11. Társasága 1830–39. – Döbrentei. – Fáy András. – Fáy és Ferenczy egyénisége. – A fóti szőllő. – Végrendelet 1834-ben. – Vörösm…
11. Társasága 1830–39. – Döbrentei. – Fáy András. – Fáy és Ferenczy egyénisége. – A fóti szőllő. – Végrendelet 1834-ben. – Vörösmarty. – Schodelné. – Láng Panline. – Az 1838-iki árviz.
Lassankint Ferenczy baráti köre is megváltozott. A főúri salonokból, hol úgy sem találta jól magát, elmaradozott; jó emberei, Brunszvik, Ürményi, Kulcsár elhaláloztak, s ő Fáy András házában lelt kárpótlást mindannyiukért. Döbrenteivel való jó viszonya egy ideig még fönnállott; 1830-ban ennek köszönheti a Virág emlék megrendelését; valószinűleg ennek is volt része abban, hogy 1832-ben az akadémia levelező tagjául választották; ezentúl azonban megszakad érintkezésük. A hiú és uralkodni vágyó Döbrenteit fondorkodásai úgyszólván mindenkivel összeveszítették; Kazinczy a magyar Clavigónak keresztelte el; s úgy látszik, mikor még az epétlen Fáyt is kikezdi és fölháborítja, Ferenczy is elidegenedik tőle. Határozott összeveszésről vagy ellenségeskedésről azonban nincs közöttük tudomásunk.
Fáy András 1822-ben költözött Pestre. Ferenczy nemsokára hazatérte után megismerkedett vele; lehet, hogy Fáy huga, Koós Istvánné révén, a ki a Rimaszombattól félórányira levő Jánosiban lakott. A két java korabeli férfi – Fáy hat évvel volt idősebb Ferenczynél – csakhamar megszerette egymást s egész életre szóló barátság szövődött köztük. Fáy 1827-ben a Józsefvárosból beköltözött Kalap-utczai házába, melyet az akkori közélet jelesei sűrűn kerestek föl. A leggyakoribb és legszívesebben látott vendégek Vörösmarty és Ferenczy voltak.* Az elválhatatlan trias a nyári délutánokat azonban inkább kinn töltötte Fáy ferenczvárosi kertjében, a mai Üllői-kaszárnya helyén, hová Bajza, Zádor, Bugát is gyakran kijártak, s a hol a szép Sziráki Zsuzsa rendszerint egy-egy pohár aludttejjel uzsonnáztatta meg a lapdázásban, futkosásban kiizzadt vendégeket. Ferenczy és Fáy viszonya csakhamar oly bensővé vált, hogy ez utóbbi, Sziráki Zsuzsival való titkos esküvőjére, 1832-ben Ferenczyt kérte föl egyik tanunak. Ugyanezen évben jelent meg Fáy irodalmi fő műve, A Bélteky-ház «Ferenczy Istvánnak, hazám lelkes művészének, barátomnak» ajánlva. S ugyancsak 1832-ben a baráti hármas Fóton három darab szőllőt vásárolt egymás mellett, Fáy 3400 négyszögölnyit, Ferenczy és Vörösmarty egyenkint körülbelül 1600 négyszögölnyit. E két részt később szintén Fáy váltotta magához, ki 1837 tavaszán kis házikót is építtetett a szőllő végében. Egy alkalommal az építést megtekintő társaság minden tagja egy-egy téglát rakott az emelkedő falakra. A kedves jelenet emlékét Ferenczy márványtáblával örökítette meg, a következő felirással: «A barátság ezen falai közé, a midőn épülnének, vidám enyh óráik között követ rakának: Barabás Miklós, Bajza József, Bugát Pál, Czuczor Gergely, Fáy András hitvesével, Fáy Ferenczné leányával, Ferenczy István, Luczenbacher János, Pólya József hitvesével, Szontagh Gusztáv, Vörösmarty Mihály. Május 30. 1837».* E gyönyörű fekvésű szőllőben tartattak a vidám fóti szüretek, melyek közül az 1841-iki vált Deák és Kossuth jelenléte, s Vörösmarty Fóti dala révén különösen nevezetessé.
Ferenczy 1828-ban itt találkozott először Kazinczyval. L. a 160-ik lapon.
Badics: Fáy életrajza. Budapest, 1890. 618. l. A szerző ugyanitt megjegyzi, hogy «a házikó romlófélben ugyan, de még áll, a márványlapot azonban jelenlegi tulajdonosa, Mihálik János, talán hogy biztosabban megóvja, haza vitette».
48. ÖNARCZKÉP A 30-AS ÉVEKBŐL. MÁRVÁNY. SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM.*
Önarczkép a 30-as évekből. (217. l.) Weinwurm A. fölvétele.
A haza mindenesét s az ország első szobrászát számos rokon vonás kapcsolta egymáshoz. Mindkettő kedélye alapjában érzelmes; az érzelmek mélyét azonban Fáynál józan életbölcsesség s társaságban pajzán ötletesség takarták, Ferenczynél hallgatag fatalismus s gyermeteg örülni tudás. Mindketten az egyszerű és mértékletes élet kedvelői: kerülik a külső csillogást s fő jutalmukat öntudatukban találják. A bírálat sérti ugyan érzelgős kedélyüket, s kihívja önérzetüket; viszont a magasztalás elől riadtan vonulnak vissza nemes szerénységük mögé. Egyaránt lángolnak a közért, s annak áldozzák minden tevékenységüket; egyaránt erős nemzeti érzésük, és komoly az életről s kötelességeikről való fölfogásuk. Politikai elveik is találkoznak a «fontolva haladás» gondolatában; Ferenczy kissé tán demokratikusabb, de szintoly ellenzője a demagogiának s a forradalmárságnak, mint barátja. Fáy, ha nem is ért a képzőművészetekhez, tudja azok fontosságát, s mindent megtesz előmozdításukra; a mellett határozott zenei tehetség, és jó hegedűjátszó. Ferenczy gyönyörűen énekel; buzgó opera- és hangversenylátogató; s így az egymást értés s a közös érdeklődési kör szinte mindennapossá teszi érintkezésüket. Fáy elhalt barátja fölött tartott emlékbeszédében mondja, hogy «nekem 33 évi szoros barátság s majdnem naponkinti meghitt társalgás milliók fölött nyújtottak alkalmakat, kiismernem a többség előtt nem kevéssé zárt és áthatlan keblű művésznek erőit, méltatnom ritka szilárd jellemét, becsülnöm kristálytiszta erkölcsét, szeretnem baráti meghitt körökben csaknem gyermeteg kedves kedélyét».* Ugyanitt nemesen érzett s meggyőző képet fest Ferenczyről, az emberről: «Midőn kitűnt vagy éppen csillogó tulajdonokkal bírt férfiakról emlékezünk, megvesztegettetve amazok által, rendesen könnyen símulunk el nemcsak emberi gyarlóságaik mellett, – mit a kegyelet méltányossága meg is kíván – hanem erkölcsi foltjaik, sőt jellemsülyedéseik mellett is. – Ferenczynknek nincs ily engedékenységünkre szüksége. Az ő jelleme és életfolyama feddhetlen s kristálytisztaságú vala; keblének nemes ízlése mívelt, érzelme magasztos, miket ritkán bírt ugyan szavakba önteni, miket azonban biztosabb baráti töredékesen is becsülve értettek meg Fiúi, testvéri, baráti érzelmei lángolának keblében, s azok iránti kegyeleteinek nem volt határuk. Kevés barátit annyira kímélte kegyeletével, hogy velök társalkodva sohasem búsította őket körülményei kedvetlenségeivel, küzdelmeivel s azon sebek megnyitásaival, miktől keble vérzett. Mindenkor csak vidor, derült kedélyét forgatta baráti felé, úgy hogy balsorsa körülményeit rendesen csak akkor tudták meg ezek, mikor már azok senki előtt titkok nem valának. Ezen kegyeletessége nemcsak barátira, jóakaróira s a hon jeleseire, kiket forrón tisztelt, hanem általában minden ismerőseire, alárendeltjeire, sőt háziállatjaira is kiterjedt. Tisztelve mosolyogtuk meg egypár ily kegyeleti jellemvonását. Nagyobb körökben művészünk zártkeblű és szótlan volt; túlszerénység mellett, tán azért is, hogy miként a csiga, ha csápjával kemény tárgyakra tapint, héjába húzza be azt, úgy ő is saját magába vonult vissza azon nemjóakaratok elől, mikkel gyakran találkozott. Ezen túlszerénysége nem keveset ártott ekintélyének a közönség véleményében. Sokan sokat helyeznek a külsőkben, s a túlszerény rendesen hátrányban marad. Követelnie szükség az emberek közt olykor-olykor az érdemnek is; arról, ki nem követel, azt hiszik, nincs is követelni valója. Ezen túlszerénység művészünkben annál ritkább és becsülendőbb tulajdon volt, minél általánosabb azon megjegyzés, hogy a jelesebb íróknál, művészeknél rendesen élénkebb a hiúság és büszkeség, mint másoknál. És ez igen természetes. A keblökben élő génius, mely őket ezerek fölött tünteti ki, a köztisztelet és csodálat adója, melylyel a közönség ritka tulajdonaiknak s tán érdemeiknek is hódol, könnyen túlragadhatja őket a szerénység korlátain. Ferenczynél e hiúság sem ment az öntudaton, önérzeten túl soha. – Kegyelettel tisztelte ő minden jelesét a hazának. Ő volt az, ki egy nálam gyűlt kis baráti körben, barátját Kazinczy Ferenczet, egy szomorúfűzgalyból font koszorúval tán először koszorúzta meg, előbb az ősznek homlokára, majd annak mellszobrára tűzvén fel a koszorút. Ily biztos kis baráti körben megnyíltak Ferenczynél a kebel kincsei s meghitt barátait meglepte annak gazdagsága. Lelke volt ő ekkor a társalgásnak, tréfás, mulattató; nem várt ismerettel és találó észrevételekkel szólt különféle tárgyakról – csak embereket nem szólt meg soha – s élénkülvén a társalgás, régi magyar, vagy olasz népi, vagy operai dalokra nyitá meg ritka szép zengzetű torkát, s öröméldeletre villanyozta fel a társaságot.»*
Bud. Szemle. 1860. IX. 51. l.
Bud. Szemle. 1860. IX. 62–63. l.
49. FÁY ANDRÁS. MÁRVÁNY. SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM.*
Fáy András. (219. l.) Weinwurm A. fölvétele.
Ferenczy végrendelete végrehajtójának is Fáyt kérte föl; egyúttal reá hagyta fóti szőllejét. Végrendeletét 1834. augusztus 10-ikén, Nagyváradra s a bánáti bányába való utazása napján írta. Az utolsó öt év megfeszített munkája révén némi vagyonhoz jutott s most már volt miről intézkednie. A halál gondolata, a végrendelkezés pillanatának komolysága megragadta lelkét, és végrendelete szavain érzelmes meghatottság rezeg át, s valami szomorú sejtelem, mely őt élete jelentős perczeiben rendszerint meglepte.
«Ferenczy István, a művész, rimaszombati születés, reformata vallású végtestamentoma.
«Én egy idő előtt való halállal fogok meghalni, a gondok, fáradságok, emberi erő felett való merész fogások, szerencsekoczkáztatások véget vetnek életemnek, hanem a mikor e történne, kérem a hazai törvényeket, hogy utolsó díjamért engedjék és adják meg ezen utolsó kívánságomat: Először: a midőn meghalok, azonnal pecsételtessen el minden vagyonom, és a testvéröcsémnek, Ferenczy Józsefnek, a ki ez idő szerint sárospataki református pap, mindennemű ingó-bingó vagy fekvő jószágom adasson által, a kit én egyetlen egy örökösömnek vallok, azaz mindenem az övé legyen. Másodszor: élve el ne temettessem.* Harmadszor: hideg tetemem, akár télen, akár nyáron történjék az, naplemente után fél órával tétessen a háznál szekérre, hét fáklyát meggyújtva vitessen ki a temető helyre, minden más pompa vagy beszéd nélkül. Ezen dolgok végrehajtására megkérem Fáy András, ts nemes Pestvármegye táblabíráját, nekem szeretett hív barátomat és emlékezetül a fothi szőllőmet neki és maradékainak, vagy dispositiójára hagyom. Búcsúzom még két asszony testvéremtől, és minden barátomtól s a világtól, és kérem, hogy műveimre legyen gondja. Ezen testamentumot tulajdon kezemmel írtam, aláírtam és pecsételtem Budán, augusztus 10-ik napján 1834.
Az élve eltemettetés gondolata e kor embereit gyakran gyötörte. Széchenyi: Kelet népe. 1841. 174. l. Kossuth L. Pesti Hirlap. 1841. 18. sz.
F. I. a művész.»*
Közli: A Hon 1872. – Tanúk Vörösmarty, Fáy, Bajza, Schedel (Toldy F.), Bugát és Fáy Péter kapitány.
Igy emlékszik meg a halálra gondoló művész két leghívebb barátjáról: József öcscséről és Fáy Andrásról.
A végrendelkezés megilletődött perczeit vidám napok követték.
Még aznap útra kelt Ferenczy Nagyvárad felé, a Rhédey emlék fölállítása végett, s Vörösmarty elkísérte őt. A váradi fogadtatás fényes volt; ünnep ünnepet követett azon két hét alatt, míg az emlék fölállítása tartott. Augusztus 28-ikán tovább utaztak, Világoson, Lippán, Ménesen keresztül Lugosnak, onnét Ruszkabányának, honnan szeptember közepén tértek vissza Pestre.
50. PÓLYA JÓZSEF. MÁRVÁNY. SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM.
Itt csakhamar, október 9-ikén történt Ferenczy már említett budai házvásárlása.* «Lukács napját, – írja öcscsének, – én csakugyan megtartottam, annyival is inkább, hogy a ház beíratása 17-ikbe történt, tehát mint új házigazda, mint művész s a t. Fáy vagy kétszer ily pohárköszöntést tett: a művészség representansát Magyarországba az Isten éltesse; mindnyájunknak igen jó kedvünk volt, de hasonlíthatlan kiváltképen Bajza, igen különösen nekiereszté vígságának, talán tökéletesen meg is gyógyult betegségéből. »*
L. a 211-ik lapon.
1834 november 4-ikén.
Így élt e kedves kör, munkás órák közét vidám mulatozással fűszerezvén. Az említetteken kívül még közéjük járt Pólya József is, a derék orvos, ki az 1831-iki kolera alkalmával annyira kitűntette magát. Fáy házán kívül még az 1837 augusztus 22-ikén megnyílt Nemzeti Színház volt gyakori találkozó helyük, melynek mindannyian rendes látogatói voltak. Ferenczy télvíz idején, ha bajos volt az átkelés Budára, színház után inkább Fáynál maradt hálásra, semhogy egy-egy érdekesebb darabot vagy hangversenyt elmulaszszon. Különösen rajongott a Nemzeti Színház nagy operaénekesnőjéért, Schodelnéért, kit barátjához, Nyáry Pálhoz mélyebb vonzalom kötött. Nem csoda, ha e filigrán termetű, szenvedő arczú, gyermeteg kedélyű nő, kinek elragadó szenvedélye nagy fekete szemében lobogott csodálatos fénynyel, mélyebben hatotta meg az érzelmes művészt. Egy durva és semmirekellő férj bántalmazásai alatt sinylődve, a gyönge, beteges nőben valami finom, átszellemült érzékenység és fojtott szenvedély fejlődött ki, mely énekét elragadóvá tette. Nem a hang erejével, érzéki szépségével hatott, mint Déryné, nem is tudta a magas hangokat úgy kivágni, mint a magyar színpadnak ez az ércztorkú, vastermészetű pacsirtája; hanem a kifejezés mélységével, az érzelem gyöngédségével vagy szenvedélyességével bűvölte meg hallgatóit. «Schodelné, úgymond Ferenczy, egy ritka tűnemény a magyar színházba és itt Pesten mind író uraim, mind sok hallgató tőle tanulta meg, mi legyen operát énekelni, mert ő igazán nem is énekel, hanem a legfelsőbb kifejezéssel beszél. A büsztjét készítettem, jó lesz ez is a Kazinczy képe mellé. »*
Öcscsének, 1838 január 9.
51. SHODEL ROZÁLIA. MÁRVÁNY. SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM.
Beteges érzékenysége és gyermekes szeszélyei sok ellenséget, a közönség kedvezése sok irigyet szereztek a művésznőnek, az opera térfoglalása a drámával szemben pedig ellene fordította a nemzeti ügy, a nyelv harczosait. «Theátrumunk – írja Ferenczy öcscsének – Schodelné megérkezésétől fogva jóformán élénk kezd lenni, ha néminemű irigység fújja is a kígyókövet, mint midőn először föllépett, midőn rolléját egészen jól bevégezte és a publikum tapsaival kihívta, egy vereshagyma koszorút vetettek neki, de a kit senki sem látott, honnan repült légyen, úgy hogy arra a gondolatra kell jönni, hogy a színpadról jött valami jól beszámolt ügyességgel. Annyi láttatik bizonyosnak lenni, hogy színész tette, akárhonnan és hogy tette. Még csudálatosabb az, hogy magokat az írókat is maga ellen támasztja, mint Vörösmarty, Fáy, Bajza s a t., kik ugyan tisztán nem mondják ki, mi fáj nekik, hanem olvasni lehet szemekből, hogy azt gondolják, hogy azért nem tetszenek a drámák, szomorú vagy vígjátékok, hogy Schodelné jól énekel.»* Azután így folytatja, mintegy a mellőzött drámairodalom jellemzéseül: «A jövő hétfőn adják Gaál Józsefnek; a kit te a Láng háznál tanultál esmérni, ezen paródiáját muzsikával: A Peleskei nótárius. Tudom, majd lesznek részeges, garázda emberek, bakterok s a t. Egy fő effectusának ott hallottam lenni, hol egy éjjeli őr így kiáltja a kilenczet:
1838 október 8-ikán.
Ha Peleskén óra vóna,
Kilenczet ütött vóna már az óra!»*
Kilenczet ütött vóna már az óra!»*
U. o.
A Láng-ház, melyet Ferenczy említ, három tagból állott, az özvegy anyából és két leányból, Ágnesből és a fiatalabb Paulineból, kire az ötven felé haladó művész gyöngéd, szinte atyai érzelemmel tekintett. Nem mulasztja el leveleiben, hogy öcscsének tiszteletet ne küldjön tőlük, vagy hogy meg ne írja neki, hogy «Lángné asszonyság és Ágnes és Paulin gyakran emlegetnek és nálamnál jobbnak tartanak.»* A fukarszavú sorokból egy család csöndes tragédiája tárul elénk. A nagyralátó asszony nem ért a gazdasághoz; grófi s bárói vőkről álmodozik, s az alatt kis vagyona elpusztul. A lányok vőlegényjelöltjei hűtlenűl elmaradoznak; a ház «csendes lesz a látogatóktól»; a család sorsa rosszról rosszabbra megy. «Lángné, a mint hallom, nem szüretel, hanem eladta a mustját, az egész szőlleje nem volt az idén kapálva; vétek azon gyönyörű fekvésű szőllőért, a mint esméred. A két, Ágnes és Paulin leányi virágzás nélkül elhervadtak, csakhogy Ágnes, mint várhatni lehetett, valami vén leányi malitiosusságot vett fel, Paulin pedig maradt a szelid, mindenkor egyenlő.»* A szőllőt nemsokára elárverezték; Pauline pedig, hogy föntarthassa magát, énekelni tanult, s 1841 januárjában föllépett a Nemzeti Színházban. «Láng Paulin valóban egy kellemes jelenet a színpadon, és mindaz, a mit még eddig olvastál felőle, valóság, hanem összehasonlítgatni lehetetlen Schodelnével, mert már csak külsőleg véve is, Schodelné egy barna, csaknem orientálisi faj, Paulin pedig szőke hollandus; ama csupa tűz, e csupa szelidség, oly hasonlatosság lehet köztük, mint egy Raphael és Van Dyck festése között; tökéletes mind a kettő, de különböző.»* Láng Paulin később Ábrányi Emilhez ment nőül és korán elhunyt. A bájos nő emlékét Ferenczy sokáig, híven őrizte.
1834 november 4.
Öcscsének, 1838 október 8.
Öcscsének, 1841 február 23.
Az 1838-iki árvíz kitörése Ferenczyt a Nemzeti Színházban találta, Fáyékkal együtt. Haza siettek a Kalap utczába, hol Fáyék háza ekkor még szárazon állott, de a közelben már csillogott a víz. A nagy fejvesztettségben egyedül Ferenczy őrízte meg hidegvérét; erélyesen rendelkezett, s megmentette, a mit lehetett. Az árvizet érdekesen írja le öcscséhez intézett levelében:
«A Pest Budai árvízről elég legyen röviden annyit tudnod, hogy a vízivárosi műhelyembe a Duna felé való ablakon folyt be; és a bolthajtás közepén, a hol legmagasabb, csak 10 vagy 12 czoll hibázott, hogy fel nem érte, tehát itt minden víz alatt volt; a gipsz modelljaimat rútúl megripacsosította az elázás, hanem különben úgy néz ki, mint a régi kiásott státuák vagy antikok. Legjobban sajnálom a Tóth Pápai büsztjét, a mely Rimaszombati agyagból volt és csak meg volt száradva, ez egészen széjjelázott. Különben én azon fatalis 13-ik márczius éjszakáján Pesten voltam t. i. a magyar színházba. Egy operát adtak először: Beatrice di Tenda, melybe a fő partot Schodelné adta, kinek én a drámai éneklésbe nagy tisztelője vagyok. A darabnak fele csak meglehetős csendességbe ment, hanem akkor elkezdettek egynémelyek hazahivatni, a harangot is félreverni, én is, a ki a Fáy társaságába valék, hazamenék, de én nem nyughaték, hogy meg ne nézném, mibe van a dolog, azért elmentem a Duna partra és a parton föl egészen a börséig, láttam a borzasztó állapotot, hogy a sok nép s katonaság csak sárból, ganéjból olyforma gátlással tartotta fel a Duna vizét, mint mikor a gyermekek eső után játszanak; és valami 8–9 czollnyi gátot csináltak és ez is már csordultig volt. Ekkor hazamenvén Fáyékhoz, kik nagy rémülésbe voltak, lassanként készítgettem a lehető víz berohanásának, de a mely ő hozzájuk nem is fog jöhetni. Egy kevéssé hideget vacsorálván, azalatt a harangot mindég méltán félreverék, ismét kimenék, de már ekkor a városháza piacza egy tó volt és vonult lassan előre és éjféltájba a Fáy házok előtt is volt és ki-ki magát visszahúzván nagy néma csendesség támadt. A harangokat sem verék többé félre egész reggelig. 14-én még Fáyéknál ebédelvén, ebéd után Fáy Ferinéhez költöztünk és az éjszakát ott töltöttük csendességben. A víz pedig folyvást áradott, de oly flegmával, hogy a lutheránus templom mellé a Sidó piaczra 14-ikén estve öt vagy hat órakor jött, tehát 18 órával a bétörése után, melynek természetes következése, hogy nem veszthették annyin életeket a mint először a hír szárnyallék; hanem valami 120 officios igaz és nem is sokkal lesz több. Fáy Ferinének saját házába a Nagyhíd utczába nem volt vize, Fáynak az utczán egy ölnél több, Lehnardtnak három schuch és a háza lerogyott, a régi épület, de az új áll;a református templomba egy arasznyi és a katedránál nem volt. – 15-ikbe reggel 11 órakor könnyen és szerencsésen hazajöttem Budára, Fáyék pedig- délután kimentek Péczelre és öt hetet falun töltöttek, csak 24-ik ápril jöttek be és Budán fogadott kvártélyt e nyárra, és a magok házoknak semmi bajok sincs, hanem a most nálunk modivá noblvá vált elköltözni, falun élni s félni s a t.
«Most az a gondolat méltán támadhat bennem, hogy kívánnád nyílt szívű saját gondolatimat tudni, mely be ugyan nem örömest vágok, mivel annyi sérelmek közt, melyet többször szenvedéle, nem csuda, ha hajlandó vagyok mindent rosszra magyarázni, de csak kimondom, hát a féreg akkor legnagyobb féreg, mikor el akar tapodtatni és az aristocrata akkor legnagyobb tirannus, midőn az ügyefogyott az administrátiójára van szorulva, a másoktól bejött pénzt az ő kezéből megkapni. – Nem lehet ideád mennyi haszontalan sár ház volt Pesten és azon 2200 öszverogyott házból nem volt tíz, a mely kőből lett volna, nem volt egy, a mely gyökeréből újonnan épült volna, lehetett olyan, a mely ezelőtt száz esztendővel egy földszintnyi lóistállónak épült, fundamentoma volt, annak utána egy földszintes ház lett belőle, később egy emeletet tettek rá, aztán kettőt, így természetes, ha öszvehasadozott. Építni még most sem szabad felső rendelésnél fogva, de azt mondják rövid időn megjön az engedelem, azomba itt-ott az utczákat, piaczokat töltik, mint p. o. a kalvinista templom előtt, úgy hogy az ott levő házak négy-öt lábbal fognak mélyebben feküdni, mint a piacz. Azt mondják, hogy később a házak is felmagasodnak, egyszóval egész Pesten magasabbra akarják emelni. Képzeld, csak egy házhelynek öt-hat láb, de többnyire 10–12 láb feltöltésére, aztán mikor az egyik épít, akkor a szomszédja nem épít, tehát ez emelje fel, ama meg maradjon lent, gyermekség.
«Mindenesetre ezen árvíznek nagy pénz és vagyonbeli kára van Pestre nézve, de mégis nagyobb ennél a morális kára, mert kérlek, micsoda kereskedő város az, a hol a kereskedő egyik vásárról a másikig el nem halaszthatja portékája eladását anélkül hogy ne veszélyeztesse.»*
1838 márczius 30-ikán.
A vízivárosi műterem használhatatlanná vált; de szerencsére Ferenczy Országház-utczai házában már befejezte az építkezést, s 1837 júniusa óta ott lakott. Volt itt jó világítású, tágas műterme, a hol kedvére dolgozhatik vala, ha t. i. elég megrendelése lett volna. Ámde ép ez utolsó esztendőkben, 1837–39-ig úgyszólván teljesen munka nélkül állott.
