VI.
183VI.
Az elnyomott zsidóság sorsán Magyarországon először az 1839/40. évi XXIX. t.-czikk segített, midőn a zsidóságnak letelepedési és iparűzési jogot biztosított. Ez az intézkedés azonban csupán átmeneti volt, a gyökeres orvoslás a későbbi országgyűlések feladata maradt. A mint a kérdés napirendre került, az irodalom is foglalkozni kezdett vele s az emanczipácziós irodalom ez első szárnypróbálgatásait találólan jellemzi Ballagi Géza akadémiai székfoglaló értekezése.* Eötvös József báró volt az első, a ki határozottan a zsidóság pártjára állott s egyrészt a zsidóság iránti ellenszenvet törekedett megtörni, másrészt a zsidóemanczipáczió országos jelentőségét mutatta ki.* Megállapította, hogy a zsidóság rossz tulajdonai elnyomatásuk természetes következményei, a nemzeti törekvésekkel szemben kifejezésre juttatott érzéketlenségük pedig onnan ered, hogy nincsenek polgári jogaik. Ugyancsak a zsidók iránti előítéleteket törekedett megtörni Bloch Móricz is, midőn a zsidóság rövid történetét megírta.* Rosenthal Móricz és Österreicher Illés, Lőwy Mózes és Ehrmann Dániel munkáikban a haladás elvének érvényesítését sürgetik a zsidóság kebelén belül, hogy a magyar társadalomba beolvadhasson s mindezeknél csupán azt kifogásolja helyes érzékkel Ballagi Géza, hogy a nemzeti szempontot egyikük sem juttatta kifejezésre.* E kifogásra azonban már Eötvös adta meg a választ, midőn kifejtette, hogy polgári jogok hiányában nem is lehetett érzékük a nemzeti törekvések iránt. Polgári jogokat sürgetett a zsidóság számára a magyar szabadelvű politika az 1839/40. évi úttörés után s e törekvések leghívebb képviselője Bezerédj volt.
Az 1839/40-diki országgyűlés visszhangja az irodalomban. Budapest, 1890.
Budapesti Szemle 1840. évf. II. k.
A zsidókról. Pest, 1840.
Id. m. 79. l.
A magyar szabadelvű politika egyik eszménye volt az emanczipáczió, a politikai jogegyenlőség. A nemesi osztály 184kiváltságos állásának meg kellett szünnie, hogy a szolgaság bilincsei lehulljanak s szabad nemzet lépjen az elnyomottak helyére. Bezerédj az eszme buzgó előharczosa, hiszen ez irányította jobbágypolitikáját, ez bírta a polgári osztály érdekeinek felkarolására s ez vezérelte a zsidóemanczipáczió védelménél is. Felfogását szépen kifejezésre juttatta a Pesti Hirlap 1843. évi 211. számában s e felfogást érvényesítette az 1843/44. évi országgyűlésen is. Az emanczipáczióról írott gondolatait vallási motivummal vezeti be: «Ezen eszme az, melyet a Megváltó kivívott s megszentesített, melyben az élet legbiztosabb alapját s legjobb feladatát jelölte ki követőinek.» Az antiemanczipaczionális elv ellenkezik szerinte az emberi természettel s ellenkezik a józan észszel, az emanczipáczió viszont a haladást és békét jelenti. Az emanczipáczió elvének érvényesülését látja mindenhol «a családi kis köröktől kezdve a polgári társaság minden ágazatain keresztül, fel a nemzetek és nemzetek, álladalmak és álladalmak közti viszonyokig», s az emberiség törekszik kiküszöbölni «azon iszonyú világbűnt, mely a szolgaság állapotában lőn elkövetve». A szolgaság lényegét mélyreható tekintettel elemzi: «A szolgaság idegen czélokra élvén vissza az emberrel, ebben a személyességet megtagadja s a személyességbeni erőt, tehetségeket, tulajdonokat végkép elnyomná, ha ez lehetséges volna.» Az emberi természet azonban erősebb az elnyomásnál s módot keres a szabadulásra: «Az emberi erő és tehetség a szolgaság daczára is felelevenülnek, csakhogy a szolgaság alatt nem találnak más tért, nem szemlélnek magok előtt más czélt, mint életre-halálra küzdeni az őket elnyomó szolgasági állapot és kényuraság ellen s ennek romjain keresnek helyet saját javukat eszközölhetni.» Az emanczipácziós politika viszont minden ember érdekét egyaránt szolgálja s mindenkiben egyaránt megbecsüli a «személyesség elidegeníthetlen jogait s ezzel nem csupán ezer erőt és tehetséget szabadít fel, hanem «ama pusztító harcz mezejéről, melyre a szolgaság szorítá, a kölcsönös segedelmezés, tökéletesedés és előmenetel 185vidám és áldásdús tereire vezérli». E gondolatfűzés igazságát lehetetlen fel nem ismerni. A gazdaságosság elvét juttatja érvényre Bezerédj politikájában, midőn távol akarja tartani honfitársait a felszabadítás nehéz és vesztességteljes harczaitól s közös alkotó munkára hívja fel mindnyájukat. Nem a szánakozás felkeltésével igyekszik hatni, hanem a czélszerűség hangoztatásával. A lelkesedést önmagában nem tartja elegendőnek, a számítgatásnak, fontolgatásnak kell azt kiegészítenie. De ez utóbbit sem tartja elegendőnek, mert a lelkesedésnek nem szabad hiányoznia. «A kettő együtt lesz csak egész s azért ne tegyük ellentétbe, a minek egyesülni kell, hogy az ember nagy és a cselekvés derék legyen.»
Az emanczipáczió feletti elmélkedését folytatja a Pesti Hirlap 1843. évi 221. számában. A társasági közczélok nem zárják ki szerinte «a külön személyiségeknek egyéni czéljaikat, sőt ezeket egyenesen feltételezik». A közczél t. i. csak külön czélok egyesítéséből állhat össze úgy elméletileg mint gyakorlatilag, s ez különösen az emanczipáczióról áll, a melyet «a közhatalomnak fogalmával, kellékeivel s erőteljes hatásával lehet legkevésbbé ellentétbe helyezni, vagy azt hinni, hogy a közhatalmat gyengíti vagy zavarja, mert a közhatalomnak egyik főfeladata ép abban áll, hogy a gyöngébb személyesség elvét s ezeknek minden jogait és tulajdonait s ezek közt az önczélt is az erősebbeknek vagy erőszakosabbaknak túlhágásai, visszaélései és elnyomása ellen védelmezze és biztosítsa». Az emanczipáczió szerinte egyenesen az állam legfőbb hivatása. A szolgasággal összekötött kényuraság a közhatalom működését lehetetlenné teszi s az emanczipácziót csupán az teszi lehetségessé, ha a közhatalom megfelelő erővel rendelkezik.
Csupán felületes szemlélő állíthatja szerinte, hogy az emanczipáczió elve ellenkezik a családi függés elvével s a családi élet biztonsága a szolgaságban rejlik. A szülők hatalmát a gyermekek önjava korlátozza s rossz apa az, a ki «gyermekeiben csak saját individuális tekintetű czéljainak eszközét szemléli 186s talán önhiúsága által vezéreltetik, midőn gyermekei jövendőjéről látszik gondoskodni és önbosszúságát tölti ki, öntürelmetlenségét akarja enyhíteni, midőn bünteti gyermekeit». Az emanczipáczió elveinek a családban is érvényesülniök kell.
Örvendetesebb képet mutat a világ, mióta nemzetek a nemzetekben az önczélokat megbecsülik s a «hódítás és szolgaságba ejtés helyett a közös czélnak kifejtése s e végett az egyesek külön tehetségeiknek szövetkezése látszik inkább-inkább vezérelni a nemzetek politikáját s ezzel az emanczipáczió elve a nemzetek közötti állapotokban szintén inkább-inkább életbe jő».
Mindezek után végeredményül a következő megállapodásra jut: «Akár a cselédek sorsa s az úri hatalom szabályozása iránt kelljen a közhatalomnak intézkedni, akár a munka körül, melyet egy ember a másiknak számára visz véghez, legyen a feladat: hogy egyrészről az emberi erők elhanyagolásának s elpazarlásának eleje vétessék, más részről pedig megóva legyen a társas élet az önsaját czélt és annak eszközlésére utat, módot kereső vágynak kicsapongásaitól, melyek éppen a munka körüli viszonyokban tünnek fel oly kártékonyan».
Úgy érezzük, hogy Bezerédj e megállapítással olyan szocziálpolitikai programmot állított fel, mely ma is díszére válnék bármely államférfiúnak. Védeni az egyént, hogy munkaereje el ne hanyagoltassék, el ne pazaroltassék; védeni a társadalmat, hogy az egyéni érvényesülés az összességet ne veszélyeztesse: ezek azok a vezérelvek, melyek Bezerédj szocziálpolitikáját vezették s melyek az egyénnek s köznek érdekeit egyaránt szem előtt tartották. Meglepő Bezerédj államférfiúi bölcsesége, midőn a gyengék védelmét állítja oda az államhatalom legfontosabb feladatául; meggyőzően tárja fel a családi hatalom korlátait s ezzel megállapítja azon czélokat is, melyek a családi hatalom indoklásául szolgálnak; s végül igazán a messzejövő politikai képét rajzolja meg, midőn az államhatalomnak korlátait szabja meg, a melyek a nemzetek erőszakos elnyomásának megakadályozására vannak hivatva. E czikkben nem az emberbarát 187vagy közgazdász beszél, hanem a magasröptű politikus, kinek gondolatai századok küzdelmein túlemelkedve az emberiség jövőjét rajzolják meg, a hova eljutni ma is a kultura álmai közé tartozik.
Az emanczipáczió egyik részletkérdését, a zsidó emanczipáczió ügyét az 1843/44. évi országgyűlés tárgyalásai is felszínre vetették, de megoldáshoz nem juttatták. A szabadelvű követek melegen pártolták az eszmét, de a konzervativ többség idegenkedett tőle s megbuktatta. A városi törvény tárgyalása kapcsán Fejérváry honti követ felvetette, hogy a zsidók számára is kellene a városokban választási jogot biztosítani s Bezerédj az 1843 deczember 24-iki kerületi ülésen az indítvány mellett nyilatkozott. Szerinte a nemesek kategóriájában a zsidó is részt vehet a szavazásban s mindaddig nem lehet remélni, hogy magyarokká lesznek, míg az «alkotmány jótéteményeit ők is nem élvezik». Nemzeti szempont vezeti tehát elsősorban, de e szempont nem ellenkezik az általános emberi szemponttal, mert ennek legfontosabb elvét, a jogegyenlőséget szolgálja. A konzervativ többségnek azon álláspontját, hogy a zsidó emanczipáczió kérdése ne a városi törvény keretén belül, hanem általános törvénynyel szabályoztassék, Bezerédj az 1844 február 10-iki országos ülésen elfogadta; azon reményének adott azonban kifejezést, hogy e törvény szellemét «az igazság, emberiesség és kereszténység elvei» fogják áthatni.
A szabadelvű szellem óriási lendülete azt eredményezte, hogy a vármegyék nem tudták bevárni a törvényhozás intézkedéseit s önhatalmúlag reformáltak.* Biharban a tisztújításon a honoratiorok is részt vettek, Pestmegye a bűnvádi eljárásban helyet adott a szóbeli védelemnek, Tolnamegye pedig egy Lichtenstein nevű zsidó vallású ifjút «a megyének törvényhozást gyakorló hites írnokai közé felvett».*
Ballagi: Az 1839/40. évi országgyűlés visszhangja 34. l.
Budapesti Szemle 90 k. 47. l. (Leopold Samu tanulmánya.)
E korszakos újítást Bezerédj követtársa Perczel Móricz 188az országos ülés színe előtt Bezerédj érdeméül tüntette fel. Bezerédj azonban szerényen elhárította magától ezen érdemet és az 1844 február 10-iki országos ülésen gyönyörű beszédben fejtette ki vármegyéje szabadelvű álláspontját. Bezerédj e fontos lépést azon szabadelvű szellem kifolyásának tüntette fel, mely a vármegyét már régóta áthatotta. Ezen elveket Bezerédj szerint Tolnamegye «az 1832. évi országgyűlésre adott utasításaiban a haza előtt már kinyilvánította» s most is ez elveket képviselik Tolnamegye követei. A reformkorszakot Magyarországon 1832-től számítja Bezerédj s bizonyságul hivatkozik mindazokra, kik «akkor a közdolgokban részt vettek». Akkor alakult át az ország, alakúltak át az egyének. Akkor eszmélt öntudatra az ország s akkor tűzte ki a megvalósítandó czélokat: «Fel kell ébrednünk a tespedésből, el kell hagynunk azon bona fide megszokott politikai szemléletet, mely mellett igen sokan azt gondolják, hogy a politikus életet igen jól elvégzik, ha a vármegyén kezdvén a hivatalnokoskodást, egy kis consiliarussággal és a szokott dicasteriális működéssel végzik a pályát.» Bezerédj szerint a nemzeti eszme volt az, mely e változást előidézte, ez irányította a politikusok figyelmét az önczéltól a közczél felé. Ez a változás Tolnamegyében is beállott s ennek hatása alatt mondotta ki, hogy «valláskülönbségnél fogva jogkülönbséget az országban tovább tűrni nem kíván» s nem akarja, hogy «az isteni tisztelet emberi gyarlóságoknak legyen alája vetve». Kimondotta Tolna vármegye az emanczipácziót a zsidókra nézve, t. i. hogy a «zsidók ruháztassanak fel azon jogokkal, melyekkel Magyarországon más nem nemes lakos bír». Ez magyarázza meg Bezerédj szerint azon vármegyei végzést, melyet Perczel Móricz Bezerédjnek tulajdonított, ez irányította Tolna megye követeinek állásfoglalását az országgyűlésen s ez magyarázza Bezerédj szerint Tolnamegye követeinek országgyűlési magatartását a zsidókérdésben is. Sajnálattal állapítja meg Bezerédj, hogy a zsidókérdésben a megyék és városok között ellentétek támadtak s ebben a nemezis büntető kezét 189látja. Magyarországon a zsidók ellen a megyék és városok egyaránt vétkeztek, «lealacsonyítván, elnyomván előbb őket, azután a lealacsonyítás következéseit szemökre hányván és rajtok büntetvén». Egyaránt bűnösök tehát és egyaránt bűnhödni tartoznak.
Nem akarja ez alkalommal czáfolni azon ellenvetéseket, a melyeket a zsidó emanczipáczió ellen felhozni szoktak, ezt akkorra halasztja, mikor az emanczipáczióról általános törvényt hoznak majd. A fődolog szerinte az, hogy a szegény zsidóságon segítsenek, ez pedig akkor lesz meg, ha a városokban és vármegyékben egyaránt emanczipálják őket. A jobbágyfelszabadító Bezerédj a zsidók érdekeit is szívén viselte s az elnyomottak felszabadításával nemzete érdekeit vélte szolgálni.
Az 1844 márczius 14-iki orsz. űlésen heves vita fejlődött ki Beöthy Ödön indítványa felett, mely a diplomás zsidóknak értelmiségük alapján választói jogot kívánt biztosítani a vármegyékben is. Bezerédj az indítványt melegen pártolta, ámbár eszményét, az általános emanczipácziót nem valósította meg. Különösen azon nagy moralis hatást emelte ki beszédében, mely a zsidóságban a tudomány iránti vágyat fel fogja kelteni, mert látni fogják, hogy e pályán jogokat lehet szerezni s nem fognak kizárólag kereskedéssel foglalkozni, a mit oly sokszor szemükre hánytak.
Szélesebb mederben tárta fel az emanczipáczió eszméjét Beöthy Ödön 1844 augusztus 31-iki indítványa, mely a nem nemesek számára általában hivatalviselési jogot sürgetett. Bezerédj ez indítványban feltalálhatta végre politikai eszményét s teljes lelkesedéssel pártolta azt. Abból indult ki, hogy a közös haza java okvetlen igényli, hogy a magánérdek a közérdeknek alárendeltessék. Aztán kifejtette a monopoliumok ártalmas hatását a haza közjavának előmozdítására s ez elv alapján megállapította, hogy a nemesi kaszt külön érdekét lehetetlen tovább is fenntartani. A hivatal szerinte nem «születési jog», minden hazafinak egyenlő joga van hozzá. A kormány ellen sokszor 190nehéz harczot vívott a nemesség: «most itt az alkalom, mutassa meg a magyar nemesség, midőn kasztérdeke forog fenn, hogy Isten-ember előtt igazságtalan monopoliumot bitorlani nem akar». Figyelmezteti a magyar nemességet, hogy távolról sem áll az, mintha «több észszikrát gyúrt volna beléje a teremtő, mint a nem nemesbe». Teljes bizonyossággal állapítja meg, hogy a 13 millió közül több alkalmas egyedet találhatni hivatalviselésre, mint a 2–300.000 nemesben. Az igazság, a nemesi rend becsülete kívánják Bezerédj szerint, hogy ez indítvány elfogadtassék, mert különben azon vád érheti a nemességet, hogy az «igazság érzete csak akkor ébred fel bennünk, midőn másoktól követelünk jogot, midőn pedig a mi jogainkról van szó, akkor más Istenek állnak előttünk».
Különösen az 1844 szeptember 7-iki kerületi ülésen veszi a zsidókat védelmébe s megállapítja, hogy a megyegyűlésekkel s az elmult országgyűlésekkel ellentétes szellem kezd érvényre jutni az országgyűlésen. E változás okát keresve, azon felfogásnak ad kifejezést, hogy «érezzük, miképen mi a zsidókkal rosszul bántunk s ezen nép mindinkább érezvén elnyomatását, bennünket a bosszúállás rettegtet». Az emberszeretet isteni törvényére utal, a mely nem engedheti, hogy e téren visszalépés történjék, s különben is a történelem azt tanítja, hogy a mikor az állam a politikai jogokat vallási motivumokból elnyomta, az mindig megbosszulta magát.
Majd azon ellenvetést czáfolja, hogy «a zsidókat nem kell emanczipálni, mert pénzarisztokraták». Ez ellenvetéssel szemben a czélszerűségi okot hangoztatja, mely a pénzemberek felingerlését tiltja. Azután azokkal foglalkozik, a kik «az emanczipácziót elvben pártolják, de annak applicátiójánál ellenkezőkép cselekszenek». Ez eljárást az igazság kigúnyolásának tartja, mert «megismerik a zsidók igazságos ügyét, de nem tartják érdemesnek, hogy sorsuk javítására valami keveset tegyenek». Nem lehet a zsidóságtól a haladást az emanczipáczió kimondása előtt várni, valamint a pária nem olvadhat össze a braminnal.
191Nem a gazdag zsidókról van itt szó szerinte, mert ezek nincsenek elnyomva s Rotschild fejedelmi fogadtatásban részesül most is mindenhol, csupán «a nyomorult nép, kinek nincs miből élelmét keresni, vettetik meg». Az államnak Bezerédj szerint az a feladata, hogy az elnyomottakat felszabadítsa s ez úton «a néposztályok minél jobban egyesíttessenek».
Midőn aztán az 1844 október 2-iki országos ülésen az elnöklő személynök azon kifogással akarta a nem nemesek hivatalviselési joga iránti törvényjavaslat elfogadását megakadályozni, hogy az országgyűlés berekesztéséhez közeledik, nincs idő a tárgyalásra, a tolnai követek voltak azok, a kik e mesterkedés ellen a leghevesebben síkra szálltak. Első sorban Bezerédj követtársa Perczel Móricz felelt meg az ellenvetésre. Bezerédj követte példáját s mélyen beleereszkedett a tárgyba. Az 1832. évi királyi előterjesztésekből indult ki, melyek egyik kijelentésére, a társadalmi osztályok közötti kapcsolat megszilárdítására mindig nagy előszeretettel hivatkozott. E czélt elsőrangú fontosságú politikai czélnak jelenti ki, melynek legkitünőbb eszköze az emanczipáczió, mert lehetetlen akkor «necessitudo, barátság, egyetértés, egység hazánk polgárai között, hogy ha 14 millió látja, hogy egy pár százezerre van szorítva a hivatalképesség». A kormány mindent osztrák mintára akar átalakítani az országban s a hivatalképesség behozatalát mégis mesterségesen megakasztja. E következetlen kormánypolitikát azzal magyarázza, hogy a kormány «az ország érdekeinek irányzására nem képes, a nem elégséges aristokratiára akar mindent szorítani», hogy gyengítse a nemzetet s tetszése szerint bánhassék vele.
Most végre a nép érdekében akar valamit tenni a nemesség s a nép érdekeit hangoztató kormány akadályozza meg szándékai megvalósítását. Teljesen feleslegesnek tartja az emanczipáczió igazát érvekkel megvédelmezni, mert «ki annak igazságáról kételkedik, kételkedik arról is, hogy a nap süt».
A törvényjavaslatot elvégre is kénytelen volt a kormány 192elfogadni, Pázmándy Dénes indítványára azonban olyan megszorítás került bele, a mely sokat rontott rajta. A zsidókat kifejezetten kivették azon nem nemesek sorából, a kiknek hivatalviselési jogot adtak s ezzel az emanczipáczió végleges megoldását mégis csak elhalasztották.
Az emanczipácziós törekvéseket más téren is támogatta Bezerédj, midőn az 1843 deczember 14-iki kerületi ülésen Beöthy Ödönnek a nők szavazati joga érdekében beadott indítványa mellett felszólalt. Érvelése itt is ugyanaz, mint a jobbágyok felszabadítása melletti beszédében: az erősebbek kötelessége a gyengék védelme. A nők a gyönge nemet jelentik számára, mely «Napoleonként saját kezével nem tűzheti homlokára a jogok vaskoronáját». A zsidó emanczipáczióhoz hasonlóan itt is a nemezis bosszúló karját emlegeti, mely az emberi nemet jogai kivívásában akadályozta, mert «azokat saját egyik felétől megtagadta s vétkezett az aliena non appetens igazág ellen, nem ismervén el az asszonyokban, kik szinte emberek, a személyiség eltulajdoníthatlan jogait.»
A nőemanczipáczió igazága szerinte egyszerű és világos, a melyet gúny tárgyává tenni könnyű, megczáfolni nehéz s okokkal támogatni csaknem felesleges.
Végül leghatalmasabb érvével, a nemzet érdekével áll elő, a mely a nőemanczipácziót sürgeti. Szerinte «sokkal könnyebben fog a nemzeti jólét és szabadság sajkája révpartra vergődni, ha minden erőt központosítunk annak vezetésére és hajtására». A magyarság lovagiasságát nem mulasztja el megemlíteni, a mely «a nőnem iránt sokkal igazságosabb volt, mint egyéb nemzetek s azt tevé azon sötét századokban, midőn a jog eszméi legnagyobb zavarban voltak».
Az emanczipácziós törvénynek, a nem nemesek birtok- és hivatalképességének szentesítése után Bezerédj lelkében gyönyörű perspektiva nyílik meg, melynek követi végjelentésében ad kifejezést: «A közigazgatás folytatására most már a hazában létező minden tehetség meghíva leend és senki sem panaszkodhatik 193arról, miszerint nem a közigazgatásnak a legalkalmasabb férfiak általi folytatása, hanem a hazafiak egy osztályának közigazgatási monopoliuma volna a hazában czél és elv a hivatalviselésre nézve. A nemzettől fogg függni, hogy ezen törvényeknek szellemét köz- és magánéletébe befogadva, most már a hazában az úgymondott középrendet megalapítsa és erőteljes tényezővé nevelje fel azt a hazának közdolgában. Lerontva van t. i. ezen törvények által nagy részben azon elválasztó fal, melyet a középrendbe tartozó hazafiak között a polgári jogoknak természetelleni egyaránytalansága állított fel és mely a középrendnek így elválasztott tagjait önmagukat rontó ellenségeskedésbe döntvén, őket idegen érdekeknek szolgáivá s méltatlan képviselőivé téve, e hazát pedig megfosztá azon polgári erény és erőtől, és azon biztos jólét és gyarapodástól, mely kellően kifejlődhető középrend nélkül soha és sehol nem létezett.»*
Pesti Hirlap 1845 január 2-iki 418. sz.
