III.
III.
(1493–1497.) A Beatrixot érő csapások: nővére, Elenora halála; atyja, Ferrante halála; VIII. Károly franczia király Olaszországba tör s Nápolyt elfoglalja; II. Alfonso már előbb lemondván, az új király, Ferrandino elmenekűl. A francziák nem tudják Nápolyt megtartani, Ferrandino visszatér, de csakhamar meghal; Federigo lesz nápolyi király. Orsini teanói püspök, mint pápai legátus, Beatrix érdekében Magyarországba jön, Ulászlót a házasság elismerésére inti, de eredménytelenűl. Rómában a királyné befolyása még mindig diadalmas; ellenben Magyarországon a Beatrix helyzete mindinkább tarthatatlanná lesz; pénzügyi műveletei a bányavárosokkal. Hipolitot atyja Olaszországba hívja, előbb rövidebb időre, majd állandó tartózkodásra odamegy; ezalatt az országban mozgalom indul érseksége elvonására; az egri püspökséggel akarják kielégíteni, hogy az esztergomi érsekség Bakócznak jusson; Beatrix küzdelme e terv ellen, melyet a ferraraiak is pártolnak. A pápa jóváhagyja a cserét s Hipolit Olaszországban marad; Esztergom Bakócz birtokába jut.
Hipolit kineveztetése bíbornokká az utolsó tiszta és teljes öröm volt, melyet a sors Beatrixnak szánt; azontúl kegyetlen folytonosságban zúdúltak rá a csalódások, veszteségek és csapások.
Az első, egyetlen nővérének elvesztése volt. Eleonora legutolsó levelei ép úgy, mint a Beatrix válaszai azokra, a kölcsönös testvéri érzelem különös melegségéről tanuskodnak. Egyszer azt írja Eleonora, hogy nem lehet senki a világon, ki jobban óhajtaná a királyné megelégedését és dicsőségét, mint ő, kit éjjel és nappal ez a gondolat foglalkoztat. Vágyva és aggódva várja, mint fog a Beatrix dolga a királylyal alakúlni; czéljai érdekében csak rendelkezzék úgy, a hogy jónak látja s tekintse a Hipolit jövedelmeit úgy, mint ha az övéi volnának.* Máskor arról biztosítja húgát, hogy a milanóiaknál az ő érdekében oly buzgalommal járt el, mint a hogy csak gyermektől szülője, testvértől testvére irányában megkívánni lehet.* De a siker nem is maradt el; a Sforzák magatartásának gyökeres átváltozásán együtt örül a két nővér s hálálkodik érte Beatrix. Majd e siker örömét tetőzendő, jön a Hipolit fölmagasztaltatásának a híre! Arról szeptember legvégén értesülhetett anyja, a herczegné; már akkor beteg volt; szeptember 10-ikén azt írta Beatrixnak, hogy nyolcz napja változó hévvel gyötri a láz, az orvosok harmadnaposnak mondják, de Isten segítségével majd csak el fog múlni.* Ez a remény nem teljesült. A római örömhír még éppen jókor jött, hogy a beteg végnapjait földerítse: október 11-ikén, 43 éves korában Eleonora megszünt élni. Férje, Ercole, akkor Milanóban járt Bianca Maria Sforza férjhezmenetele alkalmából s ott vette a gyászhírt; ő úgy mint számos gyermekei, méltán gyászolhatták a kitünő hitvest és családanyát; de meggyászolta Eleonorát Ferrara népe is, mely szerette őt bölcsességeért, emberséges gondolkodásaért s gyöngéd jótékonyságaért, miknek különösen élete utolsó idejében adta sok jelét.* Halálára a fiatal Ariosto írt gyászverset,* ki később nagy hőskölteményében is magasztalva emlékezett meg az elhúnytról* s véleményét más jeles kortársak is megerősítették.*
Eleonora levelei Beatrixhoz 1492 szeptember 9-ikéről. (Modenai levéltár, Minute d. 1. d. p.)
U. annak levele u. ahhoz 1493 július 21-ikéről u. ott.
U. annak levele u. ahhoz 1493 szeptember 10-ikéről u. ott.
Muratori: Antichitŕ Estensi (Scriptores) 258. l. Pastor (id. m. III. 85. l.) s mások is említik azt a kósza hírt, hogy Eleonorát férje, Ercole mérgezte volna meg, és pedig azért, mert értesült róla, hogy neje atyjától, a nápolyi királytól ösztönözve az ő élete ellen tör. A dolog nagyon kalandosan s valószínűtlenűl hangzik, s alighanem csak olyanok föltevésére vezetendők vissza, a kik – kivált az Este-ház körében gyakori családi öldökléseket tekintve, – sehogy sem tudtak megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy abban a korban és abban a házban kiválóbb egyéniség természetes halállal is mulhatott ki.
Burchkhardt: Cultur d. Ren. I. 53. l.
Orlando Furioso 13. ének, 68. versszak.
Castiglione id. m. II. 52. l. Sabadino id. m. 401 l. Phil. Bergomensis id. m. 165. s köv. l.
Írott nyomát nem bírjuk a Beatrix keservének e haláleset fölött, de kétségtelen, hogy annak híre Esztergomban nem kisebb fájdalmat keltett, mint Nápolyban, hol már október 19-ikén el volt terjedve.*
Notar Giacomo id. m. 177. l.
152. ESTEI HIPOLIT BÍBORNOK CZÍMERE.
(Ciacconius Historia Rom. Pontificum cz. művéből.)*
Estei Hipolit bíbornok czímere (544. l.) Ciacconius: «Historia Rom. Pontificum» cz. művéből.
Az öreg Ferrante vejéhez intézett levelében* kifejezést adva a saját bánatának is, keresztényi türelemre intette Ercolét, melylyel belé kell nyugodni a változhatatlanba. De ez a tanács csak szólam volt, mert az agg király maga legnehezebben viselte a csapást, melyet a sors e leánya halálával mért rá s megrendülve érezte át annak végzetes súlyát. Eleonora a maga szelid mérsékletével és okosságával volt az egyedüli, ki leánya, Beatrice útján befolyást tudott gyakorolni vejére, az ármányos Lodovico Sforzára. A míg ő élt, valamikép csak elszaggatta azokat a sötét számokat, melyeket a vénülő és elbetegesedett Ferrante, kinek lelkét sok elkövetett kegyetlenségének emléke is nyugtalanította, Milano felől mindegyre közeledni látott. Az ő szemében úgy tünt föl Lodovico, mint a judási áruló, kinek nyomában a franczia poroszlók be fognak hatolni Itália Gethsemane-kertjébe. És most egyszerre védtelennek látta magát a fenyegető végzettel szemben.*
Cod. Arag. II. 2. r. 286. l.
Antich. Estensi 259. l.
Ferrante már három év előtt – valószínűleg köszvényes – lábbajban szenvedett,* azonban erős akarata és tevékenységhez, mozgáshoz szokott természete nem engedte elhatalmasodni a bajt; csak mikor már hetven éves lett, s a sok kormányzati gondhoz és a trónja bizonytalan jövője miatti aggodalmakhoz még a milanói viszály s leánya halála fölötti bánat járultak, tört meg szemlátomást a szívós ember. Kedvét vesztette mindenhez, a mivel foglalkozni szokott, még a táplálkozás is terhére vált, búskomorrá lett s fájdalmak miatt kezdett panaszkodni; majd oly lelkiállapot vett rajta erőt, hogy nemcsak magányában heves beszédekre fakadt, hanem környezete jelenlétében is eszelős ember módjára összefüggéstelen, zavaros szavakat hallatott. 1494 január 23-ikán Tripergoleból, hol vadászni járt, meghűlve tért haza a Castello Nuovoba; csakhamar gutaütés jelenségei mutatkoztak s két nappal később meghalt a király.*
Leostello: Effemeridi 317. l.
Tristano Caracciolo: De Varietate Fortunae (Murat. Scriptores XXII.) 70–71., 116. l. Passero id. m. 56. l. Notar Giacomo id. m. 178. l. Muratori: Annali 46. köt. 197–198. l. P. Villari: Savonarola I. 213. l.
Nápolyi szokás szerint Alfonso trónörökös nyomban atyja halála után belovagolta a város utczáit, mnidenütt királyként üdvözöltetvén magát.* De a sietős hódolat senkit sem téveszthetett meg a helyzet rettentő veszélyei felől. Az öreg Ferrante, ki minden hibái mellett a korabeli olasz fejedelmek között mégis csak a legkülömb államférfi volt,* tapasztalatával, ügyességével, higgadtságával és tagadhatatlan tekintélyével nehezen bár, de tudott uralkodni e helyzet fölött; utódját mindenki gyűlölte, senki sem becsülte s mindaz a törekvés és érdek, mely a nápolyi uralom bukásához fűzte reményeit, megjöttnek látta a maga idejét. A közhit már atyja néhány kegyetlen tényét is Alfonsonak tulajdonította; ezeket némelyek állítása szerint trónra lépte után még nagyobbakkal tetézte, s híre olyan volt, hogy még arra is képesnek tartották, hogy titkos megbizottjai útján Velenczében a kutakat megmérgeztette.*
Passero, Not. Giacomo u. ott.
Gregorovius: Gesch. d. St. R. VII. köt. 332. .
Mémoires de Philippe de Comines VII. 285., 302. s köv. l.
Ingadozni érezvén trónját, s elkészűlve levén a külső támadásra, szövetségest keresett. Mindenekelőtt a pápa hatalmát igyekezett a maga részére megnyerni; a hűbéri adót, melyet atyja megtagadott, megfizette, Virginio Orsinit behódoltatta a pápának, a fiatal Borgiáknak herczegségeket adományozott, s ezzel elérte azt, hogy VI. Sándor egészen az ő oldalára állott, a nápolyi trónváltozás alkalmával igényökkel ismét jelentkezett francziákat elutasította s az Alfonso koronázásának fényét emelendő, annak végrehajtására a pápai követképen Juan Borgia bíbornokot küldte ki. Az általános nyugtalanságot és aggodalmakat elleplezendő, az új király pazar fénynyel koronáztatta meg magát 1494 május 8-ikán s a koronázással majdnem egyidejűleg ment végbe természetes leányának, a bájos Sanciának egybekelése a még alig fölserdült Gioffré Borgia pápai herczeggel, mely természetellenes házasság következménye lett az a szerep, a mit utóbb a fiatal herczegné Rómában vitt, hol a Gioffré idősebb testvérei s állítólag Estei Hipolit is versengtek kegyéért.*
Pastor id. m. III. 394. s köv. l. Notar Giacomo id. m. 180. s köv. l. Caracciolo: De Variet, fortunae (Murat. Script.) 117. l. Muratori: Annali 46. köt. 198. l. Gregorovius: Lucr. Borgia 95. l.
Beatrix, ki nyugtot nem találó kedélylyel fogadta gyors egymásután Ferrarából és Nápolyból a gyászjelentéseket s azután a bánatot feledtetni akaró ünneplések hírét, a nyár végén már arról is értesűlhetett, hogy atyja balsejtelmei teljesűltek, a történelem egyik legkalandosabb vállalkozása ténynyé vált. VIII. Károly, a fiatal franczia király, kit gyermekkorában Beatrixnak jegyesűl szánt atyja, s ki csak nem rég ragadta magához a teljes kormányzati hatalmat, merész és ábrándos dicsvágytól vezetve s nem hallgatva a higgadtabbak tanácsára, serege egy részét a havasokon hozva át, egy más részét pedig hajókon küldve a liguriai tenger partjaira, betört Olaszországba, hogy mint egy ítélkező felsőbb hatalom sújtson le Rómára és Nápolyra, s ezzel megnyitotta amaz idegen betörések sorát, melyek az olasz renaissance «kulturbachanaljá»-nak oly keserves véget szabtak.*
A VIII. Károly egész olaszországi hadjáratára nézve lásd: H. François Delaborde: L’Expédition de Charles VIII en Italie. Paris, Firmin-Didot, 1888.
Ennek a vállalkozásnak azonban voltak kétségkívül bizonyos előzményei is, melyek azt, ha nem is fosztják meg kalandos jellegétől, mégis némileg érthetőbbé teszik. A németrómai császárság tekintélyének lehanyatlása s a pápák avignoni székelése óta Francziaország bizonyos pártfogói, fővédúri szerepet látszott felvenni Olaszországgal szemben; maguk a pápák hívták olykor a franczia királyt segítségűl a guelf-pártok védelmére, vagy a török részéről fenyegető veszély ellen. Az Anjouk nápolyi trónkövetelése egy másik kínálkozó alkalom volt a koronkinti franczia beavatkozásra; Firenze és Milano már a XV. század első felében szövetségre léptek Francziaországgal, melynek uralkodóházával a Viscontiak sógorsági viszonyban állottak. Ezekhez a körülményekhez járult a sok elégedetlenség, melyet Nápolyban az Aragoniaiak kegyetlenkedése, Rómában és egyebütt a pápák nepotismusa s elvilágiasodása idézett föl s a mely csak egy külső hatalom beleszólásától remélhetett orvoslást vagy bosszút. A bárók lázadásának menekűltjei úgy festették le a gyönge tehetségű, tapasztalatlan s a mellett kalandvágyó fiatal franczia király előtt a nápolyi állapotokat, mintha ott mindenki megváltásként várná az ő jövetelét;* a VI. Sándortól fenyegetett Giuliano della Rovere bíbornok pedig, mióta Francziaországba volt kénytelen menekűlni, ott szenvedélye egész hevével ösztökélte Károlyt az elfajúlt pápai udvar megrendszabályozására; nem hiányoztak a hízelgők, kik a király képzeletét egy újnemű keresztesháború dicsőségének képeivel gyújtották lángra.* De legerősebb tényezője volt a vállalkozás megindításának kétségkívül Lodovico Sforza, ki a nápolyiak elleni dühétől elvakítva, a francziák segítségével Olaszország első hatalmának rangjára vélt emelkedhetni, s ki nemcsak kikötőhelyet adhatott a franczia hajórajnak a milanói fennhatóság alatt álló Génuában, hanem terve érdekében Károly tanácsadóinak megvesztegetésére is elég pénzzel rendelkezett.*
Villari, Savanarola I. 210 s köv. l.
Gregorovius, Geschichte d. St. R. VII. 322., 333. l.
Reumont, Lorenzo V. Med. I. 482. l. Ezt Comines (id. m. VII. 282. l.) maga elismeri s csak azt kifogásolja, miért nem kívántak több pénzt Lodovicotól.
153. VIII. KÁROLY, FRANCZIA KIRÁLY.
(Nicolo da Firenze érme után.)*
VIII. Károly franczia király (548. l.) Nicolo da Firenze érme után. Heyss «Les medailleurs de la Renaissance» cz. műve V. kötetéből. Körirata: KAROLVS OCTAVVS FRANCORVM IERVSALEN ET CICILIE REX.
Nápolyban az udvari nép eleinte kicsinyelni látszott a veszélyt; a trónörökösnek inkább szokott kedvteléseire volt gondja, Pontano, az államminiszter pedig hetykén hivatkozott rá, hogy hány francziával bántak ők már el a múltban.* Ellenben Alfonso már tavaszszal hozzáfogott a fegyverkezéshez, s a pápa, – ki érezte, hogy a fenyegető csapás kettejök ellen irányúl, – szoros szövetségre lépett vele s teljes bizalmába fogadta őt.* Közös megállapodásukhoz képest a nápolyi hajóraj Federigo herczeg, a király öcscsének vezetése alatt Génua alá vonúlt, hogy a francziák partraszállását megakadályozza, míg a szárazföldi sereg javarésze Ferrandino, calabriai herczeg vezetése alatt a Romagnába hatolt, hogy a nápolyi birodalmat betörés ellen védje.*
Giul. Grimaldi: Bernardo Dovizi alla corte d’ Alfonso II. (Arch. Stor. Napol. XXV. köt. 225. s köv. l.)
Gregorovius, Lucr. Borgia 75. l.
Passero id. m. 62–63. l. Muratori, Annali 46. köt. 200. l.
A sorshatalmak azonban a franczia királylyal látszottak szövetkezni. Károly szeptember 5-ikén már Turinban volt s hajóhada 8-ikán Rappalonál a nápolyi hajórajt csúfos veszteséggel űzte vissza. Még a király hirtelen megbetegedése sem szolgált komoly akadályaúl a franczia csapatok előnyomúlásának; október közepén már diadallal vonúltak be Paviába s kevéssel később a szerencsétlen, ifjú milanói herczeg, Gian Galeazzo Sforza, ki közhit szerint lassú hatású méreg áldozata lett, kimúlt és Lodovico il Moro immár törvényes és korlátlan urává lett Milanónak, míg a nápolyi király leányát, az elhúnyt herceg özvegyét fogolyként őrizték várában. Velencze tétlen maradt, Forli, majd Ferrara is a francziák mellé állott s így Nápoly szárazföldi seregének is csakhamar hátrálnia kellett.*
Pastor id. m. III. 313. s köv. l. Gregorovius Geschichte d. St. R. VII. 340. s köv. l.
A franczia király kardcsapás nélkül bevonúlván Firenzébe is, most már kiáltványt intézett Olaszország népéhez, melyben kijelentette, hogy jövetelének egyedűli czélja az őt örökjogon megillető nápolyi királyság elfoglalása a török elleni sikeres hadviselés okából, s a mint a pápa a fenyegető veszélyt a saját fejéről elvonúlni látta, többé nem sokat törődött szövetségesével, a nápolyi királylyal, kire most már föltartóztathatatlanúl rázúdúlt végzete.
GÉNUA SCHEDEL KRÓNIKÁJÁBAN.*
Genova (550. l.) Schedel Világkrónikájából.
Karácsonyt s az 1495-iki újévet kissé tolakodó vendégként Rómában töltvén Károly, január 28-ikán elindúlt Nápoly felé. Alfonso király, kiről egy, a nápolyiak iránt kétségkívűl ellenséges, de mély emberismeretről tanuskodó egykorú emlékirat szerzője, Philippe de Comines franczia államférfiú azt az itéletet mondja, hogy «kegyetlen ember lévén, nem lehetett bátor»,* s kinek a közeledő veszély tudata, lelkiismerete szavát is fölkelthette, rémlátomásoktól gyötörve várta a francziák közeledését. Majd atyja szellemét vélte álmában láthatni, s az tudtára adta, hogy hiábavaló minden erőlködése: egész nemzetségének el kell pusztúlnia bűnei miatt; majd éjszakákon át kiáltozni hallották, hogy már jönnek a francziák! fák és kövek megelevenedtek körülötte s haláljóslatként zúgták fülébe Francziaország nevét.*
Mémoires, VII. 305. l.
U. ott, továbbá: Guicciardini id. m. I. 128. l. Summonte id. m. III. 502. l.
Mikor Alfonso hírül vette, hogy az Abruzzokbeli városai egymásután föltűzik a franczia lobogót, már január 23-ikán lemondott a trónról. Elsőszülött fia, Ferrandino, jogainak elismerése végett a kard és zászló előlvitelével új királyként körüllovagolta a várost, Alfonso azonban a királyi család nőtagjainak siránkozásai között, kincseivel megrakott hajókon Siciliába menekűlt s bújában a Messina melletti mazzarai kolostorba vonúlván, ott buzgó vallásos gyakorlatoknak és önsanyargatásnak adta magát, míg a lelki kínoktól elgyötörve, még ugyanazon év őszén sírba szállott.* Hogy ez a szerencsétlen király valóban szerette húgát, Beatrixot, azt végrendelete mutatja, melyben fiának és utódjának meghagyta és szívére kötötte, hogy tőle telhetőleg gondját viselje a magyar királynénak; s mintegy előrelátva a következményeket, arra is utasította, hogy ha Beatrix hazájába visszatérne, fogadja szívesen és tartsa országában, megosztva vele a mije van, hogy tisztes megélése legyen, mert «ez a királyné oly erényesen viselte és viseli magát, hogy a legjobb bánásmódot érdemli».* Mint látni fogjuk, Alfonso utódjai meg is szívlelték e végrendelkezést, Beatrix pedig beteljesedve láthatta bátyja sorsában a jóslatot, melyet állítólag nagyatyjuk az unokája születésekor megjelent üstökös csillagból merített, hogy e gyermek fogja egykor házának bukását előidézni s Itáliát lángba borítani;* és csak e balvégzetnek tulajdoníthatta, hogy imént elhalt nővérének fia, Estei Fernando maga is franczia szolgálatba lépett s részt vett a hadjáratban, mely következményeiben anyja családját trónjától végleg megfosztotta.*
Fuscolillo id. m. (Arch. Stor. Nap.) 58. l. Passero id. m. 64–65., 90. l. Notar Giacomo id. m. 185–186., 190. l. Summonte id. m. III. 502. l.
Gius. Cosenza: La Chiera e il Convento di S. Pietro Martire, Nap. Nobiliss. IX. 108. l. jegyzet.
Reumont, Carafa v. Madd. I. 19. l.
Litta id. m. 39. füz. XII. táb.
Ferrandinonak, az új királynak, kit a nép kedvelt s kiről jeles fejedelmi tulajdonokat jegyeztek föl kortársai, ellentállása szintén nem tarthatott soká; a francziák már február 16-ikán kezökben tartották az erős Gaetát s miután Nápolyban már jövetelök előtt fölbomlott minden rend s megindúlt a rablás és gyújtogatás, 22-ikén bevonúltak a fővárosba is; «fasarkantyúval jöhettek volna, – jegyezte meg a pápa, – s nem volt egyéb fáradságuk, mint krétával megjelölni a szállásokat».* Egy nappal előbb, látván, mint szakadoznak el egyenként hívei s a fosztogatók már istállóiba hatolnak, a jobb sorsra méltó, elődei bűneiért bűnhődő ifjú király családjával együtt elhagyta utolsó nápolyi mentsvárát, a Castello dell’ Ovót s elégetvén hátramaradt hajóit, Procida szigetére, majd onnan Ischiára vonúlt vissza, fájdalmában a zsoltár szavait hangoztatva: «Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáz, ki azt őrzi!»*
Phil. d. Comines id. m. VII. 304. l.
Guicciardini id. m. I. 138. l.
A nápolyiak magatartása teljesen méltó volt oly néphez, melyet «mindenki hatalmába keríthet, mert mindenekfölött a változást szereti».* A Ferrante egykori minisztere és kegyencze, Giovano Pontano volt az, a ki magasztaló beszéd kíséretében adta át a rábízott paloták kulcsait a franczia királynak, nem kímélve beszédjében azokat az uralkodókat sem, kiknek bizalmát élvezte.*
Comines id. könyv 381. l.
Guicciardini id. m. I. 182–183. l. A Guicciardini szigorú ítéletét Pontanoról újabban enyhíteni igyekezett Orecte Mastroianni (l. műve ismertetését az Arch. Stor. Napol. XXVII. köt. 202. lapján) arra utalván, hogy Pontano, mint a paloták kulcsainak őrzője, kénytelen volt az átadást teljesíteni, s hogy az Aragoniaiaknál híven kitartott Chariteo és Sanazzaro nem magasztalták volna később is mesteröket, ha őt árulónak kellett volna tekinteniök.
Károly elfoglalván a várost, azonnal ostrom alá fogta a Ferrandinotól hátrahagyott őrségtől védelmezett Castello Nuovot, valamint a Pizzafalcone erődöt és azzal összefüggő Castello dell’ Ovot; a várak marczius első felében egyenkint megadták magukat* s a hódító békésnek mutatkozó kormányzatot rendezett be a nápolyi tartományban, enyhítve a nép terheit és az Aragoniaiak némely jogfosztó s igazságtalan intézkedéseért is orvoslást nyujtva.* Míg ő és harczosai ittasan a könnyű diadaltól, Nápoly kínálkozó élvezeteibe merűltek, fenyegető felhők kezdték egöket elborítani. Az ajánlat, melyet Károly a nápolyi király nagybátyjának, Federigo herczegnek a béke kedveért tett, hogy t. i. úgy neki, mint unokaöcscsének Francziaországban adna kárpótlásúl birtokokat, ezúttal még visszautasítással találkozott;* a spanyol király, ki a saját uralmát is – különösen Siciliában – fenyegetve látta volna, ha a francziáknak sikerűl magukat állandóan befészkelni Délolaszországba, követei útján erélyesen tiltakozott Nápoly meghódítása ellen.* A francziák nápolyi időzésének legelső napjaiban – állítólag a Borgiák mérgétől – meghalt Dsem herczeg, kinek birtokára egykor Mátyás oly hevesen törekedett, s kinek átengedését Károly a pápától a török elleni keresztesháború érdekében való fölhasználás czímén csikarta ki.* Ezáltal az egész franczia vállalkozás utolsó látszatát is elvesztette annak, mintha a félhold ellen irányulna. Olaszország fejedelmei, köztük a pápa is, a német császárral és spanyol királylyal már márczius végén titkos szövetséget kötöttek Velenczében a franczia király hódító sznádékainak meghiúsítására.*
Notar Giacomo id. m. 188–189. l. Passero id. m. 69–70. l. Fuscolillo id. m. 59. l.
Sommario degli atti d. Cancellaria di Carlo VIII a Napoli, Arch. Stor. Napol. 1895. évf. 583. l.
Comines id. m. VII. 310. l. Passero id. h.
Gregorovius, Geschichte d. St. R. VII. 367. l.
Pastor id. m. III. 334. l.
Gregorovius most id. köt. 369. l.
155. A CASTELLO DELL’ OVO NÁPOLYBAN.*
A Castello dell’ Ovo (533. l.) Fénykép után, először szerző «Italia» cz. művében jelent meg.
Miután Károlynak az az igyekezete, hogy a pápa investituráját eszközölje ki nápolyi uralma számára, nem sikerűlt, minden pápai szentesítés nélkül koronázásszerű szertartást, s birtokbavételt jelentő ünnepi körmenetet rendezett Nápolyban, május 12-ikén s kevéssel később, d’Aubignyra és Montpensierra bízván megfelelő sereggel a meghódított tartományok megőrzését, csapatai egy részével s hozzá csatlakozott olasz híveivel elhagyta Nápolyt.*
Notar Giacomo id. m. 192. l. Passero id. m. 72. l. Fuscolillo id. h.
Csakhamar kitűnt, hogy a könnyű hódítás nem jelentett maradandó birtoklást. Míg a franczia király véres csatákban átvágva magát a most már jobbára ellene forduló olasz tartományokon, hazájába tért, azalatt Nápolyban az Aragoniai ház szinte könnyű szerrel foglalta vissza régi uralmát. A francziákat Nápoly birtoka elbizakodottakká és elpuhultakká tette; így egyszerre lettek gyűlöltek s szüntek meg félelmesek lenni. Az elűzött Ferrandino előbb Sziciliában egyesülvén a már akkor hírneves Gonsalvo de Cordova vezérlete alatt álló spanyol hajóhaddal, julius elsején visszatért Nápolyba, a hol a nép ujjongással fogadta, mert megtanúlta időközben, hogy a «benszülötteknél mennyivel gyűlöletesebb az idegen járom».*
Villari, Savanarola, I. 370–371. l. Symons id. m. I. (The age of despots) 524. l.
A francziáktól megszállott várak Nápolyban és a vidéken még egy ideig tartották magukat s kisebb csatározások még az 1496. évben is előfordúltak a mantuaiaktól és velenczeiektől is támogatott nápolyiak s a visszamaradt franczia csapatok között; de 1496 nyarán Ferrandino már majdnem az egész nápolyi királyság urának tekinthette magát. Ekkor az addig nőtlen, bár 27 éves király megnősűlt s pedig a saját nagynénjét, a nála ugyan jóval fiatalabb Giovanna herczegnőt, I. Ferranténak második házasságából született leányát vette nőül.* Az egykorú Philippe de Comines megbotránykozott e vérfertőző házasság fölött* s annak tulajdonította, hogy az ifjú király alig néhány nappal e házasságkötés után hirtelen megbetegedett s még ugyanazon év október 7-ikén meghalt, özvegyűl hagyván még csak tizenhat éves nejét, a «szomorú királynét», – la triste reyna – mint ez magát azontúl nevezte, s előidézvén azt, hogy Nápoly kevesebb mint három év alatt négyszer cserélt urat.*
Caputo id. m. 56–57. l. Passero id. m. 95., 105–111. l. Notar Giacomo 209–210. l.
Id. m. VIII. 373. l.
Fuscolillo id. m. 61. l. Notar Giacomo id. m. 209–210. l. Passero id. m. 105–110. l. Guicciardini id. m. II. 65. l. A «triste reyna» czímet l. Ferrante özvegye is viselte: Luigi Volpicella Maso d’Aquosa, Arch. Stor. Nap. I. 123. l.
Ferrandinonak gyermeke nem lévén, utódja az Aragoniaiak alig visszaállított trónján nagybátyja, a Ferrante másodszülött fia, Federigo lett, egy szelíd, nemes lelkületű fejedelem, ki soha trónra nem számítván, inkább a szellemi élvezetek felé fordúlt, őszinte barátja volt a költészetnek, tudománynak és a művészeteknek s jeles fejedelemmé válhatott volna békésebb, nyugodtabb időkben mint a minők reá vártak.*
Passero id. m. 110–111. l. Biancardi id. m. 392. l. Reumont, Die Carafa I. 32. l.
A nápolyi viszonyoknak ez a kaleidoszkopszerű változása Beatrixot nemcsak családja sorsa szempontjából érdekelte, hanem azért is, mert tudta, hogy annak kihatása van a saját magyarországi helyzetére,* és hogy ügyének főkép Rómában legerősebb támasza a nápolyi udvar; a mint ennek a biztonsága és hatalma alábbszállott vagy emelkedett, a szerint csökkent vagy nőtt a befolyás is, melyet onnan az ő érdekében a római curiára gyakorolhattak. Rég meggyőződvén róla, hogy Ulászló és a magyarok az ő vélt igazának sem könyörgéssel, sem fenyegetéssel meg nem nyerhetők többé, s másrészt a király is lemondani levén kénytelen a békés kiegyenlítés minden reményéről, a házassági pör harczterét mindketten egészen Rómába helyezték át s a diplomáczia akkor használatos minden eszközével vitték azt tovább. Annyi csalódás, keserűség és megaláztatás után Beatrixban még mindig megvolt az a makacs merészség, hogy a pápa, mint legfőbb bíró, döntésének segítségével akarta magát föltolni egy férfi hitveséűl, ki őt visszautasította, s egy ország királynéjáúl, mely gyűlölete félreismerhetetlen jeleivel idegenkedett tőle.
Hogy Olaszországban így vélekedtek, mutatja Ascanio Sforza bíbornok 1495 július 26-ikáról Lodovicohoz intézett levelének e mondata: «credo, che quando il re de Hungaria havera sentito l’ intrata in Napole de sua Maestŕ, forse mutarŕ, pensiero…» (Milanói levéltár, Pot. Est. Roma; Ak. tört. biz. más. tára.)
Már láttuk, mily becses szövetségest nyert a királyné a Bianca Maria Sforza házassági ügyében beállott fordulat óta a milanói herczegben. Ez, valószínűleg nejének s apósának befolyása következtében is, és tekintet nélkül a nápolyiakkal való rossz viszonyára, a bátyja, a bíbornok s követe útján folyton érintkezésben volt Rómával s ott buzgón működött a Beatrix érdekében; apósa, Ercole herczeg arra is rá akarta venni, hogy Miksa császárt – most már unokahúgának férjét – nyerje meg közbenjáróúl, de a herczeg ezt ekkor még nem látszott ildomosnak tartani.*
Ercole levele Beatrixhoz 1493 deczember 17-ikéről és a nápolyi királyhoz u. a. hó 18-ikáról, mindkettő a modenai levéltárban (Canc. Duc. Min. d. lett. a Princ. est. Napoli), úgyszintén Lodovico Sforza levele Ercoléhoz 1494 márczius 23-ikáról, a milanói levéltárban (másolata az Akad. tört. biz. más. tárában.)
A pápa Ferranténak tett igéretét ennek halála után is megtartotta s 1494 tavaszán* Magyarországba küldte követképen a nápolyiak bizalmát bíró Orsi Orsini teanoi püspököt azzal az egyenes utasítással, hogy Ulászlót házassági kötelezettség teljesítésére igyekezzék rávenni. A pápai legátus mindenekelőtt Budán Ulászlónál magánkihallgatáson jelent meg* s előadta küldetése czélját, mire a király válaszát megfontolni kívánván, annak megadását későbbre igérte. Két nap múlva újból fogadván a püspököt, ekkor már kíséretében volt a kalocsai érsek s a győri püspök is, s ez utóbbi t. i. Bakócz, fejtette ki a király álláspontját, mely szerint csodálkozik az özvegy királyné zaklatásai fölött s a történt házasságkötést úgy azzal ellenkező szándéka, mint Brandenburgi Borbálával szemben fönnálló kötelezettsége miatt érvénytelennek tekinti. Kérte a legátust a király, igyekezzék magát az előzmények és viszonyok iránt tájékozni s beszélje le a királynét lehetetlen követeléséről. Ulászló még az nap Lőcsére utazván, hol testvéreivel volt találkozása, Orsini az ő távollétét használta föl arra, hogy Beatrixot Esztergomban fölkeresse s tapasztalatait vele közölje. A királynéval történt megállapodás értelmében a pápai követ, mintegy a maga eljárásának támogatására s a király meggyőzése végett, meghívta Filipecz Jánost, a volt nagyváradi püspököt s Jánost, az azóta szintén szerzetesi csuhát öltött volt csanádi püspököt, úgyszintén bizonyos Bál Mihály lengyel szerzetest, mint oly férfiakat, kiknek Ulászlóra köztudomás szerint nagy befolyásuk van.
Pray (id. m. IV. 254. l.) a legátus jövetelét 1493-ra teszi; ideje pontosan meg nem állapítható, de abból, hogy 1494 augusztus 11-ikéről kelt már id. jelentésének tanusága szerint mindjárt az első kihallgatás után két nappal Ulászló Lőcsére utazott s tudjuk, hogy a lőcsei találkozó 1494 április második felében volt, következtethetjük, hogy Orsini csak ezen év tavaszán érkezett Budára.
Lásd úgy erre, mint a következőkre nézve a legátus többször id. jelentését.
156. A KASSAI DÓM A RESTAURÁLÁS ELŐTT.*
A kassai dom a restaurálás előtt. (559. l.) Richter Aurél rajza.
Orsini azonban a király visszatérésére túlsoká várakozván Budán, az ő engedélyével Kassára ment utána s ott újabb fogadtatásban részesűlt és kihallgatást nyertek a tőle meghívott szerzetesek is. Ulászló most már valamivel enyhébb formában nyilatkozott, de lényegében nem tágított. Kijelentette, hogy ha csak rajta állana, ő a pápa kívánsága előtt meghajolna, ámde az ország Rendei hallani sem akarnak Beatrixról,* kinek egész bűnlajstromát újra elősorolta, hivatkozva nyilván alaptalan mendemondákra is és mindazokra az érvekre, melyeket már a Sánkfalvi küldetésekor szerkesztett védiratból ismerünk. Végül keserű panaszra fakadt azért, hogy a pápa tőle, ki a kereszténység védelmében fáradozik, megtagadja azt, a mit más uralkodóknak szívesen megtett, hogy t. i. őt e gyűlölt házassági kötelezettség alól fölmentené. A legátus – saját jelentése szerint, – keményen rászólt a királyra; visszautasította azt a föltevését, mintha a pápa részrehajlóan járna el, kiemelte előtte küldetése fontosságát, a Szentszék iránti tartozó engedelmességet, a régi és dicső nápolyi uralkodóház iránti tartozó tiszteletet, az özvegy királynétól neki tett szolgálatokat, az igazság és méltányosság követelményeit, s arra intette őt, hogy «hálátlanúl rá ne szedje a királynét». Ulászló – a püspök benyomása szerint – nem vette zokon sem az ő intelmeit, sem a meghítt közbenjárók előterjesztéseit, de hajthatatlanúl megmaradt nézete mellett s a győri püspökhöz utasította őt, a ki azonban – ismerve a király fölfogását – semmi további közbenjárásra nem vállalkozott, úgy hogy a legátus – ki időközben a pápától már sürgető brevét is kapott, – tulajdonképen eredménytelenűl utazott el Kassáról Nagyváradra.
Pray (id. h.) úgy adja elő az Orsini küldetésének történetét, hogy Ulászló, a pápai legátust meggyőzendő, a főrendeket összehívta s azokkal tanácskozott; ennek a követjelentésben nincs nyoma. Egyébiránt úgy Pray, mint valószínűleg forrása, Istvánffy (id. m. 24., 44. s köv. l.) a követjárást, Beatrix végleges kikosarazását a pápai döntést s a királyné elbujdosását nagyon drámai módon, mint közvetetlenül egymásból folyó dolgokat tüntetik föl, holott azok – tudvalevőleg – közel 10 évi kínos vergődésnek külömböző fázisai voltak.
E követjárás további lefolyásáról biztos adataink nincsenek; de valószínűnek kell tartanunk, hogy a teanoi püspök Nagyváradról még Esztergomba ment, mert szeptember 18-ikáról van keltezve az a többször idézett írásbeli ügyismertetés, mely a Beatrix nevében a pápai követ részére iratott.* Ebben a királyné nemcsak a házassági ügy keletkezését és fejlődését adja elő a maga álláspontja szerint, hanem élesen czáfolja azokat az állításokat is, melyeket a király a házasság végrehajtásának, föloldhatóságának s a királyné áruló törekvéseinek kérdésében nyilván a legátus előtt mondott, s azokat alaptalanoknak, a maga eljárását pedig a jogos önvédelem tényének igyekszik föltüntetni.
A velenczei Szent-Márk könyvtárban.
A legátus kétségkívül még az elmondottak után is próbált, – és pedig a nápolyi követtel egyetemben – Ulászlónál előterjesztéseivel czélt érni, míg ez türelmét végkép elvesztve, rideg visszautasításban nem részesítette kísérleteit; mert ismerünk egy később a királyhoz intézett pápai brevét,* mely sérelemképen hozza föl, hogy Ulászló a nevezett követeknek javaslatait még csak meghallgatni sem akarta s őket magától eltiltotta, sőt megfenyegette. Ez már 1495 tavaszán történhetett.* Nem tudhatjuk mily benyomásokkal és szándékokkal hagyta el a teanoi püspök Magyarországot, de az bizonyos, hogy Rómába csak írott jelentései juthattak, mert ő maga – valószínűleg szintén a Beatrix kárára, – visszautaztában a karinthiai Villach városában megbetegedett s meghalt.*
Ez a breve is bennefoglaltatik a bécsi cs. és kir. házi-udvari és állami levéltárnak az Ulászló és Beatrix házassági pöréről 1500 április 3-iki kelettel fölvett függőpecsétes okmányában. Ezt az eddig kiadatlan okmányt Horváth Mihály ismertette röviden a Magyar Tört. Tár. IX. kötetének (1861.) 77. lapján. (Magyar Regesták a bécsi csász. levéltárból.)
Lodovico Sforza levele Taddeo Vimercati velenczei követhez 1495 július 16-ikáról: Milanói levéltár. Pot. Est. Venezia. (Ak. Tört. biz. más.)
Bonfin V., III. 518. l. Istvánffy id. m. 24. l.
Ulászlót méltán aggasztotta a hangulat, melyet házassági ügyében a pápai curiánál tapasztalt s ezért 1495 tavaszán ismét követett küldött Rómába Brandis János személyében,* egy évvel később pedig újabb követség ment, folytonos utalással a török elleni kétségbeesett küzdelemre, kérni, rimánkodni a pápánál a kínos ügy kedvező elintézését, hogy a király egy megfelelő házassággal véget vethessen háza és országa bizonytalan állapotának.* De mind hiába! Beatrix diplomacziája még mindig, a nápolyi bonyodalomnak közepett is, sikeresebbnek bizonyúlt. Leveleket írt Lodovico Sforzának s külön nejének is, az ő unokahúgának, majd kérve, majd köszönve közbenjárásukat.* Giovan Battista Carafát, Stefano da Capua szerzetest és udvari emberét, Joan Moncayot követekűl küldte Milanoba, Rómába, Nápolyba, sőt Spanyolországba is.* Sógora Ercole is leveleket váltott vejével, a milanói herczeggel,* ki a legnagyobb tevékenységet fejtette ki a Beatrix érdekében leveleivel, követei útján s Ascanio bíbornok közbejöttével.* Bevonták akcziójukba Miksa császárt, kit a milanói követ, Erasmo Brasca még annak a tervnek is megnyert, hogy a brandenburgi őrgróf egy leányát Fernandino, nápolyi király vegye el; Miksa készséggel megígérte közbenjárását a Beatrix érdekében, annál inkább, mert, – mint már említettük, – Ulászlónak ilyen, előreláthatólag meddő házassága az ő öröklési igényének kedvezett volna.* Kísérletet tettek Velencze megnyerésére is, de a doge, Agostino Barbadico kereken kijelentette, hogy semmi köze a Beatrix házassági ügyéhez.* A fiatal nápolyi király, megemlékezve atyja rendelkezéséről, alig hogy trónját visszafoglalta, legerélyesebben karolta föl nagynénje érdekét; kieszközölte, hogy Rómában a rokon spanyol király követe is támogatta az övének lépéseit. Az egyesült milanói és nápolyi besúgásoknak sikerűlt a pápával elhitetni, hogy Ulászló a franczia királylyal van szövetségben, kiben akkor VI. Sándor úgy a saját székének, mint Olaszországnak legnagyobb ellenségét látta; ennek következtében a pápa a legridegebben fogadta Ulászló követeit s kijelentette nekik, hogy országuknak minden viszontagsága csak büntetése királyuk bűneinek, a ki megtagadja érvényesen megkötött házasságát s most a vérszopó francziákkal szövetkezik. Az elképedt magyar követek váltig bizonygatták, hogy királyuk semmiféle szövetséget sem kötött Francziaországgal, de egyúttal kijelentették, hogy inkább meghal, mintsem hogy Beatrixot nőül vegye.*
Czaich Á. Gilbert: Adalék II. Ulászló és Beatrix házassága ügyéhez. Századok, 1903. 862. l.
Stefano Taverna követjelentése Rómából Milanóba 1496 április 7-ikéről. (Milanói levéltár. Pot. Est. Roma. Ak. Tört. biz. más. tára.)
Beatrix levele Lodovico Sforzához 1495 október 4-ikéről és ennek nejéhez u. a. napról; u. annak levele Lodovicohoz 1495 deczember 1-éről; u. annak levele ugyanakkor 1496 július 22-ikéről, valamennyi a milanói levéltárban (Pot. Est. Ungheria; Ak. tört. biz. más. tárában).
Beatrix id. levele Lodovico Sforzához 1495 deczember 1-től; ennek válasza 1496 január 8-ikáról; Beatrix id. levele Lodovico Sforzához 1496 július 22-ikéről, ennek levele a spanyol királyhoz 1496 október 10-ikéről; valamennyi a milanói levéltárban, másolataik az Ak. tört. biz. gyüjteményében.
Ercole levele Lodovico Sforzához 1495 július 11-ikéről és 1496 márczius 1-ről u. ott.
Lodovico Sforza levele Ercoléhoz 1495 július 16-ikáról, Tad. Vimercatihoz u. a. napról, Beatrixhoz u. a. év november 9-ikéről és 1496 januárius 8-ikáról, követutasítása németországi követéhez 1496 április 8-ikáról, spanyolországi követéhez 1496 szeptember 22-ikéről, levele Ascanio Sforzához 1496 július 23-ikáról és november 9-ikéről; Tad. Vimercati követjelentése Velenczéből Milanóba 1495 július 20-ikáról, Erasmo Brasca követjelentése Augsburgból Milanóba 1496 februárius 12-ikéről, Stef. Taverna id. követjelentései; Ascanio Sforza levele Lodovicohoz 1495 július 26-ikáról és 1496 október 6-ikáról Rómából; Beatrice Sforza-Este levele Beatrix királynéhoz 1495 november 9-ikéről és 1496 januárius 8-ikáról, valamennyi u. ott.
Erasmo Brasca id. követjelentése 1496 februárius 12-ikéről u. ott.
Tad. Vimercati id. követjelentése 1495 július 20-ikáról u. ott.
Stef. Taverna id. jelentése 1496 április 7-ikéről.
Ugyanazon év őszén a pápa még határozottabb lépést tett a Beatrix érdekében. Szeptember 12-ikéről keltezett brevét intézett Ulászlóhoz,* melyben hivatkozva a kimúlt teanoi püspök útján küldött eredménytelen intelmekre, a spanyol és nápolyi királyoknak az ügy miatti sértődésére és sürgető kéréseire, apostoli tekintélyével hívja fel őt, hogy Beatrixot megkötött házasságuknak megfelelően hitvesi szeretetébe fogadja. Késznek nyilatkozik Ulászlót a Brandenburgi Borbálával állítólag előbb megkötött házasságának minden jogkövetkezményei alól föloldani s egyúttal kiközösítés terhe alatt eltiltja attól, hogy más házasságra lépjen; utasítja végűl, hogy a mennyiben e fölhívásnak megfelelni hajlandó nem volna, okait e levél vételétől számított két hónap alatt terjessze elő követe útján, mert ellenesetben a pápa az ő további meghallgatása nélkül fog ebben az ügyben dönteni.
Ez a breve is bennefoglaltatik a bécsi udv. levéltár id. függőpecsétes oklevelében; a brevét magát közölte Philipp Ernst Spiess: Aufklärungen in d. Geschichte u. Diplomatik (Bayreuth 1791.) cz. műve függelékének 284. lapján.
A milanói herczeg sürgetésére,* ezt a brevét el is küldték rendeltetése helyére; Bartolommeo de Miranda pápai futár vitte, még pedig biztosság okából két példányban, s 1496 november 17-ikén Tatán kézbesítette Ulászlónak, ki éppen várából lépett ki fényes kísérettel, s eleinte vonakodni látszott az írás átvételétől, a miért a futárnak ezüst pálczája előmutatásával kellett hivatalos minőségét igazolnia.*
Ascanio Sforzához 1496 október 10-ikéről int. levél a milanói levéltárban, (Sez. Stor. Pot. Est. Roma.)
A futár jelentése is közölve van az id. bécsi okmányban; lásd Horváth Mihály: Magy. történelme III. 283. l.
Ulászlónak éppen elég baja volt országában, hogy annál nehezebben viselje a csalárd cselekedete miatt őt érő zaklatásokat s az akadályokat, melyek abból eredőleg egy, helyzetének javítására szolgáló házasság megkötése elé gördűltek. A kincstár bevételei egyenes arányban hanyatlottak a királyi tekintélylyel, az országgyűlések kölcsönös vádaskodás mellett mindinkább anarchikus állapotokat tüntettek föl s mikor a király merész elhatározással a Mátyás példáját akarva követni, országgyűlés összehívása nélkűl, csupán a főrendekkel tanácskozva, adót vetett ki, valóságos lázadás támadt, különösen Erdélyben; később Ujlaki Lőrincz, majd Frangepán Bernardin tűzték ki a nyílt pártütés zászlaját s ez utóbbinak sikerűlt Corvin Jánost is magához vonnia, ki 1496 tavaszán leányát, Frangepán Beatrixot vette nőűl. Bár ez a mozgalom inkább csak Horvátországra szorítkozott, az oligarchia küzdelme a királyi hatalom ellen s a köznemességé az oligarchia ellen az egész országot magával ragadta. Általános volt az elégedetlenség és zúgolódás; a gyűlölet ugyan főkép a hatalmat mindinkább magukhoz ragadó Bakócz kanczellár és Zápolyai nádor ellen irányúlt, de a megvetéssel volt határos az a megítélés, melyben maga Ulászló majdnem országszerte részesűlt; a nemzet szemében még mindig idegen, bizalmat sem maga iránt kelteni, sem a magyarok iránt érezni nem tudott; ha már az anyagi szükség, melylyel folytonosan küzdenie kellett, csökkentette tekintélyét, tehetetlen ravaszkodása még inkább aláásta azt.*
Tubero id. m. 243. l. Heltai id. m. II. 375. l.
157. FRANGEPÁN BEATRIX.*
Frangepán Beatrix (564. l.) Egykorú kép után, melynek hollétét nem tudjuk, Mogyoróssy János közölte «Történelmi adatok Szerémi György emlékiratából» cz. művében.
Beatrix nem hízeleghetett magának azzal, hogy a királynak ennyire megrendűlt tekintélyét és népszerűségét a vele kötendő frigy megerősíthetné; de Ulászló állásának gyöngeségét mindenesetre fölhasználhatni vélte arra, hogy fölötte künn és benn könnyebben győzedelmeskedhessék. Másrészt a király a passiv ellenállásával elért huzavonában is már bizonyos előnyt láthatott magára nézve, mert a Beatrix ismert magtalansága évről-évre haladó korával mind alkalmatlanabbá tette őt arra, hogy a nemzet a Habsburgoktól való függetlenségének reményeit az ő anyaságába helyezze. E mellett tudta Ulászló s tudatosan része is volt benne, hogy a Beatrix helyzete, vagyoni állása, tekintélye az országban legalább ugyanoly mértékben hanyatlott, mint az övé.
Az 1494. évtől kezdve jeleivel találkozunk annak, hogy Ulászló a királynénak a bányavárosok fölött gyakorolt jogait s onnan húzott hasznát korlátozni vagy elvonni igyekszik. 1494-ben rendeletet ad ki, hogy abból a pénzből, melyet Zápolyai István némely régi ezüstneműiből az ország szükségeire veretni fog, a körmöczi kamara a királynénak, – kit erről állítólag értesíteni fog, – semmi jövedelmet se juttasson.* 1496 áprilisban pedig a lengyel uralkodóháztól pártfogolt Thurzó János krakói bírónak és fiának Györgynek engedélyt ad Beszterczebányán kohóépítésre s kiváltságot az ott olvasztandó réznek és ezüstnek a kamarai beváltás alóli mentességére; ezt az engedélyt később még több kohó építésére terjeszti ki.*
Hatvani: Magy. tört. okmánytár t. 16. l.
Kachelmann id. köt. 123. l. A beszterczebányai erdőigazg. régi irat. tart. jegyzéke, 70. l.
Az ily beavatkozások ellenére Beatrix tovább is rendeleteket ad ki bányavárosi, úgy mint sókamarai ügyekben. Egyszer Kassát utasítja, hogy a visszatérítendő sőt az elmozdított kamaragróf helyett az újnak szolgáltassa ki;* másszor Körmöczbányára is kiterjeszti Mátyás királynak Selmeczbányára vonatkozó régi tilalmát, mely szerint a bányavárosokban más mint bányaműveléssel foglalkozó bormérési jogot nem gyakorolhat.* 1496-ban a körmöczi főkamara, melyet addig az érdemes, öreg Schayder Péter vezetett, a királyné intézkedéséből jut a már említett Thurzó János birtokába,* de tekintettel ennek lengyel összeköttetéseire valószínű, hogy ebben a tényben a király akarata érvényesűlt. Ugyanazon évben a kassai sókamarát két udvari emberére, Sigismondo de Clariora és Antonio de Ranaldora bízza, s ehhez képest utasítja Bártfa városát, hogy a sóeladás tekintetében ezeknek intézkedéseihez alkalmazkodjék.* Később látjuk, hogy Selmecz- és Hodrusbánya polgárai és a Nagylucsei Balázs birtokában levő Csernovicz lakosai közt támadt véres villongások okából a feleket maga elé idézi s 1000 forint bírsággal s kegyének elvesztésével fenyegeti meg.* Majd körmöczi kamarája kezelőinek panaszára a döghalál által okozott károk tekintetében rendel el Selmeczbányán vizsgálatot s kíván be jelentést.*
Kassa város nyilv. levéltára 1495 márczius 15-ikéről és június 7-ikéről Esztergomból k. rendelvények.
Körmöczbányai vár. levéltár 1496 márczius 12-ikéről Esztergomból kelt rendelvény.
Krizskó Pál id. m. 40–41. l.
Bártfa város levéltára, 1496 deczember 13-ikáról Esztergomból kelt rendelvény.
Selmeczbányai var. levéltár 1497 márczius 2-ikáról Esztergomból kelt rendelvény.
U. ott, 1497 márczius 22-ikéről Esztergomból k. rendelvény.
1496 elején Beatrix kénytelen volt lényegesen leszállítani udvartartását s mérsékelni költekezését;* de a külső látszatot, a királynéi fellépés és érintkezés formáit gondosan megőrízni igyekezett. A követek és futárok még mindig jönnek-mennek, most annál inkább, mert, mint láttuk, levelezései a különböző udvarokkal élénkebbek, mint valaha; olykor megjelenik Ferrarából a kedves Cattivello is.* Ellenben eltűnik Sanctus de Aversa s helyét bizonyos Stagnolo Gábor foglalja el, kivel 1495 tavaszán még mint a mármarosi sókamara egyik előljárójával találkozunk s kit 1497 áprilisában Beatrix már mint titkárát említ.* Míg magának annyi a gondja, baja, mindig készséggel vállalkozik mások pártját fogni, ügyefogyottak érdekében közbenjárni.* Ajándékozási kedve sem csökken; egyszer egy hű embere részére, ki házasodik, firenzei selymeket rendel a maga számlájára;* kisebb helyeken templomokat építtet vagy részesít adományokban.*
Erasmo Brasca követjelentése Lodovico Sforzához 1496 április 9-ről. (Milanói levéltár, Pot. Est. Germania; Ak. tört. biz. más.)
Taddeo Lardi levele Isabella Gonzagához Esztergomból 1495 augusztus 26-ikáról. (Modenai levéltár, Nemz. Múz. más.)
Beatrix rendelvényei Esztergomból 1495 márczius 15-ikéről a kassai levéltárban és 1497 április 24-ikéről a selmeczbányai levéltárban; Stagnolo neve néhol mint «Staniolo» «Stagnoli», vagy «Stanol» is fordúl elő.
Beatrix levelei Hipolithoz 1496 februárius 10-ikéről, augusztus 1-jéről és szeptember 2-ikáról, valamennyi a modenai levéltárban, más. Nemz. Múz. Nagy Iván-féle gyűjt. és Ak. tört. biz. Ugyanannak megkereső levele Kassa városához 1495 augusztus 26-ikáról Kassai levéltár 726. sz. Levele a selmecziekhez bizonyos nő érdekében, kinek fiai török fogságba kerültek, 1497 márczius 5-ikéről: Selmeczbányai levéltár.
Beatrix levele 1496 július 19-ikéről Esztergomból a b. Jeszenák-család levéltárában a Nemz. Múzeumban.
Kachelmann id. m. 124. l.
Vagyona, jövedelme még mindenesetre van, de a megelőző nagy költekezésektől erősen le kellett olvadnia s hogy mostani kiadásai fedezésére sem elegendő, azt a folytonos pénzhajszolás tanusítja. Részben a közállapotok ziláltsága is okozta, hogy a bányaüzem a század 90-es éveiben különösen Körmöczön rohamosan alászállott,* a mi okvetlenül a királyné jövedelmeinek is csökkenését vonta maga után. Az egykorú adólajstromok nyomán tudjuk, hogy Beatrixnak 1494-ben és 1495-ben még birtokai voltak Pilis-, Pest-, Nógrád- és Fejérmegyékben, – melyekre 1494-ben összesen 1187, 1495-ben már csak 918 forint adó volt kivetve.* Mármarosmegyében Husztot, Szigetet s valószínűleg Rónaszéket bírta még 1495-ben is,* és ugyanekkor birtokában kellett lennie az abaujmegyei Forró mezővárosnak is, mert ezt, minden tartozékaival egyetemben, 1498 végén adta zálogba titkárának, Stagnolo Gábornak.*
Krizskó id. m. 42. l.
Csánki: Magy. tört. földrajza I. 18–42. 114–115. III. 376. l.
U. ott I. 458. l.
1498 deczember 29-ikétől Esztergomból kelt pecsétes oklevél Kassa város titk. levéltárában, 2. szám.
Minél inkább rászorúl a királyné minden létező anyagi segélyforrásra, annál nehezebben nélkülözi elszigetelt helyzetében s hanyatló tekintélyével érdekei terén a kellő jogvédelmet. Egyszer dörgedelmes levelet kell írnia a selmeczbányaiaknak, hogy egy, hűtlen kezelők által elsikkadt drágakövét szerezzék vissza,* máskor a nádort hiába kéri, hogy ítélőmestereit a kitűzött időre küldje el Esztergomba, igazságot tenni közte és Szászkő s Lipcse urai között; a nádor azt válaszolja, hogy ítélőmestereinek most sok a dolguk, nem követhetik a királyné hívását.* 1495-ben a bányaadóból (urbura) várandó jövedelmét, mely pedig még a nyolczvanas évek végén az 5000 forintot meghaladta, eladja 2200 forintért a selmeczieknek;* erre és egyéb kamarai jövedelmeire azután egyre folyik az utalványozás és előlegvétel, s valószínű, hogy az igénybevett pénzek túl is haladták a törlesztésűl lekötött bevételeket, mert csak az 1497. évből meglevő utalványok és adóslevelek 3339 arany forint fölvételéről tanuskodnak,* és mert tudjuk, hogy távoztakor a királynét megillető kamarai jövedelmeket terhes adósságok csökkentették.* Itt már találkozunk a Thurzó János nevével is, mint előlegezővel; a királyné utalványai többnyire udvarhölgye Helena, majordomusa Moncajo és titkárai Sigismondo de Clario s Gabriele Stagnolo neveire szólnak; a legutóbbi maga is ír leveleket a királyné nevében Selmeczbánya városához, s az egész kezelés azt a benyomást teszi, hogy Stagnolo hasznot húzott a királyné megszorúltságából, mert különben ez aligha jött volna abba a helyzetbe, hogy egy birtokát neki elzálogosítani legyen kénytelen.
1497 márczius 3-ikáról Esztergomból kelt gyűrűpecsétes levél, a Nemz. Múzeum levéltárában.
Beatrixnak 1497 július 1-től Esztergomból kelt rendelvénye a selmecziekhez, Selmeczbánya levéltárában.
1495 márczius 13-ikáról kell rendelvény a selmeczi levéltárban; u. a. év június 26-ikáról kelt rendelvény a Nemz. Múzeum levéltárában.
1497 januárius 12-ikéről k. kétrendbeli, u. a. év április 24-ikéről, május 5-ikéről, május 28-ikáról (kettő) és október 3-ikáról kelt okmányok a selmeczbányai és július 21-ikéről kelt okmány a nemz. múzeumi levéltárban.
Wenzel G.: III. Ulászló házas élete (Száz. 1877.) 819. l.
Feltűnő továbbá Steck Boldizsárnak, Selmeczbánya azon időbeli jegyzőjének szereplése a királyné s a bányaváros viszonyában. Ezt a Steck Boldizsárt, a ki testvére volt a körmöczi kamara egyik előljárójának, délczeg, jeles műveltségű s nagyon gazdag kereskedőként írták le,* a ki nyilván közvetítője volt a királyné pénzügyi műveleteinek s e minőségben gyakran és szívesen látott vendége az esztergomi udvarnak, kit úrnője megbízásából Stagnolo egyszer azzal az utasítással hí meg, hogy múlhatatlanúl, éjt-napot egybevetve, a legnagyobb sietséggel jöjjön Esztergomba.* Mindenesetre oly bizalom jele, a minőben Beatrix kevés magyar honost részesített.
Richter Ede id. czikke a Hont vármegye és Selmeczbánya város (Magyarorsz. vármegyéi stb.) cz. mű 96–97. lapjain.
1497 október 3-ikáról k. levél Selmeczbánya levéltárában.
Valószínűleg a királyné megrendűlt vagyoni helyzetére alapította Ulászló reményét, midőn 1495 nyarán ajánlatokat tett neki az iránt, hogy a házasságról való lemondása esetében más módon volna hajlandó igényeit kielégíteni. Ily ajánlat megtevésének – bizonyos fenyegetés hozzáfűzésével, – nyoma van a jól értesűlt olasz rokoni udvarok levelezésében,* azonban a királyné fokozott erélylyel folytatott, már ismertetett akcziója a római kuriánál legvilágosabban mutatja, mily kevés hatásuk volt úgy a fenyegetéseknek, mint az ígéreteknek.
Lodovico Sforza 1495 július 16-ikán ezt írja többek között velenczei követének: «per la via de Ferrara havemo che’ l re d’ Ungaria ha facto dire alla regina moliere del quondam re Matthia che la pensí in altro che al matrimonio suo et che mettendo da canto questo pensero sarŕ ben tractata etc.» (Milanói levéltár, Pot. Est. Venezia; Ak. tört. biz. más.)
Régibb történetíróink valószínűleg Bonfin nyomán tudni vélik, hogy 1495-ben vagy 1496 elején az országgyűlés is foglalkozott a Beatrix ügyével s mintegy hozzájárúlt Ulászló abbeli elhatározásához, melylyel a Beatrixszal kötött házasságot nyíltan megtagadta s valamely hajadon herczegnővel való egybekelését ígérte meg;* azonban az egykorú levéltári adatok ezt az állítást semmivel sem támogatják. Nyoma csupán annak van, hogy a királyné ügyének buzgó barátja, Lodovico Sforza, az ő javára akarván hangulatot kelteni az országnagyok körében, 1496 őszén egybehangzó leveleket írt Zápolyai István nádornak, Váradi Péter kalocsai érseknek, Corvin János szlavóniai bánnak, Frangepán Bernardinnak és Geréb Péter országbírónak, kérve őket, hogy a Beatrix igazát karolják föl a házassági kötelék szentsége s hazájuk java érdekében;* a mi mindenesetre inkább arra mutat, hogy az országgyűlés ezt a kérdést, ha egyáltalán foglalkozott vele, csak 1497-ben tárgyalta s határozott benne a fenti értelemben.*
Bonfin Dec. V. lib. V. 533–534. l. Timon Epitome 197. l. Horváth Mihály (Magy. tört. III. 273. l.) azt mondja, hogy erre az országgyűlésre Beatrix maga is eljött Esztergomból s végleg elutasíttatván, még azon évben Bécsbe távozott. Fugger (Spiegel d. Ehren etc.) 1832. l. meg már épenséggel 1495-ben Olaszországba utaztatja Beatrixot. Az ekkori sűrű levelezésekben azonban nemcsak hogy Beatrix Budára jövetelének semmi nyoma nincs, hanem a Beatrix saját levelei igazolják, hogy ő 1496-ban és a következő években (1500 végéig) állandóan Esztergomban tartózkodott, tehát az országot el nem hagyta.
1496 október 9-iki levélfogalmazvány a milanói levéltárban (Pot. Est. Ungheria); Ak. tört. biz. más.
Így adja elő Kovachich is (Vestigia Com.) 429. lapon.
Időközben azonban a Hipolit érsek helyzetében mutatkoztak oly fordulat előjelei, mely Beatrixot legerősebb magyarországi támaszától való megfosztással fenyegette.
Említettük már, hogy még az Eleonora herczegné életében megnyilatkozott a Hipolit szülői részéről az az óhajtás, hogy ez a fiok is hozzájok jöjjön Olaszországba, s hogy Beatrix mily hevesen ellenkezett e tervvel, melynek meghiúsítására atyját is segítségül hívta, ki a pápánál is kieszközölte, hogy a fiatal bíbornoknak egyelőre ne kelljen hódolatát Rómában bemutatnia.*
Codice Aragonese, II. kötr. 2. r. 323. l.
Az Eleonora s utóbb a Ferrante halála azonban ezt a kívánságot ismét fölszínre hozta. Ercole herczeg már 1493 deczemberében írt Beatrixnak és apósának is, kifejtvén, hogy egy, a királyné viszonyai miatt szükségesnek látszó rövid haladékba belényugszik, de ragaszkodik ahhoz, hogy fia a jövő tavaszszal útra keljen Olaszországba; ő már öreg, közel áll a sírhoz, még látni kívánná Hipolitot, háláját e kívánsága teljesítéseért a királyné ügyének buzgó fölkarolásával kívánja leróni, mely czélnak veje útján a német császárt is megnyerhetni reméli.* Eltökélt szándékát megvalósítandó, a herczeg a következő év kora tavaszán útnak indította követeit, kiknek föladata volt Hipolit hazajövetelének netáni akadályait elhárítani s neki kíséretűl szolgálni. A követség vezetője Niccolo Maria d’ Este adriai püspök volt, tagjai voltak Cervia és Imola püspöke, Calcagnino Calcagnini apostoli protonotarius és ennek fia az akkor még ifjú Celio Calcagnini, ki később tudós író és költő lett s szónoki dicsőítője Hipolitnak és Beatrixnak.* A követeinek adott utasításban Ercole szívökre kötötte, hogy a királynénak fejezzék ki forró háláját és szolgálatára való készségét s vigasztalják meg őt atyjának még csak kevéssel azelőtt bekövetkezett halála fölött; azután azonban hódoljanak a királynak is és eszközöljék ki beleegyezését az érsek távozásába, a mire nézve különben a pápától is vittek levelet Ulászlónak.*
Ercole már id. levelei 1493 deczember 17-ikéről és 18-ikáról a modenai levéltárban.
Muratori: Antichitŕ Estensi 259. l. Litta id. m. Fasc. 119. Tav. I.
1494 februárius 17-ikéről kelt követutasítás a modenai levéltárban. (Nagy Iván másolatgyűjt. a Nemz. Múzeumban.)
158. ERCOLE D’ESTE FERRARAI HERCZEG.
(Dosso Dossi festménye a modenai múzeumban.)*
Ercole d’ Este ferrarai herczeg (571. l.) Dosso Dossi festménye a modenai múzeumban. Fénykép után.
A ferrarai követek márczius 22-ikén érkeztek meg Esztergomba s Hipolit kevéssel később levélben jelentette legnagyobb készségét atyja hívásának követésére, intézkedett is már távollétére, Donato Aretinot jelölvén ki úgy egyházi, mint világi ügyekben egyetemes helynökéűl.*
Hipolit levele atyjához 1494 április 11-ikéről u. ott.
Beatrix, úgy látszik, ezúttal nem akart, vagy nem mert akadályokat gördíteni rokonai kívánságának útjába; de voltak más nehézségek. A magyarok, kik úgyis rossz szemmel nézték az idegen, s már gyermekkorában ily magas méltóságra emelt ifjút az ország primási székében s kik Mátyás halála óta nem véltek többé nejének unokaöcscse iránt a régi tekintetekkel tartozni, most azzal az aggálylyal állottak elő, hogy ha Hipolit – mint Aragoniai János – Olaszországban meghalni találna, majd a pápa ismét igényt támaszthat helyének betöltésére, miért is magában Rómában megpendítették annak lehetőségét, hogy a bíbornok távozása érsekségétől való megfosztását vonhatná maga után, a mi ellen csak egy előzetes pápai biztosító nyilatkozat óvhatná meg. VI. Sándor, ki már Beatrix iránti tekintetéből sem akarta Hipolit elutazását erőszakolni, minden nyilatkozatot megtagadott; a megegyezés azonban létrejött oly értelemben, hogy a magyar király a fiatal érseknek nyolcz havi időre mintegy távozási engedélyt adott, minek alapján azután Hipolit 1494 nyarán elhagyta Magyarországot s augusztus 13-án kísérőivel Ferrarába érkezett. Itt időzvén, csakhamar fölmerűlt a kívánság, őt hosszabb ideig visszatartani, mi végből a milanoi herczeg kísérletet is tett a német császárral, általa akarván Ulászló engedélyét eszközölni, ki a határidő meghosszabbítására; de ez valószínűleg nem sikerűlt, mert Hipolit az engedélyezett időn belűl, már 1495 február 12-ikén, elhagyta Ferrarát s visszatért Magyarországba;* atyja is belényugodott, hogy a bíbornoki kalap neki ünnepélyes átadás végett Magyarországba küldessék.*
Ascanio Sforza levele Lodovicohoz 1494 március 13-ikáról, és ez utóbbinak levele Erasmo Brasca németországi követhez u. a. év november 21-ikéről, mindkettő a milanói levéltárban (Ak. tört. biz. más.) Muratori: Antich. Est. id. h.
Ercole levele Beatrixhoz 1495 márczius 10-ikéről a modenai levéltárban, Canc. Duc. Minute a Princ. est. Ung.
Csakhamar nyilvánvaló lett azonban, hogy a Hipolit hazatérése nem volt képes az országnak iránta s az olaszok iránti ellenséges hangulatát lecsillapítani. Az 1495 tavaszán megtartott országgyűlés egész sorát alkotta meg a törvényeknek, melyek részint általában az idegenek, részint különösen az olaszok s legkülönösebben az esztergomi érsek ellen irányúltak. Így többek között határozatba ment, hogy oly külföldiek, kik az országban egyházi javadalmat bírnak, állandóan székhelyükön tartózkodjanak s a mennyiben a király által kitüzendő határidőig meg nem jelennének, javadalmuktól megfosztandók; ha pedig helynökül olasz embert rendelnek, az ilyennek ítéletei érvénytelenek.* Nem tagadható, hogy a nemzeti közérdek szempontjából a szerzett tapasztalatok után korlátozó és óvó rendszabályokra szükség volt, de mégis lehetetlen az országgyűlés e megnyilatkozásaiban ellenséges indulat jeleit is nem látni. Ezt az ellenséges indulatot Hipolit kétségkívül leginkább Beatrixnak köszönhette, kinek teremtményét látták benne s a ki most az ő érseki hatalmát és jövedelmeit a saját czéljaira használta föl; de azt is bizonyosnak kell tekintenünk, hogy Hipolitnak nem sikerűlt magának már serdűltebb korában sem a magyarok rokonszenvét és becsülését megszereznie. Ő ebben az időben tizenhat éves volt; jellemtulajdonai valószínűleg még ki nem domborodtak egészen, de a mit későbbi életéről és működéséről tudunk, az mind nem mutat oly vonásokat, melyek neki itt rokonszenvet szerezhettek volna.* Magasztalói, mint Ariosto,* Calcagnini,* s az olasz renaissance világfi-ideáljának megteremtője, Baldassare Castiglione,* sok szépet és dicsőt mondanak róla, de egyikök sem említ oly erényeket, minőket a magyarok egyháznagyjaiktól vártak; ezekből a dícséretekből is kitűnik, hogy Hipolit – mint az különben az akkori olaszországi főpapoknál majdnem általános jelenség volt, – az élethivatások között legkevésbé a papinak szentelte magát. S másrészt a tények mutatják, hogy szenvedélyes, bosszúálló, kevély, önző, mások iránt gyakran fukar természetű volt; léhának, kéjvágyónak, mértéktelennek jellemzik kora történetének legalaposabb ismerői;* nem valószínű-e, hogy ezek az ellenszenves tulajdonok már kora fiatalságában mutatkoztak? és vajjon miért becsülték volna a magyarok későbbi olaszországi hadi és diplomácziai sikereit, ha saját hazájok közügyei és bajai iránt semmi érdeklődést sem tett és áldozatkészséget nem tanusított, s ezt az országot csak kedvező vadászterületnek tekintette? s mit tarthattak nálunk még abban az időben is egy bíbornokérsekről, kinek halálakor fölvett hagyatéki leltárában nem kevesebb mint 118 tételszámmal szerepeltek a maskara-öltözetek?*
Fraknói: Hunyadiak és Jagellók k. (Magy. Nemz. Tört. IV.) 361. l.
Giacconius id. művében (III. 176. l.) csak szép szólamképen mondhatja, Magyarországra vonatkozólag, hogy Hipolit «illius Regni homines ita demulsit, ut eum amarent et colerent».
Különösen az Orlando Furioso I. énekének 3, III. énekének 50, 56, 57. s XLVI. énekének 89–97. versszakában.
Opera aliquot, 1544. 508–511. l.
Libro del Cortegiamo I. 25. l.
Pasqu. Villari Macchiavelli etc. II. köt. I. könyv. 9. fej. Muratori is (Antich. Estensi 237. l.) csak annyit mondhat dicséretére, hogy «negli affari del Mondo si acquistň grande riputazione».
Modenai levéltár, másolata az Ak. tört. biz. gyűjteményében; «Capitulo de panni da Maschera».
Hogy a Hipolit családja már ekkor inogni látta alatta a talajt, azt bizonyítja anyjának az a gondoskodása is, melylyel számára a már említett pomposai apátság után nemsokára a ferrarai püspökséget is megszerezni igyekezett s ez egyhamar nem sikerűlvén, őt a milanói érsekség birtokába juttatta, mely mintegy 14000 aranyat jövedelmezhetett neki.*
B. Nyáry Alb.: Modenai Hip.-codexeek. Száz. 1870. 356. l. Litta id. m. 39. füz. XII. táb.
159. ARIOSTO ARCZKÉPE.*
Ariosto arczképe. (575. l.) Giacomo Palma il Vecchio festménye a londoni National Galleryben; az újabb műtörténészek nem ismerik el Ariosto kétségtelen képmásának.
Sajátságosan jellemző az akkori viszonyokra nézve, hogy nehány hónappal az országgyűlés szigorú határozatainak meghozatala után Hipolit már ismét távozási engedélyt kapott Ulászlótól, ezúttal is nyolcz havi időre, de azzal a szoros kikötéssel, hogy nemcsak a határidő meg nem tartása esetében, hanem akkor is, ha távollétében várai bármely ellenséges mozgalomra használtatnának föl, a királynak joga lesz az érsekségről szabadon rendelkeznie.*
Modenai levéltár; az engedélyokmányon csak az évszám (1495) látható, a közelebbi kelet sérülés miatt eltűnt; hasonmása a Nagy Iván-féle másolatgyűjteményben. (Nem. Múz.)
Mialatt Hipolit – különösen a Magyarországon a megelőző nyár óta dúló kolerajárványt adva okúl, – 1496 február közepén Ferrarába érkezett,* már megindúlt az akczió, melynek czélja az volt, hogy ő a Bakócz javára lemondván az érsekségről, az egri püspökséggel elégíttessék ki.
Ercole levele Lodovico Sforzához 1496 februárius 16-ikáról, milanói levéltár, Pot. Est. Ferrara; Ak. tört. biz. más.
Tudjuk, hogy az egri püspökségre VI. Sándor adományozása alapján Ascanio Sforza bíbornok tartott igényt, s hogy Bakócz a javadalom birtokába lépett ugyan, de pápai megerősítés hiányában az egyházi hatalmat nem gyakorolhatván, még mindig meg nem vált a győri egyházmegyétől. Ascanio ragaszkodott jogához, de már az 1495. év folyamában tárgyalások indúltak meg közte s Bakócz között egy oly kárpótlás megállapítása iránt, melynek fejében a bíbornok erről a püspökségről lemondana.* Ezeknek a tárgyalásoknak 1496 tavaszán maga Beatrix adott új lökést, kivel úgy látszik elhitették, hogy Ascanio lemondása s Bakócznak bíbornoki méltóságra emelése esetében az utóbbi ki fogja eszközölni, hogy Ulászló őt nőül vegye.* Csakhamar megértette azonban a királyné, hogy az Ascanio lemondatása a Hipolit kielégítésére szolgálna s hogy e tervnek legbuzgóbb pártolója saját sógora, Ercole, ki azt addig titkolni látszott előtte, s ki azért óhajtotta a cserét, mert úgy vélte, hogy a szerényebb javadalom birtokában fiának szívesebben fogják olaszországi tartózkodását elnézni.*
Ascanio Sforza levele Lodovicohoz 1495 junius 2-ikáról; u. ott. Fraknói: Bakócz Tamás, 52. l.
Lodovico Sforza levele Ascaniohoz 1496 július 23-ikáról, milanói levéltár, P. E. Ferr. Ak. tört. biz. más. Fraknói is (id. h.) Beatrixnak Rómába e tárgyban küldött üzeneteit kétségkívűl mystificatión alapulóknak mondja, de abból a föltevésből látszik kiindulni, hogy Bakócz e mystificatiótól távol állott, a mi azért nem valószínű, mert az Ascanio megtévesztése csak neki állhatott érdekében.
Ercole levelei Beatrixhoz 1496 április 8-ikáról és július 5-ikéről, modenai levéltár, Canc. Duc. Min a. Princ. est. Ungheria.
160. ESTEI HIPOLIT BIBORNOK NÉVALÁÍRÁSA.*
Estei Hipolit bíbornok névaláírása. (577. l.) Olv. Hippolytus Card(inalis) E(piscopu)s Agrie(n)sis | manu p(ro)p(ri)a.
Erőszakos természetének egész hevével szállott Beatrix síkra e terv ellen; jól tudta, hogy annak sikere őt utolsó segítségétől fosztaná meg: megfosztaná a Hipolit jelenlététől, érseki és pisetariusi tekintélyétől s azzal járó nagyobb jövedelmeitől, esztergomi székhelyétől s az érseki várak birtokától. Míg a Ferrarából, a pápánál való tisztelgés végett, Rómába is ellátogató Hipolittal váltott levelei* izgalmából semmit sem árúlnak el, ő már sorakoztatta segédhadait sógora törekvésének leküzdése végett. Nápoly és Milano támogatták, amott a királyi udvar fölháborodással fogadta azt a gondolatot, hogy a magyarok egy bíbornokot megfoszszanak érseki székétől;* emitt Lodovico Sforza azzal a tanácscsal fordult bátyjához, Ascanióhoz, hogy ám mondjon le az egri javadalomról, de egyenesen a királyné javára, az rendelkezzék vele, ő pedig utasítsa vissza a ferrarai herczeg részéről az egri püspökség helyett cserében fölajánlott lodii apátságot; egyúttal – a nápolyi királylyal egyetértőleg – nyomatékosan kérte apósát, Ercolét, hagyjon fel a csere eszméjével, küldje vissza méltó tanácsadókkal Hipolitot Magyarországba s ne foszsza meg a királynét legjobb támaszától.*
1496 márczius 15-ikéről, augusztus 1-éről, 15-ikéről és szeptember 2-ikáról; valamennyi a modenai levéltárban.
Casati követjelentése 1496 szeptember 5-ikéről Nápolyból Milanóba, modenai levéltár, P. E. Napoli; Ak. tört. biz. más.
A milanói herczeg levelei Ascaniohoz 1496 július 23-ikáról, október 10-ikéről és november 9-ikéről s Ercole herczeghez u. a. év július 23-ikáról és november 9-ikéről, modenai levéltár, P. E. Roma, ill. Ferrara; Ak. tört. biz. más.
Ercole válaszában kereken kijelentette, hogy ő kívánságától és törekvésétől el nem állhat, el van határozva fiát Hipolitot Magyarországba többé vissza nem küldeni s az ő esztergomi javadalmának az egrivel való fölcserélését szorgalmazni; erre kötelezi Bakócznak tett ígérete, melyet megtartani kénytelen; ha nem lesz sikere, azzal fog vigasztalódni, hogy a királyné akarata teljesült.*
Ercole levele a milanói herczeghez október 17-éről, u. ott.
Annál meglepőbb, hogy mintegy három héttel később Ercole levelet írt Beatrixnak is, a milanói herczegnek is, közölvén velök, hogy fiát útnak indítja Magyarországba; rászánta magát azért, hogy Hipolit javadalmától meg ne fosztassék, s főkép hogy a királyné meg legyen nyugtatva. Lodovico Sforza örvendező hálával fogadta a hírt s levelezéséből apósával kitetszik, hogy magának Beatrixnak kifogásai voltak a fiatal érsek addigi környezete ellen, mely úgy látszik nem volt tekintettel arra, mit vár a magyar közvélemény egy főpaptól, s e tekintetben változtatásokat látott szükségeseknek.*
Ercole levele Beatrixhoz november 9-ikéről, Lod. Sforza levele Ercoléhoz november 10-ikéről s ennek levele hozzá november 17-ikéről, valamennyi u. ott.
De ez nem a legutolsó meglepő változás volt ebben a fordulatokban oly gazdag ügyben. Hipolit november 11-ikén csakugyan elindúlt Ferrarából Magyarországba, azonban alig utazott mintegy négy napot, Trevisot túlhaladván, Ulászló királynak egy követével találkozott, ki a király engedélyét, sőt egyenes utasítását hozta számára, hogy csak maradjon tovább is Olaszországban, mindaddig, míg őt vissza nem hívja, és legyen rajta minden erejével, hogy az egyházi javadalmak tervbe vett cseréje mielőbb végrehajtassék.*
Ant. Visconti jelentése a milanói herczeghez; 1496 november 16-ikáról, Ercole már id. levele november 17-ikéről, u. ott.
Beatrix tehát ismét csalódott reményében; az ő «szeretett fia és főtisztelendő atyja», mint a hogy Hipolitot, bíbornoki méltóságára való tekintettel leveleiben nevezni szokta, mégsem tért hozzá vissza, s most már csak a javadalomcsere megakadályozásába helyezhette utolsó reményét, mely azonban szintén hiúnak bizonyúlt.
Ascanio Sforza kevéssel később végleg megegyezett Bakóczczal az egri püspökségről való lemondása iránt; a múltra nézve minden igényről lemondott, jövőre azonban kárpótlásúl a ferrarai herczegtől a lodii apátságot, Ulászlótól pedig a szegszárdi apátságot kapta meg.* Ez ellen Beatrixnak nem lehetett kifogása, ezt a lemondást ő maga is kivánta, s ő maga sem ellenezhette annak a pápa részéről való megerősítését, a mi az 1497-iki junius 9-ikén tartott consistoriumban meg is történt, a mi általi Bakócznak csak egri püspöksége nyert szentesítést.*
Ascanio Sforza levele Lodovicohoz deczember 21-ikéről u. ott.
Fraknói: Bakócz Tamás, 56. l.
Annál makacsabbúl ellenkezett Beatrix a Hippolit és Bakócz cseréjével; ezt tudva Ulászló, 1497 nyarán Rómába küldte követeit, kik ott a ferrarai herczeg legtevékenyebb támogatása mellett igyekeztek az ügyet a Szentszéknél sikerre vinni; de szemben találták magukkal a milanói s valószínűleg a nápolyi befolyást, és ezért nem tudtak diadalmaskodni, csupán ígéretét vették a pápának, hogy e tárgygyal a legközelebbi consistoriumban foglalkozni fog.* Ulászló az esztergomi helynök útján erélyesen követelte a ferrarai herczegtől, hogy vessenek már véget a dolognak.*
Ercole levele Ulászlóhoz augusztus 16-ikáról, modenai levéltár, más. Nagy Iván másolatgyűjt. Nemz. Múz.
Fraknói: Bakócz T., 70. l.
Legnehezebb helyzetbe jutott Hipolit, atyja és nagynénje, legnagyobb jótevője ellentétes kívánsága és törekvése által; olasz földön lévén, természetesen mindinkább atyjának befolyása alá kerűlt s nem tudván, nagynénjével szemben, mivel mentegetődzék, a pápa kívánságára hivatkozott; erre viszont Beatrix tett szemrehányást a pápának, ki megneztelvén Hipolitra, ennek eljárását atyja igyekezett igazolni.*
Ercole levele római követéhez, Stefano Tavernához október 27-ikéről, milanói levéltár, P. E. Ferrara. (Ak. tört. biz. más.)
Habár Sforzának sikerűlt Miksa császárt is közbenjáróúl megnyerni végre mégis győzött a magyar ügyben a magyar befolyás a megoszlott olaszországival szemben; a deczember 20-ikán tartott consistoriumban a pápa jóváhagyta a Hipolit lemondását az esztergomi érsekségről a Bakócz Tamás javára s ennek lemondását az egri püspökségről amannak javára,* Ulászló pedig nem késett 1498 február 20-ikáról kelt edictumával e cserét, Hipolit iránti meleg elismeréssel, a maga részéről is megerősíteni.*
Burchard: Diarium (Tuasne-nál) II. 420–421. l. Bartol. Saliceti és a tortonai püspök jelentései a milanói herczeghez deczember 20-ikáról, milanói levéltár. (Ak. tört. biz. más.)
Az okmány a modenai levéltárban, hasonmása a Nagy Iván-féle másolatgyűjteményben, Nemz. Múz.
Hipolit saját személyére névze nem sokat veszített e váltózással; elesett reá nézve annak a szüksége, hogy Magyarországon lakjék s ott költséges udvart tartson; az egri javadalmat, mely jóval kisebb volt ugyan, a Bakócz kezeiből rendezve vette át s hogy rá kevesebb gondja legyen, elődjének egy időre bérbe adta.* Annál többet veszített Beatrix annak bekövetkeztével, a mit oly szívós erélylyel iparkodott elhárítani. A változás reá nézve Hipolit állandó távollétét s az esztergomi érsekség fölötti, addig majdnem korlátlan rendelkezésének megszüntét jelentette. Az egri püspökség soká vitás, úgyszólván gazdátlan lévén, az ottani székház egyáltalán nem lehetett alkalmas egy még oly szerényre leolvadt királynéi udvar befogadására is; és így Beatrixnak, ha jogairól lemondva az országot elhagyni nem akarta, nem maradt más hátra, mint megtűrt vendégként maradni annak a Bakócz Tamásnak a házában, kiben hívei legnagyobb ellenségét látták, s ki a vele űzött rút játéknak valószínűleg értelmi szerzője és mindenesetre végrehajtója volt.
Fraknói: Hunyadiak és Jagellók k. 364. l.
161. VISEGRÁD EGYKORÚ KÉPZELETI KÉPE.
(A velenczei Corvin-codexből.)*
Visegrád egykorú képzeleti képe. (518. l.) A velenczei Corvin-codexből. Eredeti fénykép után.
