IV. NEVELŐSÉG.
IV. NEVELŐSÉG.
GRÓF ERDŐDI KAJETÁNNAK öt élő leánya és két fia volt, kik közül az idősebbik, Ferencz, 1830 januárius 9-én született s így mostan mult tizenegyesztendős.* A gróf, a hogy Horváth jellemezte,* közönséges jó ember volt; ha magyar nevet nem viselne, azt mondaná róla: 
. Magyarul keveset s rosszul beszélt; de dicséretére vált, hogy fiait (mert öt leánya közül a három idősebb egy szót sem beszélt honi nyelvünkön) magyarokká neveltetni s a maga mulasztásait bennük kipótolni akarta. A grófné (Lerchenfeld-Prennberg bárónő) kedélyes, jó asszony s Horváth kezdetben úgy tapasztalta, nincs meg benne rangtársnőinek szokott hibája, a szeszélyesség, melylyel a velük élőket annyira kínozzák. Nyájas, családi élet uralkodott köztük, a mi Horváthra igen jól hatott. Gyermekeik iránti viseletüket s nevelési elveiket, az ily nagyuraknál közönséges lágyságot és engedékenységet kivéve, jónak, növendékeit pedig eleven és nem rossz természetűeknek, de értelmi tekintetben nagyon elhanyagoltaknak találta; panaszkodott, hogy eddig semmit, legalább alaposan semmit sem tanultak, pedig az egyik már tizenkétéves. Magyarul is igen keveset tudtak, mi legnagyobb baja volt. A gróf és grófné nagyra becsülték Horváthot, mint a Tudós Társaság tagját s vendégeiknek mindig mint ilyet mutatták be. Általában helyzete hasonlíthatatlanul jobb volt, mint Keglevichéknél; tehát hamar megbarátkozott vele és Somlyóvárt is megszokta, mit igen megkönnyített, hogy itt felséges vidéket, igen szép lakást és – a mennyire a jellemeket pár hét alatt kitanulhatta – jó embereket talált.
. Magyarul keveset s rosszul beszélt; de dicséretére vált, hogy fiait (mert öt leánya közül a három idősebb egy szót sem beszélt honi nyelvünkön) magyarokká neveltetni s a maga mulasztásait bennük kipótolni akarta. A grófné (Lerchenfeld-Prennberg bárónő) kedélyes, jó asszony s Horváth kezdetben úgy tapasztalta, nincs meg benne rangtársnőinek szokott hibája, a szeszélyesség, melylyel a velük élőket annyira kínozzák. Nyájas, családi élet uralkodott köztük, a mi Horváthra igen jól hatott. Gyermekeik iránti viseletüket s nevelési elveiket, az ily nagyuraknál közönséges lágyságot és engedékenységet kivéve, jónak, növendékeit pedig eleven és nem rossz természetűeknek, de értelmi tekintetben nagyon elhanyagoltaknak találta; panaszkodott, hogy eddig semmit, legalább alaposan semmit sem tanultak, pedig az egyik már tizenkétéves. Magyarul is igen keveset tudtak, mi legnagyobb baja volt. A gróf és grófné nagyra becsülték Horváthot, mint a Tudós Társaság tagját s vendégeiknek mindig mint ilyet mutatták be. Általában helyzete hasonlíthatatlanul jobb volt, mint Keglevichéknél; tehát hamar megbarátkozott vele és Somlyóvárt is megszokta, mit igen megkönnyített, hogy itt felséges vidéket, igen szép lakást és – a mennyire a jellemeket pár hét alatt kitanulhatta – jó embereket talált.
Wurzbach, IV. 67. szerint 6 leánya és egy fia volt.
Toldyhoz Somlyóvárról, 1841 szeptember 20. (Akad. TLT. LXX. 275a.)
21. Gróf Keglevich Béla.*
Gróf Keglevich Béla arczképe. (56. l.) Ugyanonnan. Egybevethető e kép a Somogyi Zsigmond-féle «Magyarország főispánjai» (1889.) cz. műben (204. l.) megjelent arczképpel. A két kép közt kevés hasonlatosságot fedeztünk fel s a meghatározásért a felelősség a Szentesi Múzeum rendezőjét illeti.
A grófék annál szívesebben fogadták, mert odaköltözése után egy hónappal Horváthot egyszerre két nagy kitüntetés érte. A Magyar Tudós Társaság ugyanis őt 1841 szeptember 5-én az elhúnyt Kossovich Károly helyébe 32 szavazattal rendes tagnak választotta meg és dr. Schedel Ferencz (Toldy) titkár a tagsági oklevelet Bécsbe azon kívánsággal küldte meg neki,* hogy «nyujtsa az ég igen hosszúra becses életét s adjon állandó erőt és kedvet az önnönlelke s társai bizodalma által kitűzött pályán saját s intézetünk díszére folyvást haladhatni». A másik kitüntetés – ugyanakkor – az volt, hogy az Akadémia az 1840-ben megjelent munkák közül az ipar és kereskedelem három utolsó századáról írt művének ítélte oda a kétszáz aranyból álló nagy jutalmat s egy nagy emlékbilikomot adott mellé. A jelentés szerint azon év irodalmi jelenségei közt több nagyjelentőségű s haladásunk fényes bizonysága gyanánt tekinthető munka van, mint pl. Szemere Bertalan «Utazás külföldön» czímű könyve és Vörösmarty minden munkáinak négy kötete; de ezen kitünő művekkel szemben is azért jutalmazták meg Horváthot, mert munkája «azonfelül, hogy korszerű, érdekes és adatokban dús, irodalmunkban egyetlenegy a maga nemében s azt a reá fordított rendkívüli szorgalom és gondos előadás is kitünteti; oly tulajdonok, mik e munkát a közönség figyelmébe nagy mértékben ajánlják».* Vörösmarty, a ki két ízben már, de megosztva kapta a nagyjutalmat, azt 1842 november 27-én osztatlanul is megkapta.*
Díszes alakú levele 1842 februárius 9. Szentesi múzeum, 104. sz.
M. Tudós Társ. Évk. VI. 17., 20. Athenaeum, 1841. I. 525–6. Pesti Hirlap, 1841. 71. sz., 596. l.
V. ö. Gyulai Pál, Vörösmarty életrajza, 246.
22. Horváth Mihály pecsétje.*
Horváth Mihály pecsétjének rajza. (57. l.) 1845 júl. 21-én Bécsben kelt leveléről.
Télire Horváth Erdődyékkel november végén Bécsbe ment,* de a fiúkkal való sok bajlódás miatt alig mehetett valahová a világvárosban. Panaszkodott Bajzának,* hogy a fiúk mondhatatlanul s minden tekintetben el vannak hanyagolva; nem győzött eléggé csodálkozni, a szülék, a kik pedig jó emberek s némileg méltányolják is a gyermekeikre fordított fáradságot, ezt eddig miként nézhették el. Az egyik, a tizenkétéves, idáig a szó szoros értelemben semmit sem tanult a tánczon, rajzoláson és zenén kívül. Ezt most Horváth annál nehezebben pótolhatta vele, mert a szabadon, kénye-kedve szerint, munka nélkül felnőttnek a szorosabb tanulás éppen nem volt ínyére. A szülék maguk sem törődtek a magyar irodalommal s magyar hírlapot sem járattak;* Horváth az Athenaeumot, Regélőt, Pesti Hírlapot mint tiszteletpéldányt kapta;* s most Dessewffy Aurél is mindenképpen meg akarta nyerni lapja, a «Világ» számára. Szerette volna, ha az erdélyi unióról, a kapcsolt országokkal való viszonyainkról, a királyi városok kifejléséről, a papi jószágokról, a papi tizedről, a nevelésről és pedig főleg az általános nemzeti triviális és elementáris nevelésről ír czikkeket és tanulmányokat. Lapjának iránya a kifejlés, de az alkotmány alapján s így mellőz mindent, «a min revolutionáris szag van».* Horváth azonban egyrészt elvi ellentétek, másrészt Dessewffynek már másfél hónap mulva (1842 februárius 9.) történt halála miatt nem írta meg a kívánt czikkeket, de kegyelettel fogadta Ürményi József és barátai felszólítását,* hogy «virágot tegyen a fiatal sírra» s «egy gondolattal, egy érzéssugárral» járuljon ahhoz az emlékkönyvhöz, a melyet az elhúnyt tiszteletére terveztek.* Mint történetíró igen szép emléket állított a konzervativ államférfiúnak,* kiben Kossuth és Széchenyi irányának egyeztetőjét, a jövendő kanczellárt, az összpontosított magyar kormány megteremtőjét sejtette. Horváth mostan még nem csatlakozott szorosan az ellenzékhez sem, mivel mint történetíró nem akarta viselni a pártfegyelem békóit. Politikai czikkeket nem írt Kossuth Lajos lapjába sem, de nyiltan zászlaja alá állott és vezérének vallotta, a mint a haza java s igazságtalanul, erőszakosan megtámadt legszentebb jogainak védelme úgy kívánta.* Tudományos czikkei azonban most is nagyban előmozdították az ellenzék nemzeti törekvéseit.
A Leopoldstadtban, Jägerzeile 535. sz. a. laktak.
1841 deczember 11. Bécs. (A Nemz. Múz. Horváth-iratai közt, 134–5. sz. Kiadta Irodalomtört. Közl. 1906. 226–7.
Gróf Dessewffy Aurél Horváthhoz, 1841 deczember 21. Nemz. Múzeum, id. h. 1. sz.
Deczember 11-iki id. levele szerint miért fizessen a neki ingyen küldött lapért?
Dessewffy deczember 21-iki id. levelében.
1846 április 16. Nemz. Múz. Horváth-iratok, 4.
A «Koszorú gróf Dessewffy Aurél emlékének» oly időben (Pest, 1857.) jelent meg, mikor Horváth neve abban nem szerepelhetett.
Huszonötév Tört. II. 116., 170–6. s kivált 262–276. ll.
Horváth, Kossuth L. újabb leveleire, 4–5.
23. Gr. Dessewffy Aurél névaláírása.*
Gróf Dessewffy Aurél névaláirása. (58. l.) Olv. Gróf Dessewffy Aurél.
A legfontosabb volt ezek közül, éppen a «legszentebb jogok védelme» szempontjából, A magyar honvédelem történeti vázlata, melylyel az Akadémia XIII. nagygyűlésén 1842 november 22-én székét, mint rendes tag, elfoglalta.* Bátran vonta le azt a végső következtetést, hogy az akkori katonaság «nem felel meg az európai újabb állampolitikának; és mind a királyi széknek, mind az alkotmánynak kellő biztosítása a nemzeti, vagy inkább polgári védhad-rendszert tűzik ki a gyökeres javítás czéljául s minden e tárgy körül lényeges átalakítás határául». A honvédelem, a melyre szükségünk van, alkotmányunk őskorában megvolt, csak a kor viszonyainak megfelelő módon kell újraéleszteni; s «ki tudja – kérdezte – nem éppen ezen intézmény leszen-e az életmentő védfal észak felől támadható vészviharok ellen?» Hatodfél esztendő mulva ennek a nyugodt akadémikus fejtegetésnek is része volt benne, hogy a nemzetgyűlés mint egy ember szavazta meg a honvédség felállítását; s Horváth szavainak elhangzása után egy negyedszázaddal, mikor ezt az intézményt új életre hítták, Pauler Gyula elmondhatta, hogy értekezését az idő nem szárnyalta túl s örökké becses marad; adatainak hiányosságát valódi történeti szem pótolja; egyes állításait a haladó tudomány kiegészítheti, némely gyanítását bizonyosságra emelheti, de lényegileg más eredményekre nem vezethet soha. A véderőről 1868-ban megalkotott XL. törvényczikk, mely a további fejlődés alapja, megfelel annak a czélnak, a melyet maga elé tűzött Horváth akadémiai székfoglalója, mely tehát politikai jelentőségre is emelkedett. A czenzor nem is engedte meg, hogy értekezését eredeti alakjában nyomassa ki; de Horváth azt még bővebben akarta kidolgozni akkorra, mikor a tárgyat talán a törvényhozás is felfogja.* Négy esztendő mulva, mikor értekezése végre megjelent, egy nagytudományú s helyes felfogású bírálójának* felelni kívánt, egyrészt, hogy jobban kimagyarázza magát, másrészt, hogy a hírlapok és politikusok valahára foglalkozzanak a honvédelem kérdésével. Megjósolta, s a czenzura talán éppen azért nem engedte kinyomatni feleletét,* hogy «a védhad eszméjének valósulását nagy átalakulás fogja megelőzni. A sajtó is ügyekezzék elhárítani a megvalósulás akadályait; s ha ezt, napi dolgokkal vesződve, kevésbbé teheti is, engedjük meg legalább a tudománynak, hogy magasabb czélt is tűzzön ki elébünk vágyaink határául. A jogok és kötelességek aránytalansága, a törvényelőtti egyenlőség hiánya, mik e magas czél valósíthatásának legfőbb akadályai, egyszersmind egyetemes jólétünk haladásának akadályai. Ezek elmozdítása nélkül szintúgy nem lehet erős alapokra állítani a közboldogságot, mint polgári védhad nélkül nem lehet tökéletesen biztosítani a trónt és nemzetet».
M. Tudós Társ. Évk. VI. 298–376. és Horváth Kisebb Tört. Munkái, I. 147–245. Toldyhoz 1842 augusztus 10-ikén írt levelében (Akad. TLT. LXX. 276.) Horváth mentegetőzött, hogy értekezése elnyúlt, tíz ív; töredékben felolvasva hatása nem volna s így inkább rövidebbet dolgozna ki, ha volna rá idő. Szerencsére nem volt. Majd szeptember 27-ikén azon aggódott (u. o., 277. sz.), elmehet-e a székfoglalóra, mert Bécsben növendékei szülei annyira elmerülnek a nagyvilágban, hogy nem tudja, discrete elhagyhatja-e fiait? De megkapta a kívánt szabadságot. Mikor visszatért a felolvasásról, a gőzhajó a sűrű köd miatt Dunakeszinél, majd Vácznál és Esztergomnál is oly soká vesztegelt, hogy csak harmadnap jutott el Gönyőre. (Levele Bajzához 1842 deczember 15. Nemz. Múz. Horváth-iratok, szám nélkül.)
Toldyhoz 1842 deczember 15. Somlyóvár, Akad. TLT. LXX. 279.
Névtelenül a Budapesti Híradóban 1846. 319–320. sz.
Eredetije 4r. 11 oldalon a Nemzeti Múzeumban (1328/Qu. Hung.). Horváth M. sajátkezű feljegyzése szerint «nincs kiadva». Nem vette föl a Kisebb Tört. Munkáiban közlött szövegbe sem, pedig a befejezést még lendületesebbé tette volna vele.
24. Az «A magyarok története. Pápa, 1842.» czímlapja.*
Az «A magyarok története. Pápa 1842.» czímlapja (60. l.) a Kolozsvári Egyetemi Könyvtár példányáról vétetett.
Tanulmánya megírásakor (1842) a grófi család a szokottnál tovább maradt Somlyóváron és – Horváthtal együtt – csak deczember 27-én ment Bécsbe. Addig tehát ottan bajoskodott «fiaival», a hogy tanítványait nevezte és a magyarok történetének kézikönyvével, melynek kéziratát Maár Bonifácz czenzor három egész hónapig tartotta magánál úgy, hogy Pápán a nyomatást csak 1842 augusztus közepén lehetett megkezdeni. Méltán félt, hogy az iskolai év kezdetéről lekésik vele s a filozófusok nem használhatják; a református iskolák még talán bevezethetik (s hogy szívesebben vezessék be, a czímlapon nem is jelezte kath. lelkészi állását), de a katholikusok még nem kaptak rendeletet, hogy a történelmet magyarul taníthatják.* Ugyanakkor rendezte sajtó alá két tankönyvének második kiadását is, melynek megvételéért Kilián és Eggenberger könyvkereskedők versengtek. Eggenberger szerint a könyvet több iskolában használják s a tanulók «feszülten» várják megjelenését, a mi a novemberi vásárra meg is történt.*
Toldyhoz 1842 augusztus 10., szeptember 27. és október 12. Akad. TLT. LXX. 276–8. sz. Ism. Baksay Dániel, Athen. 1843., 308. l. Munkája 2000 példányban (ebből 300 velinen) jelent meg.
Horváth Toldyhoz 1842 október 12. U. o. 278.
Mentül több könyvet és tanulmányt írt, annál inkább vágyódott az írókkal, folyóiratokkal, kiadókkal való egyenes érintkezésre. A hogy öcscsének, Józsefnek írta, mikor Beszédes Auréliával kötött házassága alkalmából üdvözölte,* csak akkor látogathatja meg őket, mikor a nevelőséget befejezte és «a miért keble most egyedül sovárg», a független állapotot magának véres verítékével kiküzdötte. Szerelmük és az Isten áldásából körülöttük képződő vidor család majd az ő homlokáról is letörli a munka izzadságát s a redőket kisimítja. Örülni fog közöttük s perczekre talán azt is elfelejti, hogy nem saját családja körében van s neki nincs családja. Isten áldja meg szerelmüket s náluk pótolja ki azt is, a mit megfoghatatlan és súlyos végzése e részben tőle megtagadott.
Horváth Józsefhez 1843 februárius 15. Bécs. Dr. Pekár Dezső szíves közlése. (Eleje fakszimilében mellékletünkön.)
Barátja, Toldy, mint különben tévesen hallotta, már elérte czélját; az egyetemi könyvtár igazgatója lett.* A mikor ez alkalomból üdvözölte, neki is megírta,* hogy végkép lemond a nevelőségről, mihelyt megfelelő állást talál. Mit tehet róla, hogy balsorsa mindig oly helyzetbe vetette, a melyben élete legszebb szálát, lelki nyugalmát s talán élete egész örömeit kellene föláldoznia az állhatosság hiú dicsőségéért, mely, ha kivívná is, nem adna méltó kárpótlást a kiállott kínokért. «Igenis, kínokért – folytatta. – Mert képzelj magadnak, édes barátom, egy komoly kedélyű, magába vonult embert, kinek legfőbb vágya: független, nyugalmas élet; hajlama és talán egyetlen szenvedélye: komoly és hasznos literaturai foglalkozás.» S neki, egy pár csintalan, daczos gyermek tanítására kell pazarolnia idejét, melylyel a fösvénységig gazdálkodik s naponta alig van egy órája, melyben magát örökös feszültségéből kipihenhetné. A gyermekek nem akarnak tanulni; atyjuk maga is gyermekkínzásnak találja a tanulást, a nevelőségben tehát nincs semmi öröme és sikerében semmi reménye. Nem szánalmas-e tehát az ilyen ember helyzete s állhatatlanság-e tőle, ha ezen változtatni akar? Mivel a pesti egyetem diplomatikai tanszékét alkalmasint Horvát Árpád nyeri el, őr szeretne lenni az egyetemi könyvtárnál, vagy pedig, ha Szalay László csakugyan lemond,* jegyző az Akadémiánál.
Ebben tévedett, s 1844 április 30-ikán, tehát egy év mulva, maga is sajnálkozott, hogy könyvtárnoki kineveztetését gróf Szedlniczky, a kanczellária sürgetéseinek daczára, oly soká késlelteti. (Akad. TLT. LXX. 282. sz.)
1843 április 16. Bécs. (U. o. 280. sz.)
Ezt először Jászay Páltól hallotta, később magától Szalaytól is, a kit Lukács Móricz már helyettesített is; a végleges megválasztást tehát elsősorban Lukács remélhette. (Horváth 1843 április 16. és augusztus 1. levelei az Akadémiában, TLT. LXX. 280. sz. és a Múzeum Horváth-iratai közt, 93. sz.)
1843 május 20-ika után, mikor V. Ferdinánd trónbeszéddel nyitotta meg a pozsonyi országgyűlést, a két fiatal történetíró személyesen is beszélt a dologról. Szalay biztosította Horváthot, hogy az akadémiai jegyzőségről való lemondását már be is adta az elnöknek és a jegyzőséget még akkor sem tartaná meg, ha Toldy könyvtárnokká vagy czenzorrá neveztetvén ki, esetleg lemondana a titkárságról.* Hónapok mulva tehát Horváth arra kérte Bajza Józsefet,* hogy a mint szíves jóakarattal és sorsa iránt érdeklődve, megszerezte neki ezt a nevelőséget, most viszont elmenni segítse; mert inkább favágással keresi kenyerét, mint hogy megmaradjon ezen a pályán. Pap lévén, pályájáról függetlenül annál kevésbbé intézkedhetik, minthogy szegény is. Az egyházmegyébe visszamenni s egy falusi fárába temetkezni nem akar. Pesten kell élnie, hogy tanulmányainak, munkáinak élhessen; de ott csak hivatal után fog élhetni. Mivel az egyetemi könyvtárőrt, báró Mednyánszky szerint, talán csak évek mulva nevezik ki, Bajzát arra kérte, választassa meg őt a jövő nagygyűlésen akadémiai jegyzőnek s nyugtassa meg a tagokat, hogy, mint jegyző, nem fog törekedni a titkárságra. Az év végén* már vagy a felállítandó első tanítóképzőintézet igazgatója vagy pedig egyetemi könyvtárőr akart lenni, mivel decz. 21-én az udv. kanczellária tanácsa mind a két állás betöltésével foglalkozott. Már be is iratkozott a bécsi egyetemi könyvtár gyakornokai közé, hogy gyakorlata legyen a könyvtárnoki hivatalban, ha ez utóbbi állásra csakugyan kineveznék. Lechner szívesen megigérte, hogy a hivatal minden eljárásába bevezeti, Lukács Móricz pedig, midőn Szalay az akadémiai jegyzőségről visszavonulni készült, Horváth kedvéért szerényen és nagylelkűen lemondott az álláshoz minden igényéről, s mások is megigérték szavazatukat. Így tehát 1844 májusában határozottan lemondott a nevelőségről.*
Toldynak 1844 október 12. Somlyóvár. Akad. TLT. LXX. 283.
1843 augusztus 1. Somlyóvár. Nemz. Múz. Horváth-iratok, 93. és Irodalomtört. Közl. 1906. 227–9.
Horváth Toldyhoz, 1843 deczember 31. Bécs. Akad. TLT. LXX. 281.
Toldyhoz 1844 április 30. Bécs, és október 12. Somlyóvár. U. o. TLT. LXX. 282–3. sz.
Megúnta teljesen. De ha csak álmodta volna is, hogy ily gyönge az alap, melyre jövője reményeit építette és Szalay megmásítja szándékát, tűrt volna, bármi önmegtagadásába kerül is. Jövendője most teljesen kétes volt; folyamodott ugyan a Theresianum magyar nyelvű tanszékéért, de azt alkalmasint a bennlakó piarista prefektus nyeri el. Voltaképpen Szvorényi Józsefnek, a magyar ékes szókötés pályadíjat nyert szerzőjének kinevezésétől kellett tartania.* A papi pályát majdnem elülről kellene kezdenie s a visszatérésre, több fontos oknál fogva, nem is volt kedve. Így tehát csak tollával kereshetné meg kenyerét, mi az ő szakjában nem valami kecsegtető kilátás. A remény s félelem közti bizonytalan állapotot még a remény meghiusultánál is tűrhetetlenebbnek tartotta.
Toldyhoz 1847 június 28. Bécs. U. o.
Horváth Mihály levele öccséhez (1843 februárius 15.)*
Dr. Pekár Dezsőnél. Olv.:
Bécs 1843ki febr[uarius] 15kén
Kedves öcsém! Valóban jól esett már tőled magadtól hallanom valamit. De leveleid hosszu elmaradását némileg helyre ütötte az, hogy a múlt hó végén költ leveled mellyben uj körülményeidről tudósítottál, testvéri szivemnek örömet szerzett. Tehát háztüzes gazda, sőt mikép irtad, azóta már férj is lettél, egy szeretetre méltó nő férje! Ha az már megtörtént, üdvözlöm a rokoni sziv legforróbb indulatával az előttem még ismeretlen ugyan, de már csak azért is kedves nőt, mivel a tied. Tedd biztossá őt, hogy azt, ki szeretett testvérem életét szerelmével boldogítja, én is ||
Azonban ilyen izgatott lelki hangulatban is folytonosan dolgozott. A mult évben (1843-ban) az Athenaeumban két tanulmánya jelent meg; az egyik Corvin Jánosról,* a másik pedig Thouvenelnek magyar- és oláhországi utazásairól.* Amaz a legegyszerűbb elbeszélő modorban írt élet- és korrajz, emez egyszerű könyvismertetés, a mely egyben-másban helyreigazítja ugyan az utazást, de egészben véve ismereteit alaposaknak, ítéleteit helyeseknek, a dolog velejére hatóknak s írásmódját oly méltányosnak találja, a minővel írni kell egy nemzetről. Fontosabb ezeknél «Az 1764-ki országgyűlés története», a melylyel 1844 november 22-én készült el,* egy héttel az 1843/4. évi országgyűlés berekesztése után. Tehát nem politikai czélzás nélkül emelte ki, hogy nemzetünk történetének legérdekesebb, legtanulságosabb részlete országgyűléseink története s már Ausztriához való viszonyunk szempontjából sem hiában sürgette, hogy valaki végre összegyűjtse és okszerűen feldolgozza az országgyűlési emlékeket s ezt a legdrágább kincset tegye a haza oltárára. És lehetetlen összefüggést nem látni, hogy erről az országgyűlésről, mely ridegen szembeszállt a közteherviselés elvével, éppen akkor írt és szólt nyiltan az Akadémiában, mikor véget ért a jelenlétében megnyilt országgyűlés, melynek legnagyobb, leggyümölcsözőbb, leghathatósabb eredményét abban találta,* hogy elfogadta a közös teherviselés elvét.
Athenaeum, új folyam, 1843. I. kötet, 397–404. és 446–456. l. Másodszor Horváth Kisebb Tört. Munkáiban, I. 291–318.
La Hongrie et is Valachie. Paris, 1840. 8r., 381 lap. (Ebből Magyarországról az első 155 lap szól.) Athenaeum, 1843. I. 498–505. l. és Horváth Kisebb Tört. Munk. III. 461–472.
A saját kezeírásában 2r. 29 lapra terjedő s a Nemz. Múzeumban (Történ. 4r. 202. sz. a.) levő fogalmazvány szerint. Kiadva a M. Tud. Társ. Évk. VII. II. (1842–4.) 126. s köv. ll. és Horváth Kisebb Tört. Mun. I. 375–422. l.
Huszonötév Tört. II. 465–6.
25. Szvorényi József.*
Szvorényi József arczképe (65. l.) id. Weinwurm Antal felvétele a M. Tud. Akadémia képes termében őrzött olajfestményről. Az eredeti olajfestmény Kovács Mihály műve.
Időközben elkelt történelmi tankönyvének második kiadása is és Geibel engedelmet kért tőle a harmadik kiadásra; ezen azonban Horváth előbb tetemes változtatást akart tenni. Magyarország történeti kézikönyvéből is már a harmadik kötetet nyomatta. Peregriny czenzor először azzal fenyegette, hogy nem bocsáthatja át, de utóbb meggondolta magát és sok módosítással, de egyúttal sok késedelemmel és apróbb részletekben mégis approbálta könyvét. A harmadik kötet a tervezettnél bővebb lett, de igen sok új adata miatt rövidebb nem lehetett. Horváth úgy hitte,* hogy ezzel csak nyert érdekességben; számos helyen egészen új és az eddigitől különböző színben mutatta be történetünket.
Toldyhoz 1844 október 12. Somlóvár, Akad. TLL., LXX. 283.
Somlyóváron ilyen fáradhatatlan munkásság közt vette Wrana Kajetán császári igazgatónak Bécsben 1844 deczember 14-én kelt értesítését,* hogy a Theresianum-lovagakadémia gondnoka őt november 14-én a magyar nyelv, irodalom és stilisztika tanárának nevezte ki évi 600 konv. frt fizetéssel. Ezt a kellemes hírt abban a biztos reményben közölte vele, hogy semmi fáradságot nem kímélve, méltán megfelel a beléje helyezett bizalomnak. Horváth azonnal elbúcsúzott gróf Erdődyéktől, a kik megajándékozták őt a maguk és fiuk arczképeivel,* biztosították nyugdíját, a melyért azonban később perelnie kellett,* s bizonyítványt állítottak ki nevelői működéséről;* azonban gróf Batthyány Lajosné tizennégy esztendő mulva arra kérte, bocsásson meg, de első növendéke bizony nem sikerült.*
A theresianeumi igazgatóság 425. sz. a. kelt német értesítése a M. Nemz. Múzeumban «440. Oct. Hung. 2.» sz. a.
A szentesi múzeumban 189. sz.
Gróf Batthyány Lajos Horváthhoz 1859 november 27. Horváth Lajos gyüjt.
A szentesi múzeumban 94. sz.
Idézett levelében.
