XX. A FÜGGETLENSÉGI HARCZ TÖRTÉNETE.
XX. A FÜGGETLENSÉGI HARCZ TÖRTÉNETE.
MÉG nyomtatták a Huszonötév Történetét, mikor Horváth már belefogott a Függetlenségi Harcz Történetébe, vagy inkább a száműzetés első pillanatától fogva gyűjtött adatainak feldolgozásába s okmánytárakat, de «nem Szilágyi Sándor-féle könyveket» kért munkájához Toldytól. A mint barátjának írta,* minden lépten-nyomon meggyőződött, hogy ha ezt a könyvét kibocsátja, végképpen elzárja maga előtt a kaput hazájához. Oh, pedig mennyire vágyódik már oda!
1864 június 7. Akad. TLT. LXX. 332.
Toldyt szinte megdöbbentette vállalkozása. «1848–49-nek története! – kiáltott fel.* – Lehetne-e azt már most megírni s lehet-e neked, s általában olyannak, ki annyira bele volt fonódva?» A háborúk történetében csak compilator lehet, néhány meglevő jó munkának, különösen Rüstow könyvének átírója; a politikai történetet pedig nem lehet, de nem is tanácsos megírnia. Nem lehet, ha függetlenül ír, a nemzet számtalan hű, de elfogult s független, mérsékelt álláspontra fölemelkedni még nem bíró fiai miatt; de a hatalom miatt sem lehet. S méltó-e szíve természetes és szent óhajtását (a hazatérést) feláldozni egy (mert más nem lehet) középszerű munkáért, mely örökre elzárná útját a hazába? S minél tárgyiasabban ír, annál bizonyosabban elveszti népszerűségét; mert «ugyan esztelenül vittük a dolgokat s még csak nem is nobilis módon. Oh, ne tedd!» A haza és az irodalom mást vár tőle: mémoireokat. Nem lesz ennek a két évnek soha története, mert mémoirejai nincsenek;* 20–30 ember írhatott volna naplót, emlékrajzokat, monographiákat, kérte is rá őket, de restség, közöny, lelketlenség lepte el őket. Pedig ha csak oly hitelességűek is volnának, mint a «komisz» Klapkáé, a kritika majd felismeri a hazugságokat, a többit pedig használja. Tizenöt esztendeig még megsiratott barátját, Kazinczy Gábort is hiában ösztönözte írásra. Teljesítse tehát Horváth azt a kötelességet, a mit annyian elmulasztottak. Csak történetet ne írjon! A kettő közt nagy a különbség: amott mindenről kell szólnia, arról is, a mit nem tudhat még igazán; itt csak saját élményeiről: a mit látott, tapasztalt, jónak látott, vallott. De még ezt se adja ki életében. Higyje le, hogy azok, a kiket védelmébe venne, nem érdemlik meg, hogy értök feláldozza magát. Írja meg emlékezéseit, még pedig születésétől fogva, azután temesse el szekrényébe; jöjjön haza s lesz itt elég dolga, sőt keresete is.
1864 június 12. Horváth Lajos gyűjt.
Kacziány Géza azóta kimutatta (A magyar mémoire-irodalom 1848-tól 1914-ig. Budapest, 1917), hány jeles emlékirat jelent meg; sőt Horváth Mihály művét is odaszámította.
93. Kazinczy Gábor névaláírása.*
Kazinczy Gábor névaláírása (272. l.) az Abafi-féle «Hazánk» (1884) VI. kötetében megjelent arczkép alatt jelent meg először. Olv. Kazinczy Gábor.
De Horváth tulajdonképen minden tanácsadás útját bevágta 1864 szeptember elsején azzal a kijelentésével,* hogy 1848–49 történetével elkészült s legfeljebb egyes helyeket kell némiképen kiigazítnia és kiegészítnie. Készen van pedig történelem és nem emlékirat alakjában. Emlékirattá átdolgozására «röstsége» s még «valami más»* miatt nem vállalkozhatott. A háború történetében nem bocsátkozott taktikai és stratégiai leírásokba, mint Rüstow, hanem inkább egyéb viszonyokat írt le, a miket a különben jeles Rüstow nem ismert, mik azonban befolytak a végső eredményre. De egyáltalán lehet-e tökéletesen megírni egy korszakot? Azt hitte, 1848–49-ről politikai szempontból teljesebben írhatott, mint 1823–48-ról, vagy 1790–1820-ról. «A fő indítóokok, irányok ismeretesek; ismeretes sok részlet is; és ha ezekből egynémi most elmarad is, valjon azért az egészet elhagyjuk-e? Pótolják a hiányt utódaink, miként mi pótoljuk elődeinkét.» A nemzet irányában, úgy vélte, nem nehéz megőríznie függetlenségét s a jobbak helyeselni fogják művét, ha itt-ott erős, vagy csípős volna is; a lármázó vulgusszal pedig nem törődik. Nem annyira a nemzetnek, mint egyeseknek hibáját, vagy bűnét rótta meg s ezeket, az igazsággal szemben, egy értelmes olvasó nem akarja megvédeni. «A hatalom irányában – folytatta, – igaz, bajosan, sőt éppen nem lehetne megtartanom a függetlenséget, ha csak azon – bár igen-igen hő – vágyam állana mindig szemem előtt, hogy a beútat elzárom magam előtt. De ez csak személyes indok, melynek, úgy vagyok meggyőződve, nem szabad feláldoznom a hazai érdekeket, a mely e kor történetének megírásában s kiadásában fekszik. Ha szenvedély nélkül s tárgyilagosan írunk, sokat meg lehet mondani. De ha megütköznek is, ha nem tetszik is az igaz szó, ám azért hallgatni nem szabad. Azután ha már amnistia útján kell bemennem, jobb e munkát előbb kiadnom; a többi súlylyal, mi ellenem van, ezt is amnistiálhatják, ha amnistiálni akarnak.» Toldy is elösmerte,* hogy jobb volt történelmet, mint mémoiret írnia, csak czíme iránt volt még némi aggodalma.*
Toldynak, Akad. TLT. LXX. 333.
Alkalmasint akkor kötött házassága.
1865 június 4-én. U. o.
Június 22-én U. o.
Tanácsával azonban már megkésett. Horváth nem a forradalom, nem is a szabadságharcz, hanem a függetlenségi harcz történetének nevezte munkáját s még az év elején írt előszavában megmondta, miért. Megkérdezte,* hogy ha az uralkodóház Budapestet teszi alkotmányos monarchiája központjává és a maga székhelyévé, vagy egységes, összpontosított osztrák birodalom helyett inkább a német császári koronára törekszik, vajjon megtörténik-e, a minek 1848–49-ben tanui voltak? A reform akkor is háborúra vezet-e? A nemzeti függetlenség helyreállítása akkor is megköveteli-e a függetlenség fenntartásáért vívott harczot? Bizonyosan nem. Az uralkodóház akár Budapestet, akár Frankfurtot tekintette volna hatalma súlypontjának, nemcsak nem talál okot a magyar állam függetlenségének megtámadására, hanem saját érdekében a magyarországi nemzetiségek viszályait is meggátolja s ennek erejével nyomja el a magyar állam ellen ábránd és izgatás következtében kitört éretlen forradalmukat. A reformnak tehát a háború nem volt szükséges következménye. A kettő közt szoros okozati összefüggést keresni annyi, mint tagadni Magyarország jogát a függetlenségre; ezt pedig a függetlenségi nyilatkozat egyik szerkesztője csakugyan nem kereshette. A függetlenségen – a hogy Toldynak írta* – a nemzeti alkotmányos önállóságot értette. Ez a kellő, tulajdonképeni szó. A szabadságtól függetlenül, de vele kapcsolatban áll. Erős, de nem időszerűtlen. Clara pacta, boni amici. Iránya egyébiránt – mint ugyanakkor önmaga jellemezte – békítő, engesztelő, az elkövetett erélytelenségeket kérlelhetetlen szigorral sujtó; de e mellett sujtja a jogtalanságot és az ármányt is. Megvallotta azonban, hogy a történhetőket előre látva, itt-ott szerette volna, ha másképen írt volna. «De megvan, a mint van. Videas et judices! Csak non condamnes!»
Előszó Magyarország függetlenség harczának története első kiadásához.
1865 július 28. Akad. TLT. LXX. 94.
94. A függetlenségi harcz története genfi kiadásának czímlapja.*
«A Függetlenségi harcz..» genfi kiadásának czímlapja (274. l.) az Egyetemi Könyvtár példányáról.
Mikor 1865 nyarán munkája bejutott az országba, azt a közönség is ennek a szenvedélynek egész erejével fogadta és olvasta. «Az emberek bolondjai második munkádnak» – jelentette Toldy,* – a ki nagyon félt, hogy a három hatalmas kötet* rosszkor jött, mert nehezíteni fogja a kiegyezést. Hogy munkája tetszik, azt maga Horváth* nem az író s az előadás, hanem a tárgy érdemének tartotta. Nem hitte, hogy a kiengesztelődést a közönségben a legkevésbbé is gátolná; mert ha oly tényeket idéz is fel az emberek emlékezetében, a mik keserűk, másrészről híven ábrázolja az akkor eszélytelen, hetvenkedő politika szomorú eredményeit és elejétől végéig a kibékülés szükségét tárja a szem elébe. Azt hitte tehát, hogy munkája most kétszeresen jókor jött. Először a mondottak miatt; másodszor azért, mert ha meglesz a kibékülés, a melyet ő nemcsak óhajtott, de remélt is, a mostan élő nemzedék idejében ilyen könyv többé nem láthatott volna napvilágot, a miben különben tévedett. De mindenesetre hasznosnak vélte könyvét éppen az új nemzedék «ildomítása, oktatása» szempontjából, hogy az ifjúság «az akkori események hű történetét olvashassa és szűnjék meg bálványozni azt, ki csak a szószéken volt nagy, de annál kisebb az igazgatásban s a politikában».
1865 szeptember 24. Horváth L. gyűjt.
Magyarország függetlenségi harczának története 1848 és 1849-ben. Genfben. Nyomatott Puky Miklósnál, 1865-ben, n8r. XIX és 615, XI és 616, XI és 605 lap.
1865 október 1. Toldynak, Akad. TLT. LIII. 96.
Horváth tehát másodszor is nyiltan megvallotta, hogy könyvének politikai czélja a Kossuth-kultus gyöngítése; pedig Kossuthtal és családjával egészen ezideig barátságban és levelezésben állt s midőn engedélyt kért a volt kormányzótól, hogy a hazában több helyre szétosztva rejtegetett levéltárát ezen művében felhasználhassa, azt Kossuth készségesen megadta s volt titkárát, Vörös Antalt utasította is, hogy Horváth kutatásait megkönnyítse. Horváth ugyan, maga is bujdosó lévén, nem használhatta a levéltárt,* de ez az adat egymaga is bizonyítja, hogy a kormányzó és történetírója egyaránt az igazságot kereste. A történettudományban az exigentiák tudományának, a politikának ezúttal tett engedmények okozták, hogy könyvét utóbb inkább ez utóbbinak szempontjából bírálták s így történelmi elfogulatlanságát is kétségbe vonták. Ezt legélesebben maga Kossuth Lajos tette; azonban akkor sem a saját, hanem a Duschek Ferencz pénzügyminiszterre vonatkozó ítélete miatt. Horváth az árulás egy nemével vádolta volt minisztertársát.* Kossuth a mű megjelenése után hét esztendővel, oly időben, mikor Horváth már régen a Deák-párthoz tartozott, Duschek Ferencz halála (1872 október 27.) alkalmából kikelt Horváth Mihály «egy megtestesült elvhűség: si diis placet» ellen,* a ki «valami, nem tudni, ki által összefirkált kósza jegyzetek alapján, a melyeket maga Horváth nem is látott, annál kevésbbé vett oly kritikai bírálat alá, mint a minő minden történésznek kötelessége», kétségbevonta ily férfiú becsületességét. Adatokkal bizonyította, hogy a nemzet méltatlanul fizet gyanusítással Duschek sírjánál, «mert a catoi jellemű püspök, vagy apát, vagy miatörténésznek tetszett arczul vágni a történelmi nyilvános tényeket».*
Századok, 1874. 141.
A 2-ik kiadás III. 447–454. lapján.
Kossuth Simonyi Ernőhöz 1872 november 26-án. Irataim, VIII. 441. és 446.
Márki-Beksics: A modern Magyarországban (296–7. l.), az idevonatkozó irodalom idézésével, Kossuth felfogása szerint ismertette Duschek működését, melyet legújabban Kacziányi Géza («Magyarország», 1917. 213. s köv. sz.) Horváth felfogásának kiélesítésével ítél meg.
Azonban az is a történelmi nyilvános tények közé tartozik, hogy Horváth könyvét, megjelenése pillanatában, a nemzet nagy lelkesedéssel s egy történetíró bátorságának tiszteletre méltó jele gyanánt fogadta.
95. Ráth Mór.*
Ráth Mór arczképe (277. l.) 1879-iki fényképe után készült.
«Egy szép napon – írja Váradi Antal* – Ráth Mór könyvkereskedésében, a Vastuskóban, a vöröskarszékben ülő kapaczitások kezében sorra járt egy moralisticus munka: Alzognak «Katholische Moral-Theologie» czímű munkája.* Vaskos kötet. Némán, szó nélkül adogatták egymásnak; mindegyik vitt belőle egy-egy példányt s némelyik egy engedetlen könycseppet törölt ki szeméből, mikor lopva olvasgatta. Sohasem hitte volna az ember, hogy a katholikus morál ilyen mély hatást gyakoroljon az öregurak szívére… Csakhogy a mint hazaérkeztek, gondosan a fiókjukba zárták az Alzog-féle morálkönyvet. Egyéb volt annak külszíne alatt. Egy szent könyv, a melyről Tompa Mihály azt írta:
Elmult időkből, 10–11.
Váradi ismételve Alzognak írja. Alzog János tulajdonéppen egyháztörténetíró sfreiburgi egyetemi tanár; Horváthtal egy esztendőben született és halt meg.
Midőn ezt a könyvet kitárod,
Hívd egybe nőd, fiad, leányod
S mind, a ki lelkeddel rokon…
Emelt hangon olvasva nékik,
Míg általérzik, általértik,
Mi írva áll a lapokon…
Hívd egybe nőd, fiad, leányod
S mind, a ki lelkeddel rokon…
Emelt hangon olvasva nékik,
Míg általérzik, általértik,
Mi írva áll a lapokon…
Mert azokon a lapokon Horváth Mihálynak a Függetlenségi Harcz Története czímű munkája volt lenyomatva.»*
Mint tizenkét esztendős gyermek magam is a legnagyobb titoktartás föl tétele mellett kaptam meg bátyám könyvtárából s emlékszem arra a hatásra, mit megjelenésének titokzatossága keltett. Az ilyen emlékeket a legkíméletlenebb kritikák sem irtják ki.
A vértanu Batthyány Lajos özvegye kivitte magával dákai kastélyába, egyesegyedül volt ezzel a könyvvel s nemcsak a legnagyobb érdeklődéssel olvasta, hanem bele is élte magát a műbe. Mondhatta,* hogy rá és mindazokra nézve, a kik részt vettek – és ki nem vett részt? – az akkor történtekben, roppant érdekesnek, a mostani nemzedék számára pedig tanulságosnak találta. «Lajos jellemét – úgymond – jól fogta fel és nagyon jól van rajzolva; a viam meam persequor nagyon jól keresztülvillant minden alkalomnál.»* Csak azt sajnálta, miért nem jegyezte fel sohasem, hogy már miniszterelnök korában tartott az orosz interventiótól s azt kollégáinak, de különösen neki, feleségének, többször aggodalommal emlegette. Ezt annak bizonyságára szerette volna olvasni, hogy Batthyány «a külpolitikában jártasabb volt Kossuthnál és azt jobban tanulmányozta annál». A harmadik kötetnek Batthyányra vonatkozó része is igen jó.* «Egészen meg vagyok elégedve kedves urambátyámmal. Magánosan lévén most itt Dákán, majd egésznap el vagyok foglalva könyvével, míg szemeim nem bírnak már olvasni: részint fáradtság miatt, részint mert olykor agg könyek akadályozzák a további olvasást…»
Horváthhoz 1865 november 18-án. Horváth Lajos gyűjt.
«Nagyon szerette» azt, a mit a II. k. 215. (a 2-ik kiadás 187–8.) lapján mondott róla.
A 2-ik kiadásban III. 484–500. l.
Az első támadást Görgey barátjai jelentették be ellene, mint a ki Görgeyt üldözi. Már Toldy megírta neki,* hogy ha visszajön, nehéz harcza lesz vele; mert ha van pártos része könyvének, Görgey üldözése az. Azok is sokallják, kik nem szeretik őt. Horváth elfogadta a harczot,* mert eleve meg volt győződve, hogy abból diadalmasan kel ki. «Én – úgymond – nem szenvedélyesen, legalább nem magánszenvedélyből, legfölebb a hazafiság szenvedélyéből írtam úgy róla* s minden betű igazságáról meg vagyok győződve. Így ismeri őt mindenki, a ki hozzá közelebb áll.» Egykori hadsegéde, dr. Duka Tivadar, indiai orvos nemrég meglátogatván egykori főnökét, ez úgy nyilatkozott multjáról, hogy azt szégyenli s bánja, mert az egy valóságos éretlen ficzkó elbizakodott magaviselete volt. «No, de erről majd otthon, kedélyes tęte-ŕ-tętenél, dohányfüst mellett, ha Isten is úgy akarja!»
1865 november 28. Horváth L. gyűjt.
Toldynak 1865 deczember 3. Akad. TLT. LIII. 98.
2-ik kiadás III. 443. csak annyit enged meg, hogy «nem volt áruló a szó közönséges értelmében».
96. Perczel Mór névaláírása.*
Perczel Móricz névaláírása. (279. l.) Olv. Perczel Móricz.
A többi tábornok szintén elégedetlen volt Horváth történetírásával. Klapka például, kivel tizenötesztendei jó barátság után politikai okokból összezördült, nem fogadhatta szívesen, hogy Horváth a történelem ítélőszéke előtt hiszékeny gyöngeségről és könnyelműségről vádolta, ha árulásról a legszigorúbb betudás mellett sem vádolhatta is.* Perczel Mór már azért is haragudott, hogy a Huszonötév Történetében nem őt tette meg az első államférfiúnak s Ludwigh megjósolta,* hogy még jobban megharagszik, ha ebben a könyvében nem őt nevezi Európa legvitézebb tábornokának. Meg is izente* Horváthnak, hogy van oka haragudni: írja meg jobban históriáját. Kossuthot, Horváthot, Ludwighot megfenyegette,* hogy megbünteti őket árulás miatt, «ha visszamegyünk». Horváth egyideig nem is akart Brüsselbe visszamenni, mert nem akart Klapkával és Perczellel találkozni.*
Horváth, Függetl. III., 472–4.
1864 augusztus 3. Horváth L. gyűjt.
Ludwigh levele 1865 januárius 12. U. o.
Ludwigh 1865 május 30-án. U. o.
Ludwigh 1866 márczius 25. és augusztus 14. U. o.
A Függetlenségi Harcz Történetét különben a kormány 1865 deczember 27-én betiltotta. A szerzőt ez a tilalom nem az anyagi, hanem az erkölcsi veszteség miatt érdekelte. Amott, úgy hitte,* a tilalomnál is többet árt a túlságos ár. Úgy hallotta, hogy a tilalom előtt is 18–20 forintért árulták, holott ő 7 forint 20 krajczárért adta. Ez az oka, hogy még a Huszonötév Történetéből is több száz példány eladatlan; mert 15 forintjával árulták, a mit ő 4 forintjával adott el. Bosszankodva kérdezte, nincs-e mód, hogy a közönség ilyenforma zsarolásoktól megmeneküljön? A tilalom erkölcsi hátránya abban állt, hogy megnehezítette Horváth megkegyelmezését. S ezt – Toldy szerint* – «a mi éhes újdondászaink még rosszabbá teszik. Így e perczben hozza be leányom a Nefelejtset, a mely a hírt e bölcs hozzátétellel toldja meg: E szerint aligha valósul a hír, mely e jeles történetíró hazatérését pengeté».* Más irányban azonban a könyv erkölcsi értékét mindenesetre növelték a szabadelvű lapokban a könyvhez fűzött fejtegetések. Mikor a konzervativ Magyar Világ Horváth műveivel érvelt a magyar minisztérium fölállítása ellen, a Pesti Napló és a Pester Lloyd, sőt a bécsi National Zeitung is szintén onnan vett érvekkel támadták a Magyar Világ álláspontját. A bécsi lap szerint* Horváth püspök panaszosan kiálthatna fel, hogy «Csak egy lap beszélt eltiltott könyvemről s ez is hibásan beszélt róla». Minthogy a munka közönség előtt hozzáférhetetlen volt, így az meg sem ítélhette, mennyiben jogos az ó-konzervativok eljárása, mikor oly tekintélyre, mint Horváth, könyvének néhány kiszakított része alapján hivatkoztak, mint szövetségesre; az osztrák lap az idézetekre válaszolt, mert tudtával semmiféle törvény sem tiltja, hogy egy egészben véve eltiltott könyvből egyes helyeket bemutasson. De a ki egy munkából idéz, annak a könyvet teljesen, tehát az előszót is el kell olvasnia. Az előszóban pedig Horváth olyképpen beszél az 1848. évi törvényekről, melyekben a legfontosabb tudvalevőleg a magyar minisztérium felállítása, hogy legkevésbbé sem kétséges: ennek a férfiúnak nézetei mennyire nem találkoznak semmiben sem azoknak a fügefaleveles ó-konzervativeknek irányzatával, kik abban a képzelődésben ringatóznak, hogy a közösügyek dolgában teendő néhány engedménynyel az ország elől el lehet tüntetni a parlamenti kormányzatot. Azután a Függetlenségi Harcz Történetének előszavából szóról-szóra kiírta,* hogyan ítél az 1848. évi törvényekről olyan ember, ki nemcsak közvetlen közelében állt azon idők nagy eseményeinek, hnem a ki – mint művei bizonyítják – Magyarország történetét a legeslegújabb időkig minden másnál szorgalmasabban és figyelmesebben tanulmányozta. Ilyen emberre éppenséggel nem hivatkozhatnak azok, a kiknek az 1848. évi törvények ellen az a fő ütőkártyájuk, hogy ezek a törvények polgárháborúra vezettek.
Toldynak 1866 januárius 29. Akad. TLT. LIII. 100.
1866 januárius 7. Horváth L. gyűjt.
Nefelejts, 1866. 1. sz.
National Zeitung, 1866 januárius 25., 23. sz.
A 2-ik kiadás VII–VIII. lapján.
A kormány körében azonban Horváthot a forradalom dicsőítőjének tartották s Lonovics érsek szerint* a könyörületes szívű uralkodó már eddig is megkegyelmezett volna «a szegény Horváth úrnak», ha ismeretes történelmi munkái közbe nem jönnek; de, mint hallotta, ezek a fő nehézségek. Pedig Toldy Ferencz külön is figyelmeztette István főherczeget, a volt nádort,* hogy Horváth könyve az uralkodóház tagjait nem sérti; bírálata csak a német (osztrák) államférfiakat sujtja, de nem élesebben, mint azt, ki a mozgalom felelős megtestesülése volt. A munka, ezen tárgyiasságánál fogva, tisztán történelmi s mint ilyen, szoros igazság szerint, rendőri eljárás alá nem is eshetett volna; sőt gyakorlati szempontból loyalis mű, mert azt érezteti, hogy hazánk nem forradalmi úton várhatja boldogulását.
Lonovics Toldynak Bécs, 1869 augusztus 16. Toldy szeptember 4-iki leveléhez másolatban csatolva. Horváth L. gyűjt.
1866 augusztus 19. Horváth L. gyűjt., másolat. A főherczeg válasza Gmundenből augusztus 27. másolatban u. o.
Horváth maga úgy érezte,* hogy ha itt-ott megmondta az igazat Bécsnek, azt mérséklettel és tisztelettel tette; az pedig éppenséggel használhatott Bécsnek, hogy Kossuth működését egész valósággal adta elő, tetteit és személyét híven ábrázolta s ekként nem kevéssel járult ahhoz, hogy Kossuth «az értelmiségben egészen elvesztette népszerűségét». Kossuth, mint hallotta, maga is úgy vélekedett a könyvről s nem kevésbbé bosszankodott Horváthra, mint Klapka és Perczel, «kiknek bizony szintén nem hízelkedett». «A szerencsétlen könyv e szerint nekem ellenségeket csinált. De azért mégsem bánom, hogy megírtam; mert lelkiösmeretem azt mondja, hogy – az emberi gyarlóságból eredő kisebb detail-hibákat kivéve, – az egészről híven megírtam az igazat és jó szolgálatot tettem honi történetírásunknak. De így van az minden contemporain-történettel: mindenkinek lehetetlen eleget tenni.»
Toldyhoz, 1866 szeptember 6. Akad. TLT. LIII. 106a.
Ő pedig mindenki számára vonta le a függetlenségi harcz főbb tanulságait.* A magyar nemzetet figyelmeztette, hogy mérséklet, higgadtság, eszély a jogok legerősebb védőpajzsa; a szenvedély, a mindent koczkáztató elbizakodottság a hullámos tengeren könnyen hajótörésre vezethet. A hatalmat (az uralkodót) arra figyelmeztette, hogy csak a népek jogainak, törvényeinek, egyéniségének tisztelete, jogos kívánataik teljesítése, egyéniségökkel való azonosulás lehet az alap, melyen a hatalom, az államok ereje, az uralkodók dicsősége emelkedhetik; a szuronyok hegye tartós alapnak keskeny. A népfajokat arra intette, hogy veszedelmes a Danaidák ajándéka, esztelenség a jog és szabadság ellen a kényuralommal szövetkezni, hogy követelt jogaikat és szabadságukat az biztosítsa. Végre Ausztria népei elé azt a tanulságot tárta, hogy az egy hatalom alatt egyesített népek jogainak és szabadságának a hatalom túlterjeszkedése s kényuralma ellen csak egy bástyája van: a solidaritas és a néptestvériség nagy elve. Mindez politikai tekintetben Kossuth álláspontjáról a Deák Ferencz álláspontjára való áttérést és azt jelentette, hogy az ezredéves függetlenség biztosítását többé nem a debreczeni nyilatkozat, hanem a nemzet és a tényleges uralkodó kibékülésével kell keresni.
A 2-ik kiadásban III. 531–2.
Ez az oka, hogy Horváthnak a Függetlenségi Harcz Történetéről írt művét a historikusok maguk sem tekintették tisztán történettudományi alkotásnak.
Ennek mélyebben fekvő okai vannak. «Nevezd bár gyöngeségnek – írta Horváth Toldynak,* – de én történetet nem vagyok képes másként írni, mint miképp azt a meggyőződés mondolja tollamba. Meggyőződésem hibás lehet, de a mit írok, híven, minden szépítés nélkül fejezi ki nézetemet s meggyőződésemet. Ez az oka, hogy újabb munkáim is néhol talán erősebb színekkel van írva, mint a számító eszély javasolhatta volna. A mérsékletet szeretem ugyan s követem is a kifejezésekben, de a kétszínűséget gyűlölöm; így azután a mérséklet mellett is gyakran erőssé válik a tömbezés vagy a színezet. E fölött, saját előadásom mellett, a fontosabb tényekre nézve közlöm a kor okmányait is; ezt a kor szellemének visszatüntetése végett is szükségesnek láttam. Ezen okmányok pedig, mint tudod, a kifejezésekben sem ismernek mérsékletet. S ekként azután, bár a munka egyik főiránya: mérsékletet kötni a nemzet szívére minden válságos helyzetben, – bár az kiengesztelődést sürget: az előadás egyes részei mégis sokkal erősebbek, mintsem hogy azt közönyösen fogadnák az illetők. Nem hihetem ennélfogva, hogy tanácsos lenne honn lennem, mielőtt e munka kiadása is többi, politikai bűneim rovásán álljon s azokkal együtt azután ez is a mérlegbe vettessék azok által, kik hazamehetésem felett határozni fognak.»
1865 június 28. Akad. TLT. LIII. 94.
