XIII.
XIII.
Végeredmények. Béldi társai is a Jedikulába kerülnek, Csáky még két évig marad ott. Vitéz Zsuzsánnát fiaival együtt Szamos-Ujvárba zárják. Bodola várát és Uzont a földdel egyenlővé rombolják. Béldi vagyonát szétragadozzák. Visszapillantás.
Alig hogy Bethlen Farkasék sikerteljes követségének híre (május hó folytán) az országba érkezett, bizony nem a kegyelem és megbocsátás érzete szállotta meg Apafy lelkét és szellemét, hanem a kegyetlen boszú érzete. Szamosújvár, Déva, Fogaras börtönei megnépesültek. Elfogtak boldogot, boldogtalant, a ki csak valaha bármi összeköttetésben volt Béldi Pállal és családjával. Összehordtak urat, közép nemest, ifjú apródot, parasztot s mindeniktől azt kérdezték, kutatták: Hol van Béldi Pál kincse? Nyár folytán – aug. 14.-től okt. 25-ig – a szó szoros értelmében földig lerontották Bodola várát, melyről Csernátoni naplójában e pár szóval emlékszik meg: szeptember 28-án Bodola vára elhányaték. A néphagyomány pedig minden valószinüség szerint alaposan beszéli ezt uzoni kastélyáról is s nékem most kétszáz év után is meghatottan mutogatták a lakosok a kastélyok helyét, melyek egyikének helyén,
Bodolán a községi iskola épült – a másikának helyén Uzonban – Mikes Kelemen utódainak gyümölcsös és veteményes kertje terül s ép a volt lakház közepe táján egy óriási körtefa áll.
Feleségét az állítólagosan nagyravágyó Vitéz Zsuzsánnát két fiával Kelemennel és Dáviddal együtt Szamosujvárra vitték s eleintén oly szoros fogságban tartották, hogy a szerencsétlen asszonyt gyermekeivel együtt még éheztették is, és ő kérelmével, melyben ezt felfejti, TELEKI MIHÁLY-hoz fordúl s Teleki csakugyan segít is rajta, megigéri s meg is teszi az intézkedést, hogy úgy bánjanak vele, hogy többé efféle ne történhessék. Aztán ismét fiscalis esketést intéztek Béldi Pál ellen, szintúgy mint az asszony ellen; de Vitéz Zsuzsánnáról csak annyit mondanak a tanuk, hogy: «mikor az urak együtt beszélgettek akármiféle dologról, az asszony mindig jelen volt s mikor neki tetszett a beszéd, hangosan nevetett.» Egy másik tanú ismétli ama korábbi vallomást: «hallottam, hogy a fejedelemasszonyról azt mondta, inkább szokott a Kdhez, mint a Ngdhoz.» Ezek Vitéz Zsuzsánnának főbűnei. A miket róla Bethlen Miklós ir, hogy boszorkányokkal, jövendőmondókkal stb. társalgott, vénasszonyi pletykák s mende mondák voltak, s a bizonyára kikeresett és kikérdezett tanuk még mint hallomást sem hozták elő. Később aztán enyhült fogsága, mert több levelét birjuk, melyeket onnan küldözött szerte szét s még adósságokat is szedett fel, pl. a fehérvári zsidóktól, kik nehány száz aranyával adósok voltak.*
Az ide vonatkozó levelek Méhesen gróf Béldi Ákos levéltárában láthatók. Béldi István kézi levéltárában pedig Tholdalagi Jánosnak van egy levele Vitéz Zsuzsánnához, melyben megengedi, hogy bárki szabadon látogathassa, stb. Kelt Iklódon, 1679 ápr. 18-án.
38. BODALA BÉLDI PÁL KASTÉLYÁNAK HELYE
39. RÁKÓCZY HÁZ SZAMOSUJVÁRT.
Az 1678-ik év október 1-re gyulafehérvári országgyűlésen bepereltek s el is ítéltek többeket, kiket a Béldivel való egyetértéssel vádoltak u. m. Haller Jánost, Lázár Istvánt, Dániel Istvánt, KERESZTESI SÁMUEL-t, Kálmán alias Gotzmeister Kristófot, Gidófalvi Mihályt.* Ez utóbbiak a gyengébb bűnösök voltak, mert Haller Jánoson és Lázár Istvánon kívül a többiek vagy azonnal, vagy rövid idő mulva szabadon bocsáttattak és csak pénzbüntetésekre ítéltettek.
Ez októberi országgyűlés itéletei közül egy hivatalos példánynak egy töredékét másoltam le, azaz bevezetését s nehány az itéletbe foglalt levelet. Az itéletnek kezem közt levő része 10 méternél hosszabb volt. Hajdan KERESZTESI SÁMUEL példánya, most Törpényi János úr, marosvásárhelyi lakos birtokában, ki ez okirattöredéket más régibb iratokkal özvegy gr. Lázár Dénesnétől, szül. gr. Rindsmaul Adéltől szerezte. Engemet ez iratokra Kovács Ferencz apát úr volt szíves figyelmeztetni.
Emlékezetbe kell hoznunk, hogy mikor Béldit és Bethlen Miklóst reversalis mellett a fogarasi rabságból elbocsátották, az urak mondhatni pártkülönbség nélkül 60 ezer tallérig vállaltak kezességet a két urért. (50 ezer Béldire; 10 ezer Bethlenre számítva). Mikor aztán Béldi Pál dolgai oda csavarodtak, hogy ő elmenekült, akkor ezeket az öszszegeket a gyanus urakon mind felvették, sőt a ki elhalt, még utódján is, mint például az időközben elhalt Bethlen János 4000 tallérját szegény feleségén vették fel; s olyanon, mint özvegy gróf Csáky Istvánné, szül. Mindszenti Krisztina, kinek főbűne volt, hogy Somkeréken lakván, Béldinét Bethlenvárában többször meglátogatta, s bár már 66 éves özvegy asszony volt, a Béldivel tartás ürügye alatt 9000 frtot rántottak rajta. Szegény Lázár István 1679 ápril 24-én fogarasi rabságban halt meg. Dániel István 8000 forintot fizetett. Gotzmeister nem tudni mennyit; de nagyon sokat, mondja Bethlen Miklós. Teleki Mihálynak s más híveknek fejedelmi leirattal engedték el a kezességi összegeket. Haller János három évig ült Fogaras várában fogva. Mihács (vagy Mihálcz) Péter háromszéki nemes ember Béldiék futása után eltávozott hazájából, Bukarestbe huzta meg magát, de itthon megtudták tartózkodása helyét; a fejedelem írt az oláhországi vajdának s az aztán fogva küldte haza, de nem sokat deríthettek ki róla, mert pár hónap mulva csak mint tanu idéztetett és hallgattatott ki, azonban nem valami lényeges vallomást tett.
Rosnyai Dávidon a tudós kapitihán, kit egy pár évig fogva is tartottak, 1000 frtot rántottak, mert Béldinél egy pár levelét találták. Később – mint ő maga írja – mikor ártatlansága kiderült, szabadon bocsátották s a fejedelem maga 50 darab aranyat s nehány ház jobbágyot adott neki.* 1679-ben május 27-dikén Fehérvárt tartott országgyűlésen mégegyszer szőnyegre került a forradalom ügye s a Béldi Pál ellen hozott ítéletet articulusba foglalták.
Mely körülmény azonban nem annyira a fejedelem bőkezűségét, hanem inkább azt bizonyította, hogy Rosnyaival igazságtalanul bántak s azt némikép helyre akarták hozni.
Az egész Béldi ügynek bizonyos homályos, ködös színezete, hogy úgy mondjuk éretlen gyümölcs íze van; nem történvén se felkelés, se fegyverfogás s így nem lévén bevégzett tények csakis szavak és köriratok s mint olyanok, a fogalmazványok is határozatlan mondatoktól hemzsegvén, felette nehéz volt a bizonyítás. Látszik ez a sokféle fiscalis esketésből, tanuvallatásból s különösen a kérdő pontok sajátságos szerkesztéséből, melyek csak mind kerülő utakon tudnak a tulajdonképen való tárgyhoz jutni. Igy például előttünk fekszik egy tanú vallatása, melyben Mihács Mihályt kihallgatják Paskó dolgában s ebben Vitéz Zsuzsánnáról is mond nehány szót: «Paskó beszéllett Béldiné asszonyommal (1677. október hó végén), aztán elmenvén Paskó Brassó felé, monda az asszony, az Isten vesztette volna el ezt az embert, ez most Csáky uramtól jött s így jár szem előtt, mondja meg Kd, keressen szállást magának, de ne a piacz felé, hanem félen való helyen.»
Mind e vallomásoknál érdekesebb és jellemzőbb egy «utrum,» melyből a fejedelmi kincstár kapzsisága s az illető urak telhetetlensége látszik. Keresték ugyanis minden zugban a Béldi rejtett vagyonát. Ugy látszik, nem elégedtek meg a mit találtak lakó házainál, szekrényeiben, ládáiban, hanem a szokásos kósza hírek után indulva, keresték a rejtett kincseket; sőt az is kitetszik e kérdő pontokból, hogy a beszolgáltatott mennyiséggel sem voltak megelégedve s a kérdő pontok egy része ép az első lefoglalók ellen van intézve:
«Tudod-e Bodolán kik vették kezökhöz az kulcsokat és a dispositiót? Ki akaratjából és parancsolatjából, mikor és hová tötték az házokban való jókat? Hát azt tudod-e, mennyi jók voltak Bodolán, úgymint búza, bor, zab, árpa és egyéb legumenek?
A tárházat kik nyitották fel, mikor? Abban a tárházban tudod-e mi volt, azt hová tették, kik jártak oda, egyéb rejtek helyeken tudod-e, ha találtak pénzt, köntöst vagy drága marhát, egy szóval akármit? Házakat kik nyitották fel, mit találtak benne, kik vitték el s hová tötték, kiket tudsz, hogy ott való egyet-mást eladott volna»? stb. stb. vége felé aztán ismét:
«Egyebet ezeken kívül is mit tudsz, mit értettél, hallottál, láttál és vettél eszedbe, akárkitől, akármi időben Béldi Pál uramnak vagy Vitéz Zsuzsánna asszonynak akár mi névvel nevezendő javai felől, hogy hol és kiknél volnának azok, mi alkalmatossággal, vagy mi formába mentek volna kezekhez és mikor és mennyi ideje? stb.»
Tudja Isten, még meddig haladott volna a kisebb személyek és meg nem talált kincsek után hajhászó s részletesebb kérdések által való üldözés, ha egy fontos körülmény mindennek véget nem vet vala s ez nem volt egyéb, mint Béldi Pálnak az 1679-ik év vége felé bekövetkezett, talán nem váratlan, de hirtelen halála a Jedikulában. Mindenki meg volt lepetve, nem is akarták hinni sok ideig, aztán pedig találgatták a hirtelen halál okát. Egyik azt mondta Csáky étette meg, mint versenytársát; másik azt beszélte Székely László étette meg az erdélyi fejedelmi udvar tudtával; a követek jelentései után azt lehete hinni, hogy a börtön nyomora pusztította el, végre azt is mondták, hogy bánatában szélhüdés érte. Én ez utóbbit hiszem.
A mi a követek jelentését illeti, Bethlen Farkas és társai követsége Konstantinápolyban elég okos és szakértő komoly emberekből állott, feladatukat sikeresen végezték, a nehéz ügyet hamar lebonyolították s a szerencsésen bevégzett küldetés után teljes megelégedéssel és mondhatni önérzetesen térhettek vissza hazájokba. De még sem tudták megőrizni magokat a követeknek és ügyviselőknek amaz utálatos szokásától, hogy: az előttük álló akadályokat nagyítsák, a rendelkezésökre adott pénz mennyiséget ócsárolják, saját tehetségeiket, ügyes kérdésüket fitogtassák s fáradozásaikat mindenek felett tulbecsüljék s a mondott irányban aztán valótlanságokat is írjanak.
Bethlen Farkasék is első leveleikben mind csak kérik a pénzt, irván, hogy nem csak Béldivel van dolguk, hanem a hatalmas (!) Zolyomival is (!) s így-úgy fenyegetik vele jámbor Apafyt, hogy csaknem kést tesznek torkára, hogy több pénzt küldjön. Mikor aztán más, valami tolmács szintén Zolyomival ijeszti Apafyt, ez megütődve újból kérdést tesz Bethlenékhez s ezek szájasan felelnek: ne félj uram Zólyomtól, úgy elcsináltuk az dolgát, hogy nem árthat neked többé stb.
Mikor pedig hazatérőben azt akarják Apafyval láttatni, hogy mily mélyen nyomták el ők Béldit és társait, 1678 május 16-án Bukarestből írt levelökben így írnak: «Az megfogott emberek szörnyű fogságban vannak, minden bizonnyal higyje el Ngd, éjjel kalodában vannak mind; nappal egy óráig az sötét helyről egy pitvarban, vagy eleiben egy órára kibocsátják őket s menten berekesztik, az eltelvén; egy szolga bocsáttatik napjában egyszer hozzájok csak be, többször nem.»
Ez csakugyan szörnyű rabság lett volna, minden éjet kalodában tölteni, s naponta 23 órát sötétben tölteni – ez bizonynyal könnyen elpusztíthatta volna az izgatott véralkatú, kényelemhez szokott Béldit – csakhogy e tudósítás minden szava sensatióra számított nagyítás s a valóságnak meg nem felel. A kit a porta fejedelmi ijesztőnek tart, a kinek még leveleit sem adja ki az ellenfélnek – nemhogy személyét s a ki körül meghagyja cselédeit és hű szolgáit s a ki azok társaságában szokott ebédelni, azt még Törökországban sem szokták éjszakára kalodába zárni.
A Jedikulából sok levél maradott fenn Paskótól, Csákytól, Kálnokitól s ezekben szó sincs efféle szörnyüségekről s maradott fenn egy, Béldi egyik tisztviselőjétől, mely igaz kissé rejtelmes, de a kérdés alatt levő tárgyra kellő világot vet s körülbelől így hangzik:
«Isten őfelsége örvendetes állapottal vigasztalja édes asszonyom Kdet. Nem kevés félelem alatt írok asszonyom Kdnek, noha bőrömbe jár. ha megtudják. Mi kijövénk, mert azt mondák, hogy Kd eddig az uráért, ezután penig mi érettünk leszen rab; bizony dolog, erős assecuratio alatt hogy Kdet az urfiakkal együtt elbocsátják, mi nekünk penig semmi bántódásunk nem leszen. Ha valami formán szerit tehetem, Kddel nem sokára szemben leszek; írni, izenni nem merek, mert Kd biztában jó akarójának meg mondja s engem ütnek meg. Én asszonyom elhülék, micsodás dolgokat beszéle Vitéz Gáborné asszonyom, hogy Kd mutatott, ne legyen Kdnek soha olyan embere, kinek mondjon semmit is. Az szegény uramat, mikor már minden dolgaink készen voltanak volna, Isten elvövé igen hirtelen, kinek halála felől sokat hallok, de semmit Kd ne higyjen, míg velem nem beszél. Azt meg kell vallani, hogy Csáky soha Dunától fogva egész haláláig jó akarója nem volt, hanem ellensége, kire nézve az feleségével is igen meglássa Kd, mit közöl. Itt az a híre, hogy Csáky adott enni s azért holt meg, de nem, édes asszonyom, mert igen vigyáztunk szegényre. Bizony maga is igen tartott; nem is ött senkivel, se nem ivott, hanem velünk, úgy is mi próbáltuk mindenkor elsőbben. Sok dolgokról kellene Kdnek írnom, melyeknek leírása sok napokat befoglalna, mivel azért nékem abban módom nincsen, szóval nagy hit alatt igen félve izentem némely dolgokról, némelyeket pedig halasztok arra, mikor Kddel Isten szembe juttat. Most édes asszonyom ideig nem távozhatom Székely László uram mellől, de ne gondoljék Kd semmit én felőlem, mert megverne engemet az Isten, ha én annak az háznak, az mely engemet nevelt, háládatlansággal fizetnék. Itt is bizon Kd szolgája vagyok. Nem sokára Kolozsvárra viszik azon vármegyei főispánnak. Én is ott leszek akkor, ha lehet s lovam leszen, Kdhez elfordulok, de ha nem lehetne, küldje oda Kd maga írásával emberit és miről akar Kd leginkább tudakozni, írásban feltévén, tudósítom én is. Kakas Pétert, Zsidó Jánost Kurtán Jánossal oda be hagytam, nem ok nélkül. Ugy hiszem minden bizonynyal, az Isten bizony megszán bennünket nemsokára. Az Istenért asszonyom ne higyjen Kd senkinek, mert valaki Kdnek leginkább hizelkedik, bizony az árúlja el. Belényiné asszonyom is sokat mond, az mi nem kellene, kire nézve én bizony feléje sem merek menni. Erre sem merek mindeneket bízni, mert igen zajgó, hanem írjon Kd és a Kd írását látván, inkább bátorkodom én is.
Innen mü Pocstelkére megyünk; ott négy vagy öt hétig mulatunk, onnan Kolozsvárra megyünk, Kd meghallja az kolozsvármegyei széket akkor bizonyoson ott leszek. Kdet lelke üdvösségéért kényszerítem semmi levelet ne tartson Kd, hiszen van ott is tűz; ne is legyen olyan embere Kdnek, az kinek mutassa. Ezekkel Istennek gondja viselésébe ajánlom Kdet. Fehérvár 12 Junii 1680. Kdnek alázatos szolgája, Szentgyörgyi Mihály.
U. I. János mester az szakács velem vagyon; Kápolnási kimegyen az debreczeniekkel a hazájába.»*
Külczím: «Nekem régi jó asszonyomnak, tks, nzts Vitéz Zsuzsánna aszszonyomnak adassék». Ívrét, félív; eredetije Méhesen, gr. Béldi Ákos levéltárában.
A levél irója Béldi Pálnak régi hű szolgája, valami hadnagya, vagy tán épen titkárja lehetett. Több levele maradt fenn Béldihez és Béldinéhez, s habár ez utolsó levelét kissé fontoskodónak s túl ovatosnak találom, sőt még gyanusnak is volna mondható a miatt, hogy ő épen Székely László szolgálatában áll, kit Csákyn kívül szintén a mérgezéssel vádolnak; mindazáltal tekintve a levél irásának idejét, helyét és módját, melyek kizárják a csalfaság szükségét, úgy hiszem, hogy őszinte és a valóságra nézve a tényeknek megfelelő s az eredmény az, hogy habár a foglyok nem is voltak oly terhes, kalodás, sötét rabságban, Béldi Pál az örökké nyughatatlan s a saját nagyravágyásával mindig küzködő s a bú és bánkódás árjában sülyedező politikus a Jedikulában lelte szomorú halálát 1679 vége felé.
40. CSÁKY ALÁIRÁSA.
Hogy Csáky mérgezte volna meg fogoly társát, ebben semmi valószinűség sincsen, mert Csáky a Béldi halála után még esztendőnél tovább a Jedikulában maradt, mikor már a kisebb rangú urak, mint Damokos Tamás, Belényi, Kálnoki Bálint s a kisebb jelentőségű emberek, mint Szentgyörgyi, Kápolnási stb. mind szabadon jártak-keltek a török tartományokban s némelyek, mint Szentgyörgyi, már hazájokba is vissza tértek.
Képzelhető, hogy Béldi halálának híre rokonszenvet keltett mindenfelé, különösen azoknál, kik az Apafy-Teleki kormányt nem szivelhették s ilyen volt elég az országban. Aztán a messzeség, a pogányföld, a Jedikula képzelt borzalmai, a visszakerült cselédek százalakú elbeszélései mind hozzá járultak, hogy jó Béldi Pált nagy emberré, a szabadság hősévé, sőt keresztyén martirrá emeljék. Képzelhető azonban, hogy Béldi halálának hire nagy megkönnyebbülést okozott Apafy udvarában, de azért valami gyors kegyelmesség nem igen mutatkozott; még feleségét sem eresztették szabadon, hanem 1684-ben bekövetkezett haláláig internálva tartották s a többi fogva levőket is bizony csak felette lassan bocsátgatták szabadon. De mikor már mind leszámoltak, ki életével, ki rabságával s végére jutott ez a formátlan és inkább csak az egyesek életébe vágó forradalom: akkorra egészen más alakot váltott a világ folyása.
A török kormány, mely mindig szenvelegte a kötött békesség s az adott szó megtartását, egyszerre csak kilépett állítólagos tartózkodásából, hogy Bécset is meghódítsa s óriási sereggel utnak indult Thököli s a bujdosók nagy örömére.
Apafy és Teleki megdöbbentek, parancsszóra kullogtak a török tábor mögött, fél füllel a bécsi államférfiak beszédét kezdték lesegetni s másik fülökkel a ledöntött s elsepert Uzon és Bodola várainak romjain, az Erdély függetlenségét sirató Nemere szelének bús nyögéseit hallgatták.
Végre nekik is elérkezett utolsó órájuk, kimerültek a sok küzdelemben; már-már Teleki is kifáradtnak érezte magát, pedig alig volt 50 éves. Apafy neje halála (1688) után olyan hülye – s néha olyan gyermekiesen izgatott lett, máskor oly eltompultságba sülyedt, hogy szánalmas állapotában – az 1690-ik év ápril havában – a halál mint szabadító angyal jelentkezett s ugyan azon év augusztus havában Teleki is követte boldogtalan urát a sír ölébe. Teleki nem értett a vezérséghez s mégis egész életében szerette a katonásdit játszani s ime halálát a csatatér hősi szelleme s a bátorság ragyogó dicsfénye övezi, mert a zernyesti ütközetben esett el, hol régi ellenfele Tököli Imre utolsó diadalát nyerte.
Bekövetkeztek az új idők, az osztrákházi magyar királyok uralma; «a függetlenségből – a mint az érzékeny politikusok mondogatták – a rabszolgaságba vezető», hosszasan tartó, átmeneti korszak, mely alatt bizony sok nyomoruságot látott ez a gyakran zaklatott szegény erdélyi nép. Természetes, hogy az olyan alakok, mint Béldi Pál, mind jobban megdicsőültek; jöttek az eltünt szép időknek siratói, Apor, Cserei, minden szavok hitelre, visszhangra talált. Sóhajtoztak a szép fejedelmi kor után és siratták a szabadsághősöket, Bánfy Dénest, Béldi Pált, Barcsai Mihályt, nem gondolva az ellentmondásra, hogy t. i. ha jó volt, szép volt a fejedelmi korszak, akkor Bánfy, Béldi rosszak voltak, s ha Bánfy, Béldi stb. voltak az igazi hősök, hazafiak: akkor a fejedelmi korszak volt rossz.
A történetíró sorsa, kinek az illusiókat kell szétoszlatni, nem irigylendő, de habár BÉLDI PÁL-ban nem találtam is meg a nagy embert, a kit kerestem vala, mindazonáltal életében annyi szép vonást, történeteiben annyi érdekes változatot leltem, hogy még ezután is sokáig fogom érezni a gyönyörűséget, a mit életírása nekem okozott.
41. BÉLDI PÁL LÁNCZA A FOGARASI FOGSÁGBAN.
