III. ELSŐ TUDOMÁNYOS MUNKÁI.
III. ELSŐ TUDOMÁNYOS MUNKÁI.
AZ UTÓBBI években Horváth Mihály – mint maga mondta* – «hazáját öntapasztalás után ismerni vágyván, annak nagy részét beutazta s Bécset is sokféle intézeteivel megtekintheté». Remélte, hogy ezentúl Budán, Pozsonyban, Bécsben a grófi családdal, mint nevelő, az eddiginél többet láthat, tapasztalhat. Tudta és nem vonzotta, hogy Keglevichék a mult farsangon is házibálokat adtak budai palotájukban, hol a nádorral együtt a főnemesség színe-java megjelent;* de úgy gondolta, hogy – szerény hivatásához méltóan – a zaj elől visszavonulhat könyvei közé, miket nagy városokban könnyebben szerezhet össze. A mellett azonban követni akarta Kölcsey tanácsát, hogy mennél szorosabban csatlakozzék azon kevesekhez, kik a jót és szépet szeretni s az arra törekvőnek tetteit méltányolni tudják; és hogy fáradalmai jutalmát, önérzetén kívül, eme kevesek jóváhagyásában keresse.
1840. évi önéletrajzában. (Kézirat az Akadémiában.)
Lónyai Gábor följegyz. 1837 januárius 20. Hazánk, IX, 310.
Budára jövetele után így fordult azonnal az «Athenaeum» szerkesztőségéhez, valóságos irodalmi törvényszékéhez, a melyet Bajza, Schedel (Toldy) és Vörösmarty alkottak. A szerkesztők szívesen fogadták, 1838 november 25-én mutatványt közöltek sajtó alatt levő könyvéből, Nádasdy Tamás életrajzából* s kritikai melléklapjukban, a Figyelmezőben,* éppen karácsony napján, erre hivatkozva jelentették, hogy a munka megjelent. Két hónap mulva már meg is bíráltatták Péczely Józseffel. A hírneves tudós annyival inkább méltányolta* a húsz évvel fiatalabb Horváthnak ügyekezetét s annál inkább örvendett munkájának, mennyivel jobban elhanyagolta irodalmunk idáig az életrajzokat. De nem helyeselte, hogy a történelmi háttér megrajzolása közben nem egyszer szem elől téveszti a főszemélyt s ezzel, a helyett, hogy erősítené, gyengíti a hatást és az érdeket. Például a mohácsi veszedelem előzményeit, mikben Nádasdynak nincs is észrevehető szerepe, részletezés helyett elég lett volna csupán mestervonásokban jellemeznie s hőse tulajdonképeni nézőhelyére, hősének saját tetteire áttérnie. Az országos történelem bőséges elbeszélése Horatiusnak ama tanácsára emlékeztette, hogy ne kezdje Diomedes hazatérését Meleager pusztulásán, a trójai háborút se beszélje el tövéről-hegyére, hanem czél felé tartson s derekán ragadja meg a dolgot. Egyébiránt mindazzal, mit magáról Nádasdyról írt, nagyrészben örömmel értett egyet. Kifogásait nemcsak felfogására, hanem stilusára és nyelvezetére is megtette; mert – úgymond – «minél több tehetséggel látszik felkészülve lenni az írásra, annál inkább félni lehet, hogy a különben sok szellemmel bíró, elég folyó, tömött nyelvű írónak hibáit (s ezeket előbb, mint erényeit) mások is eltanulják».
Athenaeum, 1838. II. 44. sz. 689–699. h.
1837 deczember 25., 52. rz. 905. h.
Figyelmező, 1839. februárius 24., 9. sz. 129–136. h.
16. Ifjabb Péczely József.*
Ifjabb Péczeli József arczképe (40. l.) a debreczeni ref. kollégiumban őrzött olajfestmény után.
Horváth szerényen felelt.* Örült, hogy könyvét éppen Péczely bírálta meg, kiben honunknak nemcsak legjobb és legkedvesebb történetíróját, hanem részrehajlatlan, méltányos kritikusát is tiszteli. Igazságtalan, sőt hálátlan volna iránta, ha jegyzeteit, a mikkel ifjabb pályatársát a pályakoszorús figyelmezteti botlásaira s intéseit, a mikkel útbaigazítja, nem a legjobb szándéknak tulajdonítaná s azoknak egy részét hasznára fordítani nem akarná. Tudja, hogy a búza csak irtva ad tiszta magot s a fiatal fát nyesni kell, hogy nemes gyümölcsöt teremjen. Köszönetet mond tehát nagy részben alapos, helyes megjegyzéséért; de reméli, nem veszi rossz néven és semmi esetre sem tulajdonítja pártérdeknek, ha saját szavait bővebben megmagyarázza és az eseményeket behatóbban megvilágítja, különösen Péczelynek azon felfogásával szemben, hogy Nádasdy protestáns volt. Mégis arra kérte, hogy a mondottakat úgy vegye, a hogy és a mely czélból mondta: egyedül a történelmi igazság s önszavai és állításai felvilágosítása gyanánt.
U. o. 1839 márczius 17., 12. sz. 201–3 h.
Némi ellenmondással találkozott egy másik tanulmánya is,* melyben, szintén az Athenaeum hasábjain, a magyar köznép törökkori viszontagságait vázolta és azt bizonyítgatta, hogy a magyar népjelleg a XVI. század kezdetén politikai és vallási okokból tetemesen megváltozott. Erre egy máramarosszigeti olvasó április 12-én írt levelében* elismerte, hogy Horváth czikkelye a nép akkori viszonyainak és jellemének tudományosan hű rajza; de arra kérte, hogy mikor jogi vagy történelmi czikket ír, kerüljön minden nagyítást, mi az olvasót olykor elragadhatná a dolog valószínű ismeretétől. Tiltakozott az ellen, hogy a pórság 1514 után, Horváth állítása szerint, egy évszázadig ura földjéhez lett volna bilincselve, holott az 1547. (és nem – mint Horváth írta – 1548.) évi 26. t.-cz. már visszaadta a szabad költözködés jogát. A talán csekélységnek látszó hibát, úgymond, azért rótta meg, mert nem egészen érdektelen kérdés, miért s mikor fosztották meg a parasztságot szabad költözködése jogától s mikor nyerte azt vissza. Az így föltett kérdésre Horváth bámulatosan gyorsan felelt meg* s oly alaposan, hogy a történetírás egészben véve ma is az ő álláspontján van.* A vázlatokat különben októberben folytatta* és II. József korával fejezte be.*
Vázolatok a magyar népiség történetéből a török uraság korszakában. Athenaeum, 1839 márczius 31. és április 4., I. 401–6. és 417–21. l.
U. o. május 9. I. 615. l.
Az Athenaeum május 26–30. számaiban 689–693. és 705–711. h.
Pl. Acsády – a ki különben nem hivatkozik reá – azt mondja (A magyar jobbágyság tört. 212.), hogy sohasem alkottak oly rövid idő alatt annyi törvényt a szabad költözésről, mint 1540–56-ban; de sohasem is volt a szabad költözés oly kevéssé érvényben, mint éppen ez időben. L. a szabad költözésről bővebben u. o. 214–237.
Athenaeum, 1839 október 20–24., II. 497–504. és 513–9. h.
U. o. 1840 januárius 9–16., I. 33–38. és 65–71. h. Ezt még 1839 november 15-én küldte be Bajzához, kérve, hogy fordított munkájánál előbb közölje. (Horváth levelezése 57. sz., a Nemz. Múzeumban és Irodalomtört. Közl. 1906., 224–5.); Bajza azonban akkor már (november 10–14.) kiadta németből fordított czikkét (Európa belviszonyai a franczia forradalom idejétől fogva).
A fiatal pap szabadelvűségét németből fordított czikkei is tanusították. Wachsmuth nyomán a földi életben levő szükségről (helyesebben szükségszerűségről) és szabadságról elmélkedve* kimondta, hogy a históriában legvalódibb polgárjoga annak van, a mi legtisztábban, legdúsabban leheli a szabadság szellemét. A szükségszerűség azonban alapja s folytonos kísérője a szabadság cselekvéseinek s tekintetbe kell vennünk a természeti föltételeket. A történelem életet és mozgást, akaratot és cselekvést, alkotást és képzést, átváltozást és tökéletesedést jelent, a mit csak Európa és Amerika némely részében lehet találni. Egy másik czikkében, szintén Wachsmuth nyomán, a történetírás elméletéről gondolkozván,* az emberiség tekintetében a történettudomány és művészet egyetemes törekvései és munkálatai számára egy közös legfőbb törvényt ismer föl, a melyben egybefoly a történetírásnak két, egymással színleg ellenkező főiránya, t. i. a tudományos és a művészeti. Ez a kettő – miként Janus fején – az ifjúság elevenségét a vénség bölcseségével egyesíti; de külön-külön egyik sem felel meg a történetírás követelményeinek. Hideg márványteremben unatkozik az a történetíró, a ki országos történelemben csak a királyokkal és kormányokkal törődik s nem keresi fel a bizalmas kunyhókban élő népet; az ilyen a kamatokkal kereskedik, holott a tőkével is nyerekedhetnék. A népélet történetét minden nyilatkozatában mint politikai egységet kell bevonni az ország eseményeinek és intézményeinek történetébe. A nép története adja meg az országos történelem jellegét.
Athenaeum, 1838 deczember 27., II. 835–840.
U. o. 1839., I. 22. sz. és Horváth kisebb tört. munkái, III. 379–385. Nálunk úttörő elmélkedés.
17. Toldy Ferencz ifjúkori arczképe.*
Toldy Ferencz ifjúkori arczképe. (43. l.) Dr. Toldy László birtokában.
Harmadik fordított munkájában Európának a franczia forradalom óta kialakult belviszonyait vizsgálva,* megállapította, jelenleg nincs egyetlen ország sem, mely az 1789. év előtti állapotban volna; haladást talált a törvényhozás, birtokjog, büntetőtörvény, hadügy, közgazdaság, a szellemi és az erkölcsi élet minden terén, de legnagyobbat mégis a tudomány, különösen a természettudomány terén.
Athenaeum, 1839 november 10–14. II. 593–9. és 609–17. h.
Heeren után fordított negyedik tanulmánya* azt vizsgálja, az újabb Európában az országtani elméletek miként eredtek és fejlődtek s a gyakorlatra miként folytak be. Macchiavelli, Hugo Grotius, Bodin, Filmer, Hobbes, Sidney, Locke, Montesquieu, Rousseau még mindig félelmetes tanításaira s Olaszország, Franczia- és Angolország, Németalföld és Svájcz köztársasági törekvéseire utalt oly korban, mely köztársasági törekvésekről vádolva csukatta el Lovassy Lászlót és társait. De a czenzurát talán megnyugtatta az a megállapítása, hogy az államforma keveset jelent, ha a kormányban s a nemzetben nincs erkölcsiség és felvilágosodás. Olyan államformát alkotni, mely állandóságának biztosítékát önmagában hordja, még sokkal nagyobb képtelenség, mint örökmozgó feltalálására törekedni. A göttingai Heeren és a jenai Wachsmuth három-három kötetes kisebb tanulmányainak szabadelvű tanításait olyan választékos magyar nyelven mutatta be, hogy az irodalmi csínra sokat adó közönség azokat úgyszólván eredetiek gyanánt fogadta s a fiatal szerzőt már azért is megszerette, mert a tárgyat mindenkor a közszellem tetszésére tudta megválogatni.
Az országtani theoriák stb. Tudománytár, 1839., XII. kötet és Horváth kisebb tört. munkái, I. 423–474. l.
Horváth nem a tiszteletdíj kedvéért fordított. Ennél – a hogy maga mondta* – jóval többre becsülte azt az «egészen a barátságig leereszkedő szíves jóságot», melylyel Toldy és az Athenaeum szerkesztői s munkatársai fogadták. Köszönte a soha nem várt, nem követelt, nem óhajtott honoráriumot, melylyel egy figyelemre alig méltó csekélységet jutalmaztak, s melyért úgyis kétszeresen elvette jutalmát, Toldy és lelkes társai rég óhajtott ismeretségébe jutván általa. Igazán és őszintén megvallotta, hogy írásra, eddig legalább, pénznél nemesebb ösztönök, magasabb érdekek, szentebb czélok érdeklék. A Toldyval így megindult s Toldy haláláig folytatott levelezésén negyedfél évtizeden át állandóan uralkodik ez a nemes hang, szellem és felfogás annak jeléül, hogy a pályakezdő eszményiségét a pályakoszorús is mindvégig megőrízte.
Horváth Toldyhoz 1839 július 18. (Akadémia). M. T. Akadémiában Toldy levelezésében (4r. 70. sz.) Horváthnak 1839–1864-ből 68, és (4r. 108. sz.) 1864–1872-ből 51 levele van meg. A Nemz. Múzeum és a Horváth-Pekár család iratai közt megtaláltam Toldynak Horváthhoz intézett leveleit, a miknek fenn nem maradásán Fraknói 1879-ben (Horváth M. Emlékezete, 29.) még sajnálkozott.
Pesti barátaival összeköttetésben maradt akkor is, mikor 1839 július 18-a után a Keglevich-családdal Pozsonyba ment. A család ottan a Ventur-utczában, a kamarai épületben lakott* s így Horváthnak csak pár lépést kellett tennie, hogy a június 6-án ünnepiesen megnyílt országgyűlés tárgyalásait hallgathassa. Négy hónapon át el is járt szorgalmasan a kerületi s országos ülésekre, de abban az ívekre menő történetben, a melyet ezen országgyűlésről egy negyedszázad mulva írt,* személyes benyomásait mindenütt elhallgatta. Ezekről csak barátaihoz intézett leveleiben számolt be. «A tegnapelőtti kerületi ülés – írta pl. Bajzához november 15-én* – hihetőleg igen nagy következményeket vonand maga után. Azt határozá t. i. a többség, hogy addig a már fel is hívott hadi kormányzóval bele sem kezdnek a katona-állítás és élelmezés iránti értekezésbe, míg a szólásszabadsági sérelem,* melyet tárgyazólag már két izenetet tartottak a táblák, orvosolva nem leend, vagy míg az e tárgyú felírást a fő RR át nem bocsátják. Ez most a legérdekesebb országgyűlési újdonság.»
Horváth levelében 1839 júl. 18. Toldi Levéltárcája (= TLT.). Akadémia, LXX. 70.
Huszonötév Tört. II. 109–190. ll.
Horváth Lev. 57. sz. Nemz. Múz.
Huszonötév Tört. II. 136., 145–161.
Másnap kezdődött Pesten az Akadémia X. nagygyűlése, mely november 23-án Balla Károly, Bertha Sándor, Briedl Fidél, Csatskó Imre, Erdélyi János, Garay János, Kiss Bálint, Kiss Ferencz, Lukács Móricz, Szabó István és Vecsei József társaságában «Horváth Mihály philosophiae doctort és váczi megyei áldozó papot» is levelező tagjainak sorába választotta.* Másnap a nagygyűlésen Bártfay Lászlóhoz – a mint ennek naplójában olvashatni* – «egy tiszta, nyilt arczú, fiatal pap állt közel»: Horváth Mihály. Bártfay örvendett, hogy személyesen láthatja, kit már néhány munkájából ismer. Most szabadelvű beszélgetéséből jobban megismerte s naplójában megjegyezte, hogy «a tisztelendő úrból sem-igen lesz püspök». Pedig tíz esztendő mulva Párisban, éppen ilyen időtájban, a szerény nevelő már mint száműzött püspök és miniszter beszélgetett egy másik, de szintén száműzött akadémikussal, Teleki Lászlóval. Valóban, maga sem gondolta ezt, mikor ezen a télen, a melyet a grófi családdal Budán töltött, a grófné, egy vendégség alkalmával őt a gyermekek: Gyula és Béla, Emma és Jenke mellé, a «macskaasztalhoz» ültette.* Eleintén arra gondolt, hogy a kékszemű, szőke kis Keglevich Béla tanítását más nevelőséggel cserélje föl; de nem vette rossz néven, hogy gróf Andrássy György, kihez ajánlották, nem siet a válaszszal. «A gróf – írta Toldy Ferencznek * – okosabban nem cselekedhetik, mint ha óvakodva, megfontolva és csak meggyőződése alapján határozza el magát választásra. Ez charactere becsületességét, gondolkodása alaposságát tanusítja s azt, hogy e hivatalt s a személyt, kire azt ruházandja, egész fontosságában tudja méltányolni.» «A nevelő – írta terveinek előadása után – vajmi igen függ a szülék individualitásától. Hányszor kell s éppen a legderekabb, leggondolkodóbb szülék mellett feláldozni meggyőződését. Még a módban sem, melylyel kötelességét teljesíti, az eszközökben sem, a melyekkel czéljaira törekszik, engedtetik neki szabadkéz; pedig legtöbb esetben mégis neki van igaza, kit sem a szerfeletti szeretet, minő a szüléké nemritkán, meg nem vakít s ki a nevendéket is legjobban kiismerheti ezen elfogulatlanabb szempontjánál és sűrűbb vele-társalkodásánál fogva.»
M. Tud. Társ. Évkönyvei, V. 32.
Salamon Emlékbeszéde Horváthról. U. o. XVI., VI. 24.
Farkas Sándor levele 1917 június 30.
1840 márczius 5. Buda. Toldy Levéltárczája, LXX. sz. 266. (Akadémia).
Keglevich Gábornak talán nem voltak nevelési elvei s Horváth meg volt győződve, hogy csak azért választotta őt, mert «olcsóbb másoknál» s idővel egy parochiával elégítheti ki. Mostan már megint szívesebben lépett volna egyházi hivatalba s gróf Nádasdy püspöktől szép levélben kérte alkalmaztatását. Elmult harminczesztendős és nehezére esnék a nevelés befejezésére kikötött tizenöt esztendőt «egy valóban terhes, érzékeny lemondásokkal összekapcsolt hivatalban, Pesttől annyi ideig távol tölteni». Egyházmegyei hivatalban, mint hitte, 3–4 esztendő mulva kétségkívül független, önálló helyzetbe jutna s így nem kellett sokáig gondolkodnia, hogy az anyagi tekintetben talán fényesebb nevelőséget egy újabb káplánsággal cserélje fel.*
Ugyanazon levélben.
A püspök atyai örömmel fogadta vissza máris hírneves, tudós papját, egyik ősének történetíróját s Nagyabonyba nevezte ki káplánnak. Horváth 1840 június 9-én még résztvett az Akadémia kisgyűlésén, de másnap már elfoglalta helyét Abonyban. Oly hirtelen kellett elutaznia, hogy el sem búcsúzhatott barátaitól.* Új állomásán abban a házban lakott, mely – a plébánia közelében – előbb a közbirtokosok tanácskozó-, majd társalgóhelye volt, a kaszinó felépülte után pedig – a földesúr jóvoltából – a káplán lakása. A hogy akkor még csak hét esztendős híve, Márton Ferencz, a később Abonyi Lajos néven ismert regényíró, több mint félszázad mulva följegyezte* – «oda költözött be a szelíd, nyájas, igénytelen káplán, ki nemcsak éles esze, de mint emelkedett, méltóságos, igaz ember, szabadelvű gondolkodásánál fogva is, nagy jövőre, nevének halhatatlanná tételére volt hivatva.
Levele Toldyhoz 1840 június 22. U. o. LXX. 267.
Abony történetében (1896.), melyet Abony levéltárában őríznek. Mutatványt közölt belőle Farkas Sándor, Szentesi Lapok, 1910. 118. sz. Megérdemelné egész terjedelmében való kiadatását.
18. A nagyabonyi r. kath. templom.*
A nagyabonyi r. kath. templom (48. l.) újabb felvétel után.
Abony plébánosa, Érkeserői Andrássy János tiszteletbeli kanonok és kiérdemült nagyabonyi alesperes, ekkor már idősebb ember volt, ötezernél több híve tehát örömmel üdvözölte a melléje rendelt segédlelkészt, a kit – Abonyi Lajos szerint* – a mennyei gondviselés szent akarata apostolnak küldött a városba, hogy felrázza annak művelt köreit abból a közönyből, melybe a lelkes Kazinczyak elköltözésével esett. Igaz, hogy ő maga is már az első hetekben elkívánkozott onnan; «csak Pestre, lelkének elemébe» vágyódott s azért mindenképpen a czenzori hivatal elnyerésére törekedett;* de a mellett valóban megmutatta, «mit tehet egy magasröptű lélek azon kornak, azon helynek, melyben él, szellemi emelkedésére, nemzeti, hazafias irányára nézve.» Káplánkodásának rövid ideje alatt megszerettette az abonyi urakkal az olvasást; a kaszinóban magyar irodalmi kérdéseket vitatott meg velük, s oda, hova eddig csak német lapok jártak, ezentúl magyar ujságokat is járatott. Az egyházi és iskolai élet iránt való érdeklődést a lelkesedésig fokozta. A kath. templomot a nők, az ő buzdítására, szép hímzett kézimunkákkal, az oltár lépcsőire való óriási szőnyeggel ajándékozták meg s a ref. templom szószékét is szép hímzett bársonynyal díszítették föl. Mikor pedig lelkes felhívást adott ki egy kisdedóvó-intézet megalapítására, Szily Mária, továbbá Szalay Györgyné és Ruttkay Józsefné (Kossuth Lajos nővére) csakhamar összegyűjtötték a kívánt összeget s Abony az ország első városai közé tartozott, mely 1841-ben kisdedóvó-intézetét Droppa Károly vezetése alatt megnyithatta.* Nyolcz esztendő mulva már mint miniszter akadályozta meg, hogy az intézet alapjait más czélokra fordítsák * s az akasztófa elől való megmenekülését is Brunswick Julia grófnőnek, az első magyar kisdedóvók alapítója nővérének köszönhette.*
Szentesi Lapok, 1910., 118.
Levelei Toldyhoz 1840. június 22., július 27. (Akadémia).
Abonyi Lajos, id. h. Lévay abonyi plébános és orsz. képviselő az idevonatkozó iratokat kegyeletesen összegyüjtve az abonyi közbirtokosság könyv- és irattárában helyezte el. Fényes Elek (M. O. Leírása, II. 220.) 1847-ben mint országos nevezetességet említi Abony kisdedóvó-intézetét.
923/m. sz. a. 1849 május 31-én kelt rendelete Pest vm. állandó bizottmányához az Orsz. Levéltárban.
Az első kisdedóvókról szólva, Horváth (Huszonötév Tört. II. 91–92.) nem említi sem a grófnő, sem a maga nevét, nem feledékenységből, hanem tárgyiasságból.
19. Ruttkayné, Kossuth Lujza öreg korában.*
Ruttkayné, Kossuth Lujza öreg korában (50. l.) a «Képes Folyóirat»-ban (1903.) megjelent kép után.
Kanárimadarainak csicsergése közt s az ablakai alatt nyíló teljes violák illatát szíva, az abonyi káplán-szobában 1840 júliusában kezdte megírni a magyar történelem tankönyvét * s azzal, a hogy ígérte, az Akadémia nagygyűléséig, szeptemberig el is készült.* Magyar nyelven ez volt középiskolák számára az első magyar történelmi tankönyv, a melynek hitelét és nagy elterjedését az alapozta meg, hogy a megjelenésben megelőzte Horváth első nagy munkája: «Az ipar és kereskedés története Magyarországban a három utolsó század alatt.»* Sőt megelőzte vele az Akadémia dícséretében részesült munkáját is, mely Magyarország középkori iparát és kereskedelmét ismertette. A folytatást azért adta előbb, mert Széchenyi könyvei és hírlapi czikkei az ország gazdasági fejlesztésének feladataira terelték a közfigyelmet s a szerzővel együtt mindenki természetesnek találta, hogy a jövő berendezkedésnél első sorban azt a viszonyt kell tekintetbe venni, a melyben három század óta ezen a téren is élt Ausztriával. Innen van, hogy a politikai lapok is szívesen közöltek mutatványokat Horváth könyvéből, magyar nyelven az első magyar gazdaságtörténelmi munkából.* Horváth érthető izgatottsággal várta különösen az Athenaeum bírálatát* s nyert ügye volt a közönség előtt, mikor bírálatát Péczely azzal végezte,* hogy «az ifjú lelkes írónak, ki már annyi jeles művekkel gazdagítá literaturánkat, több hasonló vállalatokhoz szerencsét, erőt, hosszú életet kívánt.»
1840 július 27. Toldyhoz. (Akadémia.)
1840 szeptember 28. Toldyhoz. (U. o.)
Buda, MDCCCXL., 8r. XVI és 390 lap.
Ezt a sort az Athenaeum már 1840 márczius 26–29. megnyitotta a kézirat egy részének közlésével (1840. I. 385–391. és 401–9. h.). Ez a közlés hítta fel reá a közfigyelmet.
Levele Toldyhoz 1840 október 23. (Akadémia).
1841 január 5. Athenaeum, I. 20–24. h.
Gyorsan (1841 febr. 9) követte ezt tankönyvének, A magyarok történetének bírálata,* mely őt, mint szorgalmas kutatót, filozófiai pillantású, pártatlan, méltányló vizsgálót s kellemes előadót dícsérte, ki tankönyvében is érti azt a nem könnyű mesterséget, hogy a sokat kevéssel és a mi több, okaival és következéseivel világosan állítsa szemünk elé. «Magasabb, terjedtebb szempontra állítja olvasóit, hogy a tömeget átnézhessék; nem fárasztja őket részletek sokaságával, hanem csoportosítja a tényezőket és csak a főbbeket emeli ki.» Előadása könnyű, világos, tiszta; nem értekező, hanem – mint kell – elbeszélő; nyelve tiszta, nemes, szabályos. Tanító és nevelő jobb könyvet nem adhat kezdő növendék kezébe. Nem száraz káté ez; hanem színes, lelkes, kisded kép. Ez az oka, hogy egészen a XIX. század végéig szeretettel használták a középiskolákban. Pedig már az első kiadásnál panaszkodott, hogy Abonyból nem tudja szétküldeni a mintegy ezer példányt.*
A «18» jegyű bíráló czikkecskéje u. o. I. 262–3.
Toldynak, 1841. februárius 1. Akad. TLT. LXX. 272. A könyvárusokhoz küldendő 900 példányon felül Langnál 70 velin-példánya volt.
Akkor azonban már belefogott a magyar egyház történelmébe is és örvendezett, hogy Luczenbacher (Érdy János) kézirattárában egyszerre 125 idevonatkozó igen becses kézirati forrásmunka jegyzékét találta meg.* Azonban, gyorsan szeretvén dolgozni, úgy találta, hogy munkájával csigamód halad előre. «Valóban – írta* – kín historikusnak lenni távol jó könyvtártól; minden nap, minden óra új szükséget teremt s nincs mód azt kielégíteni.» De ahhoz sem volt kedve, hogy másba fogjon, mikor korábbi munkája bevégzetlenül áll előtte.
Toldynak, Télhó 5. U. o. 272b.
Toldynak, husvét hétfőjén (április 12.). U. o. 273.
20. Gróf Erdődy Kajetánné.*
Gróf Erdődy Kajetánné arczképe (52. l.) a Szentesi Múzeum Horváth-ereklyegyűjteményének fényképe után. A kép meghatározása a Múzeum rendezőjétől ered.
Nagyon gyorsan dolgozott. Az 1514. évi pórlázadás történetét Abonyban 1840 szeptember 28-án kezdte írni, október 23-án már elkészült vele s november 16-án be is mutatta az Akadémiának, vagy – a hogy mondta – «szégyenpadra ült vele».* Az akkor alapított Budapesti Szemlénél akarta kiadni; járt is Lukács Móricznál, de nem találta otthon s félve, hogy (talán tárgya vagy merészebb hangja miatt) visszautasítják,* végre is a Tudománytárban közölte.* Még merészebb volt másik czikke, a melyet «A demokráczia kifejlése hazánkban» czímmel írt. Az Athenaeum egyik szerkesztője, Bajza József, jónak látta volna, hogy valami mással pótolják a demokráczia szót, melytől annyian borzadnak s Horváth fel is hatalmazta,* hogy más szót használjon, sőt a szövegben is tegye meg a szóváltoztatás következtében szükséges módosításokat, de végre mégis e nélkül adta ki a czikket.* Azt bizonyítgatta benne, hogy az egyenlőség elve a franczia forradalom óta a nemesi hatalom korlátjai közt levő alkotmányos magyar monarchiában is fejlődésnek indult s a demokráczia a czivilizáczióval és felvilágosodással egy arányban terjed és gyarapodik; teljes győzedelmétől azonban még talán igen távol állunk. Elfajulásának meggátlása végett a hatalomnak mindenekfölött arra kell törekednie, hogy a népben az eddiginél jobb nevelési rendszerrel erősítse a vallásosságot.
Toldyhoz 1840 szeptember 28., október 23. és kelet nélkül írt levelei. (Akad. TLT. LXX. 269–271 b. sz.) V. ö. Akad. Értesítő, 1840.
Toldyhoz 1841 februárius hónapban. Lásd id. h. 272a. sz.
Az 1514. évi pórlázadás, annak okai és következményei. Tudománytár, 1841. Értekezések, IX. 211. s köv. és kisebb Tört. Munkái, I. 247–289.
1841 februárius 27. Horváth iratai, Nemz. Múz. 66. sz.
Új lenyomata kisebb Tört. Munkái közt, III. 433–445.
De bár az abonyi káplán ekként mint pap is beszélt, barátja, Roder Alajos, pesti egyetemi hitszónok, arra a Pesten szárnyaló hírre figyelmeztette, hogy az Akadémia egyik ülésén felolvasott értekezésében keményen kikelt volna a katholiczimus és a papság, különösen pedig a pápa ellen s hogy ezen a hallgatók közül többen megbotránkoztak. Horváth, ki ilyen értekezést nem írt, gyanította, hogy neszét vették a Kossuth Pesti Hirlapja számára beküldött értekezésének, a melyben – úgymond* – «igenis a vallás mellett szólal fel s ellene, ha tetszik, az igazi érdekét, mely a valláséval egy, nem ismerő s világi hatalmat igénylő hierarchiának». Czikkét nem vette vissza s az meg is jelent, de álnév alatt.*
Levele Bajzához 1841 februárius 27. Horváth-iratok. Nemz. Múz. 66. Kiadta az Irodalomtört. Közl. 1906, 225–6.
Nyilt levél a káptalanok megyeszavazati jogáról. Pesti Hirlap, 1841, 28. sz. A kérdésben a püspökök lapja, a Nemzeti Ujság kezdett izgatni, de – mint Horváth sokkal utóbb írta (Huszonötév Tört. II. 286.) – míg a papság egy része a czikkeket nagy tetszéssel és helyesléssel olvasta, az értelmesebb közönség kaczagott felettük.
Örökké irodalmi dolgokkal foglalkozva, Horváth irígyelte azokat, kik folyton Pesten lakhatnak. Néha egészen elszomorodott, ha meggondolta, hogy neki ennek elérésére a reménynek egy szikrája is alig csillámlik. Az, a ki mindenben bővelkedik, mit Pest irodalmi tekintetben adhat, el sem képzelheti azt a levertséget, a mely reménytelen helyzetében néha egész valóját elfogja. Ilyenkor még talán egy Keglevichféle nevelőség árán is megvásárolná a pesti lakást.
Bajza már előbb valóban ajánlott neki újból egy nevelőséget, de akkor a szép föltételek daczára sem volt hajlandó elállani attól az eltökélt akaratától, hogy magánhivatalt többé nem vállal. Csak úgy tenné ezt, ha gróf Erdődy Kajetán biztosítaná, hogy Bécsben megszerzi számára a meghalt Márton József, vagy a trónörökös magyar tanításával megbízott Kiss Pál megürült tanszékét. Márton, a hírneves szótáríró, még 1840 július 26-án halt meg s a bécsi egyetemen és a magyar testőrségnél 1806 óta a magyar nyelv és irodalom tanára volt; nemeskéri Kiss Pál pedig a Theresianumban szintén a magyar nyelvet és irodalmat tanította, német nyelven magyar nyelvtant is adott ki, s most ebből és «a magyar literatura remek darabokban» czímű kézikönyvéből tanította Ferencz József főherczeget és testvéreit, kiknek játszótársai közé tartoztak gróf Erdődy Kajetán fiai, Ferencz és Tamás is.* Horváthot Peregriny Elek azzal bíztatta, hogy inkább a pesti egyetemhez pályázzék a diplomatika tanszékére. Annál azonban, hogy erre a studiumra még előkészületei sincsenek, nagyobb bajnak tartotta, hogy Horvát István a fiának, Árpádnak akarja megszerezni ezt a tanszéket. De elhatározta, hogy mégis előveszi Schwartner vagy Perger Diplomatikáját s ha annyi mechanikai gyakorlatot szerez, hogy becsülettel megállhat, a korlátokba lép, pályázik.* Június 5-én azonban már tudatta Toldyval,* hogy sorsa fölött a koczka el van vetve: gróf Erdődy Kajetán meghívta nevelőnek, ő elfogadta és még ebben a hónapban el is utazik Somlyóvárra, Veszprém vármegyébe.*
Bajzához, az idézett februárius 27-iki levélben. Marton életrajza Szinnyeinél VIII. 736–740, Kiss Pálé u. o. VI. 379–381.
Toldyhoz április 12., id. h.
Akad. lt., TLT. LXX. 274.
Az 1842/3. évi Universalis Schematismus (1004. l.) tudom. czímein kívül már «apud Illmum D. Comitem Cajetanum Erdődy Herulorum Praefectus» néven említi a váczi egyházmegyén kívül élő papok közt.
