IX.
IX.
Béldi Pál rövid fénykora. Béldi nagy embernek tartotta magát Bánffy elnyomása következtében. Béldi, mint háromszéki nemzetgazda, nagyon hatalmaskodik. A tudós politikusok. Haller János, Bethlen János, Kapi György, Csáky László stb. rövid jellemzése. 1675–1676.
Mikor Kemény János 1662-ben a nagyszőllősi csatatéren Kucsuk pasa kardcsapásai alatt elhullott s összetapostatott, gróf Csáky István Szepesvárból azt írta Rhédei Ferencznek, hogy: «Barcsai Ákos méltatlan haláláért valakinek lakolni, kellett!» Most midőn voltak elegen, kik Bánfy Dénest, ha nem is tartották ártatlannak, de nem tartották halálra méltónak, mintegy figyelő állásba helyezkedtek, hogy vajjon ki fog ezért lakolni? Ki fogja megadni az árát? Hisz még a történetíró sem tagadhatja meg, hogy olykor egy-egy pillanatra, az elkövetett tettek nagy logikájától s a világrend nagy folyamától eltekintve, mintegy az aprózott gondviselés intéző kezét ne lássa egyik vagy másik esemény gyors egymásutánjában. Végre is az utolsó diadal, az utolsó siker a történetben az eszes, a mérsékelt okos embereké.
Alig lehet kétségünk, hogy a lehető röviden vázolt Bánfy tragédiában mindent Teleki Mihály csinált. Ő látta szükségesnek és időszerűnek, ő fogalmazta és alkotta meg a ligát; ő határozta meg az elfogatás idejét, részt vett a végrehajtási terv készítésében, ő irta meg a vádpontokat, ő volt az értelmi szerző és a végrehajtás rendezője, gróf Csáky László csak az utolsó órák kész eszköze volt. És mégis ez időben mintha, Teleki nem is léteznék, senki sem beszél róla. Azt hiszi maga a szerencsétlen áldozat s azt beszéli az egész ország: Béldi csinálta s Csáky végezte be.
Teleki félre vonult a szinfalak mögé, hogy ha ismét cselekvésre kerül a dolog, mint a jövendő idők végzeményeinek végrehajtója, ismét előtérbe lépjen. Béldi Pál pedig magát nagy tettek végrehajtójának, a haza megmentőjének tartotta. Cicero aligha helyezett több súlyt Catilina leveretésére, mint Béldi Bánfy megsemmisítésére; pártfelei dicsőítették, Bánfy hívei politikai gyilkossággal vádolták, de ő úgy tekintette, hogy ezek politikai irigyei és már most csakugyan elhitte, hogy ő az első a fejedelem után s kezdte beletalálni magát az alter-ego szerepébe. Már a nyár folyamán junius hó 8-án a magyarországi bujdosók fejei Szepesi Pál, Szalay Pál, Bornemisza Mihály, Uri István, Zöldi István, Szabó István, Balog Mihály Uzdi-Szent-Péterről keltezve oly alázatos, hódoló, tisztelgő iratot intéznek hozzá, mintha minden tőle függene. Vejétől Wesselényi Páltól is fordul elő egy levél 1674 decz. 10-ről, melyben ily szavak állanak: «Bánfy úgy hallom Bethlenben mulatja magát, mikor mint leány kérő ott volt, akkor tudom jól tartották,* nem tudom, most micsoda állapotja lehet. Az magyarok, ha az német császár akadt volna az kezökbe is, jobban nem örültek volna mint az ő esetének.» Az ily nyilatkozatok természetesen hizelegtek Béldinek; mert hisz már láttuk, mily csodálatos buzgósággal végzett minden apróbb és nagyobb dolgot a Bánfy catastropha körül. Első volt, ki a ligát aláírta, uti tervet készített a csapatok számára, körülményes rendeleteket adott az inventálásra, maga ügyelt fel a legkisebb részletekre, tudósítást kért minduntalan Gyerőfitől, inventáló társától és alvezérétől, az országgyűlésre is a többinél későbbre, úgyszólva csak az utolsó pillanatban érkezett. Azután a Bánfy Dénes jószágain összeszedett 80,000 forint értékű ékszert, arany, ezüst edényeket maga szállította Fogarasba. Örményest a gyergyói, csiki székelyek kirabolván, kapitányukat Sándor Jánost részletes jelentés tételre utasítja, a bűnösöket azaz a kezdőket el is fogatja, szóval fontoskodással határos buzgóságot fejt ki, mintha mind e részlet államérdekű fontos cselekmény lett volna. Gyakoriak voltak az esetek, hogy zavarban levő felek, hatóságok folyamodtak hozzá s mintegy hozzá fellebezték ügyeiket még a fejedelem elől is. Igy például az történt, hogy a moldvai vajda a brassai ötvösöknek nagy mennyiségű ezüstöt küldött be, hogy neki ezüst edényeket készítsenek. Ezek felvállalták, hozzá is kezdtek, s az előmunkálatokra és az aranyozásra fel is vettek százhusz velenczei aranyat, ekkor a fejedelem eltiltotta a munkát s a kétségbeesett brassai polgármester Czák Dávid, gyarló, simplex elméjű ember lévén, a mint ő maga írja önmagáról, levelével Béldihez folyamodik, hogy tegyen valamit e tilalom megszüntetésére, mert az meg nem állhat; sem az ezüst, sem az aranyok már vissza nem adhatók, ez az erdélyi ötvösöknek becsületbeli dolguk s a vajda fenyegetőzik, hogy a szultánhoz megy panaszra stb., stb. s végre is Béldi adjon tanácsot, hogy ő mit tegyen. Az effélék mind csak nevelték Béldi kevélységét, néha hivatali s főuri hatalmának legszélsőbb határait is túllépi, midőn mint pl. 1675-ben egyszerre csak souverain jogokat kezd gyakorolni, vagy is olyanokat, melyek már akkor is az országgyűlést illették. Ugyanis Béldi Pál megtiltotta, hogy erdélyi ember Moldovába buzát vihessen be s ezáltal a buzával való kereskedést meggátolta, sőt megparancsolta, hogy ha az oláhok ide bejönnek s itt benn megveszik is a gabonát, erdélyi szekérrel be ne szállíthassák, hanem a magok marháján szállítsák.* «Mely miatt az lött, hogy buza venni is mind Havasalföldére esett az oláhság ennek az hazának felette nagy kárára.» Béldinek ez a rendelete nyomasztó hatással volt Háromszék buzatermelőire, de leginkább sujtotta a Kézdivásárhely és Bereczk városának épen e gabona fuvarozásából élő szorgalmatos népét, melynek üzletét telesen tönkre tette.
Mikor Wesselényi Pál két év előtt feleségül vette Béldi Pál leányát, a kérő Wesselényi részéről Bánfy Dénes volt s a megkérés Béldi várában Bethlenben volt; minélfogva e levél kissé odiosus, mit még súlyosít az a körülmény, hogy Béldi körülbelül a sententia napján kapta.
Bethlen Miklósnak Zabolán, 1675 márcz. 29-én kelt s Béldi Pálhoz intézett levelének tartalma szerint. Eredetije Méhesen, gr. Béldi Ákos ltárában.
Ekkor Béldi Bethlen Miklós levele szerint azt izente a kézdivásárhelyieknek és bereczkieknek, hogy ha ezer köböl buzáját ingyen Moldovába szállítják, a rendeletet visszaveszi. Ezek a körülmények lázas állapotba hozták az egész Háromszéket, sőt országszerte bizonyos megdöbbenéssel beszéltek felőle, s azért állott elő az erkölcsök őre, a nehéz pillanatokban örökös jó tanácsadó Bethlen Miklós és intézte dorgáló levelét Béldihez, melyeket így végez: «Én ugyan ezeket így lenni nem hihetem, de ha uram valami vagyon benne, az istenért s maga becsületiért kérem Kdet, remediálja, ne nyissa meg a nyelves emberek száját több-több calumniálkodásra. Azonban ne is tegyen Kd annyi kárt az hazának és hazafiainak, mert tudja Kd aztán kiterjed, elébb megy a gonosz mindnyájunk szomorúságára.»
Olvasva az ilyféle levelek egész halmazát, ismerve Béldinek hiuságra hajlandó természetét s tudva, hogy önmagát tökéletesnek, saját tetteit kifogásolhatatlanoknak tartotta, cseppet sem csodálkozhatunk, főként a kivívott siker után, melyet nagy részben magának tulajdonított – miben igaza is volt – ha még büszkébb és rátartóbb lett, ha páthoszsza még fennebb hangolódott; ha még nagyobbakat mondott s még hangosabban mondta, hogy így meg úgy fogja orvosolni az ország bajait, nyavalyáit, s ha Bánfy Dénes ledöntése után semmit sem tartott lehetetlennek. Persze aztán az udvarok természetes kémei, minden mozdulatára leselkedő ellenségei s vakon követő és hízelkedő, de buta alárendeltjei más-másfelé magyarázták beszédeit, legjobb szándékait is elfacsarták, a hol ő legfennebb reformokról gondolkozott, már lázadást, már felségsértést magyaráztak belőle, s a legtöbbször más értelmet adtak nagy szavainak, mikben néhány főúr barátjával mintegy versenyezni látszott.
Volt abban az időben az erdélyi társaséletben egy osztály – s talán van ez minden országban és minden időben – melynek tagjai szeretik magokat mérsékelteknek nevezni, okosoknak, bölcseknek hiszik, többnyire tudósok, sőt írók és költők is; állítják magukról, hogy sokat gondolkoznak; mindig tele vannak tervekkel, reformokkal, jószándékokkal, sok hamis idealismus, sok sentimentalismus, csengő, zengő szónoklat jellemzi őket. Mindenre alkalmas általános tanácsokkal, mindent gyógyító csodaszerekkel bírnak. És még sem mondhatók piaczi charlatánoknak, vagy furfangos éhezőknek, kétségbeesett szerencsevadászoknak; nem, vannak köztük vagyonos nagy birtokú emberek; mivelt, jellemes férfiak is fordulnak meg soraikban, de aztán szőrszál hasogató, örökké kétkedő, lassú gondolkodású, kényelem szerető, nehéz munkát nem kedvelő csendes természetű emberek. Véleményükben soha sincs megállapodás, határozottság; meggyőződésüknek soha sincs zárköve, tettekre nem tudnak elkészülni, mert soha sem tudnak gyakorlati, életrevaló következtetésekre jutni. Köztük a komoly, tartós egyetértés teljes lehetetlen, mert náluk a vitatkozás örökké nyitva álló végetlen pusztaság, ez pedig a politikában a termékenységnek, az eredményességnek, szóval a sikernek megölője. Ezek azok, kiket bátran lehet egy szóval akademikus politikusoknak nevezni. Ezek az emberek a mennyiben idealisták a létező dolgokat, viszonyokat, intézményeket, intézkedéseket szigorúan, de félszegen szokták birálni, mérlegelni; merész összehasonlításokat tettek, a görög, a római állapotokkal és a bibliai történetekkel s még tovább menve hibáztattak, kárhoztattak dolgokat, személyeket, nagy indulatba jöttek, elmérgesedtek, de aztán a tettekig nem jutottak soha. És minthogy szeretik az olcsó tömjént s szeretik, hogy nagy aggodalmaik között piaczi szónoklatokban vagy jó bor, és jó zene mellett kibusulják magokat: nagyon alkalmasak a tömegek felzavarására és a vélemények megrontására. Ők azonban ezzel nem látszanak törődni s ez bűnök. Ha elvégezték lakodalmi s keresztelői mulatságaikat, quasi re bene gesta, haza oszlanak váraikba s kastélyaikba, s rá sem gondolnak, hogy a tömeg hátuk mögött épen az ő szavaikból, beszédeikből következtetve, harczot, háborut, forradalmat hirdet.
A fejedelem udvarában pedig hire megy, hogy Béldi Pál, Haller János, Bethlen János, Kapi György, Paskó Kristóf, gróf Csáky László és különösen Bethlen Miklós, valóban majd mindenik tudákos, doctrinär politikus – itt, vagy ott együtt voltak s ugyancsak szidták a kormányt, Teleki Mihályt, Bethlen Farkast és Gergelyt, Mikes Kelement, Naláczy Istvánt, Székely Lászlót stb. s mindeniket, a ki hozzájok tartozott. Innen van aztán, hogy mikor ezek az úgynevezett kormánypártiak egymásnak irogatnak, mindenik azt hiszi, hogy ő ellene, az ő élete ellen készül az összeesküvés. De hát ama vendégségekben felszolgáló ifjú legények, bejárók, étekfogók, apródok, pohárnokok, inasok s ezeknek rokonai a kis nemesség mit beszéljen, mikor hallja és megtudja, hogy azok az ország legokosabb nagy urai így és úgy birálták a kormányt, annak tagjait és a fennálló rendszert? azt, hogy: valami készül, maholnap más világ lesz, Teleki uramnak vége, Naláczy uram, Székely László uram aligha bőrüket épen elvihetik, hisz Kapi uram mondta, hogy: a szegénység zsirjából élnek. De sőt, sugja utána a másik, még ő nga a fejedelem is bajba kerülhet, még Zólyomi uram kezébe jut a kormánybot; ámbár erre azt mondta Haller János uram – szólt közbe egy jól értesült harmadik – hogy: már minek csinálnánk több bajt, hisz eben gubát cserélnénk, az is csak olyan lenne, mint ez.* Valóban a Béldi Pál forradalma akademikusok forradalma volt. Részesei, kikkel Béldi bizalmas barátságban élt, ezek voltak:
A dőlt betűvel szedett szavak történeti adatok.
HALLER JÁNOS büszke, de csendes természetű s már ama korban nem fiatal ember; ki szép vagyonnal bírt s független életét élt; Küküllő vármegye főispánja és tanácsúr volt. Mikor a fejedelem 1671-ben országos mustrát hirdetett s Haller meghallotta, hogy a fejedelem maga nem lesz jelen, Telekitől kért tanácsot, hogy oda menjen-e ő, mivel nem tartja illendőnek, hogy főispán személyesen mustráljon, ha a fejedelem nincs jelen. Máskor azt irja Telekinek, hogy ne irjanak Bethlen Miklósnak közös levelet, mert «alig látom illendőnek oly levelet küldenünk, kin mindenikünk subscriptiója legyen.» (1671 szept 17, Szt-Pál)* Látható, hogy nagyon figyelt arra, hogy mi illik s mi nem. Mikor a fejedelem beparancsolta udvarhoz, ment tanácsba vagy országgyűlésre, ha pedig nem hivták, nem ment – nem tartotta illendőnek menni – habár tudta, hogy államtanács tartatik s habár oly közel volt is, mint Radnóth Szent-Pálhoz.* Különben rendesen kerelő szent-páli várkastélyában vagy gerebenesi udvarházánál ült s néha nyulászattal, legtöbbnyire pedig olvasással töltötte idejét. Nagyon tudós embernek tartották, sok nyelvet értett u. m. a latint, francziát, olaszt s természetes, hogy kortársai közül kivált eszére, tudományára nézve; Bánfy Dénest nem szerette s nem Bethlen Jánost és Miklóst, kikkel különben egy párton volt. Tettek idején kissé félénk s bátortalan; Bánfy Dénes catastrophája idejében, mint a kivel a ligát szintén aláíratták, kissé megszeppent s levelet írt Béldinek, hogy szent-páli kastélyába (a Maros mellett) nehány katonát küldjenek, mert néki csak kilencz, tiz katonája van s hátha Bánfy reá csap! (a Szamos mellől). Békés időben szabad gondolkozású, szabad szájú volt s véleményét baráti körben, komolyan vagy humorral, irásban vagy szóval, bátran s gond nélkül kimondotta. Tudjuk, hogy ő fordította a hires Hármas Historiát s ugyancsak a Türelem paizsát stb. Béldinek rokona, sógora volt s bizalmasan szoktak beszélgetni s irogatni egymásnak az uralkodó személyekről, a politikáról, a napi életről stb., de mind csak úgy társalgás kedvéért s valóban a ki megismeri Haller Jánost műveiből s könnyen folyó szép, mondhatni irodalmi nyelven írt elég számos leveléből, melyek ránk maradtak: a világon mindennek gondolhatja, csak nem conspiratornak, tevékeny forradalmárnak, vagy veszedelmes politikusnak, a mivel az Apafy kormány vádolta s a miért évekig tartotta fogva Fogaras várában. Felesége KORNIS KATA jószívű matrona, szegények, árvák gyámola anynyira, hogy e miatt bajba is került, mert egykor bevádolták, hogy egy kolosvári polgár leánykáját kiigtatta (elszöktette) a városból, s aztán kiderült, hogy egy kolosvári könyvkötő valami felfogadott leánykát tartott, de mérges felesége annyira kinozta, verte, gyötörte, hogy a leányka elbujdosott s egy szekér után mendegélve Gerebenesig ért, hol Haller Jánosné befogadta háztartásába.
A gr. Teleki cs. levéltárában számtalan levele van.
Kevéssel több egy mértföldnél. Lásd levelét Telekihez 1671 aug. 24.
32. A «HÁRMAS HISTORIA» CZIMLAPJA.
Csak kevéssel inkább volt a gyakorlati politika embere BETHLEN JÁNOS a jeles történetíró és tudós kanczellár, kivált idősebb korában. Fiatalabb korában elég gyakorlati észjárással feleségül vetté Váradi Borbálát, egy mívelt és gazdag kolosvári polgárleányt, sokat áldozott az iskolákra és egyházakra. Élete utolsó éveiben elbetegesedett. Látta, érezte az országban a sok hiányt, telve volt a régi jó idők, a Bethlen Gábor és I. Rákóczy György korának nagy emlékeivel, dicsérte is a jó és hasznos békét, a régi nagy embereket s meg-meg rótta, birálta a későbbi kor törpe nemzedékét akárhányszor, a mi bizony nem tetszett sem Apafynak, sem Telekinek s még kevésbbé Naláczinak, Székelynek és más apró notabilitásoknak. Fiával Bethlen Miklóssal együtt ördög bútta nyughatatlan embernek tartották az udvarban s a hol lehetett, bántották. De tudományát, nagy tapasztalását, nagy tekintélyét, befolyását nem nélkülözhette az udvar; s habár a szászokra nagy befolyást gyakorolt s előlegesen csatlakozásra bírta őket valami «jövendő változásokra» nézve, (miért is levelei Béldinél megtaláltatván; 9,000 forintot rántottak rajta, illetőleg özvegyén, mert ő 1678 február 28-án élete 65-ik évében meghalt), de a kanczellárságot haláláig megtartotta. Bethlen János a fejedelmet s a törvényt mélyen tisztelte, hazáját híven szerette s forradalmár, összeesküvő nem volt soha s bűne csak az volt, hogy mint ősrégi családnak elődeihez méltó büszke ivadéka, utálta a hizelkedés által – érdem és tehetség nélkül való – felvergődők csoportját, kimutatta, hogy nem tartozik az udvari csürhe nép közé s véleményét legtöbbször szabadon nyilvánította.
HALLER JÁNOS és neje KORNIS KATA.
Nem volt ily nagy jelentőségű egyén KAPI GYÖRGY, gazdag tanács úr, Hunyad vármegye főispánja, a gyönyörű BÁNFY ÁGNES* férje. Változékony jellemű, zsarnok természetű úr. Különben vig életet szerető, nyilt, zajos házat tartó ember. A Maros partján fekvő Aranyvárának hatalmas ura.* Béldivel nagy confraternitásban élt, midőn azonban a sors keze Béldire nehezült, lobogót akart cserélni, mint más pártra menekülni kész róka, de rajta vesztett, megkapták leveleit s elzárták Déva várába. Élete utolsó pillanatában is ingadozó, «szökjék-e, ne szökjék, maradjon-e börtönében vagy meneküljön?» nem tudja, s ott vész nyomorultan, lánczokra verve Déva vára dicstelen tömlöczében. Önállóság nélkül való, minden férfias elhatározásra, cselekvésre képtelen ember, kitől az Apafyénál sokkal gyengébb kormány is bátran nyughatott volna.
Bánfy Ágnes B. Zsigmond, az országgyűlés elnökének leánya, ki először 1660-ban, 14 éves korában ment férjhez, Barcsai Ákos fejedelemhez; ennek halála után Rhédei Lászlóhoz, s ennek halála után harmadszor Kapi Györgyhöz.
A hagyomány beszéli, hogy leányai s valószínüleg a jókedvű harmadik feleség az aranyi vár ablakából integettek és nevettek a Maroson tutajt szállító székely legényeknek, mire ezek el kezdtek nyeríteni, a dühbe jött Kapi csolnakokat küldött a tutajok után, a székelyeket elfogatta s tüzes patkókat veretett sarkukra.
Gróf CSÁKY LÁSZLÓ-ról is megemlékezem, ki a Brandenburgi Katalin kedvesének, a magyarországi tárnokmesternek, a Szepesség urának első gróf Csáky Istvánnak második nejétől Perényi Máriától született harmadik és legkisebb fia, kiről édes atyja a családi zöld-könyvbe azt jegyezte: «1641-ik esztendőben die 2-a Martii áldott meg Isten bennünket egy fiú magzattal, kit Lászlónak kereszteltettünk. Kinek keresztatyja Pacsot Sándor uram volt, keresztanyja az ő keme felesége. Páter Gosztonyi uram keresztelte.» E fiúval azonban úgy járt atyja, hogy 16–17 éves korában, mint legkisebbet, az ősi fészekbe Nagy-Almásra küldötte Erdélyországba, hol akkor II. Rákóczy György uralkodott. Az ifjú megjelent a fejedelmi udvarnál is, hol igen kedvezőleg fogadták, a mit a Rákóczy gyülölő öreg Csáky sehogy sem szivelt. Annyival inkább, mert László az erdélyi jószágok jövedelméből atyjának semmit sem akart küldeni. Igy szólt a vád.
Az apa Csáky levelet írt, hogy azonnal térjen haza, de a fiú nem engedelmeskedett s a fejedelem pártfogása alá vette az ifjút. Miért aztán Csáky még nagyobb gyülölettel viseltetett mind Rákóczy, mind saját fia iránt, azt beszélte mindenfelé, hogy kitagadja, fűnek-fának szidalmazta, vérárulással vádolta és a családi zöld-könyvbe, hol születését beírta volt, oldaljegyzetbe tette: «Ez engemet elárult!» Az ifjú Csáky pedig Rákóczytól Barcsai Ákoshoz s ennek pusztultával Kemény Jánoshoz csatlakozott, ki aztán 1661-ben édes atyjával ki is békítette, de az öreg azt írta Kemény Jánosnak: «Csáky Lászlótól Ngd méltóságos interpositióját tekintve nem vonszom meg atyaságomat, de igazán irom Ngdnak, nem akarok neki hinni, igen megismertette velem magát.» Egy év mulva már fiának neje, Kálnoki Éva is Szepesvárott van s fioknak GÁBOR-nak születését 1662 máj. 1-én még az öreg Csáky írja be a zöld-könyvbe. (Tehát gróf Csáky László már 20 éves korában megházasodott.) Mennyiben volt hibás, vagy bűnös atyjával szemben, bajos volna kimutatni, de az bizonyos, hogy soha sem volt megbizható, s egész életében változékony jellemű, kaland hajhászó, léha ember volt s bár a szerencse sokszor mosolygott feléje, könnyelmű tékozló természete miatt mindig csak a szerencsevadászok közé tartozott. Béldi barátai közé főként az által került, hogy bár nem volt vallásos ember, nagy katholikusra játszotta magát s nem állhatta az erősen kalvinista kormányzást, és még az által, hogy a gőgös Bánffy Dénes igen is otromba módon sértette meg s ellenségei közé kergette,* végre az a körülmény is az ellenzék körébe vitte, hogy valamint atyjában és nagyatyjában, úgy benne is jelentkezett a trónkeresői szenvedély, de csak oly eredménytelenül, mint őseinél.
Mondják, hogy egyszer egy pár inasával a bonczidai erdőkben vadászott s Bánfy sokadmagával körül vette s erőszakkal bevitette bonczidai udvarházába az akkor Erdélyben egyetlen grófot.
PASKÓ KRISTÓF is, költő és történész, megírta az 1657. évi lengyel hadjárat, a tatár rabság és Nagyvárad elvesztése – 1660 – történetét versekben, mely munkáját 1663-ban ki is nyomatta, Bihar vármegyéből származott Erdélybe és Sorostélyon lakott; melyet neki Apafy fejedelem inscribált. Felesége volt Szalánczi Krisztina, Sz. István leánya. Később Teleki impetrálta Sorostélyt, lefizetvén Paskónak az inscriptionalis összeget, ez alkalommal összevesztek s aztán egymást soha többé jó szemmel nem nézték. Szó kimondó, csipős nyelvű, de állandóságot nem kedvelő, kóbor természetű ember volt. Apafy maga kedvelte és sokszor küldte a török udvarhoz. Neve 1657 óta a szereplő emberek közt sokszor fordul elő, de azután Béldivel a török földre szalad s ott gróf Csákyval czimborál ennek javára, minden eredmény nélkül; Bethlen Miklós azt írja, hogy elszegényedve 1685-ben Sárospatakon halt meg.
DOMOKOS TAMÁS háromszéki előkelő nemes ember, jó kedvű, tréfás czimbora, ki már a tatár rabságban is együtt volt Béldi Pállal s onnan kiszabadulását is neki köszönheté, mint a Teleki levéltár legújabban felfedezett adatai mutatják; sokáig kitartó hű társa Béldinek, de utoljára gróf Csáky őt is belevonta intrikáiba. Hű barátai voltak még Cserei János, Cserei György, Lázár István Csikszék főkirálybirája, ki még 1671-ben Teleki Mihályhoz intézett levelei szerint nem igen kedveli Béldi Pált, de 1677-ben úgy látszik teljesen hozzá csatlakozik s a Béldi barátság miatt kerül rabságba, melyben el is pusztul. Ide tartoznak Kálnoki Kristóf és unokaöcscse Bálint, Dániel István, Keresztesi Sámuel (Keresztesi Ferencz és Béldi Anna fia), Belényi Zsigmond, továbbá Apor Lázár, Bialis Olasz Ferencz, Mihács Mihály háromszéki viczekirálybiró stb.
De ne vágjunk a történeti fejlődés elibe s lássuk, mint alakultak a viszonyok. A megelőző eseményekből még csak egy episodot akarok említeni, t. i. az 1675-ik évi fehérvári országgyűlést, melynek részletes leírását adja Bethlen Miklós, habár nem teljesen megnyugtatólag. Béldi népszerűségének s hatalmának tetőpontján – midőn már Bánfy rút halálának véres emlékeit kezdték feledni s csak arra gondoltak, hogy a kevély oligarchát egy hős hazafi legyőzte, kit a fejedelem ama napokban édes bátyának nevezett – egyszerre csak kezdte veszíteni személyének varázsát s mintha valami titkos bűvös kéz hintené ellene az ármány magvait, mindenki, mindenfelől csak el kezdett rosszat beszélni ellene. A vármegye gyűléseken kezdtek felszólalni zsarnokoskodásai ellen, majd a maga helyén elé fogom sorolni a vád pontokat, melyeket ellene leginkább hangsúlyoztak, legerősebben zúgott Küküllő vármegye s Haller Pál furiált leginkább s valami nemes ember elzáratása miatt Bethlen János is megharagudott rá. Valószínűleg olaj volt a tűzre az ifjú Petki János folyamodása is, habár abból nem nagy dolgot csináltak. Elég az hozzá, a fehérvári gyűlésen (1675), mint a jég zápor hullott rá a támadó oratio. Bethlen Miklós hozzá megy s kérdi: hát ez mia bátya? «Ugy látszik most ellenem készült a liga, mint tavaly Bánfy ellen!» felelt Béldi. Bethlen aztán Telekihez fordult felvilágosításért. Teleki azt mondá, én semmit se tudok róla, de menj, csitítsd le legelőbb apádat, mert nem tudjuk, mi lelte. Bethlen Miklós csakugyan beszélt atyjával s megnyugtatta, azután lecsendesítette a rendeket s megegyeztek, hogy a főuri erőszakosságok meggátlására törvényczikket hozzanak. Ennek elkészítésére Sárpataki Márton ítélőmestert, Nemes Jánost, Bethlen Miklóst s egy szász urat küldtek ki. Kiknek munkálatát a gyűlésben Bethlen Miklós olvasta fel általánosan el is fogadták. A felizgatott kedélyek lecsillapodtak s mondhatni Béldi irányában is látszólag megnyugodtak. A sértés Béldire nézve abban állott, hogy országszerte mindenki azt beszélte, hogy ez a törvényczikk ellene hozatott.
De az a láthatatlan titkos elme és kéz – vagy netalán társaság – mely az egész zürzavart Béldi ellen rendezte, nem volt teljesen megelégedve s most egyet fordítván a dolgon, így kezdtek suttogni: «Lám Béldit most még jobban megfenyíthettük s zabolázhattuk volna, de titkos s vele mindenben egyetértő kedves barátja Bethlen Miklós ugyancsak felkelt mellette s bölcs törvényczikkével meg is mentette». Azt is beszélték, hogy Bethlen Jánosnak Béldi ellen való támadása csak színlés volt. Ezek következtében aztán az a bizonyos udvari párt – Naláczi István, Székely László, Bethlen Gergely, Mikes Kelemen, Daczó János – még is csak felbátorodott, látván az országgyűlésen, hogy van elég ember, a ki Béldit nem szereti.
És e pontig érkezve, lehetetlen kikerülni, hogy egy pár szót Teleki Mihályról ne szóljunk. Az erdélyi történetirás egész a legújabb korig, a nemzedékről-nemzedékre szálló hagyományok-, az első rangú krónikások Bethlen Miklós és különösen Cserei Mihály mind azt beszélik, hogy Bánfy Dénes és Béldi Pál megbuktatásában a főmester, azaz az előre kidolgozott tervek szerint működő intrikus, a becsalogató madárka s a maga czéljai keresztül vitele végett e nagy embereket egyenesen feláldozó – sőt az egyiket vérpadra taszító – és a másikat a száműzetésbe erőszakoló kegyetlen, zsarnok Teleki Mihály volt.* Ily következtetést az okiratok tanulmányozása nem eredményez. Ezeknél fogva azt tanítani, hogy: Bánfy Dénes és Béldi Pál teljesen ártatlan, Teleki Mihály az egyedülvaló gonosz, nem felelne meg a történelmi igazságnak.
Érdekes körülmény, hogy e vélemény csak azóta kezd gyöngülni s illetőleg változni, a mióta a gróf Teleki család levéltárát a szakemberek előtt részben megnyitotta.
De térjünk vissza tárgyunkhoz.
«Ez időben – az 1676-ik év elején – a fejedelmi udvarban csodálatos hírek kerengettek egy összeesküvésről» – írja Szilágyi Sándor a Vértanuk 317 lapján – «melynek Béldi a feje, de esze, pennája, kardja, mindene Bethlen Miklós.» E főtétel mellett aztán terjesztettek mindenféle kalandos meséket, pl. hogy Bethlen Miklós egy alkalommal a kománai berekben harmincz lovassal lesben is állt, hogy az ott átutazó fejedelmet kiséretével együtt felkonczolja stb. stb. Ugy látszik e hírek épen azoktól származtak, kik az udvarban Teleki hívei, komái voltak, Naláczi Istvántól, Székely Lászlótól.* Cserei is erre czéloz, midőn 88. lapján írja: «Teleki Mihály Béldi Pál ellen is megcsinálta némely uraknak az elméjét, reávevé azokat, hogy a fejedelem előtt deferálnák, ő is minden igyekezetéből toldani fogja.» Mondják, hogy a fejedelem annyira fel volt izgatva, ingerelve, hogy midőn egyszer a holdvilági erdőben (Erzsébetváros tőszomszédságában) vadászatot tartott, az ott jelenlévő Bethlen Miklóst, atyjával a kanczellárral együtt meg akarta fogatni; de elhalasztották, mert féltek, «hogy Béldit hessegetik el vele, holott az a nagyobb és szükségesebb vad.» Igy beszélnek a krónikások.
Bethlen M. Önéletirása. I. 143. l.
