V. BÉCSI TANÁRSÁGA.
V. BÉCSI TANÁRSÁGA.
BÉCSBEN 1845 elején Horváth az alte Wieden egyik főutczai sarokházában* fogadott szállást s az első napokban nagyon jól érezte magát. «Én csak most kezdem ízlelni az életet – írta Toldynak,* – most jutván valahára függetlenségre, a mely eddig minden viszonyaim közt hiányzott. Meg is vagyok ám elégedve, mint sok ember nincs s ha még egy kissé több költeni valóm volna, meglennék, mint kevés van.» Ideje elég volt, mert hetenkint csak hat órát kellett tartania s ennek beosztását az igazgatósággal egyetértve határozta meg.* Kétszeres kedve lévén a munkára, úgy tervezte, hogy 3–4 hónap alatt befejezi a magyarok történetének kézikönyvét s azután mindjárt megkezdi a császári könyvtár 5–600 magyar vonatkozású okiratának átnézését s az érdekesebbek leírását. Ebben a munkában Gévay Antal és Jászay Pál, a bécsben lakó magyar historikusok, szívesen támogatták, barátságukkal pedig felvidították. Gévay azonban már június 9-én elhúnyt.
Alte Wieden, Eckhaus in der Hauptstrasse und Fleischmanngasse, No 451., I. Stiege, I. Stock, Thür No 9. 1847-ben Wiedenben, Adlergasse No 777 alatt lakott.
1845 január 2. Akad. TLT. LXX. 284.
Wrana, 1845 deczember 14. id. levele szerint.
A Theresianumban Horváth Gondol Dánielnek akkor megjelent kétkötetes kis munkája szerint gondosan tanította a magyar nyelvtant.* Az első osztályban arra törekedett, hogy a tanuló felismerje a beszéd egyes részeit és azok ragait vagy formáit; a másodikban mindezt ismételve, kimerítőbben és körülményesebben fejtegette a mondat és a kötszó, a személy- és névragok, melléknevek, névhatározók, igék, igeszármazás és igehatározók, indulatszók és helyesírás fogalmát és szabályait. A könyvnél bővebben szólt arról, hogy az összetett és a számnevek miként veszik fel a személyragot. Szerinte az összetett szavakban, ha nincs birtokviszony a jegyszó és az alapszó közt, a személyragot mindig az alapszó veszi fel; ha pedig van, akkor az alapszó mindenütt a harmadik személyragot veszi föl, a jegyszó pedig a többit rendesen. A számnevek akkor veszik fel a személyragot, mikor főnév helyét pótolják stb. Mindenesetre jellemző adalék arra a lelkiösmeretességre, a melylyel még kisebb fiúk tanítására is készült. Az irodalomtörténetet alkalmasint Toldy anthologiája szerint tanította, sőt majdnem két évtized mulva is őt követte, mikor a Huszonötév Történetében irodalomtörténeti vázlatát megírta; de annyi önállósággal a részletekben, hogy Toldy bókokkal halmozta el. Irodalomtörténeti előadása vázlatát különben megtaláljuk a magyarok négykötetes történetében, a melyet már 1846-ban befejezett.
Ezt a jegyzetek számára minden lap mellé tiszta lapot illesztve köttette be, de csak a II. kötet 14. és köv. lapjaihoz írt egy pótlást. Ezt a példányt Farkas Sándor úr őrzi Szentesen.
Tanítványaival 1845 július 23-án a Theresianumban megtartván első «próbatételeit», 26-án Bécsből hazaindult rokonai látogatására. Aznap Pozsonyban hált, másnap gőzhajón ment Esztergomig, hol öcscse, Alajos, kocsival várta, hogy együtt látogassák meg testvéröket, Józsefet a hontmegyei kis Peröcsényben s onnan együtt keressék föl Szegeden özvegyen maradt édes anyjukat, kihez a leggyöngédebb fiúi szeretettel ragaszkodott.* Októberben már ismét Bécsben kellett lennie, hogy tanári és irodalmi munkásságát folytassa.
Levele Horváth Józsefhez 1845 július 21. (Dr. Pekár Dezsőnél.)
Ebben az évben, a honvédelem történetének vázlatán kívül, csak néhány kisebb értekezése jelent meg. Az egyik Mária Terézia trónraléptéről és az 1741. évi országgyűlésről,* a mely polémiára vezetett Gyurikovits Györgygyel, kinek azon állításával szemben,* hogy a királynő a féléves II. Józsefet 1741 szeptember 21-én az országgyűlésnek bemutatta, azt vitatta,* hogy a szeptember 11-én történt nagyszerű eseményt szeptember 21-én a királynő nem ismételte. Gyurikovits még felelt,* de június 30-án a lappal együtt a vitatkozás is megszűnt. Másik értekezése II. József kormánytörténetéből ismertetett egy jelenetet.* De most minden erejét Magyarország története kézikönyvének befejezésére fordította. 1846 márczius elején már 1809-ig haladt, de ott az írást félbeszakította.* Hiszen a czenzura már II. József és II. Leopold korának leírásában is nehézségeket támasztott; mennyit foghat tehát akadékoskodni, ha az állam 1811. évi pénzügyi bukásáról, az 1823. évi királyi biztosok működéséről stb. kell szólnia! Ezt azért boldogabb időkre hagyva, most olyan történelmi kézikönyvet akart írni, melyet a gimnáziumok legfelső két osztályában, a filozófiában taníthassanak. Őszintén megvallotta,* hogy pénzre van szüksége, mert négykötetes kézikönyve rosszabbúl kelt, mint remélte. Ennek a munkájának utolsó kötetében egykori tanára, Spányik, a czenzura megbízottja, annyit törült II. József és II. Lipót korából, hogy azt úgy, ahogy tőle kikerült, kinyomatni nem lehetett volna; a czenzori kollégium viszont Spányik törléseit törölte ki s Horváth munkáját olyan jelesnek és loyalisnak mondta, hogy a czenzornak nem is kellett volna a kollégium elé terjesztenie. A filozófusoknak szánt történelmét mindamellett is folytatta, hogy Spányik oknyomozó történetét Zimmermann Jakab tanítóképző-intézeti tanár magyarra fordítja. «Az Isten áldja meg munkájokat» szólt,* de mivel ő már IV. Béláig haladt s Emich Gusztáv vállalkozott a kiadásra, nem hagyja abba; legalább az iskolák nem mentegetőzhetnek azzal, hogy hiszen nem volt más, mint a Spányik-féle. A mellett három pályázat foglalkoztatta: Újra kellett másolnia az Akadémia számára a beköltöző magyarok műveltségéről még a Marczibányi-intézethez benyújtott pályázatát, mely különben versenytárs nélkül állt; a Kisfaludy-Társaság mythologiai kérdése érdekelte, de még nem tudta magát elhatározni s végre sem vállalkozott reá; Magyarország egyháztörténelmét pedig, melyre a püspöki kar tűzött ki jutalmat, azért nem akarta megírni, mert – mint mondta* – eleve is tudta, hogy a pályadíj nem a legjobb történeté, hanem a legkatholikusabb munkáé lesz. Harminczíves kéziratából már négy esztendővel azelőtt akart mutatót adni az Athenaeumban, de a czenzura nem engedte; ő pedig más szellemben írni nem tud és nem is akar, de főtárgyától sem engedi magát eltéríttetni.
Századunk (Orosz József lapja), 1845., 30. sz.
Gyurikovits u. o. 15. sz.
Horváth felelete u. o. 23. sz.
U. o. 37. sz.
Életképek, II. 21. sz.
A IV. és utolsó kötetet valóban II. Lipót halálával (1792 márczius 1.) fejezte be.
Toldynak 1846 márczius 2. Akad. TLT. LXX. 285. sz.
Toldyhoz 1846 április 15. U. o. 286. sz.
U. o. és Fraknói, Horváth Emlékezete, 24.
Így jelent meg végre 1846 júniusában négykötetes műve, «A magyarok története».* Arra a czélra készült, hogy az 1844:II. t.-cz. 9. §-a értelmében a tanítás ezentúl magyar nyelven folyván, a történelmet felsőbb iskolákban magyarul lehessen előadni. Ilyen munka elkészítésére sokan biztatták Horváth Mihályt, kit történelmi munkájáért az Akadémia akkor koszorúzott meg. Ő maga is érezte a hiányt, de a hivatást és kedvet is annak pótlására; azonban vidéken, a könyvtáraktól távol élvén, ismételt felszólításokra is csak azért fogott a munkába, mert «meg volt győződve, hogy kisebb hiba a pillanat szükségét oly munkával elégíteni ki, melyben ha hiányzik is a történeti tények apróbb részleteiben a pontosság, de az események csoportosítása a felfogás és előadás szelleme olyan, minőt a nemzet s kor viszonyai igényelnek, – mint olyféle munkának engedni át a tért, mely ha tán pontosabb is az események egyes részleteiben, de szellemére nem felel meg a kívánt czélnak s nem termi meg az óhajtott gyümölcsöt, a fiatal olvasók, tanulók kezében.* Néhány főiskola tanárai örömmel fogadták el kézikönyvül, de használatát a felsőbb tanhatóság nem engedvén meg, Horváth a II. kötettel abba akarta hagyni az egész munkát; barátai kívánságára folytatta ugyan, de a két utolsó kötetben már nem a tanulóifjúság, hanem a nagyközönség számára dolgozott, a mi a tárgyalásban bizonyos aránytalanságokat okozott.
Pápán nyomatva. I. kötet 8r. 175 l., 1301-ig; a II. 1843., 391 lap, 1526-ig; a III. 1844., 488 lap, 1780-ig; a IV. 1846., 309 lap, 1792 márczius 1-ig (II. Leopold haláláig).
Előszó dr. Horváth Mihály MO. történelméhez. Ujonnan átdolgozta dr. Hatvani Mihály. Pest, 1860. I. kötet.
Mindazonáltal így is az ő nevéhez fűződik az a dicsőség, hogy magyar nyelven az első könnyen áttekinthető és a Habsburgok korszakát 1792-ig mégis elég részletesen tárgyaló magyar történelmet adott a nagyközönség kezébe. Korszerűségét bizonyítja, hogy Geibel megvette tőle most már mind a négy kötetet.* Igaz, hogy a szerzőnek csak 2000 pengőforint tiszta haszna lett belőle, de azzal vigasztalódott, hogy jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok.* Most már olyan népszerű volt, hogy történelmi kis tankönyve harmadik kiadását 5000 példányban nyomathatta; de nem hajlott Toldynak arra a tanácsára, hogy azt Kopácsy József primásnak ajánlja. «Mi czélból?» – kérdezte.* – El sem fogadná, hacsak előbb a kéziratot el nem küldené hozzá átvizsgálás végett.
Az I. kötetből még 900, a II-ból 1100, a III-ból 1300 példánya volt. A IV-et egyelőre csak bizományba adta. Levele Toldyhoz június 6. U. o. 288a.
U. o. 288a.
Június 19. Akadémia, TLT. LXX. 290. sz.
Alig fejezte be fő munkáját, Horvát István, a Nemzeti Múzeum könyvtárának őre s a magyar nyelv és irodalom egyetemi tanára június 13-án meghalt. Toldy azonnal megkérdezte tőle, nem vágyik-e helyére? «Csókollak irántam tanusított jóindulatodért – felelte Horvát.* – Én kevés ember barátságát óhajtom s becsülöm annyira, mint a tiedet; kevés embernek vágyom annyira tetszeni, mint neked; s azért boldognak érzem magamat, ha tudom, hogy te őszinte indulattal viseltetel irántam. Hiszen oly sok az álbarát! Oly ritka indulat őszinte, a melyet évekig hittünk annak!» Elismerte, hogy 600 forintból Bécsben nem élhet meg; szerette volna a könyvtárőrséget, de azt bizonyára Mátrai Gábor kapja meg, noha merte állítani, hogy a könyvtárhoz többet ért, mint ő; de utóbb, (Érdy biztatására)* mégis hajlandó volt kérni a nádor és gróf Széchenyi István pártfogását. Hanem ha az őrséget meg nem kapja, kénytelen lesz minden követ megmozdítni a tanárságért, pedig Toldyval nem szívesen versenyezne. A könyvtár őre azonban július 26-án csakugyan Mátrai lett. A múzeum igazgatója, Kubinyi Ágoston, pár hónap mulva* Szontágh Gusztáv által felajánlta Horváthnak az alkönyvtárnokságot. Eleinte tetszett neki az ajánlat, mely anyagi állapotát tetemesen javította volna, de még sem akart «Mátrai subdiaconusa lenni». Szívesebben lett volna dr. Toldy mellett az egyetemi könyvtárban, mert ezt a hivatalt talán egy rendkívüli tanársággal lehetett volna összekapcsolni az egyetemen. A magyar nyelv és irodalom tanszékére különben novemberben már be is adta folyamodását, mert a kanczellárián azt mondták neki, hogy Toldy, mint könyvtárigazgató nem lehet egyúttal egyetemi tanár.
U. o. 290. sz.
Toldynak július 3. U. o. 289. sz.
Horváth Toldynak, 1846 november 15. Akad. TLT. 291. sz.
Időközben, július 28-án, József nádor megparancsolta a pozsonyi káptalannak,* hogy másolatban kiadjon minden oklevelet, a melyet tőle Horváth Mihály vagy megbízottja kivenni kíván. A bécsi könyv- és levéltárakban való tájékozódása után tehát most már a hazai levéltárakban is elkezdte kutatásait.
A nádor pecsétjével ellátott parancs a Nemz. Múzeumban, 440. Oct. Hung. 3.
A jászói és leleszi konventek levéltáraiban a szünidőkben szorgalmasan dolgozott, de ezekben tett jegyzeteit is csak másfélévtized mulva tehette közzé* és csak akkor dolgozhatta fel.* De még ebben az esztendőben eldőlt végre a Marczibányi-intézethez beadott pályaművének, «Párhuzam az Európába költözködő magyar nemzet s az akkori Európa polgári s erkölcsi műveltsége közt» czímű munkájának sorsa is. Tízesztendei várakozás után az Akadémia, mihelyt a pályaművet a megszünt Marczibányi-intézettől átvette, 1846 januárius 2-án Bajza Józsefre, Czech Jánosra és Péczely Józsefre bízta a bírálatot. Ez úgy hangzott, hogy «Szerző a kérdést helyesen fogta fel, szorgalommal járt el az adatoknak bírálatosan választott s használt kútfőkből összeszedésében s itélettel és részrehajlatlansággal feldolgozásában; minélfogva ha a kérdés egyrészt a források szűke miatt, teljesen kimerítve nincs is, de igen meg van közelítve». Az Akadémia tehát deczember 14-én tartott nagygyűlésében az értekezést jutalomra (250 váltóforintra!) és kinyomatásra méltónak találta.* És bár a beadás és kiadás közt eltelt tíz év alatt Horváth Mihály nagyot nőtt s ezalatt megizmosodott tehetségének a munka nem mindenben felelt meg, annak megjelenését* a közönség örömmel fogadta s az újabb koszorút megérdemeltnek tartotta.
M. Tört. Tár, 1861. IX. és 1862. XI. kötet.
Magyarország Tört. hat kötetes kiadásában.
Toldy titkári jelentése az 1847 május 31. a pályaműhöz írt előszóban.
Pest, 1847. (Emich Gusztávnál.) N8r. VI és 132 lap. Másodszor kisebb Tört. Munkái I. kötetében, 1–146. l. Ismertette a Századok, 1867. 290–7.
26. Az «A magyarok története. Bécs, 1847.» czímlapja.*
Az «A magyarok története. Bécs 1847.» czímlapját (73. l.) a Kolozsvári Egyetem Könyvtár példányáról vettük.
De Horváth Mihályt most már inkább a legújabb kor története vonzotta. Kitüntetése után egy hónappal elérkezett valóban annak az ideje, hogy szabadon foglalkozzék I. Ferencz korával, melyet azonban kényes feladatnak tartott, mivel az előadásban kurucznak kellene lennie; azt tehát ha megírná is, nem adhatná ki, legalább addig nem, a míg József nádor él.*
Toldyhoz 1846 június 19. Akad. TLT. LXX. 290. sz.
A nádor azonban 1847 januárius 13-án elhúnyt s a magyar udv. kanczellária nevében Karner Antal vál. püspök és udv. tanácsos már 18-án felszólította Horváthot, hogy Bécsben a kapuczinusok templomában az udvar jóváhagyásával 23-án tartandó gyászünnepélyen ő tartsa meg az emlékbeszédet. Mert a kanczellária, melyhez a czenzura ügyei tartoztak, a püspök szerint* teljesen bízik a dologban való jártasságában, ékesszólásában és lelkületében. Horváth az «igen-igen díszes, de nehéz, kényes tisztet» úgy fogta fel,* hogy inkább politikai, mint egyházi beszédet kell tartania. Általában véve akarta ábrázolni az elhúnyt nagyember és államférfiú hatását korunkra, de mint embert is jellemezni kívánta. Voltak ugyan, kik a beszédet, elmondása után, politikai szempontból gáncsolták, de még a kanczellárnak is tetszett, Bartal György udv. tanácsos, a jeles történetíró s mások elragadtatással fogadták, gróf Esterházy József pedig meg is látogatta érte.*
Horváth iratai a Nemz. Múzeumban, 5. sz. (Latin nyelven).
Toldyhoz 1847 januárius 18. Akad. TLT. LXX. 292.
Toldynak, februárius 3. U. o. 293.
Sikere az újabb kor történetének behatóbb művelésére bátorította. «Ideje már – írta mindjárt ezután Bajzának,* – hogy újabb korunkat is válaszszuk fejtegetésünk tárgyává. Ezt az írók eddig mindnyájan noli me tangere virágnak, afféle csalánynak vagy tüskének tartották, melyhez nyúlni sem lehet. S ez okból ifjúságunk tán kevesebbet is tud Ferencz kormánya történetéből, mint akármelyik Árpád-királyéból». Megkérdezte tehát, Martinovics összeesküvéséről, vagy az 1802. évi országgyűlésről akar-e czikket? Akármelyiket választja, a dolgozat olyan lesz, hogy az alá most, mikor éppen hivatalt kér s a pesti egyetem magyar nyelvi és irodalmi tanszékére a kanczellária egyedül őt terjesztette föl, nevét nem írhatja.* Most a kinevezésnél nagyon ügyelnek a pártra, elvre s úgy hiszi, bolondság volna egy kis értekezés miatt elesni reményétől, mely, ha teljesedik, egész életére tisztességesen el van látva. Ez okból ez egyszer álnév alá szeretne bujni.* Bajza kívánságára egy hónap mulva az 1802. évi országgyűlés történetét küldte el, bár attól tartott, hogy rövidségével ártott a dolgozatnak. Az értekezés valójában Tinódy álnéven jelent meg az «Ellenőr» politikai zsebkönyvben, melyet Bajza a pesti ellenzéki kör megbízásából Fáy, Szalay, Irínyi, Hunfalvy Pál, Kisfaludy Sándor, Kossuth, Vörösmarty stb. közreműködése mellett szerkesztett:* «a czenzura bilincseitől menten».*
Bajzának, februárius 3. Nemzeti Múz. Horváth-iratok, 94. sz. és Irodalomtört. Közl. 1906. 229–230.
Erről januárius 18. és februárius 3. írt Toldynak, id. h. 292–3.
Bajzához februárius 3. írt levelében. Akad. TLT. LXX. 293.
Nyomatott «Németországban», 1847. N8r. 587 lap. Sajnos, nem vette föl később kisebb Tört. Munkái közé, pedig Bajzának februárius 3. maga írta, hogy erről a gyűlésről a diarium sorai közül nem lehet kiolvasni a valót, mert éppen az nincs benne, mi a gyűlést érdekessé, zajossá, még a legújabbaknál is zajosabbá, érdekesebbé tette.
Huszonötév Tört. III. 221.
A czenzura bilincseit még József nádorról mondott beszéde is megérezte. Élőszóval elmondva, tetszett Apponyi György gróf kanczellárnak, de a magához kért kézirat olvasása közben aggodalmai támadtak, s halogatta az engedély megadását, hogy a szöveg ne hasson az újdonság ingerével.* Gróf Zichy Eduárd a kéziratot szintén elolvasván, azt mondta volna, hogy ha ilyen beszédeket eltűrnek, a czenzura felesleges.* Pedig a Theresianum főfelügyelősége külön is elismerését nyilvánította «az általános tetszéssel» fogadott gyászbeszédért,* mely azután hónapok mulva mégis megjelent.* Most tehát Heckenast Gusztáv szintén Horváthot bízta meg, hogy a «Nádor-Emlék» czímmel tervezett díszmunka számára megírja a nagy nádor életrajzát, míg «a közszeretetű nádor tetteinek lelkesedett dicsőítését» Garay János «népszerű lantjára» bízta. Az emlékkönyvnek egy esztendő mulva kellett volna megjelennie s a történelmi értekezés és a költemény el is készült; azonban «a közforradalom s a reá következett évek sanyarai» miatt tizennyolcz esztendeig «kiadatlanul várta az időt, mikor a nemzet örömest és fájdalom nélkül tekinthetend ismét vissza multjába, melyben annyi méltó remények közt ringathatá magát».*
Horváth Bajzához 1847 márczius 4. (Iratai a Nemz. Múzeumban 96. sz. Irodalomtört. Közl. 1906. 230.)
Wurzbach, Biogr. Lex. IX. 321.
Wrana igazgató levele február 4. Nemz. Múz. Oct. Hung. 6. sz. és Horváth Toldyhoz 1847 márczius 14. Akad. TLT. LXX. 294.
Emlékbeszéd, melyet fens. József főherczeg Magyarország nádosispánya felett legfelsőbb rendelet következtében tartott gyászünnepély alkalmával... mondott Budán, 1847. 4r. 11 lap. Igaz, hogy márczius 14-ikén a nagy késedelem miatt már maga is «nevetséges hiuságnak» tartotta kinyomatását.
Heckenast előszava a Nádor-Emlékhez, VI. l. (Pest, 1865.).
27. A hatvani r. kath. templom.*
A hatvani r. kath. templom. (77. l.) Újabb felvételek után.
A bölcsészettanuló ifjúságot Horváth Mihály ebbe a multba vezette vissza s a jövő feladataira is előkészítette, mikor 1847-ben kiadta számára tankönyvül a Magyarok Történetét.* A munka összesen hat kiadást ért; a hatodik már a nagy történetíró halála után jelent meg; s akkor Sebestyén Gyula, ki sajtó alá rendezte, úgy ítélt róla,* hogy «e munka ugyan talán a legszerényebb követelésű dolgozata a nagynevű szerzőnek; de azért oly határozottan magán viseli írója egyéniségének, felfogásának és stílusának bélyegét, hogy bizonyos értelemben ereklyének tekinthető, a mely kegyeletre tart számot s kíméletet érdemel. A maga teljességében még mindig színvonalán is áll történetírásunknak; legfeljebb egy-két fejezete avult el s csupán egyes adatai s állításai szorultak megigazításra. Hosszú időn át nagy szolgálatokat teljesített; nagy érdemei vannak nemzetünk multjának a nagyközönséggel s a tanulóifjúsággal való megkedveltetésében. Nemzedékek forgatták kedvvel, tisztelettel és lelkesedéssel s a tudományt népszerűsítő hasonló szabású történeti kézikönyvek közt még ma is (1887.) vetélytárs nélkül áll.» Szabadelvű szelleme miatt a bécsi czenzura ezt is csak sok akadékoskodás után bocsátotta keresztül. Kéziratát nyolcz hónap mulva a Censur Hofstelle, a magyar kanczellária és a Staatskanzlei egynegyedében megnyírva, megcsonkítva adta vissza, pedig nagyobb munkájának «igen megszelidített» kivonata volt az egész. Nem hitte Horváth, hogy «olyan Spányik-féle emberek még ezek után is találjanak benne mételyes magot, mely már annyi rostán ment keresztűl.»* A tanügy története annál hálásabb iránta, hogy ennyi nehézség után is megőrízte azt a magyar és tudományos szellemet, a melyben az ifjúságot nevelni kívánta és nevelte is négy évtizeden keresztül. De a hatalom ezt az «igen liberális» szellemet a tanszéken nem akarta látni, s úgy hitte, hogy Horváth egy jó vidéki plébánián nyugodtabban írhat történelmet, mint a pesti egyetemen. A kanczellária szilárdan megmaradt azon szándékánál, hogy első helyen őt jelölje, de mivel Toldy, ki ezt a nevet a régi Schedel-név helyett most vette föl,* szintén pályázott, nem akart útjában állni, mert «jobban szerette a prépostságnál», melyre most reménye nyilt.
Bécs, 1847. N8r. VIII. és 444 lap. Ebből Geibel Károly Pesten 2000 példányt vett bizományba. Számadásra szólíttatva, 1853-ban azt állította, hogy semmit sem adott el, mert a munkát betiltották, sőt még Horváth tartozik neki az előlegezett 400 forinttal. Később Geibel Ármin mégis fizetett neki két ízben összesen 440 frtot, de 2000 forintnál többel adós maradt, minek visszafizetését s az el nem adott példányok visszaadását 1858 áprilisére igérte meg, mert kitűnt, hogy a könyv kelendő volt a maga idejében. (Horváth Toldyhoz 1858 február 20. Akad. TLT. LXX. 307. sz.) Horváth követelését Geibeltől Heckenast vette át s a könyvet még azon esztendőben 2. kiadásban változatlanul kinyomatta és az egész ügyet rendezte.
Horváth Mihály, Magyarok Története, rövid előadásban. 6. kiadás. Budapest, 1887. Előszó, III. lap.
Toldyhoz 1847 márczius 14. Akad. TLT. LXX. 294.
Ehhez Horváth 1847 április 15. kívánt szerencsét. U. o. 296. sz.
Februáriusban ugyanis Vaiszkopf Mihály, Szent Mihály infulás hatvani prépostja, szentszéki ülnök s Heves és Nógrád vármegyék táblabírája üresen hagyta a hatvani plébániát és a hozzá kapcsolt prépostságot.* Barátainak biztatására Horváth márcziusban már folyamodott ezért az állásért. A javadalom nem volt fényes, évenkint legfeljebb 2000 pengőforint, de igen nyugodalmas munkát igért. A kegyúri jogot Grassalkovich Antal herczeg özvegye, született Galanthai Esterházy Leopoldina herczegnő gyakorolta, a kihez jószágkormányzója, Lónyay János beregmegyei főispánhelyettes útján Kaunitz herczegné, gróf Esterházy József és Bartal György meleg ajánlóleveleket írtak. A herczegnő jelöltje eleinte Duschek Frigyes volt, a gödöllői esperesség bagi egyházközségének plébánosa, a ki mindössze két esztendővel volt idősebb Horváthnál. Esterházy József azonban úgy vélekedett róla, hogy a kormány meg nem erősítené, ha a herczegné kinevezné is és egyre biztatta Horváthot.*
U. o. 65., 178.
V. ö. Schematismus cleri Vaciensis ad a. 1847., 13., 56–57., 185. Horváth márczius 14. és április 15. id. levelei, és május 1. levele. U. o. 279. sz.
Mialatt folytonos bizonytalanságban élt, Bécsben marad-e, hol még nagyon szeretett volna kutatni a levéltárakban, Pestre megy-e tanárnak, vagy Hatvanba prépost-plébánosnak, szívesen teljesítette az orvosok és természetvizsgálók társasága régészeti és történelmi osztályának azt a megbízását, hogy a soproni nagygyűlés előkészítése végett Henszlmann Imrével bejárja Sopron vármegyét s annak történelmi nevezetességeit és levéltárait átvizsgálja.* Husvétkor (április 4.) már Sopronban járt, az elég gazdag levéltár okiratait a mohácsi vészig mind lemásolta s örült, hogy oklevélgyűjteménye szaporodott.* A hónap végén Esterházy Pál herczeget személyesen kérte, engedje meg, hogy használhassa a kismartoni levéltárt, mert megírni akarja ősének, Miklós nádornak történetét. A herczeg nemcsak megengedte, hanem kérte is, hogy néhány órát adjon neki a magyar alkotmány kifejlésének történetéből, mert hosszas távolléte alatt hazája ügyeivel kellően nem foglalkozhatott, most azonban visszatérvén, hazánk javára akarja szentelni erejét. Horváth szívesen vállalkozott, mert sok jóakaratot látott benne, s ha ereje is annyi lesz, sok jót várhatott tőle.* Egy esztendő mulva már valóban mint felelős minisztert üdvözölhette.* Most a rendelkezésére álló időt szorgalmasan felhasználta a kismartoni levéltárban, de az oklevelek lemásolásában csak 1645-ig jutott el.* Már nagy történelme első kiadásában kívánta, hogy az ott rejlő többi okirat is napvilágra jöjjön, de csak két évtized mulva jelenthette,* hogy ez Szalay Lászlónak és Salamon Ferencznek Esterházy Miklósról írt nagybecsű monografiájában megtörtént. Azt hitte,* nagyobb szolgálatot tesz levéltári kutatásaival, mint a Kisfaludy-Társaság mythologiai kérdésének megfejtésével, mire Toldy még mindig ösztönözte. A magyarok egész ősi vallásáról – szerinte – oly kevés hiteles adatunk van, hogy az író itt végre is csak gyanításokat adhat. De mégis gondolkozott róla. Elolvasta valamennyi keleti és északi nép mythologiáját. Talált is némit, a mi hihetőleg megvolt a magyarok vallásában is. De jól tudta, hogy addig lehetetlenség dolgozni, míg a népnél divatozó babonák, bűvölések stb. megírva, a népszokások összegyűjtve nincsenek. Egyelőre alig van a nyomozónak egyéb támaszpontja, mint némi szóhasonlatosság s egyéb efféle (pl. Kors vagy Korts, az oroszok Bacchusa). Előmunkálatok teljes hiányában helyes értekezést nem készíthetvén,* a dolgot abbahagyta; s így lett azután Ipolyi pályanyertes és a magyar mythologia megteremtője.
Id. levele Toldyhoz márczius 14.
Toldyhoz, 1847 április 15. U. o. 296.
Toldyhoz, május 1. U. o. 297.
Huszonötév Tört. III. 413–4.
Ezeknek regestáit csak 1861-ben adhatta ki a M. Tört. Tár. X. kötetében.
MO. Tört. Új dolg. 2. jav. kiad. v. 458.
Toldyhoz, 1847 márczius 14. írt id. levele.
Toldyhoz, 1847 április 15. Akad. TLT. LXX. 296.
28. Kismartoni utczarészlet.*
Kismartoni utczarészlet. (80. l.) Újabb felvételek után.
Különben is életének fordulópontjához ért. Idáig a pesti egyetem tanszékéért Toldyval, Ramóczy Valerián benedekrendivel,* ki «Szavallat-tudományával» pályadíjat nyert a Kisfaludy-Társaságnál és Szvorényi Józseffel, kit különösen Szögyény alkanczellár pártolt, – a hatvani plébániáért pedig Duschek Frigyessel, báró Mednyánszky Czézárral és másokkal kellett vetekednie. Grassalkovich herczegné a kinevezést Lónyay Jánosra azzal bízta, hogy Duscheket és Mednyánszkyt mellőzni kívánja. Így tehát Lónyay 1847 június 20-án élőszóval tudatta Horváthtal, hogy hatvani plébánossá őt nevezte ki.*
Czuczor Gergely Guzmics Izidorhoz. 1847 július 12. Figyelő, IX. 240.
Horváth Toldyhoz június 20. Akad. id. h. 298. sz. Wurzbach (IX. 32. l.) a kinevezést Bartal Györgynek és gr. Esterházy Józsefnek tulajdonítja.
)
Eredetije a Szentesi Múzeumban. Olv.:
MI ELSŐ FERDINÁND | ISTEN KEGYELMÉBŐL | AUSZTRIAI CSÁSZÁR, | MAGYAR- ÉS CSEHORSZÁG E NEVEN ÖTÖDIK | HALICS- ÉS LADOMER-ORSZÁGOK | UGY LOMBARDIA, VELENCZE ÉS ILLIRIA | APOSTOLI KIRÁLYA, | Ausztria főherczege stb. Emlékezetül adjuk ezennel jelentvén mindennek kit illet, hogy Mi kegyes tekintetbe vévén azon kitünő erényes tulajdonokat, alapos tudományt, tanultságot, szerény társalgást és példás erkölcsi jámborságot, mellyekkel | a Hatvan mezővárosi plébános HORVÁTH MIHÁLY szép művészeti és bölcseleti tanár | ’s magyar tudós társasági rendes tag hivünket díszleni és felruházva lenni némely hiveink hiteltérdemlő tudósítása által értesíttettünk, főpártfogói jogunk | erejével, mellyet úgy, miként dicső emlékezetű elődeink, a boldogult magyar királyok, Magyarországunk és a hozzákapcsolt részek valamennyi egyházi java- | dalma adományzására nézve teljes joggal birunk és gyakorlunk, őt, mint alkalmas, mint, azon szolgálatai miatt, mellyeket ezer nyolczszáz harminczkettedik évben | áldozó pappá lett felszenteltetése után hét évig, mint segédlelkész, a nép és ifjuság nevelése körül, aztán három évig a bécsi teréziai lovag akadémiában, mint ma- | gyar nyelv és irodalom tanitója, egyszersmind mint magyar tudós társasági tag, a nemzeti irodalmi pályán, kitünő buzgalommal, ügyességgel és szorgalommal tel- | jesitett; isten szentegyháza s a tudomány és köz jó tekintetében érdemes, ezért Felségünknél is kedves férfiút, a szent Mihály főangyalról nevezett s a váczi püspöki megyében, tehát a magyar királyi szent korona hatósága alatt fekvő hatvani prépostságra, melly néhai tiszteletes Veiszkopf Mi- | hály Hatvan mezővárosi plébános halála által jogilag és tettleg s törvényszerűen megürült, tartottuk kegyesen választandónak s nevezendőnek, s azon prépostsá- | got, minden javai, s világi jogai, úgymint várai, várlakai, mezővárosai, falui, helységei, majorjai s pusztái és azon prépostsághoz jogszerűen s hajdan óta tartozó és tar- | tozni kellő mindennemű illetményei, hasznai és haszonvételeivel együtt, ő neki adtuk és adományoztuk; s őt választjuk, nevezzük, adjuk és adományozzuk, egyszersmind őt | annak, kit illet, egyházi megáldás végett ezennel bemutatjuk, de úgy hogy az ezer hétszáz huszonharmadik évi hetvenegyedik s az ország egyéb törvény czikkei ér- | telmében, a prépostsági javaknak kellőkép gondját viselni, következőleg, az elpusztult házhelyeket, ha találkoznának, felépiteni, s minden hiányokat tökéletesen helyre- | hozni, ezenfelül, a királyi legfelsőbb szabályzó elhatárzatok rendeletéhez képest, az emlitett prépostság jövedelmeiből, a lelkészi szintugy mint a várerősitési pénztár- | ba Kamarailag kiszámitott száz huszonkét forint kilencz és hét negyed krajczárnyi százalékos öszveget, jelesül felét, azaz hatvanegy forintot, négy és három ne- | gyed krajczárt a lelkészi közpénztárba, másik felét pedig, azaz szinte hatvanegy forintot, négy és három negyed krt, magyar királyi udvari kamaránk várerősitési pénz- | tárába, évenként pontosan befizetni tartozzék, jelen levelünk erejénél és tanuságánál fogva. Kelt birodalmi fővárosunkban Bécsben, Ausztriában, Karácsonhó | harminczadik napján, az Ur ezer nyolczszáz negyvenhetedik esztendejében, magyarországi stb. uralkodásunk tizenharmadik évében. Ferdinandus m. p. (P. H.) Gróf Apponyi György m. p. Jászay Pál m. p. … a második rendü királyi könyvbe Frenreisz József m. p. irat- és levéltárigazgató. A Szent Mihály főangyalról nevezett hatvani prépostsági tisztlevél Horváth Mihály számára.
