VII. A SZABADSÁGHARCZBAN.
VII. A SZABADSÁGHARCZBAN.
A JÚLIUS 5-én megnyilt parlament felsőházának Horváth Mihály egyik legszorgalmasabb tagja volt. Ahhoz az erős szabadelvű kormánypárthoz tartozott, melyet ottan az új főispánok és – saját szavai szerint* – a most kinevezett vagy az elébbi kényszer bilincseiből kibontakozott püspökök alkottak, és szívesen fogadták a főrendiház reformjának tervezetét is, a melyet Beöthy Ödön bihari főispán már július 8-án indítványozott. Augusztus 29-én ő is megszavazta az újonczállításról, az államhitelről, a kamatnélküli pénzjegyekről és a költségvetésről szóló törvényjavaslatokat, s tagja volt annak a száztagú parlamenti küldöttségnek, mely Bécsben szeptember 9-én a vonakodó királyt a törvények megerősítésére sürgette, s mely alkalommal a nemzet utoljára szólt egyenesen a királyhoz.* Névlegesen még működött a felelős minisztérium, mikor a képviselőház szeptember 22-én egy bizottságot rendelt melléje, melybe azután (október 3-án) a felsőház is négy tagot küldött. A haditörvények kihirdetése (október 3.) után amaz október 8-án, emez pedig másnap ezt a honvédelminek nevezett bizottságot ruházta fel a minisztérium nélkül maradt ország kormányzásával s annak elnökévé Kossuth Lajost rendelte.* Ösmeretes, hogy Horváth október 25-én a püspöki kar pásztorlevelének s 28-án a királyhoz intézett feliratának megfogalmazásával a nemzet és király kibékítésére, de egyúttal a nemzet törvényes jogainak megvédésére törekedett. A nemzeti ügyhöz való szoros csatlakozása politikai tekintetben is a hírneves történettudósra irányozta a figyelmet.
Függetl. harcz tört. I. 264.
U. o. I. 374–9. Pesti Hirlap, 1848. 158–9. sz.
Horváth, Függetl. harcz tört. I. 479–535.
32. Szemere Bertalan névaláírása.*
Szemere Bertalan névaláírása.(97 l.) Olv. Szemere B[ertalan].
Így történt, hogy Kossuth azonnal reá gondolt, mikor a bizonytalan jellegű és hatáskörű honvédelmi bizottság helyett november 19-én Szemere Bertalan elnöklete alatt felelős minisztériumot akart állítani. A vallás- és közoktatásügy miniszterévé Horváth Mihályt, államtitkárává pedig Szentiványi Károlyt akarta megnyerni.* Ellenben maga Szemere ugyanakkor miniszternek Zsákodi Horváth Kovachich Istvánt, az igazságügy minisztérium volt osztályfőnökét, államtitkárnak pedig valamelyik Bethlent, mint protestánst javasolta. Tárgyalt is Horváth Istvánnal, de a kath. ügyekben megegyezésre nem jutván, jelöltségét elejtette.* Másnap, 20-án, már Szemere is Horváth Mihályt jelölte miniszternek, gróf Teleki Domokost pedig (a másik történetírót) protestáns államtitkárnak.* De figyelmeztette Kossuthot, hogy ezzel két nagy elvet áldoz fel; azt, hogy pap jön be a kormányba és azt, hogy a vallásfelekezetek eszméje több ily megoszlásnak veti meg alapját.* Ebben nem is tévedett; félesztendő mulva, mikor Horváth csakugyan miniszter lett, a felekezetek arra sürgették őt, hogy számukra külön osztályokat állítson fel. Kossuth most is (november 23-án) csak Horváthra nézve helyeselte választását, vagy inkább hozzájárulását s a püspökre akarta bízni a kath. egyház és nevelés ügyeit, a többit azonban Ráday Gedeon nógrádi főispánra s kérte, fogadja el javaslatát.* Szemere meg is maradt Horváth mellett, de államtitkárává ezúttal Lónyay Gábort hozta javaslatba,* mint a protestáns közoktatás intézőjét; mégis csak abban az esetben, ha csakugyan föl kell áldozni a kultuszminisztérium egységét, a mit igen meggondolandó dolognak tartott; abban pedig nagy belső gyöngeség jelét látta, hogy a minisztérium egyheti tárgyalás után sem alakult meg.* Szemere Madarász Lászlót nem akarta az igazság-, vagy belügy, Kossuth pedig Nyári Pált a belügyek élére állítani. Horváthtal hamar megegyeztek, de az államtitkároknak felszólított Szentiványi, Teleki, Ráday és Lónyay pap helyett, úgy látszik, jobban szerettek volna világi katholikust látni a kultuszminisztérium élén, ámbár Lónyay utóbb néhány hétig csakugyan osztályfőnöke volt Horváthnak. November 26-án már, a minisztérium helyreállítása tervének elejtésével, a parlament ismét a honvédelmi bizottságra bízta a kormányt s tagjainak miniszteri fizetést rendelt, a mit azonban azok nem fogadtak el.
Athenaeum (Beöthy Zsolt lapja), 1873. II. 854.
U. o. 851. és Deák Farkas helyreigazítása 1407–10.
U. o. 856.
U. o. 915.
U. o. 916.
November 23. Kossuthhoz u. o. 918.
Szemere Nyáry Pálhoz november 26. U. o. 919.
33. Lónyay Gábor.*
Lónyay Gábor arczképe. (98. l.) Egykori kőnyomat a Tört. Képcsarnokban.
Deczember 6-án jelen volt a két ház együttes zárt, másnap pedig nyilvános ülésén, mely V. Ferdinánd lemondásával, I. Ferencz József trónralépésével s a deczember 2-án kiadott manifesztummal foglalkozott. Kimondta, hogy az országgyűlés híre, tudta s megegyezése nélkül a magyar királyi szék birtokával egyoldalulag senki sem rendelkezik, ennek következtében az olmützi családi intézkedés semmis, a királyi jogok gyakorlása bitorlás, a haza megvédése szent kötelesség s minden ezzel ellenkező cselekedet hazaárulás. Mindamellett a nemsokára hazatért gróf Batthyány Lajos körül egy békepárt alakult, melyhez Deákkal, Klauzállal, Wesselényi Miklóssal és néhány püspökkel együtt Horváth Mihály is csatlakozott,* de csak azon határok közt, a melyekben a püspöki kar nevében készített október 28-iki felirata mozgott. Mert különben húsz év mulva is hirdette,* hogy követte Kossuth lobogóját; hiszen az «akkor nemzeti zászló volt, melynek védelme alá menekültek az igazságtalan háborúban megtámadott, eltaposott összes nemzeti jogok. Elhagynia azt akkor nem engedé önzetlen hazafisága, bár hűségét magas állásának, anyagi érdekeinek, sőt életének veszélye, romlása fenyegette». Nem volt része deczember 31-én sem abban, hogy az országgyűlés és a kormány a haza védelme végett Debreczenbe tette át székhelyét, sem abban, hogy békeajánlattal küldöttséget indított a császári fővezérhez. A karácsonyi ünnepekre ugyanis leutazott egyházmegyéje akkori székhelyére, Makóra s onnan csak 1849 januárius 4-én indult vissza Pestre, hol azelőtt barátjának, Weisz Bernátnak nagyhídutczai házában lakott. Azonban Czegléden, hol barátja dr. Bobory Károly lakott, másnap este már az a hír fogadta, hogy a Görgey által a főváros fedezetére hagyott Perczel Czegléd felé hátrál s a vaspályát maga után elrontotta. Horváth a vasúton már csak bajosan térhetett vissza Szolnokra, honnan kocsin ment tovább Makóra, hogy ottlevő ruháit összeszedve s Pestről valamiképen fehérneműit kihozatva, követhesse a parlamentet és kormányt Debreczenbe, mert ezeknek odaköltözéséről csak most értesült.* Hiszen a változásokról hírt adó hivatalos Közlöny első számát is csak 22-én kapta meg Makón s abból olvasta, hogy a felsőház, elegendő tag hiányában, Debreczenben alig alakulhat újra. Megkérdezte tehát báró Jósika Miklóst, a honvédelmi bizottság tagját, van-e rá ottan szükség, mert nem szeretné Debreczenben henyéléssel tölteni az időt, mikor Makón tanácsaival és papjai buzdításával valami jót mégis csak tehet. Hiszen a magyar seregnek a «bánságból» való kivonulása* kimondhatatlan nyomort hozott egyházmegyéjére, melyben valóságos népvándorlás indult meg. Mintegy 80–90,000 ember lett földönfutóvá s naponkint láthatta a Maros jobbpartján szívrepesztő szerencsétlenségöket. S annál nagyobb fájdalommal tekintett rájok, mert Szegeden tízezer főnyi sereg lévén, nem tudta megérteni, miért áldozták fel őket. De ha a ráczok pusztításait, gyülekezéseit tovább tűrik, maga Szeged is félhet. És ha a «bánság» vagy Arad megtartása közt kell választani, ő maga inkább ezt az áldozatot hozná meg s a bánságot Nagybecskereknél és Verbásznál újabb hadakkal biztosítaná.*
Zichy Antal, gr. Széchenyi István, I. 238. V. ö. Horváth, Függetl. harcz tört. II. 147–8. és 153. l.
Horváth, Válasz Kossuth újabb leveleire, 4.
Levele b. Jósika Miklóshoz, 1849 januárius 23. Dézsi, b. Jósika Miklós, 397. Pestről januárius 22-kén meg is kapta a legszükségesebbeket.
Leírja a Függetl. harcz tört. II. 95–104.
Jósikához januárius 23., id. h. 397–8.
34. Bobory Károly.*
Bobory Károly arczképe. (100. l.) Tragor Ignácz dr. «Vácz története 1848–49-ben» cz. műben jelent meg először.
35. Horváth Mihály.*
Horváth Mihály arczképe (101. l.) a Szentesi Múzeumban őrzött fénykép után. Múzeumi jegyz. «H. M. arczképe, Körrei Ferencz esperes úr hagyatékából Földváry Mihály úr ajándéka.»
Februárius elején Kossuthot egyenesen megkérdezvén az ügyek állásáról, ez, Görgeynek váczi nyilatkozatára azt felelte, hogy meg lehetnek velök elégedve abban az esetben, ha Görgey nem áruló.* A mint azután márczius 10-ike táján Debreczenbe ment, első dolga volt,* hogy pénzsegítséget eszközöljön ki földönfutó papsága részére. Mert – úgymond – nemzetünk élet- és szabadságharczában aligha tüntette ki magát hazafiúi érzelmei által valamelyik egyházmegyei klérus annyira, mint a csanádi. A ráczok s a temesvári és az aradi katonák lázadásai közt a legnagyobb lelkesedéssel buzdították híveiket, a miért a temesvári katonák több papját hónapokig börtönben sanyargatták; most pedig, midőn januárius közepén Damjanich serege a bánságból kivonult, papjainak nagyobb része a ráczok dühe elől Szeged és Makó vidékére menekült s mindenöket elvesztve, 15 plébános, 3 káplán és 3 más pap a leggyorsabb segítségre szorul. A kormány azonnal 300 frt évi fizetést utalt ki számukra s a theol. tanárok fizetését is magára vállalta.
Horváth, Függetl. harcz tört. II. 212.
Levele a honvéd. bizottsághoz 1849 márczius 10., 20. és 22. VKM. 287., 303. és 315. sz.-hoz. Orsz. Lt.
Márczius 12-én valahára a főrendiház is megkezdhette tanácskozásait Debreczenben, a piacz-utczai Podmaniczky-házban, mely most emléktáblával van megjelölve. Huszonnégy kath. püspök közül csak báró Bémer László a nagyváradi és Horváth Mihály a csanádi jelent meg s a tanácskozások mindössze 18 tag részvételével indultak meg. Másnap a felsőház kimondta, hogy érvényes határozathozatalhoz húsz tag megjelenése szükséges, Horváth tehát már ez okból is szorgalmasan látogatta az üléseket, a mi különben kevés fáradsággal járt, mert a felsőház Debreczenben három hónap alatt (márczius 12-től május 31-ig) mindössze 18 rendes és (a képviselőházzal) 3 vegyes ülést tartott.* Márczius 24-én a felsőháztól engedélyt kért és kapott, hogy Kossuth kormányelnökkel a táborba mehessen.* Másnap Kossuth elmondotta Horváth szerint némileg rejtélyes beszédét,* melynek éle a békepárt és Görgey ellen irányult és a melyben az országgyűlésnek jelen alakjában való együttmaradását sürgette s onnan Horváth Mihály s mások kíséretében azonnal a táborba indult.
Részletesen Pap Dénes, A parlament Debreczenben 1849. Két kötet.
U. o. I. 258.
Függetl. harcz tört. II. 340–6.
36. Görgey Artur névaláírása.*
Görgey Arthur névaláírása. (103. l.) Olv. Görgey Arthur.
Márczius 26-án érkeztek meg Tiszafüredre, mit harmadfél esztendő mulva a császári haditörvényszék Horváth halálos bűnei közé sorolt.* Tanuja volt annak a lelki küzdelemnek, midőn Kossuth tegnapi beszéde miatt, most, a tábor hangulatát megismerve, azon kényszerűség előtt állt, hogy fővezérré éppen Görgeyt tegye, kiben a jövendő diktátort sejtette,* vagy pedig, a mit talán csak Klapka előtt vetett föl,* maga vegye át a fővezérletet. Midőn a 3-ik hadtest 26-án, a 2-ik 27-én átkelt a Tiszán s 29-én már az egész sereg a jobbparton állt, 30-án Kossuth Egerben, hol őt és kíséretét fényesen, fáklyászenével, szónoklatokkal fogadták,* az előbbire határozta el magát s a tábornokokkal hosszasan tanácskozva, Görgeyt nevezte ki helyettes fővezérnek. Másnap négy hadtest élén Gáspár, Klapka, Damjanich és Asbóth közreműködésével éppen azon vidékek: Hatvan és Nagykáta felé nyomult, a melyeken Horváth még nemrégen működött. Talán ez vonzotta, hogy éppen itt ismerkedjék meg a háborúval, melyről, mint történetírónak, nem csupán könyvek és okiratok alapján kellett írnia. Gróf Schlick Ferencz április elsején a hatvani prépostnak éppen abban az ebédlőjében vacsorálva, melyet másfél esztendeje ő festetett ki, viszont a hatvani urakat biztatta, hogy nézzék meg, hogyan nyulászik a magyarokra,* de a másnapi utczai harcz után már nyakra-főre hátrált Aszód és Bag felé. A jó hírre a főhadiszállással együtt Kossuth és Horváth Egerből Gyöngyösre mentek át s ott hallották Windischgrätz és Jellasich mozdulatainak izgató híreit. Április 4-én már Tápióbicskénél látták Klapka vereségét, melyet azonban Damjanich beavatkozása jóvá tett,* 6-án pedig, nagypénteken Szentmártonkátán a Dessewffyeknél megebédelvén, Kossuth kíséretében Kókára ment át és a temető dombjáról nézte az isaszegi csata fejlődését. «A csatatér – úgymond* – legfölebb másfél mérföldnyire esett a kókai temetődombtól; de a partoktól hullámos, erdőtől fedett földeken, kivált mivel a szél Kóka felől fúvott a csatatér felé, a heves ágyútűz daczára sem hallatszék át semmi nesz; és csak az erdőből itt-ott emelkedő füst, mit Jellasichnak a csata kezdetén hátráló hadaitól felgyujtott erdőség égése okozott, gyaníttatá, hogy foly az ütközet.» Görgey délutáni három óráig a dombon Kossuthtal és Horváthtal beszélgetve figyelt; akkor azonban a bizonytalanság miatt nyugtalankodva, a Dányon levő Aulichnak előnyomulást parancsolt, maga pedig Klapka féltett balszárnyának irányába ment; s négy órakor már a szentkirályi erdő keleti szélén találta Aulichot, ki Dányról «minden rendelet nélkül, egyedül helyes hadvezéri tapintatból» nyomult előre. Klapka már visszavonult, Damjanich rendületlenül helyt állt, de többé nem bízott a győzelemben; azonban most új erővel indult meg a támadás, mely elől Jellasichnak, majd Schlicknek végre is Gödöllő felé s ezt sem tarthatván, a Rákos vize mögé kellett visszavonulnia.*
Az 1851 szeptember 22-én kelt ítélet a Pesti Naplóban 1851 szeptember 24-én és Magyar Hirlap 568. sz.
Horváth, Függetl. II. 361.
Kossuth, Irataim, I. 104.
Gróf Leiningen levelei és naplója, 175–7. Horváth megnevezése nélkül.
Horváth, Függetl. II. 363.
Leírja Horváth u. o. II. 364–6.
U. o. II. 370.
Az isaszegi csata leírása u. o. II. 368–374. «Azt gondolom, tudod – írta utóbb Ludvigh János képviselő Horváthnak (följegyzései a Nemz. Múzeumban, 444. Oct. Hung. 19–20. l.) – mit mondott Damjanich Tápióbicskénél és Isaszegnél Klapkára, hiszen együtt jártunk mi ott.» Horváth tudta s a Függetl. harcz tört. II. 372. lapján idézte is Damjanich szavait.
Görgey és vezérkara távozása után Kossuth Horváthtal és Ludvigh János képviselővel a gödöllői úton Dány felé indult.* Ott történt, hogy egy kémkedéssel vádolt szegény besnyői barátot levetkőztettek és átmotoztak. Mikor Ludvigh felszólalt a szegény barát mellett s az ellen, hogy a papokat «egy kicsit» sűrűn akasztják fel, és Horváth is pártjára kelt, Kossuth keményen megleczkéztette Ludvighot, mert Remellay Gusztáv ezredes hadbíró tiltakozott az ellen, hogy az ő dolgába avatkozzanak. «Igaza volt neki – írta Ludvigh Horváthnak,* – de nekünk is. Minden bokorban egy-egy spiont képzeltek.»
Régi emlékekben – írta Gyarmathy Sándor a Budapesti Hirlapban (1912. 86. sz.), azt olvastuk Kossuth kókai tartózkodásáról, hogy a dombra hulló lövegektől annyira megijedt, hogy sietve hagyta ott a dombot.» Ezt ő maga megczáfolja; Horváth leírásából különben is kitűnik, hogy teljes biztonságban voltak s nyugodtan figyeltek.
Idézett múzeumi följegyzéseiben, 444. Oct. Hung. 20. l.
37. Isaszeg.*
Isaszeg. (105. l.) Székely Árpád rajza.
Másnap (szombaton) Kossuth «fáradtan, de nyugodtan» Gödöllőn abban a nyoszolyában tért pihenni, a melyből Windischgrätz reggel riadva szökött ki, futásban keresve menedéket.* És április 8-án «a feltámadás ünnepe, mely gyönyörű tavaszi nappal virradt fel – írta maga Horváth* – úgy a táborban, mint a közel fővárosban a sokat és sokáig szenvedett nemzet szabadságra és függetlenségre támadásának reményeit költötte fel egyaránt a vitézek és polgárok szivében.» És Arndorffer Alajos plébános segédlete mellett a gödöllői plébánia-templomban husvét napján szivében ezzel a reménynyel mutathatta be miseáldozatát. «Tehát még sem ölhették meg a nemzetet – szólt ünnepi beszédében.* – Él, mozog és kitör koporsójából. S mindez a feltámadás ünnepén. Minő csodás intelem! Oh, hála legyen neked, könyörülő Istenünk!»
Kossuth a honv. bizottsághoz. Horváth, Függetl. II. 375. Horváth (u. o. II. 516–7.) megbotránkozva beszélt, hogy a háborúban elterjedt pletyka szerint Görgey fővezér az elnök félénkségéből gúnyt űzve, az éjszakát Kossuth ajtajánál fekve töltötte.
U. o. 375–6.
Gracza, A szabadságharcz tört., IV. 674.
A függetlenségről Kossuth az ünnepek alatt négyszemközt beszélt Görgeyvel, de beszélgetésük titkát egyik sem közölte Horváth Mihálylyal.* Mikor azonban az elnök a püspökkel husvét másodnapján, április 9-én a gödöllői főhadiszállásról hazaindult Debreczenbe, Kossuth, úgy látszik, szólt Horváthnak is, a ki csak így írhatta,* hogy nagy dolgot forgatott elméjében s ez nem volt kevesebb, mint az ország függetlenségének kimondása. De máskülönben olyan bizonytalanságban hagyta, mint, hasonló nagy elhatározás idején, Rákóczi a vele szintén egy kocsiban utazó Bercsényit. Mindmellett mikor április 12-én – Szolnokon és Karczagon át – Debreczenbe megérkeztek, a kétheti együttutazás Horváthot az eddiginél sokkal szorosabban fűzte Kossuth politikájához, ámbár összeköttetéseit ezentúl is fenntartotta a békepártiakkal, kik közt jeles írótársai és jó barátai voltak.
A Függetl. harcz történetében, II. 430–433. csak Görgeynek nagy kételkedéssel fogadott későbbi leírása nyomán ismertette annak lefolyását.
U. o. II. 429.
Április 13-án Kossuth a képviselőháznak zárt, de a meghívott felsőház tagjainak jelenlétében* tartott tanácskozmányán jelentést tett a kedvező hadihelyzetről s bejelentette, hogy indítványt tesz Magyarország önállásának és függetlenségének kinyilvánítására, a Habsburg-Lotharingiaknak az uralkodásból kizárására, kormányzó választására stb. Horváth tehát mint szemtanú írta meg,* hogy az indítványt «mély csend követte, mintha a testület minden egyes tagjai azon elláthatatlan következményeket akarnák maguknak megfejteni, a miket ezen indítvány határozattá emelése idézend elő a jövendő rejtélyes méhéből az országra.» A főrendiház tagjaival mint meghívott vendég volt jelen másnap, április 14-én is a képviselőháznak a ref. nagytemplomban tartott ülésén, mikor Kossuth hatalmas beszéde után az indítványt egyhangulag és ellenmondás nélkül elfogadták, a nyilatkozat szerkesztésére egy háromtagú bizottságot küldtek ki és Kossuthot kormányzó elnöknek választották meg.* A felsőház délután szintén összeült, az indítványokat elfogadta s a nyilatkozat-szerkesztő bizottságba (Kossuth Lajos, Szacsvay Imre és Gorove István) a maga részéről Hunkár Antal főispánt és Horváth Mihály püspököt küldte ki. Mindketten elfogadták a megbízást; Horváth azzal a kijelentéssel, hogy a függetlenségi nyilatkozatban Fiuménak Magyarországhoz való tartozását annál szükségesebb megemlíteni, mert a horvátok jogot tartanak rá, holott Mária Terézia adományozásánál fogva, az egyenesen Magyarországot illeti.*
A felsőház elnökének nyilatkozata április 14-ikén a X. ülésben. Papp, A parlament Debreczenben, II. 76. Horváth (II. 99.) csak általában mondja, hogy «zárt tanácskozmányra hivatta össze a törvényhozó testületet.»
U. o. II. 434., de önmagát nem említi a jelenlevők közt.
Horváth, Függetl. II. 433–451.
U. o. II. 460. és Papp Dénes, A parlament, II. 78. Ezt negyedszázad mulva ismételte a parlamentben.
38. Ludwigh János.*
Ludvigh János arczképe (107. l.) a Vasárnapi Ujság 1893. 21. számában (353. l.) közölt metszet reproductiója.
Az ötös bizottság azonnal megkezdte működését s azonnal elhatározta, hogy a nemzet alsóbb osztályai s még inkább a külföld kedvéért történelmileg megismerteti Ausztriához való viszonyainkat, s az uralkodóház által elkövetett jogsértéseket és törvényszegéseket, a mik a nemzetet az elszakadás kimondására jogosították. Az adatokat természetesen a nemzet jeles történetírója, Horváth Mihály bocsátotta a bizottság rendelkezésére és elszámlálta (mint a nyilatkozatban áll: «elszámláltuk») «egyszerű históriai igazsággal a Habsburg-Lothringeni-ház példátlan bűneinek hosszú sorát». A nyilatkozat középső, nagyobb része lényegében bizonyára tőle való s a maga nemében páratlan magyar történelmi tanulmány, mert magyar historikusnak sohasem volt alkalma, hogy a nemzet sorsdöntő pillanataiban politikailag ilyen súlylyal nyilatkozzék.* Április 19-én az alsó- és felsőház vegyes ülésben egyhangúlag el is fogadta a függetlenségi nyilatkozatot. Az abba szőtt történelmi tanulmányért Horváthra többé nem akadémiai nagyjutalom, hanem, a szabadságharcz leveretése esetében, számüzetés vagy halál várt. De bár két évtizednek valóban bekövetkezett szenvedései s a nemzet és a király kibékülése reális politikussá tették, akkor is csábítóan szépnek tartotta április 14-ének emlékezetét, melyen egykor mint kedvelt ábrándképen függött.*
A függetlenségi nyilatkozat végleges szövegét, mely Szacsvay Imre biz. jegyző műve, közli Horváth Függetl. harcz tört. II. 461–477.
Horváth, Válasz Kossuth leveleire, 6.
