XXII. EMIGRÁCZIÓ ÉS KIEGYEZÉS.
XXII. EMIGRÁCZIÓ ÉS KIEGYEZÉS.
A FÜGGETLENSÉGI HARCZ történetírója nem zárkózhatott el a függetlenségi harcz egykori intézőitől, holott az emigráczió politikai törekvéseiben egyáltalában nem óhajtott résztvenni s történetírónál egyéb nem akart lenni. Arra, hogy az emigráczió történetét megírja, sohasem gondolt s utóbb tiltakozott is ilyen föltevés ellen. Mikor Brüsselben mégis megjelenni kezdett egy történelem a forradalom utáni időkről s azt itthon neki tulajdonították, Toldy kérte, hogy hozzáirandó levelében czáfolja meg ezt a hírt, mert csak úgy hisznek neki, ha egyenesen rá hivatkozhatik.* Horváth Ludwightól kérdezte meg, miféle könyv az, miről mostan hall először;* Ludwigh – nem ugyan neki, de Kossuthnak – megírta,* hogy Brüsselben rajta kívül senki sem ír és nyomat könyveket a magyar ügyről; a hír tehát onnan keletkezhetett, hogy most nyomatják Lipcsében Horváth könyvét (a Huszonötév Történetét) német fordításban s már azt képzelik, hogy az francziául is napvilágot lát, mert nem tudják, hogy az nem francziának való olvasmány. De lehet, hogy Perczelnek valamely folytonosan tervezett emlékiratáról, vagy életrajzáról hallottak valamit. Horváth is csak annyit mondhatott Toldynak,* hogy ő annak a munkának nemcsak nem szerzője, de egyáltalán nem is tud róla s lételéről is csak most, tőle értesült. Különben is: soha, semmit sem írt névtelenül, vagy álnév alatt, kivéve azokat, mik Hatvani Mihály néven jelentek meg; mire hogy a kormányszabályok kényszerítették, Toldy tudja legjobban; hiszen az ő tanácsára választotta a Hatvani nevet.
1866 augusztus 8. Horváth L. gyűjt.
Augusztus 23. Említi Toldyhoz szeptember 6-án írt levelében. Akad. TLT. LIII. 106a.
Augusztus 30. Kossuth, Irataim, VI. 532.
Szeptember 6. Akad. TLT. LIII. 106a.
99. Kertbeny Károly.*
Kertbeny Károly arczképe (293. l.) a Márki S. tulajdonában lévő fénykép után készült.
Annak sem örült, hogy Kertbeny Károly a magyar emigráczió tagjainak életrajzain dolgozott s ki akarta adni Mack emlékiratait is, amelynek egy téves adata helyreigazítása végett Horváth Mihály sikeresen járt közbe.
Klapka Györgygyel Horváth a Mack-Kertbeny-féle iratok, de egyéb okok miatt is csakhamar meghasonlott. Klapka manifesztumot intézett politikai barátaihoz, hogy ezeknek – az Almásy-féle elfogatások miatt – uralkodó hangulattal szemben irányt adjon s mivel a forradalomban kételkedik, őket minden ilyen kísérlettől óva inti. Erre csakhamar jelentette a Pesti Napló, mely a hírt hozta,* hogy Horváth Mihály, gróf Bethlen Gergely és gróf Karacsay Sándor Genčveből levelet intéztek hozzá, mely szerint Klapkát nem ösmerik el irányadónak. A nemzet az ő felszólítása nélkül is tudni fogja, mit kell tennie a maga helyzetében; a künn levőknek pedig, kik a haza javát hordják szívükön, egyedül a nemzet elhatározása adja meg a követendő irányt. «A haszontalan, mondhatatlanul hiú ember – írta Horváth Toldynak* – mindenbe beüti az orrát. Eddig mindent, igen sokat elnéztek neki s ez mind elbízottabbá, fenhéjázóbbá tette őt, kit senki sem becsül. Egy éve, hogy felfogadtuk: nem tűrni többé rakonczátlanságait. Most egymással ellenkező dépeche-ket küldözgetett az ujságokba, a brüsseli Indépendance-ba, de kivált a turini Italiá-ba homlokegyenest ellenkezőt azzal, melyet a bécsi Pressé-be igtattatott. Itt künn némely körökben elhitette, hogy ő a vezére, feje az emigrácziónak. Mi többen szégyeltük ezt s felszólaltunk ellene, hogy eb ura fakó! Majd tudja a nemzet az ő felszólalása nélkül is, mit kelljen tenni. Több fontos okunk volt ezt elmondani, valamint azt is, hogy a ki a haza javát hordja szívén, annak csak a nemzet elhatározása adhat irányt. Felszólalásunk tehát egyáltalán nem az ügyre vonatkozik, csak Klapka idétlen, önző s hiú szózatait sujtja.»
Pesti Napló, 1865 131. sz. távirat. A Pester Lloyd 1865 június 9-én ezt a Wiener Presse távirata alapján közölte. «Nem tudom, ki az ördög kéri az ő tanácsát – írta Ludwigh Horváthnak június 20-án; – mindenesetre különös, hogy éppen ő hűhózik demonstratiók ellen, ki mindig akkor demonstrált, mikor arra éppen nem volt szükség. Talán azt hiszi, hogy az osztrák a béke sikerültével meg fogja hívni, hogy a komáromi várat őrízze. Kezemben volt a bizonyság, hogy nemrégen ismét conspiratióra bizgatta az embereket – szegény (Almásy) Pali elfogatása után; és most megint béke-demonstratiókkal fondorkodik.»
Az allevardi fürdőből 1865 június 28. Akad. TLT. LIII. 94.
Jósika Miklóst is örökre elveszítette. A hírneves regényíróhoz és feleségéhez igaz barátsággal ragaszkodott. Szerette volna, hogy boldogoknak érezzék magukat brüsseli házukban, a Rue de la Commune-ben, a melynek megvásárlásában egy kis kölcsönnel segítette őket.* Sokszor vágyott társaságukba; de erről is le kellett mondania, mikor hallotta, hogy Drezdába költöznek át, a mely azonban sehogy sem tetszett nekik.* Onnan kapta Jósika halálának (1865 februárius 27.) hírét. Az özvegy megindultan köszönte meg részvétét;* hiszen Horváth jól tudta, mennyire szerette urát s hogy csak benne és érte élt. Nem is tudja ura sírját egyedül, idegen földbe hagyni. Ez lehetetlen. Már az ő utolsó szűk nyughelye is el van készítve az övé mellett. «Számunk fogy – borongott Ludwigh is;* – a baráti szívnek pedig úgy sincs más éleménye és vigasza, mint azon kevesekhez csatlakozni, kik a munka terhei alatt még ki nem fáradtak.»
Jósikáné levele 1862 június 1-én, Jósikáné június 16-án. U. o.
Ludwigh 1864 szeptember 17. és deczember 10. U. o.
1865 április 29. Drezda. U. o.
Horváthhoz 1865 május 30. U. o.
Azonban, a hogy Toldy jellemezte a helyzetet,* csakhamar nagy változás történt. A magyarok higgadtabbak lettek, a kiegyezést őszintén kívánták; Ausztriában égető lett a kérdés és rájöttek, hogy kiegyezés nélkül nem alakulhatnak meg; a februáriusi pátensbe vetett hitök haldoklott; Deák néhány czikke megrendítette az egész Schmerling-rendszert s az osztrákok hozzáédesedtek a magyar kívánatokhoz. Hinni kezdték, hogy a magyarok őszintén óhajtják Ausztria nagyhatalmi állását, megerősödését, fényét s mint testvérek, osztozni készek a közös terhekben, de csak Magyarország önállásának megmentése mellett; kezdték belátni, hogy Ausztria erős lehet, mint egykor volt, egy önálló szabad Magyarországgal. Sőt lassankint a magyar parlamentáris alkotmánytól vártak maguknak is igazi parlamentáris alkotmányt. Végre pedig ezt már a fejedelem sem győzte várni. Nyugalma, büszkesége hajtotta őt; mindenekfelett a magyarok rokonszenvét látszott keresni. A vasszükség mozgatott minden részt. «Örvendjen hazafiúi szíved – kiáltott fel Toldy: – közel a szerencsés kibontakozás, az új élet, az új idő! Ez pessimista barátod religiója.»
Horváthhoz június 4. U. o.
«Remélek én is – felelte Horváth,* – mert nem válhatok meg a kiegyezés sikerültének gondolatától, melyet hazánkra nézve oly igen szükségesnek látok.» Ha visszatérésének föltétele a térítvény aláírása volna, ezt azonnal megtehetné, mert abban alig lehet egyéb annál az ígéretnél, hogy előbbi összeköttetéseiről lemond és politikai fondorlatoktól tartózkodik; ezt pedig ő, ki száműzöttsége tizenhat éve alatt különben sem vegyült fondorlatokba s a forradalmi párttal semmiféle összeköttetésben nem állt, igen könnyen megígérhetné. De magyarországi másik levelezője, Batthyány özvegye, más színben látta a dolgokat, mint Toldy. Dühös – úgymond* – mert nem látja át, miért történt mindez; igéretek végett, a miket Isten tudja, teljesítenek-e vagy sem?! Ha a közönség tényeknek örült volna, akkor megbocsátotta volna a pesti fogadtatást, még az örömet is; de így – – ! Nem hisz ő már az ilyenféle ígéreteknek.
1865 június 28. Akad. TLT. LIII. 94.
1865 július 5. Horváth Lajos gyűjt.
Az emigráczió belső bajai is éppen akkor kerültek nyilvánosságra Klapka hírhedt manifesztuma következtében. Kossuth is felszólalt ellene az Alleanzában, de már későn tiltakozott Klapka bitorlott reputatiója ellen. A sok mindenféle humbug – a hogy Ludwigh írta Horváthnak* – legmostohább helyzetbe az emigrácziónak éppen azon tagjait hozta, kik leghívebben szolgálták a hazát. A világnak szerencsétlenebb emigrácziója még nem volt a magyarnál! Az otthoni kiegyezésben sem bízott; belemennek a siker iránt sok reménynyel, de kevés bizalommal s még kevesebb megyőződéssel.
1865 július 9. U. o. Kossuth (Iratainak VI. kötetében) Ludwighnak ez évből sok levelét közli; humbugnak tehát csak Klapka eljárását tarthatta.
100. Gróf Batthyány Lajosné.*
Gróf Batthyány Lajosné arczképe (297. l.) a Szentesi Múzeumban őrzött fénykép után készült. A kép meghatározása a múzeumi leltár készítőjétől származik.
Toldy másképpen vélekedett.* A nagy többség nyugodtan és reménynyel tekint a történendők elé. A királyi beszéd a budai várban megváltoztatta az országot. Ilyet s így mondva Magyarország még nem hallott fejedelem ajkairól. Az uralkodó saját érdeme, hogy széttépte a hálót, a melybe befonták s így hinni lehet, hogy szerencsésen bevégzi művét. «Örülj velem, barátom: a feltámadás napja közelít!» Horváth* szerette volna hinni, hogy valóban közelít; kétszeres öröm, kétszeres elégtétel volna ez rá nézve, ki résztvett a nemzet temetésében. De nem volt hajlandó teljesíteni barátjának azt az óhajtását, hogy külföldi lapban cikket írjon az ausztriai változásokról. Ezekről több jelentékeny párisi lap s legutóbb a Revue des deux Mondes is avatottan írt, a szerkesztők tehát nem igen tetéznék meg a czikkek számát; azok a lapok pedig, a melyek idáig untalanul ferde felfogással írtak a változásokról, vagy egy és más titkos befolyástól indíttatva irányzatosan nyilatkoztak, az övékkel ellenkező felfogásu czikkeket bizonyosan nem vennének föl.
1865 október 8. Horváth L. gyűjt.
Október 15. Akad. TLT. LIII. 97.
«Ebül állnak mind köz-, mind magánügyeink – rontotta a levél hatását Ludvigh.* – A szegény ország semmire sem megy az osztrákkal, hacsak a porosz reá nem üt.»
1866 április 8. U.o.
Kossuthnak magának két nap mulva* Ludwigh azt írta, hogy Klapka aligha van Firenzében, hová Horváth utaztatta, de csak valami kósza hír nyomán, mert nincs vele semmiféle érintkezésben. Ellenben Horváthnak Berlinbe kellett utaznia, mert Puky Miklós közbenjárására Klapka egyik megbizottjának, gróf Csáky Tivadarnak 20,000 forintot kölcsönzött és bár a gróf elég biztosítékot nyújtott, «úgy látszik a nagyharangra akarta bízni a fizetést»; Berlinben azután Horváth Csáky jószágának, Szinnának, porosz vevőjétól váltót eszközölt ki s így követelését biztosította. «Elkerülheted a kellemetlenségeket, – írta Horváthnak Ludwigh erre az ellenőrízhetetlen hírre* – ha a veszteségeket kikerülted. Mind a kettő egyszerre sok és csakugyan szerencséről beszélhetsz, ha a veszteséget magadtól el tudtad hárítani.»
Május 27. Kossuth, Irataim, VI. 203–4.
Május 25. id. lev.
Klapkát és Csákyt, Komáromyval együtt a poroszországi magyar legio ügyeinek intézőit, anyagi oldalról is ismervén, Horváth nagyon megvetően szólt róluk és az egész legióról,* de Batthyányné védelmébe vette azt.* És október 6-án kelt levelét azzal végezte: «Jól esett ma mindent mondhatni, a mi szívemen fekszik.»
Idézi Batthyányné 1866 okt. 6. U. o.
U. a. levelében. De Irányinak a legio ügyeiről Kossuthhoz intézett jelentése (Kossuth, Irataim, VI. 545–556.) Horváth felfogását igazolja.
101. Horváth Mihály.*
Horváth Mihály arczképe (299. l.) a «Kolozsvári Nagy Naptár 1868» évfolyamában Szilágyi Sándornak Horváthról írt czikke mellett jelent meg. Marastoni rajza után Rusz fametszete.
Toldy azonban megint megnyugtatni igyekezett barátját.* Az uralkodó sokat ad, talán mindent, a mit okunk van kívánni. A kiegyezés még sem fog könnyen menni, mert Deák ellenében hatalmas kisebbség alakult s oly «gyalázatos következetlenséggel» dolgozik, hogy néhány emberök mögött alkalmasint külföldi kéz van; a többiek pedig, a kik magukat Deákkal szemben függetleneknek mondják, «öntudatlan eszközei oly izgatónak, ki ha czéljait érné, miután egyszer már a végveszély szélére rántotta hazáját, bizonyosan eltemetné azt.» Deák pártja azonban megcsinálja a közös ügyeket, minisztériumokat alkot, átvizsgálja az 1848-iki törvényeket s megkoronázza a királyt; Deák, mint bizalmasan írja, mégis aggódik, hogy a kisebbség izgatni fog az adófizetés megtagadására. Horváth azt felelte,* hogy az új leirat óta maga is jobban bízik a kiegyezésben, de barátjának Kossuthra vonatkozó föltevését visszautasítota. «Te azt gondolod, látva az ellenzék törekvéseit, – szólt – hogy ugyanazon egyén keze van a dologban most is, ki már egyszer a végveszély szélére rántotta hazánkat. Tévedsz. Ennek most kevés, az ellenzék vezetőire semmi hatása sincs. Én másokat látok a játékban, azokat, kik a poroszoktól nyert pénzben, a beküldött három vagy négyszázezer forintban részesültek.» Klapkán kívül Komáromy Györgyre és gróf Csáky Tivadarra gondolt; de nem tudta, nem téved-e ő maga is, mert az emigránsok közül senkivel sem volt összeköttetésben; Komáromy és Csáky pedig nagyon kerülte, mert rosszalását már tudatta velök; azonban mégis hallott egyet-mást s vélekedését ebből alkotta meg. «Ezek most – folytatta – Kossuthot is kijátszották és megcsalták s ő, mint hallom, fel is akar lépni ellenök, mint csalók ellen.* De elég e nyavalyás ügyről.»
1866 november 29. U. o.
Deczember 3. Akad. TLT. LIII. 111.
Már 1866 augusztus 13-án utasította Irányit, hogy Csákyt számoltassa meg a poroszoktól fölvett másfél millió frankról. Kossuth, Irataim, VI. 484–7. Irányi, Kossuth megbízásából, az utasításokkal ellenkező eljárásért a felelősséget Csákyra és Komáromyra hárította át; Kossuth szeptember 9-én különösen élesen írt Csákyról. U. o. 534–5. és 541–3. l.
Toldy, mikor már biztosra vette Horváth megkegyelmezését, borongva figyelmeztette,* hogy nem a régi Magyarországot fogja itt találni. Königgrätz azt is eltemette. A porosz-orosz szövetségen alig lehet kételkedni s akkor vége mindennek. Ausztria felbomlik, de Magyarország is, ŕ la Varsovie, valami nagyherczegséggé zsugorodik össze. Az örökös tartományok népei napról-napra jobban el vannak szánva, hogy beolvadjanak a nagy Németországba s akkor finis Austriae! De hát nem egy-e ez a finis Hungariaeval? Deáknak és társainak, úgy látszik, csak egy óhajtásuk van, hogy a bomlás pillanatában Európa egy magyar államot találjon itten, mert most nem az. Annak talán megkegyelmeznének. «Kedves barátom – felelte Horváth* – azon komor képek, melyeket utolsó leveledben közöltél velem szegény hazánkról, rémes alakban gyötrik számtalanszor az én aggódó lelkemet is, bár, a mennyire csak lehet, sietek azokat elűzni agyamból. De talán mégis csak megőriz az Isten bennünket ily veszedelemtől. Mikor e szomorú képek lelkemre borulnak, vérzik a szívem és sírni akarnék a vakság miatt, melynek átka még mindig fogva tartja a bécsieket s fogva közülünk is vajmi sokakat. De jobb erről nem is szólni. Sufficit dici miseria sua!»
Deczember 7. Horváth Lajos gyűjt.
1866 decz. 15. Akad. TLT. LIII. 112.
