11. Útiterv. – Az ösztöndíj meghosszabbítása. – Az esztergomi templom. – Canova halála.
11. Útiterv. – Az ösztöndíj meghosszabbítása. – Az esztergomi templom. – Canova halála.
Midőn Ferenczy 1820 végén Pásztorleányát elkezdette, a művészeti mellett gyakorlati czél is ösztökélte. Ösztöndíjas három évéből kettő már-már lejárt; s a nádortól a negyedik évre utisegélyt szándékozott kérni, hogy római tartózkodásának befejezése után európai körutat tehessen. E kérése pártfogójának szánta a Pásztorleányt.
1821 tavaszán bejelenti a nádornak utazási szándékát s hivatkozik készülőben lévő szobrára. Egyúttal munkássága bizonyítékaként a két említett rajzot is elküldi. A nádor gróf Pálffy útján felel: Thorwaldsentől is helybenhagyott pontos utitervet kér. Ferenczy, ki József öcscsével együtt akarta európai útját megtenni, a következő tervben állapodik meg: «Rómából Neapolba, onnan vissza Rómába, annak utána Florencz, Mailand, Helvezia, a Renus mellett le Amsterdamig, onnan London, vissza Páris, Lyon. Legalább is három holnapi mulatásra: Strassburg, Berlin, Leipzig, Drezda, München, Bécs.»*
Öcscséhez, 1821 szeptember 19-ikén.
Ferenczy az előzmények után bizton várhatta, hogy a nádor az utitervet helyben hagyja s a kért segélyt megadja. A válasz azonban nagy meglépetést hozott. 1822 elején kapja a feleletet, melyben a nádor az utazás tervét egészen elejti, helyette a lejáró ösztöndíjat két évre meghosszabbítja és 350 Rf-ról 600-ra emeli. «A Palatinus – írja a művész – és az esztergomi érsek Magyarország prímása plánuma szerint én még más két esztendőt a pensio megnagyobbítása és hosszabbítása mellett Rómába fogok tölteni, mivel a fent említett prímás egy templomot építtetvén, énnekem kellene az abba tartozó míveket készíteni, a mely ha az én plánumom szerint elsülne, elégséges volna egy classicus Kunstauctor nevet elkapni, a mely alkalmatosság e világba ritka szerencse. Most épen különös levelezésim vagynak felőle.»*
Szüleihez, 1822 február 16-ikán.
Még két év Rómában anyagi gond nélkül, biztos alkalom emlékszerű művekre: az ifjú szobrász joggal írhatta, hogy élete rendi szép szerencsékkel tündöklik. Egyelőre ugyan még nem foglalkozik az esztergomi székesegyház számára készítendő szobrokkal; minden igyekezetével a Pásztorleány befejezésén dolgozik. Mint tudjuk, azt ez év augusztus 14-ikén végre útnak indítja s most a túlfeszített munka után néhány napi pihenőt engedve magának, kirándul a sabin hegyek közé.
«Ekkép 17-ik éjfélen a delisánczra ülvén-írja-reggeli 9 órakor Valmontonban értem; szép kis mezőváros, de én semmit sem találván, a mely engemet feltartóztatott volna, kivévén a szép vadon vidékjét, egy fölöstököm után lóhátra ültem és egy útmutató segítségével szinte ebédre Palestrinába (hajdan Praeneste) régi városba értem; fundálását még a trójai harcz eleibe teszik; itten lett volna valami nevezetes látnivaló, de épen templom vagy egy szent innepe lévén, az egész nép dobzódás s vendégségbe foglalatoskodott. Én magam is minden más dolgokról gondoltam, mint a magam tulajdon művészségéről s csakhamar egy római jóbarátom d’Angelis nevű úrra akadván, engemet egy jó barátjához vezetett, a kinek háza itt az első rangot viszi. Estvefelé lófuttatás tartatott, annak utána tüzi játék, s végre a fent említett háznál egy igen derék musikális akadémia, a mely egész két óra éjfél utánig tartott: különösen kimutatta magát egy Giordani nevű leány az éneklésbe. Nevezetes az úgynevezett Ciclopsok fala, a mely a városnak bástyáúl szolgál. Ez egy régi fal, csupa négyszegletes kövekből fainan öszveeresztve mész nélkül épűlt. Itt másnap reggeli hat óra tájba, hirtelenibe csak egy öszvért találhatván, négy óra folyása alatt Tivoliba értem. Az út bár egész kietlen és elhagyott is, de mégis találtam rajta, a mely engemet gyönyörködtetett, kiváltképen egy hatalmas kővel kirakott országút, a mely hajdan Palestrinából Rómába vezetett. Tivoliba megnéztem ujra azon nevezetes vízzugót vagy rohanást s még azon nap ebéd után Rómába visszakocsiztunk.
«Gondolhatod kedves öcsém micsoda örömet s megelégedést okozhatott oly sok fáradsággal készült munkáim útra való küldése. Ezen mostani tett szerencsés rövid utam, azon hegyek vidéki finom levegő szívása, egészen ujra szültek. – Legelső gondom volt a már rég megigért két testvérek s nekem kedves barátnéim portraitja készítése, a kiknek egyiké a fent említett d’Angelis úrnak felesége. Ezen kettőknek több virtusaihoz számláld, hogy igen jó hegedüsök; a férfiak közül is, most Rómába senki sem mérkőzhetne velek. Több kedves estvéket töltök házoknál; míg Rómáról, addig róluk is emlékezek. Kezdettem valami aprólékos készületeket az esztergomi templomhoz is tenni, mint nevezetesen a frontispitiumjára egy bassorilievot componálni; tárgyúl választám Krisztus a doktorok közt. Ezt addig csak lerajzolom, beküldöm; ha a tárgygyal és én velem megelégednek, úgy én igen fogok örülni.»*
Öcscséhez, 1822 augusztus 31-ikén.
A két képmásszobornak nyoma veszett.
A Rudnay herczegprimás számára készülő munkák serényen folytatódtak. Október « 17-én herczeg Rudnay Sándor úrtól levelet kapván tudósít, hogy az esztergomi templomba vezető lépcső két oldalán két angyalnak kellene állani és fejér márványból, mely az ő uradalmába találtatik. Szinte 15 lábnyi magasságú, s addig kívánja, hogy a modelljét gipszbe, kicsibe készíteném el, és ő neki minél előbb beküldeném és most azon dolgozom, két és fél láb nagy. Ezek valóban nagy alkalmatosságok, ritka szerencsék; a kinek szíve s lelke vagyon, vagyon rajta birkózni való; csaknem el lehetne mondani, hogy ezek munkák all’ antica, azaz nagyfogásúk».*
Öcscséhez, 1822 október 23-ikán.
Az őszt ez a munka tölti ki. 1823 január 11-ikén elküldi a két cherubim gipszmodelljét s a templom oromdomborművének rajzát Esztergomba.
1822 október 20-ikán «érkezett Rómába a hír, – irja Ferenczy – hogy a nagy Canova a született földén, Venedig vidékén meghalt. Az itt levő akadémiai professorok és tanulók akartak egy halotti pompát tartani az ő emlékezetére, bár teste jelen nem volt is, de a camera ellentállott, hogy várakoznának; mondván, midőn egy Canovának funerál pompát akarnának tenni, annak valami alacsony csekély korúnak nem lehetne lenni. Most magam sem tudom, mi lesz belőle.
«Sokat vesztett Canován Róma és a művészség, azok közt én is, a ki az ő munkáit Bécsbe bámultam, őtet csak látni Rómába jöttem, négy esztendeig véle állandó barátságba éltem. Utolsó nálam lételekor nyájasabb, mint valaha, sok dolgokról beszélgettünk, nevezetesen az esztergomi főtemplom s ahhoz tartozó munkák felől: szinte utolsó szava a volt hozzám: »midőn te hazádba vissza fogsz érkezni, majd meglásd, milyen jól fognak hazád fiai felvenni». Mely profetiája máris láttatik beteljesedni. »*
Öcscséhez, 1822 október 23-ikán.
Az elhalasztott gyászpompa három hónappal későbben tartatott meg s a hű tanítvány így számol be róla öcscsének: «Tegnap 31-ik január tartatott itt Rómába a Canova halotti tisztelete: nyilt szívvel szólván, nekem teljességgel nem tetszett, és csak annyit csinálni, kár volt eddig várakozni; jól lehet az látszott, hogy a költséget nem sajnálták, egy egész templom fekete posztóval ki volt vonva és több ő tőle készült gipszmodellok ki voltak téve, az egész templom viaszgyertyával illuminálva, de a templom közepén felrakott sirhalmon semmi allegoriai figura nem volt, kivévén a maga tulajdon kezétől dolgozottal, de azok ide nem illettek, mint példának okáért tetein állott a Vallás, allegoria, ő tőle készült, nemes vidám állásba egy templom Kárpitjába illő és jól áll, de nem egy sirbolton; az egyik oldalán vagyon az a Genius a levegőbe, a bécsi Augustinus templomból, a mely a Mária Krisztina portraitját viszi, a helyt itt az ő pecsétnyomóját. Jobban állhatott volna egy együgyű figurácska minden sirhalom nélkül, a mely az ő nevét egy emléktáblába írja, vagy a Művészség, a mely az ő tőle visszahagyott szerszámokon aggódoz, – Olaszország, a mely az ő sirboltját siratja vagy Róma, a ki őt koronázta s a t.
«Másrészről vagyon igazságok, mert nincs ma Rómába egy oly képfaragó, a ki az ő érdemeihez illő emlékoszlopot készíthetne; a mit Canova másnak adott, az ő tőle meg van tagadva. – Továbbá szükséges még jelentenem, hogy igen megszaporodott ezen ember irigyeinek a száma, úgy hogy jobb szeretnék, ha már nem is beszélnének felőle, kiváltképen a művészek!»*
Öcscsének, 1823 február 1-én.
Ferenczy nem is sejti, hogy nem a művészek irigysége kisebbíti mesterét. Canova lejárt idők embere volt, s minden korszakot az utána következő ítél meg legkeményebben.
