VI.
VI.
Hétköznapok. Béldi Pál Ripoczi Pál nevű emberét érdekes utasítással I. Rákóczi Ferenczhez küldi Sárospatakra. Béldi fellép, mint békéltető, Teleki Mihály és Bánffy Dénes közt. Fiához szigorú levelet intéz. Béldi Zsuzsa lakodalma Wesselényi Pállal. 1668–1671.
El nem képzelhetnők s alig hihetné az ember, mi mindenféle ügyben fordulnak egy-egy magasabb állásban levő emberhez a rokonok, barátok és jó ismerősök, ha nem látnók saját szemeinkkel a százakra menő leveleket, melyekben Béldi jó indulata és befolyásának felhasználása nem csak kéretik, de gyakran követeltetik. Van a többek közt két testvérnénje, egyik Béldi Anna Kálnoki Istvánné, lakik Ádámoson a Küküllő mellett – a másik Béldi Kata özv. Keresztesi Ferenczné, lakik Buzában a czegei tó partjain, s a világon minden kis bajokban a jó tanácsokkal örökké készen álló, minden akadályokat elhárító, minden ellenségeket kibékitő öcsém uramhoz folyamodnak: a béres elszökik, egyiknek jobbágya egy kosár méhet felver s ezért üldözik; a másik egy lovat lop, a harmadik a feleségével istentelen életet él, ezekért Béldi írjon a szolgabírónak, Torma uramnak, a tiszteletes urnak stb. A testvérek után jőnek a rokonok: Szalánczi Kata, Kamuthi Kata, Czeglédi Kata, jön a sok tiszttartó, számtartó, gondviselő. A nagy urak: Kemény Simon, Rhédey Ferencz, Bánfy Dénes, Petki István, Teleki Mihály, Kapi György, gróf Csáky László, a Vitéz testvérek, az alvezérek, hát az ugyanazon párton levő politikusok: Haller János, Pál, Domokos, Paskó, Kálnoki, Cserey György, Lázár István stb. s habár tudjuk, hogy Béldi nagyon szerette, ha mások hozzá folyamodtak s benne bíztak s bizonyos páthoszszal vitte a békebiró és jó tanácsadó szerepét, valóban kételkednünk kell, ha vajjon volt-e ideje, hogy mind elolvassa a hozzá intézett leveleket, hogy mindenikre tegyen valamit s válaszoljon is. Pedig ő maga is sokat írt, csak a Teleki Mihályhoz irt leveleinek száma százakra megy és saját levéltárának maradványai közt számos levél és más iratainak fogalmazványa látható, melyeket bizonynyal másolatokban küldött az illető helyekre.
20. PETKI ISTVÁN ALÁIRÁSA.
21. RHÉDEI FERENCZ ALÁIRÁSA.
22. KAPI GYÖRGY ALÁIRÁSA.
Így találjuk például egy hoszszasabb szakadozott – s a mellett nagyon hanyagul, majdnem olvashatatlanul irt utasítását Peselneki Ripóczi Pál számára, kit Bethlenből 1667 jun. 19-én Sárospatakra küldött I. Rákóczy Ferenczhez. Úgy látszik, hogy a Rákócziakkal szemben valami követelése volt, mert 1660-ban még tatár rabságából írt volt II. Rákóczy Györgynek, de ettől nem kapott pénzt. Azt lehetne hinni, csak megvárta volna, hogy váltság díja kiszerzésében, vagy törlesztésében, mint régi jó patronusai megsegítsék, de ez utasítás némely kitételei jogosabb igényre mutatnak; habár még sem lehet tiszta adósságnak tartani a dolgot, mert azt Béldi szigorúbb modorban kezelte volna. A Ripóczi Pálnak adott utasítás némely részlete azonban annyira jellemző s annyira belevág az ama korbeli nagyúri életrajzolásába, hogy érdekesnek tartom nehány sor közlését.
«Egyenesen innen megindulván, ha utazva Panitban találná, megvárhatja Tököli uramat és mintha maga dolga is volna, és ne mintha én dolgomban járna, az utnak bátorságáért egy falkáig együtt járhat Vele… »
«Oda jutván szálljon még és azután ha lehet, menjen úgy Kelemen Istvánhoz, hogy ne más vigye meg az hirét, hanem maga Kd mutassa meg magát, hogy inkább hire ne legyen ide be rólluk. Szálljon be az vendégfogadóba s tudom azután máshová adnak szállást. Szóval köszöntvén és levelemet megadván, kérje azon, hogy az mi rajta áll az dologban, az én barátságomért legyen jó törekedő az fejedelemnél ő nagyságánál… .» «Kérje azon, ismeretlen lévén az udvarban, szerezzen audientiát s tudom, az mint kivánja, úgy viszi véghez...»
«Az audientián szómmal: a fejedelmet ő ngát köszöntse Kd, mentől becsületesebben tudhatja, az mellett levelemet alázatosan megadván, (azon legyen elsőbben is, hogy csak maga legyen benn az audientiában). Megkezdett szóval való izeneti: «Kegyelmes uram, az én uram alázatosan követi én általam Ngdat, kegyelmesen megbocsásson, hogy az idő alkalmatossági miatt Ngdnak méltóságát ebben is – hogy maga jött volna Ngdnak udvarlására – meg nem adhatá, bizony nem vakmerőség, annál inkább udvartalansága, de az ítélet Ngdnál kegyelmes uram» .
«Mégis alázatosan követem Ngdat, satzától is bizony nem háborítaná Ngdat, de mivel az hogy Ngd kegyelmességéhez bízik, naponként solicitálják adóssi (hitelezői!), különben az jóért ha lehetne, boszszúval nem fizetne, az boldogtalan idő sem ereszti elő dolgában, egyik az; második az, a mi arra kényszeríti, az emberek ítéleti. Micsodás szolgája volt az idvezült fejedelemnek, arról való mocskoknak eltisztítását akarná végben vinni, hogy azoknak torkuk dugódnék be Ngd kegyelmessége által. Az mikor az uram kiszabadult, bizony más emberségével hozatott ki Gyászvásárra stb. stb... Ezzel tudom szállására igazítják, azért Kd mindjárt kitanulhatja Kelemen István elméjéből, mi lesz az gratia. Ha lehet, ott ne késsék, azt is megértheti ugyan toto, meddig lészen ott mulatása. Tudom hogy itatják, de ha lehet elkerülje s Hunyadival is elkerültesse, kivált az fejedelem asztalánál».
«Mivel penig ezt, miben járjon Kd, vele valók sem tudják, valamig lehet, mind csak magában tartsa, az mellett ha kérdezik is, csak azt mondja hogy: mások nekem adósok és azért járna. . .»
«Midőn kitanulja az választ Kelemen Istvántól, mikor lenne válasza, azért hogy lehetne szemben az fejedelemmel és reversalisát megadván Pozsgainak in paribus (mivel ő nga szolgája); kérje alázatosan ő ngát azon, legyen nagyobb az én kicsiny tekintetem ő ngánál, mintsem az az állhatatlan Pozsgai, Isten lészen megfizetője! szavát ez iránt Kd nem kimélvén az dologtól; s talán fogja is menteni, de azokra megfelelhet könynyen azzal: ő nga magát nem ítéltetheti maga szolgáitól, annál inkább másoktól, mert az ki itt áruló, ott is az lenne az, ha az szerencse szállna; s ha arra menne az dolog, hogy olyan válasza lenne, szóljon Kd: ő nagysága méltóztassék oly utat követni benne, hogy hadd jöhetne erre Szakmár felé, annál inkább Bányára valami szin alatt, akár ha Patakra hivattatná ő nga maga, kézbe adatván bizonyos ideig, alázatosan megszolgálom ő ngának. Azonban ha mit venne ez iránt való (szándékot) Kd eszébe, inkább igérjen 35–40 tallér áru paripát Kelemennek, csak vigye véghez, hogy hadd kerüljenek kezünkhöz azok.»*
Eredetije Maros-Vásárhelyt Béldi István úr levelei közt, nehezen olvasható, igen hanyag írás.
Ez utasítás tehát kelt 1667 junius 19-én; a következő julius hónap 11-ikén Sárospatakról két levelet vett Béldi, egyiket Dalmadi István uramtól; a másikat az utasításban is előforduló Kelemen Istvántól, de az utasítás homályos helyeit e levelek sem derítik fel s különösen azt nem lehet megtudni, hogy csakugyan volt-e Béldi kérésének sikere?
Jószágszerzési igyekezeteiben mindamellett ezután is sok szerencsével járt; már fentebb láttuk, hogy Komlódot mily váratlan successióval szerezték, s most csaknem hasonló könnyűséggel jutnak a gyógyi portióhoz, melyhez való igényeiket mikor bejelentik, maga a competens társ Mikola Zsigmond azt írja Béldinek mint kedves sógorának: «a gyógyi jószág felét nekem ítélték, de hogy a másik fele Keteket illeti és mi módon, elgondolni sem tudom, most hallom először az Kd leveléből.» A dolog, a mennyiben Mikola Zsigmond, váradi Csengeri István enyedi professor és Dálnoki Gergely Béldi megbizottjának leveleiből kivehető, így állott:
«Bethlen fejedelem – írja professor Csengeri 1669 szeptember 23-án Béldihez intézett levelében – hagyott volt az kolégyomnak 20 ezer forintot, de az öreg Rákóczy fejedelem az Bethlen Istvánnal való vonakodásának alkalmatosságával, mint az kollegiumtól felvett kölcsön summát elköltötte volt: azután együnnen is másunnan is az kolégyomot apró donatiókkal contentálta.»
«Kamuthi Farkas – írja Béldinek Dálnoki Gergely 1669 szept. 27-én kelt jelentésében – a fejdelem I. Rákóczy György személye ellen szóllott gyalázatos szót, ki miatt az országból kimenvén, evocáltatott, az director per notam megsententiázta, így lett a két Orbó és Gyógy fiscalitas, ezt a két birtokot azután az fejedelem 4000 frtban az kolégyomnak donálta, de a donatióban nincs megemlítve, hogy melyiket mennyibe. Időközben Serédi István uram II. Rákóczy Györgytől nova donatiót kért e birtokokra s azt meg is nyerte és birta haláláig. A kolégyom semmitsem tehetett. Serédi halálával azonban a kolégyom elfoglalta e birtokokat. Időközben pedig Kamuthi is felszabadult a nóta alól s előálltak a Kamuthi örökösök, de a kolégyom sem maradhatott kárba, így aztán Keresztesi Ferencz lefizette a kolégyom pénzének egy részét s kezéhez vette a két Orbót, Mikoláék pedig Gyógynak egy részét. Béldi Pál, kinek anyósa Kamuthi leány volt s így felesége Vitéz Zsuzsánna egyenes Kamuthi örökös – 500 frtot küldött a kolégyomnak Gyógynak nagyobb részeért. De Csengeri «mint az enyedi kolégyomnak egyik curatora a pénzt nem leválta», azt mondván, mutassa ki Béldi, hogy a kolégyomnak 4000 ftjából mit és mennyit fizetett ki Keresztesi, menynyit Mikola s Béldi ezt a két summát egészitse 4000 ftra; mert ő, így egyszerűen nem veszi fel az 500 ftot s nem bocsátja ki kézből az jószágot, mert ha a kolégyom kárba maradna, rajta vennék fel, stb. Béldi igaz, hogy okiratokkal nem állott elő, de valószinűleg szó beszédből, vagy biztos értesülésekből tudta, hogy amazok a kellő összegig azaz 3500 ftig már kielégítették a kolégyomot s szokása szerint rettentő dühbe jött a professor curator ellen, s ámbár fia Béldi Kelemen a keze alatt volt a kollegiumban, valami sértő, goromba levelet írt a jámbor és szabatos eljárást követő tanárnak. E levélnek azonban nem lett semmi kellemetlen következménye, mert a dolgok kitisztázódván, s az erős indulatok a mily hirtelen felforrottak, oly hamar le is csendesedvén, Csengeri* Nagy Enyedről 1670 január hónap 30-ról egy szép, csendesítő és okos levelet intézett Béldihez. Így tehát a gyógyi portio is Béldi Pál kezére ment.
Erről a Csengeriről írja Bethlen Miklós, hogy paraszt állapotból emelkedett; de ez nem valószínű, mert a váradi Csengeriek már az Árpádházi királyok korából bírnak okiratokat s nem igen volt lehetséges, hogy valaki ha paraszti állapotban lévő volt, a hasonló nevű családnak praedicatumát is viselhesse.
Az évek egymás után teltek, az idő haladott a maga útján s az ember oly észrevétlen alakul át az időben. Béldi belső világában is a feledésnek bizonyos kérge vonódott ama képzelt vagy valódi sérelmekre, hogy nem ő az első s más ül abban a székben, melyben ő is ülhetne, ha több szerencséje lesz vala. Az élet mindennapi tevékenysége szép csendesen magával viszi az ember lelkét s mintha a véglemondás hideg hamurétege borítaná az egykor szikrázó, izzó szenvedélyeket, úgy látszik, mintha az ember elfelejtené nagyra vágyódásait s önkénytelenül lemondana fényes ábrándjairól. Sőt még az is megesik, hogy a mindennapi élet is kisebb rangút de szép s fáradságra méltó szerepet nyújt az embernek, mintegy alkalmat adva, hogy tehetségeit, befolyását a közönségesnél nagyobb érdekű dolgokban is megmutathassa. Béldinek humanismusra törekvő, okoskodó, az igazat, helyest folytonosan kereső, a szépre, az öszhangzatosra, a békére, egyetértésre mindig hajlandó természeté bizonyos tekintélyt szerzett kortársai között, melynek volt is némi komoly alapja. De mintha Béldi bensejében két ellenkező lény lakott volna. Egyik a mindig jót akaró, jót kereső, igazságra, méltányosságra, szépre, kellemesre törekvő, elméleti humanus szellem; másik a hirtelen felgerjedő, erőszakos, kapzsi, makacs, ellenmondást nem türő, XVII. századi zsarnok nemes ember, mely saját akaratát, törik szakad okvetetlen érvényesiteni szándékozik. Politikusnak mind két csoport tulajdonság egyaránt igen rosz, az érzelmes bölcselkedés, az örökös elméleti zöldség, lágyság ép úgy, mint az alkudni nem tudó, mérsékletet nem ismerő erőszakosság.
Hogy Béldiben mennyire megvoltak a humanistikus hajlamok, feltünően mutatja a következő eddigelé teljesen ismeretlen episod, mely 1671-ben Bánfy Dénes, Béldi Pál és Teleki Mihály közt folyt le s mely röviden ebből áll. Hogy ez időben Erdélynek e három kitünő fia a külpolitikában nem értett egyet s Teleki és Béldi a magyarországi bujdosók megsegítését óhajtották, habár nem ugyanazon módon s nem is egyforma mértékben, Bánfy pedig ellenezte ezt, azt mindnyájan tudjuk. De azért köztük a baráti viszony, az úgynevezett «entente cordiale», elég türhető volt s köztük a diplomatiai állapot nem volt megzavarva. Történt azonban, hogy Kajántóban, és Tiborczon egy husz ház jobbágyot számláló kis portio szállott a fiscusra s lett adományozás tárgyává, melyre a fejedelemnek mind két hatalmas sógora t. i. Teleki és Bánfy egyaránt sovárgott, mi kettejök közt nagy felindulásra és szóváltásra is adott alkalmat. És midőn a kérdéses jószágot csakugyan Bánfy nyerte meg, kinek némi ősi joga is mutatkozott, Teleki haragra gyuladt s végképen szakítani akart Bánfyval.
És olvasóim, kik a történetet nagy vonásokban és végeredményeiben ismerik, alig fogják elhinni, hogy Apafy Mihály fejedelem veszekedő sógorai, a lassan de biztosan emelkedő Teleki s a három év mulva 1674-ben fejét vesztő Bánfy Dénes között Béldi Pál volt a békéltető, még pedig oly látszattal, mintha kimondaná, hogy a fenforgó ügyben csak ugyan Bánfynak van igaza. És most lássuk Béldinek ama levelét, melyekből mind a czivódást, mind a Béldi Pál közbenjárói szerepét alaposan megtanulhatjuk, sőt Béldinek békülékeny szelleméről kedvező adatot szerezhetünk. Béldi Pál ugyanis minden valószínűség szerint Bethlenből 1671 augusztus 8-án így ír Teleki Mihályhoz:
«Micsoda Kd ellen való igyekezetit értette Kd Bánffy Dénes uramnak ő kemének, nem érthetem, ha Kd meg nem magyarázza, kire kérem is Kdet. Úgy hiszem, a Ktek közt kereskedő valamely rossz ember híre ez is. Az Ketek egyessége, atyafisága ez hazának az magyar nemzetnek sokat használna, de ha a jó intés, sok szép szó nem használ, arról én nem tehetek. Senki kénytelenségében nem vagyok, de az Isten lelkemet ne boldogítsa, ha ezen Ketek között levő nehézségnek lecsendesitésére az közjó és az Kd becsületire való vigyázás nem vitt, Kd köteles affectusu jóakarói kérvén, interponálnám magamat. Nehéz az szívemnek, Kd affelől más ítélettel vagyon. Azonban az is, Bánffy urammal sokat beszélvén, minden jóra vettem, Kdet sok szavaimmal is nem birhatom meg. Lelkem uram hiszen az közjóért, nemzetiért, hazájáért, vallásáért embernek sokat kell cselekedni, hát miért Kd semmit nem akar hajolni? Isten ugy áldjon meg, szegény legény vagyok, de Kd kérésére eddig husz ház jobbágybeli praetensiómat is letettem volna, és ha valaki arasznyit vágott volna rajtam is, de Kdért véle megbékéllettem volna. Itt penig az kár semmi, mert Kd soha azt nem birta, ő kemének penig őse;* hogy elidegenedett és pénzen rehabeálta, abban nem vétett oly (nagyot) Kdnek; ha alatta valói ő kemének vétettek, azért ő kemére miért kell neheztelni? De ha mind ezekben egészen szántszándékkal vétett volna is, az az rendi, Ketek között örökös harag, ránkor legyen? Egyébaránt is lelkem uram, vagyon Kdnek szüksége az ő keme atyafiságára és az mint Kd ő kemének, ha akar szolgálhat, ugy ő keme is Kdnek. Bizony ha az közjó, hazája, nemzete, vallása, szolgálatja nem izgatná is Kdet, de csak az maga mostani haza dolga is arra indítaná Kdet, hogy olyan atyjafiát kevés kárért ne vetné el. Micsoda jó módot mutathatok én Kdnek az megegyezésben, elmémmel fel nem érem, mert én interpositor és nem solicitator lévén ez dologban, mivel engem egyik is Ketek közül erre nem kért, hanem magamtól inditódtam ez jó dologra, de bezzeg megnyerém, másszor én is okosabb lennék. Hogy Bánffy uram Kajántóból, Tiborczból közit kivegye, nem hiszem, kettős igazsága lévén rajta; örökös jussát gyermekétől elveszesse, nem hiszem.
Azaz ősi vagyona.
Higyje Kd, az mióta Kddel Radnóton beszéltem, én ő kemével ezen materiáról egy szót sem szóltam. Az előtt ő keme azt mondotta: valakik előtt Kd kívánja, referálja Kd is, mikben praetendálja ő kemétől való megbántódását, ő keme is eleikbe adja és a miben itélik, hogy Kdnek vétett, kész Kdnek illendő satisfactiót tenni. Az mikben Kd Keczeleitől* praetendálja megbántódását, azokból vallattasson Kd, kész azokat is megorvosolni. Hiszen uram, lenne meg Ktek között az szives szeretet, atyafiság, ő keme is szolgálhatna még Kdnek husz ház jobbágyságot érő dologban. Lám az előtt is nem eleget átkozták-e ő kemét és engemet Kdért.* Bánom, már ennyire terjede irásom, de minthogy hozzá fogtam, kénytelen már egy felé el kell választanom az dolgot. Kdet kérem, reám ne nehezteljen. Bizonynyal irom, az Kdhez való igaz affectióm bátorított ennyire. Ha uram az Ketek közt való nehézség in totum nem sopiálódik, hogy, és micsoda szívvel mehet Bánffy uram Kd házához? nehéz embernek oly helyre menni, az hol tudja, egész szívvel, olyannal, mint az előtt látták, nem látják. Hiszen uram sem Kd, sem ő keme nem az megveszett Barcsai Ákos világában tanulták az atyafiságnak rendit, ne kövessétek az szép bátyátoknak példáját. Az ki akárkit akármint megbántott is, de tettetheti-e, hogy jóakarója? Ha atyafiságosan akar Ketek élni egymással, tegyenek le minden nehézséget egymás ellen szivökből. Másképen is sokszor volt Bánffy uram Kd házánál, de Kdet egyszer sem tudom, hogy lött volna az ő keme házánál. De mi haszna ennyit írnom Kdnek,… két ízben eleget mondtam Kdnek. Ha azért uram Kd az közjót, nemzete, vallása javát szereti, olyan atyjafiának szolgálatjával élni kiván, ki nélkül nehéz ellenni, tegyen le minden nehézséget és vegye fel az előbbi confidentiát. Tőlem pedig vegye ez írásomat Kdhez való kötelességem jeléül. Az sok írásról Kdet meg is követem. Isten éltesse Kdet. P. S. Mikes Kelemennek az nyelve, nem az keze kell, csak elhozza szekeren is.»
Talán Keczeli?
E mondat értelmét és horderejét nem derítik fel a kezeink közt forgó adatok D. F.
Öt nappal később azaz aug. 13-án ily szavak fordulnak elő Béldinek Telekihez intézett levelkéjében: «Én ugyan az úrral Bánffy urammal szemben nem lehettem, hanem írt ő kemve nekem írja, Kd őt is hivatja, melyet igen akarok. Isten tartsa meg Ketek között az atyafiságot. Kurva az anyja, az ki tovább izgágaszerző lészen Ketek közt»… «Úgy látom uram, már az atyafiság Ketek közt szívesebb lészen. Bánffy urammal szemben lévén, ujabban tudósítom Kdet»....
Merőben elméleti téren mozgó naiv levél, melyet maga Béldi sok szónak nevez. Mennyiben békült össze Teleki Bánfyval, s hogy e kibékülés valóságos, vagy csak ideiglenes és szinleges volt-e, mutatják a következő események, de a patheticus véralkatú s jó szívű Béldi hitte, hogy köztük az atyafiság közbenjárására csakugyan helyre állott.
Mint új adatról azonban, erről az egész versengésről csak annyit mondhatunk, hogy a husz ház jobbágy annak nem oka, hanem csak ürügye volt s egyik bizonysága annak, hogy az a Teleki és Bánfy közt támadt nagy harag és gyűlölet, mely az országos ügymenetre is bénítólag hatott, s mely Bánfynak a vérpadra hurczoltatásával végződött, nem rögtön támadt, hanem lassanként fejlődött s nőtt oly hatalmassá, hogy azt csak a kiontott vér enyhíthette.
Ezekből látható, hogy Béldi bizonynyal egy perczig sem veszté szem elől a politikát, de mégis voltak életében napok mikor neki is a napi élet apró eseményeivel kellett foglalkozni, mintha a nagyobb dolgok nem is érdekelnék.
Egy pár adat, mit e helyen említeni akarok, puritán erkölcsösségét helyezi világításba. Ugyan is a mezőbodoni evang. reform. predikátor Sükei Ferencz 1670 julius 31-dikén tudósítja Béldit, mint a helység földes urát, hogy milyen veszedelmes asszony a bodoni majorosné, ki az egyik legénytől, mint mátkájától elcsábítja a leányt s a másik legénynyel boronálja össze, sőt gyűrűt is nyom a markába s így a leány, kinek két mátkája van – az esperes úr rendelete szerint is – egyikkel sem eskethető össze, míg valamelyik alól fel nem szabadíttatik. Aztán kiáll az utczára és azt kiabálja, hogy egész Bodonban egy becsületes asszony sincs, és csak ő az igaz s ő nem fél senkitől. A kulcsárné mikor férjét temették, így siratta urát: jaj édes uram addig mondád, hogy nekem a majorosné adta pogácsával kell meghalnom, míg beteljesedett! Persze a pap jól ismerhette Béldit s a rémület és elszörnyülködés hangján ír s bizonynyal lehet hinni, hogy Béldi szigorúan megvizsgáltatta ez ügyet, mert az ethikai szigort saját családjában is kimélet nélkül fentartotta. Nagy Enyeden tanuló nagyobbik fiáról Kelemenről olyan hireket hallott, melyek neki nem tetszettek s 1672-ben okt. 30-án fiához a következő villámokkal terhes levélkét intézi:
«Isten veled. Leveledet az estve vettem, mit írj, értem. Hogy sokat ne írjak választ, ím tudtodra legyen, csak egy írásodat láttam még, ettől menten kihozatlak és bizonyos légy benne, az seggedre tétetem leveledet s a míg elszakad, bizony addig veretem. Disznó azt tudod, nem érti más, miért kivánod szolgaságát te annak. Isten haza vívén, leszen annak is leczkéje, meghallod. Jól vagyon, hogy panaszkodol ételedről, hiszen a véred gonosz, jó rendben valál, mikor ott tartám Miklóst, nem tudád megbecsülleni, szenvedd már. Az nagy becsületes embert Árkosi uramat is mind busítod, irásából látom. Valóban felszeded Pünkösti uramtól az költséget, de költs bár ezután, megtudom ember. Bizony megrántják az zaboládat. Vale. Bodon 1672, 30.Octobris. Béldi Pál. U. I. Hiszen szép, válogasson Kd az szolgában. Mendicans te hozzád nem teszi magát, csak te ne elegyitsd közikbe magadat.»*
Külczím: «Béldi Kelemennek adassék Nagy-Enyeden. Ívrét, félív, eredeti Béldi Pál-szerű írás. Béldi István levelei közt, Maros-Vásárhelyt.
Béldi Kelemen ez időben 17–18-ik évében lehetett, valószínű, hogy kedvencz szolgájával együtt követett el valami csint, és hogy sokat költött s ezért oly haragos az apa, de már az utóiratban engesztelődik. A kis levél azonban érdekes emlék XVII. századi családi életünk illustrálására.
Béldi Pálnak második fia Dávid volt, ki férfi kort ért s feleségűl is vette Torma Klárát, de azért mondhatni, korán gyermek nélkűl halt el. Krónikáink nagy reményű eszes fiatal embernek írják, de úgy látszik, beteges ifjú volt, mit bizonyít kora halála s egy levél, mely körülbelől husz éves koráról szól. Váradi Mátyás ugyanis Fogarasból 1677 febr. 4-én, mikor Béldi Pál fogva volt a fogarasi várban – így ír Vitéz Zsuzsánnának:
«Én édes asszonyom az elmult hétfőn indulván meg Uzonból, az úrfiakat szenvedhető állapottal hagytam. Igaz dolog, Csekében megbetegedvén Dávid úr, bizony igen kevés reménység mutatódék vala megmaradása felől, de az jó Isten megkönyörülvén ó kemén, felgyógyult és most jól eszik és iszik, tanul is. Nyavalyájának rendi ez: elsőbben megfázlaltatta; utánna nyughatatlan éjszakáját eltöltvén, pénteken reggel fekete sárral elegy, aludt vér formát hányt, egész pénteken ereje elszakadt, forrósága érkezett, azonban az oldala nyilalása éktelen huruttal, fulladozással és szomjusággal jelentette ki magát, jelen lévén az főnek szörnyü fájdalma és esze nélkül való beszélése. Ezek szerint látván nyavalyáját, küldöttek utánnam és felmenvén, ezeket találtam ó kemében. Melyekből, Istené a dicsőség, az orvosság által kimenekedett, naponként élvén azzal annak szabott idejében.»*
U. o.
Béldi Pálnak még egy József nevű fia is volt, ki valószínűleg a tatár fogságból kiszabadulás után született, de aztán még gyermek korában elhalt, mert a hetvenes években már nem fordúl elő a neve.
Negyedik gyermekök Zsuzsánna volt, jó hirben álló szép leány. Bethlen Miklós írja Önéletírásában, hogy mikor ő 25 éves korában (1667) házasodni akart, neki két leányt ajánlottak: Béldi Zsuzsánnát és Kun Ilonát. Ő mind a kettőt meg akarta nézni oly szándékkal, hogy a melyiken Isten elméjét megnyugotja, azt aztán az atyja megkéreti neki. Brassóban megtudta, hogy a Béldi kisasszonyt nem apja neveli, hanem Vargyason van Dániel Ferencznénél, a ki Béldi Pálnak testvérnénje vala. Ő aztán ment először Kun Ilonához Zabolára s az annyira megtetszett, hogy ő aztán nem is ment tovább. Egy újabb adat szerint Bethlen Farkas Bethlen-Szent-Miklósról 1671 jun. 26-án írja Bánfy Dénesnek: «Urunktól értem Wesselényi Pál uram mátkásodását. Béldi uram azt, mint ő nga beszéli, akarja; nem bánja. LÁZÁR IMRE állapota az iránt végbe nem ment.» E hir azonban nem volt újság Bánfy Dénes előtt, mert hisz épen ő kérte meg Béldi Zsuzsánnát Wesselényi számára Bethlen várában. Bethlen Farkast pedig érdekelte a házasság, mert a szép leány után az ő öcscse is járt. BÉLDI ZSUZSÁNNÁ-ról még csak azt kivánom megjegyezni, hogy atyja Bodolán az ősi kastélyban a következő 1672 évben oly fényes lakodalmat tartott számára, mely ritkította párját; oly pompát és gazdagságot fejtett ki, mely ellenségei irigykedésének és megszólásának bő táplálékot nyújtott. Jelen volt azon Apafy fejedelem feleségével együtt, Bánfy Dénes, Teleki Mihály s az ország minden előkelője s a fényes társaság nem hogy mentségéül szolgált volna a kifejtett csillogásnak, de még a sok vendég megjelenését is kárhoztatták. És ha jól meggondoljuk a dolgot, bátran mondhatjuk, hogy a bodolai szép lakodalmi ünnepélyek utolsó boldog órái voltak az erdélyi fejedelmi társaságnak.*
A miket eddigelé Béldiről elmondottam, mostanáig nagyobbára ismeretlen volt s bár nem országos fontosságú események, de az egyént határozott körvonalakban mutatják s mintegy jelzik a jövendőt, mely felé az ember haladni fog, ha egyszer az események házi, hivatali és magánköréből a közélet tevékenyebb színpadára vezetik.
Bethlen Farkas 1671 jun. 26. Bánfy Déneshez intézett levelét így kezdi «Udvarnál az este Balázsfalván adá egy jóakaró uram értésemre, hogy mihelyt urunk Radnótra érkezik, Béldi Pál becstelenítése és megbántódási felől való nagy panaszért menyen udvarhoz menten, melyeket akárki által láthat mik légyenek». Fájdalom, mi egész határozottsággal által nem láthatjuk, mert az adatok eddigelé hallgatnak róla s ha akkor mindenki könnyen kitalálhatta, valami oly csekély dolog lehetett, melynek híre kétszáz évig nem maradt fenn. De azt határozottan mutatja, hogy mikor Béldivel találkozunk a krónikák és történeti adatok lapjain csaknem mindannyiszor meg van sértve, el van keseredve.
Az volt hite és meggyőződése, hogy ifjú korában, mikor csupán pénzügyi tekintetek miatt a tatár rabságból minél későbbre jött haza, politikai botlást követett el s habár ezt csupán maga saját ösztönéből és elhatározásából tette, még is egész életében búskomor volt miatta, magát nagy mértékben szerencsétlennek érezte s ennek okát örökké másokban kereste. És így történik, hogy minden kis dologban oly ingerlékeny, oly rohamosan kitörő, oly engesztelhetetlen, mint egy éreztetve, a mit ő maga is érez, hogy az egyszer elkövetett hiba soha többé helyre nem hozható.
Természetes, hogy mint nagy úrnak, nagy vagyonú nagy befolyású embernek voltak hizelgői is elegen, kelleténél bővebben s úgy látszik, ezeknek szava hatott reá, míg másfelől a legkevésbé mérséklő vagy csendesítő hangot sem volt képes elhordozni. Az utóbbi 1672–1673. éven kezdve már a köztörténeti munkák is foglalkoznak vele s neve kezd előfordulni a közügyi levelezésekben is, szóval megkezdődik ama nevezetes szereplése, mely 1674-ben oly csattanós történettel, Bánffy Dénes lefejeztetésével veszi tulajdonképen kezdetét s rövid négy év alatt a Jedikula szomorú sírjába vezeti az egykor oly hatalmas Béldi Pált.
A XVII. század hetvenes éveiben emelkedik, hatalma tetőpontjára, minha az egész ország kormányzását kezében tartaná, hozzá intézi levelét mindenki, a kinek valami jelenteni, kérni vagy értesíteni valója van. Szabó Péter a csíki állapotokról tudósítja, Nemes János, a háromszékiekről, Kéri Gergely, Torma István, Ugrai Gergely Deésről, Somlyóról, az ország nyugati határszéleiről, Bánffy Dénes intézkedéseiről, a töröknek behódoló faluk állapotáról és lajstromozásáról. Bethlen János kanczellár az adózási viszonyokról, a befizetett adókról s természetesen mindenütt van baj, nyomorúság; minden felől kérik, keresik segítségét, jó akaratát; ilyenkor omlik a bókolás, tömjénezés a sok alárendelt ember leveléből s még a tanács urak is, például Bethlen János, Nemes János szép szókat mondanak neki s Kapi György Hunyad vármegye főispánja, tanács úr, híres gazdag ember így ír hozzá: «vajha beszélhetnék Kddel. Sok dologról tudom, hizony ha Kd venné kezébe, jobbra fordulnának vagy ha continuálhatná Kd az udvart, mint sok más némelyikünk, megváltoznának a dolgok, de sapienti satis etc.»
És Kapi uramtól szép ez a nagy bizodalom Béldi Pál iránt s habár sok tekintetben mi is rokonszenvet érzünk e mindig tettekre kész, de mindig késlekedő, e nagy érzésekkel teljes, de mindig kételkedő, e sérülékeny, de mindig az igazságot hirdető főúr irányában, de jobban ismerjük öt, mint Kapi uram s nem hiszszük, hogy ő, ha a dolgok élére állana vagy ha tán épen ő lenne is a fejedelem; a dolgok megváltoznának, vagy hogy éppen jobbra fordulnának.
23. BETHLEN FARKAS ALÁIRÁSA.
24. WESSELÉNYI PÁL ALÁIRÁSA.
