VII.
VII.
Vázlatok Bánfy Dénes tragoediájából. Az Apafy kor áldozatai. A törvényeket tapodó liga. Bánfy féktelenkedései. A koppandi keresztelő. A fejdelem csatlakozása a ligához. Bethlen Miklós levele. Bánfy elfogatása, erőszakos halála 1671–1674.
A régi Erdély végenyészetének kezdete ama megdöbbentő katastrófa, mely kétségtelenné tette a kormányzás tehetetlenségét, s mely bizonyságot tett a félelemről és gyávaságról, mely – egy-egy nagyobb egyéniség kiemelkedésével – az elsatnyúlt nemzedék fölött uralkodott. Az országban minden ember a végpusztulás eszméjével foglalkozott, de még voltak, kik hittek a jövőben: Teleki Mihály, Béldi Pál, Bethlen Miklós, csakhogy mindenik a maga vezérségétől feltételezte a boldogító sikert – különben, miért ölték volna meg Bánfy Dénest? Mindhárman bele markoltak a sors kerekébe; s habár közvetlenül más más okok miatt s egymás után következő időkben is, de mindeniken uralkodott a végzet hatalma. Míg Béldit valóban semmivé tette, Bethlen Miklóst félig elsodorta; Teleki uszott az árral, irányt szabott a féktelenűl csapongó hullámoknak s nevét a késő századok a gyakorlati honboldogítók sorában diadalmasan fogják emlegetni. Az erdélyi politikai élet gordiusi csomója ezen 1674-ik évben vágatott szét, midőn az ország egyik legnemesebb, legbüszkébb s leggazdagabb főurát a többi úr üldözni kezdte, vadászatot tartott rá, elfogta és fejét vétette. A törvény rendes útja mellőztetett, a közigazgatás rendes organumai sem használtattak fel, sőt még a fejedelmi hatalmi szó sem vétetett igénybe, mert ezeknek külön-külön már rég nem volt oly hatalmuk, hogy Bánfy Dénes ellen sikeresen működhettek volna, jelenleg talán együttesen sem tudtak volna czélhoz jutni s lehet, hogy Bánfy Dénes hibái nem is voltak az ezek tevékenységét felhívó és igazoló formák közé illeszthetők: annyi bizonyos, hogy addig és azután is példátlan módszerhez, azaz olyan ligához folyamodtak, melyhez a fönnálló hatalom, a fejedelem csak később, úgy szólva csak a siker pillanatában csatlakozott.
25. SZAMOS-UJVÁRI KAPU S MARTINUZZI-KÁPOLNA.
Általán véve ha végig tekintjük az Apafy kor áldozatainak névsorát, úgymint HALLER GÁBOR megöletését a török táborban 1663 nov. 14-én; BÁNFY DÉNES feje vétetését Bethlen várában 1674. decz. 18-án; Béldi Pál, Bethlen Miklós fogarasi fogságát 1676 ápril 23-tól 1677 márczius 31-ig; KAPI GYÖRGY halálát fogságában Déván; LÁZÁR ISTVÁN halálát fogságban Fogarasvárában; BARCSAI MIHÁLY fogságát Görgényben; ROZSNYAI DÁVID fogságát Szamosujvárt, CSEREI JÁNOS-ét Görgényben; HALLER JÁNOS-ét Fogarasban; Vitéz Zsuzsánnáét Szamosujvárt stb., egyikről sem tudjuk kimutatni szabatosan és tüzetesen, sem büntetőjogilag, sem politikailag, hogy – ezért vagy azért a tényért kellett meghalnia vagy szenvednie – legfennebb a történet távolabb fekvő adataiból írhatjuk körül a büntetés okát. Csak azt mondhatjuk, hogy az önálló fejedelemség hanyatlásának végső folyamában mintha minden emberből kiveszett volna az igaz hűség és loyalitas, senki sem beszél őszintén, minden ember agyveleje hóbortos terveket forral. Mindenki telve hátsó gondolattal s mindenkinek titka van mindenki előtt, s néha úgy tetszik, megzavarodtak a fogalmak s megváltozott a tisztességes szavak régi értelme. Ma valaki hűséget esküszik a fejedelemnek s ugyanaz nap összeesküvési nyilatkozatot ír alá s mindkettőt ájtatos igaz lélekkel teszi. Ma egy követiutasítást ír alá Haller János, Kapi György, Keresztesi Sámuel, Vitéz Ferencz azok számára kik Béldi Pál ellen működni Konstantinápolyba küldetnek (1678. márcz.) a hold kétszer sem változik s mind a négyen megtámadtatnak, bepereltetnek s el is ítéltetnek, mint Béldi Pál törekvéseinek titkos, de lelkes pártolói.
26. BARCSAI MIHÁLY ALÁIRÁSA.
27. HALLER JÁNOS ALÁIRÁSA.
Cserei Mihály és Bethlen Miklós élénken s részletesen írnak a Béldi és Bánfy Dénes dolgairól, de egymással határozottan ellentétes dolgokat állítanak. Például Cserei állítja, hogy a Bánfy Dénes ellen szövetkezett ligában Teleki legelőször a fejedelmet nyerte meg (77. lap); Bethlen pedig azt mondja: a fejedelem semmit sem tudott róla mindaddig, míg nov. 15-én Bánfyt Koppándról meg nem ugratták. Az okiratok tanulmányozása ez esetben Bethlent igazolja, de történetirói hitelét mindkettőnek megingatja. Látjuk, hogy Bánfy, Béldi hosszú éveken át egymás iránt a legszeretetreméltóbb barátságban, bizalomban élnek s mindketten úgy TELEKI-vel. Mi az az ok, mely miatt a viszonyok megváltoznak? Fejedelem akar-e lenni mindenik? Hisz ez hazaárulás, nota infidelitatis, s akkor mindenik méltó végzetes sorsára. De hát hol volt eszök, szemök, ítéletök? Hisz saját koruk viszonyait, kortársaikat sem ismerték! Bánfy csak egyedül Béldit gyanúsítja, s Béldiné még szamosujvári fogságában is csak Telekit tartja egyetlen igaz pátronusának! Bánfyt Koppándon a keresztelési mulatságon felverik csendes családi körből, mint valami szép ligetben legelő szarvast s ő neki első gondolatja, hogy ezek valami Béldi által össze toborzott zsoldosok s utánna bizonyosan Telekit és a fejedelmet fogják megtámadni s ily értelemben komolyan inti a fejdelmet, hogy magára s Telekire vigyázzon.* Miért gondol azonnal Béldire, mint neki, a fejdelemnek és Telekinek halálos ellenségére, kit a fejdelem pár nap múlva kelt levelében kedves bátyjának nevez? Hogy van az, hogy eszébe sem jut, még csak megse gondolja, hogy főellensége Teleki? s úgy száll dicstelen sírjába, hogy «szegény Teleki sógor»-nak egyéniségéről, szerepléséről s az ellene intézett tervekben való vezérkedéséről még csak sejtelemmel sem bír? Valóban nehéz a történetkutatónak eligazodni.
Lásd levelét a Török-Magyarkori államokirattár, V. köt. 271–273. lapján, Szamosujvárról 1674 nov. 19-ről keltezve.
28. TELEKI MIHÁLY ALÁIRÁSA.
Az általános demoralisatióból, mely akkor Erdélyben uralkodott, könnyen kimagyarázható az egyesek jellemgyengesége, kapzsisága, napról-napra változó meggyőződése s az igaz becsületességnek csaknem teljes kihalása, de azt a butasággal határos rövidlátóságot egyfelől s azt a kicsiszolt álnokságot és kétszínűséget másfelől valóban alig vagyunk képesek megérteni. Igaz, hogy a mi a politikát s a diplomatiát illeti, nem lehettek jobbak az erdélyiek, mint az iskola, melyben felnőttek és tanultak s mint a mindennapi élet, melyben forogtak. A hol a kormányzás oly erőszakos emeletekre van osztva, mint akkor Erdélyben a fejdelem, az országgyűlés s Konstantinápoly és néha Bécs között, ott soha sem fejlődhetik ki az államhatalom iránt való komoly tisztelet. A kit Fehérvárt vagy Fogarasban megsértettek, az azzal sarkantyuzta ellenzékieskedését, hogy majd appellál Konstantinápolyra s a ki ott amaz utolsó forumnál kitanulta és kikémlelte az otthon valók gyengeségeit, Fejérvárt és Fogarasban verte be polgártársai koponyáját. Aztán Bécsben vagy Sztambulban egyaránt divatozott a megvásárolhatóság; ez utóbbi helyen minősítve szemtelen cinismussal, az előbbi helyen minősítve arczátlan kétszínűséggel. Hát XIV. Lajos s követei és küldöttei valami igazmondó, tiszta erényekkel tündöklő egyének voltak-e vagy általában valami erkölcsös példányszerű nemes alapokon állottak-e, vagy az a czigány-vajda,* Szobieszky János jobb volt-e, mint Moldova vagy Oláhország akármelyik kalandor hospodárja? Hol láthatták volna erdélyi uraimék a nagy emberek példányait; hol tanulták s tanulhatták volna a nagy jellemek, az önzetlenség, a tiszta lelkiismeretesség és hősiség elméleteit? Csak az volt a kérdés, ki viheti tovább, ki menekül meg a vérfürdőből vagy a várak tömlöczeiből s végre kinek nyilik fel a szeme, hogy rápillantson s rámutasson az igaz útra. Bánfy s később Béldi mindketten ellenezték az erdélyi hagyományos politikát, hogy t. i. a magyar nemzetiségi képviselőket – a bujdosókat az ország hivatalosan, nyilván pártolja, amint azt Apafy fejedelem s főként Teleki óhajtották, de egymástól eltérő, sőt egymással merőben ellenkező okokból. Bánfy azt mondta, a bujdosók pártolása nyilt szembe szállás a bécsi-pozsonyi kormánynyal. Béldi pedig úgy okoskodott, hogy a bujdosók pártolása nyilt megszegése a török császár egyenes kivánságának és parancsainak. Tehát leghelyesebb otthon ülni s nyugodtan élvezni a még fenálló békét, csendességet s erre a jó politikára bizonnyal könnyű lett volna megnyerni a fejedelmet, de ki legyen az első, ki legyen a második, hol maradnak akkor a politikai mozgalmak, az egyéni szenvedélyek, az izgató tevékenység, a nagyravágyó tervek, a befolyás, a tekintély után való küzdelmek? Hová lesznek Bornemisza Anna sürgetései, ki férjét mindig a Bethlen Gábor és I. Rákóczy György példáival sarkantyuzta? Mi lesz Teleki Mihályból, ha a bujdosók abdicálnak s eltünik a nádorság szemkápráztató reménye, ha fejdelem a Bánfy vagy Béldi tanácsán jár? Ez a két ember pedig a míg élnek s a hol lesznek, mindig azon fognak törekedni, hogy elsők legyenek. «Ezek miatt – gondolá Teleki – sem az én belátásom szerint való politikát folytatni, sem biztosan erős kézzel kormányozni, sem nekem előhaladni, virágozni nem lehet.» Tehát a zárszó az, hogy ennek a két embernek veszni kell. Ezek után alig térhetünk ki amaz erős meggyőződés elől, hogy a mindig érzései után induló s e miatt százszor tévedő Csereinek ez alkalommal, midőn tudniillik állítja és Vitéz Zsuzsánna szájába adja, hogy a két hatalmas úr elvesztése, láb alól elállíttatása legalább elméletileg és feltételesen egy és ugyan azon órában született meg Teleki Mihály agyában. Az első pillantásra az embernek önként eszébe jut Aesopnak a sas, a vaddisznó és a macskáról írt régi meséje: . . de nem: Bánfynak és Béldinek az összekocczanásra még közbenjáróra sem volt szükségök. Teleki csak nézte, míg össze robbannak s legfeljebb az utolsó pillanatban szólt egy biztató szót, míg úgy nyersen úgyszólva egymást felfalták. Mert Béldi lépésenként ugyanazon az úton-módon – és ugyan azon szenvedélyek miatt veszett el, mint Bánfy. És Telekinek volt mentsége: szilárd meggyőződése, hatalmas keze és éles politikai belátása, melyet a jövendő utolsó pontjáig fényesen igazolt.
Lásd a «Századok» 1881. évi folyam 234. s köv. lapjait.
29. BORNEMISZA ANNA ALÁIRÁSA.
Bánfy Dénesnek az ország rendeivel – s bizonyára az országtanácscsal is – első összeütközése 1666-ban volt, midőn Zólyomi notáján Gyaluvárát nyerte. Zólyomi azonban a portára menekülvén, megnyerte magának a fővezért, ki az országra parancsolt, hogy amannak hunyadvármegyei főispánságát, melyet Kapi György bírt, Vajda-Hunyad várát, melyet Thököli birt és Gyalu várát, melyet Bánfy Dénes kapott, adják vissza. Irván a fejdelemnek is: «Barátom a mit tettetek, nem volt helyes, mert a nemesi birtok nálatok fiúról fiúra száll.»
Ennek a meghagyásnak természetesen engedelmeskedni kellett s az 1668-ik évi jan. 10-én megnyilt beszterczei gyűlésen a fejdelmi propositiók egyike az volt, hogy Bánfyt Gyaluért ki kell elégíteni Szamosujvár fiscalis vár és birtok eladásával. E birtokkal több izben kinálta a fejdelem Bánfyt, de ő csak a rendektől, a rendek beleegyezésével akarta elfogadni. Azok pedig határozottan kimondották, hogy ezt az országos várat soha sem fogják magán ember kezébe adni s a fejdelem Bánfyt elégítse ki másként a maga kezei közt levő fiscalitásokból, mert annak idejében az a 10,000 tallér, mit Bánfy Gyaluért letett, nem az ország pénztárába, hanem a fejdelmi pénztárba folyt be. Erre a fejedelem kimondta, hogy: a kezeim közt levő fiscalitások szükségesek az udvartartásra, de törvényjavaslatot terjeszt be, hogy a ki fiscalitást bír kezei közt, tartozzék az ország rendelkezése alá visszabocsátani.
Volt aztán ezért országos boszszankodás; mert alig volt főúr, kinek birtokában kisebb vagy nagyobb fiscalitas ne lett volna s mind ezért egyedűl Bánfyt okozták. A dolgok azután úgy fordultak, hogy Gyalu Bánfy kezén maradt, sőt pár év múlva midőn a portán Zólyomi tekintélye- és befolyása nagyot csökkent, Bánfy rávette a fejdelmet, hogy a Zólyomi notáztatása alkalmával a fiscusra szállt Huszt várát az inscriptionalis summába adja neki. A fejdelem hajlott volna reá, de az ügy a rendek erélyes ellentállása miatt megbukott s a szakadás Bánfy és a főurak közt e tény által is növekedett.
Ennek volt aztán következése, hogy Szamosfalvánál 1671-ben jun. 18-án, a fejdelem egyenes parancsát félre téve, a vármegyék és főurak katonái nem akarták engedni, hogy Bánfy Dénes felettök szemlét tartson, ámbár végre a kolosvári fegyveres őrségnek s Bánfy szép szavainak engedtek s igen főként annak, hogy Teleki Mihály is jelen volt e mustrán, mint fejedelmi kiküldött.
SZAMOS-UJVÁR. MARTINUZZI-HÁZ.
Dörre Tivadar eredeti felvétele.
Telekinek mind erősebb meggyőződésévé lett, hogy a magyarországi bujdosókat Erdély részéről segíteni kell, Bánfy pedig mind hatalmasabban dolgozott Leopold császár érdekében. Béldi pedig a statusquo mellett izgatott és a mellett, hogy a bujdosókat csak kéz alatt kell támogatni, csendesen kell ülni, míg jól van dolguk. A fejdelem pedig a szerint változott, a mint egyik vagy másik főúr környezetében és udvarában ideig-óráig győzelemre jutott. Telekit a bujdosókkal való komoly czimborálásra több ok vezethette: egyik az, hogy némelyek határozottan megigérték, hogy ha fellépése sikerre vezet s a vallás szabad gyakorlatának és az alkotmányos szabadságnak kérdései győzelemre jutnak, őt a nádori székre segitik; másik az, hogy ezeknek a bujdosókkal tartó főuraknak Bocskai István uralkodása óta mindeniknek megzavarta nyugalmát és felkelté nagyravágyását az a gondolat, hogy a Bécsben lakó magyar király és az erdélyi fejedelem közé egy harmadik országot is lehetne kihasítani s felső- vagy közép Magyarország ura és királya név alatt egy harmadik fejdelmet is trónra emelni. Ez eszmétől a török szultán sem volt idegen, mutatta Bocskai István, Bethlen Gábor és Thököli Imre példája. És ez eszmének főként közigazgatási szempontokból volt is jogosultsága akár a behajtandó adók ügyét, akár a személy és vagyon biztosságát s ezekkel kapcsolatosan a kormányzást, igazságszolgáltatást tekintsük, volt a fennálló két hatalom közt Magyarországnak olyan tiz-tizenkét fékezhetetlen vármegyéje, melyekből tisztességes kis fejdelemség telt volna ki török észjárás szerint. De a török, habár protegálta is Erdélyt a maga módja szerint, a dolog természete szerint nem kedvelhette, hogy az erdélyi fejdelem hatalmas nagy úr legyen s az ő politikáját akár észszel és pénzzel, akár néha fegyveres erővel is kijátszodja. Ez alkalommal tehát élő szóval is megizente a fővezér, hogy: «nem ellenzi ugyan egy új királyság létesítését, de az új király és az erdélyi fejdelem nem lehet egy és ugyan azon személy». Ez a fényes portai nyilatkozat nagyon lehűtötte Apafy Mihály és Bornemisza Anna buzgóságát, de miért ne vágyhatott volna e helyre Teleki Mihály százszor több joggal, mint Bethune marquis úr vagy a Szobieszky János uram fia s még ki tudja hányan? De egészen más oldalról tekintve, azt is lehetne mondani, több esze volt Teleki Mihálynak, hogysem eféle hóbortos ábrándok után szaladgált volna s az ő kezében az egész bujdosó ügy arra való volt, hogy az által tekintélyt szerezvén, befolyást gyakoroljon dolgaikra s köztük szerzett jó hirneve legyen visszahatással erdélyi állapotára. Elég az hozzá, a nézetek eltérésének megakadályozása, s az összeütközések elkerülése lehetetlenné vált: 1672-ben Teleki és Béldi a bujdosók ügyében egy kézre dolgoztak s megnyerték tervöknek a fejdelmet is. Bánfy ép a Béldi leányának lakodalmán gyanakodni kezdett, hogy ki van játszva s Székely László főpostamestertől annyit kivett, hogy a fejdelem nagy pecsétjével két iratcsomag állíttatott ki s az egyiket Szepessinek, a magyarországi bujdosók követének adták át. Béldi nehezen állott ily szorosan a bujdosók mellé, de a bujdosók is tudták, miként kell eljárni, egyenes követséget küldtek hozzá, irtak igen szép levelet s mindenképen kedvébe jártak; így sikerült aztán Telekinek a hadsereg indulását elrendelő parancsot Béldi támogatásával a fejdelemnél kieszközölni. E nagy pecsétes levél tartalmát azonban Bánfy nem ismerte; úgy tudta meg tehát a valót, hogy a fejdelem előtt sajnálkozni kezdett a bujdosókon s az üldözött reformatusokon, a jámbor lelkű fejdelmet beszédbe hozta s negyed óra alatt megtudta, hogy a hadfelkelésre már alá vannak írva és ki vannak adva a parancsok. Ekkor Bánfy köpenyt fordítva mondá: «csak bolondok tanácsolhattak ilyet,» s addig susogott esküdözött, míg a fejdelem az ő szavára hajolt, összehívták a jelen volt tanácsurakat s Szepessitől visszavették a már kiadott parancsokat. Képzelhető, hogy ebből sok harag és sok zürzavar támadt. Teleki és Béldi furiában voltak s hangosan beszélék, hogy ily viszonyok között lehetetlen az ország kormányzása. Bánfy gúnyolódott s győzelmét kizsákmányolva, úton-útfélen beszélte, hogy nem a fejdelem hibás, hanem az olyan tanácsosok, kik ilyen tanácsokat adnak a fejdelemnek, egy alkalommal aztán összeszóllalkozott a tanácsurakkal s főként Béldivel, ki szavait magára vette s ki ekkor mondotta volna amaz ismeretes fenyegetését: «Vigyázz magadra Dénes, én nehéz székely vagyok s ha rád esem, úgy összetörhetlek, hogy többé fel nem kelhetsz.» Később a rendek határozatot hoztak, hogy Kolosvár, Somlyó- és Sebesvárak – melyek felett Bánfy Dénes volt a főparancsnok – ügyvezetése, költségvetése, kiadásai, szóval pénzügyi kezelése megvizsgáltassanak. Bánfy ebben sértést látott s maga ellen intézett sujtásnak tartotta, s ennélfogva kieszközölte, hogy az országgyűlési végzések megerősítésénél a fejdelem e pontot a rendek hangos bosszúságára kitörölte. És hogy nemcsak a főrendek s az országgyűlés tagjai zugtak Bánfy ellen, hanem a közép rend sem valami nagy előszerettel viseltetett iránta, erre nézve egy érdekes adatot hozhatok fel. Váralyai István diák 1674 jun. 2-án valami peresügyben így írt Béldi Pálhoz: «Bánfy Dénes uram nem akarja, az mint nekem udvarbiró Gombos Mihály írja. Isten oltalmazzon, hogy ő nga méltósága ellen irjak, de bizony sok dologban nagy métely ő nga.»*
Béldi István levelei M.-Vásárhelyt.
Ehez járult, hogy Bánfy sógorasszonya az 1673-ban elhalálozott* Szentpáli Jánosné, született Bornemisza Zsuzsánnának báldi kastélya felett Szentpáli Ignáczczal öszszeperelvén s a rendek Szentpáli Ignácnak fogván pártját, ki az épületet magának követelte, az illető kastélyt széthányatta s azt beszélte, hogy «ha olyan készek a rendek Szentpáli Ignácz uramon segíteni, építsék fel neki újból a kastélyt». Mikor ennek a dolognak hire érkezett az országgyűlésre, akkor lépett a terembe Teleki Mihály jelentve, hogy: Bánfy Dénest a hazája iránt tanúsított nagy szolgálataiért és érdemeiért a fejedelem ő nagysága méltóságos czímmel ruházta fel. Mit a rendek mély hallgatással fogadtak (1673).*
Lásd a «Keresztyén Magvető» 1886. évi folyam utolsó füzetében közlött temetési adatok.
Mintha a légkör hónapokon át az elégedetlenség és felháborodás elemével lett volna telve, HALLER JÁNOS 1674 ápril 3-án írja Béldinek: «Mostanában holta történvén Makai Mihálynak, mind árváinak, mind az én nemesi szabadságomnak praejudiciumára urunk ő nga Gerőfi Györgynek, (Bánfy Dénes kegyeltje) hallom conferálta, sőt elfoglalása felől is parancsolt ő nga Gerőfi számára, holott azelőtt néhány nappal az én törekedésemre iratott commissiót a vicetisztekhez, hogy foglalást ne engedjenek idegennek.»
BÁNFY ZSIGMOND, az országgyülés elnöke, május 19-ről írja Béldinek: «Oda küldtem Dénes uram második levelét, Kd a kettőből immár eleget gondolhat, sok mesterségek vannak az emberekben, de ez mindeneknél nagyobb és keservesebb, hogy sem embereknek megválasztásában, sem ország articulusa végzése ez hazában semmi, hanem csak az emberek ductusának kell meglenni, coram plura. Én míg élek, maradok Kd atyjafia, kész szolgája».
KAPI GYÖRGY május 20-án írja Béldinek, hogy: az udvarnál alig kap audientiát; hívja leánya lakodalmába, «de ha ez fenn nem volna is, úgy tetszik, valóban csak nagy; szükségünk volna minékünk egynehányunknak az egymással való beszélgetésre, mert ha most de permansione nem beszélgetünk, félek rajta, azután magunk kárával ne tapasztaljuk s ne tanuljuk. Csak azért is nem kellenék Kdnek ezt az jó alkalmatosságot elmulatni, hogy emitt inkább minden zavar nélkül beszélhetnénk, mert lelkem uram, ha nem praeveniáljuk, félő bizony, magunk veszedelmével és kárával ne tudjuk hamaridőn meg. Ezeket Kd tudom nálamnál jobban általérti, és talán megorvoslásában is igyekezik.»
SZENTGYÖRGYI MIHÁLY Béldinek egy hű szolgája junius 5-dikén írja Szinnye faluból – mely felett Bánfy és Béldi pereltek – hogy: elűzte a László uram (ez Bánfy megbizottja volt) embereit. «Mikor haza ment volna innen László, bement Bonczhidára s kérdezte Bánfy Dénes uram: Hogy s mint jártál László, s mondta, hogy: kevés haszonnal. Egy pohár bort adatott neki – mert asztalnál volt – annak utána pirongatta, hogy mit nyebelyeg. Immár színből-e, vagy szívből, én azt nem tudom.»
Az utolsó levél, mely a koppándi katastrófa előtt Béldihez intéztetett. Kornis Gáspár marosszéki főkapitányé volt Maros-Vásárhelyről, november 12-ikéről, hétfőn este, melyben lázas idegességgel hívja: kérem az Istenért, Kd jöjjön Band felé, kedden-szerdán helyt leszek Bándon stb.
Azonban a dolgok a megérés állapota felé siettek. Bánfy már akkorára nőtt, hogy miatta többé nem lehetett kormányozni. A fejedelem idővel mind tehetetlenebbé lett. Nemcsak, hogy szavában s igéreteiben nem lehetett bizni. de irott s kiadott rendeleteit sem tudta végrehajtani, sőt szentesített törvényczikkeinek sem tudta érvényét fenntartani. Bánfy mindent tetszése szerint változtatott meg és forgatott fel. A fejedelem után nem Teleki következett s nem Béldi, hanem Bánfy, sőt sokszor és legtöbbször a fejedelemnél is hatalmasabb volt. Baja azonban abban gyökerezett, hogy a mi politikájában helyes és okos volt, tudni illik a Leopold királyhoz való csatlakozás eszméje – még akkor, mikor Budán a török uralkodott – népszerűtlen, éretlen és kivihetetlen volt. Ennél fogva mind ez ideig úgy viselte magát, mintha Telekivel s Béldivel egy politikát űzne, sőt a bujdosókat és törököket is etette, itatta és sokáig ámitotta, de 1674 tavaszától kezdve álarcza lehullott.
Levelei egymás után kerültek kézre, kiderült, hogy évek óta titkos összeköttetése volt a német udvarral s levelezéséről maga megvallotta, hogy: «czélja volt a haza és nemzet állapotját jobb karba hozni; magyarországi jószágait vissza szerezni».* Népszerűségének teljesen vége volt s Teleki midőn észrevette, hogy vagy a bujdosók ügyére alapított terveinek, vagy Bánfynak veszni kell, határozott s Bánfy Dénes elveszett.
Hogy ez időben Leopold bárói czímmel ajándékozta volna meg – habár Cserei és Apor mondják is – semmi alappal sem bír. Furcsa is lett volna egy külföldi urat tiltott és titkos levelezésért ily nyilvánosan agyon czímezni.
Cserei így adja elő Teleki eljárását: «Midőn Teleki Mihály ennyire vitte a Bánffy Dénes ellen való dolgot, tudván hogy ha Béldi Pál contrarius leszen, semmire sem mehetnek miatta; alattomban a fejedelemmel úgy végezének, hogy a fejedelem Bánfy Dénes ellen való akaratát tegye irásban subscriptiója s titkos pecséte alatt, mely irással Teleki Mihály menjen el Béldi Pálhoz és vele – s annak utánna a több urakat rendre eljárván, azokkal is subscribáltassa. Teleki Mihály, mintha egyéb magános dolgai volnának, Béldi Pálhoz elmegyen, ki akkor Bodolán a maga várában vala. Bemenvén hozzája, mondja, hogy csak magával volna igen nagy dolga, azért még a külső palotáról is minden embert kiküldvén, sőt az udvaron is fegyveres gyalogok strázsálván, hogy senki közel az ablakhoz ne mehessen, megmutatja a fejedelem levelét és kéri, hogy azon ligát Bánfy Dénes ellen approbálja. Amaz, noha már egy darab időtől fogva ugyan Teleki Mihály factiója miatt Bánfyt gyűlölni kezdette vala, mindazáltal olyan nagy hazafiának romlását, kivált azon az úton, semmiképen javalni nem akarja, sem a ligát subscribálni. Teleki Mihály felkél és térdre esik Béldi Pál előtt s kezét az ég felé felemelvén, azt mondja: «Esküszöm az élő mindenható Istenre, a ki idvességemet úgy adja meg; életemet, feleségemet, gyermekeimet úgy boldogítsa, hogy én uram Kdnek igaz tökéletes barátja és szolgája vagyok. És mivel hogy tudom Bánfy Dénesnek minden intentióját, hogy Kdet egész házával együtt el akarja veszteni, azért jelentem meg Kdnek ha maga életét, gyermekeinek, feleségének megmaradását szereti, praeveniálja a magára következendő veszedelmet és subscribálja ezt a ligát. Különben én megmentem Isten előtt is a lelkemet, mert a mit mind a Kd javára, mind a fejedelem és az ország megmaradására tudtam, magam veszedelmével sem gondolván, kimondottam.» Béldi Pálné minthogy okos gyanus asszony vala, noha a dologban semmit sem tudott, de mind az előtt Teleki Mihálynak az urához való gyakor járását nem javalván, mind penig az mostani odajöveteléhez és titkos beszédéhez gyanakodván, alattomban igen lassan az ajtóhoz mene és fülét a kolcslyukához tartván, noha csak suttogva beszélnek vala odabe az urak, megérté, hogy Bánfy Dénes felől beszélnének és a kolcslyukán benézvén, meglátá, hogy az ura előtt Teleki Mihály térdre esett. Megijedvén az asszony, kiáltani kezde: «Uram szerelmes uram, szivem uram ne adj hitelt a Teleki Mihály szavainak, mert bizony megcsal s elveszt tégedet is.» Amazok odabe conturbálódván, felkel Béldi Pál, megnyitván az ajtót, mondja feleségének: «Eredj dolgodra, ha asszony vagy.» Amaz pedig annálinkább kezde könyörögni: «Szivem uram, a hatalmas Istenért, ne higyj ennek a gonosz embernek, mert hallám én, hogy Bánffy Dénes ellen akar ingerelni, de ha azt elteheti általad láb alól, bizony tégedet is elfogyat. Vajki jól ismerem én Teleki Mihályt, ne hidd, akármint esküdjék, mert nincs nálla jó lelki ismeret, itt vagyok, ha megölsz is, lássad, de nem javallom dolgotokat.»
Teleki Mihály elszégyelvén magát, nagy haraggal mondá: «Ha az én feleségem ezt cselekedné velem, kiverném a szemét is az agyából. Mikor valaki az én megmaradásomra nekem jó dolgot mondana, megköszönném inkább neki, mintsem ezeket engedném meg, hogy a feleségem rajta elkövetné». Béldi Pál megriogatván feleségét, az asszony nagy sírással s átkozódással vissza megyen; amazok esmét bezárván az ajtót, addig esküvék Teleki Mihály, lecsalá lábáról a nagy okos embert és subscribáltatá vele a ligát, oly conditióval mindazonáltal, hogy: nem ellenzi, ha Bánfy Dénest megfogják, de meg ne öljék, hanem törvény szerint procedáljanak ellene. Teleki Mihály nagy örömmel onnan elmene gróf Csáky Lászlóhoz, a kit igen könnyen rávőn mind a vadászatban rajta esett bosszúságért, mind pedig azért, hogy alattomban örült vala azon, hogy olyan nagy reformatus ember veszedelembe esék. Onnan a Haller és Bethlen urakhoz menvén, azok is ráhajlának, mert Bánfy Dénest mindnyájan gyűlölik vala».*
Cserei Mihály Históriája. Kiadta Kazinczy Gábor. MDCCCLII. 77., 78., 79. lapokon.
Eddig tart Cserei leírása, melyről első tekintetre kimondhatjuk, hogy ez elbeszélésnek a történetíráshoz semmi köze. De sokan hitték és hiszik ma is, mert regényes; pedig az egész Cserei czélzatos meséje, mely hemzseg az ellenmondásoktól. Ha a fejedelem előre beleegyezett volna, nem lett volna szükség ligára. Béldit pedig nem úgy egyszerre fogta Teleki, mint valami vidéki kortes a szavazót, hanem egyetértésük lassanként és biztosan fejlődött, s ha az utolsó napokon csakugyan összejöttek oly félre eső helyen, mint Bodola, ott bizonnyal csak a módozatokról, a megkerítés tervéről stb. lehetett szó. Vitéz Zsuzsánnáról a későbbi tanúvallatásokból tudjuk, hogy házánál a politikai társalgásokban rendszerint részt vett, még pedig nem a kulcs lyukán keresztűl, hanem személyes megjelenés által, s valószínű, hogy ez ez esetben is így volt, de természetesen, mint asszony megdöbbent a készülő nagy esemény előtt, s kifejezte félelmét és aggodalmait. A többi mind Cserei uram képzelődésének szülöttje a térdeplő Telekivel. Előadásától eltérően Bethlen Miklós Önéletírásában meglehetős tárgyiasan adja elő, hogy Teleki fogalmazta a liga oklevelét s Macskásssi Boldizsárral két példányban leíratta és legelőször Béldivel iratta alá, állítólag az lévén az erősebb motivuma a hagyományok szerint, hogy Bánfy Béldi nejét is elszerette volna. Ennek hivői szintén azt hiszik, hogy Béldi aláírása egyszeri találkozás és rábeszélés eredménye. Az egyik példány Béldinél maradt s azt írtak alá Haller Pál és János, Kapi György, a másikat gróf Csáky László, Bethlen Miklós Sorostélyon, aztán atyja Bethlen János, Bethlen Gergely, Elek és Farkas a keresdi kastély tulajdonosa stb.
30. BETHLEN JÁNOS ALÁIRÁSA.
Mint fennebb is említém, azt hiszem, hogy a kézrekerítés tervét is Teleki és Béldi együtt készítették, mert tudták, hogy Bánfy meg van híva és készül az országgyűlésre, mely november 18-án volt Fehérvárt összeülendő. Bethlen Miklós ugyan azt beszéli, hogy Béldi a bekerítésben nem vett részt, csak hátul kullogott s későn érkezett Koppánd környékére. De a Béldi család levelei közt a maros- és udvarhelyszéki felkelőknek előírt úti terve olvasható, még pedig Béldi Pál saját kezeírásával és ez épen az a terv, melyet Bethlen önéletírásában leír, hogy útjokban követtek; hogy tudniillik Bethlen Miklós az udvarhelyszékiekkel haladjon a Maros balpartján egész Ujvárig (Maros) s ott vágjon át az Aranyos jobbparti vidékére, Kornis Gáspár pedig a marosszékiekkel maradjon a Maros jobbpartján, s aztán tartson Egerbegynek. Ez úti tervben nincs említve ugyan Koppánd neve, de látszik, hogy annak környékére készült. Béldi, Teleki tudták, hogy Bánfy a tájon fog járkálni s az volt elterjesztve, hogy Bánfy erős csapattal jön, hogy az országgyűlést szétverje s a fejedelmet letegye; de már az a körülmény, hogy Koppándon csak nehány lovasa volt vele, eléggé bebizonyította a hír és vád alaptalanságát.
Bánfy feleségével együtt minden gyanakodás nélkül elindul Kolosvárról Gyulafehérvár felé az országgyűlésre. Pár órai utazás után betér Koppándra a Vitéz Ferencznél tartandó keresztelőre (1674 november 15-én) s mikor asztalhoz akarnak ülni, érkezik a hír, hogy ellenséges katonák veszik körül a határt, sőt minden valószínűség szerint valaki az üldöző táborból egyenes tudósítást küldött Bánfynak, mert ő különben bizonnyal el nem menekül. Bánfy Vitéz Gábor erősebb épületébe viszi feleségét s maga az utolsó pillanatban pár hű szolgájával Kolosvár felé vissza lovagol.
Ez az a szomorú koppándi történet. Ezek a nagy lármával támadó csapatok nem a törvényszékek végrehajtói, nem az alispán hajdui, nem a fejdelem személyének testőrsége, még csak nem is udvari pretorianusai, hisz ez mind érthető volna! Semmi idézés, semmi parancs, egy szó írás sincs kezökben – csak fegyveres ember. Rablók-e ezek, vagy idegen ellenség, kik megtaszigálják Bánfy Dénes feleségét, a fejedelem asszony testvérnénjét, leszakgatják, letépik ékszereit, sőt életét is fenyegetik s csak a vezér Kornis Gáspár menti meg, eltakarván hosszú palástjával. Miféle nép ez, kérdezheté magában Bánfyné s kérdezhette volna bárki is, mely az országúton jár – vagy a legszebb s legártatlanabb családi ünnepet tartó békés országlakókat – nem nézve paraszt, nemes, főúr, zászlós úr – megtámadja, kirabolja s biztos vérpadra vezeti?
Ezek összeesküdt főurak lerészegített zsoldosai! Nem mondhatjuk, hogy Marosszék és Udvarhelyszék rendei, mert mint olyanok fel sem kelhettek, fel sem ülhettek volna ország végezése vagy fejedelmi parancs nélkül; itt csak az a kalandkereső, zsákmányt hajhászó nép volt, kik azt sem tudták, hová viszik s igy a mezei munka végeztével csak főtisztjeik jó kedvéért egyszerű szóra is felkeltek.
A fejdelem eddig mit sem tudott az egész ligáról. Lehet, hogy az udvarban suttogtak egyet mást, de csak akkor lett bizonyossá a dolgok állásáról, mikor a koppándi eseményről értesült. Lehet, hogy a hirek hallatára s megtudva, hogy mily hatalmas urak s mily sokan irták alá a ligát, kissé meg is döbbent s eszébe jutott, hogy ebből a társaságból nem lesz jó kimaradni s így írta e rövid, de valóban ritka s legalább a mi történetünkben páratlanúl álló csatlakozó nyilatkozatot, mely így hangzik:
«Én Apafi Mihály Erdély országának fejedelme, Magyarországnak fejedelme, Magyarország részeinek ura és székelyek ispánja. Birodalmunkban levő minden igaz hazafiait, böcsületes most mellettem lévő úr híveimet és másutt összegyülekezett tanácsúr híveimet és hazánk fő-fő tisztjeit és fő-fő rendeit assecurálom keresztyén hitemmel és az Isten úgy idvezítse lelkemet, hogy ő kegyelmek mellől Bánffy Dénes kedvéért el nem állok, ellene mindenekben ő kegyelmekkel egyet értek; szavainak, írásinak hitelt nem adok, sőt ha kézhez keríthetem, Isten úgy áldjon meg, mindjárt megfogom. Minden ez haza megmaradására néző dolgokban birodalmamban levő becsületes. híveimmel egyet értek, melyről adom ez assecuratoriamat, magam kezem írásával s pecsétemmel megerősítvén. Fehérváratt die viginti Novembris 1674. Apafi Mihály.
P. S. Ide értem pedig minden szolgáimat, vármegyékben, székekben, városokban, várakban levő nemesi rendeket és vitézlő rendeket».*
Eredetije Méhesen gr. Béldi Ákos levéltárában; másolata Maros-Vásárhelyt a gr. Teleki cs. levéltárában, ily záradékkal hitelesítve: Lecta et cum originali suo comparata per me Franciscum Lugosi illustrissimae principalis suae celsitudinis secretarium. Fasc. 253. o.
E sorokat bizonyára a liga aláírói mind lemásoltatták magoknak. Valóban mintha a fejedelem érezte volna a bizalmatlanságot, mely abban rejlett, hogy a ligát nála nélkül alkották s nála nélkül, az ő tudta s beleegyezése nélkül oly előre haladtak, hogy egész vármegyéket felzaklattak, a ki vállalkozott, fel is ültették s meg is támadták, meg is riasztották Bánfyt. Mintha feltámadott volna – s a fejedelemnek elibe állt volna saját gyávasága s pirongatta volna, hogy országlása oly gyenge, hogy liga nélkül meg sem lehet zabolázni egy nagyravágyó főurat. Mintha tehát mulasztásait ki akarta volna pótolni, utólagosan ugyan (november 18-án és 19-én), de egymásután küldi intéző parancsait Marosszékhez, Csikszékhez, Háromszékhez s mindenfelé röviden, szabatosan, határozottan s gyorsan mintegy mutogatva, tüntetve s mintha elhitetni akarná, hogy ő intéz mindent s minden az ő parancsára történik.
Még csak egy írat van, mely eddig szintén ismeretlen volt, s mely valóban sajátságos és vélekedésem szerint nagy árnyat vet különben tekintélyes írójára. Bánfy nem lehetett oly naiv, hogy ne tudta volna, hogy hatalmas, erős embereknek kell lenniök, kik ilyesmit tesznek, de joga volt felsikoltani, hogy mi ez? Kik ezek az emberek? Irt ilyen értelemben a fejdelemnek, utóiratában így szólva: «Én az szegény sógort Teleki uramat is féltettem, elhiszem eddig feljött Ngdhoz a több keresztyén hazafiakkal, azért Ngd ő kegmekkel beszélgetvén, tudósítson engem, én csak Ngdtól várok». Ez a levél kelt nov. 18-án s a fejdelem fentebb közölt nyilatkozata nov. 20-án. Irt azonban a kedves sógornak Telekinek, írt Tordavármegye közönségének, írt a főuraknak.* Ez utóbbi levélnek feleletére Bethlen Miklós vállalkozott, ki a szerencsétlen, üldözött vadhoz hasonló barátjához a következő levelet intézte:
Mind e leveleket lásd a Török-Magyarkori emlékek V. kötetében. Bánfy Dénes életrajzában e levelek részletesebben lesznek méltánylandók, itt csak fölemlítésükre kell szorítkoznunk.
«Szolgálnék ha lehetne, mint uramnak Kdnek. Az mint az tegnapi tragedia és az mostani egész dolog Kd előtt csudásnak látszatik méltán, úgy talán ezen is csodálkozik, hogy most az irásomat látja, de akármire magyarázza Kd, álljon szabadságában. Én mint keresztyén hazafia irtózván az vérontástól, mely akármikor is igen káros, de most az szegény magyar nemzetnek és abban vallásunkon levő rendeknek szűk voltára nézve ugyan megsirathatatlan, mivel az környülöttünk levő hatalmas nemzetekre nézve is ez civile bellum szegény hazánknak nem egyebet, hanem utolsó veszedelmet igér, tartoztam keresztyén kötelességemből Kdnek megirni, hogy ha mi jóra hozhatnám mind az haza s mind abban az Kd siralmas állapotját. Talán úgy vélekedik uram Kd, hogy mi egynehányan vagy magunktól, vagy Béldi uram kedvéért insurgáltunk Kd ellen, de bizony megcsalja Kd magát, mert az egész ország fő-fő rendeiben alig tanálnék kettőt vagy hármat, az ki az Kd megaláztatásában nem consentiált volna, melyet ha Kd nem hiszen, küldje hiteles emberét hozzánk, – assecuratoriát szerzek de salvo passu számára, – oly dolgokat mutatok meg nékie, melyet Kd megértvén, tudom nyilván azt fogja mondani: «Obmutui Domine quia tu fecisti et bonum est quod me humiliasti». Istenért uram, gondold el hazádnak következhető veszedelmét, szép régi familiádnak hírét, vagy jószágodnak virágzó állapotját, az egy gyermekednek szerencséjét, feleségednek fogságát és ez világi mulandó dolgoknak utánna az örökkévalóságot, ne légy oka az vérontásnak, ne fegyverkezzél, mert mit nyersz véle? Isten ugy áldjon meg, hogy egész ország van fegyverben ellened; jobb az dolgot könyörgésre fogni, édes anya Erdély magát megalázó engedelmes fiának meg tud kegyelmezni. Isten vezérelje maga dicsőségére Kdet. Lona (Aranyos) nov. 16-án Anno 1674. Kdnek a mennyire kötelessége engedi kész szolgája öcscse Bethlen Miklós».*
Ívrét, félív, az egész sajátkezű írás; eredetije Maros-Vásárhelyt a gr. Teleki cs. ltárában.
Ha e megdöbbentő levelet összehasonlítjuk ama sorokkal, melyekben Bethlen Miklós – Önéletírásában – ez eseményeket elbeszéli, sok ellenmondást találunk. Egyebek közt állítja könyvében, hogy ő a ligát aláíratta Bethlen Gergelylyel s ez Bethlen Farkasnak és Eleknek elbeszélvén, ezek azonnal értesítették Bánfyt, de már későn. Ez utóbbi állítás nem lehet igaz, legalább is nem valószínű. Csak azért van componálva, hogy a Bethleneket s főként Eleket léhának fesse. Mert ha ezek értesítették volna Bánfyt a ligáról, akkor Bánfy nem megy oly könnyűszerrel Koppándra s tudja, kikkel van dolga, Bethlen Miklós levele nem szükséges, sőt egészen felesleges. Igaz, később azt irja, hogy Bethlenék küldöttje a koppándi esemény után érkezett – honnan tudja ezt Bethlen Miklós? s ha ő megtudta, még inkább megtudhatta Kornis Gáspár, s az ott alá s fel járó Teleki, Bánfy Zsigmond s aligha szó nélkül elhallgatták volna a Bethlenek ily eclatans divergentiáját; de fel sem lehet tenni, hogy a Bethlenek fel mertek volna lépni a liga ellen.
Munkájában azt is mondja Bethlen Miklós, hogy Bánfynak a menekülést tanácsolta. Ez állítással levele merőben ellenkező: itt a hazának, mint édes anyának kegyelmét helyezi kilátásba a megtérő, kérelmező számára. Ily igérethez pedig neki semmi joga sem volt. És ha jól meggondoljuk a dolgot, az egész levélírás jogtalan beavatkozás Bánfy dolgába s igen könnyen támadhat bárkiben is az a kérdés: valjon nem e levél okosnak látszó, de csalfa szavai vitték-e Bánfyt a vérpadra? Hát még, ha veszszük, hogy Bethlen emlékiratában mind azt beszéli, hogy milyen kénytelen kelletlen elegyedett a dologba, s hogy félt, hogy őt magát is megcsipik, bizony e levelet olvasva egyetlen szavát sem hihetjük. És ha meg volt győződve, hogy Bánfyval együtt nem lehetett az országot tovább kormányozni, s az ő megaláztatására s hatalmának leszállítására okvetetlen szükség volt, mért nem beszél directe Önéletírásában is, a posteritas és fiai előtt miért akarja csavarni facsarni az igazságot?
Ismerve Bethlen Miklós fontoskodó és hiú természetét még az a gondolat is eszünkbe jut, hogy e levél születésének oka az a legyőzhetetlen hiúság, hogy mindenbe beleszóljon, mindenütt szerepeljen, mert az bizonyos, hogy azzal a befolyással, mely e levelet jogossá s Bánfyval szemben igazságossá, méltányossá és alapossá tehetné, Bethlen sem akkor, sem azután soha sem birt. Ily levelet csak egy – a polgári ügyekben is – teljhatalmú hadvezér irhatott volna jogosan, nem egy dubiosus alvezér; s egy két nap itt döntő volt, úgy hogy később hiába mondja, hogy szóval egyebet izent Pályiktól. Sőt, hogy levelének e helyen még a bonafidesében is kételkedjünk, maga Bethlen szolgáltatja az okot, a mennyiben Önéletírásában azt mondja, hogy ha Bánfy az első pillanatokban erélyesen ránk jő, könnyen szétkergetheti vala a liga egész seregét t. i. a hirtelen felszedett vetett székely és szász népet.
De Bánfy bár elindult velök szembe, talán épen Bethlen Miklós levelére Ajtonból visszatért Kolosvárra s ezzel eljátszta az egyetlen pillanatot, melyben túlsulyra vergődhetett volna. Abban a hitben, hogy biztosabb helyen lesz, Szamosujvárra vonult hűnek tartott katonái közé. A drága időt fegyverfogás vagy menekülés helyett habozással, ingadozással, megfoghatatlanúl érzelgő levelezéssel vesztegette el; mintha egy valóságos, sereggel működő liga tetteit és szándékait szenvelgő levelekkel lehetett volna meghiúsítani. Meg volt rettenve. Levelei, melyeket e nehány válságos nap alatt írt, változott hangon, alázatosan, de hol érzelgősen, hol idegesen vannak fogalmazva. Nem hiheti, hogy halálra üldözzék: «ezt ugyan nem érdemleném Kegyelmetektől», írja a szövetkezett uraknak. A református püspököt küldte Fehérvárra a fejedelemhez közben járónak, de ezt nem bocsátották útjára; Csánból visszatérítették. Majd az őrségből nehány tisztet küldött Fehérvárra, de ezeket az urak elcsábították tőle s mikor megtudták, hogy az egész ország Bánfy ellen van, a hogy visszatértek Szamosujvárra, magok fogták meg Bánfyt s fogva vitték Kolosvárra.
Nem sokkal ezután megérkezett a fejdelmi parancs:
1. Az őrség esküdjék meg a fejdelem s az országhűségére. 2. Bánfy Bethlenbe vitessék fogva s ott Kornis Gáspár őrizze. 3. Nejét is vigyék oda hozzá. 4. A székelység Nemes János parancsnoksága alatt jószágain helyeztessék el. 5. Béldi s a főurak menjenek Fehérvárra gyűlésre.
A Szamos völgyének hatalmas ura, Bánfy Dénes, kitől félt a fejedelem, kitől rettegtek az urak Telekitől s Bélditől kezdve mindannyian, kinek felesége, Bornemisza Kata, testvére volt a fejedelemnének, ki a német császárral levelezett, nagy sereget tartott saját költségén, kinek lakomái fényesebbek voltak fejedelmökéinél, kinek öltöny, fegyver, darabjait és lószerszámait most két század múlva is csak bámulni tudjuk, mint a gazdagság és jó izlés remek műveit, szóval ez a középkori véralkatú, de rokonszenvünkre sok tekintetben igényt tartó főúr saját őrségének tisztei által elfogva, Kolosvárt saját házában tartatott s ült nehány napot mély szomorúságban; aztán november 30-án Nemes János közvetlen parancsnoksága és Kornis Gáspár alparancsnoksága alatt, kétszáz lovas kiséretében útnak indíttatott az utolsó hely, Bethlen vára felé. Első napon Iklodon háltak s másnap Szamos-Ujvár alatt állottak meg. Beküldvén a várba, kérdeztették: ki számára tartják a várat? E kérdésre a főporkoláb és az udvarbíró s az őrség főtisztei kijövén, kihozták a vár kulcsait, és átadták Nemes Jánosnak, mondván, hogy: «Ők a várat ő nga s az ország számára tartják». Mind ezt végig hallgatta Bánfy Dénes s aztán a menet újból megindult s az nap decz. 1-én szombaton Szent-Benedekig haladtak, mely Kornis uram birtoka. A szerencsétlen fogoly az éjt itt töltötte legbuzgóbb üldözője várában. Másnap Nemes János a szamosújvári tisztekkel visszatért Bonczidára, ezek pedig állomásokra. Bánfyt pedig Kornis a 200 lovassal Bethlenbe vitte, honnan osztán nem is ment tovább* soha többé.
Lásd ez utolsó útra nézve, mely valóságos gyászmenet jellegével bírt, Nemes János levelét Béldi Pálhoz, kelt Szamosujvárt, 1674 deczember 2-án. Az okiratok közt. Írja azt is, hogy Bánfynak Szamosujvárt egy boltban sok egyetmása van; de készpénze nincs. Egy vasas ládába 3000 frtja volt, de két ezret az őrségnek osztott kis ezret elvitt magával. Mondja, hogy Budára megy s itt (Szamosujvárt) hagyja Imecs Pált. Ajánlja a hadak leszállítását, mert a nép szegény; a hely fátalan s mind elégetik a kerteket.
A parancsok teljesíttetvén, a főurak a fejdelem köré Fehérvárra mentek, Béldi és Gyerőfi még hátramaradtak, hogy Bánfy jószágait és felkelhetőit összeírják és irassák. Béldi nagy buzgóságot fejtett ki az utolsó napokban, mindenütt ott akart lenni, szigorú pontossággal kutatta fel a kastélyokat, a kolosvári házakat, mindenütt megnézték a pinczéket, kéményeket, s az utolsó sarkantyúig mindent felírtak. Béldi különben nagy rendet tartott s a hol ő ott volt, nem is raboltak. Boszúsága és haragja nagy volt a csikiakra, kik Örményest, Bánfy egyik gazdagon felszerelt jószágát, mint valami ellenséges birtokot kikémlelték, megrohantak és még a konyha edényeket is elvíve, teljesen kirabolták. Még tanúvallatást is tétetett, hogy a kezdőket s biztatókat megbüntesse. Végre aztán deczember első napjaira megbízatását, végezve, ő is megérkezett Fehérvárra, hol az országgyűlés még november hó 17-én megnyilt volt. Béldi megérkezvén, az ő és a Bánfy Zsigmond szállásán azon törték fejöket, hogy a legyőzött Bánfy Dénessel mit tevők legyenek. Egy rész le akarta hozatni Fehérvárra az országgyűlésre, hogy személyesen védje magát; de féltek, hogy felesége és a fejdelemné befolyása és saját ügyessége által megszabadúl! Mások minden kihallgatás nélkül való kivégeztetését sürgették. Végre abban állapodtak meg – főként Bethlen Miklós indítványára, hogy írásban küldik meg neki a vádpontokat s felhívják, hogy azokra mennél gyorsabban megfelelni igyekezzék. A vádpontok elkészítésének nehéz munkájára Teleki vállalkozott s el is készítette 31 pontban de ez a munka sikerültnek nem mondható; lehet, hogy az az emberi érzés, mely a vérpadra lépő iránt még a legnagyobb ellenség rokonszenvét is lefoglalni igyekszik, s mely még a történet elbeszélőjét sem bocsátja ki hatása alól, Telekiben is működött, elég az hozzá a 31 pont 31 lappalia, többnyire olyan tendentiosus szóbeszéd; okirattal való bizonyítás sehol semmi. Bánfy pontról pontra, szóra szóval felelt, miben segítségére volt Pataki István kolosvári professor, egykori alumnusa, most Bethlenbe kisérője, mellette lévén a zord halál legnehezebb – a nagyra törő élet utolsó pillanatáig. A felelet sem remekmű, de sokkal nemesebb munka mint a vádirat. De ennek semmi hatása sem volt, akármit s akármiként felelt Bánfy, neki halnia kellett. Deczember 17-én a sententia kimondatott s ennek fogalmazása sokkal erélyesebb, sokkal sikerültebb, mint a vádpontoké. Elbeszéli az itélet, hogy Erdély jámbor fejedelme alatt mily csendesen, boldogúl élt s élne, «de magunk közül kirugódozott Bánfy Dénes, akarván mindnyájunk nyakára ülni, a ki egyedül kivánt uralkodni minden törvényeinken, uralkodott is egy ideig. A ki magához képest mást semminek tartván, sokaknak régi határokat elfoglalta, ki előtt szegény atyánkfiainak igaz ügyét sem volt szabad megjelenteni, ki előtt a törvények könyve úgy be volt kapcsolva, hogy akárki is perleni elfelejtette véle, nem a törvényes igazságtól, hanem hatalmától és kegyetlenségétől félvén». Kevésbé sikerült az a vád hogy a fejdelemségre törekedett. «De ha ezek kevésnek láttatnának némelyek előtt, noha a nemesi szabadságot szerető nemzetnek nem látszik kevésnek, voltanak oly vétkek is benne, melyeket nem csak káros lett volna, de veszedelmes, sőt lelkiismeret ellen való dolog is elszenvedni, holott régi birodalmában már megállapodott fejedelmünket méltóságos székiből oly szemlátomást akarta kifordítani s igyekezett, hogy akárki is általlátja». Az itélet csak nem egyhangúlag nota volt s bevezető indokolását, mely úgy látszik, mintha egyenesen az utókor számára készült volna, a mint Önéletirása 414-dik lapján mondja, maga Bethlen Miklós írta.
Kimondatván a halálos ítélet, végrehajtása Bánfy legnagyobb ellenségére, a bosszúvágygyal teljes gróf Csáky Lászlóra bizatott, ki váltott lovakon azonnal Bethlenbe indult s éjjel érkezvén meg, az alvó rabot felesége mellől felkeltette s az ott levő Pataki István reformatus pap által értésére adatta, hogy azonnal készüljön az halálra. Bánfyt egy előterembe vitték, hol le volt terítve egy szőnyeg s azon állott egy tőke. Ott állt egy czigány hóhér a fényes bárddal. A szegény elitélt meghallgatta a sententiát, imádkozott, aztán csak járkált a szőnyeg körül, mintha remegett volna a véres pillanattól. «Uram, ennek meg kell lenni», szólt végre Csáky türelmetlenül. Bánfy letérdelt, Pataki imádkozott s a czigány sújtott, de csak több csapás után tudta elválasztani a főt, a vérben fetrengő testtől, mert gyakorlatlan volt, s mert «elijedt oly nagy úri embertől.»
Az állampolitika Bánfy halálát követelte, s hogy a végrehajtás több kevesebb barbarismussal történt, az a dolgon keveset változtat.
De az bizonyos, hogy halála nagy részvétet gerjesztett az országban. Az afféle nagy hatalmú, fényűző, pompa kedvelő urak, ha a balsors által sújtatnak, részvevőkre, siratókra mindig számíthatnak. Reverend abbé franczia ügynök hátrahagyott irataiban azt jegyezte fel: «Bánfy Dénest az ország egyik fele elitélte, a másik fele megsiratta». Különösen a néptömeg valóságos legendává alkotta az egész történetet. Hogy t. i. Bánfy Dénes ártatlanúl veszett el, hogy Bethlen vára kapuit keményen elzárták, hogy a jó fejedelemné az egészről nem tudott semmit, de mikor megtudta, kegyelmet eszközölt s azzal egy bejáró ifjú lovag, nagy jutalommal biztatva, fejdelmi száguldó paripákon – épen mint a balladákban szokás – vágtatott Bethlen felé, de óh fátum elkésett, a zárt kapun be nem juthatott; a második ifjú lovag vitte a fekete bársonyt, melybe göngyölték a holt testet, ezt is a fejdelemné küldte stb. És az élénk képzelődésű nép mind ezt elhitte s hiszi mai napig is. Pedig hogyan volna lehetséges, hogy a fejedelemné, az a nagy befolyású, tevékeny, okos asszony ne tudta volna, hogy Bánfyt elfogták, Bethlenbe zárták, hogy az országgyűlés felette tanácskozik. És azt ne tudta volna, hogy az országgyűlés napokon át (decz. 7-től decz. 17-ig) minő hangulatban van, mit végez? De hát sok év múlva, mikor Bethlen és Cserei műveiket írták, a halálos ítéletek szokásos legendája és részletei már ki voltak bővítve, ki voltak dolgozva szépen, hatásosan.
És Bánfy Dénes vére omlásának családja s utódai vették hasznát, mert a mindenképen szomorú és megható eset után a nép azzal bővítette a legendát, hogy fejedelmi nimbuszszal övezte Bánfy Dénes utódait.
