III.
III.
A Hipolit eljövetelével tetőpontjára hág az olaszság szerepe és befolyása Magyarországon s különösen a királyi udvarnál. Beatrix és hívei idegenek maradnak a magyarok szemében; csekély engedmények a magyarság javára. Az udvari élet is időszerűvé alakúl, a szokások, a viselet megváltoznak; az olaszok gazdasági, egyházi, politikai téren mindinkább tért foglalnak. Beatrix udvarának alakjai, kegyenczei, titkárai; a követek mint hírhordók és cselszövők, a fejedelmi futárok, gyóntató atyák és orvosok. A ferrarai jövevények elszaporodása, Hipolit környezete. A magyarság és olaszság világnézletének, természetének külömbözése; az olaszok csodálata Mátyás iránt is másnemű, mint a magyaroké; miben voltak fölényben az olaszok, miben a magyarok? Az országban fokozódik a gyűlölet az olaszok ellen s mindannak, a mi gyűlöletes, kútforrását és kifejezőjét Beatrixban látják. Temesvári Pelbárt, mint az egyszerű magyar erkölcs képviselője; az elégedetlenség sokszor már Mátyás ellen is fordúl; a Beatrix elleni gyűlölet kitörését csak a királyné hatalma tartja vissza.
A Hipolit eljövetele juttatta tetőpontjára az olaszság térfoglalását ebben a hazában, tette teljessé a képét annak az «olasz világnak Magyarországon», melynek elővarázsolását várták Beatrixtól honfitársai s a melynek előidézéséért gyűlölték őt magyar alattvalói, holott – mint már eddig is több jelenségből láthatjuk – nem egyedül az ő akarata volt annak előidézője s az ő törekvésének sikere alig állott arányban azzal az ellenhatással, melynek súlyát kellett utóbb viselnie.
Nem hiányzanak annak jelei, hogy úgy Mátyásban mint magában Beatrixban megvolt az őszinte igyekezet arra, hogy a nemzetközi viszonyoknak, a császári hatalomra törekvő politikának, az európai koráramlatnak, Mátyás saját hajlamának s a Beatrix megszokásának követelményeit a magyarok nemzeti érzületének lehető kímélésével érvényesítsék. Hiszen kivált eleinte Mátyásnak mindenkép érdekében állott új nejét az országban kedveltté tenni s tudnia kellett, hogy azt az udvari életet és azt a műveltséget, a melynek megvalósítása szemei előtt lebegett, rá nem erőszakolhatja a nemzetre, azt csak lassú, békés hódítással lehetett szilárd alapra helyezni s igazi virágzásra hozni.
Beatrix mindenesetre elég értelmes volt, hogy ezt maga is belássa. Ő ugyan az országot nagy részében nem ismerhette; keleti felében sohasem járt, mindig csak a nyugatiban s Mátyás oldala mellett átélt idejének majdnem felét osztrák földön töltötte. Ha székvárosában nem volt, akkor táborban vagy vadászatokon járt, vagy azokat a városokat látogatta, melyeknek polgársága épúgy, mint Budáé is,* majdnem kivétel nélkül német volt; jószágait nem igen kereste föl, a köznéppel való érintkezésének semmi nyomát sem őrzi a hagyomány. Udvari környezetén kívül legtöbbet katonákkal és papokkal érintkezhetett, kevés nyomát találjuk példáúl annak, hogy a magyar nemesség nőtagjaival sűrűbben összejött volna; Pozsonyban és Bécsben a polgárnőket gyakran hívta estélyre magához,* sőt férje halála után az ő körükben pihent meg;* ott egyes polgárok ajándékát is fogadta.* Viszont ő is olykor dús ajándékokkal örvendeztette meg magyar hívei némelyikét, mint példáúl Zápolyai Istvánt egybekelésekor.* Szándéka volt a maga hozzátartozóit házasságok útján is szorosabbra csatolni a magyar családokhoz; ismerjük az Estei Fernando kiházasítására vonatkozó tervet; unokanővére, Aragoniai Aloysia már a Beatrix jövetele előtt Frangepán Bernardin grófhoz menvén nőűl, ezek leányát, Mária Magdolnát a királyné az elhúnyt erdélyi vajda, Dengelegi Pongrácz János fiához, tehát Mátyás rokonához adta nőül s a királyi pár 8000 arany forint hozományt adott neki.* Frangepán egy másik leánya, Beatrix, ki utóbb a Corvin János neje lett, valószínűleg a királyné keresztleánya volt s az udvarnál nevelkedett.* Beatrix egy udvarhölgyet, Antonetta Salernoi grófnét lévai Vajdafi Jánossal házasította össze, s ennek is ő és Mátyás biztosítottak 6000 aranyat hozományúl.*
Lásd Csánki Dezső: Magyarország tört. földrajza a Hunyadiak koráb. I. k. 5. lap.
Pozsony város kamarai számadásai, (városi levéltár) 1477 deczemberi, 1482 szeptemberi és 1483 szeptemberi följegyzések, melyek szerint a város lámpavivőkről gondoskodott, a polgárnőknek az udvarhoz s haza kísérése végett. Bécsre nézve l. Schober id. m. 397. l.
U. ott 1490 április 18-iki följegyzés.
Ugyanott 1483-iki följegyzés: «Ein Dreiling wein hinauf en Hainburg gefort, den der Snayter Pekh der Königin geschenckett hat.»
Dipl. Eml. III. 257. l.
Az erre vonatkozó, 1489 június 23-ikáról k. s az Orsz. Levéltárban levő okmányt közli Teleki: XII. köt. 455. l.
Schönherr id. m. 226. l.
Magy. Orsz. Levéltár D. 24768. (1482 április 3-iki kelet.)
111. A FRANGEPÁNOK VÁRKASTÉLYA ZENGGBEN.*
A Frangepánok várkastélya Zenggben. (377. l.) Székely Árpád rajza.
Kétségtelennek látszik továbbá, hogy Beatrix valamennyire megtanúlt magyarúl s beszélte nyelvünket. Ezt már Diomede Carafa tanácsolta neki; Mátyás, ki nagy nyelvismeretei mellett mégis csak magyarúl gondolkozott,* bizonyosan megkövetelte tőle, sőt ő maga is ezt kívánta Magyarországba hívott rokonaitól, a mit aligha tehetett volna, ha annak a saját példája ellentmond vala. Tudjuk, hogy erre figyelmeztette Hipolitot s mikor másodízben volt szó ifjabb unokaöcscse, Estei Fernando idejöveteléről, kikötötte sógorával, Ercole herczeggel szemben, hogy kevés olaszt küldjön kíséretűl fiával, mert a király őt gyermekének kívánja tekinteni s ezért magyarok fogják környezni, hogy ő is magyar szokásokat vegyen föl és a magyar viszonyokhoz alkalmazkodjék.* Hisz akkoriban még némely német diplomata is érdemesnek találta magyarúl megtanúlni,* annál inkább hihetjük el ezt Beatrixra nézve kortársainak. Philippus Bergomensis mondja könyvét ajánló Prologusában, hogy akár latin, akár magyar, akár német nyelven fordúltak a királynéhoz követek vagy magánosok, ő minde nyelveken készséggel és könnyen adta meg a feleletet.* A mi ugyan legfölebb azt bizonyítja, hogy magyarúl és németül egyképen beszélt. A magyar nemzet érzelemvilágához való némi közeledést láthatunk talán abban is, hogy a királyné – mint említettük –, olasz és német udvari zenészein kívül a csepelszigeti birtokán levő kobzos magyar czigánymuzsikusokat is pártfogásában részesítette.
Ezt Fraknói latin irályából mutatja ki, Mátyás leveleinek II. kötetéhez írt bevezetése LVII. lapján.
Beatrix levele Ercoléhez 1488 július 28-ikáról: D. E. III. 428. l.
Fraknói: Hunyadiak és Jagellók kora (Magy. Nemz. Tört. IV.) 327. l.
«… quicquid ab oratoribus seu privatis coram proponatur: respondeatque oportune et latino sermone, aut Idyomate Ungaro seu panonico, aut Theutonico promte et expedite, ac semper comiter et perurbane.» Phil. Bergomensis már id. könyve 1497-iki ferrarai kiadása előszavának 3 lapján. Rómer Flóris, a ki elsőként hívta föl a figyelmet Philipus e tanuságára (a Győri történeti és régészeti füzetek III. 1865-iki kötete 370. lapján,) kissé önkényesen fordítja a fenti mondatot így: «Neked ajánlom ezen munkát, ki nemcsak a pannoniai nyelvet érted és beszéled, hanem a mi Szíttya nyelvünket is, melyen nemcsak követségeket fogadhatsz, hanem e nyelven válaszolhatsz is.«
A hozzá legközelebb álló Hipolit is, – kétségkívül az ő utasításához képest, – igyekezett eleinte magát a magyarokkal megkedveltetni s nyelvöket megtanúlni; innen írt első levele némelyikében gyermeki elragadtatással szól erről az országról s arról, hogy mindenütt mily élénk rokonszenvvel találkozik és mennyire szeretik őt a magyarok.* Később is előszeretettel szerezte be fényűzési szükségletei nagy részét Magyarországon; Kassán készült díszkocsikat vitetett még Olaszországba is; ugyanott készítette későbbi püspöki székhelye, Eger székesegyházának művészi faragású sorompóját, sűrűn rendelt ötvösműveket budai, körmöczi, nagybányai és erdélyi mesterektől s az akkor épen tűzérségéről híres Ferrarába Miskolczról hozatott puskát.* Hogy pedig magyarúl értett Hipolit, azt abból következtethetjük némileg, hogy magyarhoni egyházi javait kezelő tisztjei a későbbi években hozzá Olaszországba küldött jelentéseikben minduntalan magyar kifejezéseket használnak,* van azonban annak is nyoma, hogy a Mátyás halálát követő időben még alig értette meg a magyar szót.*
Dipl. Eml. III. 368., 390. l.
B. Nyáry Alb. id. m. Száz. 1870. 677–679. l.
Óváry L. Modenai és mantuai lev. t. kutatások: Száz. 1889. 393. l.
Dipl. Eml. IV. 430. l.
Mindezek a gyönge engedmények, kísérletek és igyekezetek nem lehettek alkalmasak kielégíteni a magyarok várakozását, elleplezni az idegen szellem és idegen érdek folytonos terjeszkedését, s a királyné nyomán betódúlt olaszság és a Bonfintól is nyakasnak* jellemzett magyarság fölfogása, világnézlete, jelleme között mutatkozott mély ellentétet elsimítani.
«Durae cervicis ungari». Dec. IV. lib. VIII. 476. l.
Bonfin történetében elégtétellel emeli ki, hogy Mátyás a Beatrix eljövetele óta a «szittya erkölcsökbe olasz elemeket vegyített … Magyarországot megtisztította a parasztos szokásoktól, sőt belőle «második Italiát igyekezett alkotni»;* Naldus Naldius azt remélte, hogy ha Mátyásnak fia lesz, az Itáliává fogja országát átvarázsolni,* Coelius Calcagnini pedig azért dicsérte Beatrixot, hogy Mátyásnak «barbárok közt nevelkedett féktelen természetét» megszelidítette.* Különösen az udvari szokások gyökeres megváltozását tulajdonították – valószínűleg nem ok nélkül – a királynénak. Bonfin elmondja, hogy a fegyveres őrizet, melyet Mátyás azelőtt szükségtelennek tartott, most állandóvá lett az udvarnál. A király nem volt többé mindenkire nézve oly könnyen megközelíthető, mint azelőtt; a szabad asztalok, a királynak majdnem állandó együtt-étkezése országnagyaival, vezéreivel, sőt másokkal is, az inkább a katonai tábori élethez, mint udvartartáshoz hasonló fesztelenség és egyszerűség eltüntek; a magyarok tehát épen ridegebbnek, zárkózottabbnak találták a királyt.* A magyaros hagyományt és szokást olaszos etikett váltotta föl; de a mindenben való szertelen bőség a királyi udvar és különösen a királyi asztal jellemző tulajdona maradt.
U. ott és 459. l.
Bél M. id. m. I. 3. 226. l.
Lásd emlékbeszédje id. kiad.
Udis Apologiája (B. Rosznernél) 474. l.
112. ZÁPOLYAI ISTVÁN SÍREMLÉKE A SZEPESHELYI SZÉKESEGYHÁZBAN.
(Fénykép után.)*
Zápolyai István síremléke a szepeshelyi székesegyházban. (381. l.) Fénykép után.
Az előkelőbbek s különösen az udvariak viselete tekintetében már előbb is, különösen az Anjouk alatt mutatkozott idegen befolyás, mely lassanként a magyar ruházatra szélesebb rétegekben is átalakítólag hatott; azonban gyökeresebb és általánosabb változás volt úgy látszik az, mely a Mátyás idejében különösen a Beatrix ittléte óta ment végbe. Beatrix, ép úgy, mint Hipolit minden finomabb szövetet és vásznat s gyakran prémet vagy ékszert is a külföldről hozatott: Brabantból, Flandriából, Lyonból, Cambrayból, Krakkóból, Firenzéből, Luccából, Velenczéből; a királynénak olasz szabója is volt, – a nyolczvanas években Simon mester szerepel mint ilyen, – kit vásárlási megbizásokkal a külföldre is küld, gyakran véve igénybe nővére, Eleonora közvetítését, s ez a szabó a király részére is dolgozott.*
Dipl. Eml. III. 366. l. IV. 118. l. B. Nyáry A. id. m. Száz. 1870. 683. l. Csánki: Máty. kir. udvara, Száz. 1883. 544., 658. l.
A magyar udvarnál tehát az olaszos öltözékek nem lehettek szokatlanok, bár viszont jeleit látjuk annak is, mintha némely tekintetben a bejövő olaszok lettek volna kénytelenek a magyarhoni öltözködés szabályaihoz alkalmazkodni. A milanoi herczeg követe Mátyás végéveiben a Bianca Maria herczegkisasszony idejövetelének előkészületei tárgyában tevén urának jelentése, azt írja, hogy a kíséret tagjai készíttessenek hosszú ruhákat, mert a magyar udvarnál ez a divat; az olaszos rövid szabású öltönyökön itt megbotránkoznának.* Ellenben legalább udvara, főnemesei, főpapjai és vezérei körében teljesen meghonosította Mátyás a hosszú, szabadon lehulló hajfürtök és a borotvált arcz ama divatát, mely még a XV. században Olaszországban s közép- és nyugati Európa nagy részében általános volt az előkelőbb osztályokban. Maga Mátyás összes egykorú képeinek tanusága szerint sohasem viselt bajuszt és szakállt, csak későbbi korok képírói festették le őt képzeletből szakállosan. Ép úgy borotvált arczot mutatnak a Zápolyaiak, Ujlaki Lőrincz, Telegdi István, Tárczai Tamás képmásai egykorú síremlékeiken, holott a század hetvenes évei előtt meghalt országnagyok sírszobrai bajuszosan, szakállosan tüntetik fel őket. Világos ennélfogva, hogy ez a divat a Mátyás második házasságának idejével kezdődött,* s ismerve a magyar hagyományt és természetet, mely különösen a bajuszban a férfiasságnak szinte elengedhetetlen ismertetőjelét látja, joggal föltételezhetjük, hogy annak meghonosítása nem mehetett végbe idegenkedés és ellenmondás nélkül.
Dipl. Eml. IV. 31. l.
Fraknói: Hunyadiak és Jagallók K. (M. N. T. IV.) 631. l. Ujlaki Miklós is – ki kevéssel a Beatrix jövetele után halt meg, – sírszobra szerint még szakállt viselt.
Az olaszos viseleten kívül az üzleti és gazdasági összeköttetések szaporodása is növelte az olasz ízlés, az olasz érdek térfoglalását a Máyás és Beatrix idejében Magyarországon. Maga Mátyás többízben küldött bevásárlások végett megbízottakat Firenzébe s ajánlotta azokat Lorenzo de’ Medici pártfogásába;* ismerjük élénk összeköttetését az ottani könyvminiátorokkal is, s művészeti és iparművészeti termékek beszerzésére, valamint kézművesek és művészek behívására vonatkozó intézkedéseit. Sógornéja, a ferrarai herczegné mindenféle álarczokat is küldött neki, melyek állítólag megnyerték tetszését:* föltételezhető tehát, hogy azokat a Mátyás udvaránál használták is. A Beatrix kényeztetettebb ízlése megkívántatja urával s udvarával az olasz mezőgazdaság és kertészet inyenczterményeit is: a ferrarai udvar által küldet piacenzai sajtot, forlii édes köményt, besózott ángolnát a bőjtre, firenzei dinnyemagot és salátát, gesztenyét, olajbogyót, ferrarai besavanyított és nyers hagymát; ez az utóbbi, mint csemege annyira megnyeri a Mátyás tetszését, hogy maga is termelni akarja.* Valószínűleg az ily kísérletek kedveért hívott be a magyar királyi pár – Bonfin szerint – nem csak díszkertjei alakítása végett, hanem nemesebb vetemények, gyümölcsök termesztésére is olasz kertészeket és földműveseket,* mert a magyarok akkoriban csak a szántásvetéshez és szőlőműveléshez értettek.* A czukros csemegét is szolgáltató gyógyszerészet, vagy inkább fűszerészet is az olaszok mestersége volt; Hipolit érsek is Nápolyból hozta be udvari fűszerészét.*
Mátyás kir. levelei I. 340. 436. l.
Dipl. Eml. IV. 8–10. l. (Eleonora herczegné levele Hipolithoz 1489 január 13-ikáról.) A Cortegiano (I. 118. l.) tanúsítja, hogy az olaszok mennyire szerették akkor az alakoskodást; az álarczot azonban helyenkint a napsütés ellen is használták.
D. E. III. 160., 208., 228., 247. l. IV. 9–10. 15. l.
Dec. IV. lib. 459. l.
Bretagnei Anna franczia királyné fegyverhirnökeinek jelentése 1502-iki budai útjáról: Magyar Tört. Tár XXIII. köt. 97. l. és magyarúl: Szamota, «Régi Utazások» (Bpest 1891.) 143. l.
B. Nyáry A. id. m. Száz. 1872. 363. l.
Még inkább éreztethették az olaszok üzleti élelmességöket a magyarokkal szemben azáltal, hogy a nagykereskedelem és banküzlet abban az időben hazánkban majdnem kizárólag betelepedett olaszok, többnyire nagy olaszországi czégek itteni ügyviselőinek kezében összpontosúlt. Mint ilyenek szerepelnek Mátyás korában Budán a firenzei Cavalcanti, Poli, Buontempi, Felice, Caluri, Antoni, Volterra és Amandoli, a nápolyi Simonetti s később, II. Ulászló alatt Cotta; valószínűleg ezek után nevezték akkor Buda várában a mai «úri utczá»-t «olasz utczá»-nak* s ennek házaira mondhatta a franczia királyné hírnöke, hogy olasz modorban épültek.* Pozsonyban maiglan egy gazdag olasz kereskedő család után* van a Ventúr-utcza elnevezve. Az olaszok bankházai közvetítettek majdnem minden pénzváltást, külföldre való pénzküldést, és különösen kölcsönt, ez utóbbit az uralkodó magas kamatláb s bizonytalan hitelviszonyok miatt, többnyire uzsoraszerű nyereséggel.*
Csánki: Magy. Tört. Földr. I. 7. l.
Id. helyen.
Ortvay Pozsony V. tört. II. 2: 272. l.
B. Nyáry A. id. m. Száz. 1870: 685–686. l.
Ha már ily utakon sok magyar pénz szivárgott ki olasz földre, ha Mátyás idegen tudósaira, művészeire, diplomatáira nagy összegeket költött, ő és felesége kincsekkel fölérő ajándékokat küldtek Olaszországba,* érthető a fölháborodás, melyet némely olasz származású főpap azzal keltett, hogy magyarországi dús javainak majdnem minden jövedelmét hazájába vitte vagy küldette. E tekintetben már Hipolitot megelőzőleg Veronai Gábor adott panaszra okot. Mátyás őt, mint bíbornokot Rómába küldte, hogy ott a pápától segélyt eszközöljön ki a törökök elleni hadjáratra. Már hosszú nápolyi tartózkodása arra kényszerítette a királyt, hogy őt római teendőire figyelmeztesse;* még inkább föl kellett tehát ingerülnie ellene, mikor hírét vette, hogy a püspök, kit ő, külföldi költekezésére való tekintettel magyarországi dandárja kiállításától fölmentett, az Olaszországban szervezendő hajóhad fölállítására püspöksége jövedelméből több ezer aranyat ajánlott föl.* Ezek után az előzmények után történt, hogy mikor az Aragoniai János Rómában bekövetkezett halála miatt a pápa igényt látszott támasztani az esztergomi érseki szék betöltésére, az országtanács kimondta, hogy a külföldön tartózkodó főpapok Magyarországon egyházi javakat ne bírhassanak, és a kik már bírnak, jövedelmeiket ne élvezhessék. S a király azonnal foganatosította is e rendelkezést; értesűlvén, hogy a Rómában időző egri bíbornokpüspök embere harmadfélezer aranynyal urához indúlt, futárt küldött utána s a pénzt Zágrábból visszahozatta.*
Udis Apologiájában (471. l.) olvassuk mint Beatrix ellen intézett vádakat: «Tantam in futilem peregrinantium multitudinem nummorum profusionem hucusque toleravit»… és tovább: «Nonnulli in Neapolitanos usque adeo profusam memorant, uti plures in Neapolitanis Abacis Ungaricas (uti aiunt) copas, quam in Pannonicis, numerare queas…»
Máty. kir. levelei II. 97. l.
Teleki id. m. V. 197. l.
Fraknói: Máty. kir. 332. l.
Ily körülmények között könnyen érthető az ellenszenv, melylyel az olaszok rendkívüli elszaporodása a Beatrix jövetele óta, s térfoglalásuk az udvarnál, az egyházi és egyéb hivatalokban a magyarok részéről találkozott. Az udvarnak már – az említett külsőségektől el is tekintve – a Mátyástól behívott olasz diplomaták és tudósok kezdtek olaszos jelleget adni; most ezekhez járúltak a Beatrix rokonai s mindenféle familiarisai, vagyis udvari emberei, nemkülönben azok, a kik Hipolittal, vagy utána jöttek be, s a kiknek számát – valószínűleg Mátyás helytelenítő megjegyzése következtében – egyszer már maga Beatrix is sokalta.* A Hipolit révén a ferraraiak Magyarországot «második hazájoknak kezdték tekinteni».* Bár viszont elismerendő, hogy a ferrarai herczegi pár is különös figyelemmel viselte gondját a tanulmányaik végett Ferrarába jövő magyaroknak, kik őket mindig Magyarhonban levő fiokra emlékeztették, s kiknek viselt dolgairól időnkint a királynénak is számot adtak.* A magyar nemes apródok, kiket Beatrix a kis érsek udvara számára toborzott, valószínűleg hamarább tanultak meg olaszúl, mint az olasz jövevények magyarúl; ellenben a magyar főurak és nemes hölgyek alighanem elidegenedtek lassan attól az udvartól, melynél a főhelyet olyanok foglalták el, kikkel ők a legtöbb esetben beszélni sem tudtak. Ez is egyik oka lehetett annak, hogy Mátyás magyarjainak idegen nyelvekben való járatlansága miatt panaszkodott.*
Dipl. Eml. III. 428. l.
Vecchioni: Natizie 79. l.
Ez kitűnik Eleonora herczegnének egy 1487 szeptember 7-ikéről Beltramo Costabilihoz intézett leveléből. (Modenai áll. levéltár, Minutario cronologico, Ba. 1485–88.)
Márki S. Mátyás k. és az iskola, id. kiad. 95. l. Csánki: Mátyás udvara. Száz. 1883. 477. l.
Nyelvi elszigeteltségünk mellett állami érdekek is hozták magukkal, hogy Magyarországnak már a kizárólag kezdetétől fogva többnyire idegen nemzetbeli, s ezért idegen ajkú királynéi voltak. A tapasztalás már az utolsó Árpádházi király, III. Endre idejében arra indította a magyarokat, hogy törvényt hozzanak, mely az uralkodót és élettársát kötelezi, hogy a «királyné udvara» – ilyenek létezését tehát már a XIII. század végén szinte magától értetődőnek tekintették – fényesen, de úgy állíttassék egybe, hogy abban magyar nemesek, nem pedig idegenek foglaljanak helyet.* Ezt a törvényt valószínűleg még sohasem vették oly kevéssé figyelembe, mint a Mátyás és Beatrix idejében. Mátyás tudott tiszteletet parancsolni neje rokonai iránt ép úgy, mint a többi bejövő külföldi előkelőségekkel szemben; láttuk, hogy e tekintetben ő maga adott példát, s hogy különösen a fényes fogadtatásokról mindig gondoskodva volt; de hogy a Beatrix hozzátartozói közül csak egy is melegebb rokonszenvet, híveket tudott volna magának szélesebb körökben szerezni, annak semmi jelével sem találkozunk. Igaz, hogy néha, önérdektől és versengéstől indítva, ezek a jövevények maguk is igyekeztek egymás jó hírét csökkenteni; a komoly és rátartó Bonfin nem átallotta egyik könyvében ócsárolni és kigúnyolni Galeottit,* a kinek némely iratai s erőszakoskodásai miatt is sok ellensége volt az országban.* Az esztergomi érseki javak kezelése miatt a bevándorolt olaszok folytonosan egymás ellen árúlkodtak és áskálódtak;* elképzelhető, hogy a megszólások a szóbeli érintkezésben sem hiányoztak. Ezenfölül a Beatrix védenczeit az a kíméletlen buzgalom is gyűlöltekké tehette, a melylyel ő érdekeiket pártfogásával mindenütt – bizonyosan mások rovására is – előmozdította, habár elismerendő, hogy ezt a szolgálatkészséget az illetők iránt nemcsak az országban, hanem a saját olasz hona udvarainál is bőven érvényesítette, s hogy például birtokadományozást részökre Mátyástól a legritkább esetekben sikerült kieszközölnie.
«…quod domina regina Hungariae, debitae dignitatis culmine gaudere posset, curia sua dignitatibus et honore in personis Hungarorum nobilium, non vero alienigerorum solempnius, sicut debet, ordinetur etc». (III. Endre 1298-iki törv. XXIV. czikkely.)
Symposion Trm. 66–67, 127. l.
Monum. Romana Episc. Vesprim. III. 279. l.
Perotto de Vesach árulkodásai Beltramo Costabili ellen az Eleonora herczegnéhez 1849 szeptember 18-ikáról írt jelentésben, (Modenai lev. tár, Követjelentések.) továbbá lásd: Dipl. Eml. IV. 18, 20, 41. 404. és 406. lapját.
Hogy legközelebbi rokonai közül kik telepedtek le rövidebb vagy hosszabb időre Magyarországon, azt már láttuk. Tudomásunk van bizonyos Aragoniai Péter itt időzéséről is, kit Mátyás király apósának, a nápolyi királynak egyik levelében anyjával együtt melegen ajánl, mint olyan embert, ki nemes származásánál és dícséretes tulajdonainál fogva pártfogást érdemel, s ki Mátyás egész udvarában közkedveltségnek örvendett.* Már az ajánlásnak ez a módja mutatja, hogy itt a királynak nemcsak nem fiáról, hanem valószínűleg nem is közeli rokonáról van szó.* Említettük továbbá Aloysiát, a Frangepán Bernardin nejét és Magyarhonban tartózkodott az Esték egy másik, Izabella nevű nőrokona is;* ezek és a királyné egykori dajkája, Nardella, a Vajdafihoz férjhez ment Salernoi Antonetta grófné s bizonyos Margherita* az egyedüliek a Beatrix udvarának olasz származású nőalakjai közül, kiket ebből az időből megnevezni tudunk. Pedig sokan lehettek, mert Galeotti a Mátyás «Bölcs mondásai»-ról írt könyvében fölemlíti, hogy Beatrix «a királynék rendes szokása szerint» igen sok udvarhölgyet hozott magával, részben fejedelmi, részben más előkelő családból származottakat, a kik a könyvíró szerint Beatrix és az «igen szép magyar fajból» való nők mellett rútaknak látszottak, a miért Mátyás egyízben helyeselte, hogy úrnőjük intését be nem várva, leültek, «mert így föl nem tűnnek annyira».* Hanem aztán Beatrixnak egy valószínűleg olasz komornája sok bajt okozott szépségével, mert Veronai Gábor egri püspök egy közeli rokona, Angelo Benigno annyira beleszeretett, hogy nőül akarta venni, a miért a püspök még Mátyásnak is szemrehányást tett.*
Mátyás kir. levelei. II. 366. l.
Téves ennélfogva némely történetírónknak az a föltevése, hogy Péter is testvére volt Beatrixnak, mint János és Ferencz; láttuk, hogy Péter nevű testvére neki nem volt; Caputo szerint (Descendenza etc. 70. s köv. l.) Ferrante természetes fiai közül sem viselte egy sem e nevet. Már az is, hogy Mátyás levele «magnificus»-nak mondja ezt a Pétert, mutatja, hogy nem királyi vérből származó egyénről van szó.
Cesare Valentini egyik levelében (E. E. III. 201. l.) Aloysiával együtt említ bizonyos Izabellát, mindketten «attincte (attenente?) ad vostra Signoria» (Eleonora herczegné.)
Ezt a Pandolfo-féle valószínűleg 1843-iki modenai levéltöredék említi, mint «gentile creaturá»-t. (D. E. III. 23. l.)
III. fejezet.
Teleki id. m. V. 177–178. l.
113. MARZIO GALEOTTI EMLÉKÉRME.*
Marzio Galeotti emlékérme. (387. l.) A bécsi udv. műtörténeti múzeum eredeti példányáról. Körirata: A) GALEOTTIVS MARTIVS POETA CLAR(u)S MATHEMATICVS ET ORATOR B) SVPERATA | TELLVS SIDERA DONAT || NASCENTES MORIMVR FINISQ(ue) AB ORIGINE PENDET.
Azok közül, kik Beatrixot leánykorában, Nápolyban szolgálták, úgy látszik, csupán Nardella Parmesana és férje, Sabatino Viola jöttek el a magyar udvarhoz s maradtak a királyné mellett, a miért ez férjétől a mai Horvátország területén Garignicza vár és uradalom adományozását eszközölte ki részökre: az adománylevél kiemeli, hogy «nemes Nardella Parmesana asszony a királyné dajkája volt, s e minőségben fölötte bölcsőjétől kezdve, különösen otthon, atyja országában éjjel-nappal őrködött, gondját viselte, s nevelésében minden kitelhető igyekezettel, szorgalommal, hűséggel és állhatatossággal közreműködött férjével együtt». Ez utóbbiról nem tudjuk, vajjon magyar földön is mint könyvmásoló működött-e? úgy látszik a nyolczvanas évek vége felé halt meg, egy Ferencz nevű fiú hátrahagyásával,* ki utóbb a királyné diósgyőri intézője lett.* Híven kitartott Beatrix mellett kulcsárja, később mindenese, Juon Monchajo, kit 1486-iki és 1496-iki levelek említenek,* s ki a királyné halálakor, Nápolyban is, mint öreg ember szolgálatában állott, úgyszintén Sanctoro Bersano, ki félig titkár, félig meghitt küldöncz lehetett, s ki szintén mellette maradt haláláig.*
Orsz. levéltár: 1482–89-iki Garigniczára vonatkozó oklevelek a körmendi hg. Batthyány-levéltárban, Alm. IV. lad. 8. n. 296. és 307; Alm. v. lad. I. n. 88, 89 és 90; a fiú «Franciscus«»-ként van megnevezve. Nardellát a nápolyi Ced. Teror. «N. di Nolá»-nak mondja, de a személyazonosság kétségtelen.
Beatrix 1495 június 7-iki Kassa városához intézett rendelvénye – Kassa város nyilv. lev. tára 726. sz. – mondja «egregio Francisco Viola, nunc provisori castri nostri Diosgeur» stb.
Dipl. Eml. III. 161. lapon; «che č sopra la salvaroba», és Beatrix 1496 július 22-iki levele Lodovico Sforzához, (milanoi lev. tár) római ügyvívőjének mondja.
A bitettoi püspök levele Beatrix haláláról, 1508 szeptember 22-ikéről: modenai levéltár, Lett. di Vescovi esteri, Italia Ba 3. Sanctorora nézve l. u. o. ott és D. E. III. 228, 242, 315, 348. l.
Míg a közelebbi Ferrara rajokban nem küldte honosait magyar földre, természetesen a nápolyiak részesültek leginkább a Beatrix pártfogásában; bizalmas emberei, titkárai jobbára onnan kerültek ki. Nápolyi volt az a Perotto Vesach is,* ki ugyan 1476-ban még ferrarai szolgálatban állott,* itt zólyomi főispánná lett, különösen buzgólkodott a Hipolit érsekségének előkészítése körül, de egyéb hű és sikeres szolgálataival is a királynénak különös megelégedését s elismerését érdemelte ki.* Beatrix Esztergomba Hipolit számára is Nápolyból akart várnagyot szerezni* s Mátyás egyízben utalt arra, hogy Esztergomban – valószínűleg már az Aragoniai János ideje óta – sok nápolyi tartózkodik.*
D. E. III. 72, 92, 108. l. «Vesach da Napoli»-nak mondja Ercole herczeg követutasítása.
Nápolyi követjelentés Ferrarába 1476 szeptemberétől: Mod. lev.-tár Cart. Amb. Napoli.
II. Ulászló 1493 február 24-ikéről k. megerősítő oklevele az Orsz. levéltárban, (D. 19601. sz.) melyben átírja Beatrix 1489-iki adománylevelét a barsmegyei Teplicze birtokára vonatkozólag.
D. E. III. 235. l.
Fraknói: Váradi Péter élete, Száz. 1883: 512. l.
Ellenben nem nápolyi, hanem a lombardiai Cremába való volt az a Monelli Bernát, ki a nyolczvanas években mint egészen fiatal ember a királyné diósgyőri várának biztosaként szerepelt,* utóbb a mármarosi sókamara grófja lett s nyilván az ó-budai királynéi várban viselte a palotagróf – palatii comes – hivatalát, e minőségben húnyt el már 39 éves korában s most síremlékét őrzi a Nemzeti Múzeum.*
Telekinél XII. 220. l. Diósgyőri várkapitány 1485-ben bizonyos Albertus de Papia (Pavia) volt. Orsz. lev. tár. (19029.)
A sírkő felirása szerint: «Bern. Mon. Cremen (Cremensis) palatii comes», hogy cremai származású volt, azt Esztergomból Mantuába küldött levelekből tudjuk, valamint Beatrixnak egy 1493 február 26-ikáról k. okleveléből (b. Jeszenák család levéltára a Nemzeti Múzeumban), melyben B. Monelli és Cremának s a mármarosi sókamara grófjának mondatik; «palatii Comes» csak Ó-Budán lehetett, mert a királyné vidéki várai mindig csak «castrum» nem «palatium» név alatt fordulnak elő. Valószínűleg ott is halt meg és sírköve Budapest közeléből került a Múzeumba, – Hatvani (Horváth) Mihály már id. rajzában (Tört. Zsebkönyv 66–68. l.) is, a brüsseli számadás nyomán több olyan Beatrix szolgálatában volt egyén van megnevezve, kiről neve után ítélve föltételezhetjük, hogy olasz volt.
Egyébiránt azoknak az olaszoknak, kik a királynét környezték s az ő bizalmát bírták, legkevesebbje hagyott oly nyomokat hátra, melyekből egyéniségét megismerhetnők; legtöbbjének csak a nevét tudjuk; látszik, hogy nem annyira nyilvános szerepre törekedtek, mint inkább a bizalmas tanácsadást, titkos közbenjárást, a hírküldést olasz hazájukba s koronkint a cselszövést tekintették főfeladatuknak. Magyarország számukra olyan terület volt, a melyen nem érdemeket szerezni, csak egyéni érdekeiket kielégíteni igyekeztek,* s ezért árnyakként látjuk alakjaikat történelmünk egyik legérdekesebb korszakán átsuhanni.
«…qui non tam officii gratia, quam munerum spe allecti visitabant …» mondja különösen a nápolyiakról Udis apologiája. (id. h.)
114. BERNARDO MONELLI SÍREMLÉKE.
(A Nemzeti Múzeumban.)*
Bernardo Monelli síremléke a Nemz. Muzeumban. (391. l.) Eredeti fénykép után.
Ezt mondhatjuk a királyné külömböző titkárairól is; legfőbb becsvágyuk volt, hogy az olasz udvarok követei tőlük kapják az érdekes és fontos híreket s a jó tanácsokat,* a miért aztán természetesen az illető udvar pártfogására számítottak. Beatrix ittlétének első idejében Benedictus Lopis írja s jegyzi ellen levelét;* 1486-iki követjelentés Messer Ioanne Candidot, egy 1489-iki pedig Thomaso Maximot* egy másik az ifjú Niccolo Correggiót is* mint titkárát említi; Bernardo Vidalt, ki számvevője volt a királynénak s kit gyakran használt kiküldetésekre is, szintén nagyon benfentes embernek tartották a követek.* 1480-tól kezdve a Beatrix legtöbb levelén Sanctus de Aversa szerepel mint ellenjegyző, ki írását bámulatosan hasonlóvá tudta tenni a királynééhoz. Ennek a titkárnak három levelét őrzi a modenai állami levéltár, melyeket Ercole herczeghez és Eleonora herczegnéhez intézett, mint «alázatos rabszolgája» ajánlván magát ez utóbbinak kegyeibe, bíbornoki kalapot jósolván Hipolitnak s általán csuszómászó szolgálatkészség színében mutatván be magát.* A levelek elsejében elmondja élettörténetét is; hogy a Nápoly melletti Aversába való, unokája Somma egykori kapitányának, s a néhai Izabella királyné – Beatrix és Eleonora anyja – szolgálatában kezdte működését, majd a nápolyi király kanczelláriájában volt alkalmazva; onnan háromszor kapott kiküldetést Magyarországba, míg a királyné jónak nem látta őt titkáráúl fogadni. Hogy jelen állásában mekkora szolgálatkészséget fejt ki és mennyire szereti a királyné, azt – mint írja, – elmondhatja az épen hazatérő ferrarai követ.
Lásd a Dipl. Eml. III. köt. 149., 200–201. lapjain olvasható követjelentéseket.
Modenai levéltár; a Dipl. Eml. II. köt. 366. lapján közölve van e levél, aláírásként azonban hibásan «Bernardus» álll «Benedictus» helyett.
D. E. III. 161. l. IV. 252. l.
Jelentés Eleonora hgnéhez 1489 szeptember 18-ikáról (modenai levéltár, követjelentések.)
D. E. III. 77, 90, 149, 161. l. «Scrivano di ragione»-nak mondják.
1486 április 2-ikáról Budáról, augusztus 4-ikéről Pozsonyból és november 8-ikáról Reztből kelt levelek. Modenai levéltár id. osztály.
Ez a Sanctus de Aversa egy milanoi követjelentés szerint* a Corvin János és Bianca Maria Sforza házasságkötésének ügyében példátlanúl botrányos hamisítási és árulási eset hősévé lett. Mikor Mátyás a nagyváradi püspököt 1487-ben követként a házasság képviseleti megkötése czéljából Milanoba küldte, Beatrix állítólag előbb Maximo nevű titkárát akarta rávenni, hogy a király nevében egy levelet hamisítson, mely a megbízás visszavonását tartalmazná. Ez a titkár a hamisításra rávehető nem lévén, azt Sanctus végezte el s a költött levelet egy gyorsfutár vitte a követ után; kiderűlvén azonban a dolog, Mátyás még idejében elfogathatta a futárt levelestől s haragjában majdnem megölette Sanctust; Beatrix pedig ez eset miatt állítólag elkergette Maximót, mert – mint a követ, Maffeo Trivilliense mondja, – «becsületes ember nem maradhat meg a királyné mellett».
Maffeo Trivilliense jelentése Budáról Milanoba a Dipl. Eml. IV. 251. lapján van közölve 1490 augusztus 15-iki kelettel. Az eredeti okmány nélkülözi a kelet évszámát, az 1490. év a milanoi áll. levéltár vezetőségének föltevésén alapúl. Fraknói (Mátyás kir. 352. l. jegyzet) ezt tévesnek tartja s a jelentés keltét 1489 nyarára teszi, a mi valószínűbb is, mert alig hihető, hogy a király, kiről itt szó van, II. Ulászló volna, mint a Dipl. Eml. szerkesztői föltételezték.
Ezt az elbeszélést történetíróink hitelesnek fogadják el, habár sok kétely fér hozzá. Maga a követ mondja, hogy azt egy meg nem nevezett embertől hallotta, kinek viszont oly valaki beszélte, a ki időközben meghalt. A kútforrás tehát kétes hitelességű; nem is mondható valószínűnek, hogy Beatrix szenvedélyétől oly cselekedetre ragadtatta volna magát, melynek a legrövidebb idő alatti kiderűlése s legsúlyosabb következményei felől biztos lehetett. Ha azonban nem is így történt a dolog, e közlés jellemző arra a véleményre, mely Mátyás utolsó éveiben az udvarnál Beatrix s az ő meghitt emberei felől uralkodott. Az bizonyos, hogy Sanctus de Aversa a kérdéses időponton túl is zavartalanul működött Beatrix oldala mellett, s Mátyás halála után is nála maradt, csak 1497 nyarán veszítjük nyomát, tehát, úgy látászik, legnagyobb nyomorúságában vagy talán az udvartartás leszállítása következtében hagyta el az özvegy királynét.*
Sanctus ellenjegyzése található Beatrix 1488, 1489, 1490 s 1497-iki levelein; helyenkint így: «Sanctus Umbr.»
Az udvarban forgolódó olaszok egy másik osztályát a jövőmenő, esetenkint hosszasabban is itt maradó követek s egyéb küldöttek alkották. Ebben az időben különösen a Hipolit ügyei, a Corvin János házassága s a trónöröklés kérdése miatt egymást érték a követküldések Ferrarából, Milanoból és Nápolyból. A tulajdonképeni követeken kívűl szerepelnek más megbízottak is, kik vásárlások végett küldetnek ki, vagy családjuk meglátogatása végett mennek haza s fontos levelek vagy üzenetek átadóivá lesznek. A követek valóságos gyűjtői voltak mindennemű, épen nem állami ügyekre vonatkozó híreknek s gyakran mendemondáknak is, a mi a hírszolgálat egyéb szerveinek teljes hiányában akkor természetes volt;* főügyességök azonban abban állott, ha egymás jelentéseit, s a hol arra szükség volt, a titkos írásjegyek kulcsát is eltulajdonítani tudták, a miről mint valami magától értetődő dologról beszéltek jelentéseikben.* Ez a gyakorlat magyarázza meg, hogy kerűltek az egyes olasz udvarok levéltáraiba más helyekre szánt követjelentések másolatai. Némelyikét az Olaszországból jött követeknek azután Mátyás és Beatrix is ilyenekűl használták; némelyek állandóbb természetű megbízást kaptak az országban, mint Cesare Valentini, ki az esztergomi érsekség javainak kormányzatát vette át, vagy Beltramo Costabili, ki mint a Hipolit mentora jött ide s azután sűrűn küldte mindenre kiterjedő jelentéseit Ferrarába. A Magyarhonból az olasz földre küldött követek közűl különösen Francesco de Palude élvezte a Beatrix bizalmát;* a többször említett Maestro Simone is gyakran volt bizalmas levelek vagy üzenetek vivője; úgyszintén Sanctoro Bersano; a királyné futárai közül 1480 tájáról Lodovico de Parmát,* 1486 idejéből pedig Benedetto de Leyrát* tudjuk megnevezni.
Milano párisi követe is 1479-ben konstatálja, hogy őt és követtársait főkép leselkedőknek, kémeknek és fecsegő hírmondóknak tartják. (Reumont: Lor. d. Medici I. 473. l.)
Így Maff. Trivilliense is előbb említett jelentésében: D. E. IV. 251. l.
D. E. III. 257. l.
U. ott II. 417. l.
U. ott III. 93. l. és Eleonora herczegné levélfogalmazványa a modenai áll. levéltárban 1486 április 13-ikáról (id. osztály.)
115. BEATRIX KÉPE A DIDIMUS-CODEX CZÍMLAPJÁN. (1869-ben készült fényképfelvétel után.)*
Beatrix képe a Didinus-codex czímlapján. (395. l.) A vaticáni könyvtár Corvin-codexeiről 1871-ben «Díszlapok» czím alatt kiadott kötet fényképe után.
A fejedelmi futárok* abban az időben nem voltak pusztán levélvivő, alárendelt közegek, hanem – bár rendesen csak rövid ideig maradhattak küldetésök helyén, – ott majdnem ugyanolyan tiszteletben részesültek mint a követek s szívesen látott alakjai voltak az udvaroknak. A ferrarai herczegnek volt többek között egy Francesco Cattivello* nevű futárja, ki a Beatrix királyné különös hajlamát bírta. Az 1486–89. években minduntalan jár-kel Ferrara és Buda, Pozsony vagy Bécs között; úgy képzelhetjük, mint egy kiválóan délczeg, választékos öltözködésű, mézes szavú udvaronczot, a «Cortegiano» egy közönségesebb faját. A ferrarai követ azt tanácsolja, hogy Hipolit, majd ha eljön, hozzon a király számára ajándékúl valami szép fegyvert, példáúl olyan tőrt, a minőt a multkor Cattivello viselt, mert az egész udvar tetszését megnyerte.* Ha a királynénak örömet akarnak szerezni, a kis érsek jövetelét jelentő futár ne legyen más mint Cattivello, mert ez «kegyencze a Felséges Asszonynak és az ő hölgyeinek».* Beatrix maga is kifejezi e kívánságát levelében, mert «kimondhatatlan gyönyörűségére szolgál Francescóval beszélhetni»; a futár második nejének áldott állapota sem szolgálhat e tekintetben akadályúl,* s mikor aztán Bécsben van Cattivello, a királyné «fontos okokból» tartóztatja őt s késlelteti hazamenetelét.*
«Cavallaro» a rendes elnevezésök.
Cativello, Captivello, Captinello, Cactinello nevek alatt is előfordul.
Dipl. Eml. III. 240. l.
U. ott 142., 161. l.
U. ott 235. l.
U. ott 217. l.
Általán a ferrarai küldöttekkel szereti Beatrix kegyét éreztetni; Valentini követ titkára, bizonyos Joanne Maria nevű pap annyira megnyeri tetszését, hogy itt akarja tartani s Hipolit mellé kanczellárúl alkalmazni.* Az érseket hozó küldöttség vezetőjét, Borso da Correggiót levelében magasztalásokkal halmozta el s legmelegebben ajánlja a herczegnének.* Ösztönszerű bizalmatlanságot érezvén az iránta nem minden ok nélkül bizalmatlan, sőt gyűlölködő magyarok iránt, csak olaszokkal akarja magát környezni, csak azokkal mer árulás veszélye nélkül bizalmas lábra helyezkedni, csak azokkal tud szórakozni, csak azoktól vár okúlást, tanácsot, csak azokra bízza testi jólétét és lelke üdvösségét. Ilyenképen természetes, hogy nemcsak titkárai és küldöttjei, de fölolvasói, gyóntatói, orvosai is majdnem kizárólag olaszok. 1486 nyarán meghalt fölolvasója Hieronimo Forte de Thezamo, természetesen Eleonorához fordúl s őt kéri, hogy szerezne neki mást; meg is nevez bizonyos Giorgio Alessandrinót, ki Velenczében vagy Páduában tartózkodik s kit megnyerni óhajtana. Jellemző a könnyűségre, a melylyel az ország javadalmai fölött rendelkezhetni vélt, hogy a kívánt fölolvasónak, ki egyházi személy, mindjárt valamely jó egyházi javadalmat is helyez kilátásba.* Messer Giorgio Alessandrino azonban nem volt kapható,* s a fölolvasó helyét, mint tudjuk, Bonfin foglalta el.
U. ott 258. l.
U. ott 355. l.
U. ott. 209. l.
U. ott 272. l.
A Beatrix gyóntató-atyái némelyikének személyéhez komoly bonyodalmak emléke fűződik. Úgy látszik kezdettől fogva ezt a tisztet Zárai Antal dominikánus – valószínűleg a budai domonkos-rendi kolostor perjele – töltötte be; 1480 augusztusában a királyné ennek az Antal atyának – saját közlése szerint – «adományozta»* a modrusi püspökséget, a pápa azomban ezt az adományozást tekintetbe nem véve, Ragusai Kristófot nevezte ki modrusi püspökké; ebből támadt az első összeütközés IV. Sixtus pápa és Mátyás között, melyet végűl Ferrante király simított el, maga is a Kristóf püspök érdekében lépvén közbe, mire Mátyás és Beatrix is belényugodtak a kinevezésbe, sőt az utóbbi különösen megkedvelte az új modrusi püspököt.* A királynénak azonban dalmata lelkiatyján kívül nyilván olasz gyóntatója is volt, mert 1485-ben, mikor még a modrusi kérdés függőben s tehát Zárai Antal valószínűleg életben volt, Bécsből Andrea d’Altavilla nevű szerzetesnek, mint gyóntatójának tiszteletét jelenti nővérének, Eleonorának,* s ez a lelkiatya az ő oldala mellett maradt mindaddig, míg meghalt s helyét a ferrarai herczegné segítségével 1489-ben ismét egy olasz szerzetes foglalta el Jacomo de Parma személyében.*
U. ott II. 440 l. Teleki (id. m. V. 259. l.) Jadrai Antalnak mondja.
Ezt Ransanus mondja Epitomejában (id. kiad. 417. l.): «divae Beatrici, Hungarorum Reginae incredibiliter charus».
D. E. III. 45. l.
U. ott IV. 14., 43. l.
Olaszország kiválósága a tudományok minden nemében teszi érthetővé, hogy az orvosi szolgálatot nemcsak Beatrix, hanem Mátyás mellett is úgyszólván kizárólag olaszok teljesítik. Francesco Fontana is – mint említettük, – orvos volt eredeti hivatására nézve, ép úgy mint Florio Roverella, ezeket azonban egészen a diplomácziai teendők foglalták el. Már 1478-ban küld a calabriai herczeg egy urbinoi származású sebészmestert ajánlásával a királyi párhoz.* A nyolczvanas években nagy tekintélyben állott Mátyás udvaránál Maestro Franceschino orvos, tulajdonképen Francesco da Bressa, kit az Esték képeztettek ki Ferrarában s ki valószínűleg e miatti hálából nagy előmozdítója volt a Hipolit érseki kineveztetésének.* Ez 1487-ben elbetegesedvén s meghalván, Beatrix még az ő életében nővéréhez Eleonorához fordúlt, őt kérve föl új orvos és sebész szerzésére. Követelményűl azt állítja föl mindkettőre nézve, hogy ne legyen fiatal, «mert hiszen kezébe teszszük le életünket». Egyaránt fogják szolgálni a királyt s a királynét s oly ellátásban fognak részesűlni, melylyel meg lesznek elégedve; csak jőjjenek hamar s ne törődjenek málháikkal, azokat majd utánok hozzák.* Eleonora meg is szerzi az új orvost, maestro Baptista Canano személyében, sebészűl pedig Egano de Florenot küldi.* Betrix azután ismételve dicséri ezeknek szolgálatait,* mellettük azomban koronkint a Hipolit orvosainak tanácsát is igénybe veszi s egy bécsi orvos és egyetemi tanár ajánlatára használja 1488-ban a badeni fürdőket.* Mátyásnak is szolgált időnkint más olasz orvos; egyszer a casertai püspököt, ki a nápolyi király követeként járt nála, tartja vissza, hogy orvosi tudományát vegye igénybe;* a Bonfin idejében egy Milio nevű humanista képzettségű orvosa volt,* ki iránti hálából az ő rokonát melegen ajánlotta a milanoi herczeg kegyébe.*
D. E. II. 367. l.
Csánki, Mátyás udvara. Száz. 1883. 558. l. Dipl. Eml. III. 175. l. Bressa alatt valószínűleg Brescia értendő.
D. E. III. 298. l.
U. ott 304. l.
U. ott 318., 338. l.
U. ott 389. l. Csánki id. m. 361. l.
Máty. kir. lev. II. 368. l.
Bonfin, Praefatio Philostratushoz, Kollárnál, 827. l. Itt Julius Aemiliusnak van nevezve.
D. E. IV. 115., 130. l.
Végűl egész kis bevándorlását látjuk az olaszoknak, különösen a ferraraiaknak a Hipolit érseki székfoglalása alkalmával. Egy régi ferrarai krónika ötvenhatra teszi a Ferrarából Hipolittal Magyarországba jöttek számát;* de ez semmiesetre sem felel meg itteni udvartartása létszámának, mert ez az első időben 245 főre tehető;* s ennek legalább is nagyobb részét okvetetlenűl az itt talált, vele, vagy utána jött olaszok alkották.* Anyja szükségesnek látta nővére, a királyné előtt magyarázóan indokolni a kiséret nagy számát, az ő saját utasításaira hivatkozva,* sőt van nyoma annak is, hogy a névlajstrom megállapításába, melynél Ferrara legelőkelőbb családjai vétettek figyelembe, maga Mátyás befolyt.* A herczegné levele szerint a magyar udvar kívánta bizonyos Pandolfo eljövetelét, úgyszintén a Taddeo Lardiét, ki udvarmesteri minőségben vezette az érsek háztartását.* Kívántak továbbá egy püspököt, ki az egyházi teendőket végezze, úgyszintén egy káplánt, ki a mindennapi misét olvassa, egy házi embert és egy dajkát, kik a gyermek nevelésében részt vettek s életmódját ismerik; hasonlóképen kívántak két orvost, egyet az érsek s egyet személyzete számára és külön egy sebészt; kincstárnokra is szükség van és kanczellárra nem kevésbé. Néhány gyermeket is vele kellett küldeni, mert kikkel beszéljen s mulasson a szegény fiú; s az ő, valamint társai nevelésére nélkülözhetetlen két tanító; így aztán, hozzászámítva a cselédeket, hamar kikerűl a nagy létszám.
Cronaca Estense di Fra Paolo de Legnago, 148. l. (Kézirat a modenai áll. levéltárban.)
B. Nyáry A. id. m. Száz. 1872. 298. l.
Esztergomban már a Hipolit jötte előtt volt egy velenczei származású olasz prépost: Giorgo de’ Priuli. (D. E. III. 261. l.)
Dipl. Eml. III. 315. l.
Nyáry id. helyen.
U. ott.
A Hipolit ittlétének első idejéből mint hozzátartozókat meg tudjuk nevezni a most név szerint említetteken kívűl a jónevű ferrarai családból származott Beltramo Costabili pápai protonotariust, ki belső tanácsadója, vezetője és legfőbb nevelője (governatore) volt a kis érseknek s utóbb a nagy rendetlenségben talált érseki javak főkormányzatát is átvette az azzal ideiglenesen megbízott Valentini követtől.* Tulajdonképeni jószágigazgató bizonyos Bacchiano volt, kamarás és kincstárnok Francesco da Bagnacavallo, főszámvevő Pietro Pincharello és fővárnagy Alfarello Ferraris.* Ariosto «Orlando Furioso»-jában úgy említi az utóbb titkárként működött s püspökségre emelkedett tudós Tommaso Fuscót, mint ki nevelőként kísérte Hipolitot Magyarországba;* az ő ittlétének azonban az érsek ezen első magyarországi éveiben kimutatható nyoma sincs; de kétségtelen, hogy Costabilin kívűl mások is közreműködtek a fejedelmi ifjú nevelésében.* Az őt kísérő küldöttség vezetője, Borso da Correggio, visszatért Ferrarába; a kis érsek apródjai – vagy inkább játszótársai – vegyesen olasz, magyar és német nemes családokból kerűltek ki.*
D. E. III. 100., 408. l. Nyáry id. m. Száz. 1870. 277. l. Némely levél tanusága szerint Antonio Costabili is itt járt, ki még jelesebb ember volt Beltramonál. (C. Calcagnini eml. beszédje, id. művei közt 513. l.)
Nyáry id. m. Száz. 1870.: 281., 284., 290. l. és 1872.: 298. l.
46. ének, 89. versszak.
D. E. most id. helyén is olvasható ily utalás; a név az eredeti kéziratban elpusztúlt, de miután Ascoliba való egyénről van szó, lehet, hogy Bonfin értendő alatta.
B. Nyáry A. id. m. Száz. 1872.: 295. l.
Ha az olaszságnak ez a rohamos térfoglalása mindenütt, a hol hatalom, befolyás és anyagi előny kínálkozott, már magában véve alkalmas volt a magyarság féltékenységét s elégedetlenségét fölkelteni, még inkább juttathatta azt kitörésre az a mély ellentét, mely – különösen abban az időben – a két nemzet s főkép annak itt találkozó képviselői gondolkozásában, erkölcseiben, műveltségében, egész lelki és szellemi irányában fennállott. Már Macaulay rámutatott arra, – Machiavelliről írt remek essayjében, – mily külömbözően ítélték meg abban az időben az olaszok szemben a többi nemzetekkel az emberi tulajdonok és képességek értékét. Míg másutt a bátorság részesűlt legnagyobb becsülésben, náluk a szellemi fölény. Míg másutt leginkább az oly bűnöket vetették meg, melyek – mint a csalás és képmutatás – a gyöngeség és gyávaság természetes védőeszközei voltak, ellenben a büszke és merész szellemek még túlcsapongó nyilvánulásaikban is elnézésre, sőt tiszteletre számíthatnak, az olaszok aránylag enyhén ítélték meg az oly bűnöket, melyek önuralmat, ügyességet, gyors fölfogást, leleményességet és mély emberismeretet föltételeznek. Ez az ellentét nálunk talán még hatványozott mértékben nyilatkozott meg. El lehet mondani, hogy egy-két érintkezési pontot kivéve, az olaszok mindazt kevésre becsülték, a mit a magyarok nagyratartottak s viszont a magyarok mindattól idegenkedtek vagy épen irtóztak, a mibe az olaszok becsvágyukat helyezték, vagy a mi rájok nézve megszokott volt, sőt életszükségletté vált.
Fő érintkezési pont a Mátyás személye volt. Ő nemzeti királya volt a magyaroknak; bár családja csak atyja által lett nemessé, ő mégis már a magyar nemességből emelkedett ki, s születésénél fogva az ország egyik legnagyobb ura volt, zsenge korától fogva katona, mint ilyen rettenthetetlenül bátor, mint vezér szinte legyőzhetetlen. Csupa olyan tulajdonság, melynél fogva a magyarok, akárhányszor duzzogtak önkénye és adókövetelései miatt, csodálattal és büszkeséggel néztek Mátyásra, mint nemzeti erényeik, jelességeik megtestesűlésére; és épen e tulajdonságait becsülték, sőt bámulták az olaszok is, nemcsak hatásra s jutalomra számító panegyrikusaikban, hanem legbizalmasabb megnyilatkozásaikban is. Egy milanói követ azt írja titkos jelentésében herczegének, hogy félti Mátyást, oly bátor, sőt vakmerő a harczban; csak az vigasztalja, hogy a királyok fölött Isten őrködik.* Egy pápai legátus jelentésében bámulattal szól Mátyásról, kinek hősisége minden fejedelmét felűlmúlja.* Diomede Carafa, Francesco herczeg számára írt utasításában sajnálkozva emlékszik meg azokról a honabeli ifjakról, kiket akkor Olaszország hosszú békéje távoltartott a katonáskodástól és irígylendőnek mondja az ifjú herczeget, ki a magyar király oldala mellé jutott; nála megtanúlhatja, hogy a katona főerénye a bátorság, mely egész a merészségig megy, mert a veszélytől nem a gyávaság óv meg, hanem csak a hősi lelkület.* Az egykorú olaszok csodálatát a Mátyás hősisége iránt mutatja az a tény is, hogy egy római polgár még a király életében lefestette a Via del Pellegrinon levő háza homlokzatára nagy arányokban Mátyás lovas képét, a mint kardját a levegőben suhogtatja s fejét lebegő angyalok koszorúzzák meg.*
Lupus L. követjelentése, D. E. II. 335. l.
A castellói püspök jelentése Praynál. (IV. 163. l.)
Tom. Persico id. m. 231. l.
A kép, melyet Paolo Giovio is említ, a XVII. században pusztult el, egy gyarló másolatát őrzi a Barberini-könyvtár (l. Müntz czikkét a «Mélange d’Archeologie et d’Histoire» 1888. évf. 145. lapján).
Ez a csodálat kiterjedt a Mátyás seregére is, melyet szervezete lényegében joggal az ő alkotásának tekintettek, sőt általában a magyarok hadi erényeire. Hogy nemzetünknek már testi erejéről is nagy véleményök volt az akkori olaszoknak, azt a példaszó mutatja, melyet Machiavelli is használ egy vígjátékában: «Bízom benned, mint magyar ember a vállában!»* Galeotti dícséri a magyarok eszességgel párosúlt kemény bátorságát;* Bonfin «invicta gens Ungaricá»-ról beszél.* Ugyanő saját szemlélete alapján magasztalja azokat az erkölcsöket és azt a fegyelmet, melyet a magyar katonák a Mátyás nevelésének köszönhettek; azt mondja, hogy nincs nemzet, melynek hadserege jobban tűrné a hideget és a meleget, a fáradságot és az éhséget, buzgóbban követné a parancsot, készségesebben nézne szembe a halállal; a mellett a táborban békések és tisztességtudók, vallásosak s kerűlik az istenkáromlást, megvetik az erkölcstelenséget.* Az ő elismerését leginkább az kelti föl, hogy a magyar sereg télen sem hagyja abba az ostromokat s egyéb hadműveleteket; azt emeli ki Beatrix is egyik haza írt levelében, hogy urának katonái szokva vannak télen-nyáron hadakozni.* Természetes, hogy ez feltűnt a Magyarhonba kerülő olaszoknak, miután akkoriban Olaszországban az ott enyhébb tél beálltával a csapatokat rendesen téli szállásaikra küldték. Általán ne feledjük, hogy ez a korszak volt az, melyben a bérhadak rendszere, a condottierismus legszégyenletesebb gyümölcseit termette az olaszoknál; a mikor a nápolyi király egyízben nem folytathatta hadjáratát, mert katonái egyszerűen cserbenhagyták és hazamentek;* unokája pedig arra a panaszra fakadt, hogy birodalmát nem ellenségeinek ereje, hanem vezéreinek és hadseregének semmirevalósága miatt kellett elvesztenie;* Bonfin is joggal mondhatta tehát, hogy a «kimerűlt Itália alig tud már hadvezért felmutatni!»* Ott valóban abban az időben a «zsoldosokból már kiveszett mindaz, a mi a küzdelmet emeli és nemesíti, már nem volt bátorság csak műveletekben való ügyesség, nem folyt a harcz a becsületért, a hazáért s annak jogaiért, az otthonlevőkért, hanem csak bérért való verekedés volt. Nagy háború éveken át nem fordúlt elő, de azért állandó vala a nyugtalanság s a kis küzdelmek, határvillongások nyomorúsága; állandó a veszélye azoknak a váratlan betöréseknek, melyekkel egyes condottierék fegyelmetlen csapataiknak élelmet és bért igyekeztek szerezni; napirenden voltak hetekig tartó körülzárolásai nyomorúlt helységeknek, s az oly csaták, melyekben a veszteség gyakran egyetlen halottból állott, azt is súlyos vértezete nyomta agyon.»*
Mandragola II. felv. 2. jelenet.
De egr. dictis etc. utolsó fejezet.
Előszó Philostratushoz, Kollárnál 821. l.
Doc. IV. lib. VIII. 469. l.
Dipl. Eml. III. 12. l.
Reumont: Lor. d. medici I. 256. l.
Guicciardini: Istorie d’Italia I. 135–136. l.
Előszó Philostr. 826. l.
Reumont: Die Carafa etc. I. 23. l.
116. MÁTYÁS KÉPE EGYKORÚ RÓMAI FALFESTMÉNYEN.*
Mátyás képe egykorú római falfestményen (403. l.) Felirata jobbról: RELICTO COELO MATTHIA INVICTE | SED IPSA RELIGIO IN TERRIS VSQVE | TVENDA TENET HANC VICTOR DEFFENDE DIV COELV(m)Q(ve) MERERI | MORTAL.. QVA PIETATE | LOCI. Balról: TARTARA TE CVPIVNT, SED TE | SIBI VENDICAT AETHER. DI.. | ADEO VIRTVS REX BONE CARA TVA | EST, DVM NEQ(ve) TE SPERANT IN EA | REGNA, NEQ(ve) ASTRA EXPOSCVNT | INPERIO, TERTIVS INTER VITRVNQ(ve) | REGE. Müntz reproductiója után.
De ha ezeknek a viszonyoknak a megítélésében az elfogulatlanabb olaszok és magyarok meg is tudtak egyezni, már magának a Mátyás helyzetének, szerepének, hivatásának fölfogásában is szemünkbe ötlenek az ellentétek. A mire a magyarság javarésze bizonyos féltő aggodalommal nézett: királyuk törekvése a németrómai császárság birtokára, a környezetbeli olaszok rajongó rokonszenvével találkozott; természetes, hogy előttük magasabb fogalom volt a császárság, mint a magyar királyság s hogy őket e terv megvalósításának kihatása a magyar államra nem érdekelte. Beatrix szerepe e kérdésben nem áll egészen tisztán előttünk; barátja volt mindig a német császárnak, kivel való kibékülésre törekedett s erre ösztökélte férjét olasz politikai érdekekből; de mégis minden jel arra mutat, hogy Mátyás nyugati birtokaitól s különösen Bécstől mint székvárostól, nehezen vált volna meg. Az olaszok már előlegezték is Mátyásnak a «Császári Felség» czímet;* Bonfin megérteni véli, hogy Német-Ujhely bevétele által immár beteljesedett Mátyásra nézve a császárság gondolata.* Lodovico Carbo fölsóhajt: «Bár jönne mielőbb az a nap, midőn Mátyást mint római királyt és császárt fogjuk üdvözölni!»* A Corvin név a Valeriusoktól, Sabinoktól, Lacedaemonoktól, trójaiaktól, sőt Jupitertől való leszármaztatás* merőben olasz gondolat, a humanismus talajában termett, melyért egyetlen magyar szív sem lelkesedett,* melyet valószínűleg Mátyás maga sem vett komolyan, de azért szívesen fogadott, mint a koráramlattal egyezőt s mint egygyel több jogczímet a római imperiumra és a János herczeg trónutódlására. És hogy mennyire tévedtek azok, kik mindent a mi olasz ízű volt a Mátyás Magyarországában, a Beatrix rovására írtak, azt legvilágosabban mutatja az a buzgalom, melylyel a Mátyás udvarának humanistái Corvin Jánosnak, mint fölkelő napnak hódoltak, a mi bizonynyal nem volt ínyére a királynénak.*
Óváry, A m. tud. Akad. tört. bizottságának okl. másolatai. (Budapest, 1890.) 149. l. 600. szám.
Praef. Philostratushoz, 821. l. Külömben ő Ant. Verulinus építészeti munkájához írt előszavában (Ábel Hegedüs Annalecta 55. l.) megmagyarázza, hogy mit ért «Imperator» alatt: «Quis … denegare ausit, eum qui duobus orbis imperatoribus tryumpharit et saepe tryumpharit, non jure verissimum ac maximum Imperatorem appellari opportere?»
Párbeszéd Mátyás dicső tetteiről stb. (Kazinczy Gábornál 113. l.)
Bonfin Dec. III. lib. IX. 371. l. Ransanus beszédje (M. Florianus, Fontes domestici, Chron. min.) 129. l.
Tubero is (Commentariorum etc. Schwandtnernél 121. l.) Báthori István által azt mondatja: «Mathiam Hunyadem, quem Italorum assentatio Corvinum vocavit…»
Galeotti és Bonfin könyvajánlásairól már szóltunk; a humanisták hízelgéseiről Corvin János iránt, a neki kedvező horoscopokról s a rávonatkozó egykorú kéziratokról lásd: Schönherr: Corvin János (Tört. Életrajzok 1894.) 34., 58. s köv. l.
Az olaszok magasztalásának egy másik kedvencz tárgya a Mátyás pazar bőkezűsége volt;* rá is szolgált a dícséretökre úgy ő, mint neje, de bőkezűsége épen ott, a hol az idegenek legjobban becsűlték, a magyaroknak legkevésbé szolgált örömére. A fejdelmi fényűzésnek általán olyan a természete, hogy annak hasznát aránylag kevesen látják, de terhét sokan viselik s hogy Mátyás és Beatrix erejökön túl is költekeztek, azt nemcsak a királyné eladósodása mutatja, hanem az is, hogy bár a király utolsó életéveiben háború alig volt s az ország adóterhe nem csökkent, Mátyás halálakor a kincstárt meglehetősen zilált állapotban hagyta. Magyarország akkori műveltségi viszonyai hozták magukkal, hogy azok a művészeti és irodalmi kincsek is, melyek a Mátyás fényűzésének legnemesebb gyümölcsei voltak, aránylag kevés magyarnál részesűltek ahhoz hasonló méltatásban, a minő dícsérettel halmozták el őt értök azok a jövevények, kik hazájok eszmekörében élve, ezekben látták a fejedelem kiválóságának mértékét.
Baptista Guarinus (Ábel, Adalékok 203. s köv. l.) Magyarországról – a Mátyás idejében azt mondja: «nemo illuc doctus eat, quin magnis muneribus ac praemiis inde onustus revertatur». Phil. Bergomensis (id. m. előszavában) Mátyás és Beatrix udvaráról mondja: «domus vestra officina quasi semper fuerit existimata, in qua nihil aliud, quam liberalitas venderetur. Constat etenim vulgato sermone vos magis intentos in distribuendis erogandisque maximis opibus, quam in illis comparandis fuisse».
És ugyanez okozta, hogy a magyarok közül csak kevesen értékelték az olaszokkal egyezően a Mátyás széleskörű, classikai műveltségét, majdnem az összes európai nyelvekre kiterjedő nyelvismereteit s az ókori remekírók és humanistikus irodalom iránti szeretetét, melyek mind annál élénkebb magasztalást keltettek a Beatrix honfitársainál, minél ritkábban találkozhattak ily tulajdonokkal fejedelmi személyeknél hazájok földjén kívül.*
Lásd erre nézve Marsilio Ficino magasztalásait Mátyáshoz int. leveleiben: Ábel-Hegedűs, Analecta nova 271., 425.; Bonfin, Galeotti, Ransanus számos helyen; Bonfin Máty. nyelvismereteiről azt mondja: (Dec. IV. lib. VIII. 476. l.) «praeter Turcicum et Graecum, omnia Europae glossemata calluit»; a castelloi püspök pedig: (Marczali, Kútfők 286. l.) «Hunc regem diceret Italicae et Latinae linguae semper incubuisse. Lionardo da Vinci «Libro della Pittura»-jában (Eitelberger, Quellenschriften zur Kunstgeschichte I. köt. 52. l.) hivatkozik Mátyás ítéletére a festészetről és szobrászatról.
Míg tehát ily szűk volt az a kör, melyen belűl az olaszok és magyarok véleménye a magyarországi viszonyokat illetőleg találkozott, annál tágabb tér volt az, melyen a gondolkozás és ízlés eltérései kerűltek összeütközésre.
A magyarokat természetszerűen bánthatta az a fennhéjázás, melylyel az olaszok – a katonai erényeket s az udvar fényűzését kivéve – az ő hazájuknak úgyszólván minden viszonyait sok tekintetben nem ok nélkül lenézték. Ha Bonfin Beatrixnak érdemeűl tudta be, hogy a magyarok «vad erkölcseit megszelidítette»* s a maga szerepét abban látta, hogy ezt a nemzetet a «feledés homályától ő menti meg»;* ha Sabadino, Calcagnini ép úgy mint Philippus Bergomensis a magyarokat barbároknak vagy legalább is «félbarbárok»-nak mondták, kiket csak az olasz származású királyné szoktatott némileg műveltebb életre,* ez oly felfogásra vall, melynek nyilvánítása okvetetlenűl súrlódásokra vezetett. Az egykorú magyarok közűl valószínűleg kevesek voltak hajlandók – még hozzá idegenekkel szemben – elismerni azt, a mit később Heltai mondott a Mátyás idejéről, hogy t. i. akkor a «Magyarok barbarusok és tsak bárdolatlan parasztok valának».*
Symposton Trim. II., 174. l.
Dec. I. lib. 113. l.
De claris mulieribus etc. Prologus. Sabadino id. m. 402. l. Calcagnini id. m. 504. l.
Id. műv. Bevezetés.
117. BEATRIX KIRÁLYNÉ IMAKÖNYVÉNEK KEZDŐLAPJA.
(A mölki apátság könyvtárában.)*
Beatrix királyné imakönyvének kezdőlapja (407. l.) és egy képes lapja (411. l.) Eredetije a mölki apátság könyvtárában. A M. Nemzeti Múzeumi könyvtár fényképei alapján.
A műveltség elterjedése tekintetében hazánk akkor – mint egyébiránt a legtöbb európai állam – kétségkívül mélyen Olaszország alatt állott. Ezt az olaszok ép úgy felrótták példáúl az akkori francziáknak, mint a magyaroknak.* A nemesség még mindig a katonáskodást tekintette egyedűl méltó hivatásának és foglalkozásának.* A főurak nagy része nevét sem tudta aláírni; a XVI. század végén tartott egyházmegyei zsinatok az egyházi rendbe való belépés föltételéűl elegendőnek mondták ki a helyes olvasást s az elemi ismeretekben való némi jártasságot.* A műveltség terjedését megnehezítette a közlekedés rendkívűl nehézkes és kezdetleges volta s a városok csekély száma, illetőleg kedvezőtlen megoszlása, mely mellett épen az ország közepén óriási területek minden város híján voltak. A létező városok is kevéssé polgárosúlt állapotokat tűntettek föl; ritkaságszámba ment, hogy példáúl Pozsonyban már a XV. század közepén utczai kövezet volt és toronyóra; Esztergomban s utóbb Egerben úgy látszik csak Hipolit érsek idejében hozták be a toronyórákat.* Mátyás nem nagy eredménynyel buzdította híveit példájával és szavával a fényűzőbb építkezésre. El lehet képzelni, mily kevéssé otthonosan érezték magukat ily viszonyok között a hofitársaktól elszakadt olaszok. A Hipolit fogadtatását előkészítő ferrarai követ alig várja, hogy ismét Budára jusson, mert Zágrábban az unalomtól tíz évvel megvénűltnek érzi magát.* A viszonyokkal való elégedetlenségök természetesen még nő Mátyás halála után;* úgy érzik magukat, mintha nehéz számkivetésben volnának mindnyájan.*
«I francesci solamente conoscano la nobilitŕ delle arme e tutto il resto nulla estimino; di modo, che… non apprezzano le lettere, le abboriscono, e tutti i literati tengon per vilissimi uomini.» (Cortegiano I. 74–75. l.)
Tubero: Comment. 120. l.
B. Nyáry A. id. m. Száz. 1874.: 4. l.
U. ott 5. l. és Stefan v. Rakovszky D. Pressburger Rathhaus u. d. Stadtrath, Pressburg 1872. 9., 24. l.
Dipl. Eml. III. 118. l.
Hipolit római megbizottja (Episcopus Cupersanensis) levelében 1498. szeptember 26-ikáról a modenai levéltárban (Akad. tört. biz. másolattára) mondja: «… in Hungaria ubi nullus ordo, sed sempiternum Curvafia inhabitat…»
Thomas Damerius Mutinensis jelentése Ercole herczeghez Budáról 1502 június 15-ikéről: Nagy Iván modenai másolatgyűjteménye a Nemzeti Múzeumban.
A vadászaton kívűl más mulatság alig létezvén, mint a lakmározás, az szertelen kifejlődésnek örvendett; holott Olaszországban épen akkor más nemzetbelieknek is – példáúl az angoloknak – az életrend nagy egyszerűsége és mérséklete tűnt föl leginkább;* Castiglione a Cortegianótól megkívánja, hogy ne legyen nagy evő és nagy ivó, mert ez parasztos szokás;* s ezekkel szemben a Symposion Timeron írója úgy említi* a magyarországi vacsorákat, mint a nagyétkűség netovábbjait.* az erősen zsíros és fűszeres ételek kedvelése megnehezítette az italban való mértéktartást; a magyar borok pedig többnyire erősek voltak, mint a minőket az idegenek megszoktak. Ariosto félt Hipolitot Magyarországba követni, mert ott a lakomákon erős bort kell inni s szentségtörésnek tekintik, ha valaki ellenkezik vagy vízzel vegyíti borát.* A velenczei követ megütközött azon, hogy az ország két leghatalmasabb főura és hadvezére, Báthori István és Zápolyai Imre budai együttlétök alatt naphosszant poharaztak.* A főúri háztartások tényleg roppant mennyiségű bort fogyasztottak akkoriban.* És mint az ivásban, úgy az evésben is eltért a magyarok módja az olaszoktól; emezek már a XIV. században tányérokat használtak,* ellenben Galeotti úgy írja le a korabeli magyarok étkezésmódját, hogy «nem úgy mint nálunk, mindenki külön-külön, hanem valamennyien egy tálból esznek és a falatok kiszedésénél nem használnak villát, a mint az most már Itáliának a Pó alatti részeiben szokás, hanem csak a kezöket s egy-egy szelet kenyeret». Ugyanő kiemeli a Mátyás csodálatos tisztaságát, hogy «bár ő is kézzel nyúl mindenhez, soha nem szennyezi be magát.»* Az ilyen evés természetesen szükségessé tette, hogy a lakoma végeztével mindenki körülhordott, többnyire illatos vízzel mossa meg, főkép a használt sok sáfránytól beszennyezett kezeit. Beatrix – mint láttuk – Modenából szép késeket és villákat hozatott evőszerekűl, hanem azért az ilyeneknek használata még a XVI. század első tizedeiben sem bírt meggyökerezni.*
Reumont: Lor. d. Medici I. 278. l. és II. 427. l.
I. köt. 160. l.
«Quid exuberantius?» kérdezi Francesco herczeg, «Pannonia coena», feleli Galeotti.
Dubravius (id. m. 809. l.) mondja: «Multa culina unctior in Hungaria, quam in Bohemia apparet.»
E satyráját ismerteti Radó Antal Ariosto «Őrjöngő Loránt»-ja bevezetésében (60. l.) és közli fordításban Deák Farkas id. m. Száz. 1873. 595. s köv. l.
B. Nyáry id. m. Száz. 1872. 303. l.
U. ott. 304. l.
Thallóczy Lajos: Mantovai követjárás Budán. 69. l.
Pulszky F. említi (A villa, kulturtört. adatok, P. Hirlap 1889 április 21.), hogy Francziaországban a XVI. században is még csak a gyümölcshöz és száraz csemegéhez használtak villát, a halat és húst még újjokkal ették az előkelőbbek is. – Galeottinál: De egr. dictis etc. XVII. fejezet.
B. Nyáry id. m. Száz. 1872. 360. l.
Azonban legtöbb panaszt hallatnak az olaszok a magyarországi lakásviszonyok miatt. Ők már abban az időben nagy súlyt helyeztek a lakás kényelmére, a külömböző termek, szobák, apró fülkék berendezésére; a ház mellett szinte nélkülözhetetlennek tekintették a kertet s mint a régi rómaiak életmódjának örökösei, szerették idejök minél nagyobb részét a szabadban tölteni. Ezt persze Magyarországon már a zordabb égalj is korlátozta, melyet a távolból még zordabbnak képzeltek; Ariosto azt hiszi, hogy Magyarhon az éjszaki sarkhoz közel, a «zordon Rifeus aljában» van s ott a kárpáti levegő megdermeszti a tüdőt; Galeotti mint különösséget említi, hogy a magyarok télen fűteni szoktak, s néha még alusznak is a fűtött szobában, pedig ez árt az egészségnek;* az Orlando költőjét is az ejti kétségbe, hogy ott mindent a fűtött szoba széngőzében csinálnak: ott esznek, isznak, játszanak, sőt alusznak is!* Érthető, mekkora újítást hozott be Beatrix, mikor férjével budai nyári palotájuk tornáczán étkezett.
De egr. dictis etc. XXX. fej.
Radónál és Deák F.-nál id. h.
118. BEATRIX KIRÁLYNÉ IMAKÖNYVÉNEK KÉPES LAPJA.
(A mölki apátság könyvtárában.)
Az olaszok és magyarok életmódjának s fölfogásának külömbözőségéből és a magyarok érzékenységéből eredett összeütközéseket semmisem jellemzi élénkebben, mint az olasz renaissance-művészet egykorú történetírójának, Giorgio Vasarinak egy elbeszélése.* A Mariotto Albertinelli életrajzába beszőve elmondja, hogy annak egy tanítványa, Visino festő, firenzei kalmárok társaságában – úgy látszik kevéssel Mátyás halála után – Magyarországba költözött s ott sok munkát és elismerést talált. «De a szegény ember – úgymond – majdnem pórúl járt, mert természettől szókimondó levén, nem tűrhette szó nélkül sok magyarnak unalmas és terhes okvetetlenkedését, kik egész nap ki nem merűltek országuk állapotainak dicsőítésében, mintha a világon nem volna nagyobb élvezet és boldogság, mint az, a mit az ő kályháik, az ő lakomáik és ivásaik nyujtanak s nem volna külömb dicsőség és előkelőség, mint az ő királyuké és az ő udvaruké, minden egyéb pedig csupa szemét volna. Már pedig Visino úgy vélvén, hogy Olaszország jobb és kedvesebb és szebb dolgokkal dicsekedhetik, egyszer bizony megúnta ezeket a bárgyuságokat, s véletlenűl jó kedvében lévén, azt találta a száján kiszalasztani, hogy egy palaczk Trebiano-bor, meg egy olasz perecz többet ér a magyarok minden királyainál». Visino azonban – Vasari szerint – csakhamar észrevehette, hogy «fenevadakkal mókázik», s ha egy nagylelkű püspök pártfogásába nem veszi őt, azok a «baromi magyarok»;* keresztrefeszítették volna. Idővel lecsillapultak a kedélyek s a firenzei képíró – ha forrásunknak hitelt adhatunk, – tovább is jeleskedett ecsetével magyar földön, de nem soká, mert «a kályhafüst és a hideg égalj» korai véget szabtak ott életének.
Vite, III. köt. 125–126. l. Ezt a történetet közölte már Pulszky F. is egy 1874-iki értekezésében. (Adalékok a hazai műtörténelemhez, Kisf. Társ. Évk. és Magyarorsz. Archaeologiájában II. 235. l.)
«quelli animalacci Ungheri».
Azzal a gyakran gúnyolódó fölénynyel, melyet ilyenképen a magyaroknak a betódult olaszoktól el kellett szenvedniök, ők némi joggal szegezhették szembe a fölény egy másik nemét. Annak az érzését, hogy ezek az idegenek tulajdonképen majdnem minden esetben nem csekély hasznot húztak ittlétökből s oly pártfogást élveztek, a minőben nem sok magyarnak volt része, a nélkül, hogy sokaknak tevékenysége magyar szempontból közérdekűnek lett volna mondható. Legtöbbjük a magyarok szemében aligha tűnhetett föl másnak, mint simanyelvű, kegyhajhászó udvaroncznak vagy épen az ország kiszipolyozásában részesnek, s ravaszságukat, a cselvetésben való ügyességöket egyenesen az ő nemzeti sajátságuknak tekintették nálunk.* Ezzel szemben, akármily kicsinyléssel ítélte meg némely olasz a magyar viszonyokat, a jobb belátásúak nem tagadhatták, hogy ebben az országban nem volt módjuk a ledérségnek, a megromlott családi életnek, a fejedelmi szeretők uralmának olyan jelenségeit megfigyelni, a minőkre hazájokban akkoriban szokva lehettek. Fölötte jellemző az a csodálkozó magasztalás melyben Galeotti Mátyást részesíti azért, mert az otromba hízelgést elhárította magától;* vagy mert a szószegésre és méregkeverésre irányuló politikai tanácsokat visszautasította s büszkén azt vallotta, hogy «mi itt fegyerrel vívunk, nem méreggel».* Az ilyesmit megmosolyoghatták példáúl Velenczében, a hol a bérgyilkosok megbízásait abban az időben megszokott államügyekként kezelték, sőt írásba foglalták.* Lodovico Carbo Mátyás dícséretére írt párbeszédében Ernest Zsigmond pécsi püspök által azt mondatja magának, hogy «méltán lobbant haragra királyunk a ti olaszaitokra, kiknél ama hazánkfiai (a pártütő püspököket érti) ily aljas elveket sajátítottak el és alig volt visszatartható, hogy törvényes rendeletként ki ne mondja, hogy magyarnak tudományos kiképzése végett ne legyen többé szabad Olaszországba mennie». A mire Carbo, vitatkozva megjegyzi, hogy «nem olasz hazánknak rovandó föl az, ha némely embereitek hálátlanok és hitszegők lettek. Mi a tudományokkal együtt az erkölcsök feddhetetlenségét is tanítjuk… Nem a tanúltság vétke az, ha valaki a szabad tudományokban kiművelve elveteműl és megromlik, hanem azoké, kik a jóval visszaélnek; mert van-e bármi oly hasznos dolog, a mit valaki, ha visszaélni akar vele, balúl is ne használhatna föl?»* Nyilvánvaló, hogy itt az olasz humanista az akkori magyar közvéleménynyel szemben iparkodott nemzete becsületét megvédelmezni.
«Italicae artes», mint a váradi püspök mondja Tubero-nál (Comment. 140. .) és: «Hungari enim, Italicae genti fraudem maxime obiicere solent», u. ott 128. l.
Id. műve XXIII. fej.
U. ott XV. fej.
Óváry, a Magy. Tud. Akad. tört. bizottságának okl.-másolatai, 287., 296., 298. számok és 1477 július 9-ikéről k. végzése a izek tanácsának. (Velenczei áll. lev. tár Filza I.)
Kazinczy Gábornál 79–80. l.
A magyarságnak némely dologban jogos fölénye nyilatkozott meg példáúl Mátyásnak egy levélváltásában apósával, a nápolyi királylyal a lóidomító ügyében, kit ez utóbbi küldött hozzá. Mátyás természetesen ezt a jövevényt is gazdagon megajándékozta, de mindjárt haza is küldte s válaszában kedélyes nyiltsággal adta tudtára apósának, hogy csodálkozik fölötte, miért küldött neki olyan embert, a ki lovak idomításával foglalkozik, holott tudhatta volna, hogy neki ilyenre szüksége nincs. «Mert Mi – úgymond – gyermekkorunktól fogva a fegyvert forgatjuk, sokféle nemzetek ellen viseltünk háborút és mindig saját lovainkat, melyeket a mi népünk idomít, használtuk… Olyan lovakat, a melyek spanyol módra tánczolnak, sohasem kívántunk bírni, azokkal sem komoly dolgokra, a minők nálunk folynak, sem játékokra élni nem akarunk…»* És ehhez sorolhatjuk Mátyásnak azokat a kemény szavait is, melyekkel Veronai Gáborhoz Rómába intézett levelében a püspököt arra intette, hogy ne panaszkodjék az Otranto fölszabadítása alatt kiállott csekély fáradalmai miatt, hanem gondoljon azokra a magyarországi katonákra és vezérekre, kik a török ellen hadakozva, az őszi esőktől átázva a puszta, sáros földön éjtszakáztak, hogy végűl pihenőre térjenek, nem úgy mint ő, az élvezetekben gazdag Rómába, hanem megszokott otthoni nyomorúságukba.*
Mátyás kir. levelei II. LXIX. és 367–368. l.
U. ott 192. l. Ezt kiemeli a franczia királyné fegyverhirnöke is 1502-iki jelentésében. (Tört. Tár. id. helyén.)
Ezeknek az ellentéteknek a hatása természetesen oly mértékben fokozódott, a mily mértékben hódított tért az olaszság, és ha egy XVI. századbeli magyar rímes krónika még azt vallotta, hogy Magyarországon «a nemzetnek apraja nagyja az olaszt nagyon szereti»,* a Mátyás uralkodásának végéveiben már inkább az ellenkezőt lehetett elmondani. *Félreismerhetetlenek a jelei egy titkos küzdelemnek, mely a nemzet széles rétegeiben folyik mindaz ellen, a miben olasz hatás, befolyás, érdek nyomait látják vagy érzik. A gyűlölet megvan, bár többnyire csak lappang s nem mer rámutatni tárgyára; de a mint Mátyás és Beatrix nem tartják többé védő kezöket feléjök, a népdüh koronként irgalmatlanúl szétüt az itt letelepedett idegenek között s II. Ulászló idejében Pesten és Budán az olaszok, csehek és zsidók ellen valóságos üldözés tör ki,* az országgyűlés pedig törvényeket alkot, melyekkel különösen az olaszokat szigorúan eltiltja az egyházi javadalmaktól.* A Mátyás uralkodásának végéveiben nem hiányzanak jelei annak, mintha némely dologban ő maga is megsokalta volna a hatalmat, melyre a királyné honfitársai szert tettek; különösen Veronai Gáborban való csalódása ingathatta meg az olaszok iránti bizalmát. Egy ferrarai követ Milanóban úgy értesűlt 1485 tavaszán, hogy Mátyás azért nem akarja Corvin Jánost a nápolyi herczegnével összeházasítani, mert ebből a fajtából, «a kik mindig csak markolnak és követelnek», jutott neki már elég* ugyanaz két évvel később arról értesűl, hogy Mátyás a Hipolit olasz kísérőinek nagy részét haza akarja küldeni s kijelentése szerint az egyházi javadalmakat ezentúl kizárólag magyaroknak fogja adományozni, mert «nem akar annyi olaszt látni maga körűl».* Jellemző az is, hogy 1489-ben Mátyás a börtönéből kibocsátott Váradi Péter kalocsai érseket azért nem akarja Esztergomba ereszteni, mert ott a magyarokon kívűl sok olasz, különösen nápolyi tartózkodik s az érsek fékezhetetlen nyelvével ismét bajt okozhatna, sőt még élete is veszélyben foroghatna.*
Fraknói: Hunyadiak és Jagellók k. X. (M. N. T. IV.) 520. l.
«Italis Hungari, Boemi, ac Poloni, adeo infensi sunt, ut illos eodem fere odio, quo et Judaeos, prosequantur», – írja Tubero. (Comment. 125. l.)
Donato Aretino jelentése 1496 aug. 2-ikáról a modenai levéltárban. (Követjelentések.)
Fraknói: Hunyadiak és Jagellók k. (M. N. T. IV.) 361. l.
Jacopo Trotti követjelentése 1485 márczius 20-ikáról a modenai áll. levéltár-ban. Disp. d. Oratori Est. a Milano.)
«per non volere tanti italiani in casa sua». Ugyancsak Trotti jelentése 1487 szeptember 3-ikáról u. ott. (Cart. d. Amb. Ba 5.)
Fraknói: Váradi P. élete, Száz. 1883. 512. l. u. attól: Pecchinoli Angelo 51. l.
Mátyás érezhette, hogy az olaszok elleni féltékenység és gyűlölet összefoly azzal az ellenséges áramlattal, melyet az ő kormányzatának sok ténye támasztott az országban. A Váradi Péter «fékezhetetlen nyelve» nem vált volna oly veszélyessé a királyra nézve, ha az a kíméletlen ítélet, melyben az érsek koronként ura eljárását részesítette, visszhangra nem talált volna. És szembetűnő, hogy a magyar ellenhatás majdnem mindig azok ellen a tények ellen fordúlt, melyekért Mátyást olasz humanistái leglelkesebben dicsőítették; azok ellen a személyek ellen is, kik a királyné s az olaszok kegyeltjei voltak. Galeotti könnyen érthető okokból egekig magasztalja a király «bőkezű» kincstartóját, Dóczi Orbán püspököt,* a kiről Heltai Gáspár azt írja, hogy «éjjel nappal nyúzza vala az egész országot és költséget seper vala a királynak a véghetetlen sok hadakra»; neki volt főrésze benne, hogy a «sok ostor adó megemészti vala az országot», s Mátyás a temérdek aranyat nem a törökök ellen költé, hanem «az ő negédességéből és felfuvalkodásából…» A magyarok pedig mindazokat a hiábavalóságokat, melyekre «elhányták az ország pénzét, igen bánják vala; s arról is mindennap panaszolkodának, hogy a király a régi Magyaroknak értt erköltsöket elhagyná…»*
Id. m. XXXII. fej.
Id. m. II. 203–204., 220. l.
És a mivel majdnem száz évvel később, egy időközben támadt új egyház és új világnézlet képviselőjeként az erdélyi protestáns pap próbálta meg a Mátyás-kori magyar nép közvéleményét kifejezni, az csodálatos összhangban van azzal a zord ítélettel, melylyel egy lángszavú és erős lelkű ferenczrendi prédikátor sujtotta a nagy király uralkodásának utolsó évtizedében kora hatalmasainak cselekedeteit.
119. TEMESVÁRI PELBÁRT POMERIUMÁNAK CZÍMKÉP.*
Temesvári Pelbárt «Pomerium»-ának czímképe. (417. l.) Az 1500 körüli kiadás czímlapjáról. Olv.: Pomerium de Sanctis. | fratris Pelbarti ordinis | Sancti Francisci.
Temesvári Pelbárt megragadó jelensége a búcsúzó középkor Magyarországának.* «Egy hitében, eszméiben, alkotásaiban megrendűlt, bomladozó világ határán s a szülemlő újnak küszöbén»* mintha a közlelkiismeret vezeklési ösztöne szólaltatná meg és hirdettetne általa oly igéket, minőket kevéssel előbb egy párisi ferenczrendi szerzetes szórt szinte lázító módon XI. Lajos ellen,* s melyek még inkább juttatják eszünkbe firenzei kortársát, Girolamo Savonarolát. Gondolatmenetök, pályájuk sokban hasonló és mégis sokban külömböző. Savonarola úgy mint Pelbárt az alkut nem ismerő vallási szigor álláspontjára helyezkedik; mindkettő tudós theologus és némileg költői lélek is, mindkettőt a fanatikus meggyőződés bátorsága hevíti és edzi s viszi igazságtalan túzásokba is. Savonarola nagyobb romlottság közepett legalább pillanatnyilag az erkölcsi tisztúlás nagyobb hatását éri el; egy távolabb álló hatalom, a pápaság ellen küzdve, hazájában is ellenzéket támaszt magának, vallásos eszméi szolgálatában magához ragadja a politikai hatalmat is, s a küzdelemben leverve, máglyára kerűl. Pelbártnak csak erkölcs- nem egyházreformátori becsvágya van, ő föltétlenűl meghajol Róma előtt s a sokkal közelebbi királyi hatalmat többek között épen azért is ostorozza, mert Mátyás a pápával gyakran szembeszállott. A királynak úgy szólván szemei előtt szórja vádjait az ország hatalmasai ellen, a rajongás érzésével, de gyakran a demagógia hangján, s bár megmarad a kellő óvatosság határai között, félreérthetetlenek maga Mátyás és udvara elleni támadásai.
Kazinczy Gábor id. művének előszava.
Lásd rá nézve: Szilády Áron: Temesvári Pelbárt élete és munkái, 1880.
Antoine Fradin, a század hetvenes éveiben. (Lásd Reumont: Lorenzo d. Medici, 422. l.)
Egyszer korholja a fejedelmek és nagyok törekvését kényelmes, kellemes, fényűző lakásra, illatos kertekre, gazdag berendezésre,* rámutat, hogy íme itt vannak, a kik ruháikkal pompáznak, holott Krisztus daróczba öltözött; vannak, a kik dús javadalmakat élveznek, holott Kriszusnak nem volt fejét hol lehajtania. Vannak, a kik ételben, italban, drágaságokban dúslakodnak és dölyfösködnek, holott Krisztus tejjel táplálkozott, a kik palotában laknak, míg Krisztus istállóban született, elefántcsontból való ágyba feküsznek, holott az egek ura szénára pihent le; vannak, a kik nagy udvarral díszlenek, míg Krisztus urunk, kinek az angyalok ezrei szolgálnak, az ökör és a szamár társaságában jött világra.*
Sermones Pomerii Fratris Pelbarti de Themesvar ord. Sti Francisci, de Sanctis; XVI. századb. kiadás; Sermo XI. l.
U. ott Sermo XXXV. C.
«Óh – úgymond más alkalommal – a mai fejedelmek, főurak és kormányzók könyörület nélkül valók, zsarolják a szegényt, mindig csak követelnek és még az egyház javait is elragadják. Beteljesedett a mit Ezechiel próféta mond: a fejedelmek ragadozó farkasok lesznek közöttetek!»* Mert bizony sok oly fejedelem van a mai nap, a ki kifosztja az egyházat, kifosztja azokat az apátságokat és püspökségeket, melyeket szent elődei alapítottak… «Azok istenfélelemből egyházakat létesítettek, ezek maguknak építenek palotákat, hogy azokat az emberek megbámúlják s nem törődnek vele, ha a szegények az utczán halnak meg; gyakran lakmároznak a gazdagokkal, megtöltvén gyomrukat s nem bánják, ha a szegények azalatt éhen vesznek».*
U. ott Sermo XVI. G.
U. ott: Sermo XVIII. G.
«Teljesedve látjuk, – úgymond egyszer – a zsoltár szavait: Ne bízzatok a fejedelmekben és az emberek fiaiban». A királyi pár magtalanságában a sujtó gondviselés kezét látja. «Gyermekekkel is – úgymond – megáldja az úr az igazat. A farkas csak úgy szaporodik, mint a juh, ezt amaz fölfalja, az emberek is öldösik és eszik: mégis több a világon a juh mint a farkas. Honnan van ez? A természetes okokon kívűl azért van így, mert az Isten így akarja. A hitetlenek sem mély gyökeret, sem állandó fundamentumot nem vernek. (Bölcs. K. 4. r. 3. v.) Ennek bizonyságáúl rendelte az Isten, hogy a mint a ragadozó állatok nem szaporodnak, azonképen az igazságtalan embereknek sincsenek gyermekeik, vagy ha vannak, azok kevéssel vagy ritkán élik túl őket…»*
U. ott: Sermo LIV. E.
Vajjon hallotta-e a buzgó vallásosságú Beatrix Pelbárt valamelyik prédikáczióját? Módja volt benne, mert a barát a század nyolczvanas éveiben Budán s időnkint Esztergomban működött. A királyné nevét ép oly kevéssé vette nyelvére, mint a Mátyásét, de a közhit meg tudta nevezni azt, a kiben minden elégedetlenség okát kereste. «A királyné hajszogatja a királyt mindenre, – mondja ismét Heltai, – a felesége hordozá őtet minden entzen-bentzekre és testi gyönyörűségekre és ebből lett, hogy az idegen Nemzetek kitakarítanák az országból mind a pénzt, mind az aranyat.»*
Id. m. II. 219, 221. l. «Entzen-bentz» vagy «Encen-benc, encen-bencen, encsen-bencs», régi magyar szó, Heltai gyakran használja; annyi mint hiábavalóság, dőreség, bagatell.
Már előbb, az Ulászló érdekében írt névtelen «Apologia» Beatrixnak rója föl a király mértéktelen költekezését «színészekre, zenészekre, énekesekre, hízelgőkre,… mindenféle kóbor népre». A közhit szerint ő az, a ki Mátyástól elidegenítette népe szívét, a ki könyörtelenségével a király legjobb híveit börtönbe vagy száműzetésbe juttatta,* ő az, a ki az ország kincseit magához ragadja s idegen hazájába küldözi.*
Az «Apologia» nemcsak a Váradi Péter bebörtönözését, de a Thúz János száműzetését is Beatrixnak tulajdonítja. (474–475. l.
Jac. Trotti követjelentése 1490 október 13-ikáról a modenai levéltár követjelentései közt.
Bár láthattuk, hogy túlzás és igazságtalanság mindazért, a miért a magyarok Mátyásra nehezteltek, Beatrixot okolni, tény mégis az, hogy ő volt mintegy kifejezője, ütközőpontja mindazoknak a kiegyenlíthetetlen ellentéteknek, melyek egyfelől a Mátyás politikai és kulturai törekvései, az idegen befolyás, az olasz renaissance szelleme, másfelől a magyar nemzeti érzés, a meggyökerezett erkölcs- és világnézlet között támadtak, s a középkor határán Magyarország életében tusájukat vívták; és ez volt főforrása a királyné elleni gyűlöletnek, mely időhaladtával nőttön-nőtt az országban. Vannak lélektani folyamatok, melyek végzetes szükségszerűséggel keletkeznek és fejlődnek s melyeket senki sem tud indokolni és mégis senki sem tud megállítani; ilyen gyakran a gyűlölet is, melyet elutasíthatatlanúl adott viszonyok, mélyen rejlő hajlamok természetes súrlódásának területén néha egy véletlen, vagy félreértés, vagy elfogultság támaszt s a mely előbb sért, mintsem a maga alaptalanságáról meggyőződött volna, a sértés pedig meggyökerezteti a gyűlöletet nemcsak a sértettben, hanem gyakran a sértőben is, «quia proprium est naturae humanae odisse quem laeseris».
Egy ellenőrizhetetlen olaszországi híradás szerint Beatrix már 1483-ban a főnemesség általános gyűlöletének tárgya volt s olyan képtelen híreket terjesztettek felőle, mint azt, hogy ura koronájával és minden kincseivel együtt kiszökni próbált a lengyel királyhoz, de útközben elfogták s visszahozták.* Valószínűbb, hogy az ellenszenv csak akkor vált élesebbé s mert talán itt-ott nyilatkozni is, mikor érezték, hogy a trónutódlás kérdésében a király és királyné egyetértése meglazúlt, s mikor a Hipolitz prímássága az olasz befolyást tetőpontjára juttatta. Élete utolsó évében Mátyás, sógorával, a calabriai herczeggel szemben már maga fájdalmasan elismerni volt kénytelen, hogy neje alattvalóinak szeretetét nem bírja és talán arra, hogy iránta rokonszenvet tápláljanak, okot sem igen szolgáltat.*
Bizonyos Pandolfo levéltöredéke a modenai áll. levéltárban (Dipl. Eml. III. 23. l.). A hír valószínűleg összetéveszti a lengyel királyt, Kázmért, fiával, Ulászló cseh királylyal.
Mart. Georg. Kovachich, Scriptores rerum Hungaricarum minores inediti, tom. I. 343. l.
És ha mégis azt látjuk, hogy Beatrixnak mindvégig hatalmas pártja van, hogy férje halálakor szinte közakarattal az ő kezeibe teszik le az uralmat, hogy a királyválasztás kérdését az ő hozzájárulása dönti el s hogy a nemzet és a közbecsület elleni – nagyrészt költött – bűneit csak akkor szegzik határozott vádakként ellene, mikor már mindenkitől elhagyatva látjuk. Úgy itt is csak a közéleti igazságszolgáltatás ama megszokott jelenségével találkozunk, a mely azt mutatja, hogy a míg valakinek hatalma van, addig pártja is van, s a mint a hatalom kisiklik kezeiből, gyakran nem csak a párt tűnik el, hanem maguk a hízelgők és magasztalók lesznek vádlókká s az egykori érdemek változnak át bűnökké.
