II.
II.
(1486–1487.) Levélváltások és követjelentések a magyar királyi s a ferrarai herczegi pár között a Hipolit érseksége ügyében. Ascanio Sforza bíbornok, ki maga vágyott az esztergomi érsekségre, Rómában megakadályozza a pápai megerősítést; Veronai Gábor, kit hasonló gyanú ér, Rómában meghal. Mátyás és Beatrix határozottan lépnek föl s a megerősítését kieszközlik; Hipolit jövetele ennek ellenére mindegyre késik; a ferrarai követ tisztelgése Beatrixnál és Mátyásnál, kik ez időben többnyire útban vannak. Nápolyban a bárók ismét összeesküsznek Ferrante ellen; Beatrix magáévá teszi atyja ügyét, Mátyás segédcsapatokat küld le; a lázadás elnyomatik, a király ellenfelein ígérete megszegésével kegyetlen boszút vesz. Mátyás és Beatrix törekvései Bajazed török szultán pártütő testvérének, Dsemnek magához vonására. Mátyás Iglauban találkozik Ulászló cseh királylyal s viszonyukat szorosabbra fűzik. Antonio Bonfini mint a Beatrix fölolvasója és történetíró Mátyás udvarához jön. Német-Ujhely ostroma s bevétele; előkészületek Hipolit jövetelére; a kis érsek megérkezése s meleg fogadtatása a királyi pár által.
Fejedelmi rangú személyek levelezése abban az időben alig tüntet föl külömbséget diplomacziai jegyzékváltás és magánlevél között. A legnagyobb horderejű államügyeket tárgyaló iratokba teljesen magánvonatkozású, vagy családias jellegű részletek vegyültek olykor,* s viszont a legintimebb leveleket is titkárok írták abban a megszokott formában, mely csodálatos keveréke a szertartásos feszességnek a patriarchalis kedélyességgel. Különösen áll ez a nőkre nézve; Isotta degli Attiról, a Sigismondo Malatesta híres feleségéről ez utóbbinak életrajzírója kétségbe vonja, hogy egyáltalán tudott írni;* még az olyan, korában nagy műveltségűnek tartott nő is, mint Beatrix, meglehetősen gyarló stílnek és helyesírásnak adja tanújeleit, mihelyt maga veszi – bár csak néhány sor írása végett – kezébe a tollat.* Hozzájárult ehhez az olaszoknál is saját nyelvüknek akkor még a közhasználatban fejletlen s átmeneti állapota, mely miatt kisegítésül minduntalan latin szavakat, sőt mondatokat használtak. A sok ismétlést, mely e levelekben előfordul, az magyarázza meg, hogy fontos dolgot több levélben kellett megírni, hogy biztosan czéljához jusson; a különnemű tárgyaknak együvé foglalása is onnan ered, hogy az alkalmat minden közlendő közlésére föl akarták használni, s még gyakran egyes dolgokat a levélvivő szóbeli előadására bíztak. A közlekedés ugyanis nehézkes volt és bizonytalan, s emiatt a levélírás nagyon költséges;* gyakran fordul elő a panasz a levélvivő futárok késedelme, megbízhatatlansága miatt; az a körülmény, hogy a küldemény gyakran nem a czímzettnek, hanem másnak a kezeibe jutott, tette szükségessé a titkos írásjegyek sűrű használatát s azoknak időnkint újakkal fölcserélését, a mi néha zavarokat is okozott.* A mennyi e levelek tartalmából a magánlevelezés körébe tartozik, az röviden és egyszerűen van írva, gyakran rendkívül banális hangzású, többnyire csak az élet anyagi körülményeit, az egészséget és orvoslást, a házi dolgokat és vásárlásokat illeti, érzelgésnek, szellemi benyomások közlésének jeleivel vajmi ritkán találkozunk.*
Szóltunk már a Ferrante király diplomacziai levelezéseiben előforduló vadászati és egyéb sportrészletekről. XI. Lajos, abban a Lorenzo de’ Medicihez intézett levelében, melyben őt közbenjáróúl kéri föl a nápolyi házasság ügyében, a levél végén egy szép kutyát kér tőle. (Desjardius-Canestrini id. m. I. 163. l.)
Charles Yriarte: Un Condottiere au XV. sičcle, Rimini; Paris, 1882.
Lásd levélhasonmásait a 347. lapon és önálló mell.
Lásd b. Nyáry a. id. műv. Száz. 1870. 680. s köv. l.
Dipl. Eml. III. 67. l.; Eleonora hgné már id. 1481 június 3-iki levelében panaszkodik, hogy a királyné levelét alig tudták elolvasni, mert írója úgy látszik eltévesztette a titkos írásjegyeket, s más kulcs szerint írt. (Modenai áll. levéltár min. d. lett. a Princ. Ungh.)
De Maulde la Clavičre Les femmes de la Renaissance 415. l.
A kis Hipolit ügyében való levelezésnek bizonyos meleg alaphangot ad az az őszinte nagyrabecsülés és rokonszenv, mely a két udvar között fennállott. Látszik Mátyás levelein is az igazi jóakarat és barátság a ferrarai herczeg és herczegné iránt, melynek talán szintén része volt abban, hogy a Beatrix vakmerő kérésére ráállott.* Viszont Ercole és Eleonora nemcsak «egész életökre és egész családjukra kiterjedő», «halhatatlan» hálájoknak adnak levelekben és követek útján ismételt, szinte szertelen kifejezést,* nemcsak ajándékokkal halmozzák el a magyar királyi párt s annak bizalmas embereit, mire nézve rendesen követük szolgál jó tanácscsal, nemcsak azzal igyekeznek irántuk figyelmet nyilvánítani, hogy Mátyást ausztriai győzelmei alkalmából üdvözlik,* hanem minden dolgukban biztosítani igyekeznek magukat a Mátyás és Beatrix helyeslése, tetszése felől. Eleonora örömmel rendeli alá nézetét, kívánságát az ifjabb nővéreének;* megköszöni, ha eredeti szándékukkal ellenkező tanácsot is ad nekik. Így igyekszik – és pedig sikerrel – Mátyás, Beatrix útján, de közvetetlenül is befolyásolni sógora elhatározását, mikor ez, ki általán szeretett utazgatni, gyakran zarándoki fogadalmat adva okúl,* compostellai Szent Jakab sírjához szándékozik Spanyolországba zarándokolni. Feltünő a nagy hév, melyet Mátyás és Beatrix kifejtenek, hogy őt e szándékától visszatartsák. Ercole végre mégis elindul, de útközben meggondolja a dolgot, s állítólag a pápa hívására Compostella helyett Rómába megy, hol a Szentatya fölmenti őt fogadalma teljesítésétől.* Mátyás és Beatrix befolyásvételének oka ez alkalommal minden valószínűség szerint az volt, hogy a nápolyi királynak, kinek trónja ebben az időben a pápával való viszálya és a bárók lázadása miatt ismét ingadozott, félelmet okozott az Ercole terve; attól tartott ugyanis, hogy veje Spanyolországban Katholikus Ferdinanddal, Castilia és Aragonia királyával valami oly megegyezésre juthatna, mely Nápolyt az Aragoniai ház törvénytelen ágának birtokából a törvényes ág kezeire juttatná. *
Mátyás kir. lev. II. 338. l. Dipl. Eml. III. 70. l.
Dipl. Eml. III. 79., 84., 103. l. Modenai áll. levéltár most id. osztályában. Eleonóra levélfogalmazványa 1486 június 8-ikáról.
Dipl. Eml. III. 221., 282. l.
U. ott 271., 316., 419. l. és IV. 373. l.
Litta id. m. 39. füz. 12. táb.
Dipl. Eml. III. 307. l.
Muratori: Antichitŕ Est. 252–253. l. Dipl. Eml. III. 241., 253., 260., 273., 292., 293., 295. l.
103. BEATRIX KIRÁLYNÉ LEVELÉNEK HASONMÁSA.
(Szövegét lásd a «Megjegyzések a képekről» között.)*
Beatrix királyné levelének hasonmása. (347. l.) A modenai állami levéltárban levő eredeti után Orlandini fényképe. A szöveg olvasása: Illustrissima madamma mia perche le suie virtu primo et po lo amore | conosco me porta el reverendo patre fra lodovico da verona el quale | e stato commissario da queste bande me ha alcune cose abia a | referire ad Vostra Signoria da mia parte alo quale madamma mia ne | prego doanre quella fede donaste Vostra Signoria a me propria et non debiria | dormire perche la cose importa piu forse non crede o non existima | Vostra Signoria ala quale continuo me recommando de mia mano… | a di 21 de optafro | de Vostra Signoria | obediente filglia la Regina | de hungaria.
A levelezés azonban természetesen legnagyobb részében a Hipolit érsekségének megerősítése és birtokbavétele körül forog s kiegészítik azt a terjedelmes jelentések, melyeket a herczeg ez ügyben Magyarországba küldött s utóbb az érseki javak átvételével is megbízott követe, Cesare Valentini írt Ferrarába.
Az az aggodalom, hogy a mellőzött Ascanio Sforza bíbornok minden befolyásával hátráltatni fogja a kinevezés pápai megerősítését, nagyon alaposnak bizonyult.* Eleinte ahhoz fűzték reményeiket, hogy Lodovico Moro nagyon szeretvén a kis Hipolitot – leendő sógorát, – le fogja beszélni bátyját az áskálódásról,* azonban ebben csalódtak. A pápa 1486 június 6-ikáról kelt brevejében hivatkozva a szent collegium ellenkezésére is, kereken megtagadta a megerősítést s kétségtelenül jogosan arra utalt, hogy mikor az országban magában annyi érdemes főpap tarthat igényt erre az állásra, képtelenségnek látszik egy gyermeket helyezni arra.* Mátyás azonban nem tágított, s Beatrix egyenesen kijelentette levelében, hogy férje keveset törődik a megerősítéssel, ő Hipolitot kinevezte s az érsekség birtokába fogja helyezni; mindjárt utasította is a javadalom kormányzóját, Bernabň Branciát, hogy mintegy izelítőül küldjön Ferrarába kétezer aranyat az érseki jövedelmekből. A király majd írni fog a pápának és meg fogja neki magyarázni, hogy ő nem kíván egyebet, mint a mit a Szentszék más fejedelmeknek számtalanszor megengedett,* – a miben viszont tagadhatatlanul Beatrixnak volt igaza, mert különösen Olaszországban, de egyebütt is a XV. században napirenden volt egyházi javadalmaknak uralkodó vagy más hatalmas családokból eredő serdületlen egyének részére való adományozása.* Egy más alkalommal meg épenséggel azt írta a királyné, hogy férje oly indokokkal fog föllépni, melyek kényszeríteni fogják a pápát a megerősítésre.*
Az Ascanio követeléseire vonatkozó milanói követjelentések 1486 április és május hónapokból a modenai áll. levéltárban. (Cart. d. Amb. Milano, G. Trotti.)
Dipl. Eml. III. 94. l.
«… attenta magna illius Ecclesie dignitate, que prima in Regna tuo est, ad aliquem virum dignum, cum plures in Regno illo existant, oculos mentis tue dirigeres, qui Ecclesie ipse, tibi ac Regno in cunctis satisfacere possit; nimis quidem absudrum est, nec ulla potest tergiversatione defendi, ab indigna causa procedere, Ecclesiam hujusmodi vel etiam quamcumque aliam, puero et quasi infanti committere…» (Dipl. Eml. III. 100. l.)
Dipl. Eml. III. 167–168. l.
A Giovanni Medicinek (utóbb X. Leo 8–11 éves korában Francziaországban is adományozott egyházi javadalmakra nézve l. Reumont: Lor. d. Medici II. 484. s köv. l.
Dipl. Eml. III. 175–176. l.
BEATRIX KIRÁLYNÉ 1477 JANUÁR 8-RÓL BUDÁRÓL SÓGORÁHOZ, ERCOLE FERRARAI HERCZEGHEZ INTÉZETT LEVELE ZÁRADÉKÁNAK SZÖVEGE.*
Eredeti fényképfelvétel után készült. Az oklevél eredetije a modenai levéltárban.
És a határozott föllépés nem is maradt hatás nélkül. Október végén Retz alsó-ausztriai városban, Znaim közelében, a hol akkor Mátyással táborozott, Beatrix magához hivatta a ferrarai követet s tudtára adta, hogy már megkapta megbízottja útján a breve másolatát, mely a megerősítést tartalmazza; tréfálkozva mindjárt borravalót is kért s maga jelölte meg az ajándékokat, melyeket Ferrarából vár.* Nagy volt tehát az öröm, de nem volt feledve a keserűség, melyet az első visszautasítás okozott s Beatrixnak és a ferraraiaknak haragja most főkép azok ellen fordult, kik mint a Mátyás római követei, hivatva lettek volna a Hipolit ügyét már az első alkalommal diadalra vinni, s kik közül az egyik, Veronai Gábor bíbornok és egri püspök az alatt a gyanú alatt állott, hogy mellőztetése miatti nehezteléstől indítva, maga is titokban a megerősítés ellen működött. * De mielőtt a harag lesujthatott volna, az agg bíbornok egy magasabb bíró ítélőszéke elé menekült előle. A hatalmas Rangoni Gábor, ki már hosszabb idő óta Rómában tartózkodott, ott súlyosan megbetegedett s szeptember 27-ikén meghalt és eltemettetett a S. Maria in Aracoeli-templomban.* Egy novemberben Ferrarából Valentini követhez ment levél e halálesetről megemlékezve a szokásos «requiescat in pace» rámondása után hozzáteszi, hogy fejezze ki a herczegi pár köszönetét annak a jóindulatú orvosnak, ki nekik most is szolgálatot tett. A levél szövege kissé homályos, de nehéz máskép értelmezni, mint úgy, hogy a jó szolgálatokat tevő orvos az egri püspök orvosa volt.* Mátyás e haláleset után – mintegy a magyar egyházi férfiakkal szemben jóváteendő a Hipolit kinevezését, – haladéktalanul egy érdemes magyar főpapnak, kincstárnokának, Nagylucsei Dóczi Orbán győri püspöknek adományozta a dús javadalmú egri püspökséget, mely akkor még a mai szepesi, kassai és szathmári egyházmegyékre is kiterjedt, ennek helyére pedig győri püspökké titkárát, Erdődi Bakócz Tamást tette. Így ismét elkésett két bíbornok, ki az egri püspökség elnyerésére igyekezett, s kiknek egyike ismét Ascanio Sforza volt, míg másika nem kisebb ember, mint a szent collegium alkanczellárja, Rodrigo Borgia, utóbb VI. Sándor néven pápa.*
U. ott 199. l.
Dipl. Eml. III. 163., 217. Hogy Veronai Gábor ellen már előbb is nagy volt az ingerültség Budán, azt a ferrarai követ 1486 április 4-iki milanói jelentése is mutatja (Modenai áll. levéltár Disp. d. Oratori.)
Burchard: Diarium (Thuasne) I. 211–213. l.
Dipl. Eml. III. 220. l.
Ces. Valentini követjelentése, D. E. III. 205. l.
104. VERONAI GÁBOR BÍBORNOK CZÍMERE.
(Ciacconius «Historia Rom. Pontificum» cz. művéből.)*
Veronai Gábor bíbornok czímere. (349. l.) Ciacconius: «Historia Rom. Pontificum» cz. művéből.
Azonban az előlegezett öröm ellenére a fogalmazványában már ismert megerősítő breve hivatalos elintézése a consistorium részéről még mindig késett s ezt már alig lehetett másnak, mint a magyar király részéről kétszer elutasított Ascanionak tulajdonítani, a ki, úgy látszik meglehetős érthetően adta tudtul, hogy addig nem teszi le a fegyvert, míg a budai vagy a ferrarai udvar részéről valami kárpótlásban nem részesül.* Erre már felbőszült Beatrix; megírta nővérének, hogy férje «majd megmutatja a pápának, ki a magyar király? ő-e, vagy Ascanio Sforza?» s hogy ezek után a bíbornok a Mátyás részéről immár egy fillérre sem számíthat, de kéri és inti nővérét is, hogy a világért rá ne vétessék magukat Pomposa apátságát – melynek adományozása a ferrarai herczegtől függött – Ascanióra ruházni, mert akkor a király képes volna megvonni Hipolittól az érsekséget.* Mátyás azonban higgadtabban fogta föl a dolgot s jobbnak vélte mindkét, az egri püspökség betöltésénél mellőzött bíbornokot némi kárpótlásban részesíteni, Ascanio Sforzának a pécsváradi, Rodrigo Borgiának pedig a péterváradi apátságot adományozván.*
Beatrix levele Eleonórához 1487 márczius 2-ikáról, D. E. III. 266.
Beatrix előbb id., valamint április 17-ikéről kelt levelei Eleonorához. (Dipl. Eml. III. 266. és 290. l.)
Fraknói: Hunyad. és Jagell. k. (M. N. T. IV.) 300. l.
105. ALFONSO D’ESTE GYERMEKKORI ÉREMKÉPE A MODENAI MÚZEUMBAN.*
Alfonso d’ Este gyermekkori éremképe a modenai múzeumban. (351. l.) Orlandiai és fiai modenai fényképe után.
Végre Ercole herczegnek sikerült római látogatása alkalmával a pápai megerősítés megfeneklett ügyét révbe juttatni;* de időközben ismét két új nehézség támadt: az Annata nevű pápai illetéket kellett a megerősítésért lefizetni; ez maga 7000 aranyra rúgott, a mihez még mellékköltségek járultak és az érsekség javait gazdátlansága idejében oly rosszul kezelték,* hogy annak jövedelmeiből ezt az összeget fölhajtani nem lehetett; a királyné előlegezni akarta, de neki magának adósságai voltak, a ferraraiak pedig folytonos pénzszükségről panaszkodtak.* Végre ezzel a dologgal is rendbe jöttek, de akkor Beatrix bonyolította össze ismét a kérdést azzal, hogy a kis Hipolit tekintélyének, megjelenése súlyának érdekében «legatus a latere»-vé kívánta őt a pápától kineveztetni s ebben az ügyben maga is levelet írt a Szentatyának.*
Muratori: Antichitŕ Est. 254. l.
Lásd erre nézve b. Nyáry A. id. művét a Száz. 1870. 277. s köv. l.
Dipl. Eml. III. 236–238., 262. l.
U. ott 255., 262., 264., 293. és 295. l.
Mindez nem akadályozta volna a Hipolit idejövetelét; Mátyás eleve kijelentette, hogy kész őt, tekintet nélkül a pápai megerősítésre, javadalmába bármikor beiktatni, Beatrix pedig türelmetlenségének minden képzelhető kifejezésével ostromolta a herczegi családot.* Azonban más nehézségek támadtak. A kis fiú a megelőző évben hosszasan szenvedett negyednapos hideglelésben, a miért 1486 tavaszán is még gyöngélkedő volt s anyja őt, «bár már tetszése szerint sétál és lovagol», a nagy út fáradalmainak kitenni nem akarta.* Majd meg az a bosszantó véletlen merült föl, hogy épen egy Ferrarába visszasiető követet ugyanazon az úton, melyen Hipolit volt jövendő, kiraboltak;* Beatrix nem győzte bizonyítgatni, hogy ez kivételes eset, melyet a követ saját vigyázatlansága idézett elő, s hogy kis öcscse biztonságáról gondoskodva lesz.* Arról is szó volt, hogy Hipolittal együtt felküldje a herczegi pár valamivel idősebb fiát is, a 9 éves Fernandót; ez állítólag a Mátyás kívánsága volt, hogy mellette is legyen egy kis fiú, a kit majd katonává nevel, Hipolitot úgyis Beatrix foglalja le magának, mert «úgy illik, hogy a pap az asszonyokhoz tartsa magát».* A királynak azonfölül messzemenő tervei is voltak Fernandóval, össze akarta őt házasítani egy herczeg leányával, kivel nagy vagyon volna reá szállandó.* De a ferraraiak újabb hálálkodások között kitértek a kecsegtető ajánlat elől. Fernando akkor nagyatyjánál volt, a nápolyi királynál, ott unokatestvéreivel, a calabriai herczeg fiaival együtt nevelkedett; a nagyapa nem akarta őt elbocsátani, bajos is lett volna a háborús Olaszországon keresztül haza hozni őt.*
A Dipl. Emlékekben közölteken kívül l. Beatrix levelét Eleonorához 1486 aug. 25-ikéről a modenai áll. lev.-tár-ban (Cart. di Princ. Est. Ungh. Ba 18. Uhg.)
Eleonora lev. Beatrixhoz, 1486 április 13-ikáról ugyanott. (Minute di lett. a. Princ. Est. Ba 18. Ungh.)
Hogy ez az eset mekkora feltűnést keltett, mutatja egy 1486 márcz. 25-iki milanói követjelentés; eszerint a rablás német földön történt. (Modenai áll. lev.-tár, Cart. d. Amb. Milano.)
Dipl. Eml. III. 96. l.
Beatrix levele Eleonorához 1486 április 3-ikáról, Dipl. Eml. III. 77. l.
«Figliola de uno Duca gran maistro»; Beatrix levele Eleonorához augusztus 3-ikáról. (Dipl. Eml. III. 156. l.)
Eleonora levele Beatrixhoz június 7-ikéről. (Dipl. Eml. III. 105. l.)
Először 1486 nyarára volt a várva várt jövevény utazása tervezve; levelezés útján már részletesen megbeszélték, hogy kik legyenek a kis érsek kísérői, kik fogadják a dalmát parton, kik kísérjék föl Esztergomba; mi mindent kell magával hoznia, milyen ajándékokkat fog a királynak fölajánlani, milyeneket káptalanja tagjai s papjai között kiosztani s mit készít elő számára Beatrix, a ki mindent a lehető legfényesebben akart rendezni s különösen arra helyezett súlyt, hogy Hippolit mielőbb megtanuljon magyarul s az egyházi ügyek vezetése végett hazájából hozzon magával helynökül egy püspököt. De egy tapasztalt nőszemélynek is kell majd a kíséretében lennie, ki ismeri a kis fiú természetét, életrendjét s majd fölvigyáz rá és ápolja, ha «gyönge gyomrocskáját meg találja rontani». Lovakat ne hozzanak Ferrarából, mert az csak nehezíti az utazást, majd várni fogja őt itt elég és díszkíséretül s udvari környezetéül a királyné a legelőkelőbb magyar családokból fog neki apródokat toborzani. Arra is gondolt Beatrix, hogy az ő «közös fiuk»-at Zenggtől Zágrábig a rossz hegyi úton legjobb lesz hordszéken szállítani, olyan formájúban, melyben ülhet is, állhat is tetszése szerint, s a mely födve legyen és oly könnyű, hogy váltakozva négy ember hordozhassa; így aztán gyorsan haladhatnak.*
Dipl. Eml. III. 95., 106., 118–120., 140–142., 152–153., 223., 240. l.
Azonban egy kis gyöngélkedés, tekintetek a nyári hőségre, majd meg arra, hogy Mátyás és Beatrix a nyár derekától késő őszig szanaszét jártak az osztrák háború és a lengyel királylyal való találkozás miatt, többnyire oly helyeken, a hol a Hipolit fogadtatását méltón elrendezni nem lehetett volna, megint csak halasztást eredményeztek,* a míg aztán a beállott hideg évszak Beatrixot is arra késztette, hogy erre az évre már lemondjon a várva várt találkozásról.*
Dipl. Eml. III. 159., 162., 200. l.
U. ott 190., 209. l.
Időközben, július végén megjött a ferrarai követ, Cesare Valentini, ki azután jelentésében élénk színekkel festette le a fényes fogadtatást, melyben az akkor Pozsonyban időző királyi pár részesítette. «Átkelve a Dunán és útban Pozsony felé – írja – helylyel-közzel főurak és nemesek jöttek tiszteletemre elém, végre a király kísérete gyönyörű lovakon. Három- vagy négyszáz lovastól kísérve értem Pozsonyba, a hol sok főpap is volt egybegyűlve s a hol trombiták harsogása között szállottam le lovamról szép és díszes palota előtt, haladéktalanul jelentvén jöttömet és hódolatomat a királynak és királynénak… Mindjárt másnap fogadott a királyasszony; előbb több főúrtól és nemestől kísérve a kápolnába léptem, a hol Ő Felsége a vecsernyét hallgatta, azután egy kisebb terembe vezettek, melyben az ez idő szerint lábbajban szenvedő királyné kihallgatásban részesített.» A hivatalos nyilatkozatok sallangos formaszerűségeinek hű közlése után így folytatja: «Messer Cesare – mondá a királyné, – nekem elárulták, hogy kegyelmed magával hozta az én drága fiam, Don Ippolito képét; ha meg akar örvendeztetni, mutassa meg mindjárt!» Elővettem a magammal hozott képeket, úgy a Don Ippolitoét, mint a Signor Alfonsoét,* s megmagyarázván ő Felségének, hogy melyik melyiket ábrázolja kimondhatatlan örömet és boldogságot mutatott, elmondván, hogy gondolatban ficskáját már százszor keblére ölelte, s bizonygatván, hogy az ő fia (t. i. Hipolit) sokkal szebb és kedvesebb a másiknál, habár azután az Alfonso képét is dícsérte, – de nem annyira. Egy óra hosszat gyönyörködött Ő Felsége a képekben, azután elküldte mind a kettőt a király Ő Felségének. Ennek öröme sem volt kisebb mint a királyné; ő is «az ő magyarjá»-nak pártját fogta, mondván, hogy az sokkal szebb a másiknál, s meg nem állhatta, hogy össze ne csókolja a képet, a mit aztán megtettek az összes jelenlevő főurak és nemesek is, és mint értesülök, a kép így kézről-kézre járt az udvarnál.»* E követjelentést nagy részben megerősíti Beatrix egy levele, mely szintén elmondja, mennyire el volt ragadtatva Mátyás és egész udvara a Hipolit képétől, de a csóközönről nem szól.*
A Hipolit bátyja, Ercole és Eleonora legidősebb fia s a herczegi trón örököse.
Dipl. Eml. III. 137. s köv. l.
U. ott 155. l.
106. PÉCS.*
Pécs. (335. l.) Baranski Emil László eredeti rajza.
A ferrarai követ azután városról-városra kísérte a királyi párt, elment – mint látni fogjuk, – Mátyással Iglauba is, annyit kellett járnia-kelnie, hogy egy jelentésében már megrongált bőröndjei miatt panaszkodik;* végre letelepedett Esztergomban s tájékozást igyekezett szerezni a Hipolitra váró jövedelmek felől, a mire nézve elég bíztató jelentéseket küldött haza.* Beatrix ebben az évben (1486.), bár már áprilisban csúzos bántalma volt,* különösen nyugtalan életet élt. A nyár derekán fogadalomszerű zarándoklatot tett Budáról hajón Pécsre,* augusztusban Mátyást Pozsonyból elkísérte Stomfára, majd Bécsből kiszállott a mindig hadakozó királylyal különböző ausztriai helyekre, időzött Znaimban, Retzben, Hainburgban, s a tél legnagyobb részét Bécsben töltötte. Október végén családját súlyos veszteség érte: Francesco herczeg, a Ferrante király legifjabb törvényes fia, ki csak kevéssel előbb hagyta el Magyarországot s épen jegyben járt unokanővérével, Isabella del Balzoval, Altamura herczegének leányával; élete virágában meghalt Nápolyban.* Immár második testvérének korai halálát csodálatos módon soká titkolták Beatrix előtt; talán be akarták várni, a míg a Hipolit jövetelével vigasztalódhatik. Tényleg még 1487 januáriusában sem volt tudomása veszteségéről s a ferrarai követ Mátyás parancsára kénytelen volt elsikkasztani urának levelét, melyben ez a haláleset fölötti sajnálkozásának adott kifejezést.*
U. ott 198. l.
U. ott 244., 256., 286. l.
U. ott 90. l.
U. ott 124. l.
Notar Giacomo id. m. 160. l. Passero id. m. 47. l. A herczeg október 26-ikán halt meg a Castel Nuovo kertjében, 25 éves korában.
Dipl. Eml. III. 243. l.
Azon a télen Eleonora herczegné is betegeskedett; talán ezért is fokozott gyöngédség nyilatkozik meg a Beatrix levelében, melyet 1487 januárius negyedikéről keltezve intéz Bécsből hozzá.*
U. ott 233. l.
«Főméltóságú Herczegasszony és különösen tisztelt Nővérünk arra a multkor kifejezett reményünkre, hogy a fürdő, melyet használt, egészségének javára fog válni s fülbaját orvosolni fogja, kedvezőtlen válaszban részesít, közölvén, hogy semmi javulást sem érez, s attól tart, hogy teljesen süketté fog válni. Isten a megmondhatója, mennyire elszomorít ez bennünket és kérve kérjük, tanácskozzék orvosokkal s ne mulaszszon el semmit, a mi e bajától megszabadíthatná. Oly édes és jóságos szavakat ír nekünk Herczegséged mentségeül annak, hogy Don Ippolito ő méltóságát eddig el nem küldhette; s mondhatjuk: kicsordult a könnyünk, mikor azt olvastuk, hogy ha Don Ippolito sohasem részesült volna abban a méltóságban, melyhez a mi kérésünk juttatta, kívánságunkra akkor is szívesen küldte volna hozzánk, a mint hogy el is fogja küldeni. Fogadja legmelegebb hálánkat ezért a nagy szeretetért, és legyen Herczegséged meggyőződve róla, hogy a mily szívesen küldi, oly igaz anyai szeretettel fogjuk mi őt fogadni. A mi örömünket nem fogja csökkenteni az eddigi késedelem, melyet előbb betegsége, azután pedig a tél hidege okozott; mi mindenekfölött jó kedvben és jó egészségben akarjuk őt látni, s ezért helyeseljük, hogy minden úgy történt, a mint történt és csak azt óhajtjuk, hogy a husvét utáni héten induljon útnak. Az minden tekintetben a legalkalmasabb idő, a mikor se nagy hidegtől, se nagy melegtől nem kell tartania; csak kérünk futár útján néhány nappal előbb biztos hírt, hogy intézkedhessünk kísérete és minden szükséges iránt úgy Zenggben, mint Zágrábban. Herczegségtekre bízzuk annak elhatározását, hogy szárazföldön, vagy tengeren jöjjön-e, mert föltételezzük, hogy az utak biztonsága iránt jó értesüléseik vannak; a mi feladatunk lesz aztán arról gondoskodni, hogy a jövevények országunk területén teljes biztonságban legyenek.»
Beatrixnak még ezután is volt alkalma türelme és elnézése gyakorlására; kicsinyes okokból, pénzhiány s effélék miatt egyre halasztották a ferraraiak az utazást; míg végre június 16-ikán elindult kíséretével a kis érsek Ferrara kikötőjéből Chioggiába, s onnan az Adrián Zengg felé.*
Modenai áll. lev.-tár, Camera Ducale, Registi varii Intra e Spesa; úgyszintén Ercole levelei Beatrixhoz és Valentinihez június 17-ikéről u. ott (Arch. Propr. Minut. Cron. 1485–88.)
Abban az időben súlyos bonyodalmak értek véres véget Nápolyban, miután másfél évig adtak gondot nemcsak Ferrante királynak, hanem Mátyásnak és Beatrixnak is, kik már az 1486. év elejétől kezdve a ferraraiaktól is minduntalan hírt kértek megszorult közös atyjuk és apósuk országának állapotai felől.*
Dipl. Eml. III. 61., 62., 69. l.
Ferrante király, ki öreg korában mindinkább fia, a trónörökös befolyása alá került s ennek elbizakodott harczkedvét és erőszakos hajlamát mind jobban érvényesülni engedte, nagyrészt maga idézte föl VIII. Incze pápával való viszonyát, az ennek elődjétől elengedett hűbéri adó rideg megtagadásával s az egyházi javak adományozása és megadóztatása körüli önkényével. És ennek a részben önokozta viszálynak kedvezőtlen pillanatát akarta arra fölhasználni, hogy ellene áskálódó hűbéreseit, a «bárókat» erőszakkal s a megfélemlítés tényeivel engedelmességre s az addiginál függőbb viszonyra kényszerítse. A következmény az lett, hogy 1485 nyarán és őszén a bárók nagy része, nevezetesen a Sanseverinok, Balzok és Acquavivák nyíltan föllázadtak a király ellen s miután ennek ifjabb fiát, Federigot nem sikerült ügyöknek megnyerniök s az uralkodóházban magában védelmet találniok, mint a király hűbérurának, a pápának hódoltak meg, sőt Aquila és Salerno városok is kitűzték a pápai zászlót. A pápa elfogadta a hódolatot, forma szerint hadat üzent a királynak, s a Rómában legnagyobb befolyást gyakorló Giuliano della Rovere bíbornok, ki mindig a franczia összeköttetéseket ápolta, az Anjouk trónkövetelésének megújításával fokozta Nápoly veszedelmét.*
Lásd ezekre az eseményekre nézve: Camillo Porzio: Congiura dei Baroni cz. művének (a Gravier-féle 1769-iki nápolyi «Raccoltá»-ban) első lapjait, továbbá Muratori: Annali 46. köt. 164. s köv. lapjait, Gregorovius: Geschichte d. St. Rom VII. köt. 272. s köv. lapjait, Pastor id. m. III. köt. 181. s köv. lapjait és Reumont: Lor. d. Medici II. 315. lapját.
Alfonso calabriai herczeg csapataival, támogatva az Orsiniaktól, kik már csak azért is vele tartottak, mert a Colonnák a pápa hívei voltak, haladéktalanul Róma ellen indult, s egyidejűleg mindkét fél szövetségesek után nézett. Velencze és Génua a pápa mellé állottak, Firenze és Milano a nápolyi királyt támogatták; Ferrara beérte különféle mentegetődzésekkel.* Természetesen Mátyás sem mardt fölszólítatlan s ő a fölszólításnak meg is felelt. Számos bizonyságát bírjuk annak, hogy Mátyás mindig nagy elismeréssel és tisztelettel viseltetett apósa, a nápolyi király némely, tagadhatatlanul becsülést érdemlő tulajdonai iránt, s őt bizalmának, készségének és figyelmének jeleivel halmozta el.* Beatrix pedig egyenesen lelkesedett atyja ügye mellett; az isteni gondviselés kezét látta mindenben, a mi a nápolyi trón javára szolgált s meg volt győződve róla, hogy «Isten, mint igazságos bíró, király atyjának az indokolatlanul föllázadt gonosz bárók ellenében teljes győzelmet fog adni s meg fogja büntetni a pártütőket ép úgy, mint a nagyravágyó pápát és az ő bíbornokait».* Az első aggasztó hír vétele óta fáradhatatlan volt atyja ügyének támogatásában; írt Ferrarába, írt Milanóba, segítséget kérve. Velenczét levelével a pápai szövetségtől elszakítani iparkodott; a pápának is írt hízelgőleg, de egyúttal szemrehányólag,* rögtön késznek nyilatkozott saját költségén katonákat küldeni,* s természetesen minden befolyását latba vetette férjénél, hogy az adandó segítség minél hathatósabb legyen.
Eleonora herczegné levele Beatrixhoz 1486 április 4-ikéről a Dipl. Eml. III. k. 80. lapján.
Lásd: Máty. kir. levelei II. XLIX. l. úgyszintén 97., 104. és 369. lapjait.
Levele Eleonorához 1486 május 2-ikáról, Dipl. Eml. III. 95. lapján.
«cum il dolze et cum lo amaro», lásd Belprato követhez írt levelét a Dipl. Eml. III. 57. lapján.
Milanói követjelentés 1486 április 4-ikéről, Dipl. Eml. III. 78. l., ezenkívül még febr. 20-ikáról szóló nápolyi követjelentés a modenai áll. lev.-tár-ban, és u.ott Beatrix egy kelet nélküli levelének másolata, melyet Franc. Fontanához Nápolyba intézett.
Mátyás 1486 januárius 29-ikén budai palotájában, a főpapok, főurak és olaszországi követek jelenlétében kinyilatkoztatta, hogy a nápolyi királynak segítséget nyujt, a pápának – ha a pártütők támogatásával föl nem hagy – fel fogja mondani az engedelmességet s ítélete ellen egyetemes zsinathoz fog fellebbezni, Velenczének pedig, ha a küzdelembe beléelegyedik, hadat üzen.* Ezzel be nem érve, közbenjárt a franczia királynál, Milano herczegénél és a firenzei köztársaságnál, valamennyiök támogatását kérve a nápolyi király részére, kit szorultságában cserben hagyni a maga részéről «becstelenségnek» tartaná.* Egyúttal befolyásával kieszközölte, hogy az akkor Velenczével szoros viszonyban levő török császár a köztársaságot a Nápoly elleni támadástól visszatartotta.*
Fraknói Máty. kir. 309–310. l. Április 4-iki követjelentés Milanóból Ferrarába a modenai lev.-tárban (id. osztály). Valószínűleg ebből az időből való Mátyásnak egy a milanói á. lev.-tár (Sez. Storica, Pot. estere, Ungh.) kelet nélküli egykorú másolatából ismert, nápolyi követéhez írt levele, melyben rendkívül ingerült hangon nyilatkozik a pápáról, kitől «immár semmi jót sem vár».
Mátyás levele Franc. Fontana nápolyi követhez 1486 április 28-ikáról a modenai lev.-tárban, (Cart. Dipl. Est.) Akad. tört. biz. más.
A ferrarai követ jelentése 1486 aug. 17-ikéről, Dipl. Eml. III. 173. l.
Igéretét a segítség küldésére nézve haladéktalanul be is váltotta. Ferrarai jelentések szerint a királyné és a király már márcziustól kezdve szállítottak le kisebb-nagyobb lovascsapatokat hajókon Manfredoniába, s a csapatküldés folytatódott júniusban, sőt még szeptemberben is.* Ancona közelében megesett, hogy egy pápai gálya elfogott egy magyar hajót harmincz lovaskatonával.* Úgy látszik, Mátyás arra is gondolt, hogy a magyar csapatok esetleg mint hódítók léphetnek föl olasz földön, s hogy így bizonyos területek az ő fönnhatósága alá juthatnának;* talán ez az eszme nyert aztán később Ancona város meghódolásában kifejezést.
A küldött csapatok számerejét bajos megállapítani. Fraknói 1000-re teszi a lovasok és 700-ra a gyalogok számát. (Máty. kir. 310. l.) A modenai levéltárban (Cart. d. Amb.) levő nápolyi és milanói követjelentések (áprilistól szeptemberig) külömböző nagyságú csapatok indulásáról és érkezéséről szólnak, úgy hogy az összeegyeztetés nehézségekbe ütközik.
Milanói követjelentés június 15-ikéről a modenai áll. lev.-tárban (id. osztály).
Mátyásnak ily tervére utal a ferrarai követ április 4-iki id. jelentése Milanoból, a modenai áll. lev.-tárban; egy ily értelmű szövetségokmány (vagy annak csak tervezete?) olvasható a Dipl. Eml. III. 232. lapján.
De a segítség e gyorsasága sem volt képes a megszorultságában türelmetlen nápolyi királyt egészen kielégíteni. Július elején magyarországi követének, Antonio Branciának küldött utasítása a Mátyásnak és Beatrixnak szóló sok hízelgés mellett szemrehányást is tartalmaz; elmondja benne, mily örömet okozott neki s híveinek, és mily rémületet ellenségeinek a puszta hír, hogy Mátyás csapatok küldését, sőt személyes lejövetelét is kilátásba helyezte; és most a késedelem immár kételyeket támaszt a szándék komolysága iránt is. Beatrixtól vár mindent; a követ csak helyezkedjék vele egyetértésbe; az ő ritka bölcsesége és tapintata meg fogja mutatni a módot mindannak elérésére, a mit államának üdve kíván tőle.*
Július 6-iki követutasítás a nápolyi Bibl. Nazionale kézirattárában, (XIV. A. 15. f. 14.) másolata az Akad. tört. biz. irattárában.
Augusztus elején Geronimo Sperandio követhez intézett utasításában* Ferrante már nagyobb önbizalom hangján szól; már az összeesküvők egy részének elfogatásáról és vallomásairól ad hírt s kenetdús tanácsokat ad Mátyásnak abban az ismert irányban, hogy a császárral békét kötvén, erejét a török ellen fordítsa, a mely politikai támogatását főleg Beatrixtól várja.
Ugyanott 186. szám; a követutasítás csak bizonyos Jeronimo-hoz szól, de a nápolyi diplomaták között ebben az időben Sperandión kívül más nem viselte e keresztnevet.
Eközben a Róma s Nápoly közötti háború meglehetős lanyhán s változó szerencsével folyván, a Giuliano bíbornok távollétét felhasználó békebarátok a pápát, a spanyol király és Lorenzo de’ Medici pedig Ferrantét rávették, hogy hamarosan békét kössenek, a mi a bárók és a szövetségesek meghallgatása nélkül augusztus 11-ikén meg is történt, úgy, hogy a magyar segédcsapatok nagy része már tényleg elkésve érkezett. A nápolyi király, habár a harczban magát tulajdonképen győztesnek tekinthette, minden föltételt elfogadott és mindent megígért: hűbéri adót, engedelmességet a pápa iránt és kegyelmet a lázadóknak; természetesen mindent a megszegés utógondolatával. A bárók a hűségi eskü letevése ellenére elfogattak és vérbíróság elé állíttattak.* Ez a sors érte a király meggazdagodott kegyenczeit is: Francesco Coppolát, Sarno grófját, úgyszintén Antonello Petruccit és ennek fiait, Policastro és Carinola grófjait, többnyire csekély gyanúokok alapján. Petruccit kegyelem ígéretével vették rá kincsei hollétének bevallására, hogy azután mégis kivégeztetvén, vagyonára a király rátehesse a kezét.* Börtönbe vetett asszonyok és gyermekek, atyák, kik a vérpadon búcsúznak fiaiktól, Nápoly utczáin vad bikáktól végighurczolt s azután fölnégyelt holttestek alkotják meg végjeleneteit annak a bárók összeesküvéséről nevezett véres történetnek, melyet Gregorovius joggal nevez «a XV. század legborzalmasabb drámájá»-nak.*
Muratori: Annali 46. k. 169–170. l. Pastor id. m. III. 190. s köv. l.
Porzio id. m. 108. s köv. l.
Geschichte d. St. Rom VII. 272–273. l. Lásd még: Muratori id. k. 174–175. l. Notar Giacomo id. m. 159–165. l. Passero id. m. 46–50. l.
Beatrix valószínűleg meg volt elégedve atyja «igazságos ügye győzelmével»; hiszen a pápa is csak bátortalan tiltakozásokra szorítkozott a tőle fölbíztatott lázadók ellen elkövetett hitszegés miatt és Ferrante a periratok kinyomatásával és szétküldésével iparkodott a hatalmakat eljárása jogosságáról meggyőzni.* De hogy a pártütés elnyomásában főkép Alfonso herczeg sugalmazására kifejtett embertelen kegyetlenség nem szolgált az Aragoniaiak nápolyi uralmának megszilárdítására, azt a vérengzésekben nem részes, ártatlan utódoknak kellett nemsokára tapasztalniok.
Muratori az id. helyen.
107. DIOMEDE CARAFA SÍREMLÉKE A NÁPOLYI SAN-DOMENICO MAGGIORE-TEMPLOMBAN.
Sommer fényképe.*
Diomede Carafa síremléke a nápolyi San-Domenico Maggiore-templomban. (363. l.) Sommer fényképe után.
Mialatt Nápolyban az utolsó vérítéleteket hajtották végre, szállott ugyanott sírba egy férfiú, kit nehányan, a király iránti hűsége miatt a pártütők elvesztésére való törekvéssel gyanúsítottak, s kinek elhúnytáról Beatrix úgy mint Eleonora nem értesülhettek megindulás nélkül.* Diomede Carafa volt ez, ki mindvégig becsülettel és dicsőséggel szolgálva urát, kitüntetésekkel és földi javakkal elhalmozva, a Castello dell’ Ovo-ban hajtotta – mint ennek várnagya – örök nyugalomra fejét 1487 május 17-ikén.* Mátyás maga is, bár őt személyesen nem ismerte, fájlalta halálát; levelezett vele, megajándékozták egymást s fontos ügyekben vette az ő közbenjárását igénybe.*
Eleonora 1487 június 10-ikéről Beatrixhoz írt levelében emlékezik meg haláláról: Dipl. Eml. III. 307. l.
Notar Giacomo id. m. 163. l. Fuscolillo (id. h. 57. l.) itt is tévesen 1486 május 7-ikére teszi Carafa halálát, Leostello (Effemeridi etc. 135. l. 1487 május 26-ikára) lásd Reumont és T. Persico id. műv. (97. ill. 140. l.)
Mátyás kir. levelei II. 263. és 288. l.
Ebben az időben a török elleni háború szünetelt, de a török hatalomhoz való viszony állandóan foglalkoztatta Mátyást, sőt többízben Beatrixot is.
II. Mohamed szultán halála után testvérharcz tört ki a török trón fölött. Mohamed fiai, Bajazed és Dsem egyaránt igényt tartottak rá; a győztes Bajazed lett s Dsem menekülni levén kénytelen, a rodosi lovagrend nagymestere vette pártfogása alá. Mátyás azon az alapon, hogy nagyanyjának a törököktől elrabolt nővére állítólag II. Murad császár nejévé s II. Mohamed anyjává lett. Dsemet unokatestvérének tekintette s őt magához akarta venni, azzal az eltökélt szándékkal, hogy a trónkövetelőre s ennek a pártjára támaszkodva, támadó háborút indíthasson Bajazed ellen.*
Fraknói: Mátyás kir. 297. s köv. l.
Dsem úgy látszik maga is Mátyáshoz kívánkozott, kitől egyedül remélhette igényei érvényesítését; de a Bajazeddel tartó s mindig Mátyás ellen áskálódó Velencze keresztülvitte, hogy a nagymester őt Magyarországba nem bocsátva, egyik délfrancziaországi várában őrizet alá helyeztette. 1486 elején az a terv merült föl, hogy Dsem olaszországi közvetítők segítségével megszökjék s Magyarhonba jöjjön. Ebben az ügyben Beatrix is titkos levelezést folytatott a ferrarai udvarral, mely főkép bizonyos Andriolo Fortis nevű egyénnek adandó szóbeli megbízás körül forgott,* s melyre nézve Ercole herczeg szorgos titoktartást kötött követe szívére.* Azonban e terv meghiúsult s Mátyás most diplomacziai úton igyekezett czélját elérni. Valószínűleg már akkor kezdődött az erre vonatkozó tárgyalás, mikor a franczia követ 1486 őszén Mátyáshoz ausztriai táborába jött s a vele való találkozás után Beatrix-szal, ki Bonfini szerint anyja révén rokonságot tartott a franczia királylyal, Retzben mulatott.* Később Mátyás az időközben Váradi Péter helyére kanczellárrá kinevezett Filipecz János nagyváradi püspököt küldte rendkívül fényes kísérettel s dús ajándékokkal – melyek egy része Beatrixtól származott – a franczia királyhoz, kivel a német császár ellen szövetségre is kívánt lépni. De bár a püspök-követ szinte tékozló fényűzést fejtett ki franczia földön, hogy urának ott barátokat szerezzen,* eljárása a Dsem ügyében mégsem volt eredményes; megint Velencze vetette magát közbe s a dolog vége az lett, hogy Dsem a pápa udvarához, ennek őrizete alá került.
Eleonora levele Beatrixhoz 1486 április 4-ikéről és június 6-ikáról, ugyanannak lev. Valentini követhez szeptember 8-ikáról: Dipl. Eml. III. 83., 100. és 180. l. Beatrix levelét Eleonorához u.-a. év május 2-ikáról és márcz. 8-ikáról u.-ott 96. l. és IV 367. l. Mátyás lev. Ercolehez februárius 15-ikéről: Mátyás kir. lev. II. 299. l.
Dipl. Eml. II. 110. l.
Bonfin Dec. IV. lib. VII. 463. l. Teleki id. m. v. 383. l.
Bonfin Dec. IV. lib. VII. 464. l.
108. LAA VÁRA, ALSÓ-AUSZTRIÁBAN.*
Laa vára, Alsó-Ausztriában. (365. l.) Handmann Adolf rajza.
Nem szünetelt ezalatt egy perczig sem az osztrák háború, melynek folyamában Mátyás lassan, de biztosan haladott elő annak czélja felé, hogy az osztrák herczegséget teljesen hatalmába ejtse. A csapások súlya alatt is hajthatatlan német császár, kivel való kibékülését a nápolyiak, sőt a ferraraiak is* meg nem szűntek sürgetni, újabban leginkább azzal ingerelte maga ellen Mátyást, hogy az 1486 februárius havában a választófejedelmek által, a cseh király meghívása nélkül római királylyá választatta meg fiát, Miksát, s ezzel bevágta maga számára az utat a német császárság felé. Mátyás európai szövetséget tervezett a sérelmes választás megdöntésére, s első sorban a jogaiban legközvetetlenebbül sértett Ulászlóval lépett érintkezésbe.
Eleonora herczegné levele Beatrixhoz 1486 május 20-ikáról a modenai áll. levéltárban (id. osztály.)
A találkozás szeptember 1-jén történt meg s tizenegy napig tartott; Beatrix ez alkalommal nem kísérte el férjét,* csak fényes ajándékokat küldött a cseh királynak, többnyire ruha-, ágy- és asztalneműeket, oly drága arany- és ezüsthímzésekkel s díszítményekkel, hogy azok értékét a jelen volt ferrarai követ 5–6000 aranyra teszi.* Ugyanaz – talán túlzóan – 100.000 aranyra becsüli a költséget, melybe Mátyásnak ez, az olmützinél sem kisebb pompával lefolyt találkozás került; gyakorlati eredményéről azonban nehéz fogalmat alkotnunk, mert a frankfurti tényeken nem változtatott s a nagy titokban tartott tárgyalások csakis a két király közötti szövetséges viszony szorosabbra fűzésére vonatkozhattak.*
Teleki (id. m. V. 376. l.) azt mondja, hogy Mátyás a kitűzött helyen (t. i. Iglauban) megérkezett «fényes kísérettel, melyben voltak Beatrix és Corvin János stb.». Ugyanezt olvassuk Horváth Mih. Magy. történelmében (III. 207. l.). Erre a tévedésre a Bonfin szövege (Dec. IV. lib. VII. 462. l.) szolgáltatott okot, a hol ez áll: «Indicto jam tertio conventu, in Moraviam cum regina gnatoque Joanne proficiscitur» (t. i. Mathias). A királyi pár augusztusban Pozsonyban és Stomfán tartózkodott; lehet, hogy Beatrix elkísérte egy darabra Mátyást, de hogy Iglauban nem volt, az világosan kitűnik Cesare Valentini ferrari követ mindkét, szeptember 11-ikéről, Iglauból keltezett jelentéséből. Az egyikben (közölve Óváry tanulmánya mellett a modenai és mantuai levéltári kutatásokról, Századok 1880. 394. l.) azt mondja, hogy levelét Pozsonynak irányítja, a hol a királyné időzik, a másikban pedig (Dipl. Eml. III. 181. l.) az írja, hogy a történtekről levélben értesíti a királynét.
Óváry tanulmánya a Száz. id. helyén.
Valentini követjelentése (Pozsonyból szeptember 28-ikáról) a tárgyalások eredményéről csak azt közli «che io ho potuto intendere». (Dipl. Eml. III. 188. l.)
Beatrix kívánságára Valentini ferrarai követ ez alkalommal a Mátyás jelenlétében kihallgatásban részesült a cseh királynál, melyről részletesen beszámolt, a nélkül, hogy azon valami nevezetes mozzanat fordult volna elő; az ott tett nyilatkozatok úgy látszik csak a ferrarai herczegi udvar és a cseh király kölcsönös szolgálatkészségének hangsúlyozására szorítkoztak.*
A Dipl. Eml.-ben közölt id. jelentés Beatrix egy megelőzőleg Pozsonyból, nővéréhez, Eleonorához intézett levelében (Dipl. Eml. III. 166. l.) azt mondja, hogy ha a követ majd Iglauban Ulászló elé járul, ott szóba fog kerülni az az ügy is, melyről ő – Beatrix – sajátkezű levelet írt, s melyről Valentini jelentést fog tehetni. Ezt a sajátkezű levelet nem ismerjük, s a követjelentés semmi oly concrét vonatkozást nem tartalmaz, melyből ezen ügy természetére következtetést lehetne vonni.
Mátyás most fokozott erővel folytatta hadműveleteit; 1486 nyarán és őszén bevette Zellerndorfot,* Laat, Retzet és Eggenburgot, s a legkeményebb téli időt Bécsben töltvén, már kora tavaszszal személyesen vette át a távollevő Fridrik császár tulajdonképeni székvárosáúl szolgált Német-Ujhely régóta folyó ostromának vezetését. Beatrix majdnem mindenütt vele volt; Bécsen kívül tartózkodott Znaimban, Retzben, Hainburgban, Klosterneuburgban, Ebenfurtban* a Mátyástól Zápolyai Istvánnak ajándékozott birtokon, s utóbb legtöbbet Lichtenwörthben, Német-Ujhely közelében.*
Geografiai következtetés szerint csak Zellerndorf érthető az alatt a «Cistestorf» és «Czistorf», meg «Cistertolph» alatt, melyet Bonfin s az egykorú követjelentések emlegetnek.
Az egykorú források Embfurtnak mondják.
E helynév mint Lincheberch, Lintheberg, Linthenberch, vagy Lutenberg (ez utóbbit Teleki Lichtenbergnek mondja, de ilyen, vagy hasonló nevű hely ma Bécsújhely közelében nincs) szerepel Bonfinnál s a Beatrixnak leveleiben. Cisteburg vagy Cicteburg mai neve (e helyen is tartózkodott) alig deríthető ki. Lásd Schober id. m. 278. l.
Néhány nappal Bécsbe vonulásuk előtt, az 1486. év végén, Retzben jelent meg Mátyás és Beatrix előtt egy férfiú, kinek nevével már sokszor találkoztunk, s kinek e korszak történetének művelői nagy elismeréssel adósak. Az Ascoliba való Antonio Bonfint értjük, kit – mint maga írja, – Mátyásnak és nejének híre vonzott körükbe s ki ajánlásúl munkáit mutatta be a királyi párnak; a Beatrixnak fölajánlottakról már szóltunk; hármat a király számára hozott, egygyel a serdülő Corvin Jánosnak kedveskedett, s a helyzet fölismeréséről tanuskodik, hogy ennek az utóbbi könyvnek a bevezetése egy leendő fejedelem nevelésére vonatkozott. A király – mindig Bonfinnak saját, kissé dicsekvő elbeszélését követve, – már a táborban nagy érdeklődéssel olvasta el a könyveket, csodálta a szerző tehetségét s azután újév napján Bécsben udvara és a külföldi követek előtt beszédet mondatott vele, melyet nagy figyelemmel hallgatott. Bonfinnak állítólag nem volt szándéka maradni, de a király tartóztatta, nagy tiszteletdíj mellett állandó szolgálatába fogadta azzal a megbízással, hogy a királyné fölolvasója legyen s tetszése szerint minél többet írjon.*
Decas. IV. lib. VII. 463. l. Tévesen jelöli meg Tiraboschi (id. m. XVI. 208. l.) Bonfint, mint a Beatrix tanítóját.
Csak később következett úgy látszik az a fontos megbízás, hogy a magyarok történetét írja meg Bonfin, kinek saját nyilatkozata szerint Mátyás őt csak az őstörténet megírására szólította föl,* a mint hogy annál többet a nagy király életében alig is készíthetett el; a mű folytatására való fölhívás állítólag már Ulászlótól ered. Bármint legyen, kétségtelen, hogy a Bonfin egykorú, vagy legalább hozzá közel álló korszakra vonatkozik; ezen a téren műve nélkülözhetetlen forrásunk, s elmondhatjuk, hogy a Beatrix életének is – annak magyarországi korszakára nézve – ő egyetlen egykorú krónikása. Szereplésének vannak vonásai, melyek szembeötlővé teszik az egykorú olasz, különösen Beatrixhoz közelálló udvarok példájának hasonlatosságát. Ferrante király is megbízást ad Pontanonak, az egykorú belháborúk leírására és mindenkép valószínű, hogy a jeles latin író és államminiszter e műve* szolgált formai tekintetben mintáúl Bonfinnak, a ki egyébiránt a Titus Livius Decas-beosztásához tartotta magát, ép úgy mint példáúl az egykorú Flavio Biondo az ő olasz történetében. S mint Mátyás, a Beatrix férje megbízást adott Bonfinnak a magyarok történetének megírására, úgy bízta meg az Eleonóra férje, Ercole herczeg Collenuccio Pandolfót, hogy a nápolyi királyságnak még megiratlan történetét szerkeszsze meg.* A Bonfin történetírói jellemére nézve sokakat kedvezőtlen ítéletre hangolhat az, ha látják, hogy a Mátyás magasztalója ép oly bőkezű a dicsőítő jelzőkben gyönge utódjával, Ulászlóval szemben, kit néha, mint békeszerető fejedelmet, még elődje rovására is igyekszik méltatni, s hogy a Mátyás korának leríásában még «diva» jelzővel ékeskedő Beatrixot a szerző utóbb, az Ulászló idejéről szólva, már csak «mulier» gyanánt említi. De nem szabad szemet húnynunk sem a kor irodalmi formájának pompázó sajátságai, sem az egykorú, mondhatni megrendelt történetírás elkerülhetetlen hibái előtt; egészben véve Bonfin történeti művének értéke komolyság, megbízhatóság és formatökély tekintetében magasan fölötte áll a legtöbb egykorú történetnek, s Mátyásnak és mellette Beatrixnak valóban nem kicsinylendő érdemök, hogy ezt a tudós, termékeny és ékestollú írót a magyar udvar szolgálatába fogadták.*
A II. Ulászlóhoz intézett ajánlásban mondja: (A Sambucus-féle kiadás 14. lapján) «Unnorum (Hunnorum) historiam, qui Ungarorum fuere progenitores, a Mathia rege mihi delegatam.»
Historiae Neapolitanae. De bello Neapolitano libri sex. Az id. Gravier-féle 1769-iki Raccolta ötödik kötetében.
Compendio dell’Istoria del regno di Napoli, Venezia 1591.
Mátyás ez érdemének s a Bonfin munkásságának magasztalását olvassuk Vecchioninál (Notizie etc.) a 85–88. lapokon. Bonfin egyéniségét és történetírói munkásságát behatóan tárgyalja Császár Mihály többször id. műve bevezetésében; inkább történetének bírálatát adja Zsilinszky Mihály róla írt tanulmányában: Századok 1877. évf. 510. l.
Mialatt Beatrix Mátyással az ostromlott Német-Ujhely közelében tartózkodott, vett hírt 1487 július elején Zenggből, hogy unokaöscse, Hipolit érsek odaérkezett. Már előbb levelet írt neki, melyben kifejezést adva jövetele fölötti határtalan örömének, tudósítja, hogy mindenről gondoskodott s hogy Zágrábba szeretett rokonát, Frangepán Bernardin grófot* küldi elébe s hogy ő maga Sopronban szándékozik őt várni; Zágrábba megy Cesare Valentini is, ki Esztergomban mindent elkészített már a fogadtatásra s Budáról is visznek kocsikat rendelkezésére.* Sajnos, hogy nem bírjuk a leveleket, melyekben a kis érsek valószínűleg nagynénjét is értesítette útján való előhaladásáról; azok, melyeket anyjának írt, telve vannak elragadtatással fogadtatása fölött és – a mi rokonszenves megnyilatkozása gyermekszívének – kérésekkel azok javára, kik útját kellemessé teszik. Különösen a zenggi várkapitányt, Pietro Ternát «úgy megszerette, mintha atyja volna»; de a zágrábi püspök is és a Mátyástól elébe küldött urak rendkívül megtisztelték őt. Úgy látszik, mégsem vitette magát hordszéken Zágrábba, mert innen azt írja, hogy a hosszas lovaglás kissé kifárasztotta, azonban türelmetlenül siet előre, mert alig várja az órát, melyben a királyné előtt megjelenhetik.* Egy kis késedelmet a Budáról és Esztergomból Zágrábba irányított kocsikra való várakozás okozott, a minek mentségeűl az szolgált, hogy Hipolit jövetelének folytonos halasztása miatt már többször hiába jött össze és vesztegelt a megrendelt kíséret, mindig nagy költséget okozván, s ezért most már csak akkor indították útnak, mikor a Hipolit zenggi megérkezésének hírét vették.* Az egész úti kíséret 38 kocsiból és 85 lovasból állott, a lovasok legnagyobb része egyszínű ruhát s igen gazdag fegyverzetet viselt.*
Beatrix unokatestvérét, Aloysiát bírta nőül, mint már említettük.
Dipl. Eml. III. 312. l.
U. ott 311. és 313. l.
Beatrix levele Eleonorához: D. E. III. 318. l.
Valentini jelentése és Hipolit levele: D. E. III. 322. és 325. l.
109. ZENGG RÉGI KÉPE.*
Zengg régi képe. (371. l.) Valvasor: «Ehre des Herzogthums Crain (Laybach 1689.)» cz. művéből.
Beatrix úgyszólván az utolsó perczben lemondani volt kénytelen arról, hogy várva várt öcscse üdvözlésére Sopronba menjen; betegség tartotta vissza, s így csak megbízottakat küldött a Fodor – Crispus – István, utóbb szerémi püspök személyében, kik már előbbi alkalmaknál is, mint kedvelt házi emberét s vendégei mulattatóját említenek az egykorú följegyzések. A király képviseletében Báthori István erdélyi vajda s országbíró jelent meg Sopronban a Hipolit fogadtatására,* ki egyébiránt maga számolt be ünnepeltetéséről anyjának írt levelében.*
Bonfin Dec. IV. lib. VIII. 467–468. l.
Dipl. Eml. III. 327. l.
«Jó kedvben és jó egészségben folytatva utamat, – írja augusztus 22-ikéről már Német-Ujhelyből – múlt szerdán elhagytam Sopront, kísérve a Király úr vezérétől, kit vajdának neveznek és sok fegyverestől, hogy Ő Felségeiket, a királyt s a királynét táborukban fölkeressem s nekik hódolatomat bemutassam. Mintegy négy mérföldnyire a tábortól nagy és fényes csapattal találkoztunk s nyomukban maga a Király úr jött elémbe. Én kezet csókoltam neki s kifejeztem Herczegségtek üdvözleteit is. Ő oly kegyesen és nyájasan fogadott, hogy azt le sem írhatom s teljességgel meg nem engedte, hogy lovamról leszálljak. Végre Ő Felsége elvezetett a tábortól mintegy huszonhárom órányira fekvő várba,* a hol a királyné Ő Felsége időzik, ki rövid idő óta harmadnapos lázban szenved. Főméltóságú Anyám elképzelheti, mekkora jósággal és örömmel fogadott! Annyi szeretettel halmoz el és annyi mulatságban részesít, hogy többet nem tehetne értem, ha ezerszer fia volnék. Egy ideig nála maradván, az ő engedélyével Király Őfelsége magával vitt táborába, a hol három napot és négy éjet töltöttünk, s Ő Felsége minden áron úgy kívánta, hogy én foglaljam el a szobáit s ő a sátorokba vonúlt. Időközben Német-Ujhely megadta magát s a Király úr tegnap nagy fénynyel bevonúlt és birtokba vette a várost.«
Ez Lichtenwörth, Beatrix onnan vonúlt be azután Német-Ujhelybe (Schober id. m. 279. l.)
Hogy Hipolit már részt vett a Német-Ujhelybe való diadalmas bevonulásban, arról Bonfin is megemlékszik, elmondván, hogy a kis érsek, mint országprimás közvetetlenűl a király után lovagolt.* Ő tíz évesnek mondja e helyen; ennyi valóságban nem volt, de a hosszú késedelmeskedésnek megvolt az az előnye, hogy a királyi pár új kegyencze időközben legalább nyolczadik évét betöltötte. Így is épületes látvány lehetett egy esztergomi érsek, kinek kíséretében főszerepet visznek a nevelő és egy dajkaszerű ápolónő,* s kinek málhájában tekintélyes helyet foglalnak el a játékszerek.*
Dec. IV. id. helyén és a Philostratushoz írt «Praefatio»-ban. (Kollár An. Vind. 819. l.)
Madama Casandra della Pena (Nyáry Alb. id. m. Száz. 1872. 295. l.)
Még 1488 novemberében anyja Ferrarából labdákat küld neki: D. e. III. 446. l.
110. A NÉMET-UJHELYI VÁRKASTÉLY ÉS VÁRKAPÚ.*
A német-újhelyi várkastély és várkapú. (373. l.) Dörre Tivadar eredeti rajza.
A mennyire korától várható volt, a kis Hipolit megfelelt a várakozásoknak, szerepét jól töltötte be s általán kedves, megnyerő és szép tehetségű gyermek lehetett. Ezt föltételezhetjük, nemcsak azért, mert a ferrarai követ ily jelentést tett urának,* nemcsak azért, mert Bonfin terjengő magasztalásokkal szól a gyermekérsek vonzó tulajdonairól s korát meghaladó értelmességéről és tapintatáról,* hanem főkép azért, mert a későbbi tények mind arra mutatnak, hogy Mátyás maga nagyon megkedvelte kis unokaöcscsét, feleségével együtt szívesen időzött is nála Esztergomban s így valószínű, hogy nem puszta udvariassági szólam, hanem a hajlam őszinte megnyilatkozása az, a mit iránta való szeretetéről s vele való megelégedéséről később az érsek atyjának írt.*
D. E. III. 329. l.
Dec. IV. id. helyén. Ciacconius is (id. m. III. 176. l.) azt mondja, hogy Hipolit korán adta nagy tehetségek jeleit.
1488 februárius 10-ikéről kelt levél: Máty. kir. lev. II. 338. l.
A Hipolit Magyarországba jövetelét – mely mindenekfölött Beatrixnak, ki alig tuott megválni tőle, szolgált határtalan örömére – később Olaszország egyik legnagyobb költője s egyúttal az Este-ház udvari embere, Lodovico Ariosto énekelte meg Orlando Furioso czímű, híres, regényes eposában, melyet magának Hipolitnak – akkor már bíbornoknak – ajánlott. A költői túlzásokban bővelkedő leírás jóslatként mondja el az Este-ivadék emelkedését, melyet Cassandrától hímzett képekben tüntet föl annak a csodaszerű sátornak a kárpitja, a mely alatt az Esték őse, Róger (Ruggiero) tartotta magát Bradamantéval:*
XLVI. ének 86–89. versszak. Radó Antal, ki a Kisfaludy-Társaság kiadásában az «Őrjöngő Loránt» nagy részét magyarra lefordította, volt szíves e könyv számára a fentebbi versszakok hű magyar fordítását megszerkeszteni.
« «Hipolit» – ékesen ezt hírdette róla
Piczike betűkkel a herczegi pólya.
Ott már nagyobbacska; Szerencse vezeti
S útjain az Erény az irányítója.
Amottan a hímzés új népet mutogat:
Hosszú ruházatú- s hosszú hajúakat,
Kik Corvintól jöttek, megkérni az atyát,
A gyöngéd gyermeket, hogy nékik adja át!
Piczike betűkkel a herczegi pólya.
Ott már nagyobbacska; Szerencse vezeti
S útjain az Erény az irányítója.
Amottan a hímzés új népet mutogat:
Hosszú ruházatú- s hosszú hajúakat,
Kik Corvintól jöttek, megkérni az atyát,
A gyöngéd gyermeket, hogy nékik adja át!
Herculest s Leonórát látni erre, képen,
A mint fiok tőlük búcsúzkodik szépen;
Itt a Dunához ér, hol a tömeg tódúl
Nézni őt s imádni, szinte istenképen,
Ott nézd a magyarok okos fejedelmét,
Ki nem érett korban látva érett elmét,
Tiszteli-becsüli, ámulattal teli,
S minden bárójának fölébe emeli.
A mint fiok tőlük búcsúzkodik szépen;
Itt a Dunához ér, hol a tömeg tódúl
Nézni őt s imádni, szinte istenképen,
Ott nézd a magyarok okos fejedelmét,
Ki nem érett korban látva érett elmét,
Tiszteli-becsüli, ámulattal teli,
S minden bárójának fölébe emeli.
Azt akarja, hogy már gyenge gyermekkorba’
Esztergom jogarát kezeibe’ hordja;
Azt akarja, mindig oldalánál legyen,
Honn a palotába’ s a hadi sátorba’.
A hatalmas király bármi harczra keljen,
Akár menjen török, akár német ellen:
Hipolit vele van, nézi úntalanúl
Az ő nagy tetteit, s derékséget tanúl.»
Esztergom jogarát kezeibe’ hordja;
Azt akarja, mindig oldalánál legyen,
Honn a palotába’ s a hadi sátorba’.
A hatalmas király bármi harczra keljen,
Akár menjen török, akár német ellen:
Hipolit vele van, nézi úntalanúl
Az ő nagy tetteit, s derékséget tanúl.»
