XXIII. CSALÁD ÉS HAZA.
XXIII. CSALÁD ÉS HAZA.
HORVÁTH MIHÁLYNAK huga, Amália, 1864 augusztus 18-án azt kívánta,* hogy ha már a kegyetlen sors messze földre szakította el tőlük, környezzék oly nemesszívű barátok, kik szeretett hazáját és kedves családját némileg pótolják; de a jó teremtő áldja is meg mindazokat, kik őt szeretettel és gyöngédséggel környezik.
Horváth Lajos gyűjt.
Szeretetre, gyöngédségre annál nagyobb szüksége volt, mert a folytonos, megfeszített munka, a hazája sorsa miatt való aggodalom és a megélhetés gondjai egészségét is megtámadták. Már Olaszországban duzzogott rá kedves tanítványa, Károlyi Pálma, hogy nem követi tanácsát, nem járkál eleget s azután haragszik, panaszkodik, hogy a fürdőben sárral betapasztják, kínozzák, gyógyítják.* Évek óta csúzban és idült torokbajban szenvedett, a mely ellen kénes fürdőket használt.* Mikor 1862 végén Genčvebe költözködött át, nem volt, a ki a szerény lakásában elzárkózva egyre dolgozó tudóst napról-napra figyelmeztesse, hogy egészségére jobban vigyázzon. Munkái írása közben annyi fennakadást, nehézséget, anyagában annyi hiányt tapasztalva, kedvetlenségei, bosszúságai közt fel is fogadta,* hogy új munkába nem fog többé, míg kinn kell élnie. De hiában – úgymond. – Miképen Eugčne Sue Juif Errantja, újra meg újra fülében érzi harsogni a végzetes «Marche! Marche!» szavakat, midőn örökös bolyongása közben eltikkadva, néha megállni s meghalni epedez: úgy érezte magát ő is száműzöttségének különben kiállhatatlanná váló unalmai, ízetlenségei közt szünet nélkül üzetni a munkára, hogy idejét szakadatlan foglalkozásban ölje el.
1861 június 26. U. o.
Toldynak 1865 június 28. Akad. TLT. LIII. 94.
Kazinczy Gáborhoz 1862 deczember 29. Horváth Lajos gyűjt.
Házi orvosa, dr. Zangesfeld, a Huszonötév Története első kötetének elkészülte után erélyesebben követelte, hogy többet törődjék önmagával és egészségével. Kívánságára előbb a Mont Blanc tövében levő st. gervaisi fürdőbe ment, mikor pedig onnan hazatért, ajánlatára kényelmesebb szállást fogadott s abba ápolónőt, a ki egyúttal háztartását vezesse. Az új szállása a Rue de Lausanne 39. száma alatt volt* és szeptemberben mint házvezetőnő oda költözött be Marie Michelle Voignoux.
Lakását elég gyakran változtatta. Csakhamar a Place des Alpes és a Rue Adémar-Fabin sarkára (Pestyhez, 1865 május 10. Nemz. Múzeum, Horváth-iratok, 184.), 1865 júliusában pedig a Quai des Bergues 7. sz. alá költözött. (Toldyhoz, 1865 június 28. Akad. TLT. LIII. 94.)
Marie jómódú polgári családból származott; atyjának Genčvetől másfélóra járásnyira, a már franczia területen levő Ferneyben gazdasága, majorsága volt.* Szép időkben Horváth többször kisétált oda Marieval, a kinek szüleivel is megösmerkedett. A tudós, de nagyon kedves modorú, szép, szakállas, idősebb úr, a ki már az ötvenötödik esztendőben járt, Voltaire falujában, Ferneyben, sohasem említette, hogy ő tulajdonképpen pap s Marie és a család őt nyugalomba vonult tanárnak ösmerték. Örültek tehát, mikor Horváth, hogy biztosítsa az igen rendes, jólelkű, szorgalmas, gondos, kedves és erényes leány jövendőjét, Marie kezét megkérte s vele 1864 nyarán a genčvei maire előtt tanuk jelenlétében polgári házasságra lépett.*
Ez és az alábbiak nagy része vejének, dr. Kristóffy József nyug. belügyminiszternek szíves közlése.
Családi értesítés; a házasság pontos ideje és a maire neve előttem ismeretlen.
Elhatározása megítélésénél figyelembe kell venni, hogy Horváth, a mint 1863 elején megírta barátjának, Toldy Ferencznek, már tulajdonképpen nem volt pap, a mennyiben egyházi kötelességeket nem teljesített.
Horváth Mihály igen boldogan élt feleségével, és Isten öt gyermekkel áldotta meg őket. 1. Mária Michaela Ernestina 1865-ben Ferneyben, a nagyszülék házában született. Utóbb Kristóffy Józsefhez ment férjhez, a ki mint csanádi főjegyző, orsz. képviselő, szatmári főispán és belügyminiszter élénk részt vett a közéletben.* 2. Nestor, született Genčveben 1866-ban, meghalt 1876-ban Budapesten. 3. Sándor és 4. Albert, csecsemőkorukban húnytak el. 5. Jenő 1875-ben Budapesten született. Miniszteri titkár a földmívelésügyi minisztériumban s mint ilyen, a felvidéki kirendeltség főnöke Munkácson. Felesége Pálffy Mária.*
Négy gyermekök (Horváth Mihály unokái): Erzsébet (Ottlik Lajosné), Endre mérnök és főhadnagy, Edit és József huszárfőhadnagy. Endre és József hősiesen résztvettek az 1914–17. évi hadjáratokban. Erzsébet fiai (Horváth Mihály dédunokái): Ottlik Lajos és Ottlik Pál.
Kis gyermekeik: Horváth Magda és Éva.
102. Ferney.*
Ferney. (303. l.) Régi metszet után. Az előtérben lévő épület Voltaire kastélyát ábrázolja.
A családi élet után való vágyakodást a leghevesebb honvágy kísérte. Házassága előtt kevéssel* azt írta Toldynak, hogy szerencsésnek érezné magát, ha az Akadémia új palotájában ő is elfoglalhatná a helyét. «Pia desideria!» – tette hozzá csöndes megnyugvással. «Oh lelkem, szerette kedves Miskám – sóhajtott Toldy* – ha ezt szeptemberben írtad volna!» Akkor Bécsben gyakran találkozott gróf Forgách Antal kanczellárral s ő «minden jó, igazságos és jótékony ügyben, kedélyességénél fogva, könnyen meg volt nyerhető». De 1864 április 22-én megbukott, utóda gróf Zichy Hermann lett s Toldy szerint «oly időt élünk e kormányváltozás óta, melyben bene vixit, qui bene latuit»; gróf Pálffy Mór helytartó pedig végtelenül elfogult Horváth irányában s neki alárendelt, függő helyzetében bajos vele szembeszállni. De szólni akart Korizmics püspökkel, Lonovics érsekkel, sőt Scitovszky primással és Haas Mihály szatmári püspökkel is. Ludwigh azonban arra kérte,* verje ki fejéből a hazamenetel vágyát; az osztrák kegyelem állandó kelepcze; mindenesetre lassú és azért gyakran kínzóbb vértanúság a számkivetésnél, vagy még a halálnál is… Scitovszky bizonyára nem vállalkoznék üldözésére; de ő mától holnapig él és Schmerling majd kifürkész valami cseh kopót, a ki talál az egyházi törvényben és a concordatum paragraphusaiban elég nyomot, hogy őt megugassa. Azután találkozhatnék-e régi társaival undor nélkül?… Higyje el, okosabb a honvágy fájdalmának és a számkivetésnek vértanuságát szenvednie, mint az undorét és csalatkozásét. Maga Toldy sem mert még Lonovicscsal és Scitovszkyval szólni,* mert nem tudta, hogyan gondolkoznak a Huszonötév Története megírása után; hiszen «l’habit noir, vagy inkább a violaszín, nem osztozik a munka iránti lelkesedésben». Inkább István főherczegnél, a volt nádornál akart föllépni érdekében* s legkevesebb akadályra magánál az uralkodónál számított. «Ez az úr – írta – más, mint volt s több, mint a mit róla hisznek… Nyugodt, emberséges szíve van s Bécsben nála jobb barátja nincs a magyarnak.»* Horváth* szerette volna már szívni hazája levegőjét, szerette volna ölelni barátait; de nem addig, míg meg nem írja és ki nem adja a szabadságharcz történetét. Ha csak kegyelem útján akarják hazabocsátani, akkor ezt a könyvet is amnestiálhatják. Írói hiúsága – elösmerte – talán erősebb volt, mint honvágya; vagy talán a közérdeket tartotta többre, mint személyét, de teljesen elhatározta magát, hogy kiadja a munkát, száműzöttsége tekintetében bármi következése legyen is.
1864 június 7. Akad. TLT. LXX. 332.
Június 12. Horváth Lajos gyűjt.
Augusztus 3. U. o.
Horváthnak, augusztus 15. U. o.
Nem nevezte meg, csak «II. 709.» jegygyel, értve ezen a Huszonötév Tört. genčvei kiadása II. k. 709. lapján jelzett nádort.
Ezt a levelet azonban Toldy magánál feledte és csak 1865 június 4. küldte el.
Toldynak szeptember 1. Akad. TLT: LXX. 333.
103. Scitovszky János.*
Scitovszky János arczképét (365. l.) Török János közölte a «Magyarország primásai» cz. kiadványban.
Toldy csak tíz hónap mulva írt annyit,* hogy munkája elhomályosíthatja ugyan az amnistia reményét, de lehetetlenné talán nem teszi vágyai elérését; mert az idők tavaly óta megváltoztak, Deák czikkei után a kiegyezést lehet remélni. Szíve érzi, hogy hazatérése közeledik. «Barátom, édes, szeretett barátom: mely édes remény! Mily percz leszen az, ha ismét láthatlak!» «Bár nyakába borulhatnék már!» Mondotta felesége is. De Horváth is legyen rajta, hogy minden készen álljon, mire Szent István koronáját ismét kiveszik a ládából. Egy lap szerint* Metternich herczeg párisi követ utasítást kapott, hogy fogadja el az emigránsok folyamodásait; kérte tehát, el ne halaszsza a kedvező időpontot. A folyamodásokat bizonyosan meghallgatják; azaz részletes amnistiákat adnak, elsősorban azoknak, a kik kérik. A kérésben ne tartóztassa áltekintet! Ha most nem sikerül, majd sikerül máskor; csak ki ne rekeszszék, mint volt minisztert, az általános amnistiából! Folyamodjék a svájczi követ útján, ha térítvényt kell is aláírnia. «Tedd, oh tedd! – esengett. – A világ változik, sőt változott is már nálunk s bátran teheted.» De írjon István főherczegnek, sőt a primásnak is, kit a mellőztetés bántana, de egy fiúi bizodalmas levél megnyerhetne.
1865 június 4. Horváth Lajos gyűjt.
Toldy levele 1865 június 15. Horváth Lajos gyűjt.
Horváth* elérzékenyülten értesült Toldy újabb jóindulatáról, mely annyi csalódás, annyi meghidegülés után, mennyit a lefolyt tizenhat év alatt tapasztalt, nem legcsekélyebb vigasza volt hosszas száműzöttségének. Vajha mielőbb megköszönhetné egy meleg öleléssel! De félt, hogy Toldyt, ki pessimismusra hajlandó a politikában, baráti indulata oly vérmes reményekre ragadta, a mikben talán nem követheti. A kiegyezést nagyon szükségesnek tartotta, de nem hitte, hogy ez az ő állapotán változtasson. Mindamellett, czélja érdekében mindenre elszánta magát, azt az egyet kivéve, hogy Esztergomba írjon.* A térítvényt is könnyen aláírhatná, mert számüzetése alatt nem vett részt fondorlatokban és nem volt összeköttetésben a forradalmi párttal. De addig nem akart folyamodni, míg néhány hónap alatt könyve el nem készül; mert csak meggyőződése szerint írhat.
Június 28. Akad. TLT. LIII. 94.
«Csak egyet ne kívánj tőlem, édes jó barátom; azt, hogy Esztergomba írjak. Írhatnék Lonovicsnak; de Scitovszkynak – ezt nem tehetem. Ez erősebb nálamnál. Meg kellene szünnöm magamat becsülni.»
104. Horváth Mihályné.*
Hotváth Mihályné arczképe (307. l.) a Szentesi Múzeumban őrzött fénykép után.
Ludwigh is azt tanácsolta,* hogy ne siessen a hazamenetellel; ha unatkozik, inkább Brüsselbe jöjjön lakni, mert otthon még semmi sincs tisztában. Ő különben senkit sem bírált meg azért, hogy hazamegy, vagy kinn marad. Ki Pesten, vagy valahol a Tiszamentén lakhatik, annak más; és megint más annak, kinek nem magyar elemek közt kell laknia, hova mindenféle osztrák propaganda elharapózott. A dolgok különben úgy fordulhatnak, hogy Horváthnak otthon püspökséget adnak; már csak azért is jobb volna bevárnia a dolgok kifejlését. Ha a törvényeket végrehajtják, püspök lesz még abban az esetben is, ha a magyar minisztérium csupa pecsovicsokból állna; de Scitovszky alatt nem lesz. Ha a 80 esztendős primást a Rómából visszahivandó Haynald váltja fel, ez az első üres püspöki helyre Horváthot terjeszti föl. De a kiegyezés törvényes értelemben még nagy kérdés; az ügyeknek még jobban kell bonyolódniok.
1865 szeptember 6. Horváth Lajos gyűjt.
Horváth azonban akkor már megkérte* a Svájczból feleségével, az ő egykori kedves tanítványával: Batthyány Emmyvel hazatérő Batthyány Géza grófot, hogy mivel úgyis beszél a kanczellárral, hozza szóba őt is, mit a gróf a legnagyobb készséggel megigért.
Toldyhoz szeptember 11. Akad. TLT. LIII. 95.
Lonovics melegen érdeklődött Horváth iránt s azt tanácsolta,* hogy azonnal folyamodjék a svájczi követség útján, megemlítve kérésében, hogy már folyamodott egyszer. Ha talán visszautasítnák is, az országgyűlés megnyitásakor újra folyamodjék a kanczellár útján. Szólni akart Sennyey Pál tárnokmesternek is, hogy emlékezete megújuljon s a megpendített eszmével mindnyájan megbarátkozzanak. A tárnok most hatalmasabb úr, mint milyenek a főherczeg-nádorok voltak; pár helyeslő szava a mindenható Majláthnál hatalmasan megtörné az utat. Valószínű ugyan, hogy csak a koronázáskor nyer amnistiát, de már most kell előkészíteni és érlelni, hogy egy második amnistiára ne maradjon, vagy a kivételek közé ne sorozzák. Horváth* nem a követséghez, hanem egyenesen Majláthhoz akarta küldeni kérését, mert az ő helyén mindenesetre elvárná, hogy ilyesmiért minden visszatérni akaró magyar hozzá folyamodjék; de Lonovics – Toldy útján* – újra javasolta, hogy az «Úrhoz» intézze, és a követség útján adja be magyar folyamodását, mely ezt a külügyminisztérium útján úgyis a kanczellárhoz küldi. Ajánlólevelében a követ azt is említse meg, hogy Horváth nyugodtan, tisztes elvonultságban, egyedül a tudományoknak él, menekültekkel, lapokkal, társaságokkal nincs összeköttetésben. A mi jövendő állását illeti, Lonovics úgy gondolkozott, hogy mivel püspök volt, kanonokká nem tehetik; de kaphat prépostságot és nyugdíjat a vallásalapból, mert «gratia est consequens»: a kegyelem következetes. Jónak látta, hogy Deák Ferencznek is írjon; mivel «tőle egy szó a maga idejében sokat fog nyomni». Toldy október 8-án már volt is Deáknál, de szobája, mint mindig, tömve volt emberekkel s így bizalmasan nem beszélhetett vele; de majd beszél, ha levelét átadja, ámbár Deák előtt Horváth ügyében nincs szükség ajánlatra.* Dessewffy sokat tehet, mert «roppant hatalmú; egyike a leghatalmasabbaknak az Úr előtt is – a színfalak közt».* Azt azonban Majláth nem szerette, hogy Kecskernéthy a Bécsi Hiradóban külön czikket írt Horváth mellett s azt a Pester Lloyd – Horváth jó barátja is – átvette; attól tartott, hogy úgy tekintik, mintha azzal Horváth nyomást akarna gyakorolni az intéző körökre. Ettől azonban Horváth távol állott; sőt még történelmi czikket sem akart közölni az Új korszakban, mikor gróf Lázár Kálmán az eddigi szerkesztő, figyelmeztette, hogy azt kiadója, Schwarcz Gyula, politikai s mellé túlzottan szabadelvű irányba terelte és benne Deákot, Eötvöst, Gorovét stb. folytonosan támadja; beküldött czikkét tehát gróf Lázár tervezett új lapja, a mérsékelt «Közvélemény» számára engedte át.*
Toldy levele szeptember 24. Horváth Lajos gyűjt.
Toldynak október 1. Akad. TLT. LIII. 96.
Október 8. Horváth Lajos gyűjt.
Batthyányné november 18. írta (Horváth Lajos gyűjt.), hogy ő már beszélt Deákkal.
Batthyányné (u. o.) kételkedett, hogy Dessewffy pártolja lépését, de bizonyos, hogy Deák és Eötvös eljár ügyében.
Gróf Lázár Kálmán levelei 1865 október 16., november 11., deczember 4. Nemz. Múzeum, Horváth-iratok, 22–24. sz.
105. Haynald Lajos.*
Haynald Lajos arczképe (309. l.) a Kolozsvári Nagy Naptár 1868. évfolyamában megjelent metszetről.
Horváth leveleit Toldy maga adta át a czímzetteknek.* Dessewffy, mint mindig, hidegen jelentette ki, hogy szólni fog, ha eljön az ideje. Hideg, nem magyar embernek való a bánásmódja, de az októberi s a mostani történetekben a színfalak mögött talán ő a leghatalmasabb szereplő. Deák a levelet igen szívesen vette s bizonyos, hogy a legalkalmasabb perczben hathatósan szól a maga helyén: «őt ismerni kell». Eötvösnek az Akadémia üléstermében adta át sorait. Látta meglepetését, örömét, nyugtalanságát; ülés után félrehítta Toldyt, tűzzel, melegséggel szorította meg kezét («mintha a tied volna») s biztosította, hogy másnap a tárnok kezében lesz levele. «Ezen rajta kell lennünk.» Lonovics a kanczelláriában egyengette az amnistia útját s báró Maysenberg külügyi osztályfőnököt is megnyerte az ügynek. Majláth kanczellár maga mondta Lonovicsnak, hogy már szólt a császárnak, a ki azt felelte: «Meglátom; de eddig a hazabocsátásokban kevés köszönet volt.» A jelek szerint, «az egy visszabocsáthatlanon» (Kossuthon) kívül előbb-utóbb mégis mindenki részesül az amnistiában. A kanczellár és Maysenberg azt is említették Lonovicsnak, hogy a genčvei rendőrség jelentése szerint Horváth társalkodása teljesen kifogástalan és nem közlekedik senkivel, ki árnyékot vetne politikai viselkedésére. Azt azonban nem értették s nevettek is rajta, hogy – a jelentés szerint – házakat vesz és elad. Lonovics azt mondta a kanczellárnak, hogy alkalmasint vett egy kis házat s egészen ki nem fizethetvén, talán megint túladott rajta.
Horváthhoz november 28. Horváth Lajos gyűjt.
106. Horváth Mihály.*
Horváth Mihály arczképe (311. l.). Fénykép után.
A kanczelláriával összeköttetésben állt Falk Miksa azt ujságolta Horváthnak,* hogy néhány nap mulva alkalmasint általános amnistia fog megjelenni s «akkor a haza viszontlátandja nagy történetíróját és a történetíró hazáját». Horváth 1865 deczember 1-én írt is a kanczellárnak, kérve, hogy a Nádor-emlékből fogadjon el két példányt; egyiket a maga számára, a másiknak pedig «eszközölne elfogadtatást Urunktól».* Különben úgy hitte, hogy ha a hírlapok szerint csak azok nyernek amnistiát, kiket nem ítéltek in contumaciam halálra, az – az egy Klapkán kívül, ki Komáromból útlevéllel jött ki – senkire sem terjedne ki, mert ők, a még künnlevők, talán mindnyájan ebbe az osztályba tartoznak. De ebből is többen nyertek már engedélyt a visszatérésre; így Almásy Pál, Gorove István, Andrássy Gyula stb. Mindamellett is lehetségesnek tartotta, hogy barátjával, Toldyval, otthon, ha Isten is úgy akarja, kedélyesen, dohányfüst mellett beszélgessen Görgey árulásáról s egyebekről.* Deczember 11-én az Akadémia megnyitó ünnepén a kanczellár megkérte Toldyt, írja meg Horváthnak, hogy legyen bizodalommal; az uralkodó kegyesen nyilatkozott s azt mondta: «Képzelem, mily nehezen esik azoknak az uraknak oly soká távol lenni hazájoktól. Mind hazajönnek. De legyen ön kis türelemmel. Magam fogom az időpontot meghatározni.» Toldynak egy megjegyzésére a kanczellár azt felelte, hogy Horváth megkegyelmezése alkalmasint hamarabb meglesz, mint a koronázás.*
1865 november 30. Nemz. Múz. Horváth-iratok, 21.
Említi Toldyhoz deczember 3. írt levelében. Akad. TLT. LIII. 98.
Ugyanott.
Toldy Horváthnak 1865 deczember 12. Horváth Lajos gyűjt. Ludwigh (1866 januárius 28. U. o.) nem hitte el, hogy ügyében Majláth szólt volna a császárral; mert úgy hallja, ha nem kérdezik, meg sem mukkan. Sohasem pendít meg más ügyet, ha nem kénytelen vele.
«Mondj le egy darabig a hazamenetelről – zordonkodott Ludwigh a háborús hírekre;* – mert ha mégy, a határról visszautasítanak; ha pedig hazaérsz, ha el nem fognak majd ŕ la Berzenczey, téged is Görgeyhez internálnak, vagy klastromba zárnak. Mondják, hogy Danielik valami klastromban ül önkéntesen; ő evasit, erupit: sem híre, sem nyoma.» Kossuth-nak pedig megírta,* hogy Horváthnál a hazamenés vágya valóságos betegséggé növekedett, mert már engedély nélkül is haza akar menni, akármit csinálnak vele.
Május 25. U. o. V. ö. Kossuth, Irataim, VI. 204.
Május 27. Kossuth, Irataim, 204.
107. Erzsébet császárné.*
Erzsébet császárné arczképe (313. l.) Winterhalter Ferencz 1864. évi festménye után.
De Horváth ugyanakkor csalódva látta,* hogy a kanczellár igéretének daczára, ismét kimaradt az amnistiából, melyet Rónai Jáczintnak megadtak. Úgy hitte, kegyelemre csakugyan nem számolhat s majd csak a koronázás után, akkor láthatja hazáját, ha az 1849. évi haditörvényszéki ítéleteket, az országgyűlés követelése szerint, eltörlik. A történtek után erre többé nem igen mert számolni s attól tartott, hogy száműzetése még soká, nagyon soká tart. Pedig ez a haladó idő és saját körülményei következtében napról-napra tűrhetetlenebb előtte.
Május 29. Akad. TLT. LIII. 102.
Az egész emigráczióban jóformán csak ő maga vélekedett úgy, hogy a kiegyezés hazánk életkérdése. Legtöbben azt vitatták, hogy a porosz-osztrák-olasz zavaros viszonyokat föl kell használni s a nemzet jogait fegyverrel kivívni. Ő ettől iszonyodott, mert a fölkelés hazánk végső veszedelmére vezetne. Nem tudta, tettek-e rá előkészületeket, mert, egy-két genčvei száműzött társát kivéve, senkivel sem állt összeköttetésben és levelezésben; ezek pedig, ha talán tudnak is valamit, semmit sem közölnek vele, mert mindig a béke és a becsületes kiegyezés mellett hallották nyilatkozni. Ez a véleménykülönbség ezektől is annyira elidegenítette, hogy nagyon ritkán látta őket s akkor sem örült látásuknak, eleve tudván, hogy a vita, bár kerüli s kifakadásaiknál többnyire hallgat, újabb idegességre vezet. A helyzet ekként napról-napra kiállhatatlanabb lett előtte s elhatározta, hogy más városba költözik át. De oda nem akart menni, hol más magyar száműzöttek vannak, hogy ne jöjjön velük oly viszonyba, a milyen innen elűzi. Hogy pedig a mindinkább halványuló remények nyomán egyre nyugtalanabb lelkében a kétségbeesés ne burjánozzék fel, munkába akarta ölni a saját nyomorúságára való folytonos gondolást. Távozásra az is indította, hogy ha a háború következtében a mieink is készülődnének, ne foghassák gyanuba, hogy abban talán része van. Párisba azért nem akart menni, mert szűk erszényének nagyon drága; Brüsselbe pedig a vele többnyire ellenkező elvű emigránsok, különösen Klapka és Perczel miatt nem akart menni. Úgy tervezte, hogy júniusban és júliusban torokgyöngesége és csúza miatt egyideig Challes-ba (Chambery közelébe) megy fürdőre, onnan pedig München-be, hol letelepedését a bajor kormány talán megengedi s az osztrák sem ellenzi. Előbb azonban, kis birtokainak eladása után, Toldyval szerette volna Svájczot még egyszer bejárni.
Toldy* és Lonovics érsek megnyugtatni törekedtek őt: A kitartás győz az érsek szerint* s ő azon volt, hogy Horváthot ne az általános amnistiába foglalják, hanem, erkölcsi állása teljes rehabilitálása végett, külön kapjon amnistiát. A két jó barát együtt azt javasolta, hogy Horváth meleg magyar levélben kérje meg a királynét is ügye pártolására. A királyné tökéletesen, sőt könnyedséggel és szívesen beszéli nyelvünket, legszívesebben van magyarjai közt és semmire sem oly büszke, mint a magyarok osztatlan szeretetére. A levél átadására Toldy ajánlkozott, kinek Lonovics azt mondta, a királynénál úgy említse Horváthot, mint Magyarország első történetíróját, kinek megkegyelmezése a nemzetet újabb hálára kötelezné. Toldy nagyon sürgette Horváth elhatározását, mert Bécs az ellenség miatt veszedelemben már nem forogván, a «királyné» Budáról hazamenni készült.
1866 június 4. és július 29. Horváth Lajos gyűjt.
Toldy július 29. id. levelében. U. o.
Horváth tehát augusztus 3-án megírta folyamodását a «császárnéhoz» és átadás végett el is küldte Toldynak. «Jelentékenyebb változások sorsomban – szólt –* eddigelé mindig nők által eszközöltettek; adja Isten, történjék most is úgy!» A császárhoz való újabb folyamodását, bár félt, hogy tolakodásnak veszik, a kanczellárhoz azzal a kérelemmel küldte meg, hogy csak akkor nyújtsa be, ha jónak látja. De tudta, hogy egyhamar így se jut haza. A telet – eredeti terve megváltoztatásával – Párisban és Brüsselben akarta tölteni, a szeles, hideg Münchenbe pedig csak tavaszszal.
Toldynak augusztus 3. és 4. Akad. TLT. LIII. 104., 105.
Toldy megörült az «igen szép» folyamodásnak s augusztus 6-án már fel is vitte a várba. «Oly valamit akart mondani ez isteni nőnek, a mi nem maradhatna némi hatás nélkül, mert beszéde nem volna a szokott audientialis beszédek szabása szerint»; de másnap is csak ellebegni látta maga előtt a királynét,* a ki gyermekeihez sietett a Svábhegyre s így Toldy csak gróf Königsegg udvarmesternek adhatta át a kérvényt. Figyelmeztette a grófot, hogy a nemzetben rendkívüli hatást keltene, ha a kegyelem Szent István napjára érkeznék s hogy praecedens is van reá: egy 1849. évi miniszter, Szemere Bertalan, már egy esztendeje kegyelmet nyert, pedig, állásánál fogva, hadi dolgokba is befolyt, míg Horváth csak azért foglalta el a kultusminiszteri állást, hogy az egyház ügye világi kezekbe ne jusson. «Légy nyugodt szenvedő, szeretett barátom – írta Horváthnak. – Csak fog ütni az óra, melyet annyira óhajtunk!»
Ne mosolyogj a költői kifejezésre – írta Toldy. – Mondhatom, az egy magasb jelenet volt; egészen fejér, egyszerű öltözetben, festőileg lebocsátott, egymásra vetett kezekkel, kissé lesütött szemekkel, magát egészen látatlannak vélve, lassan lépdelve a puha szőnyegen... Valóban, költői percz! A magas alak nem junói, hanem inkább madonnai benyomást tett. Deliség és kellem e nő, némi fájdalmas világítással (most).»
Lonovics ismételten sürgette,* hogy Horváthért a M. T. Akadémia elnöke folyamodjék s ő a kanczellárnál pártolni ajánlkozott «a szegény szenvedő» kérelmét, melynek teljesítését, mint hallotta, idáig is Horváth újabb munkáinak megjelenése akadályozta. Toldy magát István főherczeget kérte,* hogy e munka tekintetében a császárt megnyugtassa, megkegyelmezését kérje s figyelmébe ajánlja, hogy nem lévén menekvő, kinek sorsa iránt a részvét nagyobb s általánosabb, a mielőbbi megkegyelmezés országos örömet keltene. A volt nádorhoz azonban a levél akkor érkezett, mikor Bécsből már visszautazott s nagy megilletődéssel válaszolta,* mennyire fájlalja, hogy elmult a jó alkalom, mikor ez érdemes férfiú szerencsétlen állapota megszüntetése végett szót emelhetett volna.
Augusztus 13. és 16. Bécsből kelt levelei másolatban. Toldy szeptember 4. leveléhez mellékelve. (Horváth Lajos gyűjt.)
Levele a főherczeghez augusztus 19. U. o.
Augusztus 27. Gmundenből. Másolata Toldy szeptember 4. leveléhez csatolva. U. o.
108. Báró Eötvös József névaláírása.*
B. Eötvös József névaláírása (316. l.) olv. B(áró) Eötvös József.
Szent István napján azonban a M. T. Akadémia «felfüggesztett rendes tagja» folyamodását b. Eötvös József elnök pártolással terjesztette föl a császárhoz és apostoli királyhoz.* Emlékeztette az uralkodót, hogy a Magyar Történelmi Emlékek kiadásának elősegítésére egyelőre három évre 6–6000 frtot utalványozott az Akadémiának. Ennek a munkának valósításához teljes avatottság és nagy levéltári gyakorlottság szükséges. Szalay László halála következtében ez irányban az Akadémia munkaereje tetemesen csökkent. Alig van valaki, ki e férfiút szerencsésebben pótolhatná, mint a folyamodó, kinek az Akadémia részére már 1848 előtt megkezdett levéltári búvárlatait ismertetve, a fölterjesztés megjegyezte, hogy azokat hasonló irányban kellene folytatni, mire a vállalat egységéhez mérve, az övénél avatottabb és gyakorlottabb munkaerő nincs. Az elnök tehát nemcsak az uralkodó kegyes szívéhez, hanem tudományszeretetéhez is folyamodva, kérte, hogy «a feledés fátyolát vetvén mindazokra, mik az említett akadémikust kegyelmes ura kegyétől megfosztották, őt a tudománynak s az Akadémiának visszaadja s ezzel hathatósabban előmozdítsa azt a czélt, melyet, magas gondolkodása szerint, az Akadémia elé újabban kitűzött. «Ne várjunk hirtelen sikert – mondta Toldy,* de nem fognak ezek a végsikerre nézve eredménytelenek maradni. Addig is, tisztelt barátom, Isten áldása rajtad: azaz szívnyugalom, jó remény és szerencsés eladása genfi birtokodnak.» De őt magát is lehangolta, hogy «a mi szép és jó asszonyunk» szeptember 3-án Budáról Schönbrunnba ment gyermekeivel, mielőtt őt kihallgatta, vagy gr. Königsegg útján értesítette volna.*
Augusztus 20. Horváth Lajos gyűjt. Toldy augusztus 23. levele szerint (u. o.) Lonovics érsek tanácsolta, hogyan történjék az Akadémia fölterjesztése s mi legyen benne.
Augusztus 23. U. o.
Szeptember 4. U. o.
Szeptember 7-én, mikor Pesten Pulszky feleségét s leányát temették, Eötvös megmutatta Toldynak a kanczellár levelét, melyben megírta, hogy az uralkodó erre az alkalomra megengedte a száműzött Pulszky hazajövetelét. «Hasonlóképen remélem – írta a kanczellár,* – hogy a derék Horváth is vissza lesz adva hazájának, barátainak, feltéve, hogy bebizonyosodik, hogy az utolsó mozgalomban semmi része nem volt.» Már talán januáriusban hazajöhetett volna, ha 1848/9. története nehézségeket nem okoz.
Idézi Toldy szeptember 7. levele Horváthhoz és szeptember 8. levele Lonovicshoz. Amaz Horváth Lajosnál, emez Akad. TLT. LIII. 106c.
Horváth azonban Genčveben nem a haza-, hanem a Párisba utazáshoz csomagolt és szeptember 18-án el is utazott oda; de csak könnyedén, a legszükségesebbekkel. Bútorait s egyéb «lomjait» egy kibérelt szobában hagyta mindaddig, míg sorsa egészen eldől.*
Szeptember 6. Toldynak. U. o. 106a.
