V.
V.
Bezerédj nevéhez a selyemtenyésztés terén is úttörő érdem fűződik. Nem ő volt a magyar selyemtenyésztés első meghonosítója, de bátran elmondhatjuk, hogya ha eme nemes szoczialis hivatást teljesítő mozgalom minálunk végképen el nem aludt, sőt megifjodva új életre kelt, ebben nagy része van Bezerédj Istvánnak, ki e téren is nemcsak a szó, de a cselekvés embere volt s úgyszólván tanitómestere magának Széchenyi Istánnak is.
A magyarországi selyemtenyésztés első nyoma Baranya vármegyébe vezet, a hol I. Lipót alatt 1680 táján egy Passardi János Péter nevű toricellai származású olasz tett kísérletet a selyemtenyésztéssel. Pasardi magyar nőt vett el, Pellérden és Aranyoson birtokos lett s 1708-ban I. Józseftől magyar nemességet kapott. Halálával azonban elalszik a dolog, míg aztán a magyar telepítések s köztük a Tolna vármegye benépesítése körül olyan óriási érdemeket szerzett Mercy Kolos Florimund tábornok kezébe nem veszi. Mercyt III. Károly 1720-ban a temesi bánság kormányzójává nevezte ki, a hol figyelmét mindjárt a szederfák tenyésztésére fordítja s Rossi mantovai származású apát vezetésével nagy eperfatelepeket állít, a melyeket drákói szigorral véd. Temesvárott selyembeváltó hivatal, gombolyító, sőt szövőgyár is létesül.
2791733-ban azonban Mercy tábornagy meghal Olaszországban, mire hanyatlás áll be s Mária Terézia kelti új életre a selyemtenyésztést Szlavoniában. Eszéken gubóbeváltót állítanak s a temesi bánságban és Kecskeméten is hozzálátnak a selyemtenyésztéshez.
Tolna vármegyében az első írott nyom 1766-ra vezet vissza.* A helytartótanács szederfák ültetését sürgeti. Ezt a központi és völgységi járásban nyomban meg is kezdik. Itt már régebben is voltak szederfák, de a helytartótanácshoz 1770-ben tett jelentés szerint az egész vármegye területén mindössze csak 768 darab.
Néhai Székely Ferencz tolnamegyei főlevéltáros «Tolna vármegye selyemtenyésztése» cz. kéziratban levő művéből, a melyet Bezerédj Pál v. b. t. t. volt szíves betekintésre átengedni.
Az első termelési év 1771. Ekkor 24286 darab egyéves szederfát ültettek ki, de össze-vissza csak 9 font selymet szállítanak be Eszékre, ezt is oly silány minőségben, hogy 10 1/2, sőt 20–30 font gubó adott egy font tiszta selymet.
A vármegye azonban nemes, dicséretes buzgalmat fejt ki. 1771 év őszén már állandó selyemtenyésztési biztost alkalmaz Csákányi János személyében, a kinek évi fizetése 60 forint, ingyen lakás s utazáskor élelmezés és előfogat. 1772-ben fizetését 100 forintra emelték fel s Szekszárdon a pécsi postamester házában vettek neki lakást 12 forintért. Alkudtak a házra is, de végre is az uradalom vette meg 1500 forintért s kész volt selyemgyárnak átengedni.
A megye Szekszárdon kívül Tamásiban és Kölesden is szedreskertet állított s két ifjút a megye költségén Eszékre küldött, hogy a szederfák ültetését és a selyemtenyésztést tanulmányozzák.*
Holéczy Mihály: A selyemtenyésztés története és jelenvaló állapotja Tolna vármegyében. Tudományos gyűjtemény VII. kötet (1830) 55–68 oldal.
A rohamosabb fellendülés 1778–79-ben kezdődik. 1778-ban már szükség volt kazánokra, gombolyítókra s Szekszárdon gombolyító házat is állítottak. 1779-ben hatszorta több gubót termeltek, mint az előző évben, összesen 1552 fontot s Faddon 280is selyemfonodát rendeztek be. 1780-ban a költségen felül 309 forint haszna is volt a vármegyének, a nép pedig 28 mázsa gubóért 27 krajczárra számítva 1260 forintot kapott.
1785-ben már segédje is volt a vármegyei biztosnak Schvab Mátyás személyében. Ebben az évben még 6559 font volt a gubó és 746 font a selyem, de a nép tenyésztési kedvét nagyon elvette, hogy nem volt elég szederfa s éreztetni kezdte káros hatását a helytartótanács azon intézkedése, a melylyel a selyem árát leszállította. 1786-ban 36 illetve 12 kr. a gubó ára. Ezért 1788-ban már csak 2371 font az eredmény.
A szépen indult tenyésztésnek a kegyelemdöfést azonban József császár adta meg, ki, mint a szabadkereskedelem híve, az egyedáruságot megszüntette s ezzel nem lévén biztos piacz, a népet kitette a selyemgubóval kereskedő czégek kizsaroló üzérkedésének. Így a lenyomott árak miatt is legtöbben abbahagyták a tenyésztést.
Felülről jövő biztatásra 1801 június 16-án a vármegye selyemtenyésztési állandó bizottságot szervez. Elnöke Grabarics Lázár pécsváradi uradalmi prefektus lett. Rajta kívül 3 tagú választmányt rendeltek a felügyelő mellé s nemcsak ez utóbbinak, de a kertészeknek is rendes fizetést állapítottak meg.
Mindezek ellenére a selyemtenyésztés egyre hanyatlik, úgy hogy 1812-ben már csak 736 font a gubó s 44 font 12 lat a jó és 43 font 16 lat a silány selyem.
1814-ben azonban ismét erélyesebb kezekbe jut a tolnamegyei selyemtenyésztés vezetése. Németh István lett a felügyelő, ki igen sokat lendített az ügy előbbre vitelén. 1827-ben a bécsi Hoffmann és Goldstein nagykereskedő czégnek adták bérbe a gubóbeváltást 10 évre s a maguri Augusz Antal elnöklésével működött vármegyei kiküldöttség fontos jelentést terjesztett a vármegyei közgyűlés elé, a mely jelentés alapján aztán később megalakult az úgynevezett szeder-egylet. Erre a jelentésre a vármegye 1829 márczius 31-iki közgyűlése a következő határozatot hozta:
2811. Minden tanító köteles a népet a selyemtenyésztésre oktatni s e czélból Mitterpacher könyvét 400 példányban kiosztják közöttük, ingyen kapnak tojásokat és a selyem árát is megkapják.
2. Baranya példájára minden községi előljáróság köteles selyemhernyótenyésztésre egy vagy több szobát átengedni a köteles két vagy több közszolgálat alól felmentendő személyt a selyemhernyók gondozására kirendelni.
3. A szederfatenyésztés a felügyelő különös gondjaiba ajánltatik s a községi jegyzők kötelesek az eredményről jelentést tenni.
4. A papok kötelesek buzdítani a népet, hogy selyemtenyésztésre használja fel a szederlevelet.
5. Kérik a helytartótanácsot, hogy a selyem árát emelje fel; a felügyelőt pedig megbízzák, hogy a megye kazánjait tartsa jó állapotban.
Az akkori állapot a megyében a következő: A megyének szedreskertje van Szekszárdon és Tamásiban, ezenkívül a szekszárdi és földvári uradalmaknak is vannak szedreskertjeik. A szedreskertekben az 1828-ik évi jelentés szerint van 16 éves fa 90.034 darab, csemete 10.080 darab. Kertész 3 van a megyében: Szekszárdon, Tamásiban, Földváron, a két elsőt a megye fizeti.
Szekszárdon a vásártéren van egy gombolyítógyár 10 kazánnal, melyek közül 8 a vármegyéé. Az épület a kincstáré, de bérben van. Van egy felügyelő, a ki a megyétől 100 forintot, a szekszárdi, földvári és pécsváradi uradalmaktól pedig 400 forintot kap évenként. Ennek kötelessége a selyemtenyésztésre gondot viselni s az eredményről jelentést tenni.
1834-ben aztán Tolna vármegyében új lendületet vesz a selyemtenyésztési mozgalom. Augusz Antal főszolgabíró a tavaszi közgyűlésen megpendítette a selyemtenyésztési részvénytársaság eszméjét s bár ő ezután nemsokára meghalt, a vármegye bizottságot küldött ki a kérdés tanulmányozására, a melynek elnöke Ujváry József szekszárdi esperes lett.
1835-ben Csapó Dániel első alispán is önként tagja lett a bizottságnak s az ő elnöklete alatt kiküldött bizottság nagyszabásu 282jelentésének eredménye, hogy megalakult a részvénytársaság. Összesen negyven részvényt jegyeztek, hogy az aláírt összeg fedezze az évi 1000 pengő forintra számított gubóbeváltási árat. Így a társaságnak voltaképeni czélja az volt, hgy a tenyésztőnek lehetővé tegye gubójának gyors és méltányos áron való beváltását s ne tegye ki az egyes beváltási czégek önkényének.
A megalakult részvénytársaság működési köre így elég csekélyre terjedt, de később látni fogjuk, hogy ez a Tolnából kiindult szerény kezdeményezés volt az első lökés az 1840-es években keletkezett nagyobbarányú országos mozgalomhoz.
Mielőtt azonban erről szólanánk, Bezerédj Istvánnak adjuk át a szót, a ki a hidjai selyemtenyésztés történetét maga írta le 1855-ben.*
Bezerédj István: «A selyemtenyésztés Hidján». A magyar nép könyve II. kötet (1855), 176–198 l.
A selyemtenyésztés sikerének kulcsa és titka szerinte a szederlevél bőségében van s bizonyságul Széchenyi Istvánra hivatkozik, a ki kijelentette, hogy erdőkként kell lenni szederfáknak, mielőtt a selyemtenyésztésről helyesen szólni is lehessen. A második feltétele a selyemtenyésztésnek Bezerédj szerint e foglalkozásnak a nép körében való megkedveltetése, a mi kitartással, kezdetbeni kedvezésekkel és a körülményekhez szabott serkentésekkel feltétlenül sikerül, s a nép «majdan a szederültetvényekkel együtt belenő a selyemtenyésztésbe».
Hidján Bezerédj kezdetben vásárolt csemetékkel kísérletezett s csupán 1831-ben kezdett szedermagot vetni, a mi vetés előtti csiráztatás után kitünő eredménynyel járt. Nagy részletességgel írja le, hogy milyen módon kell a szedermagot csiráztatni, hogy kell elvetni és gondozni, hogy a munka sikeres legyen. Szinte magunk előtt látjuk az országgyűlések ünnepelt szónokát, a nagyműveltségű törvényhozót és éles elméjű politikust, a mint hidjai otthonában fáradhatatlanul szorgoskodik szederplántái körül.
Miután a szederfa tenyésztését nagy részletességgel és szakavatottsággal 283előadta, rátér a selyemtenyésztés egyik részletmunkájára, a levélszedésre. A hidjai gyakorlat szerinte az, hogy a tenyésztők legnagyobb része «a gubók harmada fejében szedik a leveleket» s így – fát nem igen kímélve – igen sietve és pazar módon dolgoznak. A nagy etetés idejében háromszáznál is több szedő dolgozik Hidján, bajos felügyelni a levélszedésre. Megfelelőbbnek látja Bezerédj, ha a szederfatenyésztő fáit a hernyótenyésztőnek bérbe adja, mert ez jobban biztosítja a szederfa kímélését s a hernyótenyésztőt is több hernyó nevelésére készteti; holott «midőn a szederlevelet seregesen szedik a gubó harmadrésze fejében, a fákat igen könnyen mint közös szabad vadászatot tekintik, melyből egy-két malaczot is lehet talán részesíteni és a közös lóróli közmondás többféleképen teljesedik».
A leveleket Hidján fára mászva szedik, az igen kis gyermekek a lehullottakat gyűjtik össze; haza pedig zsákokban, ruhákban, néhányan talyigákon is hordják. Bezerédj igyekezett a könnyű lajtorjákat és puttonforma kosarakat divatba hozni, de fáradozása nem járt sok eredménynyel. Saját házi tenyésztése számára mázsánkénti alku szerint, vagy napszámosokkal szedette a leveleket, s ponyvával terített kocsikon hordatta haza.
A selyemhernyó faját illetőleg Bezerédj csupán közönséges olaszországit tenyésztett. Többször próbált közvetlen Olaszországból hozatni tojásokat, de kevés szerencsével: volt eset, hogy éppen semmi sem kelt ki. A legjobban azok váltak be, a melyeket «Eszékrül a Hoffmann-féle kincstári haszonbérlő társaság selyemintézetéből» vásárolt s ez intézet igazgatóját Friedberget nagy melegséggel ajánlja a közönség figyelmébe. Az eszéki intézet is Olaszországból hozatta a tojásokat, de jobb minőségű anyaghoz jutott s így Bezerédjnél eredményesebben működhetett.
A pillék párosításával s tojásaik felhasználásával Bezerédj is foglalkozott, nem ajánlja azonban, mert «több éven át folytatva, könnyen elfajzásra vezet». Ezért a nép közötti ingyenes tojásosztást 284ajánlja, mert így folyton frissen lehet tartani a fajt; vigyázni kell azonban, hogy «az ingyen tojás a tenyésztő erejét felülmúló mennyiség költésére ne csábítsa».
A selyemtenyésztés eredményéről számol be végül. 1854-ben a legnagyobb, egyszersmind legtapasztaltabb tenyésztőnő Hidján «19 lat tojás után 8 mázsa 27 font és 5 lat jó gubót adott».
Néhányan, kik csak csekély tojást költöttek, még többre is mentek; volt, ki egy lat után számítva 60 fontnál is több gubót hozott; számosan azonban, anélkül, hogy a tojást elrontották volna, 20 fontra sem mentek egy lat után. Bezerédj véleménye általában az, hogy «míg a nép a tenyésztésbe bele nem tanul, 25–30 font gubónál egy lat tojás után többet ne várjanak».
A gubók minőségét tekintve 1854-ben Hidján 230–250 szebb gubó nyomott egy honi fontot, de «ez csak kevés, ellenben sok volt, a melyből azt 400 is alig ütötte meg». Általában 1854-ben Hidján «7726 font 26 lat gubóról 633 font 28 lat selymet motoláltak, a falapput és duplákrulit is ide értve».
A gubók osztályozását Hidján csupán annyiban divatoztatta Bezerédj, hogy «a tenyésztő a gubók jobb minőségében, a leszedés, szárítás, tisztítás és megválogatásra fordított szorgalomban saját érdekeit is feltalálja s a jobb tenyésztő némi jutalmat nyerjen».
A tolnai selyemtenyésztés fejlődését vázolja végül Bezerédj, a mely Mária Terézia alatt indult virágzásnak, de a mint láttuk, csakhamar lehanyatlott s a szekszárdi gombolyító intézet, melyet a kincstár állított fel s haszonbérbe adott, 15 év előtt, tehát 1840-ben csaknem teljesen megszűnt.
Ekkor alakult meg Tolnában Széchenyi István buzdító példájának hatása alatt a seder-selyem-egylet, a mely megvásárolta a szekszárdi selyemgombolyító intézetet s «működését mind szederiskolák állításával, mind tojásosztással és gubó-gombolyítással megkezdte». Az egylet fényes eredménynyel működött, 1852-ben azonban feloszlott. A feloszlás után csupán ketten maradtak Tolna vármegyében, kik nagyobb szederültetvényekkel bírtak, gubót tenyésztettek és kicsinyben gombolyítottak is, t. i. nemeskéri 285Kiss Pál Miszlán és Bezerédj István Hidján. Ez volt tehát azon foglalkozás, a melyben Bezerédj az 1849. évi nagy katasztrófa után vigaszt keresett és talált.
Kiss Pál leginkább domboldalakon, kis erdőcskékként álló szederültetvényei segélyével házilag űzte a selyemhernyótenyésztést, 1851-ben azonban a poroszországi selyemtenyésztővel, Rathtal egyesült s belterjesebb munkához látott.
Hidján Bezerédj körülbelül 20 év előtt* kezdte «egy pár lat tojással» a selyemhernyótenyésztést. A szederfák gyarapodásával a hernyótenyésztés is emelkedett és pedig ugyancsak házi kezelésben, «két évben e végre egy pár olasz családot» is hozott le Pestről. De saját szavaival folytatjuk a selyemtenyésztés terén végzett munkájának jellemzését, hogy hűen visszaadjuk mindazt, a mit e téren a Bezerédj gondos lelke végzett: «Egy üresen álló konyhában egy pár motolánk is volt a régi Mária Terézia idejébüli mintára; lemotoláltattuk a selymet, nem éppen nyereség nélkül (1843-ik évben 11 forint 45 kr. p. p. adtuk el fontját egy pozsonyi szallaggyártónak), a legnagyobb eredmény mégis az volt, hogy a tenyésztésre alkalmazott munkások, a levélszedő gyerekeket is ideértve, megismerkedtek a dologgal, abba kicsinyenként beletanultak és azt megszeretni kezdték.»
A hidjai első gubóbeváltás nyoma 1831-ben kezdődik 7 3/4 fonttal. 1843-ban 130 fontot váltottak be. A házi kezelést, beváltást és legombolyítást is ekkor kezdte meg. Az ehhez szükséges gépeket 1842-ben szerezte be.
«Ez leginkább egy szomszéd Szedres nevű kis falunak lakóira nézve szült eredményt, mely helységet 1838-ban a hidjai pusztán letelepíteni kezdtem, mely azóta, majdnem szándékomon felül, százharmincznál több házra szaporodott s a melynek lakósai jelenleg az itteni selyemtenyésztés főtényezői. Ezen telepítés igen egyszerű módon kezdődött. Örök áron, melynek a tőke letisztázásáig kamatját fizetik, vagy munkával róvják le, eladott és megvett kis telkeken (a legnagyobb 3600, nem csak egy pár száz négyszögölnyi is), minden más haszonvétel, vagy más kötelezettség nélkül, legtöbbnyire olyan házatlan zsellérek telepedtek 286meg a vidékeni helységekből, kik előbbi lakhelyükről már aratásra és szénamunkára, úgy feles föld művelésre, Hidjára szoktak járni.
Folyamatát pedig a dologban magában kifejlő körülmények alakították és szabályozták. Ezen falunak, melyet némi jóslatképpen Szedresnek neveztem, lakósai Hidján a selyemtenyésztéssel lassan-lassan megismerkedvén, elkezdtek saját házaikban is gubót tenyészteni. A szederlevelet az én fáimrul viszik és annak fejében, mihez némi kisebb segedelmezések is a tenyésztési készületekre nézve járulnak, a gubónak egy harmadrészét adják. Nemsokára a majorbeli cselédek feleségei is megkívánták és a már részben begyakorlott gyermekeikkel megkezdték a gubótenyésztést.
Kiknek tágasb szobáik, kamaráik, padlásaik valának, azokban, mások istállóban. A tenyésztő családok nagy részben, midőn legtöbb hely kell, szobáikat is átengedik hernyóiknak s néhány nyári éjszakát a konyhában, vagy a tornáczon is szívesen töltenek.
Az így részben házilag, részben hivatott tojás után tenyésztett gubókat az utolsó évben a tolnai egylet szekszárdi fonodájába adtuk el, saját motoláinkat leginkább csak az egyedáruság elleni védelmül tartván készen.»
Mikor aztán 1852-ben az egylet és fonodája megszünt, s az eszéki és bácskai fonodák sokkal távolabb estek, semmint a gubókat oda lehetett volna szállítani, Bezerédj kénytelen volt rendes fonodát állítani. A fonoda felállítására báró Rath is buzdította, a ki Miszlát elhagyta és Bezerédjvel keresett összeköttetést. Bezerédj vallomása szerint: «Inkább szerettem volna ugyan előbbi helyzetünkben csak a gubótenyésztésre szorítkozni, s a majorban működő nagyobb fonodának sokféle ügyét-baját elkerülni; azonban a kénytelenség jelen volt és az egész dolgot nem mervén csak magamra vállalni, báró Rathttal a végett összeköttetésbe léptem. Eszerint báró Rath 1852. év elején hozzám jöve s az ő eszközlése mellett Berlinből Hauch nevű gépésztől hozattam hat motolát, melyek ott helyben körülbelül 287700 forintba kerültek bankjegy értékben. 1853-ban pedig itt Mészáros nevű gépész, ki báró Sinának egy jószágán szeszgyárnál van alkalmazva, amazoknak mintájára másik hatot készített, melyek szintén megfelelők. És ezeken most báró Rathnak ügyelete alatt motoláljuk a helybeli s vidékrül is vásárlott gubókat.»
A motolák Locatelli-félék voltak s egy ló hajtotta azokat. A gubókat motolálás előtt háromfelé osztályozták; a legjobbakat 5, a többit 8 szálra motolálták. Fonónőket Eszékről fogadtak egy mesternő felügyelete alatt, a ki azokat felfogadta és elhozta. A mesternő 54 pengő krajczárt, a többi 30 pengő krajczárt kapott naponként, azonkívül útiköltséget, lakást, tüzelőt és 1 font fehér kenyeret. Már a helybeliek közül is kerültek ki fonónők s a segédlányok kivétel nélkül helybeliek.
A hidjai selyemtenyésztés gazdasági eredményeit tekintve a következőket közli: «Miután én mind a gubókból a szederlevélért részt kapok, mind a gombolyítás utáni nyereségből báró Rathtal osztozom, magamat azon helyzetben látom, hogy saját érdekem sem az egyik, sem a másik részre túlnyomóan nem hajolván, a gubótenyésztők és a fonoda igényeit annál bátrabban mérsékelhetem. Mi azonban nem éppen olyan könnyű, miután sem a hernyótenyésztésbeni egy évben több, a másikban kevesebb munkát és a szintén változó eredményt, sem a selyemnek leendő árát előre tudni nem lehet.
Így 1853-ban 14 forint 34 krajczárért adták el Bécsben selymünket, az 1854-iki selymünk pedig még csak egy részben van eladva és alig reméljük, hogy általános ára 13 forintnál magasb legyen. Ezenkép ámbár a gubónak csak legjavát igen kis mennyiségben fizettük 40 krajczárjával fontját, s a többit 36, valamely csekélyebb részt 30 és némi igen aljast, a melyet azután csak veszteséggel lehet gombolyítani, 24 krajczáron: mégis csak kevés marad a vállalkozónak és felügyelőnek jutalmául.»
Eddig tart Bezerédj érdekes leírása. De itt megint elő kell vennünk nyomós bizonyítékainkat, hogy újra szembeszálljunk 288magával Bezerédjvel, jobban mondva, az ő ismert szerénységével.
Ő soha, semmiben sem követelte magának a kezdeményezés dicsőségét. Nem vágyott vezéri szerepre. Inkább akart szerény közkatona maradni. Nála mindig az általános siker volt a jelszó. Így fenti közleményében is elmondja, hogy mikor 1840-ben Szekszárdon, a királyi kincstár által állított selyemgombolyító csaknem teljesen megszűnt, «ekkor alakult meg Tolnában Széchenyi István buzdító példájának hatása alatt a szeder selyemegylet», azt azonban teljesen elhallgatja, hogy Tolna vármegyében már Széchenyi kezdeményezése előtt alakult Augusz, Csapó és az – ő buzgólkodására: «Selyemtenyészési részvénytársaság», s ennek hozzá küldött «planumait», ő, Bezerédj már 1835-ben felhasználta az országgyűlésen, a követek közt, a selyemtenyésztés mellett való lelkes agitáczióra. S a mire Széchenyi a selyemtenyésztés egész sikerét fekteti, a szederfa erdőszámra való tenyésztését Tolna vármegye, de különösen Bezerédj – mint Szedres község alapítója – már előbb tettleg megvalósította. Lehet tehát, hogy Széchenyit a «Selyemrül» írt, 1840-iki műve megírására s a soproni és vasi szederegylet megalakítására francziaországi, piemonti és lombardiai utazásai is ösztönözték, hatással voltak azonban reá Bezerédjnek itthon elért selyemtenyésztési sikerei is, sőt bátran állíthatjuk, hogy a soproni szederfaegylet létrehozásában Bezerédj praktikus tanácsainak nyomára is akadunk, amennyiben ennek az egyesületnek Bezerédj Pál, Istvánnak az öccse lett az alelnöke, a kit Széchenyi éppen azért vett maga mellé ügyet mozgató munkatársnak, mert tudta, hogy Tolna vármegye s az itteni Bezerédj-birtok szép példát mutat fel már nemcsak a selyemtenyésztés, de főleg a szederfaplántálás körül is.
Bezerédj azt is elhallgatja cikkében, hogy «a tolnai szeder-selyemegylet» megalapításában a vármegye hivatalos buzgólkodásán kívül az oroszlánrész szintén csak az övé. Éppen azért szükséges előadását kiegészítenünk. A tolnavármegyei selyemtenyésztő bizottság élén éveken át 289Csapó Dániel állott. Ő azonban más elfoglaltságára, de főleg korára való tekintetből ezen tisztéről lemondott s a vármegye 1840 november 6-án tartott közgyűlésén Bezerédj Istvánt választotta meg a selyemtenyésztési bizottság elnökévé.
Bezerédj István aztán szívvel és lélekkel lát hozzá a szeder- és selyemegylet létrehozásához. A fennmaradt alapszabályok holt betűiből valósággal kiérzik az ő fenkölt, nemes gondolkodása, de másrészt a már eddigi tapasztalataiból merített bölcs praktikuma is.
Az alapszabályok szerint: «Részvényes társaság áll össze közkeresetre, melly «Tolnai Szeder-selyemegylet» czímjét veszi fel. Czélja: Tolna vármegyében a szederfának elszaporodását és minél nagyobb számban és terjedésben és minél jobb fajtákban eszközölni. A fák növekedő arányában a selyemtenyésztést főkép az adózók közt előmozdítani. Mind a két tárgyra nézve pedig szederfa árulással és a selyem gubók béváltása, legombolyítása, s kész selyem eladásával magának közvetlen nyereséget is szerezni.
Az egylet tagja egyedül Tolnamegyében lakó, avagy földet, vagy házat akár tulajdonul, akár zálogban akár bérben biró személy lehet.» Bírói büntetőítélettel terheltek nem lehetnek tagok. Ilyenek felvételét a részvényesek 1/4-ede megakadályozhatja s kizárását részarányos kielégítésük mellett elhatározhatja. Az egylet 15 évre alakul, mivel nyilvánvaló, hogy a szederselyem-tenyésztésnek rövidebb idő alatt tetemes foganatja nem lehet.
Az egylet nemes Tolna vármegyének szedreskertjeit az 1841-ik esztendő márczius 31-én tartott közgyűlési végzése szerint átveszi. A szekszárdiban a szederfatenyésztést közvetlen kezeli, a többiekét másokra bízhatja. Ezen kertekben minden őszszel 15 ezer fát tart készen. Azokból az oskolákhoz, oskolamesterek házaihoz, bárminő terekre, temetőbe s más községi telkekhez szükséges fákat ingyen adja, a fennmaradt fákat pedig 3 osztályba sorozva 1–3–5 kr. váltóczédula árban egyes adózóknak eladja. Csak, ha ezek nem akarnák, adhatja el bárkinek. Az egylet azon adózók számára, a kik a faültetésben 290a legszebb eredményt érik el, s a kik esztendő múlva legalább 25 magas és 150 bokor fát fel tudnak mutatni, 50 pengő forint első, 30 pengő forint másod és 20 pengő forint harmadik serkentő jutalmat tűz ki.
Eddig a fákat a szederfaiskolák a honi pénztár költségén tenyésztették s ingyen osztották ki a lakosságnak. Az ingyen fát aztán nem igen becsülték meg az illetők. Ezért az alapszabályok üdvösebbnek tartják, ha a fák pénzért árultatnak. Egyfelől így az egylet igyekszik minél több fát eladni, viszont a jutalomdíjjal is kecsegtetett tenyésztők jobban meg fogják becsülni a pénzen vett csemetét s ez, még ha készpénzen veszik is, sokkal kevesebbe kerül az adózóknak, mint ha a vármegye saját maga tenyészti és ingyen adja. Így például 1840-ben 1155 nagy és 1100 bokorfát ültettek ki. Ennek pénzbeli ára összesen 151 forint 15 kr. lenne váltóban, míg most a selyeminspektor, kertészek díjazásával 175 pengő forintba, tehát váltóban 286 forint 15 kr.-ral többe kerültek, nem számítva a kertekbe a fatenyésztésre esett, vármegye dolgában szolgált napszámokat.
Az egylet egyelőre a mások által tenésztett selyemgubók (galléták) összevásárlására, ezek legombolyítására s a kész selyem eladására szorítkozik. Hernyótenyésztést saját kezelésében ezen 15 év alatt nem kezd, de azt életre kelteni, különösen az adózók közt, mindent elkövet. Ezért, ha a selyemgubók beváltása utáni tőkéje évi 6% kamaton s 1% tartalék gyűlésen túl nagyobb jövedelmet hozna, ebből a következő esztendőben 3 serkentő jutalmat tűz ki a legtöbb gallétát hozó adózóknak és pedig 50–30 és 20 pengő forintot.
A gubók beváltási árára nézve eddig a kincstárral szerződött társaságok a majlandi selyem keletéhez szabták az árakat, az osztályozásnál azonban sok önkénykedés történt a tenyésztő kárára. E részben az egylet semmi biztató igéretet sem tesz, csak saját érdekét hozza fel, a mely az, hogy mennél tetemesebb haszna legyen, ezt pedig csak úgy érheti el, ha jó árakkal a tenyésztőket mennél több tenyésztésre serkenti.
291A tenyésztőnek szabadságában áll azonban áruit bárkinek eladni. Az egylet nem akar egyedárus lenni, csak más jobb vevő, vagy alkalom hiányában ajánlkozik mint bizonyos vásárló.
Hogy a szegényebb kézimunkás-osztály is tagja lehessen az egyletnek, azt számos részvényre alakítják. Ha 800 részvényjegyzés együtt lesz, azonnal megalakultnak mondják ki. De ha több aláírás jön össze, senkit visszautasítani nem lehet. A túl bejövő pénz vagy másutt gyümölcsöztetik, vagy a részvények árát lejjebb szállítják. Négy évig osztalékot nem fizetnek. Ha nyereség lesz, azt üzletbővítésre és tartalékra fordítják.
Ezek voltak a Bezerédj szellemében készült alapszabályoknak a pontjai, a melyek alapján az egylet nemsokára meg is kezdte működését. A mint a kezünkbe került 1843–1844. évi számadásból látjuk, a 800 jegyzés nem jött össze, összesen csak 658 részvényes jelentkezett.
Sokat kellett így is küzdeni a kinnlevő tartozások miatt. Sokan csak jegyezték a részvényeket, de árát be nem fizették, hasztalan jártak Bezerédj, Csapó a pontos fizetésben elől jó példával. 1844-ben kötelezőkben 1500 frt, részvényekre való tartozásban pedig 1000 frt a követelése az egyletnek.
Pedig a vezetőségben megvolt a selyemtenyészés továbbfejlesztése iránt való jó szándék. Többször megpróbálta, hogy a szekszárdi alapítványi uradalomtól nagyobb területet kapjon selyemtenyésztési czélra. Bezerédj 1847-ben sajátkezűleg írt kérvényt adott be a helytartótanácshoz, hogy az itsei kiirtott erdőből 50 holdnyi területet adjon az egyletnek vagy haszonbérbe, vagy oly feltétellel, hogy azt szederfákkal beültetve később visszaadják. A helytartótanács azonban ridegen elutasította a kérést.
A selyemtenyésztésre vonatkozó egyéb adatokat teljesen hűen mondja el Bezerédj, elhallgatja azonban, hogy ő már az 1844. évi első iparkiállításon, majd 1853-ban is kitüntetést nyert selyme után. Az utóbbi kiállításon nyert aranyérmet Kubinyi Ágoston, a rendező választmány elnöke diszoklevéllel küldte meg Bezerédjnek, kiemelvén, hogy: «a rendező választmánynak 292örömére szolgál jelenthetni, mikép a tekintetes úr saját jószágán termesztett selyemért aranyéremre érdemesíttetett.»
S Bezerédj arról sem szól, hogy az általa említett, magát nagy selyemtenyésztőnek kiadott báró Rath porosz lovaskapitánynyal, ki előbb nemeskéri Kiss Pál miszlai birtokán kísérletezett, mennyi sok baja és kellemetlensége volt. Báró Rath inkább iparlovag, mint szakember. A mint nem boldogult Kiss Pálnál, ép úgy nem ment semmire Hidján sem. Ahhoz értőt keresett tehát maga mellé. A Berlin mellett fekvő tegliczi Heese mintaselyemgyárban megismerkedett egy Löwenstein Lipót nevű tanult munkafelügyelővel s azt fényes igéretekkel Magyarországba csalogatta. Löwenstein főnöke tanácsára előbb habozott, de 1854 szeptember 8-án aztán mégis Hidjára érkezett s az általa Berlinből hozott szövőszéken deczemberre már el is készített egy finom nehéz atlasz selyem és egy selyem szatin ruhához való szövetet. (Székely Ferencz kéziratban levő művéből.) S vele neje és fogadott leánya is ide jött. 1855-ben Rath az egész kis selyemszövőgyár vezetését reá bízta, ő maga pedig az alatt az ürügy alatt, hogy a selyemkészletet értékesíteni Bécsbe utazik, teljesen cserben hagyta a munkásokat és Löwensteint. Sőt Bécsből azt tanácsolta neki, hogy adja el a maradék selymet. Löwenstein azonban fölvilágosította Bezerédjt, a ki rendezte a fizetésbeli dolgokat s a gépek árát is kifizette a sajátjából. Kárpótolta Löwensteint is, a ki aztán végleg itt is maradt, s mindvégig hűséges, ragaszkodó embere volt Bezerédjnek.
1856 január 1-től kezdve teljesen Löwenstein vezeti a gyárat s hogy megélhetését más oldalról is jobban biztosítsa, fokozott erővel lát hozzá a selyemtenyésztéshez is. Bezerédj külön szerződést kötött vele, a melyet ő maga fogalmazott németül, s mely szerint a következő, abban az időben nem is jelentéktelen díjazást biztosította neki: 600 forint készpénz, négy mérő búza, 8 mérő rozs, negyed mérő köles, 6 zsák burgonya, 25 font só, 50 font birkahús, 5 öl puhafa, 20 font gyertya, szabad lakás, zöldséges kert. 300 lat pete előállításán túl minden 100 lat pete 293után 10 forint jutalom, minden mázsa, ő általa tenyésztett gubó után 5 forint, minden mázsa ott termelt, vagy akár helybeliek, akár idegenektől átvett s legombolyított selyem után 15 forint.
Ilyen nemes gondoskodás után a selyemtenyésztés 6–7000 fontra emelkedett, 150 család foglalkozott vele, 25 lány volt a gombolyításnál alkalmazva. Ezek nyáron a gombolyítást, czérnázást végeztek, s télen került szövésre a sor. Annyit szőttek, amennyit Bezerédj – elajándékozott. A legombolyított selymet pedig Bécsben és Berlinben adták el.
Bezerédj nagyon örült a sikernek s boldog volt, hogy eldicsekedhetett az eredménynyel barátainak, köztük Deák Ferencznek, Perczel Bélának, Horváth Boldizsárnak stb. Sajnos azonban, hogy 1856 május 6-án bekövetkezett halála miatt nem érhette meg a selyemtenyésztés rohamosabb fejlődését. Lelke azonban úgyszólván még a másvilágról is vigyázott reá, hogy a nemes buzgalom lángja ki ne aludjék. Formaszerű végrendeletet ugyan nem hagyott hátra, de egy papirlapra reszkető kezekkel oda írta (öccse: Bezerédj Pál v. b. t. t. még olvasta), hogy özvegye és utódai a selyemtenyésztést az ő halála után is folytassák.
Bezerédjnek már életében is lelkes segítőtársa volt e téren második felesége: Bezerédj Etelka, ki oly nagy buzgalommal lát hozzá a selyemtenyésztéshez s az a körül járó egyéb munkához, hogy Bezerédj leveleiben sokszor félti és óvja a megbetegedéstől. Hűen teljesíti tehát ezután is férje végakaratát. Továbbra is Hidján tartja Löwensteint, a ki évente 6–7000 font gubót termel, a legkitünőbb minőségben, úgy, hogy a bécsi, berlini gyárak a gubó fontját gyakran 2 forintjával váltják be. A gombolyított selyem fontja pedig 14 márka.
A Hidján szőtt selyemszövetek a legfinomabbak. Az «Alter és Kiss» czég ajánlatot is tesz a nagyban való árulásra. De csak mutatónak készítik a rokonoknak. Így 1860–63-ban 93 font selyemből 1000 rőf selyemvásznat szőttek. Deák Ferencz évente 6 selyemkendőt kap karácsonyi ajándékul. A hidjai selyem az első párisi kiállításon is kitüntetést nyer.
294Löwensteinnak a soproni kereskedelmi kamarához 1865 szeptember 16-án benyújtott jelentéséből megtudjuk, hogy 1860–62-ben a termelés 13.013 font 26 lat volt. 200 fontot magtermelésre tartottak vissza, de meg 100 lat petét is vettek a külföldről 3–6 frtjával. A nyers selyem 638 font, a melyet fontonként 19 1/2–25 3/4 forintjával vásárolt a külföld.
E szép eredmény folytán Bezerédjné sikerei mind szélesebb körökben ismertekké válnak. 1873-ban az országos kiállításon aranyéremmel tüntették ki sikeres működéseért és selyme finomságáért. 1879-ben Székesfehérváron is aranyérmet nyert, míg Löwensteint ezüstéremmel és elismerő oklevéllel jutalmazták.
Ezt megelőzőleg 1868-ban a magyar kormány 500 darab arany jutalmat ajánlott fel Bezerédj Istvánnénak, mint «az Ő felsége által a selyemtenyésztés előmozdításában érdemeket szerzett egyének részére alapított egyik legnagyobb jutalmat». Bezerédjné azonban ebből férje emlékére alapítványt tett, a melynek alapítólevelét Sztankovánszky Imréhez, Tolna vármegye akkori főispánjához, férje legbensőbb barátjához intézte. Az akkori ipar- és kereskedelmi miniszter, Gorove István értesülvén «Bezerédj Istvánné asszonyságnak nemes elhatározásáról», nem mulasztá el, hogy neki, «ki a kegyeletes emlékű néhai férje hazafias czélzataihoz híven, a selyemtenyésztés ügyét folytonos éber munkássága által a megye területén elősegíti, áldozatkész buzgalmáért elismerését ne nyilvánítsa».
Bezerédjné az 500 arany kamataiból három díjat a hidjai, jegenyési és szedresi szegények közt rendel kiosztatni, 5 díjat pedig a megye selyemtenyésztőinek, s ezeket a vármegye most is kiadja minden évben. A díjakat a vármegye ítélete alapján az első években Löwenstein Lipót nyerte el.
Bezerédjné 1888-ban bekövetkezett haláláig a leglelkesebb buzgalommal folytatta a selyemtenyésztést, nagy kegyelettel csüggve férje megkezdett nemesczélú munkáján a mely a szocziális nyomor, tehát éppen a legkisebb emberek könnyeit volt és van hivatva felszárítani…
