10. Ferenczy 1830–39. – Anyagi viszonyai. – Szülei halála. – József öcscse.
10. Ferenczy 1830–39. – Anyagi viszonyai. – Szülei halála. – József öcscse.
Ferenczy anyagi, családi és baráti viszonyai a harminczas évek elején nagyrészt megváltoztak. Öt esztendei márványkeresés után, mely minden pénzét megemésztette, – Rudnay és Vay segélyét az ő hazahozott kis «takarékmennyiség»-ével együtt – végre elkészíthette szobrait, s jövedelemhez jutott. Egyszerű, józan, igénytelen életmódja mellett fölöslegét megtakarította, s tán örökség révén is, némi vagyonra tett szert. 1832-ben egy kis szőllőt vett magának Fóton, s öcscsének gyakran ír boráról, vagy hívja őt szüretre. 1834 október 9-én pedig «egy közönséges licitatión Budán, Magyarország fővárosa várába, az Országház utczába a 100. numerusu házat 12.000 váltó forintokon»* megvette. A földszintes házat átalakította, a hátsó részre emeletet épített, s így saját ízlése szerint, sajátjában rendezte be műtermét. Emellett a vizivárosi műhelyt is megtartotta.
Öcscsének, 1834 november 4-ikén.
1831-ben vesztette el agg szüleit. Április havában halt meg édesanyja, miről öcscse leveléből értesül. «Rimaszombatból írt leveledet, – feleli neki, – igen hamar, 15-ik ápril délután négy órakor kaptam, a mely engem annyira levert, hogy egész estve, egész éjjel nyughatatlankodtam, nem a kimuláson magán, hanem hogy annak az anyának, a ki engem annyi szorgalommal, fáradsággal nevelt és szeretett, 39 esztendős koromba egy napi örömöt, mintegy visszafizetés fejébe okozni nem tudtam, és hogy ennélfogva már most mind késő az akarat is. Én már husvétra is hazaszándékoztam, de most, ha mind késő is, de egy hét múlva haza megyek, és most is mennék, ha az idő kellemetesb volna: legalább fél hervadó épségbe hadd közelítsek, ha két ölnyire is, a szent ártatlan tetemekhez. Én ma a fekete fátyolt kalapomhoz tettem, kérlek te is tedd aztat, a belső fájdalomnak legyen külső jele is; és holnap kezdetek egy darab kő kifaragásához, minden figura és czifraság nélkül, mely a sírjához tétessen.»*
Öcscsének, 1831 április 7-ikén.
Ugyanezen nyáron kitört a rettenetes kolera járvány, mely Magyarország lakosságát megtizedelte. Ferenczy a nyarat Ruszkiczán töltötte, márványbányájában; időközben atyja a járvány áldozata lett. Neje mellé temették, s a kettős sírt fia öt kőlapból összerakott egyszerű emlékkel jelölte.*
A fedő lap felírása: Ferenczy István Egy Igaz Atya Hazafi És Polgár A Cholera Áldozattya El Esett. – Így Három Holnap Multával A Kegyes Hitvest Ezen Sírba Követte 1831. – A két hosszanti oldallapon pedig ez olvasható: Kálnay Máriának Ferenczy István Hitvesének A Két Ferenczy Annyának Sírhalmára – Hogy Egy Hív Férj És Maradéki A Jó, A Kegyes, A Szerető Anyának Hamvait Könnyeikkel Áztathassák Ezen Kővel Megjelelni Akarták.
Hivalkodó sír helyett nemesebb emléket szánt Ferenczy szüleinek. «Az atyánk házát akarnám megtartani, – írja öcscsének, – és az egészet kertté formálni, a mely ezt a nevet viselné Ferenczy kert; , a hol a két ágy volt, ott egy kapujárást csinálni és két oldalon két valami kijelelt fát ültetni, a mely az édes atyánk és édes anyánk utolsó elhunyását nemcsak nekünk, hanem mindennek megmutatnák, de kivált, hogy azon falak között valami hásártékozó nép lakván, ne dúlja; így szüleinkre reáillik: quae mihi negavit iniqua turba, post obitum duplici moerore addet honos; és ez ne lenne se gyümölcsös, se konyhakert, hanem inkább luxus, anglus, vagy vadon a maga természetiségébe.»* Az áldozatkészségre mutató szép terv megvalósult; a házat lebontották, helyébe árnyas kert került, melyet az utódok önzetlen kegyelete a mai napig megtartott. (111-ik ábra.)
Öcscsének, 1832 január 1-én.
Szüleik elhunyta, ha lehet, még bensőbbé tette a két testvér barátságát. Ferenczy József, ki bátyja római tartózkodása alatt Patakon diákoskodott, tanulmányai befejeztével miskolczi professor lett; 1827-ben azonban ott hagyta állását, s az utrechti egyetemre ment theologiát hallgatni. Két év múlva doktori oklevelet nyert, s haza térvén, Sárospatakra hívták papnak. Bátyja ez alkalomból egy közös pecsétnyomót tervez, azt Wiligut budai vésőmesterrel elkészítteti s elküldi neki. (61-ik ábra.) «Maris nénénktől küldök egy újra mondírozott ócska nádpálczát, – irja neki ez alkalomból – és ha már tiszteletes leszel, egy pecsétnyomót, a nagy hitelesség, holmi igaz testimoniálásid pecsételőjét. De kimeríthetetlen gondolatok ötlenek fejembe, mi legyen egy pecsétnyomó és sokszor micsoda abususok történnek vele. Ezen pecsétnyomónak magyarázatja: egy a földről felemelkedő grádics, és ellenbe egy a kősziklák közt bujdosó kigyó, ennek tetejébe a nap; a legalsó grádicson egy görög II, a legfelsőn egy n thíta; az első a Pratica philosophia, a másik a Theorika, a melyből származik aztán a Contemplativa és Isteni dolgok esmérete; tehát ezen pecsétnyomónak fele te reád alludál, fele pedig én reám: ezen két úton egy czélra való törekedésünket.»*
Öcscsének, 1830 márczius 17-ikén.
A fiatal pataki tiszteletes, a mint református paphoz illő, csakhamar meg akar házasodni. Kéri bátyja tanácsát, s ez, kinek lelkében tán még mindig a római leány képe él, érdekesen válaszol neki:
«Sokszor és sok okokból szerencsétlenségnek lehet nevezni magyarnak születettnek lenni: de minden bizonynyal legnagyobb szerencsétlenség, ha az ember házassági életre akarván lépni, egy magyar leányt férjhez, még pedig kalvinistát, mint teneked, (ex offitio) kell venni. Talám csak én velem bánt a sors oly mostohán, hogy sem szegény, sem gazdag s leggazdagabb, sem szép, sem rút szerelmét csak kis ideig sem bírhattam és birni nem is óhajtottam. Bárcsak valakinek magyar feleségét magamévá tenni kívántam volna, pedig sokszor erőltettem is magamat; gyakori utazásimba, ha valami vendégfogadóba beszállván, még a szobaleány is, ha németül jól beszélt is, de ha magyarul is jól tudott, már éreztem egy különös antipathiát, melyet magad nem hinnél. Itt a gróf-Sándornál laktomba, a szobaleányok gyakran változnak, most ez, majd amaz, én reggelenként műteremembe menvén, a kulcsot visszahagyom, estve hazamenvén már az öszverámoláson meg tudom, ha magyar vagy más valami. – Könnyen kifejtem én magamnak az egész problemát. Én egy művész vagyok, egy hiú és Magyarország első művésze, ha első, nem csuda; ha leányaink művészi gustussal nincsenek nevelve, nem találhatom én itt fel azon asszonyokat, a kik az én műhelyemet műteremnek, munkáimat művnek nevezzék; ezt gyakorta leporozza, ápolgassa s más képfaragók munkáival öszvehasonlítsa és az elsőséget az enyimnek adja, a kik az én szüleimet, testvérimet óhajtsák, szeressék, csak csupa curiositásból is, hogy ugyan hogy néznek azok ki; a polgári rendből még csak álomba sem jött előmbe. – Ezekből sajdíthatod, micsoda bátorsággal megyek a tanácsadáshoz az utolsó leveled párosodás példálózgatásához, melynek és oly helyen szükséges voltát megesmérem: a Samariai leányt annyira nem esmérem, hogy róla valamit mondhatnék, te több ideig tartózkodván Rimaszombatba, talám valami kis esmeretséged is lehetett és indulatinak spióna lehettél? Nem szólok hát senkiről, csak valami érzésimet közlöm: Nullum sine exceptione. Hegyaljait ne végy, Miskolcz, Debreczen legjobban tetszene, felföldi, mint Gömör s a t. nagyon jó, legjobb lehetne, de ritkább, mint a colibri madár. Pénzért ne vedd, de szegény ne legyen, olynak nézd, mint egy barátságos együttkereskedést: a te hivatalod most hoz ezer w. forint interest, nagyon igazságos volna, ha annak, a ki veled örök compániába akar lépni, ugyanannyi volna és pedig nem még szülei halálára várni: becsülöm én a más európai nemzeteket, a kik menyegzői ajándékot, (vagy Dos) ismernek. Más a mesteremberség, s falusi gazdák dolga, a kik együtt gyűrik a világ baját, kivált Magyarországon. Azt mondá egykor egy valaki, a ki maga is egykor házas volt, később megholt a felesége: ein Weib ohne Geld, immer eine theure Maetresse. Egy asszony-feleség pénz nélkül, mindenesetre egy drága ágyas. – Goldoni azt mondatja egy színjátékosával, a ki egy barátjától ily foglalatú levelet kapván: «barátom megholt N. N., a szép özvegy feleség 300.000 forinttal maradt vissza. Az egész világ azt beszéli, hogy te neked legjobb volna azt elvenni». Feleli magába: «nekem feleség, ha annyi pénzzel is, inkább a negyednapos hideg. Míg magam vagyok, kevesebb is elég, ha együtt volnánk, több is kevés lehetne». – Ládd, ha nem volt min rágódnod, adtam én elmezavarót.»*
Öcscséhez, 1830 október 23-ikán.
E korban általános a panasz a magyar nőnevelés ellen, s Ferenczy levele csak a közfölfogás kissé élesebb kifejezője. Mikor Fáy András atyja kívánságából végigjárja Gömör és Nógrád lányos házait, szintén keservesen panaszkodik Kazinczyhoz intézett soraiban. Az 1825-iki országgyűlésen is hasonló vádak hangzanak. A magyar lány vagy teljesen parlagiasan nőtt föl atyja birtokán, vagy pedig rossz nevelőintézetekben, néhány idegen szót csacsogó, fölületes, hiú és affectált bábbá fejlődött.
Ily en elmefuttatások alig hatottak buzdítólag, s Ferenczy József csakugyan nőtelen maradt. 1834-ben Pozsonyban találjuk, mint diétai papot. «A te mostani helyheztetéseden örvendek, – írja neki bátyja, – mert nem is kis szerencse egy valódi gondolkozó lélek embernek, a ki minek utána élete fele részét az oskolákba, akadémiákon, csupa theorián töltötte, a praxisos életre fellép, és látja a nemzeti gyűlésbe az ellen s érte mondott okoknál fogva dolgok eldülését, kivált ha még hozzájárul a mindennap esti jó könyvek olvasása is; azok az intrigok, caballák, nagy haza s emberiséget szerető szivek, a kik a király úrszékinél megjelennek; bármely hasznát vegye neked ezen gyűlés mint papnak, bármely tekintetbe tartson mint papot, de te ne mulasd el ezen gyűlésből azon hasznot húzni magadra, a mely téged most és örökre boldogít».*
1834. február 22-ikén.
1836-ban kassai pappá választották, s itt maradt élete végéig. Ha csak lehetett, ezután is találkoztak személyesen; ha nem, levélben közölték egymással örömeiket s bajaikat. Egymást segíteni, szóval, pénzzel, tettel, mindig készek voltak. Az évek csak fokozták az immár érett két férfi rajongó szeretetét egymás iránt, és soha egy perczre meg nem zavart egyetértésük két nemes lélek összhangjának ritka példája.
