I.
I.
4. CSÁKI PÉTER ÉS UGRIN S ABA OMODEI CZÍMEREI.
Csák Máté ősei. Három Csák Ugrin érsek. Boldog Csák Móricz. Özvegy Csák Ágnes, a diplomata nő. Az ujlaki Csákok. Csák Péter és Máté.
KRÓNIKÁINK a Csák nemzetséget egyhangúlag Szabolcs vezértől, Előd fiától, származtatják. Árpád Elődnek, a honfoglaló sereg második kapitányának, osztályrészeűl a nagyerdőt adá, melyet most Vértesnek nevezünk. Ezen erdő aljában, valamely fertő mellett Csák, Szabolcs unokája, sok idő múltával várat épített, melyet magáról Csákvárnak nevezett el. E várat Szár László fiai, András, Béla és Levente idejében a magyarok közös elhatározásából lerontották.*
Igy Béla Névtelen jegyzője, KÉZAI SIMON, a bécsi képes, dubniczi s a többi krónikák M. FLORIANUS kiadásában (Fontes Domestici II, 42, 72, 126. III, 30.)
Történeti tény-e, mit a krónikák előadnak, vagy a tényleges állapotról kölcsönzött lehozás? Ki merné eldönteni. De minden esetre tény, melyet a XIII. századból fenmaradt okmányok igazolnak, hogy a Csákok ősi birtokai nagyobbára a Dunán túl, Fehér vármegyében terűltek el, hol Székésfehérvártól északra fekszik Csákvár is, mely a Csák nemzetségnek a XIII. században kétségtelenűl birtoka volt.* E várat pedig aligha egyébért rontották le a herczegek, mint azért, mert a pogánysággal, Vatával és társaival tartottak, kiknek főereje szintén a Dunán túl volt.
Lásd Csák Miklósnak végrendeletét 1237-ből, melyben Ugrin esztergami érsek e testvérének birtokai, köztök Csákvár is, felsoroltatnak. Hazai Okmt. I, 16. Vesd össze NAGY IVÁN értekezésével a Csák nemzetség ágazatairól az 1885 – 6. Turul-ban.
Azután szinte száz esztendeig a Csákokról nem hallunk semmit, mígnem II. Géza magyar király (uralkodott 1141 – 1161) Csák Pálnak hű szolgálataiért örökös birtokúl Temes földét adományozza.*
Hazai Okmt. I. I.
A Csákok szapora nemzetség lehetett. Valószínű, hogy a vereség után, melyre várok lerombolása következett, megosztoztak nagy terjedelmű nemzetségi birtokaikon, és felbomlottak egyes ágazatokra, családokra, melyekkel a XIII. század második felében nemcsak a dunántúli vármegyék szinte mindegyikében, de az ország többi részeiben is találkozunk. Természetesen mennél többen voltak, annál kevesebb jutott egyre a közösből. A tisztességes megélhetésre, úgy látszik, mégis elégjök maradt; nyoma legalább nincs, vagy valakire rászorúltak, valamely főúr szolgálatába szegődtek volna. Sőt hogy a vitézi rendben számot tettek, megmutatták IV. István uralkodása alatt is (1162).* Azonban az sem igen fordúl elő, hogy zászlós urat vagy csak vármegye-ispánt, a mi annyi, mint a mai főispán, találnánk közöttük.
Dubniczi Krónika, M. Florianus, Fontes domest. III. 36.
A ki a Csák nemzetséget, vagy legalább annak sopronyi ágát ismét gazdagságra és tekintélyre emelte, az pap volt.
Az egyház a középkor amaz aristokratico-oligarchicus világában az egyedüli demokraticus elem volt – századunk értelmében vevén e szót. Főnökeit: a pápát, érsekeket, püspököket, apátokat, prépostokat, le a barát guardiánig, szótöbbséggel közvetlen alantasai választották. Frá Gentile pápai követnek, vagy miként mi őt közönségesen hívjuk: Gentilis bíborosnak a XIV. század elején Magyarország számára kiadott választási szabályai* szabatosak. Habár a választói aktiv jog bizonyos föltételekhez volt kötve, a választási passiv jog korlátlan vala: püspöknek, érseknek, pápának megválaszthattak mindenkit. Választottak is nem egyszer világit püspökké, érsekké sőt pápává, és nem ritkán valamely szerény szerzetest, ki pásztorból, a varga fiából lett azzá. – Ügyeit az egyház közös gyűléseken végezte. Az egyház törvényeit, szabályrendeleteit közös gyűléseken hozta s ezeken látott törvényt. E gyűlések vagy zsinatok hol az egész világra szóltak, hol csak egyes tartományokra, egyházmegyékre, kerületekre, szerzetes rendekre vonatkoztak. Egyházi fölött csak egyházi ítélhetett s a vesztett fél ügyét egész a pápáig, a köz-zsinatig föllebbezhette.
Vatikáni Magyar Okmánytár I. sorozat, II. kötet, 288. lap.
Ily elvek mellett Csák Ugrinnak, ki a Csákokat ismét fölsegítette, nem volt szüksége nagy terjedelmű birtokra, hogy magát az ország első főpapi méltóságára felküzdhesse. Előbb (1185.) zágrábi, aztán (1188.) győri püspök, végre (1204.) esztergami érsek volt; mint ilyen kiterjesztette pártfogását öcscsére, Miklósra, immár Pozsony vármegyei ispánra, jóravaló, szerző emberre, ki királyát II., vagyis jeruzsálemi Endrét külföldi útjában is kísérte, tőle adományban jószágokat kapott. Az érsek is reá hagyta minden szerzeményét.
Ezen, ekként felgazdagodott, tekintélyre és hatalomra jutott ágból származtak a maig is virágzó Kisfaludyak, eme, a hazának annyi jelest adott család, mely koszorús költőinket, Kisfaludy Sándort és Károlyt, nemzé. Mióta Kisfaludy Károly a töredékében is nagyszerű «Csák Máté» czímű drámáját írta, úgy él annak hőse az irodalmi közvéleményben, sőt némely részben a historiai tudalomban is, mint a «szeplőtlen szabadság» hőse. E nagy írónk költészete oly dicssugarakkal vevé körűl Trencsén egykori hatalmas urát, – hogy a későbbi költő, ki más felfogással merít a történelemből, a köztudalommal szemben sikamlós helyzetbe jön. Pedig a historiai kritika előtt Csák Máté nem egyéb rakonczátlan dynastánál, önfejű és önző kényúrnál s középkori rabló lovagnál. Még annyira nemes alakot sem visel, mint a németek Götz-e, kinek bűnei mentséget találnak a korviszonyokban.*
Mond SZÁSZ KÁROLy «Trencsényi Csák» czímű a Magyar Akadémia által jutalmazott történeti költői beszélye előbeszédében. – Vesd össze SZOPORI N. IMRE ily czímű értekezését: «A Kisfaludyak czímeres levele» az 1884. évi Turul-ban.
Csák Ugrin esztergami érseken kívül ugyancsak a XIII. század első felében még két Ugrin nevű* érsekkel találkozunk: Ugrin kalocsai és Ugrin spalatoi érsekkel, kik mind ketten a Csák nemzetségből valók.*
Ugrin, Hugrin, Ugolin, Hugolin, Hugo egy és ugyanazon név.
A pozsonyi krónika (M. Florianus, Fontes domest. IV. 36.) irja a kalocsai érsekről: «Ugrinus archiepiscopus de genere KAAK», e helyett CAAK vagy CHAAK, mi nyilván a leíró botlása. Ugrinról pedig, a spalatoi érsekről azt állítja az egykorú spalatoi főesperes (SCHWANDTNER, SS. rer. Hung. III. 628.), hogy Ugrin, kalocsai érsek a spalatoinak nagybátyja (patruus = atyja öcscse vagy bátyja. Paris-Pápai) volt.
Ugrin kalocsai érsekről tudjuk, hogy a Sajó melletti szerencsétlen ütközetben (1241) a tatárok ellen vesztette életét, míg a spalatoi érsek személyiségéről és jelleméről a kortárs és szemtanú érdekes rajzával szolgálhatunk, mely ha kissé elfogúlt szerzőre vall is, annyiban érdekes, hogy typusát adja a magyar főurak, még ha főpapok voltak is, akkori viselkedésének.
A dalmát tengermelléki városok népe az időben szerfelett nyughatatlan volt. Ha az egyik város a másik ellen nem fenekedett, bizonyosak lehetünk benne, hogy a polgárok magok közt viszálkodtak. Spalatonak a XIII. század közepén mindkét villongásból kijutott. A «belzavarokat» az érsekválasztás szűlte. István, zágrábi püspök, kit a spalatoiak néhai Guncellus helyébe érseküknek megválasztottak, a reá esett választást visszautasítván, egybegyűlt az érseki palotában a káptalan, a papság, a szent-ferencz- és szent-domokos-rendi barátok az új választáshoz; a podestŕ és nép is, mely szintén be akart folyni a választásba, nagy tömegben szintén oda gyülekezett. Némi zavargások voltak mindjárt kezdetben, sikerűlt azonban a szerzeteseknek a népet lecsillapítani és arra bírni, hogy ne gátolja a kánoni szabályok szerint megejtendő választást; mert csak ez lehet törvényes és érvényes. Előhozták tehát a törvénvkönyvet és elolvasák belőle a fejezetet, mely a választásról szól. Fölkelt aztán a rangra első áldozó pap és szelíden intő beszédet tartott, mire megkezdvén a «Jövel Szent Lélek» kezdetű éneket, a kánoni választás megindúlt. Legelóbb három idősb kanonokot szemeltek ki a szavazatszedő bizottságba, kik félre vonúlván egyenkint szólíták be a kanonokokat, hogy szavazatokat leadják. Húsz kanonok szavazott. Három közűlök, kik valószínüleg abban reménykedtek, hogy ők kerülnek ki az urnából, senkire se szavazott; egy a trawi püspököt vagy a spalatoi főesperest nevezte választottjának; a többi tizenhat egyértelemmel Tamást, a spalatoi főesperest választotta érsekéűl. A főesperes megköszönte ugyan a benne pontosúlt bizalmat, de se nem fogadta el a választást, se vissza nem utasította azt. Így volt ez akkor divatban, nehogy szégyen háramoljon a választottra, ha a pápától netán meg nem erősíttetnék.
De a nép semmiképen se volt megelégedve a választottal. A podestŕ látván a zendülést, nyiltan ki is jelentette: ha a káptalan nem áll el választottjától, felmondja neki a barátságot; senki a kanonokoktól nem vesz semmit, nem ad el nekik semmit. A szelíd lelkű főesperes végre engedett és leköszönt, mire a káptalan a trawi püspököt választotta meg érsekének.
De Traw városa vala épen, mely ellen Spalato «külső háborút» viselt. Mi volt oka a perpatvarnak kinek volt igaza, mint viseltek e városkák egymás ellen hadat, hol tengeren, hol szárazon változó szerencsével: azt hagyjuk. Ott veszszük föl az elbeszélés fonalát, midőn a spalatoiak nem bízván saját erejökben, Ninoszlav Bosznia bánját hívták segítségökre, őt tették meg grófjokká, és fegyveres hatalmával a trawi határra törtek, hol két hétig pusztítottak, mígnem minden szőllőt, minden fát kivágtak, minden szántóföldet feldúltak.
A trawiak e méltatlanság miatt urok, a magyar király elé járultak panaszszal. IV. Béla igen felháborodott és tüstént kirendelte Dénest, «egész Szlavonia és Dalmáczia bánját», hogy boszút álljon Spalatón; egy más sereget pedig a bosnyák bán megfenyítésére küldött.
Erre a spalatoiak szintén követséget indítottak a királyhoz, hogy eljárásokat mentegessék. IV. Béla elfojtotta haragját, és úgy tett, mintha nem sokat törődnék a viharral e pohár vízben, és csak azt hozta szóba, hogy jó volna megválasztaniok Ugrint, a császmai prépostot egyházok elárvásodott érseki székébe, ki képes volna az egyházat is, a várost is fölvirágoztatni és bölcs tanácsával sok gondot eloszlatni.
Ugrin prépost mintegy harminczöt, negyven éves, szálas, kellemes arczú ember volt. Nagybátyja, a kalocsai érsek, Párisban taníttatta, hol az egyetemen csaknem tizenkét évet töltött. Ékes szólló, tanult és a Szent-Irásban igen jártas férfiú volt. Nagy összeg pénzen egy teljes; magyarázatokkal és széljegyzetekkel ellátott Szent-Irást szerzett volt magának, milyet az egyetemi tanárok használtak.
Örömhír vala a spalatoiak számára követeik jelentése, kik azt hitték, hogy csak meg kell Ugrint érsekké választatniok, ezzel nemcsak a királyt engesztelik meg, de saját városi ügyeik jobbra fordúltát is biztosan remélhetik. Azonnal elmentek tehát a káptalanhoz és többet parancsolva mint kérve sürgették: fogjanak az új püspökválasztáshoz. A főesperes azonban, ki előtt – úgymond ő maga – nem volt ismeretlen Hugrinus kevélysége (insolentia), ellenkezett és érett megfontolásra veendőnek ítélte a dolgot. De a polgárok, élökön a gróffal, biróval és tanácscsal berontottak a sekrestyébe, megiratták a választási jegyzőkönyvet, és ráfüggesztvén a káptalani pecsétet, vitték a királyhoz, ki épen Szlavoniában tartózkodék. A király – jelenték a visszaérkezett követek – kegyesen fogadta őket, Spalato iránt megengesztelődött, és azzal biztatta, hogy hasznára lesz a városnak az új érsekválasztás. Hanem a közmondás, hogy a hazugságnak kurta lába van, mert hamar utólérik, alig két hét mulva, 1244 julius 12-én beteljesedett, midőn Dénes bán magyar, dalmát és szláv sereggel Spalato alá érkezett, tőlök a trawiakon tett hatalmaskodásért elégtételt és hűségök biztosítására kezeseket követelvén. És minthogy az elkapatott spalatoiak minderről hallani se akartak, elkezdék ostromolni a külváros palánkjait. Ezek tüzet fogtak, a tűz a házakra terjedt, ötszáznál több ház elégett. A megréműlt polgárok békéért folyamodtak, melyet Dénes bán másnap meg is adott nekik azon föltétel alatt, ha hatszáz márka ezüstöt fizetnek és hat nemes ifjút túszul adnak.
Ekkor a spalatoi polgárok még inkább sürgették Csák Ugrin megválasztását, tőle remélvén a dolgok jobbra fordulását. Kérték tehát Tamás főesperest és a káptalan, hagynák helyben a minapi választásfélét és küldenének a választott után. A főesperes nehezen volt rávehető az engedékenységre, és nem nagy örömmel vette, hogy elvégre is magának kellett Magyarországba mennie, Ugrint a reá esett választás elfogadására megkérendő. Talán megnyugvására szolgált, hogy e reá bízott tisztét a király jelenlétében teljesíthette. Mennyire becsűlte az új érseket Béla király, kimutatta azzal, hogy kinevezte őt Spalato grófjává, a dalmát szigetek urává, egyéb kegyei ben is részesítette, ez által biztosítván Spalatot is kegyeiről.
Ugrin érsek pedig nagy fénynyel, számos vitéz és szolga kíséretében vonúlt érseki székhelyére. Három év mulva (1247 sept.) megérkezvén a pápai bullák, püspökké szenteltette magát alattasai, a trawi, faroi, scardonai és zengi püspökök által.
Nagyralátó ember volt, – mondja róla a spalatoi főesperes, – ki nem érvén be az érseki és grófi méltósággal, minden igyekezetével még magasbra tört. Nemes származására büszke levén, sokat tartott magára és pompakedvelő volt. A kisebbszerű papi ügyekkel nem sokat törődött, mert többnyire világi dolgokkal volt elfoglalva, melyekkel valószínüleg a király bízta meg, mint bizalma férfiát. Ezt a pap urak annyiba vették, hogy világias hiú dolgokba van elmerűlve, és azért nem vágyódik a bölcsek (értsd: öreg kanonokok) és szerzetes barátok társaságára, hanem mindig csak nemes vitézekkel társalkodik. Minthogy pedig katonái zsoldjára nem telt bőségesen a családi vagyonból, de az érsekség jövedelmeiből sem; ezen felűl a «magyar főpapok példájára» szeretett fényes házat tartani, pompásan ruházkodni, sok udvarbeli szolgát és katonát maga körűl látni: kezdett terhére lenni követeléseivel a világiaknak, papoknak és szerzeteseknek egyaránt. Megkísérlette az érseki tizednek a kanonokokat illető négytized-részét visszatartani; de a főesperes ellent mondott. Ez okon sok botrányos czivakodás volt és a barátságos egyetértés érsek és káptalanja közt soha sem izmosult meg.
Azonban – folytatja a főesperes – a világiak is megcsalódtak Hugrinban. Ezek azt hitték, hogy harczias, a város elleneseivel szemben kemény grófjok lesz az érsekben. Ellenkezőleg; szelíd és békeszerető, barátságos és bőkezű volt, ki szigort és durvaságot nem éreztetett velök.
Innocentius pápa Lyonban tartózkodván, csaknem egy egész évbe telt, míg a zengi püspök, mint Ugrin megbizottja, visszaérkezett az érseki palásttal. E diszt akkor kívánta először használni az érsek, ha János, domokosrendi magyar szerzetest scardonai püspökké szentelendi. A nap már ki volt tűzve, de azt nem érhette meg. Rövid betegsége alatt végét közeledni érezvén, ágyához hivatta a káptalant, végrendeletet tett, példás töredelmű nyilt gyónást is végzett el és a domokosiak templomában temettetett el.
Érdekes még tudnunk, hogy utódja Rogerius mester, a tatárjárás siralmas történetének írója lett.*
Historia Salonitana, SCHWANDTNER-nél, SS. rer. Hung. III. 61.
Nagyrészint tehát ez Ugrinok és más, a Csák nemzetségből származott papi fejedelmek segítségével emelkedett ismét a Csák nemzetség a főrangúak sorába; mert mintha a sopronyi ág fölvirulása a Csák nemzetség többi ágára is kihatott volna, a XIII. század vége felé az «ugodi ág»-nál is tekintélyes emelkedést találunk. Ez ág kisebb jószágokon kívül két terjedelmes uradalmat bírt: Pápóczot és Ugodot. Családi összeköttetései is emelkedésre mutatnak. Mert míg az ugodiak leányát, Kingust (Cunegundist) a főnemes Rátolt nemzetség egyik tagja veszi feleségűl, testvére Móricz a hatalmas Amadé nádor leányát az Abák nemzetségéből, kapja nőül. A családfő, Demeter gróf bánnak és bakonyi ispánnak czímeztetik, de csak annyit tudunk felőle, hogy hatalmaskodó ember volt, mi a Csákok közös jellemvonása. Ellenben a családanya, jámbor és istenfélő asszony, jól nevelte gyermekeit és megutáltatta velök a folytonos harczot, dulakodást s a földi javak mohó áhítását. Sajátságos jelenség ama korban, hogy a főúri családok a hány féktelen rabló lovagot nemzének, csaknem annyi, minden földit megvető szerzetest és apáczát adtak a zárdáknak. Némely zárda több száz, királyi, herczegi, főnemesi tagot számított lakói közt a külföldön úgy, mint nálunk, (Margit-zárda). A mély meggyőződések és nagy szenvedélyek kora volt ez.
5. CSÁK DEMETER PECSÉTJE *
A pecsét körirata + S(igillum) . DEMETRI MAGI(s)TRI.
(Lásd bővebb méltatását Turul 1885. évf. 49. l.)
Csák Demeter bán fiainak, Móricznak és Csáknak is már gyermekkorukban kezdett hajlamok a magány iránt fejledezni. Legkedvesebb mulatságuk volt barátosdit játszani, kápolnát építeni, végig ültetni hallgatag pajtásaikat a lóczán, mint a kolostori étkezőkben szokás, és szolgálni nekik. Mély hatást gyakorolt a gyermekekre valamely szentdomokos-rendi szerzetes látogatása Ugodon. Valószínüleg Ugrin barát volt, a Csák nemzetségbeli Paraszt mester fia, kiről III. Endre király 1291-ben mint prédikátor-rend margitszigeti perjeléről emlékezik.* Ez a fiúknak szent Elek legendáját, mely nálunk nagyon kedvelt olvasmány volt,* mondotta el: mint vetette meg a főrangú Elek a világot, hagyta el feleségét, mily alázatos volt, miként zarándokolt a szent földre, viaskodott – visszakerűlvén – az atyai palota egyik zugában a kísértés ellen, mígnem győzedelmes erénye megdicsőűlt kora halálában. Móricz megvallá, hogy már ekkor határozta el magában, hogy majdan a zárdába vonúl vissza.
SCHMITT, Episcopi Agriens. I, 219. – A Csák-nemzetség papi tagjaihoz sorolandó még HÁB, zágrábi kanonok, kit Csák Máté nádor, a Trencsényi nagybátyja 1276-ban rokonának nevez. (Árpádkori új okmt. XII, 182.) KNAUZ szerint (Monum. eccl. Strigon. II, 128.) ezen Háb egri, aztán pozsonyi prépost, végre (1294 – 1313.) váczi püspök volt.
Több régi magyar codexünkben, mint például a Kazinczy-, Tihanyi-, Peer-, Érdy- és Nádor-codexben maradt fönn szent Elek legendája.
Atyja és testvére halála után a rokonok igen sürgették, hogy nősüljön meg, különben kihal az egy-két rügyre szorítkozó ág, s idegenekre száll a családi birtok. Ezen indok nemes házainknál mindenha nagy hatással volt; Móricz is engedett neki és megkérette Amadé nádor leányát Katalint, kivel fényes menyekzőt ült. E nő azonban szintén elütött hatalmaskodó atyja és testvérei jellemétől, és alig három évi együttlét után férjével közösen elhatározták, hogy zárdába «rekeszkednek».
A Nyulak vagyis Boldogasszony szigetén, a mai Margit-szigeten az időben a szent Domokos rendén levő apáczáknak a IV. Béla király által alapított s a következő királyok és királynék által bőkezűen javakkal ellátott, kiváltságokkal elhalmozott zárdája volt, mely mellett volt házok ugyancsak a szent-domokosi barátoknak is, kik az apáczák templomában az istentiszteletet végezték, az apáczákat gyóntatták. Ide zárkóztak, miután szétosztották, elajándékozták jószágaikat, Csák Móricz és neje.
De alig tudta meg Amadé nádor, hogy veje elhagyván ősi birtokait, feleségestűl a zárdába vonult, megkérte a budai bírót, László grófot, a Verner gróf fiát, hogy frater Móriczról és feleségéről szedje le a szerzetesi öltönyt és küldje őket haza. Ha pedig Móricz ezt tenni vonakodnék, zárja őt börtönbe és addig sanyargassa, mígnem a szerzetből önként kilép. A budai bíró hajlott a nádor szavára s az ellenszegülő Móricz testvért a budai toronyba záratta. De czélt nem ért; mert Móricz, noha szinte félévig sínlett a tömlöczben, semmi áron sem akart megválni szerzetesi öltönyétől, mire őt szigeti zárdájába visszabocsáták.
Pappá ugyan nem szentelték, életrajza erről nem emlékezik; ellenben magasztalással említi szerzetesi szigorú életét, mely tűkörűl, példáúl szolgált társainak. Csaknem harminczkét évig volt a domokosi rendnek tagja, s miután 1336 márczius 20-án Győrött meghalt, «beatus» vagyis «boldog» gyanánt tisztelte őt a magyar nép. Még 1701-ben gróf Bercsényi Miklósné ungvári palotája salonjának képei közt is előfordul «Boldog Csáky Móricz dominikánus képe»* Felesége túlélte őt, s 1357-ben még mint apácza említtetik a Margit szigetén.
THALY: Archivum Rákóczianum, VIII, 331. – Hazai Okmt. I, 217. – Lásd bővebben ily czímű értekezésemet Boldog Csáki Móricz, szent-domokos rendi szerzetes (Kath. Szemle, 1887. 303.) és II. Miklós győri püspök. Századok, XXI. évf. 836. 1. )
Ime egy kiváló alak a Csák nemzetségből, mely egyuttal a XIV. század egyik szellemi irányát képviseli s ama kor megértését elősegíti. Egy másik, még ritkább, különösség a Csák nemzetség szalóki ágából Ágnes aszszony, Csák Tamás özvegye, ki diplomacziai ügyessége által szerez nevet magának és gazdagságot családjának.
Miután Anjou Károly, IX. Lajos franczia király öcscse, Szicziliát a Hohenstaufoktól elvevé a beneventi csatában, melyben Manfréd király elesett, még egyszer meg kellett küzdenie annak birtokáért. Az ifjú Konrád, az utolsó Hohenstaufi, tizenhat éves gyönyörű ifjú, meghíva az olasz ghibellinek által, fölkerekedett, hogy atyai örökét elfoglalja.
Válogatott sereg, de szerencse nem kísérte apuliai útjában. Scurcola mellett csatát vesztett. Ő maga futással akart menekűlni és hajóra szállott; de Frangipani János, Astura ura, elfogatta és ellenségeinek kiszolgáltatta. Anjou Károly vetélytársát kísérőivel együtt, köztük Osztrák Frigyest, Nápoly piaczán 1268 október 29-én kivégeztette.
Vita Conradini mors Caroli: mors Conradini vita Caroli! volt ugyan a jelszó, melylyel a szerencsétlen ifjú halála elvégeztetett; de azért a kegyetlen forbát félelemmel töltötte el Anjou Károlyt, mert tudta, hogy Sziczilia, a sziget, gyűlölte a francziákat; Aragoniában mint királynő él Manfréd leánya, míg ártatlan testvérei az Anjouk tömlöczeiben sanyarogtak; az olasz ghibellinek pedig mindig hű szövetségesei voltak az ő ellenségeinek; s elgondolá, hogy ha Németország boszút akarna állani a fiain ejtett gyalázatért, vagy találkoznék, ki a Hohenstaufok jogát Olaszországban érvényesíteni akarná: akkor kétessé válhatnék az új dynastia jövőjé, melynek támaszt, segélyt, szövetséget keresett.
Anjou Károly maga megvallja,* hogy Európában körültekintvén, hogy kivel köthetne biztos szövetséget, a világ valamennyi fejedelme közt nem talált nemesebbet, hatalmasabbat és értékesebbet Istvánnál, a magyarok harczias királyánál. Értékessé tette neki az ifjabb magyar király barátságát Magyarország fekvése Németország mögött, mely azon esetben, ha a németek haddal támadnák meg Olaszországot, szerfelett előnyös leendett.
FEJÉR, CD. IV/III, 510. – Anjou-kori dipl. Emlékek, I, 24.
Ily körülmények közt szívesen látott vendég volt özvegy Csák Ágnes asszony, ki a magyar király által reá bízott kényes ügyben szerencsével járta meg Francziaországot, Anjou Károly hazáját. Kétségkívül ő fűzte egybe a kettős házasságot, mely V. István magyar király és I. azaz Anjou Károly szicziliai király gyermekei: IV. László és Izabella, II. (Sánta) Károly és Mária közt létre jött, és melynek nyomában keletkezett az Anjouk és Árpádok szövetsége «az összes németség ellen»* Ágnes asszony diplomacziai érdemei betetőzése volt, hogy Mária herczeg-asszonyt, V. István leányát, elkísérte Nápolyba.* Miért az Aba-Újvár megyében fekvő Timár-Fónyt nyerte adományul.
«Contra omnes theotonicos et Theotoniae adhaerentes».
Magyar dipl. Emlékek az Anjou-korból , I, 22. – Árpádkori új Okmt VIII,. 239.
A többi Csákok, kik e korban kisebb-nagyobb szerepet játszottak, csaknem kivétel nélkül vitéz hadfiak voltak, kik kardjokkal szolgálták hazájokat, királyukat és érdemelték meg ezek kedvezését, terjedelmes birtokokat, udvari méltóságokat, országos báróságot.
Ujlakot (ma Illok), például, Csák Domokos, az ujlaki ág őse, királyi főpohárnok IV. Bélától egyéb érdemei mellett azért kapta, mert ő hozta hírül a nevezett király unokájának (utóbb IV. vagyis Kún Lászlónak) születését. Domokos e viszontagságteljes időben híve maradt a királyi háznak, s a fehérvári palotaforradalom alkalmával súlyosan megsebesűlt annak védelmében.*
FEJÉR CD. IV/III. 138, V/II, 131. – Arpádkori új Okmt. VIII, 180, 219. – Hazai Okmt. VI, 151.
Nem állott Domokos mögött öcscse, MIHÁLY mester se, kit IV. Béla és V. István fönnen magasztalnak vitézségeért és hűségeért. Mihály még mint ifjú levente vett részt az Uros szerb fejedelem elleni hadjáratban, mely alkalommal Uros vejét és tárnokmestere fiát foglyokul ejté. E foglyok váltságképen nyolczszáz márkát fizettek és gyönyörű feszületet adtak neki a Krisztus keresztfájának ereklyéjével, mely tíz márkányi aranyba foglalva, drága kövekkel és gyöngyökkel kirakva, ötszáz márkára becsűltetett. Az anyakirályné megkívánta e nagyszerű kincset, és mert pénzért eladó nem volt, nagy jószágokkal halmozta el férje, IV. Béla, Csák Mihályt, neki adván Erdő-Csoknyát több pusztával, melyek birtokában V. István nemcsak megerősítette őt, hanem Korus (Karós?) nevű falut is hozzáadta, mivel Mihály Fekete-Halomnál és Ilsvaszegnél (ma Izsaszeg) vére hullatásával mutatta meg iránta való hűségét, nemkülönben részt vett a Rábcza melletti ütközetben cseh Otakár ellen.* Mihály testvére Pósa, szintén vitéz férfiú, hasonlóképen Fekete-Halomnál és Ilsvaszegnél tűntette ki magát, mely utóbbi alkalommal Henrik bán fiát, Ivánt fogta el.* Pósa fia pedig a híres Csák UGRIN volt, Károly-Róbert főtámasza mindjárt akkor, hogy az országba bejött.
FEJÉR, CD. IV/III, 490. V/I, 24, 185, 238.
Árpádkori új Okmt. VIII, I73.
Mind e Csák nemzetségből származó Ujlakiak amaz országos viszályban, mely IV. Béla és V. István közt támadt, az ifjabb király pártján állottak és velök tartott a Csák nemzetség azon ága is, melyből tanulmányunk fő tárgya, Trencsényi Csák Máté sarjadott. Ez ágát, ha úgy tetszik, a Máté-ágnak nevezhetjük nemcsak a Trencsényiről, hanem mert a Trencsényinek nagyatyja és nagybátyja szintén Máté nevet viseltek. Azonban ez ág családfáját az épen említett nagyatyánál magasbra vinni képesek nem vagyunk, sőt róla, ezen Máté mesterről se tudunk egyebet, mint hogy két, nádorságot viselt fia volt: Péter és Máté.
6. CSÁK UGRIN PECSÉTJE.*
A Csák Ugrin pecsétjének körirata: +SIGILLVM . VGRINI FILII . POS . Közepében S . M . (Lásd bővebben Nyáry: Heraldika 94. l. )
7. CSÁK-PÉTER PECSÉTJE.*
Csák Péter pecsétjének körirata: + S PET [RI . PAL] ATINI . CO(m)ITIS . SVP(ru)NIEN(sis) . IVDICIS . CV[M]ANOR(um). (Lásd bővebben ugyanott 71. l.)
CSÁK PÉTER kora ifjúságától szolgálván a királyt, elsőben részt vett a bolgár háborúban. A bolgárok 1260-ban törtek a Magyarországhoz tartozó szörényi bánságra, de Lőrincz, a szörényi bán, visszaverte, a rablott zsákmányoktól megfosztotta őket, és néhányat közűlök, kik fogságába estek, elrettentő például, a Duna mentén felköttetett. – V. István, az ifjabb király, ki ez időben Erdélyt kormányozta, öt hadjáratot indított a bolgárok ellen; kettőt maga vezérelt és elfoglalta az ország egyik fővárosát, Bodont (Bdyn, Widdin), míg Egyed mester, az Abák nemzetségéből, Tirnovoig hatolt és a bolgár fejedelmet kényszerítette, hogy a magyar korona főségét elismerje. A magyar királyok ez időtől fogva czímezik magokat egyszersmind Bolgárország királyainak.*
(Stephanus rex) «ad suam iurisdictionem, potestatem et regimen regnum Bulgariae subiugavit». FEJÉR, CD. IV/III, 199, 525. V/III. 174, VII/II, 73. – Budai Krónika, Podhradczky kiadása 204. 1. – JIRECEK, Gesch. der Bulgaren, 271.
E hadjáratokban Csák Péter V. Istvánt kísérte és «mint hatalmas oroszlán», melyet czímerűl viselt zászlóján, harczolt. Ez időtől fogva Péter mestert mindig, a szerencsétlen családi háborúban is, V. István oldalán találjuk. Mikor, tudniillik, István atyja elől menekűlni s Erdélyben, a fekete-halmi várban nehányad magával megvonúlni kényszerűle, atyja pedig kún csapatokat külde utána: Péter mesterre várt a feladat, hogy a kúnokat Déva alatt megtámadja és visszaűzze, mely feladatot fényesen megoldván, ráadásul még Boronka várát is elfoglalta. Azonképen, midőn IV. Béla a szándékkal, hogy fiát, Istvánt elsőszülötti jogától megfosztja, nejét és gyermekeit Patakról elviteté, kémeket és lázítókat külde fia ellen: ismét Péter mester volt, ki öcscsével Mátéval egyetemben eme portyásokat elfogdosta, a szászokat ellenben és más erdélyi népeket István pártjának megnyerte, így ezt kétségbeesett helyzetéből nemcsak kimentette, hanem felűlkerekedvén, a Fekete-Halom ellen küldött Lőrincz nádort legyőzte és számos társával együtt elfogta. Erre IV. Béla Ernyei (Irenaeus) bánt hatalmas sereggel fia ellen indítá. De Ernyei se volt szerencsésebb; mert a fenn említett Csák Péter – az ellenséges hadak támadását megelőzvén – seregét szétverte, Ernyeit magát elfogta, holott ő is súlyosan megsebesűlt. Még egyszer meg kellett azonban Istvánnak küzdenie atyja főseregével, melynek vezérei Béla herczeg, Preissel (Prewcellinus) Henrik budai várnagy s a hírhedt Német-Ujvári Henrik bán voltak. Ilsvaszegnél volt az összeütközés; itt tette föl koczkára István öröklendő koronáján felűl – életét is. A szerencse neki kedvezett. Öcscse, Béla herczeg megfutott, Preissel elesett, Henrik bánt pedig fiaival együtt elfogták a vitéz Csákok. Ekkor kelt ki a halálos gyűlölet és ellenségeskedés a legyőzött Német-Ujváriak és diadalmas Csákok közt, mely atyáról fiúra szállván, nem egy talányos eseményt megfejt e két család történetében. Csák Péter pedig folytatta vitézi pályáját, és mikor Otakár, cseh király, Ausztria és Stiria herczege, a német lovagok virágával Magyarországba törvén, Pozsonynak és némely más váraknak árulás által birtokába juta: Péter mesternek nagy része volt az előbb Pozsonynál, aztán Moson körűl, hol Béla királyi herczeget megmentette a haláltól, végre a Répcze mellett kivívott fényes győzelmekben, melyek eredménye az volt, hogy a cseh király az országból kivonult.
Minthogy azonban nemsokára ezután V. István király meghalt, a Csákok jutalom helyett hálátlanságot arattak. Irigyeik és ellenségeik szövetkezvén, hamis vádaskodással kivitték a kiskorú IV. László királynál, hogy Péter mester királyi fő-étekfogói méltóságától, melylyel néhai V. István király ruházta volt fel, megfosztassék s a királyi udvartól száműzessék. Csák Péter azonban ezen gyalázatában sem akarván a hűségével és vére ontásával szerzett érdemeit megbecsteleníteni, s a hálátlanság bélyegét magára süttetni, megmaradt a király hűségében, és míg mások meg nem érdemlett felmagasztalásokért lázadással fizetének, ő keservesen ugyan, de tűrte igazságtalan megaláztatását. «Hanem – úgymond IV. László király – miután kiszabadulánk azok kezéből, kik bennünket épen nem jól igazgatának, csakhamar beláttuk, hogy az Ég reánk bízta a büntetlenűl üldözött Csák Péter jutalmazását». Mihez képest visszahívta őt királyi udvarába, visszaadta neki méltóságait és megadományozta Szencse birtokával.* Ez 1273. évi május hó 23-án történt, mikoron Henrik bán még országos méltóságot viselvén, cselszövénye által kivitte, hogy a király kevéssel utóbb Szencsét Pétertől elvette és Henrik bán fiára ruházta. Hanem közbe jött a lázadás, mely László királyt megbuktatni és helyébe öcscsét, Endre herczeget a trónra emelni czélozta. E lázadás élén Henrik bán és fiai állottak, kik a királyt és anyját Budán elfogták és őrizet alatt tartották. Ekkor újra kimutatta a vitézségében ép oly vakmerő, mint boszújában féktelen Csák Péter büszke hűségét, midőn seregestűl László király hűtelenei, a Német-Ujváriak ellen vonult. Fövénynél, Székes-Fehérvár közelében, volt a várvavárt találkozó. A seregek összeroppantak; Csák Péter dühhel kereste ellenfelét. Megtalálta; összecsaptak; Péter mély sebet kapott arczán Henrik bántól, de ez nem gátolta, hogy annak hűtlen lelkét a poklokra ne küldje.*
Ezen, hol Zynthá-nak, hol Scynchének írt birtok alatt Botka (Chák Máté, 56.) a mostani Szeniczet érti a Morva mellett. Az adománylevél bővebben meg nem határozza a birtok fekvését, csak azt jelöli meg felőle, hogy a szolgagyőri várispánság kötelékébe tartozott. Hasonló nevű helyet (Zenche), mely ugyancsak a szolgagyőri várispánság tartozéka volt, csak egyet ismerünk: a barsmegyei Szencsét, melyet IV. László király két évvel azután, hogy Csák Péternek adományozta volt, 1276 febr. 9. mint «terram vacuam et habitatoribus desolatam», Illyés fia Péternek adja. Mily viharok vonulhattak e szegény község fölött ezen időben, midőn a Csákok és Német-Ujváriak vetekedtek fölötte. Illyésfia Péter csakhamar túl is adott rajta. (FEJÉR CD. VIII 331, 420.)
Árpádkori új Okmt. IV, 23, 37. IX, 12, 71, 73.
8. HENRIK BÁN PECSÉTJE.*
[Sigillum] HENR(i)CI . BANI . TOCIVS . S[LAVONIE] . (L. bővebben u. o. 49. l.)
Nem sokára ezek után Péter már mint nádor, sopronyi és mosonyi vármegye-ispán s a kúnok bírája szerepel,* mely hatalmát, mihelyt tehette, fékezhetetlen boszúja kitöltésére fordította. Veszprém püspöke, ugyanis, Péter, a Fövénynél elesett Henrik bán fia volt. Bántotta-e a püspök a nádort személyesen, vagy hogy ez csupán családi boszújának engedett további folyást, midőn 1276 körűl a veszprémi székes-egyházat hallatlan kegyetlenséggel kirabolta, porig égette: nem tudjuk. László király «egyház-üldözők»-nek mondja a merénylőket.*
Ugyanott, IX. 117.
A veszprémi templom ez alkalommal főpapi öltönyökben, egyházi szerekben és díszben, melyek aranyból, ezüstből, drága szövetekből készítve, ékszeres kövekkel és gyöngyökkel valának diszítve, továbbá könyvekben félországot érő, ötvenezer márkányi kárt szenvedett. Röviden elősoroljuk e kincseket, melyek nagy fogalmat kelthetnek nemcsak templomaink gazdagságáról, de míveltségünk előhaladott állapotáról is.
Elraboltak ekkor a veszprémi székesegyházból tizenöt arany, drága kövekkel és gyöngyökkel diszített kelyhet, melyek súlya hatvan arany márka volt; húsz ezüst kelyhet; húsz aranyból készűlt processiós (rudas) keresztet; három arany füstölőt tizenöt márka sulyút; továbbá négy aranyszövetű misemondó ruhát, drága kövekkel és gyöngyökkel ékítve; tizenegy ezüstkelméből való misemondó ruhát, ugyanannyi és ugyanolyan alszerpapi (subdiaconus) ruhát vagyis subtiliát, szintén annyi aranyozott bársonyból készűlt szerpapi ruhát, mindennapos használatra valót; nyolczvan darab, selyem és bársony (de exameto), különb-különb színű, falon függő szőnyeget (cortina), százhúsz darab biborbársonyból és selyemposztóból (cendatuli) készűlt szintén fali szőnyeget; hetven palástot (cappa) különbszínű selyem szövetből, melyek végei széles és dús, közben drága kövekkel kirakott sujtásokkal, keretekkel (aurifrisiis) valának diszítve; kilenczven megaranyozott biborpalástot; tíz oltárdíszt a főoltár részére selyemből és bársonyból arany himzéssel; gyolcs terítőket, aranyrojtos és sallangos törűlközőket; azonképen hatvan pár, miséspapnak, diaconusnak és akolytusnak való, aranyhímzetű (gyolcs) ruhát; huszonnégy darab nagy, széles, alig használt, görög szőnyeget. Elrabolták továbbá az egyházi könyveket, háromezer márka értékben, s ezeken kívül felbecsűlhetetlen drágaságokat, kincseket, melyekkel szent István idejétől kezdve a királyok és hívek gazdagították a templom kincses házát. Ennyit csak a templom vesztett, de ezen felül elvittek Pál mester jogtudortól és préposttól szintén sokat, háromszáz márka értékű arany és ezüst edényeket, ezer márka értékű könyveket, melyeket atyai örökségéből szerzett. Továbbá tizenöt könyvet raboltak el az ottani jogtudós kanonokoktól, melyek értéke tízezer márkára becsültetett. E tudós férfiak sajátjokból szerezték azokat, mert részt vevén számos, pápáknál és császároknál járt követségekben, ez módjukban állott. – Mind e kártevésekhez járult, hogy a rablók a prépostokat, főespereseket, kanonokokat, ülnököket és más papokat csupaszon, barbár módra, lóhoz kötözve hurczolták meg. Igy beszéli ezt maga a király 1276-ban kelt levelében (FEJÉR, CD. VII/II. 46.)
Elraboltak ekkor a veszprémi székesegyházból tizenöt arany, drága kövekkel és gyöngyökkel diszített kelyhet, melyek súlya hatvan arany márka volt; húsz ezüst kelyhet; húsz aranyból készűlt processiós (rudas) keresztet; három arany füstölőt tizenöt márka sulyút; továbbá négy aranyszövetű misemondó ruhát, drága kövekkel és gyöngyökkel ékítve; tizenegy ezüstkelméből való misemondó ruhát, ugyanannyi és ugyanolyan alszerpapi (subdiaconus) ruhát vagyis subtiliát, szintén annyi aranyozott bársonyból készűlt szerpapi ruhát, mindennapos használatra valót; nyolczvan darab, selyem és bársony (de exameto), különb-különb színű, falon függő szőnyeget (cortina), százhúsz darab biborbársonyból és selyemposztóból (cendatuli) készűlt szintén fali szőnyeget; hetven palástot (cappa) különbszínű selyem szövetből, melyek végei széles és dús, közben drága kövekkel kirakott sujtásokkal, keretekkel (aurifrisiis) valának diszítve; kilenczven megaranyozott biborpalástot; tíz oltárdíszt a főoltár részére selyemből és bársonyból arany himzéssel; gyolcs terítőket, aranyrojtos és sallangos törűlközőket; azonképen hatvan pár, miséspapnak, diaconusnak és akolytusnak való, aranyhímzetű (gyolcs) ruhát; huszonnégy darab nagy, széles, alig használt, görög szőnyeget. Elrabolták továbbá az egyházi könyveket, háromezer márka értékben, s ezeken kívül felbecsűlhetetlen drágaságokat, kincseket, melyekkel szent István idejétől kezdve a királyok és hívek gazdagították a templom kincses házát. Ennyit csak a templom vesztett, de ezen felül elvittek Pál mester jogtudortól és préposttól szintén sokat, háromszáz márka értékű arany és ezüst edényeket, ezer márka értékű könyveket, melyeket atyai örökségéből szerzett. Továbbá tizenöt könyvet raboltak el az ottani jogtudós kanonokoktól, melyek értéke tízezer márkára becsültetett. E tudós férfiak sajátjokból szerezték azokat, mert részt vevén számos, pápáknál és császároknál járt követségekben, ez módjukban állott. – Mind e kártevésekhez járult, hogy a rablók a prépostokat, főespereseket, kanonokokat, ülnököket és más papokat csupaszon, barbár módra, lóhoz kötözve hurczolták meg. Igy beszéli ezt maga a király 1276-ban kelt levelében (FEJÉR, CD. VII/II. 46.)
Kétséget nem szenved, hogy László király e rablásáért tette le Péter mestert a nádorságról, melyet utána Német-Ujvári Miklós viselt. Hanem később még többször találjuk őt a nádori széken: 1278-, 1288-, 1291-ben váltakozva öcscsével CSÁK MÁTÉ-val,* ki előbb és közben több vármegye ispánja, tárnokmester, erdélyi vajda és országbíró volt. A segélyhadakat, melyekkel Otakár cseh király Marcheggnél leveretvén, a Habsburgi ház uralma megalapíttatott, ezen Csák Máté vezette győzelemre, mikoron maga is nagy veszélyben forgott. Végrendeletét Sámbokon (Sámbokréten?) 1283-ban írta meg, mely szerint három birtoka Periese (Eperjes), Nymthy (Németi) és Jech (Jácz) Nyitrában, valamint a (nagy-) tapolcsányi adó haszonélvezete feleségére maradt azzal a kikötéssel, hogy ennek halála után ezen örökös vagyona, gyermekei nem levén, bátyjára Péterre maradjon. 1285-ben már mint «néhai» említtetik.*
FRANKL, A nádori és országbírói hivatal, 158. l.
Szerzeményes birtokát a nőzárdának hagyta, kérvén Erzsébet asszonyt, IV. László nővérét, akkor még apáczát, hogy e végrendeletét hajtassa végre. (Árpádkori új Okmt. IX. 360. – KNAUZ, Monum. eccl. Strigon. II. 194.)
9. CSÁK MÁTÉ NÁDOR VÉGRENDELETE 1283.
Ha végig tekintünk a Csák nemzetségnek országos méltóságot viselt tagjain, nevezetesen – kihez immár megérkezénk – Máténk közvetlen ősein, röviden vitéz katonákul jellemezhetjük őket. Ma a «szablyák»-nak (Haudegen) kategoriájába sorolnák őket. Vakmerő vitézség, féktelen ambitio, büszke, soha eléggé meg nem jutalmazott hűség, korlátolt államférfiúi belátás: ezek közös, többé-kevésbbé kifejlett jellemvonásaik.
Miután «oroszlány» bátorsággal, huszáros bravourral tüntették ki magokat egyik-másik csatasíkon s az öreg király (IV. Béla) nem tette őket azonnal országos bárókká, fiához csatlakoztak. «Majd megmutassák, kik a Csákok!» V. István ügyét diadalra is segítették; hanem pártfogoltjok nemsokára kimúlt, mi nem vált a Csákok előnyére, mert az özvegy királyné, a kún Erzsébet udvaránál nem kellettek. Ott a cselszövő Német-Ujváriak és Pektari Joákimok foglaltak el minden állást, meg a kúnok, ha vitéz emberekre vagy tüzes gavallérokra volt szükség. A Csákok pedig duzzogva visszavonultak. «Hisz majd rájok kerül a sor még; majd megfizetnek akkor az ármányosoknak!» Úgy is volt. Fövénynél levágták a hydra fejét, s attól fogva ők viselték váltakozva az országos főméltóságokat IV. László mellett, kinek az volt legnagyobb szerencsétlensége, hogy főemberei «szablyák» voltak és semmi egyéb.
Ez emberek a legkedvezőbb alkalmat, hogy a magyar nemzet és a magyar király érdekeit előmozdítsák, óvják, elhagyták osonni, mert föl nem fogták és nem tudták felhasználni.
Midőn a magyar nemzet a világtörténelmi nagy eseményt megcsinálta, mely a Habsburgi háznak és vele a német elemnek fölényét a szlávság felett évszázadokra, napjainkig biztosítá, ők politikátlan nagylelkűségökben beérték a dicsőséggel, hogy a római király talán kezet szorított velök, barátságáról biztosította őket és örök hálájáról a magyar nemzetet. – Kiknek rójuk föl a kiskorú Kún László nyomorúlt uralkodását, ha nem főembereinek? Nem voltak ők azért gonosz vagy épen istentelen emberek. Ki mondhatná ezt? Hisz még végrendeletökben is megemlékeznek az apáczákról. Azért, hogy a veszprémi templomot feldúlták, az ország főiskoláját szétszórták, a nemzeti művészet és ipar kincseit megsemmisítették? Nagy kár is ama könyvekért, gondolhatták, melyeket olvasni alig tudtak! Csupán boszújokat hűtötték a Henrik bán fiain, s erre joguk volt! Igy gondolkoztak akkor is a «szablyák», kik azt hiszik, hogy táboruk az ország és kardjok élén csak ők viselik annak érdekeit.
Az ősök jellemét a természet rende szerint öröklik aztán a gyermekek és unokák, mert hisz «nem esik messze az alma fájától», mi sokat megmagyaráz Máténk jellemében. Pedig e jellem fölfejtése nem csekély feladat, s annál nehezebb, minthogy teljesen megváltozott viszonyainkban alig képzelhetjük magunkat oly körülményekbe, melyek közt Máté jelleme kifejlett. Innét van, hogy annyira szétágazók felőle az ítéletek.
