VIII.
VIII.
Az erdélyi társasélet Béldi korában. Erdélyország boldog kora. Ipar (arany, aczél, stb. stb.). Mezei és állattenyésztési gazdaság. Lakodalmi szokások. Iskolázás. Vadászat. Kutyászat. A nemesség zsarnoksága. Vallásosság, protestans praedicatorok. Erdély par excellence magyarsága. 1621–1679.
Olyan országban mint Erdély, mely nem volt teljesen független, de Bécstől is, Konstantinápolytól is elég messze volt, melynek akár a nagy szabadságszeretet, akár a nagyra vágyás miatt nyughatatlan polgárait hol a hatalmas szultánnal, hol a keresztyén császárral lehetett fenyegetni s s olykor meg is fenyíteni, s melyet különben a természet ezer áldásaival s a történet életrevaló népekkel ajándékozott meg: ha olyan ember ült a trónon, a ki érti magát, boldogúl kormányozhatott akár hoszszas éveken át; boldogság alatt nem a paradicsomi egyszerű állapotot s nem is valami mesterséges Eldoradót értvén, hanem az állami boldogságot, a fejlődést, gyarapodást, azaz a bel- és külbékességet.
Ilyen boldog kort töltött Erdélyország az 1613-dik évtől az 1657-ig terjedő 44 esztendő alatt, azaz Bethlen Gábor trónra lépésétől egész addig, mig II. Rákóczy György országa s családja politikai hagyományairól megfeledkezve, eltékozolta az országnak szép hadseregét, temérdek pénzét s békés nyugodalmát. Ez időtől kezdve pedig éveken keresztül török, tatár és német ellenséges hordák húzódtak az ország egyik részéből a másikba, kipusztítván a földet lakosaiból, a megmaradt lakosokat élelmi szereikből, marháikból, vagyonukból. Megzavarodott az egészséges világnézlet, felfordultak a törvények, lesülyedett a tekintély, lábra kapott a féktelenség, demoralizálván az ország rendeit az által, hogy útat nyitott minden csélcsap ambitiónak a fejedelemségre, s mindez a hűség, a kötelességérzet s más keresztyén erények meggyengülését, sőt ezek teljes megsemmisülését vonta maga után.
A magánélet is nagy változásokon ment át. Az erdélyi főbb birtokosok és a városok polgárai Bethlen Gábor és a két Rákóczy idejében oly gazdagok voltak, hogy bármely hasonló terjedelmű és népességű országgal bátran versenyezhettek. Felgyűlt az arany-ezüst, megszaporodtak a drága fegyverek, ékszerek, prémes, selyem és bársony ruhák, kocsik, hintók, hámok, lószerszámok; minden istálló telve volt szép lovakkal, paripákkal. Csáky István idejében egy szép ló ára 500–1000 darab aranyig terjedt.*
Lásd: gróf Csáky István élete. Budapest, 1883. 160. lap.
Temérdek volt a ménesbeli lovak, szarvasmarhák, juhok, disznók száma, úgy hogy a levéltárakban bámulva olvassuk azok nagy számát az egyes birtokokon. Bor, buza s más vetemény oly bőségben termett, hogy Moldvát, a lengyel tartományok egy részét, két Oláhországot Erdély ellátta borral, gabonával. S mind ez elolvadt, midőn 1657 végén a 9000 tatár fogoly kiváltására került a sor.
Az ipar, kereskedés a virágzás magas fokára emelkedett s például az ötvesség Mátyás király korától 1657-ig érte el legvirágzóbb korát. A kolosvári ötvös czéhben 1532-től 1656-ig minden évben beállott 2–3, sőt nehányszor évenként 5 mester is. 1657-ben egy sem; s ez így tart 1665-ig; azután évenként ismét 1–2. Hogy az ötvösség az Apafy korszak alatt ismét némi virágzásra emelkedett, mutatja Czák Dávid brassai polgármester levele Béldi Pálhoz, melyben jelenti, hogy a moldvai fejdelem ezereket érő ezüst edényeit Brassóban készítteti. Teleki Mihály aranyszélű ezüst tálait Fehérvárt s Bornemisza Anna ékszereit és arany ezüst edényeit Kolosvárt.*
A mint ez a kolosvári ötvös-czéh iratai között bőven olvasható.
Az aczél feldolgozása nem volt oly kedvelt ipar Erdélyben, mint azt a sok háborús időből következtetni lehetne. Csak is Brassóban találjuk a pánczél készítésnek positiv emlékeit. Bethlen Miklós, 1663-ban Kassán csináltat magának ezüsttel ékesített pánczélt, mely oly feltünő s szép volt, és valószínűleg ritka is, hogy mikor 1676-ban fogva volt s neje férje szabadulásáért mindenét felajánlotta, Teleki Mihály semmit sem fogadott el, hanem eredeti árában ama kassai pánczélt.
Mikor Telekit 1617-ben a bujdosók vezérnek kérték, úgy látszik, nagyon is a háborúskodásra adta magát s minden ismerősitől pánczélt, fegyvert kért. Mikes Kelemen Apoldon 1671 jun. 25-én kelt levelében így ír hozzá:
Az mit penig Kd az szegény édes bátyám uram pánczéla felől parancsol, úgy vagyon uram, megvallom, Erdélyben hütömre nem volna olyan ember, az kinek oda adnám akárkinek Kden kivül, de ha Kd elébb írt volna, most magammal együtt kihoztam volna, de uram bizony Brassóban az boltomban vagyon, de az uram nem czifra; az sisakját anyám asszony mai napig is nem küldötte meg, arról izenek ő kemének, az szebbik karvas is még ő keménél vagyon. Én uram az Kd állapotját, ha mivel lehetne, bizony igen jó szívvel díszesiteném, melyet, hogy Isten Kdnek sok esztendőkig szerencsésen s boldogul engedjen viselni, nyomorult nemzetünknek javára szívből kívánom. Ugyan most uram igen jókor esett; mivel – úgy hiszem Kd jobban tudhatja nállamnál, hogy új tatár chámot is tettek.» – jul. 10-én így ír: «Az pánczél után én uram elküldök, csak várom hogy feleségem haza jöjjön, az anyjához ment, mivel ő tudja, micsoda ládába tette.» Szeptember 18-án pedig e pár szót írja: «a karvasat is itt küldöm.»
Nemes János ugyancsak ez évben ír Telekinek bizonyos pánczélokról. Hidvégről jun. 15-én így ír: «A karaczélt a brassai pánczél csináló készíti, de kell egy hónap a míg elkészül, mert sok a dolog vele». – Jun. 23-án: a kar-aczél még nincs meg, de ha meglesz, személyesen adom át.» Julius 18-án. Ez a levél is mind a pánczélokról szól; «egy pánczélt vasingestől, sisakostól, karvasokkal (noha ez csak paraszt katonának való) száz forinttal alkudtam meg; Kdnek ha tetszik, megveszi, ha nem, nem.» Aug. 18-án két levelet is ír a pánczélok dolgáról, hogy szépen csinálták, kövekkel kirakták. «A karvasokat tegnap elküldöttem, 3 pánczéllal együtt. Én bizon nem hiszem, ez a pánczél csináló csinálja azokat; csak adtan adja örökösön s még is mentest (hamar), ő dolga, hun veszi.»
A mi az ipar többi ágait illeti, majd mindenik városnak volt kedvencz iparága. Igy például az arany ezüst művességben első volt Kolosvár, azután Brassó, Szeben, Besztercze, Maros-Vásárhely, Fehérvár, Segesvár.
A szijgyártó mesterségben, a gombkötőségben és csizmadiaságban első volt Maros-Vásárhely.
A szabóságban és szőcs munka készítésében Szeben, (a leghiresebb rókatorkos mente ott készült) Brassó, Kolosvár, Vásárhely. (Már János király még vajda korában döntött a marosvásárhelyi szabó czéhnek egy pár tagjával való nagy perében, egyszersmind megbővítette szabályait és megparancsolta, hogy az országban minden czéh ahoz tartsa magát.
A czink és ólom edények és más tárgyak készítésében Brassó, Kolozsvár, Besztercze.
Az asztalosságban, esztergályosságban Szeben, Brassó, Segesvár. (A magyar városokban csak a XVIII. század második felében jelentkeznek az asztalosok és esztergályosok).
Az építkezés szintén szép fejlődésnek indult a XVII. században különösen a fejdelmi udvarokban. E részben már a Báthoriak sokat tettek, de aztán Bethlen Gábor oly hires palotát építtetett Fehérvárt, melynek nagy messzeségben sem volt párja, melyben a keleti fényűzés az olasz elegantiával egyesült. A régi stylszerű várkastélyok, mint Vajda-Hunyad, Keresd, Vécs, Fogaras, Radnóth, Nagy-Almás, Bonczhida, Szent-Benedek, Bun stb. több-kevesebb izléssel, mind virágzó állapotban voltak; s kisebbszerű, de kényelmes kastélyok újból is épültek, mint pl. Bethlen-Szent-Miklós, Fejéregyháza, Szent-Pál, Gerend; vagy gyökeresen átalakíttattak, mint Bethlen, Bodola, Küküllővár, Teremi, Fintaháza stb. Egyházi építészetünk azonban inkább csak a régi remekművek fentartására szorítkozott, mint pl. a fehérvári székesegyház, a kolosvári, brassai, marosvásárhelyi, szebeni, beszterczei, harinai (tiszta románstylű), nagy templomoknál láthatjuk. Újabbak is épültek, de közel sem oly ékesek, mint a régiek, mert a protestantismus szelleme nem kedvezett az ékeskedő egyházi építészetnek. Ámbár síremlékeinknek nehány szép példánya ez időből is maradt reánk, mint ezt a fehérvári, szebeni, segesvári templomokban, az almakeréki Apafy s a nagy-teremi Sükösd emlékekben (ez utóbbit Diószegi kolosvári műfaragó készítette) ma is láthatjuk. Az épitészetben kevés kivétellel (Fehérvár, Vajda-Hunyad Harina) a szászok jártak elől s néha egészen ők uralkodtak, mint például az alsó-rákosi kastély merőben a szász templom kastélyok mintájára készült. Az építészek legtöbbnyire németek és olaszok voltak. Szóval Erdély szépen beépült s e részben kellemes külsővel biró ország volt a XVII. században akár a városokat, akár a főuri várakat, akár a nemesi udvarházakat vegyük tekintetbe.
Sőt a népies építészetnek is megvolt, mint maig is megvan a maga sajátságos stylusa, melyet ugyan nem tanítanak még sem a lipcsei, sem a müncheni és bécsi műegyetemeken, de a ki nem vonakodik komolyan utána járni, ma is jól látja a magyar-székely, a szász és oláhfalvak s házak közt lévő építészeti különbségeket, melyek bizonyára a különféle stylusban rejlenek és ezeknek tanulmányozása fogja kimutatni a magyar építészeti stylusnak félreismerhetetlen törvényeit.
A mezei gazdaság alig képzelhető magas fokon állt. A franczia követek Forvall és Reverend abbé, kik egymásután több évet töltöttek az országban, egyhangúlag bámulattal jegyzik fel, hogy egyszerű falusi embereknél mily rakott gabonásokat és kamrákat láttak; és Bethlen Miklósnak 1675-ben Béldi Pálhoz intézett leveléből azt tanuljuk, hogy Moldovát is Erdély látta el gabonával.
A mi a társas együttlétet illeti, van példa rá, hogy csupán az egymás látás kedvéért is tesznek látogatást. Azt írja ugyanis Vitéz Zsuzsánna a férjének Béldi Pálnak Bethlen várából 1668 szept. 30-ról hogy: «Csákyné aszszonyom (gróf Csáky Lászlóné, lakott Buzában), Haller Jánosné (Kornis Kata, lakott Szent-Pálon és mezei gazdaság idején tartózkodott Gerebenesen) Kapi Gáborné aszszonyom jöttek vala hozzám», s tudjuk, hogy ugyancsak Bethlenben többször volt látogatáson nála a sokkal idősebb Mindszenti Krisztina is özvegy gróf Csáky Istvánné, ki Somkeréken Bethlen szomszédságában lakott.
Máshelyt írja Keresztesi Sámuel Béldi Pálnak (1677 nov. 13-án Gergelyfájáról), hogy az estve nála mulattak Barcsai Mihály, Csulai Gáspár és Sebessi Benjámin uraimék. De mégis az összejövetelek legszokottabb alkalmatosságai voltak egész a XVIII. század végéig: a lakodalmak, keresztelők, temetések. Érdekes részletekkel bir Kapi Györgynek Béldi Pálhoz Fehérvár 1674 május 20-ikáról intézett levele, melyben leánya lakodalmára hívja, megírván, hogy már a fejdelem is eligérkezett feleségével együtt s magyarázván, hogy milyen jól kibeszélgethetik magokat, ha együtt lesznek, s azután a komoly dolgokról más tárgyakra térvén mulatságos apróságokat hágy emlékezetünkre:
«Én bizon igen rendetlen gazda vagyok, megszolgálnám Kdnek, ha mind jó tanácsával éltetne, mind penig az lakodalomról való azokat az jegyzéseket, kiket én láttam Bodolán,* nem neheztelné elküldeni, minden dispositiókat, noha én azokat nem értem, mindazáltal akárcsak nyomoznék valamit bennek. Ez mellett mivel a féle virágok csinálására való szakácsra is igen nagy szükségem volna, Kdnek megszolgálnám, ha nem neheztelné Kálnokiné asszonyomnak írni mellettem, én is írván ő kemének, elküldök ő keméhez, azt az ő keme szakácsát ne neheztelné ide adni az virágok csinálni, mindjárást elbocsátom. Ha Isten életemet megtartja, megszolgálom ő kemének. Én minden jóakaró uraim és atyámfiai felett Kd atyafiságába bizom lelkem uram, meg ne fogyatkozzam az Kd és az asszony eljövetelébe. Ez mellett Kdnek feleségem (Bánfy Ágnes) mint kedves bátyjának ajánlja nagy szolgálatját, a vizslát megszolgálja. Igazán koronát tészen az asszony fejére, ha megalázza magát s compareál. Lelkem uram győzze meg Kd kevés alkalmatlanságáért és az én örökkévaló szolgálatomért. E mellett édes bátyám uram én ma ő ngával szóló lévén, ujabban instálék, ő ngok pro 20-ik Julii terminálának. stb. stb. Kérem tudósítson Kd, fehérviaszszat honnét hozatott volt, mivel szaporátlan, úgy látom, itt csinálni stb.». E korszak második felében, látva a sok háborút, a sok izgalmat, forradalmat, a politikai és társadalmi kétszínűséget, igazán csodálkozunk néha, hogy az embereknek csakugyan maradott-e még jókedvük, hogy még lóra ültek vadászat, vagy látogatás végett, mikor annyit ültek rajta csatákon, hadjáratokon a külellenségek ellen s bent az egymást üldözések alkalmával; de hát az emberi természet olyan, mint a madáré a kalitkában, fogságában, szenvedései közt énekli a legszebb s néha a legvigabb dalokat. Mert bizonyos, hogy olvasva a XVII. század krónikásait, naplóíróit, Kemény János, Bethlen Miklós, Cserei, Thököli tudósításait s az ezerekre menő magán leveleket, soha társadalom tagjai jobb s szebb napokat nem töltöttek, mint az erdélyi urak e század második felében, úgy szólva egész a frivolitásig. Fogarasban mikor az urak ebéd után komoly szóvitába elegyedtek, a fejedelem közbe szólt: inter pocula seria non, sunt tractanda, s azt írja Nemes János Teleki Mihálynak, 1671-ben Bethlenben vigan valánk, szokása szerint Béldi uram mondta a rithmusokat stb. No, hogy a vadászat kedvencz szenvedélyök volt ez uraknak, azt mindnyájan tudjuk s természetes tehát, hogy a vadászkutyákat nagyon kedvelték, egy pár kopó, egy jó agár vagy szép vizsla a szivesebben fogadott ajándékok közé tartozott, de annyira mentek, hogy a hütlenséggel vádolt s halálra menendő főurtól vadász kutyáit kéregetik. Mikor Bánfy Dénes 1674-ben Bethlen várában halálos ítéletét várja, egyik ellenfele Bethlen Miklós vadászkutyáit kéri el tőle. Mikor Béldi Pál 1678-ban mint üldözött kiszalad Oláhországba, maga Apafi fejedelem ír a földön futó bodolai tisztjének, hogy: «a Béldi uram agarait azonnal Fogarasba expediáltassa». Székely László udvari főpostamester pedig örökös ellensége lesz Cserei Jánosnak, hogy két kopóját, kérésére sem ajándékozta neki. Szóval sűrűen fordúlnak elő a vadászatra vonatkozó értesítések, mely az igazi testedző, férfias mulatság, igen sok ügyességet, ismeretet, sőt szellemi képességet feltételez, de tulozva, örökké csak azt űzve, el is fajulhat, mert ugyancsak Bethlen mikor panaszolkodik, hogy 16–17 éves korában nem tanulhatott, utána teszi, hogy elcsavarogta az időt, s csak hitván vadászással mulatozott.
Csak két év előtt volt Bodolán Béldi leányának híres lakodalma. Mily érdekes volna a lakodalmi szertartásokról egy ily jegyzést feltalálni!
Az időben a tanítás és tudományosság ügye Erdélyben meglehetős virágzó állapotban volt. Hisz ez időnek kezdetére esik Bethlen Gábor fénykora, ki maga körül európai tudósokat gyűjtött. Alstedius, Piscator, Bisterfeld hires tanárok a Gyulafehérvártt felállított főiskolában tanítottak; ezekután következett az angol Basirius, Keresztury Pál, Apáczai Cseri János, Crispinus János, valamint később Csengeri István, Posaházi János és Buzinkai Mihály stb. nem kevésbé fényes kora. Hisz Bethlen Miklósnak egyik életírója mondja: «ritka szerencsében részesült, mert Keresztury Pált és Apáczai Cseri Jánost számíthatta tanítói közé», s nem csak e még az utókorban is nagy hírnévnek örvendő férfiak lobogtatták a felvilágosodás és tudományok fáklyáját, hanem a már akkor virágzó többi collegiumokban is sok jeles tanító és pap működött, kik mindenfelé jótékony magvait hintették el a tudományoknak. I. Rákóczy György udvari nemesi iskolát állított Fehérvárt. Ott tanultak kezdetben: II. Rákóczy György, Rákóczy Zsigmond, Béldi Pál, Úz Gábor, Lázár György, Nyári Miklós, Ország Mihály stb. Itt tanult később Bethlen Miklós, mint maga elbeszéli, Lázár Ferencz (L. György fia), Simén Gábor, I. Rákóczy Ferencz, Kemény Ferencz, (Kemény János második fia) mindezek az 1650-es években. (Kereszturi a hires tanár meghalt 1655-ben).
Nagy gondot fordítottak a gyakorlati jogra. Erdélynek két hires törvénykönyve az Approbaták és a Compilaták is e korszakban készült el. 1653-ban II. Rákóczy György parancsára, Bethlen Ferencz kanczellár elnöksége alatt Kemény János (magyarok), Basa Tamás és Petki István (székelyek) s Reisner János és Literati János (szászok) szedték össze az 1540 óta keletkezett országgyűlési végzéseket az u. n. Approbatákat. Tizenkilencz évvel később 1669-ben Apafi parancsára pedig: Sárpataki Márton, Petki István, BÉLDI PÁL és Fleischer András a Compilatákat gyűjtötték össze.
Nehány kedvencz latin munkán kívül állandóan legnépszerűbb olvasmány volt a Biblia, latinul és magyarul egyaránt, melyet divat volt 10-er 15-ször átolvasni és főleg a fontosabb helyeket még könyv nélkül is tudni. A magyar olvasmányok között első helyen állott a Heltai krónakája,* melyet még asszonyok is olvastak. Bizonysága ennek az, hogy korunkban a nevezetes könyvből mintegy 40–50 példány maradott, melyből teljesen ép alig van 4–5, de mindeniken látszik, hogy sokat forgatták, olvasták.
A legszebb és ép példányok: 1-ső a marosvásárhelyi evang. ref. kollegium könyvtáráé; 2-ik a báró Radvánszky családé, a radványi könyvtárban; 3-ik Koncz József, marosvásárhelyi ev. ref. tanáré; 4-ik Deák Farkasé, kézi könyvtárában.
Hogy voltak olyanok is, kik a franczia nyelvet értették, az mutatja, hogy sok franczia ügynök járt ez időben Erdélyben és férfiakra úgy, mint nőkre találtak, kikkel lehetett francziául társalogni. A mi leginkább abból magyarázható, hogy nem csak a papságra, professorságra készülő ifjak járták a németországi, hollandi, akademiákat, hanem a főurak gyermekei is sűrűn látogatták a külföldet. Bethlen Gábor fejedelem két öcscse, gróf Bethlen István és Péter, Csáky István és László, Haller Gábor mind a század elején voltak külföldön; Bethlen Miklós, Bethlen Sámuel, ifj. Petki István és Petki János, a Kornis testvérek stb. a század második felében, mikor már a franczia nyelv úgyszólva európai nyelvvé lett, velök mindig voltak a közép nemességhez tartozó kisérők is, kik aztán mind megtanulták a franczia beszédet.
Ha valaki már most azt kérdezné, hogy mi az a különbség, mely mássá tette a XVII. századi erdélyi társadalmi életet, mint a milyen a mai? E kérdésre bizony egy szóval bajos volna felelni. Legelső különbség a nemesi rend kiváltságos állása s az országnak ebből folyó gyengesége, habár igaz, hogy a nemesi uralom ez időben már sokkal mérsékeltebb volt a paraszttal szemben, mint a megelőző századokban s nem annyira a személy vad üldözésében, mint inkább csak szolgálata és munkája mennél nagyobb felhasználására való törekvésben nyilatkozott. Még jellemzőbb, hogy a főnemesekkel szemben az elszegényedett s tekintélyében alá szállott falusi kis nemes csaknem oly védtelen volt, mint a paraszt s védtelenebb, mint a városi polgár s Bánfy Dénes, Béldi Pál, Kapi György s a Bethlenek, Hallerek, Wesselényiek várainak tömlöczeiben tíz nemesre is találunk, míg városi polgárra egyre is találnánk; megjegyezvén, hogy a nyilvánosság s az úgynevezett közvélemény is, melynek a bűnöket kellett volna ellenőrizni, mint például a vármegyei közgyűlések és a gyakori országgyűlések mind a nemesség kezében volt és hogy e hatalmával gyakran visszaélt.
Csakis a városok piaczain, korcsmáin, vagy a táborok sátor utczáin, ha lehetett egy-egy halovány nyilatkozatát észrevenni a szabad véleménynek, de ezt is egy komor tekintetű úr szétpillantása úgy megsemmisítette, mint a hogy a szél elhordja a szárnyaira kapott pelyhet.
A nemesi uralom kicsapongásaival és korlátlanságával szemben semmit sem tehetett a vármegye, sőt az országgyűlés is felette keveset. Csakis, ha valakire erősen rátámadtak, mint Bánfyra, Béldire, Barcsai Mihályra stb. akkor aztán másod, harmad sorban a kis nemesek üldözése, gyötrése is előhozatott a vádak közt. Még a legtekintélyesebb fejdelmek sem erősködtek ezen a téren. Bethlen Gábor és I. Rákóczy György oly tekintélyt tudtak gyakorolni, hogy úgyszólva megremegett előttük a legnagyobb úr is, de főuraik tömlöczeit nem kutatták azért, hogy egyik, másik szegény nemes embert fogva tartanak; s ha az illető úr máskülönben sok vagyona, helytelen nagyravágyása, vagy túlterjengő hatalma miatt per alá nem került, szabadon űzhette apró zsarnokoskodásait.
Ezeknek a nemesi kinövéseknek a kiváltságosság kertjében csak egy nyesegetője, egy ostorozója volt, az egyházi szószék. Valóban néha oly erős kitöréseket olvasunk az udvar, a főurak bűnei s kicsapongásai ellen, melyek a XIV. és XV. Lajos korabeli udvari papok nagy szónoklataira emlékeztetnek. Néhol példálózva, leplezve, de néha oly híven mutogatva, oly egyenesen czélozgatva, hogy senki sem kétkedik a személyben és tárgyban, a kiről és a miről szó van.
Tofeus Mihály erdélyi püspök, 1663 óta Apafy udvari papja, a mást nyomorgatók ellen egy praedicatiójában így kiált fel:
«Halljátok ezt ti kegyetlen fejedelmek, kegyetlen fejedelemassznyok, kegyetlen tanácsurak, kegyetlen tanácsasszonyok, kegyetlen hopmesterek, kegyetlen kapitányok, kegyetlen ispánok, vérszopó hóhértermészetű udvarbirák és halljátok-e mindenek, valakik mást ártatlanúl nyomorgattok?» Máshol így szól: «Innen vannak a sok számtalan nyuzó-fosztó tisztek, a kik a szegénységet nyuzni, huzni, vonni meg nem szünnek addig, mint a farao fartatói, palléri, mig magok is el nem vesznek, meg nem halnak».…
«És az Istennek itéleti vagyon az mi urainkon, kiknek annyi van, hogy az egerek s az ebek el nem fogaszthatják, mégis jó ízűt addig nem ehetnek, míg a szegény embernek valamiét el nem veszik, tyukját, ludját, malaczát el nem vétetik, s az a legjobb ízű falat». Máskor ismét így menydörög:
«Bizony rámára vonszon az Isten benneteket, ha most nincsen is senki, a ki megbüntessen. Valami rossz alávaló diákokból, tudatlan mendicansokból urakká, nagy emberekké, öt-hat esztendő alatt országbiráivá lésztek, gazdagságot, pénzt, jószágot, köntöst, tisztet, böcsületet annyit ád az Isten, hogy sem magatok, sem más nem reméllette volna; huztok, vontok uratoknak, magatoknak. De meghigyjétek, hogy bizon megítél az úr Isten benneteket, magatok sem élhettek keresményetökkel; maradékotokra sem száll; idő nap előtt elerőtlenedtek, betegeskedtek, sárgultok, sem ehettek, sem ihattok, az halál kinéz a szemetekből; a mi pedig maradékotokra szállana is, olyan lészen mintha az aspiskigyó mérgét nyelte volna el!»
Béldi Pált pedig egyenesen a szószékből így támadta meg: «Nem üres a tömlöcze soha diáktól, mestertől, jámbor istenfélő embertől, emberséges nemes emberektől, a sok ügye-fogyott nyomorultaktól, a kiket is oly inségben tart, hogy fél esztendeig is alig volt szabad hozzájok menni, éhel is csakhogy meg nem haltanak.»
Így tett intéseket – mondja Bod Péter Szent-Polakarpussában – serkentéseket, lelkökre, cselekedetökre való alkalmaztatásokat. A szólások formái pedig, a melyekkel élt, hathatósak voltanak, mint a vasszegek, érezhetőleg szúrosak. Még most is érzi az olvasó azoknak ösztönző erejöket, hát még mikor szólotta élő nyelvvel az Istennek az a nagy embere. És ez a körülmény amaz idő kornak nagy előnye, t. i. hogy az egyház nagy hatással gyakorolta hatalmát, felbátorította a törvényes hatóságokat és az igazakat, megdöbbentett s visszatérített sokakat a féluton és siettette a gonoszok büntetését.
A XVII. századi társaséletből hiányzott a rokon szellemű és gondolkozású emberek egyesülése. Akkor csak az ugyanazon, vagy legfeljebb rokon mesterségűek egyesültek czéhekké s elég nagy hatalmat is tudták kifejteni. Egyleti élet, a társulatok élete a szó divatos értelmében – hiányzott s igen ezekkel a szabad vélemény és nyilvánosság; a czéhek élete zárt körben s előre megirt szabályok határai közt mozgott.
Oly értelemben mint ma, ismeretlenek voltak a mulató helyek, vendéglők, kávéházak, casinók, olvasó-termek. Fürdőház az egész Erdélyben, a XVII. század elején csak egy volt, melyet egy olasz állított és rendezett be Fehérvárt, s kinek Báthori Gábor fejedelem privilegiumot adott, hogy másnak Fehérvárt fürdő nyitást nem engedélyez, azért, hogy ő «hazánkban ily hasznos és jeles intézetet állított.» Feltünő, hogy a fürdés szokása s a fürdő-intézetek állítása nem keletről jött hozzánk, hanem egy olasz állította fel a fővárosban az első fürdőintézetet.
Haj és szakáll viselet, kéz és száj mosás naponta többször is, merőben keleti szokás volt; ez utóbbit azonban szükségessé tette az asztali evő eszközök hiányossága, nem elegendősége s az azok használatában való járatlanság. Nagy befolyása volt ez időben a törökségnek a ruházkodásra, innen vannak egyfelől a kaftán szabású másfelől a bő és hosszú ruhák; a szőnyegek, kárpitok használata s nemkülönben látjuk a török befolyást a fegyverzeten, a lótenyésztés körül; a lószerszámokon, nyergen, kantáron, kengyelvason, csótáron, zsábrákon stb.
31. FÖURI VISELET A XVI SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN.
De a mi e kornak, s általában az erdélyi fejedelmi kornak főtulajdonsága, az a magyarság. A történeti kiadványokban s különösen a Török-Magyarkori állam okirattár hasábjain már eddig is százakra megy az olyan magyar okiratok száma, melyeket a török nagyvezérek, ministerek, pasák, a tatár kánok, a moldvai és oláhországi vajdák az erdélyi fejedelmeknek hivatalosan írtak.* Ehez hasonló jelenséget sem az Árpádkori fejedelmek, sem a Nagy Lajos, sem Mátyás kora nem képes felmutatni. Zólyomi Miklós, fejedelemség kereső Konstantinápolyból 1673 decz. 1-én azt írja egy Budán lakó török ismerősének: «ha azt akarja, hogy leveleit én is elolvassam és választ is tegyek, magyarul írjon nekem.» Mikor pedig valami olasz vagy dalmata kalandor, Zrinyi Miklós a költő fiának adta ki magát, az erdélyiek főként azért nem adtak hitelt neki, hogy magyarul nem tudott. Szóval a társasélet oly magyaros s annyira magyar volt, a mennyire csak Erdélyben lehetett, hol is a magyarság legmagasabb tetőpontját épen ez időben érte el. Tisztán magyar társasélet, ugyanis mióta e magyar birodalom fennáll, csakis Erdélyben fejlődött. Csak itt volt társalgási, tanítási, közigazgatási, politikai, egyházi s egyszersmind családi nyelv a magyar. Erdély külön állásának jogosultsága azon is alapul, hogy midőn a nemzetiség és királyság – a magyar birodalom e kettős palladiuma – egymástól különválni volt kénytelen, a magyar nemzetiség bizton menekülhetett Erdély bérczei közé, mert ott nem csak ápolást nyert, de oly fejlődést is ért el, milyent az anyaországban sem fővárosában, sem bármely vidékén soha talán megközelíteni sem tudott.
Kiadatlanokat láttam közelebbről a Béldi-, alcsernátoni Domokos-, b. Bálintitt, gróf Teleki cs. leveles ládáiban.
Magyar volt teljesen a János király és a János Zsigmond királyi udvara s nagy részben az Izabella királyné udvartartása is, magyar legnagyobb részben a Báthoriaké, magyar különösen a Bocskaié, Székely Mózesé, az iktári Bethleneké és magyar teljesen a Rákóczyaké, Barcsaié, Kemény Jánosé, Rhédei Ferenczé, Apafyaké, Thökölié. Mit mondjunk a fejedelemasszonyokról, Palocsai Mária, Károlyi Zsuzsánna, Lorántfi Zsuzsánna, Bethlen Druzsiánna, Báthori Zsófia, Szalánczi Erzsébet, Bánfy Ágnes, Kállai Zsuzsánna, Lónyai Anna, Zrinyi Ilona, Bornemisza Anna, bethleni Bethlen Julia, vajjon milyen nyelvű udvart tartottak magok körül? Magyarok voltak a főurak és asszonyok, magyar volt nemcsak az uralkodó egyház nyelve, hanem a római katholikusok és unitariusok egyházi nyelve is, és sem a szász, sem az oláh atyafiak elődei más nyelven nem leveleztek, nem társalkodtak a mi őseinkkel, csak is magyarul. Magyar volt minden miveltebb társadalmi osztályban az érintkezési nyelv. És magyar volt a benső családi nyelv minden nemesnél, minden honoratiornál, lett légyen az magyar, székely, oláh vagy szász. És nemcsak hogy igy-úgy tudtak magyarul is valamit, hanem magyarul beszéltek a bölcső gyügyögő nyelvétől kezdve a halottsirató versekig minden időben és minden alkalommal, minden körben és családban. Ugy is gondolkoztak, úgy is éreztek – minden egyéb nyelvnek a használata teljes lehetetlen volt. A magyar főúr, a magyar nemes Erdélyben a XVI. és XVII. században nem beszélt, nem levelezett oláhul vagy szászul, mint a felső magyarországi Pongráczok, Mariássiak, Radvánszkyak, Révayak stb. tótul; a Zrinyiek, Draskovicsok, Erdődiek stb. dél szlávul.
Ezért van azután, hogy Erdélyben nem csak irásra lett alkalmassá a magyar nyelv, mint azt Mindszenti Gábor, Nagy Szabó Ferencz, Kemény János, Haller János, Bethlen Miklós, Cserei Mihály, Apor Péter, Mikes Kelemen stb. műveiben, a hátra maradt remek praedicatiókban stb. és a fenn maradt sok ezerre menő levelezésekben láthatjuk, hanem alkalmassá fejlődött a társalgásra, annak százféle árnyalatára, alkalmassá szépen zengő dalokra, balladákra s más költői művekre is. Ilyenekre voltak példák a magyarországi részeken is, mert hiszen itt is voltak egyes magyar emberek és asszonyok, egyes helységek, sőt vidékek is, de nem volt központ, nem volt fejedelmi udvar, nem volt központosított társaság; és nemzetiség tekintetében a magyarországi nemes ember a XVI. és XVII. században nem Bécs felé kaczérkodott és sóhajtozott, hanem egész gyönyörűséggel az erdélyi udvaron és környezetén legelteté szemeit s az onnan jövő forrásokból elégítette szomját, melyet megkapó hűséggel rajzolt a költő Zrinyi Miklós II. Rákócy Györgyhöz intézett leveleiben, sőt műveiben is.*
Mai napig is érzik az erdélyi magyar társas életnek jótékony hatása összes magyarságunkon s ezt minden szabadon gondolkozni tudó s emelkedett gondolkozásu ember elismeri, közéjök számítva Berzsenyit, Kölcseyt, Kazinczyt, Kisfaludy Sándort, de tán senki sem mondta ki Erdély befolyását és jelentőségét a magyarságra oly hatásosan és oly alaposan, mint Széchenyi István, midőn Pesten. 1835 aug. 22-én kelt levelében; gróf Teleki Domokosnak ezt írja: «Erdély tartá fenn eddig nemzetiségünk szellemét leginkább. Erdély hölgye nem szégyellette magyar létét. Erdély fejté ki szebb társalkodás kellemei által eredetünk sajátságait és annyi visszaemlékezések varázsolnak minden hü magyart, ki korcs lenni nem tud, Erdély múlt történeteibe, hogy minden megtiszteltetés, mely onnan jő és magyart illet, kedvesnél csak kedvesebb lehet.» (Lásd LAKATOS Sámuel: «Ötven év a marosvásárhelyi casinó életéből» czímü munkájának (1886) 53–54. lapjait.) Ily eredményekre vezette a nagy elméjű gróf Széchenyi Istvánt a históriának csak nagy általánosságban való tanulmányozása, csak az egyszerü bepillantás a mult idők nagy pantheonába – de a miket a lángész egyszerre megért, belát, felfog s a mikről oly gyorsan s még is oly biztosan itél, arra tanít minket a történelem utolsó részletekig való kutatása; arra vezetnek a legbehatóbb elemzések s azokat az eredményeket tárja elénkbe a mult nagy épületének minden rejteke.
Azonban sem az erős magyarság, sem a mostaninál sokkal erősebb vallásos érzés nem voltak elég hatalmasok, hogy megszüntessenek egy s más olyan rosz szokásokat, melyeknek gyökere a régi intézményekből táplálkozott; mint pl. szegényeknek, parasztnak úgy, mint nemesnek, önkényes, törvény nélkül való bebörtönöztetése s más efféle viszonyokat, melyek a régi feudális korszaknak voltak maradványai.
De még az oly bajokat sem szüntette meg a jó magyarság és a nagyobb vallásosság, melyek az emberi gyengeségben lelik magyarázatukat. Az elhibázott lépésnek balkövetkezéseit, a hamis nagyravágyás tehetetlen gyötrelmeit és gyógyíthatatlan kínjait, a hiúság keserű sérelmeit s az égre merészkedő kevélység botlásait nem szünteti meg s nem fordítja jóra sem a jó magyarság, sem az igaz hazafiság s még a mindenható igaz vallásosság sem.
