10. A Szép Mesterségek kezdete cz. szobormű (A pásztorleányka) 1820–22. Két rajz: Szeőke Ferencz emlékezete és Csucsuj (1821.)
10. A Szép Mesterségek kezdete cz. szobormű (A pásztorleányka) 1820–22. Két rajz: Szeőke Ferencz emlékezete és Csucsuj (1821.)
1820. deczember 16-án Thorwaldsen visszaérkezett Rómába. «A principálisom Thorwaldsen Rómába hazaérkezett, a vele született egoismus örökösen benne lakik, az elkészült munkáknak örült, utazásába a császárral beszélvén a Schwartzenberg monumentuma kezére bizatott. Jól lehet a császár engem csak félig-meddig esmér, de nem felejtkezett el felőlem tudakozódni, ezen visszaemlékezések csaknem elhitettetik velem, hogy még továbbra is reámemlékeznek, hasonlóképen herczeg Esterházy, végre hogy leveledet tanunak hívjam, tekintetes Kazinczy ur, a kinek is béhuzott szavai könnyeket facsart szemeimből. Levelet tőle nem kaptam, de te köszöntsd.»*
Öcscséhez, 1820 deczember 20-ikán.
A hazulról érkező bátorítások – a szemes Kazinczy, a mint látjuk, már fölfedezte az új tehetséget – s talán Thorwaldsen másféléves távolléte is, annyira megerősítették Ferenczy önbizalmát, hogy 1820 őszén elkezdett «egy márványstátuát a maga számára készíteni: azon név alatt: a Szép Mesterségek kezdete». Egy ismeretes monda a művészet kezdetét úgy magyarázza, «hogy egy pásztorleány, midőn a szeretője el akarván utazni, az árnyékját a homokba békarczolta, hogy e szerint a szeretőjének ábrázatja örökös emlékezetben nála maradna.»* Ferenczy szobra ez első művészt, a pásztorleánykát ábrázolja, a mint a fövenybe rajzolja kedvese arczvonalait.
Öcscsének, 1820. deczember 20-án.
A munka jól ment, s Ferenczyt most már Thorwaldsen jelenléte sem igen bántotta. Szobrán otthon dolgozgatott, szállása mellett való műhelyében, valószínűleg még mindiga Palazzo di Veneziában (14. ábra), a hol Kaunitz herczegasszony rendelt neki szobát, s honnét az új nagykövet, a művészetkedvelő Apponyi gróf alig zavarta el. Ferenczy volt tudtunkkal az első magyar művész a XV. századbeli hatalmas várpalotában, melynek tornyában azóta számos hazánkfia tanulgatta több-kevesebb szorgalommal a művészetet s a Castelli Romani nemes nedűit.
A munka a legjobb nyugtató szer; az egyetlen, a mi a lélek egyensúlyát föntartja. Hatása Ferenczyn szemmel látható; nyugodt bizalommal néz a jövő elé s kritikus mestere nem ejti többé kétségbe. Mint első művészeti vállalkozása idejében, mikor Bécsben pályaművét, a Solon érmet metszette, olyan emelkedett és egyenletes a hangulata most, midőn első nagyobb szoborművét alkotja. Akkor az 1816-os esztendőről azt írta, hogy templomot érdemel tőle; most önmaga hasonlítja állapotát az akkorihoz. «A temperamentumom olyforma, mint a milyen volt az 1816-dikba, valamennyire komor, de a társaságba a legjobb kedvet mutatható, elmebeli tehetségem éles, a jelenvalót könynyen megfogható, az elmultra jól emlékező, munkás, egy mértékletes álommal megelégedő, közönségesen éjfélkor menvén álomra, reggeli hat órára esik felkelésem.»* Másfél évi szorgalmatosság alatt a jó hangulat változatlanul megmarad. 1822 június 19-ikén írja szüleinek: «Ez idő szerint egészségem s állapotom a legjobb, életem rendi szép szerencsékkel tündöklik, úgy hogy kevesen lesznek azok az ifjuk, a kik néhány esztendei szenvedések után oly szép kinézéseket a jövendőre tehetnének és már a jelen valóba is oly nyugodt megelégedéssel lehetnének. Édes reménység az, hogy a hazánknak szolgálatot, kötelességünknek eleget tettünk. – Épen ma végeztem el azon márvány státuát a pallérozásig, a melyről már más levelembe emlékezetet tettem; vagy két hét mulva tökéletesen elkészülvén, a Palatinusnak be fogom küldeni; reménylem hogy elégedést fog találni. Életemet is csak addig kivántam, míg ennyit megtehettem.. » Atyja kérdéseire felelendő, így folytatja:
Szüleinek, 1821. május 16-ikán.
«A mely a mi művességünket illeti, annak a neve is szabad művesség; nincsen semmi régula vagy törvény alá szabva, csupán azon illendőség, hogy az ifjabb tiszteli az öregebbet, őtet tanácsra hívja vagy műhelybe is beáll, máskülönben egy mezei szántóvető ember is annyi státuát csinálhatna, a mennyit akarna, és ha jól csinálja, annyi dicsérete lenne, mint a legelső római faragónak. Én is négy esztendővel ezelőtt nem voltam sem több, sem kevesebb, mint most, csupán azóta nyert figyelmetességek érdemes Maecenásimnak tettek valamivel egy elsőbb karba. Én már most az mesterem műhelyibe is napjába csak kevés órákat, vagy holnapjába kevés napokat dolgozom; a mit dolgozom is, teszem, hogy az ő vagy a világ szeme előtt ne láttassam felfujt kevélynek; hogy én őt tartom egy oly mesternek, a milyen én talán sohasem lehetek. Máskülönben én nekem vagyon egy tisztességes magános szállásom, mellette egy kis tanuló szobám, a hol holmi aprólékosságokat dolgozom is, meg egy műhelyem, a hol márványba vagy agyagba csendes ürességbe dolgozhatom és ha szándékom volna örökre Rómába maradni, állapotom még jobban is beigazíthatnám.»
IV. A SZÉP MESTERSÉGEK KEZDETE (PÁSZTORLEÁNYKA).
Márvány. Nemzeti Múzeum.*
A Szép Mesterségek kezdete (Pásztorleányka). (101. l.) Weinwurm A. fölvétele.
1822 augusztus 13-ikán fejezi be végleg a Pásztorleányt; 14-ikének hajnalán sietve, «csak rosszul öltözött betűkkel» faragja talpkövére: A VX. IOS. PALAT. SEM. AVG. ART. INI. PANN. VIND. POST.
BVDAM. RICVP. CXXXVIII. AN.* «Azomba az asztalos megérkezett; még utolsó kötelességemet megtettem, a legnagyobb vigyázással, magam tulajdon kezével farekeszébe béhelyezhettem, kivántam szerencsés megérkezést és a magyar művész égen boldog derülést. Utitársul adám Csokonait, a ki őt Budáig be fogja kísírteni és onnan Debreczenbe, mint született földére, a collegiumba fog küldetni, ezen előírással: CSOKONAI; a hátulsó részire FERENTZI SC. TALE MER.»*
Öcscse figyelmezteti az évszám hibás voltára, mire ő 1823 Február 1-én így felel: «A Buda visszavételéről írt jegyzés valóban hibás, én a’ Pest visszavételét a kiíráskor a budaival összezavartam.»
Öcscsének, 1822. augusztus 31-ikén.
A Pásztorleányka, vagy mint Ferenczy hivatalosan nevezi «A Szép Mesterségek kezdete» (IV. melléklet) irodalmi tartalma mellett meglep fölfogásának szobrászi voltával. Az alak szerkesztése, egyensúlyozása kifogástalan; olyan a minőt Canovánál hiába keresünk. Canovának egyetlen hasonló guggoló helyzetű alakja, a Történet allegoriája Emo tengernagy emlékén a velenczei Arsenalban, sokkal nyugtalanabb; a két kar és a két szárny négyes ága igazán szélmalomszerűvé teszi szerkezetét.
Ha Ferenczy közvetlenül nem tanult is Thorwaldsentől, ha szerkesztő elveit tudatosan nem sajátította is el, a műhelyben készülő munkák észrevétlenül idomították képzeletét, s a nyugodt összetartás felé hajtották. Thorwaldsen ez időbeli két munkája, a Ganymedes, melyen (a sason) Ferenczy is faragott, s a Guggoló nő a Fruekirke ormába szánt Szent János predicataiójából, lebeghetett előtte, midőn pásztorleányát kigondolta.
A részletekben azonban Canova tanítása érvényesül. Erre vallanak különösen a kezek, kecses újjtartásukkal, s a derékig érő, ott átövezett ruha, mely a Hebe köntösére emlékeztet. A részletekben egyúttal sok a kifogásolható is; főleg a ruha nehézkessége, a hajlékok durvasága s a testfölület élettelen simasága. Sajátságos, hogy míg Thorwaldsentől tudatosan nem tanul semmit, sőt nem is akar tanulni, öntudatlanul mégis annak fő erénye, a biztos szerkezet, lopózik e szoborba; Canova ellenben, a kit szeret és rajongva tisztel, a ki tőle telhetőleg tanítja és javítgatja, nem tudja reá átruházni jó tulajdonságait, a ruha realistikus könnyűségét s a meztelen test meleg életét.
Hiányai mellett is e kedves szobor megüti az egykorú szobrászat átlagos mértékét, és Canova és Thorwaldsen kivételével a többiek munkája mellett szégyen nélkül megállhat. Újság, új útak keresése, kitörő egyéniség, sőt határozott elvszerűség sincs benne; azonban rendes iskolázottság nélkül való négy esztendős szobrászkodás eredményének meglepő. Komoly szándék gyümölcse és komoly folytatást igér.
18. CSUCSUJ, A FEKETE SEREG ORPHEUSA. SEPIA. MAGYAR TÖRTÉNETI KÉPCSARNOK.*
Csucsuj, a fekete sereg Orpheusa. (103. l.) Jelentékenyen kisebbítve.
A Pásztorleány alkotása közben, még 1821 tavaszán, Ferenczy két rajzot is készített, melyeket a nádornak beküldött. E rajzok a Nemzeti Múzeumból a Magyar Történeti Képcsarnok gyüjteményébe kerültek. Az egyik domborművű fali síremléket ábrázol «Szeőke Ferencz tiszteletére, tudniillik három testvérek, a Hit, Hűség, Szeretet az ő sírboltját egy külömb-külömbféle virágokkal font koszorúval megtisztelik».* Alatta egy rossz leoninus pentameter, melyet Ferenczy tán maga szerkesztett:
Szüleinek, 1821 május 16-ikán.
Hit, Hűség, Szeretet, Szőke Sirbóltya felett.
A kezdetleges irónrajz nem jobb a versnél; a három testvér a Canova bécsi Krisztina síremlékén látható három nőalaknak gyönge utánzata.
A másik rajz (18. ábra) «Mátyásynak azon verse szerint:
«Csucsuj, a Fekete sereg Orpheussa,
Ki ha muzsikájával az Estvét megkéri,
Még a Viradta is múlatságban éri»
Ki ha muzsikájával az Estvét megkéri,
Még a Viradta is múlatságban éri»
szintén domborművet ábrázol.
A rajzon Thorwaldsen nyomok. Az ülő férfi, ki Csucsujt hallgatja, egyike Thorwaldsen legjellemzőbb s leggyakoribb motivumainak; a hulló Estve, az emelkedő és virágotszóró Virradta pedig az Éjjel és a Nappal híres két domborművének torzképei.*
Ferenczy a nádor számára következő mulatságos magyarázatot mellékelte:
«Csucsuj ein Seitenspieler aus Klausenburg von welchen der Dichter Mátyásy in einen Briefe, an seinen Freund zu Pest, nach unter schriebenr art meldung macht, der schöne Ausdruck des Dichters gefiel mir so sehr, dass ich mir vornahm, selben in Kunst aufzufassen: – in folge dachte ich dem Csucsuj sittzend, mit Pastoren und Pastorinnen (pásztorokkal és pásztornőkkel!) umgeben die im zuhören, eifer süchtig ist einer, mit der Flőte in der Hand: indess sein Freund ihm auf den kommenden Morgen weisst: auf der andern – seite ist die herabsinkende Nacht: in untern grunde ein liegendr Fluss Gott, der, der Szamos sein könte, ganz verwirrt weltz sich um auf diese begebenheit das der Morgen brikt herein – und die, leite beyn Unterhaldung, – – und – und – – Ferenczy. »
Különös jelenség ilyen gyermekes ügyefogyottság rajzban, egyidejűleg olyan figyelemreméltó ügyességgel tervezésben és mintázásban, mint a minőt a Pásztorleánynál tapasztaltunk.
