó életéről hirhedt Pietro Riario bíbornokra, a pápa unokaöcscsére, s rövid élete alatt politikai ügyekben mindenható tanácsadójára. Corio* és Infessura,* de egy levelében Eleónora maga is* leírták az utókor számára azt a mesés pompát, melylyel a pápai kegyencz vendégeit s különösen a nápolyi királyleányt fogadta, az aranyozott lenge fa-palotát, melylyel számukra erre az alkalomra lakóházát a Piazza de’ Santi Apostolin kibővítette, s melyet a legbecsesebb pápai szőnyegekkel, bársony- és selyemkárpitokkal, bearanyozott élő alakokkal, ugrókutakkal, drága bútorokkal, arany és ezüst edények tömegével díszített. Leírták a hat óra hosszant tartó lakomát, melynél a szolgák selyembe voltak öltözve s minden vadpecsenye, még a vaddisznó is, az állat egész alakjában jelent meg; a hol egy tálon fölhordott hegyből élő ember bújt ki s üdvözölte a vendégeket, a hol czukorneműből készült mozgó várakból és hajókból szórták a csemegét a künn ujjongó népnek, míg a vendégek szórakoztatására Olaszország legjobb színészei játszottak fölváltva mythologiai jeleneteket és a szentírásból vett mysteriumokat.
Bernardino Corio: L’Historia di Milano, (Padua, 1646.) 821–826. l.
Infessura id. műv. (Muratori Scriptores III. 2.) 1143–1144. l. E kútforrás szerint Eleonóra udvari hölgyeinek még éjjeli edényei is aranyozva voltak. A lakoma maga állítólag 20.000 scudiba került. Látni még Corvisieri előbb id. művét is.
Közölve Tummulillis Mamorabiliáinak id. kiadásában a 194. l.
24. SIGISMONDO D’ESTE.
(Sperandio érme után.)*
Sigismondo d’ Este éremképe. (81. l.) Sperandio műve, A. Hyss id. művéből. Körirata: * ILLVSTRISSIMVS SIGISMVNDVS ESTENSIS.
Hogy ez a kicsapongó vendégszeretet, mely már a komolyabb kortársakat is gondolkodóba ejtette,* a nápolyi udvarban s különösen Beatrixnál nagy benyomást hagyott hátra, azt azért is föltételezhetjük, mert Bonfinius magyar történetében is helyet talált a ferrarai herczegnő római időzéséről való megemlékezésre.*
Muratori: Annali id. köt. 110. l.
Antonii Bonfinii Historia Pannonica, sive Hungaricarum rerum Decades (Joann. Sambucus, Coloniae Agrippinae, 1690.) Dec. IV. lib. III. 419. l. azt mondja a római ünnepélyekről: «nihil aetate nostra magnificentius sit auditum». Némileg előzményeül szolgált ennek a tüntetően fényes római fogadtatásnak Geleazzo Maria Sforza milanói herczeg és neje Savoyai Bona firenzei ünnepeltetése 1471-ben, valamint az a vetélykedően díszes és lelkes fogadtatás, a melyben Palaeolog Zoët (Zsófia) mint a III. Iván nagyfejedelem aráját részesítették Olasz- és Németország különböző helyein, midőn 1472-ben, mint a pápa védencze s a katholicizmus vélt úttörője utazott új hazájába, Oroszországba. (Muratori: Annali, id. köt. 104. l. és Pastor id. m. II. 423. l. Reumont: Lor. d. Medici I. 315–316. l.)
Eleonóra útjáról, mely Nápolytól Ferraráig egy hónapig és kilencz napig tartott,* s különösen firenzei ünnepeltetéséről* bő értesítéseket küldött az otthoniaknak, névszerint megemlítve Beatrixot is, s nem késett őket arról a lelkes fogadtatásról sem tudósítani, melyben férje országában és székvárosában részesült, a hol minden faluban tánczvigalommal ünnepelték meg a fejedelmi nászt s magában Ferrarában diadalmenet, vígságok, lovagtorna, fegyverjátékok és lakomák jártak egymás nyomában.*
Olivi id. műv. 31. l.
Levelét lásd Corvisieri-Tummulillis-nál 203. l. Reumont Lor. d. Medici I. 344–345. l.
Diarium Ferrariense (Muratori, Sscriptores XXIV. kötet.) 248–249. l. Muratori: Antichitŕ Estensi 233. l.
Beatrix akkoriban már tizenhat éves volt s valószínűleg erre való tekintettel körülbelül nénje férjhezmenetelével egyidejűleg teljesen önálló udvartartást kapott, melynek ismertetésére még rátérünk. Már 1472 április és június havában együttes utalványozások történtek a királyi pénztárnál az Eleonóra és Beatrix herczegnők kelengyéjére;* világos ennélfogva, hogy mindkettőt egyszerre látták el legalább is teljes ruhafölszereléssel, a mit az is indokolt, hogy ebben az időben már több irányban komoly tárgyalások indúltak a Beatrix kiházasítása iránt is.
Cedole d. Tes. Ar. Vol. LX. fol. 268. és 417.
A férjül kijelöltek egyike a genfi tó és a Po felső folyása közt elterülő havasi tartománynak, Savoyának kiskorú uralkodója, Filiberto volt, ki atyjának, VIII. Amadeónak halála következtében ép akkor lett – még csak hétéves korában – névleges uralkodóvá; a tényleges kormányzati hatalmat a kevéssel előbb, VII. Amadeo alatt szépen meggyarapodott s herczegség rangjára emelt tartomány fölött az özvegy királyné, Jolante a VII. Károly franczia király leánya s XI. Lajos, akkor uralkodó király nővére gyakorolta. A kiszemelt jegyesek közötti, kissé természetellenes korkülönbség ellenére a tárgyalások 1473 tavaszán már annyira haladtak, hogy már a Beatrix hozományának összegét is emlegették úgy a franczia királyi, mint a ferrarai herczegi udvarnál, bár eltérő értesülés alapján.*
Tudtommal ennek a tervezett mátkaságnak csak két helyen maradt írott nyoma: az egyik XI. Lajos alább bővebben ismertetendő levele s az arra adott válasz, melyet Abel Desjardins közöl a Giuseppe Canestrinitől összegyűjtött oklevelek között a «Négotiations diplomatiques de la France avec la Toscane» I. kötetének (Páris 1859.) 161. s köv. lapjain; a másik Olivi többször id. művében (Delle Nozze etc. 11–13. l.) található. Amott a franczia király úgy van értesülve, hogy Ferrante Beatrixot a savoyai herczeghez férjhez adni készül «cum dote trecentum millium ducatorum», emitt pedig a ferrarai követek azt jelentik Nápolyból, hogy «la Duchessa di Savoia havea domandato per la dote da Mad. Beatrice, dovendola tuore per suo figliolo 20.000 scudi e che cum mancho de 100.000 la no se havea a maritar«.
25. IV. SIXTUS ÉREMKÉPE.
(Guazzalotti műve.)*
IV. sixtus éremképe (83. l.) Guazzalotti műve Heyss id. művében VIII. köt. Más reproductiója Szilágyi: Magyar nemz. tört. IV. 284. l. körirata SIXTUS III. PON (tifex) MAX (imus) SACRI CVLT[or].
Ebbe a tervbe váratlanúl beléavatkozott a kis savoyai herczeg nagybátyja, a franczia király, és pedig azért, mert Beatrixot a saját elsőszülött fiának kívánta aráúl. 1473 június 19-ikéről Amboiseból levelet írt XI. Lajos a vele szövetséges Firenze polgárfejedelmének, Lorenzo de’ Medicinek, melyben barátságának meleg megnyilatkozása után teljes bizalommal közli vele, hogy hírt vett a nápolyi királynak, leányára* s a savoyai herczegre vonatkozó házassági terve felől, mely azonban még nem végleges. Hánytorgatván azt elméjében, arra a meggyőződésre jött, hogy úgy az ő saját, mint ama király érdekének sokkal jobban felelne meg, ha közöttük jönne létre házassági kötelék, nevezetesen, ha az ő fia, a dauphin, venné el a nápolyi királyleányt. Lorenzo útján kívánja ezt Ferranténak tudomására hozni s az ő véleményét és szándékát kipuhatolni, esetleg a leányának szánt hozomány tekintetében is, habár ő nagyobb súlyt helyez a nápolyi király tartós barátságára és szövetségére, mint a hozomány összegére. Ez a barátság és szövetség ugyanis, a mint védelmül szolgálna Ferranténak az Anjouk ellenében, – kiket ő, Lajos is hűtleneknek ismer, – ép úgy megerősítené a franczia királyt ellenségeivel, különösen az aragoniai királylyal szemben; szóval: egyiköknek barátjai és ellenségei a másiknak is barátjaivá és ellenségeivé válnának. Kéri Lorenzót, járjon el ebben az ügyben s értesítse őt a tapasztaltakról, hogy majd a kifejlendőkhöz képest követeket küldhessen a további tárgyalások végett; a firenzei megbizottakat azonban utasíttatni kéri, hogy erről az ügyről csak vele magával tárgyaljanak s belőle el ne árúljanak semmit még a király vérbeli rokonai előtt sem.
A már előbb id. levél a nápolyi király «filia primogenita-járól szól; ez tévedés, melybe a kiadók is beléestek, jegyzetökben mondván: «La fille ainée de Ferdinand … Beatrice, mariée ŕ Mathias Corvin;» hogy azonban XI. Lajos csakugyan Beatrixra gondolt, azt kétségtelenné teszi az, hogy az igazi «filia primogenita», Eleonóra akkor már egy hónapja neje volt Estei Ercolénak és hogy a savoyai házassági terv megdöntéséről van szó.
A franczia király elsőszülött fia, kit ilyenképen Beatrixszal összeházasítani kívánt, tudvalevőleg Károly volt, az akkor csak hároméves – tehát Beatrixnál tizenhárom évvel ifjabb – trónörökös, ugyanaz, ki utóbb mint VIII. Károly, olaszországi hadjáratával halálos csapást mért az Aragoniaiak uralkodó házára. XI. Lajos ajánlatával elárúlta, hogy jól ismeri a nápolyi király sebezhető oldalait; tudta, hogy a trónkövetelő Anjouktól s azok franczia hátvédjétől fél, és tudta, hogy meg nem szűnt neheztelni nagybátyjára az aragoniai királyra, ki az ő nápolyi uralmának törvényességét még mindig vonakodott elismerni.
A még a tervezett savoyai házasságénál is kedvezőtlenebb korviszony bizonyára nem volt az egyedüli, sőt nem is volt kifejezetten szereplő szempont a Ferrante állásfoglalásánál, melyet augusztus 9-ikéről Lorenzo de’ Medicihez intézett leveléből ismerünk meg.* A politikában egyébként oly cynikus királynak ezúttal kétségkívül érdekében állott szigorúan becsületesnek és lovagiasnak tűnni fel. Válasza az ajánlatra udvarias, de határozottan elutasító volt; méltányolja – úgymond – az érveket, melyeket Lorenzo a hatalmas franczia királylyal való házassági összeköttetés mellett fölhozott, de az ajánlat föltételei őt becsületében érintenék; szövetségeket kellene megszegnie, hogy a felajánlott előnyös roknoságba belépjen, s ezt becsülete nem engedi! Inkább meghal, mintsem hogy nagybátyján az aragon királyon hűtlenséget kövessen el; inkább lépjen Lajos is baráti viszonyba vele. Az Anjoukkal ám bánjék el a király érdemök szerint, de Merész Károly burgundi fejedelem – ki ellen Lajos ádáz háborút folytat, – neki szövetségese, barátja, vele szakítania lehetetlen, a franczia királynak kellene kibékülnie vele, ha azt elébe helyezi minden előnynek, haszonnak, annak birodalmát, életét kész föláldozni. Ám szüntesse meg Lajos ellenséges viszonyát a spanyol királysággal s a burgundiai herczeggel, fordítsa fegyverét a hitetlen török ellen s akkor nemcsak rokonságát és szövetségét keresné, de mindenben szolgálatára állana. Ismételve, hogy tisztességesebb föltételek mellett a házassági ajánlatot szívesen fogadná el, Lorenzónak köszönetet mond jóakaratáért s őt szeretetéről és szolgálatkészségéről biztosítja.
Desjardins-Canestrini-nél I. 163–165. l.
26. XI. LAJOS FRANCZIA KIRÁLY ÉREMKÉPE.
(Franc Lauranától.)*
XI. Lajos franczia király éremképe (85. l.) Francesco Laurana műve, W. Rolfs id. művéből. Körir. DIVVS LODOVICVS REX FRANCORVM.
Hogy e visszautasítás titkos okai között nem szerepelt-e egy meg nem nevezett más jelöltre, a magyar királyra való tekintet, – kivel való házassági összeköttetés iránt – mint látni fogjuk, – már előbb indúltak tárgyalások? azt nehéz volna eldönteni. Vannak egyébiránt nyomai annak, hogy e visszautasítás ellenére a házassági tervet Lajos és Ferrante titkon tovább tárgyalták egymás között;* a dologból azonban tudvalevőleg semmi sem lett s valószínű a föltevés, hogy a képmutatás két nagy mestere versengő játékot folytatott egymással, mintegy próbára tevén kölcsönösen hiszékenységöket s e mellett játékszerül a Beatrix személye szolgált.*
H. Francois Delaborde: L’ Expédition de Charles VIII. en Italie, Paris, 1888. 97. l. B. Buser: Die Beziehungen der Mediceer zu Frankreich, Leipzig 1879. 162–166. l.
Reumont Lor. d. Medici I. 323. l. Delaborde előbbi id. helyen.
De csakhamar megszakadt a savoyai házassági terv fonala is; Ferranténak a későbbi fejleményekkel szemben nem állhatott érdekében addig várni második leánya kiházasításával, míg a savoyai herczeg* házasságra alkalmas kort ér el.
A herczeg már 1482-ben 17 éves korában meghalt.
Eleonóra távoztával a Beatrix udvartartását egyelőre mint hajadonét rendezték be Nápolyban, 1473 nyarán. Ez időtől fogva fordúl elő a Cedole di Tesoreriában állandó rovat gyanánt a herczegnő háztartásának költsége: «la spesa della casa della ill. Donna Beatrice,»* egyúttal azonban folytonos utalványozások a háztartás fölszerelésére: pohárszék, mosdómedenczék, karosgyertyatartók, evőszerek, ládák, ágyneműek, kápolnadísz, lószerszám és nyergek, konyhaeszközök, virágok beszerzésére s e mellett mindig még ruházatok és ékszerek külön adományozásával is találkozunk. Ezer ducatóban volt Beatrix évi háztartási kiadása megállapítva;* ez nem soknak látszik, de nem mindig túlmenő utalványozások történnek különösen öltözeti és piperetárgyakra, és roppant személyzetének fizetései is külön szerepelnek. Hogy mekkora személyzettel rendelkezett, azt az 1474-iki számadások részleteiből tudjuk: udvarnagya Lucido di Sangro volt, még mellette van tanítója, Antonio de Sarcellis, orvosa messer Christofano Dartaldo, orvostanár a nápolyi egyetemen, számadó titkára Bartolommeo Loret;* van főszakácsa, bevásárlója, pinczemestere, étektálalója, szobamestere,* sütőmestere, kapusa, szakácsa, istállómestere, kuktája, pohárnoka, két mosónéja, egy öszvérhajcsárja és még ezeken kívül egy sereg szolgálata szerint meg nem jelölt cselédje;* udvarhölgyei számáról nincs értesülésünk, csak annak van nyoma, hogy számukra nyergeket rendelnek meg;* a herczegnő lovai számára az 1474. év folyamán 573 tomola zabot szolgáltattak ki.*
Először 1473 július 6-ikán. (Cedole, Vol. LXIII. fol. 148.)
Cedole d. T. Ar. Vol. LXIII. fol. 329.
A Loret család már I. Alfonso udvari emberei között szerepel, l. Filangieri id. m. VI. 72. l.
«Maestro di sala,» főkomornyik-féle lehetett.
Valamennyi névszerint elősorolva a Cedole LXVI. kötetéb. 165. fol.
Cedole Vol. LXIII. fol. 321.
A Cedole LXV. számú külön kötete, a mely a kiszolgáltatott gabonaneműekről s egyéb terményekről szól, 266–306. tételszám. A «tomola» valamivel több mint egy fél hectoliternek felel meg.
27. A NÁPOLYI CASTELLO NUOVO NAGYTERMÉNEK AJTÓOROMZATA. (Domenico Gajini műve.)*
A napolyi Castello Nuovo nagytermének ajtóoromzata. (87. l.) Domenico Gajini műve. W. Rolfs többször id. művéből.
És ilyen, szűkösnek valóban nem mondható ellátás mellett Beatrixnak már 17 éves korában adósságai vannak; az udvari pénztár kénytelen ismételve nagyobb összegeket is folyósítani a herczegnő tartozásai, sőt «régi adósságai» törlesztésére; egy év alatt 2128 ducatóra megy, tehát a megszabott évi átalányt több mint kétszeresen meghaladja az, a mit ily czímen fordítanak a herczegnő kiadásaira.* Nyilvánvaló tehát, hogy Beatrix nem tudott bánni a pénzzel s igen korán szokott hozzá a könnyű költekezéshez, sőt az adósságcsináláshoz, a minek későbbi életében oly sok jelével találkozunk; habár föltételezhető, hogy korán történt önállósítása sokaknak nyujtott alkalmat arra, hogy tapasztalatlanságával, s talán jó szívével is visszaéljenek. A tékozlási hajlam nála némileg öröklött hiba is volt; nagyatyjáról, Alfonsóról mondták, hogy neki Nápolyban egy napra ezer arany, Nápolyon kívül 1500 kellett; atyja Ferrante, különösen lovak tartásában és ajándékozásában volt pazar; állítólag egy barátjának összesen 300 lovat ajándékozott,* s lótartásra évi 7500 aranyat fordított.* Testvérbátyja, Alfonso is fényűző volt és nagy adósságba merült.* Hogy a nápolyi udvarnál a nők adósságcsinálása nem volt szokatlan dolog, mutatja a trónörökös nejének, Ippolita herczegnének példája, ki 1474-ben Lorenzo de’ Medicitől kért kölcsön «női becsületszóra»* 2000 aranyat, pontos fizetést igérve s ékszereket ajánlva föl zálogúl.
U. ott. Vol. LXVI. fol: 239., 322., 392., 431., 515., 537., 550.
Nunziante id. m. Arch. Stor. XVII. 300. l. Bast. Biancardi id. m. 358. l. Ferrante gyakori ló-ajándékozásai a Codice Aragonesé-ben foglalt levelekből is kitűnnek; Lorenzo de’Medici is tőle ajándékba kapott paripán jelent meg 1467-ben egy firenzei ünnepélyen. (Paul Müller Walde: Leonardo da Vinci, 57. l.)
Passero id. m. függelékében 340. l.
Lásd erre nézve: Tom. Persico: Dion. Carafa 92–94. l.
«A fede de leale Madama», Reumont: Lor. d. Med. I. 310. l.
28. LAKOMA OLASZ KIRÁLYI HÁZBAN A XVI. SZÁZAD ELEJÉN.*
Lakoma olasz királyi házban a XVI. század elején. (89. l.) Az 1500. táján Firenzében megjelent «Novella piacevole»-ból, Müntz «Histoire de l’art pendant la Ren.» II. 197. l. után.
Egyébiránt a fényűzés, melynek kétségkívül Beatrix is már leánykorában nekiadta magát, bizonyos tekintetben együttjárt a talán Európaszerte legfényűzőbbnek elismert nápolyi királyi udvar szokásaival, életmódjával, az olasz renaissanceot jellemző öndicsőítés és életélvezet ösztönével, gyönyörködésével az embert környező színekben és formákban s mindenben művésziesre, tehát választékosra való törekvésével. Nápolyban különösen az egész nemesi osztály hajlandósággal bírt a pompakifejtésre ruhában és házi berendezésben, s így annál inkább követelték ezt meg a legmagasabb rangúaktól; a kifejlett selyemipar lehetővé tette, hogy úgyszólván minden ember selyemben járjon,* s ezért becsesebb bársony- és brokátszövetek és nagyobb ékszer- s egyéb dísz által lehetett csak egyeseknek kiválniok. A kortársak épen Nápolyban legtöbbet panaszkodtak a divat gyors változásai s az idegen, különösen franczia és az Aragoniaiakkal együtt jött spanyol divatok behatolása miatt.* Tekintve azt, hogy a tizenötödik században, sőt később is, még általános szokás volt a drágább szövetből készült, gazdagabban ékesített ruhadaraboknak ép úgy mint az ékszereknek nemzedékről-nemzedékre való átörökítése,* csakugyan feltűnőnek kell találnunk a többnyire fényes kiállítású új meg új ruhaneműeknek azt a sűrű megrendelését, melylyel a nápolyi királyi ház pénztári naplójában Eleonóra és Beatrix szükségleteinél találkozunk. Az idegen, különösen a franczia divat térfoglalásának nyomát találhatjuk itt is; gyakran fordúlnak elő a ruha szöveténél vagy szabásánál franczia eredetre vagy modorra való utalások.* Végre az öltözködés fényűzésének egyik indító oka volt akkor, különösen udvaroknál, a gyászok különböző neme, s annak az egész személyzetre s a mindig gazdag paripadíszre való kiterjesztése is; a legmélyebb fekete gyászon kívül hordtak némely esetben barna, sőt sötétkék gyászt is, s a gyász részben a ruha szabására is kihatott;* elképzelhető, mekkora költséggel járt egy magas állású egyéniségnek egész «famigliájával», vagyis gyakran több százra menő háznépével megfelelő gyászruhában való megjelenése,* s a hátaslovak csótárainak, takaróinak, farmatringjainak a gyász követelményei szerinti cserélgetése.*
G. Weber: Allgemeine Weltgeschichte; IX. köt. 710. l. Reumsont Carafa V. Mad. II. 45. l. A nápolyi ruházkodás fényűző voltát mutatja az is, hogy bizonyos aranyszövetű női öltönyt «veste d’oro secondo il costume napoletanos»-nak neveztek. (Olivi id. m. 32. l.)
J. Burckhardt id. m. III. II. köt. 98. l.
Ben. Croce: Isab. del Balzo, 17. l.
Cedole Vol. LI. fol. 346. és Vol. XLVII. fol. 434. Lásd ezenkívül Ben. Croce fentebb idézett művét is az 59. lapon. Riccardo Bevere adattárát (Vestimenti e gioielli in uso nelle province Napoletane dal XII al XVI secolo) az Arch. Stor. Napol. XXII. köt. 317. lapján, és Giulio de Montemayor czikkét (La Piazza della Sellaria) a Nap. Nobil. V. köt. 21. s köv. lapján. A franczia szabás főkép a függő ujjak bőségében s az oly hosszú ruhában nyilvánúlt, mely övön alúl szétnyílt s láttatta a szoknyát.
Barna gyászruhára nézve 1: Pasqu. Villari: Storia di Savonarola I. 382. l. sötétkékre nézve: Cedole Vol. XLIV. fel. 179. sötét szövet mint gyász u. ott. Vol. XLVII. fol. 445. A franczia királyi udvar különböző gyászöltözékeire nézve l. Paul Lacroix: Vie militaire et religiense au moyen age et ŕ l’ époque de la renaissance, Paris 1877. 548–554. l.
Alfonso calabriai herczeg az 1490-ben Mátyás halála alkalmából Nápolyban rendezett gyászünnepélyen 300 feketébe öltözött kísérővel jelent meg. (Leostello Efemeridi etc. a Filangieri «Documenti»-je I. köt. 156., 326. és 428. l.)
Példa rá: Cedole Vol. XLVII. fol. 294.
Általán az öltözködés alkalomszerűsége nagy áldozatokat követelt; gyakran külön öltözéket készíttettek csak egy-egy vadászat czéljára; mert a vadászatok különben is nagy és mondhatjuk fontos szerepet vittek a nápolyiak s főkép a nápolyi udvar életében, és adataink vannak rá, hogy Beatrix nővérével együtt már tizenegy éves korában vett részt, még pedig «mandolavirágszín» lovaglóruhában az Astroniban rendezett udvari vadászatban.*
U. ott. fol. 241.
Ezektől a gyakran ismétlődő astronii udvari vadászatokról élénk képet festett a XVI. század végén Summonte, leírván egyet, melyet még I. Alfonso rendezett vendége, III. Fridrik német császár tiszteletére, ezen a «szépségre nézve egész Olaszországban páratlan helyen».*
Summonte id. m. III. 130–135. l. Nic. del Pezzo id. czikkei a Nap. Nob. VI. évf. 119. és köv. s 151. és köv. lapjain.
Astroni most is királyi vadászkastély, Bagnoli és Solfatara fölött fekszik, a flegräi mezők és az egykori Lago d’ Agnano közelében, egy kihamvadt kráterben, melynek lejtőit abban az időben gyönyörű dús forrásokkal bővelkedő erdő borította, egészen vadaskertté alakítva, s gondosan őrizve. Vadászat alkalmával több ezer hajtó vette körül a katlanszerű erdő felső karimáját s hajtotta le nagy zajjal az agaras és agancsos vadat a kráterfenékből alakúlt lapályra, a hol a király vadászai vártak rájuk falkáikkal, lándzsáikkal és vadászkéseikkel s az erdőt szegélyező sátrakból mint páholyokból néző udvarbeliek és temérdek nép szemeláttára ment végbe az űzött vad leöldöklése.
Az ily vadászatoknál a nőkre természetesen inkább csak szemlélőszerep várt; de azért szerették nemcsak a végjelenet véres látványát, hanem mindazt, a mi a vadászattal együttjárt: a lovaglást, a társaságban, udvarlások közt eltöltött estéket, a hosszabb vadászkirándulások pihenő-napjait, a falusias fesztelen életet, a reggel üde óráinak a szabadban való élvezését, a városi s még inkább az udvari élet terhes repraesentativ kötelességeitől való menekülést.* Ezért a renaissance női mindenütt, de különösen Olaszországban szenvedélylyel hódoltak Dianának, Ercole Strozzi Lucrezia Borgiának ajánlotta a «Vadászat»-ról nevezett költeményét,* a vadászat szeretetében kellett fölnevelkedniök, különösen ama nápolyi királyleánynak, kinek már nagyatyja érmet veretett a maga merész vadászkalandjai emlékére,* s kinek atyja mint korának egyik legszenvedélyesebb vadásza volt ismeretes.
R. de Maulde la Clavičre: Les Femmes de la Renaissance, (Paris, 1904.) 345–346. l.
U. ott 339. l.
Lásd az éremnek, mely egy vadkant ölő vadászt ábrázol I. Alfonsóra mint «venator intrepidus»-ra vonatkozó felírással, képét és leírását Aloiss Heyss: Les médailles de la Renaissance czímű műve Nic. Pisano-ról czímz. füzetében.
Ferrante a vadászatot, melyet az olasz renaissance általán a legelőkelőbb kedvtelésnek ismert el,* úgy tekintette és kezelte mint elsőrendű államügyet. Mikor követének Milanóba fontos utasításokat küld, rátér vadászataira is, elmondja a legutóbbinak fényes eredményét, hírt kért az ottaniakról, meghagyja követének, hogy a közlöttekről tegyen jelentést Galeazzo Maria milanói herczegnek, kivel mint híres és szenvedélyes vadászebtenyésztővel is szoros viszonyban állott.* Még behatóbban tárgyalja a vadászebek dolgát s a koronkint ebeikkel rendezett versenyeket a modenai herczeggel való levelezése; ezek a classikus latinsággal – valószínűleg a saját személyére nézve is nagy vadász Pontano tollával – írt diplomatiai jegyzékek oly emelkedett hangon szólnak a vadászebek nemes fajbeli tulajdonairól, mintha a két fejedelem egymás seregeinek harczkészségét dicsőítené.*
Castiglione Libro del Cortegiano-jában (I. 37. l.) mondja: «la caccia … ha una certa similitudine di guevra, ed č veramente piacer di gran Signori, e conveniente ad uom di corte.»
Codice Arag. I. 6–7. l.
U. ott. 85–86. l.
Beatrixnak úgy mint a középkor és a renaissance többi vadászatkedvelő hölgyeinek legsajátabb személyes sportja nem is lehetett más mint a szárnyas vadakra sólyommal való vadászat. Hiszen mint magyar királyné is kitanított vadászsólymokat kért sógorától Ercole herczegtől, mert olasz módra kívánt vadászni.* Ezt, a vadászat legrégibb nemei közé tartozó, a khorsabadi reliefek tanusága szerint már Ninivében és Babylonban gyakorolt, s nemcsak az araboknál, hanem Angliában és Németország némely helyén még ma is divatozó sportot* abban az időben Nápolyban az előkelő világnak kiválóan repraesentativ kedvteléseül tekintették, a mit az is bizonyít, hogy sok XIV. és XV. századbeli síremlék a benne nyugvókat vagy hozzátartozóikat – férfiakat és nőket egyaránt – vadászsólymaikkal kezükön tünteti föl, s hogy az Ippolita Sforza nápolyi trónörökösnő életrajzírója külön fölemlítendőnek tartotta, mennyi tájékozottsággal tudott a herczegnő vadászsólymokról beszélgetni.* Nápolynak e tekintetben kiváltságos helyet biztosított Sicilia közelsége, melynek bérczeiből kerültek ki a legjobb sólyomfajok; onnan szerezte Ferrante is sólymait, kinek ügyes sólyomidómítóit a milanói herczeg s Lorenzo de’ Medici is igénybe vette* s ki 1475-iki római látogatása alkalmával még oda is annyi sólymárt és sólymot vitt magával, hogy állítólag egyidőre mind elpusztúltak a baglyok Rómában.* A sólyommal való vadászat, melynek idomító része voltaképen a legkegyetlenebb állatkínzásnak mondható,* magának a vadászat cselekményének külső megjelenésében, különösen nőknél, mint a biztos lovaglás, bátor s a mellett kecses mozgás próbája, mindenesetre a legtetszetősebb s legfestőibb kedvtelések közé volt sorolható, s hogy a Beatrix kor- és honfitársainál mily becsben állott, arra világot vet az is, hogy Lorenzo de’ Medici költeményt szentelt sólyomvadászati élményei leírásának.*
Magyar Diplomacziai emlékek Mátyás kir. korából, Budapest, 1877. III. 378. l.
Lásd a Duke of Beaufort szerkesztésében megjelenő Badminton Library of sports and passtimes (London, Longmans etc. 1892.) Coursing and falconry czímű kötetében a 217. s köv. lapokat.
Sabadino ld. m. 345. l.
Codice Aragonese I. 373., 406. és 413. l. Reumont Lor. d. Medici I. 346. l. Ferranténak egy kedvelt sólymármestere Jacovaccio d’Alessandro a Pietro martire templomban kapott előkelő síremléket. (Cosenza id. czikke a Nap. Nob. IX. köt. 116. lapján.)
Infessura id. m. (Muratori Scriptores III. 2.) 1144. l. Notar acomo (id. m. 129. l.) «circha tricento falconerit» említ.
A sólymokat, mint természettől különösen vad s az embertől idegenkedő állatokat, napokon át éheztetve és virrasztásra kényszerítve gyöngítik s szelidítik meg, míg a vadásznak való engedelmességre szoktatják. Lásd: Dr. G. L. Hartig: Lexikon für Jäger u. Jagdfreunde, (Berlin, 1861.) 15–17., 74., 164–166. l; továbbá a Badminton Library id. kötetéb. 226–232. l.
«La caccia col falcone.» (Poesie di Lorenzo de’ Medici, Firenze, 1859. 278. l.)
Valószínű, hogy a szerencsejáték is nagy szerepet vitt egy királyi udvarnál, a mely abban a Nápolyban székelt, a hol a szerencsejátékok adója vagy inkább bírsága I. Alfonso óta a mindenütt pénzt hajhászó királyok fontos jövedelmi forrásáúl szolgált.* Már az Anjou-ház nőtagjai mint szenvedélyes szerencsejátékosok voltak ismeretesek; hogy Beatrix mennyire hódolt e kedvtelésnek, s nem volt-e esetleg ez egyik oka adósságainak? az biztosan meg nem állapítható; egyetlen rá vonatkozó adatunk oly játékkártya beszerzéséről szól, a melynek használata a rendőrileg nem tiltott mulatságok közé tartozott.*
Giuseppe Ceci: Il giuoco a Napoli durante il medioevo, (Arch. Stor. Napol. XXI. 290–310. l.) Vesp. Bisticci (id. m. 58. l.) szerint l. Alfonso fiatal korában szintén kártyás volt s aztán fogadalomképen hagyta abba a játékot.
A Cedole d. T. Ar. Vol. LXVI. 208. lapján megrendelés olvasható Beatrix részére egy játék kártyára: (az eredeti catalán nyelven) «hun joch de cartes: dit trihumfes»; a «Trionfi» kártyajátékra nézve – melynek rajzai valószínűleg a Petrarca akkor közismeretes «Trionfi»-iból voltak véve, – lásd szintén Ceci fentebb id. tanulmányát.
Azonban a nemesebb szellemi szórakozások is buzgó pártfogókra találtak az Aragoniai ház tagjaiban, így nevezetesen a tréfás vagy komoly színelőadások és a zene is. A színelőadásoknál nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy azoknak nagy része vallásos czéloknak is szolgált; ilyen «ludi sacri», vagy «sacre rappresentazioni», különösen nagypénteken a Beatrix leánykorában is sűrűn fordúltak elő, s teljesen színpadias kiállításukkal, díszleteikkel, álarczos és jelmezes alakjaikkal nemcsak előadó-, de képzőművészeket és mesterembereket is foglalkoztattak.* Ezekhez legközelebb állottak a «farse allegoriche», a különböző örvendetesen, ünnepélyes alkalmaknál szintén nagy fölszereléssel rendezett, szavalatokból, párbeszédekből, sőt egész jelenetekből álló s rendesen az ünnepeltnek dicsőítésére szolgáló alkalmi előadások. Egészen a színművészet körébe tartoztak a «Spettacoli drammatici», melyeknek változatos kifejlődése Nápolyban egyenesen az Aragoniaiaknak köszönhető, mert úgy a Castelnuovóban Ferrante, mint a Castel Capuanóban a trónörökös Alfonso herczeg gyakran rendeztetett nagyobb ünnepi összejöveteleknél, sőt koronkint – különösen az utóbbi – csak a saját szórakoztatására is, többnyire magának a szerzőnek közreműködésével ily szellemesen mulattató előadásokat. Ezeket mindenesetre magasabb színvonalon állóknak tekinthetjük az akkortájt Nápolyban is kedvelt «buffoni» vagyis udvari bolondok nevettető mókáinál.*
Benedetto Croce: I Teatri di Napoli, Secolo XV–XVIII. (Arch. Sfor. Napol. XIV. köt. 556. s köv. l.)
U.-ott, úgyszintén, Leostello: Effemeridi (id. köt.) 251. és 322. l.
Az ily előadások kétségkívül többnyire zenével is voltak összekötve, a mint általán a nápolyi királyi ház nagy zenekedvelőként volt ismeretes és zenészei jó hírben állottak. Hogy Beatrix már leánykorában is kedvelte a zenét, azt abból is következtethetjük, hogy az udvar flamand származású zenészeinek főnöke, a híres Giovanni Tinctor, ki később valószínűleg a Beatrix udvarához került,* 1474-ben Nápolyban nyomtatás alá is került művét, a «Diffinitorium musicae»-t Beatrix herczegnőnek ajánlotta.*
Erre vonatkozó föltevésemet a maga helyén, a III. könyv 4. fejezetében fejtem ki.
Ben. Croce most id. m. a 577. l.
És az ily előadások lehettek egyúttal legkedveltebb és legalkalmasabb közvetítői az irodalom behatolásának Nápoly legmagasabb köreibe. Már I. Alfonso ideje óta Nápoly – főkép a királyi udvar pártfogása által – egyikévé lett az olasz renaissance irodalmi középpontjainak. Az a két író, a ki Ferrante és utódai idejében különösen rászolgált az udvari költő nevére: Jacopo Sannazaro és Chariteo – igazi nevén Benedetto Gareth, – a Beatrix leánykorában még nem szerepelhetett. De teljes mértékben élvezte még Alfonso uralkodása óta az udvar kegyeit az öreg Antonio Beccadelli, ki, mint közönségesen Panormita néven ismeretes szerzője a hirhedt és zsinatilag elégetett Hermaphroditusnak, talán legszemérmetlenebb képviselője volt a renaissance irodalmi ledérségének; ez azonban nem szolgált akadályúl annak, hogy kellő megtérés után első szervezője legyen a később Pontanóról nevezett nápolyi akadémiának s hogy köztiszteletnek örvendve végezze napjait nápolyi tengerparti kéjlakában.*
Symonds id. m. II. 254–258. l. Girol. Tiraboschi: Storia della Letteratura Italiana, Milano, 1834. XVI. 170–178. l.
Maga Pontano – kivel mint államférfiúval már megismerkedtünk, s kit némely történetíró a trónörökös, Alfonso oktatójaként is tüntet föl,* – az udvarnál s Nápoly hölgyvilágában aligha keltett visszhangot a középkori csillagászatot hexameterekbe foglaló «Urániá»-jával és erkölcsbölcseleti értekezéseivel. Nagyobb érdeklődésre számíthatott ott az akkori nápolyi életet bámulatos élénkséggel és sok gúnynyal is festő párbeszédeivel s izzón érzékies és színdús, Partenope városa környékének minden báját ábrándos alakokban megszemélyesítő latin lyrai dalaival.*
Guicciardini id. m. I. 182–183. l.
Symonds id. m. II. 465–468. l. Pasqu. Villari: Machiavelli e i s. tempi I. Introduz. 210–214. l. Tiraboschi id. m. IX. 1427 s köv. l. Pontano már id. művein kívül lásd Joan Joviani Pontani Carmina, Firenze, 1902, két kötet; ezek közt egy Eleonóra herczegnő nászára írt Epithalamia (II. 412. l.)
Pontano mellett egy szellemes novellaírója volt ama korban Nápolyban, kinek munkái elárúlják otthonosságát az udvari körökben s a ki mint Juvenal és Boccaccio bevallott utánzója, elbeszéléseinek hangjában ép úgy mint tárgyaiban bizonyára eltalálta azt, a mit azok a körök olvasmányúl kívántak. És jellemző ezeknek a köröknek nemcsak erkölcsére, hanem vallásosságuk őszinteségére is, hogy ez az író, salernói Masuccio, nem csak a legsikamlósabb történeteket tárgyazó, hanem azokba minduntalan a legcynikusabb módon vallásos fogalmakat vegyítő novellagyűjteményét* Ippolita herczegnőnek, a trónörökös nejének, az egyes novellákat pedig külön-külön az uralkodóház egyes tagjainak ajánlotta. Szerzetesek csúfos szerelmi kalandjait tárgyazzák azok, melyek a királynak és a trónörökösnek vannak ajánlva; nem kevésbé trágár az, melyet Federigo herczegnek s a még föl nem serdült Francescónak szánt; Giovanni herczegnél talán egyházi jellegét, Eleonóránál és Beatrixnál hajadoni mivoltukat vette tekintetbe, midőn az ő nevökkel földíszített munkáinál mérsékelte ledér hajlamát, s számukra inkább érzékeny, szomorú történeteket írt.* Kevésbé valószínű, hogy a nápolyi udvarral személyes érintkezésben állott volna egy másik egykorú novellaíró, a bolognai Giovanni Sabadino degli Arienti,* ki «Ginevera della clare Donne» czímű gyűjteményében az Aragoniai ház nőtagjainak is életrajzait adta.*
Kiadva toscanai nyelven ily czím alatt: Il Novellino di Masuccio Salernitano, Genfben 1765.
A Beatrixnak ajánlottnak előszava alázatoskodó s magasztaló hangon van írva; a novella maga két szerelmesről szól, kiket a sors elszakít egymástól, a férfiú fogságba kerül, a nő férfiruhában keresésére indúl s egyszer meg is menti, de mikor másodszor is foglyúl esnek s a férfit megölik, a nő öngyilkossá lesz.
Tiraboschi id. m. IX. 1293–1294. l.
Fennebb többször idéztük.
Másnemű szellemi befolyás lehetett az, a melyet leánykoruk határáig úgy Eleonórára, mint Beatrixra az akkori Nápoly és a királyi udvar egy különösen tekintélyes és tulajdonképen íróként is jelentős alakja gyakorolt: Diomede Carafa, Maddaloni grófja.*
A XVII. században Magyarországon gyászos hírnévre szert tett Antonio Caraffa nem az itt szóbanforgó nemzetségből való volt. Tommaso Persico (Dion, Carafa, uomo di Stato e scrittore del sec. XV. Napoli 1899, 2. l.) említi azt a mondát, a mely szerint a Carafák egy Magyarországon uralkodott orosz (!) fejedelmi családból származtak volna, a minek állítólag egyedüli alapjául czímeröknek a magyar czímerrel (talán a vízszintes pólyák miatt) való hasonlatossága szolgált volna.
Egészen sajátszerű szerep az, melyet ez a nevezetes férfiú I. Alfonso és I. Ferrante királyok oldala mellett vitt. Mint Nápoly egyik legrégibb s legtekintélyesebb nemesi családjának sarja, kinek atyja, Antonio Malizia Carafa, az Alfonso behivatásánál vitt főszerepet,* Diomede első föltűnését hadi tetteinek köszönhette. Mikor Alfonso 1442-ben Nápolyt elfoglalta, annak a kétszáz elszánt katonának, kik a vízvezetéken át először hatoltak be a városba, vezetését az akkor még fiatal Diomede Carafa századosra bízta;* később ugyanőt egy portyázó csapattal Firenze vidékének nyugtalanítására küldte ki. Katonai jellegét Carafa mindvégig megtartotta s a calabriai herczeget is ő képezte ki katonává; soká volt a Castello dell’Ovónak parancsnoka s az Eleonóra házassági szerződését az ország méltóságviselői közt mint «Miles Comes Magdaloni» írta alá.* De Ferrante király őt kezdettől fogva fontos polgári szolgálatokra is alkalmazta; számadó titkára lett, majd legbizalmasabb tanácsadója, házának minisztere, s kényes ügyekben kiküldöttje, ki «éjjel-nappal vele volt», a király szívének kulcsait bírta,* s időnkint pénzkölcsönökkel és árúba bocsátott koronajavak megvételével is segítségére volt a mindig pénz szűkében szenvedő Ferranténak, ki őt viszont kitüntetésekkel, Maddaloni grófságával és egyéb hűbéri adományokkal halmozta el.* Némely történetíró őt a király leányai oktatójának is mondja;* ilyennek tulajdonképen nem volt tekinthető; ép oly kevéssé volt hivatásszerű paedagogus, mint hivatásszerű író, bár választékos műveltségére vall az antik és egykorú művészet iránti szeretete.* De hogy a király gyermekeinek nevelésére – és pedig a leányokéra is – befolyást gyakorolt s előttük szinte atyáskodó tekintélyben állott, azt az a körülmény is tanusítja, hogy Ferrante több gyermeke számára az életbe való kilépésekor vagy valamely fontos megbizatásakor Diomede Carafa a gyakorlati életbölcsesség és politikai ildom szabályait összefoglaló utasítást vagy emlékiratot készített. Ilyet írt Eleonórának férjhezmenetelekor, kiterjeszkedve benne a fejedelem összes kötelességeire; hadászati jellegűek azok, melyeket Alfonso calabriai herczeg számára a Marca Anconába való elindulásakor s máskor is készített; Francesco herczegnek Magyarországba menetelekor és Federigo herczegnek franciaországi kiküldetése alkalmából szerkesztett emlékiratot, s írt egyet – mint látni fogjuk – a Beatrix saját fölkérésére az ő férjhezmenetelekor is, s utóbb a magyar királynét egy újabb könyve fölajánlásával tisztelte meg. Mindezek a munkák az akkor még Nápolyban irodalmilag nagyon fejletlen olasz nyelven voltak eredetileg írva, de hogy jelentőségök nemcsak személyes vonatkozásaikban rejlett, azt legjobban bizonyítja az a tény, hogy közülök többet még a XV. vagy a következő századok folyamában lefordítottak latinra vagy átdolgoztak olasz irodalmi nyelven, s azok kétségtelenül hatással voltak a XVI. század olasz publicistáira.*
A Reumont: Die Carafa v. Maddaloni I. 194. s köv. l.
Summonte id. m. II. 650–651. l.
Olivi id. m. 51. l.
Nunziante id. m. Arch. Stor. Nap. XVII. 751. l. T. Persico id. m. 74. l. u. ott (298. l.) egy alkotmánylevelében a király azt mondja Diomederől: «Nobiscum dies, nobiscum noctes, nobiscum itinere, nobiscum sub armis, algore et estu semper egit etc.»
Lásd a nápolyi nagy levéltár «Privilegii della Cancellaria Aragonese» osztályában (Vol. 3. fol. 96.) levő 1486-iki okmányt.
Nunziante ismertetésében Olivi id. művéről: Arch. Stor. Nap. XII. köt. 473–484. l. A király adományleveleiben Diomede minden érdemei elő vannak sorolva, de leányai nevelőjének sehol sem mondja őt Ferrante; Carafa maga sem vallja magát annak Eleonórával és Beatrix-szal szemben, iratai ajánlásaiban. Eleonóra egy hozzá intézett levelében (előszóul szolgál Carafa Guarinotól fordított munkájához: «De Regis et boni principis officino», kiadva Nápolyban 1668.) azt mondja róla: «in patria iuvenilem actatem meam erudire, et ad bonorum morum disciplinam te mihi Ducem, Consiliatoremque et Rectorem proebere nunquam destiteris.»
Reumont, Die Carafa I. 206., 211. l. Diom. Carafa művelt izlésre valló palotája ma is látható Nápolyban a Via S. Biagio dei Librai és Vicolo S. Filippo e Giacomo szögletén.
Lásd mindezekre nézve: Reumont fentebb id. művének I. köt. 195 s köv. lapjait, továbbá Benedetto Croce: «Memoriale a Beatrice d’Aragona Regina d’Ungheria, di Diom. Carafa Conte di Maddaloni» (Napoli 1895.) 5–19. l. úgyszintén: Csontosi János: «Diom. Carafa, de institutione vivendi, a parmai Corvin-Codexből», (Bpest 1890. Magyar Könyvszemle és külön lenyomat.) Diom. Carafának még életében készült szép síremléke. Agnello del Fiore és Giovanni da Nola műve, ma is látható a nápolyi San-Domenico Maggiore-templomban; képét a II. könyv 2. fejezeténél hozzuk. Lásd még: Tom. Persico id. művét, melyben az Eleonóra számára a fejedelem kötelességeiről írt s a herczegnő megbízásáról Guarinótól latinra fordított emlékirat is közölte (külön kiadása előbb idézve) s a Francescóhoz intézett ismertetve van. Carafának egy vénségében ismeretlen alkalomból írt emlékirata: «Memoriale et recordo de quello have ad fare la muglyere per stare ad bene con suo marito etc.» korlátolt számú példányokban nyomatott ki Nápolyban 1887-ben. – Diomede Carafa nagyatyja volt IV. Pál pápának.
29. DIOMEDE CARAFA EMLÉKÉRME (I) A BRESCIAI MÚZEUMBAN.*
Diomede Carafa emlékérme (I. II.) a bresciai múzeumban. (98., 99. l.) Gipszlenyomat és fénykép után.
30. DIOMEDE CARAFA EMLÉKÉRME, (II.) A BRESCIAI MÚZEUMBAN.
Minde műveiből Diomede Carafát úgy ismerjük meg, mint a gyakorlat emberét, kit tulajdonképen írói becsvágy nem vezet, ki nem hivatkozik a classikus ókor példáira, mint egykorú, hivatásos írótársai, hanem inkább a szentírásból veszi – ott a hol kell, – idézeteit; ki nem oktató tekintélylyel, de őszintén hirdeti a jó erkölcs s józan élet szabályait és ítéli el a korában fölburjánzott fényűzést és elpuhúltságot. Távol áll ugyan minden idealismustól, mint gyakorlati politikus ad tanácsokat, de sehol szembe nem száll a jog és igazság, a becsület és emberiesség követelményeivel s inkább a nép barátja, mint a nagyoké. Ilyenképen Carafa erkölcsi szempontból magasan fölötte áll ugyan a nehány évtizeddel később föllépett Macchiavellinek, de tanítása nincs összhangban annak a királynak a kormányzatával, a kihez annyi hűséggel ragaszkodott s kit mindig mestereként magasztalt.
Mint kora és nemzete irodalmával, úgy képzőművészetével is bizonyos összeköttetésbe hozták Beatrixot már leányévei.
A Gustave Dreyfus párisi műgyűjteményében van egy, az olasz Quattrocento félreismerhetetlen jellegét magán viselő mellszobor, melyet egykorú fölírása is: «Diva Beatrix Aragonia», a mi Beatrixunk képmásának mond; 16–17 éves leánykorában ábrázolja őt, nem különösen szép, vagy megnyerő vonásokkal, oly arczczal, melyben a még csak fejledező nőiség bizonyos, akkor valószínűleg divatszerű kényesség kifejezését ölti, de a mely valószínűként tünteti föl az idővel megtelő vonások szépülését, sőt a Beatrix asszonykori képmásain szembetűnő tokának kifejlődését is. E mellszobor szerzőjére nézve eddig bizonytalanság uralkodott.
A bécsi udvari múzeum őríz egy szintén azon kori színes márványmellszobrot,* melyre nézve kétségtelennek mondható, hogy az valamivel későbbi, fejlettebb kinézésében, élénkebb, megnyerő arczkifejezéssel szintén Aragoniai Beatrixot ábrázolja; a szerzője eddig ennek sem volt megállapítható.
Czímkép gyanánt adjuk utánzatát.
A berlini, Fridrik császárról nevezett múzeumban pedig van egy kiválóan gondos és díszes kivitelű mellszobor, melyet a múzeum igazgatósága egy nápolyi herczegkisasszony képmásának s a Francesco Laurana művének ismert el.* Francesco Lauranáról tudva volt, hogy ő 1472–74 között a királyi udvar megbízásából Nápolyban dolgozott s ott többek között a Castel-Nuovo Szent Borbáláról nevezett kápolnájának kapuoromzatába faragott egy Szűz-Mária csoportot, mely ma is látható. Később honfitársunk, Fabriczy Kornél azt is kimutatta, hogy Laurana azonos azzal a Francesco Azzarával, kinek a Castel-Nuovo diadalkapuja szobrászi díszén való közreműködését a királyi udvar számadó-könyvei igazolják; hogy tehát e jeles szobrász személyében egy Zárába, vagy a Zára melletti Auranába (Laurana, Vrána, Zara Vecchia) való dalmatával van dolgunk.*
A II. könyv 3. fejezeténél közöljük fényképmásolatát. Lásd erre nézve: Wilhelm Bode: Die italienische Plastik, Berlin, 1893, 142. l.
Fabriczy Kornél id. m. 29–30. l. Ben. Croce: Memoriale etc. 26–27. l.
A művészettörténeti ismereteknek ez az állása lényeges és nevezetes gyarapodást ért el Wilhelm Rolfs egy újabban megjelent munkája által,* melyben kiterjedt és alapos kutatások nyomán arra az eredményre jut, hogy nemcsak a most említett három mellszobor mind a Laurana műve s mind a három Beatrixot ábrázolja, de hogy ugyanattól a művésztől való a Louvre híres, eddig legtöbbektől Desiderio da Settignanónak tulajdonított* «Ismeretlen»-je, mely szintén Beatrixszal azonos, s hogy a megnevezetteken kívül a palermói nemzeti múzeumban, az Andrée Eduardné párisi, a Stefano Bardini firenzei gyűjteményében,* továbbá a berlini, aixi, chamberyi múzeumokban,* valamint Bourges, Le-Puy-au Velay és Villeneuve múzeumaiban szintén bírunk Lauranától részint mellszobrokat, részint lárvaszerűen csak az arczot ábrázoló márványképmásokat, melyek egytől-egyig a mi Beatrixunkat ábrázolják, kit a nevezett mester kimutathatólag tizenháromszor tett képmásművészete tárgyává.*
«Franz Laurana» Berlin, 1907.
Marcel Reymond: La sculpture Florentine, Florenze 1899. II. 72–73. l.
Ezt a II. könyv 3. fejezeténél mutatjuk be.
Ezek is a II. könyv 3. fejezeténél találhatók.
Rolfs id. m. 347. és 400. l.
Rolfs föltevését nemcsak a képmások legtöbbjének szembeötlő hasonlatossága, hanem az a körülmény is támogatja, hogy Laurana nápolyi munkássága idejében Eleonóra már valószínűleg ott nem volt s egyébiránt az ő ismert éremképmásai nem is mutatnak semmi hasonlatosságot az itt szóbanforgókkal. Az azonban lehetséges, hogy e Beatrix-képmásoknak csak egy részét készítette Laurana a herczegnő leánykorában, Nápolyban s hogy azoknak némelyike, melyek fejlettebb, teltebb arczot mutatnak, – mint a két berlini, a firenzei, aixi és chamberyi – esetleg már házasélete első idejében, magyar földön keletkeztek, mely esetben Lauranát is a Mátyástól behívott olasz művészek közé kellene sorolnunk.*
U.-ott 349.
Míg ilyenképen a Beatrix leánykori egyéniségének külső megjelenését meglehetős biztossággal tudjuk magunk elé állítani, lelkülete megismeréséhez leányéveinek gyér adataiból csak kevés oly vonást nyerhettünk, mely élénkebb helyi színeket vegyítene abba a sok magasztalásba, a mivel később a királyi arát vagy a hatalmas királynét udvaroncz költők és történetírók elhalmozták, kiterjesztve azt az ünnepeltnek előttük többnyire ismeretlen leánykorára is.
Az olasz renaissance, habár a leányoknak a férfiakéhoz sokban hasonló nevelést adott, azok egyéniségének érvényesülésére a míg leányok voltak, tulajdonkép ép oly kevés tért nyitott, mint az egész középkor. Beatrixnak példáúl egyetlen leánykori levelét ismerjük, azt is abból az időből, mikor már, mint Mátyás menyasszonya, jogosítva érezte magát a neve alá odatenni a magyar királynéi czímet.* E levél, mely talán egyházi befolyás alatt keletkezett, talán attól a gondolattól volt sugalva, hogy írója új keletű méltóságát mindjárt fontos ügyben érvényesítse, a pápához van intézve s Beatrixot buzgó kérelmezőként tünteti föl egy, némi vakhittel vegyülő vallásos kegyeletből eredő törekvés érdekében. Arra kéri a pápát, – támogatva atyja ez iránti előterjesztését, – hogy egy Bonaventura nevű kegyes életű és nagytudományú minorita barátot, ki már régebben meghalt, avatna a szentek sorába, s kérése támogatására fölhozza azt is, hogy a megboldogúltnak valószínűleg Nápolyban vagy annak környékén őrzött holttestével csoda történt: míg egyéb részei elporladtak, nyelve, mely az isteni igét oly győzelmes erővel hirdette, épen maradt. Nem tudjuk, volt-e eredménye Beatrix ezen első diplomacziai szereplésének? de a levél mindenesetre jellemző leánykori gondolkodására.
Az 1745 július 30-ikáról Nápolyból keltezett s latinúl írt levél eredetije a velenczei Szent-Márk-könyvtárban van (Class. X. Cod. CLXXV. fol. II.) másolata a Nemzeti Múzeum könyvtárában.
A mint a hízelgők későbbi magasztalásait Beatrix leánykori egyéniségének megítélésénél teljes értékű bizonyítéknak el nem fogadhatjuk, úgy viszont egyes, kétes hitelű, ismeretlen krónikásoknak, Nápoly akkori botránykrónikájából Beatrixra nézve is följegyzett kalandos állításait nem tekinthetjük történeti adatoknak.* Ily híresztelések legföllebb annak érthető jelei, hogy Beatrixnak, ki gyermekkora óta nélkülözte az anyai vezetést s fölserdült kora óta még tapasztaltabb nővérének támaszát is, ki egy ledér szellemtől áthatott korban és városban, egy csillogó külszín alatt súlyos bűnöket rejtő udvar körében túlkorán szerzett önállóságot tékozló és élvhajhászó életre használta föl, leányerényét nem sikerült kortársai minden gyanujától is megmenteni.
Hol Silvio et Ascanio Corona, hol Francesco Confuorto neve alatt szerepelnek külömböző könyvtárakban a XVII. századból származó kézirati krónikák ily czím alatt: La Veritŕ svelata, Fatti tragici, Amorosi successi in Napoli e altrove a Napoletani. Magában Nápolyban négy, sekély eltéréseket mutató példányról van tudomásom a nemzeti s egyéb könyvtárakban; értesülésem szerint a párisi Bibliothčque Nationale olasz kéziratai között is megtalálható. E följegyzések egyike Beatrixról szól s tehetségeinek, műveltségének és egyéb jeles tulajdonainak dicsérete után a pontosan és helyesen elsorolt egyéb életrajzi adatok közt elmondja, hogy ő leánykorában heves szerelemre gyulladt Don Ramiro Villaracuta nevű nemes apródja iránt; a föltűnő viselkedése által ébresztett gyanu teljes igazolását találta abban a véres tényben, hogy Don Ramirót egy napon a herczegnő hálószobájában («e nel suo letto medesimo») kötéllel megfojtva találták. Ez állítólag 1475-ben történt, tehát akkor, a mikor Beatrix már Mátyás menyasszonya volt. Elképzelhető-e, hogy ennek az esetnek – ha az valóban megtörtént volna – hírét a következő évben Nápolyban járt sok magyar a hazába el nem vitte s az Magyarországon – hol Beatrixot később annyira gyűlölték – el nem terjedt volna? – Az efajta kéziratok csekély megbízhatóságát mutatja ki Dom. Morellini is «La fonte di alcuni successi de’ mss. Corona» czímű czikkében, a Nap. Nobil. XIV. köt. 77. lapján.
Abban az időben, tudniillik az Eleonóra és Beatrix férjhezmenetele között letelt rövid három évben, kevés oly esemény történt, mely a most már egyedül maradt királyleány életének folyására emlékezetes hatással lett volna. Nővére, Eleonóra minden évben egy-egy gyermek születésének hírével lephette meg atyját és testvéreit; házassága első évében született legidősebb leánya Isabella, ki azután Gonzaga mantuai őrgróf nejévé lett; a következő évben ismét egy leány, ki kétségkívül nagynénje tiszteletére a Beatrice nevet kapta a keresztségben s Milano herczegéhez ment utóbb férjhez;* kevéssel a Beatrix házasságát megelőzőleg végre világra jött a várva várt fiú is, Alfonso trónörökös, kinek születését nagy örömünnepélyek követték Ferrarában.* Közbe azonban Eleonóra még időt talált arra is, hogy férjével herczegségök másik székvárosában, Modenában látogatást tegyen, a hol szintén fényes fogadtatásban részesült.
Litta (Famiglie celebri, 15. füz. 5. táb.) azt mondja, Beatrice d’Este Nápolyban született 1475 június 29-ikén; ez tévedésnek látszik, mert sem a nápolyi, sem a ferrarai egykorú krónikákban – melyek pedig kisebb jelentőségű eseményeket is följegyeztek – nincs nyoma annak, hogy Eleonóra férjhezmenetele után s Beatrix ottléte alatt Nápolyban tartózkodott, sőt ott gyermeket szült volna.
Muratori: Antichitŕ Estensi 233. l. Diarium Ferrariense 250. l.
BEATRIX LEÁNYKORI MELLSZOBRA A PÁRIZSI DREYFUS-GYŰJTEMÉNYBEN.
(Fr. Laurana műve.) A M. Nemzeti Múzeum fényképe után.
Két más utazás talán még élénkebben foglalkoztatta a nápolyiak figyelmét akkortájt. 1474 októberében Don Federigo, a Beatrix testvérbátyja nagy kísérettel fölkerekedett Nápolyból, hogy Burgundba menjen leánynézőbe, egyúttal hermelinrendet vivén atyja szövetségesének, Merész Károly burgundi herczegnek.* Útjában látogatást tett nővérénél is Ferrarában, úgyszintén Milanóban, valószínűleg politikai czélzattal, hogy meghiúsítsa Ferrara és Milano szövetkezését Velenczével Nápoly kijátszásával, a miben nem volt sikere.* Sikertelen maradt a burgundi házasság terve is, noha abban ezidőtájt már Mátyás király is támogatta a nápolyiak törekvését.* A másik utat maga Ferrante király tette 1475 elején, hogy az akkor huszonöt évenkint ismétlődő jubiláris esztendő alkalmából hódolatát mutassa be a pápának, kivel akkor kölcsönös kedveskedések és dús ajándékok között a Velencze és Milano szövetségével szemben való állásfoglalást a törökök elleni hadviselést is megbeszélte. Ez a római útja Ferrantét az ott időző urbinói fejedelemmel is összehozta, valamint két későbbi pápával: Rodrigo Borgia és Giuliano Rovere bíbornokokkal, kik a pápa megbízásából Terracináig mentek eléje.*
Notar Giacomo id. m. 128. l. tévesen mondja, hogy Federigo nőül vette a burgundi herczegnőt; az ő első neje Anna savoyai herczegnő lett; l. Caputo id. m. 62. l. Tummulillis id. m. 211–212. l.
Muratori Annali id. köt. 114. l. Antichita Estensi 233. l.
Fraknói Vilmos: Mátyás király. 244. l. Joh. Gust. Droysen: Geschichte der Preussischen Politik, Leipzig, 1868. II. 301. l.
Notar Giacomo id. m. 128–129. l. Passero id. m. 30. l. Tummulillis id. m. 213–215. l. Pastor id. köt. 456–458. l.
BEATRIX ÁLLÍTÓLAGOS MELLSZOBRA A PÁRIZSI LOUVREBAN FR. LAURANÁTÓL.
(W. Rolfs, Fr. Laurana cz. művéből.)
BEATRIX ÁLLÍTÓLAGOS MELLSZOBRA A PALERMÓI MÚZEUMBAN FRAN. LAURANÁTÓL.
(W. Rolfs, Fr. Laurana cz. művéből.) mind a kettő Fr. Laurana műve s Rolfs idézett művéből vettük át.
Még ugyanazon év őszén egyszerre és súlyosan betegedtek meg a calabriai herczeg és a király; az utóbbit Carinolából kellett Nápolyba behozni, s állapota egy ideig oly aggasztó volt, hogy egészsége helyreállításáért közimák mondattak a templomokban; felgyógyulását Fra Giacomo della Marca szent életű szerzetes közbelépésének tulajdonították.*
Passero id. m. 30–31. l. Tummulillis id. m. 218. l. Summonte id. műv. III. köt. Notar Giacomo (131. l.) a király megbetegedését 1476 november 11-ikére teszi, míg Passero 1475 november 9-ikére; itt Not. Giacomo alighanem az évszámot tévesztette el, mert nem valószínű, hogy Ferrante két évben egymásután majdnem ugyanazon a napon betegedett volna meg, s 1475-iki betegségéről van levélbeli híradás is, holott az 1476-ikiről nincs.
* * *
E betegségökről Alfonso herczeg a nápolyi király magyarországi követének is hírt adott,* mert akkor már Beatrix menyasszonya volt Mátyás királynak; bár a menyegző 1476 őszére maradt, az eljegyzés iránti tárgyalások egész 1474-ig nyúlnak vissza, sőt még régibb előzményeikkel találkozunk. *
Mátyás korab. Dip. Emlékek, II. köt. 292–293. l.
Vecchioni többször idézett művében (54–56. l.) a Mátyás és Beatrix közötti házasságra vonatkozó megállapodás létrejöttét 1473-iki események között s az Eleonóra férjhezmenetelét megelőzőleg mondja el; (Dec. IV. 149. l.) ez azonban csak egy kis pontatlanság a Bonfin elbeszélésének rendjében. A boroszlói kihirdetés tudvalevőleg 1474 októberben történt, nincs történeti nyoma annak, hogy 1473-ban a két király között e házasság ügyében már megállapodás létezett volna.
Az Aragoniai ház és a magyar király közötti házassági összeköttetés eszméje ugyanis régibb keletű volt. Kevéssel azután, hogy Mátyás 1464 tavaszán, első neje, Podjebrád Katalin korai halála által özvegygyé lett, Ferrante, látván az ő növekvő hatalmát s hírnevét, 1465 elején Velencze közvetítésével fölajánlotta neki leánya kezét.* Ez a leány nem lehetett más mint Eleonóra, ki akkor 15 éves volt, míg Beatrix még alig 8 éves, épen akkor jegyese a királylyal kibékült sessai herczeg kis fiának, már koránál fogva sem látszhatott alkalmasnak arra, hogy az özvegy Mátyás az ő fölserdülését bevárja. Velencze ismételve kifejezett készsége ellenére* az ajánlat nem látszott gyors eredményre vinni. Mátyás akkor valósággal központja volt majdnem az összes középeurópai udvarokra kiterjedő házassági combinatióknak, s a brandenburgi őrgróf leányára és Ippolita Sforzára vonatkozó meghiúsúlt tervezések után főleg a III. Fridrik német császár unokahúgával, a szász választófejedelem leányával kötendő frigy gondolata állott előtérben.* De Mátyás tárgyalt a nápolyi királylyal is, követeik találkoztak Rómában, s az ügy állítólag a miatt szenvedett megszakítást, mert e leírások szerint a fölajánlott herczegnő nem volt szép, Mátyás pedig nagyon szépet kívánt.* Ez a hírmondás, a mennyiben megbízhatónak tekinthető, egy bizonyítékkal több arra, hogy mindaddig Eleonóráról volt szó, ki képei szerint csakugyan kevésbé szép volt Beatrixnál.
Velenczei követutasítás 1465 februárius 17-ikéről (velenczei időszámítás szerint még 1464. év.) Joanno Aimo magyarországi követ részére. (Velenczei áll. lev. tár, Senato, Secreta, Deliberazioni, reg. 22. c. 69. v.)
Velenczei tanácshatározat 1465 május 25-ikéről, u.-ott c. 87.
Fraknói, Mátyás kir. 155–157. l. Gerardo Colli követjelentése Velenczéből Milanóba 1465. novb. 5-ikéről (Milanói áll. lev.-tár, Pot. Est. Venezia.)
Gerardo Colli követjel. Velenczéből Milanóba 1465. novb. 21-ikéről (Milanói áll. lev.-tár, Pot. Est. Ven.)
Ha tehát a házassági tárgyalásokat a két udvar között három évvel később megújúlni látjuk,* ezt csak úgy értelmezhetjük, hogy időközben az ajánlatba hozott személy változott, s az Eleonóra helyére Beatrix lépett. Ő ugyan még mindig csak tizenegy éves volt ekkor, de szerencséjére a Mátyás házassági tervei részint külső, részint belső befolyások következtében, részint a Mátyás saját szándékának változása miatt egytől-egyig meghiúsúltak, így az említetteken kívül az is, mely a német császár saját leányára, az is, – és ehhez látszott Mátyás legszívósabban ragaszkodni, – mely a lengyel királyleányra vonatkozott,* s ezzel évek teltek el, épen a Beatrix fölserdülésének évei.
Ezt következteti Fraknói abból, hogy Mátyás 1468 szept. 15-ikéről Ferrantéhoz int. levelében az ennek követe által előadott mindkét ügyre néze («coram nobis duo principaliter proposuit», Fraknói föltevése szerint szövetséget és házasságot) hajlandóságát és készségét nyilvánította. Fraknói: Mátyás Kir. Magyar Diplomatái, Budapest 1900. (a «Századok»-ban is 1898. évf.) 82. l. és Mátyás kir. levelei I. 235–236. l.
Fraknói, Máty. kir. 200. s köv. l.
Időközben a nápolyi és magyar diplomacziai érintkezések nem voltak mindig barátságosaknak mondhatók; 1466 nyarán Mátyás, míg egyfelől a nápolyi követet – nem minden gúnyos mellékíz nélkül – buzdítja, hasson oda, hogy az ő hatalmas és nagylelkű ura váltsa be már egyszer a törökök elleni segélyre vonatkozó szép ígéreteit,* ugyanakkor egy Rómában élő bíbornokhoz intézett levelében fölháborodással leplezi le Ferrante kétszínű játékát, melylyel őt biztatásokkal áltatja, mialatt alattomosan a tőle elragadott boszniai területek megszerzésére törekszik.*
Fraknói, Máty. kir. levelei I. 141. l.
U.-ott 142. l.
Föltételezhetjük, hogy a házassági ügy tárgyalása már akkor újúlt meg, mikor 1468 szeptemberében Ferrante követe jelent meg Mátyásnál s folytatódott akkor, mikor 1469 tavaszán a magyar király küldötteiként Handó György pécsi prépost és lindvai Bánfi Miklós pohárnokmester s pozsonyi főispán Nápolyba leutaztak s a mikor a velenczei államtanácsnak is tudomása volt már Mátyás és a nápolyi király bizonyos megállapodásáról.* A pártütő Marzano börtönben levő fiával formailag megkötött házasságot akkor már a pápa kétségkívül föloldotta,* hogy pedig egy-két évvel később tárgyalások folytak Beatrix és a savoyai herczeg, majd Beatrix és a franczia trónörökös házassága fölött, azt érthetővé teszi ama kornak gyakorlata, mely szerint uralkodók politikai okokból titokban gyakran többfelé tettek gyermekeikre vonatkozó házassági ígéretet.*
Fraknói Máty. kir. magy. diplomatái 28., 83. l. Máty. Kor. Dipl. Eml. II. 100. l.
Gioan. Battista Carrafa (Historie del Regno di Napoli I. 252. l.) tudni véli, hogy a Marzano-féle házasság fölbontását a pápa kívánta, tekintettel arra, hogy a jegyesek elsőfokú unokatestvérek voltak. Körülbelül ugyanezt mondja Collenuccio Pandolfo (id. m. 166. l.), ki II. Pius művének tartja a Beatrix és Mátyás házasságát, a mi – miután Pius 1464 őszén halt meg – még akkor sem volna lehetséges, ha az 1465-iki tárgyalások is már Beatrixra vonatkoztak volna.
Delaborde, L’Expédition stb. 98. l. Buser id. m. 162., 171. l.
Hogy a császárral és lengyel királylyal időközben folytatott messzemenő tárgyalások ellenére Mátyás 1474-ben ismét visszatért a nápolyi házasság tervére, abban része volt Lorenzo Roverella ferrarai püspök és pápai követnek, a többször említett bíbornok öcscsének, ki 1469-ben kapott küldetést Német- és Magyarországba a császár és magyar király kibékítése s a cseh kelyhesek elleni rendszabályok ügyében, és ki e küldetését a házassági ügy közvetítésére is fölhasználta, második lévén már a Roverella nevet viselő egyháznagyok között, ki a Beatrix élete alakúlásába nevezetes befolyást vett.* A másik, kinek ez ügy körül fontos szerepet kellett vinnie, Antonio d’ Ayello, vagy di Taranto barii érsek volt, az Aragoniak lelkes híve, nagy jogtudós s éleseszű diplomata, kit Ferrante gyakran küldött ki követül, s ki Magyarországon is működvén s Mátyást sziléziai hadjáratára is elkísérvén, legmegbízhatóbb értesüléseket szerezhetett a nápolyi udvar részére a magyar király személye s viszonyai felől.* Mint e tárgyalások részesét említi az Esték egyik történetírója Ugoletto Facinot is, ki Ferrara követe volt 1473-ban a nápolyi udvarnál.*
Lásd a névtelen szász követjelentést Mátyás nászáról Dr. F. A. v. Langenn «Herzog Albrecht der Beherzte» (Leipzig, 1838.) czímű művének függelékében 517. lapon; Litta id. m. LXII. füzet, I. tábla. Sam. Timon, Epitome 162. lap. Lorenzo Roverella 1474-ben halt meg, hogy 1472 júliusától októberéig Magyarországon volt, a modenai levéltárban őrzött, a ferrarai herczeghez int. jelentései tanusítják. (Calcell. Ducale, Lettere di Oratori Esteri.)
Bonfinius, Historia, Deas IV. Lib. III. 419. l. Vecchioni Notizie 55–56. l. Michele Garubba: Serie critica de’ sacri Pastori Baresi, Bari 1844. LVIII. l. P. B. Gams: Series Episcoporum Eccl. cath. Ratisbonae 1873. 856. l.
Gio. Battista Pigna: Historia de’ Principi di Este, Vinegia 1572. 787. l.
Valószínűleg ezek működésének volt köszönhető, hogy Mátyás 1474 tavaszán újra leküldte követeit, és pedig ismét Bánfi Miklóst és Handó Györgyöt Nápolyba, – ezúttal már azzal a megbízással, hogy részére a Beatrix kezét ünnepélyesen megkérjék. Ferrante király pedig szeptember 5-ikéről kelt levelében értesítette Mátyást, hogy kérését teljesítve, leányát neki eljegyezte.* A szemfüles velenczei tanács ezt már szeptember 17-ikén tudta, mert erről a napról van keltezve a levél, melyben a nápolyi királyt, – kitől pedig épen akkor nagyon éles ellentétek választották el a Signoriát, – kölcsönös szeretetökre való hivatkozással üdvözli leánya eljegyzése alkalmából, kiemelve a köztársaságnak Magyarország királya iránti «régi és állandó barátságát» is, valamint különös jóindulatát Beatrix herczegnő iránt, kit általánosan elismert jelességei és erénye régóta méltóvá tettek arra, hogy «királyi palotából királyi palotába költözve, fenséges királyleányból felséges királynévá váljék».*
Szalay László: Magyarország története III. 270. l. Fraknói, Máty. kir. magy. diplomatái 30. l. Vesp. da’Bisticci id. m. 230–231. l. Sajátságos, hogy e követjárásnak az egykorú nápolyi krónikákban nyoma sincs, holott az 1475-ikit följegyezték.
Mátyás Kor. Dipl. Eml. II. 305–306. l.
Ugyanazon év október 30-ikán a lengyel és cseh király egyesült seregeitől ostromlott Boroszlóban Mátyás örömtüzeket gyujtatott s megkondíttatta a harangokat annak ünneplésére, hogy a nápolyi hírnökök meghozták a király és Beatrix igenlő válaszát az ő házassági ajánlatára, s e hírt Mátyás sietett a büszke lengyel királylyal is közölni, ki ismételten megtagadta volt tőle a maga leánya kezét. Épen nehány nappal ezen esemény után a magyar király és csapatainak harczi fölénye rákényszerítette a számban túlnyomó ellenfélre a béketárgyalásokat, melyek harmadfélévi fegyverszünet kötésével végződtek.*
Eschenloer id. m. II. 312. l. Szalay L. id. m. 273–274. l. Fraknói, Mátyás kir. 246. l.
A következő, 1475. év elején, Gyertyaszentelő Boldogasszony utáni vasárnapon Mátyás Boroszlóban fogadta a nápolyi király s a velenczei köztársaság követeit, kik a barii érsek vezetése alatt dús ajándékokat hoztak neki menyasszonyától, különösen fejedelmi díszű ruházatokat, melyeket a király a Szent-Erzsébet templomában öltött fel először s azután versenyfutással és tánczczal egybekötött ünnepélyeket rendezett vendégei tiszteletére.*
Eschenloer id. m. II. 334. l.
Júniusban jelentek meg Mátyás király követei ismét Nápolyban; ezúttal Vetési Albert veszprémi püspök, Laki Thúz János szlavóniai bán és Francesco Fontana, egy magyar szolgálatban álló olasz, kik már megelőzőleg Velenczében és Rómában is fontos diplomacziai küldetésben jártak el s kiknek föladata most már a házasságnak «per verba de futuro» leendő megkötése volt;* a hozományt illető tárgyalásaik eredményéről a hozomány átadására vonatkozó, egy évvel később kiállított okmányból értesülünk. A nápolyi királyi ház számadásai már 1475 nyarától kezdve mint «magyar királyné»-t szerepeltetik Beatrixot, s mint láttuk, ő maga is e czímet használta levelében;* a calabriai herczeg pedig az év végén a barii érsekhez, mint magyarországi követükhöz intézett s a házassági frigy fölött örvendező leveleiben nemcsak hogy nővéréről mint magyar királynőről beszél, de Mátyást is «sógor urának», egyúttal «atyjaként tisztelendőnek» szólítja.*
Florio Roverella követjelentése Budáról május 19-ikéről Ferrarába; milanói áll. lev.-tár, Pot. Est. Ungheria (Nemz. Múz. könyvtár másolatgyűjt.); velenczei követutasítás június 5-ikéről Sebast. Baduario számára, velenczei áll. lev.-tár, akad. tört. bizottság másolatgyűjt. – Notar Giacomo id. m. 129. l. Passero id. m. 30. l. Tummulillis id. m. 218. l.
A Cedole id. 65. kötetének (termények kiszolgáltatása) 325 s köv. tételszámai.
Máty. Kor. Dipl. Eml. II. köt. 291–293. l.
Az öröm ezúttal – úgy látszik – mindkét félnél őszinte volt.
Mátyás, kit tizenkét évi özvegysége alatt sokat foglalkoztatott az a gondolat, hogy közvetetlen hatalmi érdekei előmozdítását valamely szomszéd uralkodóházzal kötendő házassági frigyben is keresse s ki e részben bántó visszautasítással is találkozott,* azok után az eredmények után, melyeket 18 évi uralkodása alatt elért, megszilárdúlt trónján, elismert tekintélye és hírneve magaslatán a maga erejéből is szilárdan megállhatni vélt, s szabad szárnyra ereszthette azt a keblét régen dagasztó vágyát, hogy, mint a nyugati kereszténységben is vezető szerepre hivatott uralkodó, birodalmára egy oly királyi udvar fényét árassza, mely a kor új műveltségének, tudomány- és művészetkedvelésének csodált s minden népek nagy szellemeitől fölkeresett középpontja legyen. És vajjon hol kereshetett volna e feladat számára alkalmasabb segítőket, mint az akkori Olaszország fejedelmi udvaraiban, különösen abban az udvarban, melynek megalapítóját, I. Alfonsót, Mátyás sok tekintetben mintaképeül ismerte el?* E vágya, e törekvése magyarázza meg azt a sokszoros összeköttetést, melybe – mint látni fogjuk, – már Beatrix jövetele előtt is lépett az olaszokkal, és kétségkívül e törekvése volt egyik fő indító ok arra, hogy minden emberi számítás szerint azontúl a béke műveinek is szentelendő életének társául egy az olasz szellemi műveltség légkörében felnövekedett, annak egész varázsát magával hozó fejedelmi hölgyet válaszszon. Habár, mint reális politikus nem hagyta számításon kívül azt sem, hogy leendő apósa az olasz földnek egyik legtekintélyesebb, leghatalmasabb, előnyös családi összeköttetéseken kívül az akkori pápa bizalmát és barátságát is bíró fejedelme volt. Olaszország széttagoltsága mellett is, érdekeinél fogva e király a legszilárdabb támpontja lehetett annak, az ellenséges német császár ellen intézett politikának, a melynek érdekében Mátyás épen akkor egy, a császár, a franczia király és a burgundi fejedelem közt tervezett szövetség ellensúlyozására irányuló s a pápa vezérlete alatt álló ellenszövetség létesítésével foglalkozott.* A következendőkben fogjuk látni, hogy mily érzelmeket és várakozásokat keltett a küszöbön álló frigy a nápolyi udvarnál s magánál Beatrixnál.
Bonfin Dec. IV. Lib. III. 426. l. Jos. Freih. v. Hormayr: Wien, seine Geschichte u. Denkwürdigkeiten, Wien, 1823, 32. l. Fraknói, Máty. kir. 245. l.
Vecchion, Notizie 86. l.
Szalay L. id. köt. 270. l. Fraknói: Mátyás király 243., 244. l. Droysen id. m. II. köt. 301. l.
31. ARAGONIAI CZÍMER.
(A Nemzeti Múzeumból.)*
Aragoniai czímer. (III. l.) A M. Nemz. Múzeum régiségtárában. Eredeti fénykép után.
32. ELŐKELŐ NÁPOLYIAK VADÁSZSÓLYMAIKKAL.
(Síremléken levő dombormű.)*
Előkelő nápolyiak vadászsólymaikkal. (112. l.) Síremléken levő dombormű; eredeti fénykép után.
