IV.
IV.
A vagyonszerzés korszaka. A német katonák az erdélyi várakban és városokban, Béldi védi Bethlenvára birtokát, úgy a német parancsnokok, minta hazai fejedelmek előtt. Ébeni István halála. Szalánczy János halála. 1662–1668.
Végre a nagyszőllősi csatában az együttes öt fejedelem harmadikja s legéletrevalóbbja Kemény János is elpusztúlván, Apafy Mihály egyedűl maradt a küzdtéren. A személyes érdekek megszünvén, a további harczok élessége elmult s csak az országban maradt török és német sergek – amazok mint Apafy támogató istápjai, ezek mint a Kemény pártja –, családja jogainak s a magyar király igényeinek védői kinozták a szegény föld népét. Ép ezek miatt az Apafy-korszak kezdete senkit sem jogosíthatott fényes reményekre s maga Apafy ha végig tekintett a legközelebbi eseményeken, aggódva gondolhatott a jövendőre. Lám a Rákóczyakat hogy elseperték az események, habár az a körülmény, hogy utoljára s a török ellen harczolva esett el, bizonyos dicsfénykörbe helyezte emlékét; Barcsai ismét kaczérkodott a bécsi udvarral – épen mint Rákóczy, de hívebben tartott a törökkel; még is nyomorult módon, erőszakosan vesztette életét; Kemény János mily hatalmas tekintélyes úr volt, már a két Rákóczy korában főgeneralis, a lengyel hadjáratban neki is szeretett vezére – hogy is levénk vágytársak! – gondolhatá Apafy? – mily hiven osztozott sorsukban a rabságban, aztán ő a német-magyar királylyal tartott, nem a törökkel s még is szintén összetöretett; megsemmisült, – az én országom egyik részében a német katonák uralkodnak, a másik részében a törökök, hát én hová legyek; hát én kivel tartsak, kitől várjam a jövendőt, hogy megszabaduljak nyügeimtől, hogy ez örvények közt el ne pusztuljak?
Az ország rendei, kik szintén két, sőt háromfelé csoportosultak, t. i. Kemény Simon mellé Aranyos-Medgyesre; Kolosvár környékére, hol legtöbb erdélyi főúr volt és Apafy mellé Segesvár és Ebesfalva vidékére, mind megegyeztek abban, hogy: első teendő a török és német sergeknek az országból kiszorítása. De a két külellenség közül egyik sem akart tágítani, a kivonulást mindenik a másik eltávozására igérte, a leghelyesebb s az országra nézve legkivánatosabb az lett volna, hogy mindenik s mennél hamarább, egyszerre ugyanazon időben távozzék; de megkezdeni egyik sem akarta. A török azt követelte, hogy előbb húzódjék ki a német s akkor ők is haza mennek, ugyanezt kivánta a német a töröktől s a czívódás az ország népének rettenetes kárára évekig huzódott. Eleget írtak a fővezérhez, írtak a császár-királyhoz s igen a Szepesvárott lakó és ez időben nagy befolyásu Csáky Istvánhoz,* mint közbenjáróhoz, hogy a császárt vegye reá a hadak kivonására s a várak és városok kiürítésére, majd elbánnak ők a törökkel, de mind ennek kevés haszna volt. Ez ügy azonban egészen váratlan, de az adott viszonyokból természetesen következő megoldást nyert.
Lásd: «Gróf Csáky István élete» czímű munka 205. s köv. ll.
A német őrséget ugyan is nem rendelték vissza, de zsoldját sem fizették. Ennélfogva az őrségbe mindenütt, különösen Kolosvárt és Szamosujvárt belforrongás támadott, a városoktól felcsikart összegeket a tisztek zsebre rakták.
A katonák fellázadtak a tisztek ellen. Mit az erdélyi urak – Bánfy Dénes, Béldi Pál, Ébeni István stb. – megtudván, a német katonaságot zsoldjuk kifizetésének igérete mellett magukhoz vonták, az ország és a fejedelem különböző csapataiba szétosztották a tisztek egy részével együtt. A többi tisztnek, kik az előtt meg nem szöktek szabad elmenetelt engedtek s az illető várakat és városokat Apafy nevében birtokba vették.
11. KEMÉNY SIMON ALÁIRÁSA.
12. SEGESVÁR.
A míg ez történt, Béldinek nem kis aggodalmat okoztak a császári katonák. Amint ugyan is láttuk, Bethlen várába őrséget tett Kemény János s azokat németekkel is szaporította: de oly kis várban, mint Bethlen, 56 katona regularis vezetővel csakhamar kezökbe kerítették a teljhatalmat – miről a tisztviselők érzékenyen panaszolnak Béldinek, hogy «itt uram csak a Torma uram szava áll», «a mit ő parancsol, annak kell történni», később, mikor már Kemény elesett, a szamosujvári német parancsnok rendelkezett Bethlenben is s hire ment, hogy a német parancsnok, ha kivonulnak is, nem Béldinek, hanem az ő peres társainak a Bethleneknek vagy a Hallereknek akarja átadni a várt, mikor aztán nehéz lenne a birtok visszaszerzése. Mert a Bethlenek és Hallerek mikor már látták, hogy a Kékedy végrendeletét nem lehet megtámadni, I. Rákóczy György donationalisát támadták meg, állítván, hogy: Haller Zsigmond 1632-ben nem deficiált és így a bethleni uradalomban lappangó jus regium nem szállott a fejedelemre s annálfogva nem adományozhatta Bethlen várát Kékedy Zsigmondnak. Ez időben (1664) még mind nagy zavar közt folytak úgy a közigazgatási, mint az igazságszolgáltatási ügyek s a míg egy német katona benn volt az országban, mindig volt németpárti erdélyi ember is.
Igaz, hogy az elébb úgyszólva hadtestekké jegeczülő ellenfelek harcz-élei már eltompultak s az előbb külön huzó és szemben álló tömegek olvadozni kezdvén, össze folytak, de ép az ily zavaros bolygókban szoktak halászni a szemes emberek s Béldi megszeppent, hogy valamelyik Bethlen nehány száz forinttal kieszközli, hogy a várat neki adják át, mert hisz a németnek mindegy volt, akár Béldi, akár Bethlen birja azután a várat, csakhogy egyszer a zsebét megtölthesse. Béldi tehát valószínüleg jól felszerelt követét a német sergek parancsnokához küldötte ilyen levél kiséretében:
«Ngdnak én ismeretlen és méltatlan szolgája kényszeríttetem Ngd kegyelmes jóakaratjához folyamodnom, mivel minden emberi reménység kivül római császár ő felsége kegyelmessége és serény forgolódása által ez veszedelemben forgó erdélyi hazának megmaradása még ez úttal is megadattaték! (kiért Isten ő felsége éltesse!) Szomoru rabságot számos esztendőkig viselvén tatárkéznél, szabadultam akkor meg, mikor Ali pasa Erdély határiban benn volt. Rabságom alatt nem egy vármegye vagy szék, hanem egy egész ország adiudicálta volt nekem Bethlen várát (noha közönséges proverbium volt az Erdélyben captivi pro mortuis reputantur). Hihető, ha igazságom nem értette volna az nemes ország, quamvis fui ut mortuus reputatus, hihető nem nekem, jelen nem lévén, hanem az kik akkor jelenlévő peresim voltanak, ítélték volna azoknak, úgy mint Bethlen és Haller familiáknak, de Isten és az igazság nekem adván, Kemény fejedelem ő felsége praesidiumát collocálta volt bele, kiről verbo suo principali assecurált, mint ex veris paribus Ngd megláthatja, magam akkor másutt lévén, sőt még ott levő embereimet is valamint maga, úgy magam hűségire eskettette, mint is reversalisuknak igaz párja mutatja. Hogy Ngd irásomban ne kételkednék, az párosokat a végre ki küldtem; tudván bizonyoson már ő felségétől ez a haza javára presidiumi által erősíttetett várakból kivitetné ő felsége vitézeit és resignáltatná az várakat. Bethlen várában is (ki az fiscalis várak közé akkor is nem számláltatott s ma is nem számláltatik) noha Cobb uram ő nga is engem erről assecurált pecsétes assecuratoriával, nem másnak, hanem énnekem mint bonae fidei possessornak resignáltatik Bethlen vára. Mivel azért ő felsége is arra igérte magát minden irásiban, hogy legkissebbik nemes ember is szabadságában meg nem bántódik ő felsége protectiója alatt ez hazában (mivel némely nyughatatlan elmék hazánk törvénye ellen Cobb uramat is futtatták, hogy magokévá tehessék törvénytelen, minek előtte ő nga engem is assecurált volna), ahoz képest ha azon nyughatatlan elmék, ma is nyughatatlankodván, haza törvényével ellenkező dolgot solicitálnak, vagy solicitáltak volna Ngdtul vagy Ngd által ő felségénél vagy ő felsége körül való nagy embereknél, alázatosan kérem Ngdat, elsőbben gondolja meg az Istent és igazságot és ő felsége kegyelmes igéretit (hogy senki is szabadságában meg nem bántatik), azután nyomorult rabi állapotomat. 25 ezer talléron szabadultam, ma is bizonyítom Istennel, nagy részével adós vagyok, ne priváltassam olyan házamtól mások instantiájára, sinistra expositiójára; holott minden értékemtől mostan is megfosztattam saczczom miá, hanem méltóztassék igazságomat szeme eleiben venni, ha szintén bizonyos okokért most haladna is az ő felsége praysidiumának kivitele a várokból, avagy ilyen méltó igazságomra nézve assecuratoriát róla küldeni, hogy ő felsége praesidiumának bevitetésivel az Kemény János fejedelem assecuratiója szerint az praesidium kimenvén, kezemhez és nem másnak adassék».*
Eredetije Méhesen gr. Béldi Ákosnál. Hiányzik a boríték s azon a czímzés. Datuma: Ebesfalva die 28 mensis Octobris 1664.
Ugyan ezen időből van Béldinek a fejedelemhez is egy levele, melyben egy s más közügyi dologról is van említés, különösen a hódoltság terjesztése végett Váradról kijáró törökök visszautasításáról, de végül e levélben is a régeni jószágocskájáról beszél, melyet szintén Kékedy Zsigmond hagyott volt neki s melyet a közügyek igazgatója mint fiscalitást el akar venni tőle. Ő pedig Árapatakáról 1665 aug. 21-én kelt levelében írja a fejedelemnek, hogy ez a portio soha eddig elé sem törvény, sem ítélet szerint a fiscalitások közé nem tartozott.*
«Kegyelmes uram, az mint az nemes ország articulusban irá az fiskális jószágok revisióját, nem tudom miért s mire, director és fehérvári káptalan uram engemet szolgabíró által certificáltak szász- és magyarrégeni jószágocskámról, kinek sem az mera fiscalitások, sem azután fiscusnak itéltetett faluk között nincsen semmi emlékezeti. Ngd kegyelmessége s bölcs itéleti, más nemes emberek nem háborgattatnak békességes birodalmukban. Alázatosan megszolgálom Ngdnak, mint kegyelmes uramnak, ne terheltessem én is olyan jószágomról való productióval, kiről az haza articulusai nem szólnak. Noha nékem minden arról való igazságom Ngd méltóságos kezeiben forgott, mindazáltal én ezután is, ha Ngd kételkednék, kész leszek elővinni (az haza törvénye az lévén). Mivel most derék dolog ideje jár, ne fárasztassam az kimenetellel. Megmutatandó az Ngdnak kegyelmességét alázatosan megszolgálom Ngdnak. Ajánlom ezekkel Ngdat Istennek.» (Negyedrét, félív. Eredetije Maros-Vásárhelyt Béldi István levelei közt.)
Szóval ez időben minden irányban megindult a jószágszerzésre, a hol csak valami rokonsága volt magának vagy feleségének, mindenütt résen állott. Amint a szemét behúnyta Ébeni István, Serédi István, Kőrösi Pál, Szalánczi János stb. stb. Béldi és Béldiné mindjárt ott voltak valami képzelt vagy valódi vérjogon, s mint örökösök vagy jogutódok jelentkeztek. Néha persze sikerrel, főként a hol végrendelet volt segítségökre, mint példáúl özvegy Olasz Jakabné Czeglédi Kata halála eseténél, kinek végrendeletében a következő hagyakozás fordul elő:
«Mivel énnekem mindenem az mim vagyon, szegény édes urammal együtt való acquisitorium keresménye, nem lévén azért énnekem több atyámfia senki az édes asszonyomnál tks nmzts uzoni Béldi Pálné asszonyomnál tks nzts Vitéz Zsuzsánna asszonynál ő keménél, az ki engemet árva állapotomban gyámolított és segített volna, azért minden res mobilisemet, aranyomat, talléromat, pótura pénzemet; ezüst-arany marhámat; köntösimet, fehérruháimat, házi öltözetimet, portékáimat egy szóval mindenemet, valamim vagyon hagyom és vallom ő kemének átok alatt; senki penig atyafiságát holtom után én hozzám javaimért ne mondja, mert az embernek nyomoruságában árva állapotjában válik meg az igaz atyafiság, de ha szintén atyámfia találkoznék is, magam keresménye mindenem, az mim vagyon, senkiről nekem semmim nem maradott, melyeket elhagyhatok, az kinek szintén akarok. Azért még is Ketek előtt mindenemet, valamim vagyon, hagyom és vallom ő kemének megírt Béldi Pálné Vitéz Zsuzsánna asszonynak. Átkozott lévén az, ki ezen én testamentumomat bontogatná vagy bontogatni akarná. Én azért mindenemet leiratom, az mim vagyon, és irásban vagy plébános uramnál vagy penig az pátereknél hagyom. Ő keme megemlített Béldi Pálné asszonyom holtom után ezen böcsületes embereknél keresse».*
Kelt Kolozsvárt, 1666 aug. 26-án. Eredetije Méhesen, gróf Béldi Ákos levéltárában.
Fordult elé azonban oly eset is, a hol fellépésökkel kegyetlen repulsióra találtak, például midőn Serédi István halála után Drág megszerzése végett felléptek, az özvegy Kamuti Kata Oláh Gyógyról Béldi Pálhoz intézett s 1664 deczember 16-ről kelt levélben kiméletet nem ismerő módon veti szemökre kapzsiságokat:
«Az Kd levelét egy szolgabiró, két nemes ember együtt ide hozák, melyből értem, hogy Kd engemet megnyomorultat akar nyomorgatni, az enyimet szomjuhozza az atyámfia Vitéz Zsuzsánna asszony; mert tudom, hogy Kd tudja az rabságot, az pogány sanyaru kezét; az Isten előtt tött igaz fogadásért is istenesen emlékezik Kd, hogy özvegyet árvát Kd nem bánt, nem háborgat. Én Kdet elsőbben tiltom az élő, mindenható Istenre, ne háborgasson Kd az én édes anyám után én reám osztásomban jutott kevés jószágomban. Mi köze Vitéz Zsuzsa aszszonynak én hozzám, az enyimhez, holott nékem fiam, leányom, unokáim vannak, az ki enyimhez közelebb vérek, hogy sem Ketek az Vitéz familiával. Nem beszéllett Istennel senki édes sógor uram, én is szakmári kapitány voltam, két vármegyén főispán volt az uram, az mi kegyelmes urunknak házi híve volt, de lám mire jutottam. Kdnek is fenn az nap, senki ne örüjön az reggeli órának, mert az este míg eljön, más idő találhatja embert. Ha én az enyim(et) zálogba vetettem az én szükségemre, enyim, nem Vitéz jószág, hanem más. Az kő felől* ír Kd, nálam vagyon, enyim, eladom, az mikor áros találkozik, mint önnön sajátomat, mert Kamuti Orsik kiköté az közit belőle, a fiakat is kifizettem fejenként az atyafiak között lött becsü szerint, de Vitéz Györgyné Kamuti Orsik nem adta ki az én részemet a Kolozsvárról elvitt láda tallérból, aranyból, melyet Ketek kezéhez hallom, hogy esett. Öcsém asszony az pénzt vette Bethlenvárt. Én igazán kereskedhetném öcsém asszonyom, de Ketek nem én reám (rajtam). Én Drágot, azt a jószágot ugy birom, mint Serédi Istvánné, az leányommal együtt. Ő úgy birta mint Serédi Anna, mert tudom, hogy tudja Kd, Vitéz György mint bánt Kamuti uramékkal. Soha igaz lelke nem volt, melyért Isten eltörölte. Nem elégedék meg az magáéval, hanem az mit szomjazott, nem adott Isten részt neki, hanem eltörölte. Eleget kéré Drágot, Gyógyot, Baczát, Orbót, de nem nyeré, Kd is elkezdheti, de bizony soha nem nyeri. Nem engedi Isten Kdnek is végben vinni engemet megnyomorítani. Birta Kamuti Balázs, de mint (miként), Kd nem tudja, azt is, mint vagyon az dolga. Kd hallá hogy övék volt, az Kamutiaké. Keresse Kd, az ítélőmester megmondja. Kemény János eszébe vötte, ugy szerezte az szegény uramnak Serédi Istvánnak. Én Kdtől bizony nem féltem, valamit tesz, úgy kezdje Ketek. Engem fáraszthat, köttethet, de bizony nem nyeri el Kd soha, ha igaz törvényt tesznek igazsággal! törvény ellen meglehet, de ugy is nem illeti az Vitéz familiát, van oka. Kdet ha Isten meghozta, az lelkedre ne sanyargass, nám azért nem koldulok ugy élek».
Az iratok közt többször emlegetett családi drágakő.
Az egész levél mint a megtámadott igazságnak feljajdulása ma is megindítólag hat olvasójára s ugy látszik akkor is megvolt hatása, mert ezután az iratok közt nem fordul elő nyoma, hogy Béldiék Drágot keresték volna; s Gyógyot is más alapokon.*
A fennebbi levélhez hasonlítanak ama levelei is, melyek láthatók a «Magyar hölgyek levelei» czímű munka 343. s következő lapjain; különösen a második levél, melyben írja fiának: «fiam, hagyj békét az alvásnak, mert megholt apád Serédi István, nincs ki szóljon mellettünk». Kamuthi Katáról azonban oly adatok maradtak fenn krónikáinkban is, melyekkel teljesen összhangzanak az erélyes kifejezésekben gazdag férfias levelek. Azt írja ugyanis Wesselényi István naplójában, hogy «Kamuthi Kata a hódoltság török földes urát egy szál kardra hívta volt ki s a török úr nem mert vele kiállani». (Lásd az 1886. évi november 5-iki «Nemzet» tárczáját. Irta P. SZATMÁRI Károly.)
Mikor a sors mintegy kedvezve Apafy szerencsecsillagának útjából mind félre állította elleneit, ő is kezdette benépesíteni udvarát maga embereivel s maga köré gyűjteni a hatalmasokat, mintegy támogatására ujon emelt trónjának. Mindjárt körébe vonta az eszes sógort Teleki Mihályt, ki Kemény Jánost utolsó órájáig szolgálta ugyan, de hát ott volt a jó szószóló, a fejedelem okos tanácsadója, hű felesége, ki unokatestvére Teleki Mihály mellett szót emelt és Apafynak legfőbb uralkodói érdemei közé sorozható, hogy Teleki Mihályt, Erdély legeszesebb emberét már akkor s oly korán felismerte, s habár mint nem nagy eszű, félénk s makacs és ideges ember többször megbosszankodott is reá, mindannyiszor csak hozzá tért vissza s az ő tanácsával élt. Mindjárt is már 1663-ban Fogaras vára kapitányává tette s tanácsaival kezdett élni.
Béldi Pálnak nagy előnye volt az Apafy udvar előtt az, hogy külsőleg Kemény Jánoshoz nem csatlakozott. Igaz, hogy erre nem is volt idő, mert Béldi 1661 junius havában került haza s még Keménynek bizonyos hivogatására sem mozdult Bodoláról. Nagy érdeklődéssel kisérte ennek járását kelését, leveleiben gyöngéden emlékszik róla, de csak otthon maradt.
Azonban az adatokból s adott viszonyokból következtetve, Béldinek fentebb is érintett lelki állapotát s épen nem mozgékony természetét ismerve, valószínű, hogy Apafynak sem rohant azonnal ölelő keblére.
Apafy valószínűleg nagy figyelemmel volt Béldire, maga az a hallgató visszavonultság Bodola falai közé imponált az új fejedelemnek, s neki is eszébe kelle jutni, hogy Béldi ha talán hamarább haza jön, most maga ül a fejedelmi trónon s talán több képességgel, mint ő. Vajjon nem haragos, vajjon nem bosszús, hátha fenekedik, hátha intricál, conspirál… veszedelmes ellenfél lenne, ha most nyiltan fellépne, mielőtt jól megfészkeltem magamat! Tehát le kell csendesíteni, megelégíteni s ha lehet, megnyerni. Béldi agyában is forogtak ennek megfelelő eszmék, de hogy Apafy az első pillanat óta így gondolkozott Béldi felől, arról a legkisebb kétség sem lehet. Sohasem is bizott benne egészen és igazán, mindig tartott tőle. Látszólag nagy bizodalmat s a legnagyobb gyöngédséget mutatta hozzá minden alkalommal; minden módon igyekezett kitüntetni, mint főkirálybíró, főispán, székelyek főkapitánya s végre az ország főhadvezére rangban a fejedelem után következett. Tanácsban, ebéden mellette jobbra az első helyen ült s még is nem ő volt az, kiben véglegesen megnyugodott a fejedelem. És ez mindig szemei előtt lebegett. Ez látszik Béldi minden leveléből. Sohasem tekinti magát teljesen az udvarhoz tartozónak. Azt írja Telekinek sokszor és másoknak is, a legtöbb levelében, a legfontosabb dolgokról: «közöljenek velem is annyi ujságot, a mennyit nekem tudnom lehet», «tudósítsanak, a mennyit én is tudhatok», pedig hát, ha igaz valóságon alapulnak az egymásközt való viszonyok, ki tudhasson többet mint a hű barát, vagy az ország fővezére? Az egymással való érintkezés oly udvarias, oly finom, mintha csak hajszál őrzené az elszakadástól. Ez az érzés sugárzik egész életökön át minden tetteikből, beszédeikből. Minden találkozás alkalmával attól lehetett tartani, hogy összekoczczannak, összevesznek és a világ előtt is tudva lesz, a mit mindketten éreztek, hogy egymásnak halálos ellenségei. De ez sokáig nem történt meg, nem addig, míg Béldi nem lett olyanná, hogy vele a kormányzást többé folytatni nem lehetett.
Azonban csak maradjunk a hatvanas években, mikor is a török – Nagyváradot 1660-ban bevévén – csapatait a Szilágyságban s azon keresztül Kővárig s be – a tulajdonképen való Erdélybe Kolos, Torda, Doboka, Belső-Szolnok vármegyékbe is elküldötte, hogy behódolásokat csikarjanak ki a faluk és helységek együgyű előljáróitól. BÁNFY DÉNES, ki a török járom mennél gyorsabb lerázásának volt szószólója, a legkeményebb rendszabályokat tanácsolta e jogtalanúl szállingózó gaz török csapatok ellen. Igy gondolkozott Béldi is s a várak parancsnokainak s a mezei hadak künn levő tiszteinek oly értelmű parancs adatott ki, hogy a kóborló török csapatokat irgalom, kegyelem nélkül visszakergessék. A hatvanas években kolosvári várparancsnok ÉBENI ISTVÁN volt, Béldiéknek rokona, ki úgy látszik jó katona s a mellett gyöngéd érzésű mívelt ember is volt. Kolosvárról 1666 aug. 21-én keltezve levelet ír Vitéz Zsuzsánnának, mely mind az íróra, mind a körülményekre nézve igen jellemző s főbb részleteiben így hangzik:
«Kd látogató s egyszersmind atyafiságos szeretetinek megmutogatásáról való levelét jámbor szolgái megadák, melyet édes hugom asszony bizony oly szeretettel olvastam, hogy én Kdnek meg nem tudom írni. Ugy tetszik édes hugomasszony, hogy csak az levélnek olvasásán is könnyebbséggel éreztem vala magamat, mivel Kd elmenetele után két-három nap ugyan jól kezdtem vala lenni. De az időre nézve vagy mire két versben megindult vala az vér a sebből és sok vérem mene el, Kd parancsolatára s magam nyavalyájának könnyebbségére bizony oly szivesen mennék édes hugom asszony ha mehetnék, de ily nyavalyásul lévén, félek, azon uton indul meg a vérem s mind elmegyen. Másik, az kézsmárki borbély örömest eljönne, de az kolozsvári, ki az rothadáshoz inkább ért, itt is sebessi lévén, el nem jöhet. Azonban édes hugomasszony, látván már az én Istenemnek ily keserves ostorát, ha ő felségének úgy tetszik, hogy lelkemet magának vegye, azt kívánom hogy jámbor szolgálatom mellett szenvedett – nyomorúságos sok fájdalmakat szenvedett testemet tennék szegény édes feleségem teste mellé, ki is ugy hiszem, hogy azokat az Istennek látogatásit az én sok búval teljes sokszori ártatlan sententiázásomért szenvedé. Mindezek azért édes hugom vannak az én jó Istenemnek elrendelt akarata szerint; úgy telnek be, valamint ő felsége elrendelte. Ha annyira való könnyebbségemet érezhetném édes hugomasszony, bizony oly szivvel megyek Ketekhez, hogy Erdélyben senkihez úgy nem. De ily veszedelemben forgó állapotomban hogy mehessek, Kd tegyen ítéletet felőle. Tudom édes húgom asszony, hogy ha nekem más nyavalyám volna, nem ilyen halálos, az Kd mellettem való léte sokat segítene nekem, azért édes hugomasszony Kdet kérem, nekem megbocsásson, hogy ily szívesen való kérésének eleget nem tehetek. Adja Isten, hogy még ez életben Kdet láthassam testi szemeimmel».*
A levél eredetije Maros-Vásárhelyt, Béldi István úr levelei közt.
13. ÉBENI ISTVÁN ALÁÍRÁSA.
Egész rokonszenvünket meg tudja hódítani ez egyszerű, bensőségteljes levél s igaz szánakozással gondolunk a szegény betegre s íme épen tíz nap mulva augusztus 31-ről Véér György így ír Béldi Pálnak: «Adta volna Isten Kdet örvendetesebb hírről tudósíthattam volna, de ha Istennek ő felségének ugy tetszett, nem tehetünk róla, az szegény úr Ébeni uram ő keme az éjjel 11 és 12 óra között meghala, kinek adjon Isten boldog feltámadást». Ugy látszik Ebeni temetéséről rangjához illőleg Béldi gondoskodott, de minthogy deficiált s jószágai legnagyobb részben a kamarára szállandók voltak, a fiscus zúgolódott a költséges temetés ellen, a mit Béldi bizonyosan panaszolt Bánfynak, mert Bánfy Szamosujvárról 1666 szeptember 7-ről így ír Béldihez valószínűleg Kolosvárra:
«Szegény Ébeni uram temetésére való költségeket hogy neheztelik, nagy sordities ez ő kemekben. Mindazáltal Kden lévén az dispositio abban, elhiszem, azt követi, az mi illendő, az minthogy szegény megérdemli az magáéból az tisztességes eltakaritást. Én uram soha ilyen jószágkérést talán nem értem, az mint ennek az jószágát kérik mindenfelé ő ngától. Egyik az másikot ott éri. Akár csak temetését várnák már. Urunk holnap indul meg innen. Ha fiacskám betegsége engedné, én is szombaton Isten kegyelméből Gyaluba akarnék felmenni. Kérem szeretettel Kdet, tudósítson, meddig leszen ott való mulatása. Istennek ajánlom Kdet».*
Az egész levél eredetije Maros-Vásárhelyt Béldi István úr levelei közt.
Ébeni temetése azonban nagy tisztességgel ment véghez s a mint a fejedelemnek egy Gyulafehérvárt szept. 23-án kelt, Béldihez intézett leveléből látszik, maga is készült a temetésre. Azonban Rhédei Ferencz már a temetés előtt kineveztetett kolosvári kapitánynak; mert abban az időben a törökök sűrű portyázása miatt fontos állomássá emelkedett ez a kapitányság, minthogy a gyalui, somlyai, almási, szilágycsehi, drági s más kisebb várak felett őt illette a parancsnokság s a török kicsapásokat Váradról csak úgy lehetett mérsékelni, ha e várak jól felszerelve, egyenként jó alvezérek, s összesen jó főparancsnok alatt állanak. Természetes, hogy mint ország generalisát, a legfőbb parancsnokság Béldi Pált illette s mellette mindjárt Bánfy Dénest, ki a végvárak őre volt az ország nyugati részein s leveleiket, melyeket Béldi s Bánfy a hatvanas évek folytán váltanak egymással: csupa bizalom s szeretet egymás iránt s egyetértés, hasonló felfogás, összhangzó ítélet a közügyek felől. A kisebb parancsnokok Olasz Szaniszló szilágysomlyai várnagy, Boros János gyalui kisbiró, Mihály István gyalogsági tiszt Rhédei Ferencznek teszik a jelentéseket. Rhédei és Bánfy Béldinek, szóval az egész ellentállás a váradi pasa kicsapásai és további hódoltatási kisérletei ellen szabatosan s sikeresen volt rendezve, azonban személykérdések mégegyszer zavarják meg a közügyek csendes folyamát.
Apafynak első tanácsosai Basa Tamás, Kassai Ferencz, Herman Lukács szász superintendens voltak s csak lassanként tértek hozzá a magyar urak s elég későre két sógora, BÁNFY DÉNES és TELEKI MIHÁLY, sokkal előbb HALLER GÁBOR* és BÉLDI PÁL. Az emberek véleményében két fő irány uralkodott: a német legyen-e a protector vagy a török, s habár az Apafy mellé csatlakozás formailag a török protectio elismerésével egy jelentőségű volt, lényegileg az urak közül sokan régi meggyőződéseiket ápolgaták. Mikor aztán a vasvári béke bizonyos tekintetben megszilárditotta a fényes porta erdélyi protectióját, az erdélyi urak a befolyásért, a vezérségért kezdettek versenyezni; első rangú pályafutók: Bánfy Dénes, Béldi Pál, Teleki Mihály, Bethlen Miklós s aztán a többi.*
Ez leghamarább kidőlt a versenyből; talán legnagyobbakra tört, vagy nagyon sietett?
De Béldi és Bánffy közt – mint ezt Bethlen János korlátnok szerette volna a világgal elhitetni – az ellenségeskedés még nem tört ki.
A fejedelem Kővárból szept 2-ról szépen emlékezvén Ébeniről, írja Béldinek, hogy tisztességes temetéséről, hol maga is jelen akar lenni, gondoskodjanak s hogy helyébe ideiglenesen főkapitánynyá Rhédei Ferenczet nevezte ki. Szeptember 3-ról Uj-Galgóban kelt levelében Rhédei fizetése utalványozását kéri Bélditől. Szept. 4-én Szamos-Ujvárról Bánfy Dénes ír Béldinek az Ébeni testamentumáról s kéri Béldit, hogy az ő érdekeit is védje. Utóiratban irja: «Kolosvárban is az jó vigyázás felől Kd parancsoljon. Én, látja az Isten uram, azt sem tudom, mint vagyok szegény fiacskám nyavalyája miatt». Ugyancsak Szamos-Ujvárról s hasonlag szept. 4-én Rhédei Ferencz is ír Béldinek s kéri, hogy harmadnapra neki Kolosvárt szállást rendeljen. Utóirat: «Kdnek mint uramnak megszolgálom, ne nehezteljen vagy két szóval tetszéséről tudósítani, mi formában menjek be, azon seregnek előtte-e, utánna-e? hanemha ispánságomra nézve mehetek-e be egy seregben véllek? Egyébaránt bánnám, azt mondanák: idő előtt vindicálom az authoritást magamnak.»
14. BÁNFY DÉNES ALÁIRÁSA.
15. HALLER GÁBOR ALÁIRÁSA.
APAFI MIHÁLY.
Sandrart eredeti rézmetszete után Ő Felsége hitbizományi könyvtárában.
16. KOLOSVÁR.
Naláczi Istvánnak ugyanott, ugyancsak szeptember 4-én Béldihez intézett levele szerint: a fejedelem szerdáig itt fog mulatni, tehát czédulát kér Bethlenbe, hogy elhozhassák, a mit igért. A fejedelem szept. 4-ről és 7-ről ismét ír Béldinek: a kolosváriakkal tudassa, hogy Rhédeit nevezte ki ideiglenesen, míg az országgyűlés főtisztet helyez oda s addig Rhédeire úgy hallgassanak, mint Ébenire.
17. RHÉDEI FERENCZ ALÁIRÁSA.
Szept. 12-én Gyaluból Bánfy Dénes ír Béldinek, hogy miként vélekedjenek az ebek ellen. Szept. 13-án Gyulafejérvárról a fejedelem Béldinek írja, hogy Haszszán Aga váradi török katonatisztnek meg ne engedje az adószedést, mert ez a fejedelem dolga; most szedik s el is viszik a portára, de hogy oda is, Váradra is fizessen, arra a népnek nincs pénze, fegyverrel is álljon ellent. Szept. 17-én Rhédei Béldihez így ír: «a pogány Zilahon quartélyozik, a kolosvári őrség nem akar mozdulni, soknak a lova beteg, a vicekapitány országgyűlésre ment, hát ő mit csináljon, a törökök száma 120–200».
Szóval ezekből a levelekből Béldi teljesen meggyőződött, hogy Rhédei nem erre a fontos állomásra való ember, úgy ajánlotta helyébe Bánfy Dénest, mert bizonynyal az országgyűlés e dologban első helyen az ő véleményét hallgatta meg és fogadta el (szept. 23-án); de ő maga erre az állomásra nem vágyhatott, hisz hogy csak egy hónapot azon a vidéken kellett töltenie már, alig tudta tűrni, s Béldi és Bánfy közt ezután is a legőszintébb egyetértés van.
A fejedelem Bánfyt Kolosvárt nagy ünnepélyességek közt iktatta hivatalába. E közben a fejedelem elsőszülött egyetlen fia meghalt; s midőn a következő 1667 jan. 5-én Maros-Vásárhelyt tartott országgyűlésen Bánfy szokatlan fényüzéssel, fényes kisérettel lépett fel s a lakomákat egymásra tartá: találkozának, kik úgy vélekedtek, hogy ama halálozás által nyert öröködési reményei nevelték gőgjét ennyire. S midőn a fejedelem e lakomákon Bánfy fiát örökös hiányában saját fiának nyilvánítá, irányában a közirigység még nevekedett.
De nem térhetek tetszésem szerint a köztörténetek tárgyalására: Béldi Pált akarom ismertetni s minthogy ő tulajdonképen csak élte vége felé, mint bevégzett kész ember lépett a történet színpadára s játszotta el nem anynyira tettekben tündöklő és sikeres, mint inkább feljajdulásokban gazdag s biztos programm nélkül való szerepét – úgy vélem, hasznos dolgot teszek, ha eddig homályban burkolt életének ismeretlen részleteit igyekszem felderíteni, hogy így biztosabban itélhessünk egyéniségéről, tehetségeiről, fellépésének alaposságáról s balsorsának okairól, és hogy mindezek «ez hazának kárára vagy hasznára voltanak-e?» amint ezt Csernátoni uramnak a Székely-Muzeumban látható naplója kérdésbe helyezi.
18. MAROS-VÁSÁRHELY.
Kénytelen vagyok olykor jelentéktelennek látszó, apró eseményekkel is foglalkozni, mert igen sokszor csakis ilyenek állnak rendelkezésemre, hogy Béldi jellemét s az eseményeket mintegy kerülő utakon tanulmányozhassuk. Igy példáúl fel kell hoznom az ifju szenttamási Szalánczi János halála és végrendelete esetét is. Ez az ifjú Komlódon lakó vagyonos, de beteges földesúr, még nincs is 24 éves s mellette van úgy látszik testvérnénje özvegy Tordai Ferenczné Szalánczi Kata, továbbá Tordai János és Filschtich Péter szintén. Rendelkezhető vagyonáról érdekes végrendeletet ír 1668 junius 13-án, melyben sokféle hagyakozás, van, de főörököse nénje Szalánczi Kata.*
Végrendelkezés alá nem eső birtokait az itt közlött rokonsági tábla kimutatása szerint a bikali Vitéz testvérek örökölték:
Szalánczi János végrendelete elkészülte után 12 nappal jun. 27-én meg is halálozott s nénje már másnap értesíti Béldi Pált, hogy mint a P. Horváth Kozma féle jus örökösei közt főember, ő határozza meg a temetés napját. Béldi ki is tüzi a napot; de Szalánczi Kata visszaír, hogy ily rövid idő alatt teljes lehetetlen elkészülni, sem a szükséges czímereket nem tudja elkészíttetni, mert a képíró Magyarországba ment, sem a szükséges oratiókat, s új terminust kér Bélditől, de ez, ki a legkisebb ellentmondást sem tudta tűrni, megharagszik s nem is felel.
Végre október havában a temetés megtörtént. Béldi maga persze nem volt ott, de felesége Vitéz Zsuzsánna jelen volt s úgy látszik, hogy a rokonoktól a komlódi részeket csakugyan összevásárolták, mert pár év múlva már csaknem egész Komlód az övék, mit később leányuknak Béldi Zsuzsánnának Wesselényi Pálnénak adtak.
