XXIV. AZ AMNESTIA.
XXIV. AZ AMNESTIA.
PÁRISBAN Horváth egyelőre Simonyi Ernőnél szállt meg,* ki a II. Rákóczi Ferencz koráról Londonban gyűjtött diplomácziai okiratokat kevéssel azelőtt ajánlotta fel a M. T. Akadémiának, mely azokat az Archivum Rákóczianum II. osztályában utóbb ki is adta. Horváth Simonyin kívül senkit sem látogatott meg, mást nem is óhajtott látni. Napokig szakadó esőben keresett szállást s október elején talált is a Rue de la Grange Bateličreben.* Napjait a könyvtárakban, estéit és éjjeleit otthon töltötte. Szállást is azért fogadott a Faubourg Montmartre-ban, a régi boulevardok táján, hogy közel legyen a Richelieu-könyvtárhoz. De ott nagyon kényelmetlenül érezte magát; sok volt a látogató, kevés a hely, mert az új olvasóterem nem készült el s ő néha alig talált helyet az asztalnál. Október 4-én tehát egy genčvei ösmerősének, Lasannak, a Moniteur Universel szerkesztőjének ajánlatával fölkereste Louis Ferd. Alfred Mauryt, az Institut tagját, a hírneves történetírót, a ki bejuttatta őt az Institut könyvtárába, mely nem volt nyilvános. A könyvtárváltoztatás következtében a Szajna balpartjára akart átköltözni, mert télen nedves hideg időkben a szeles Szajna völgyén nem szeretett volna átjárni meghűlésre hajlandó torkával; de mégis csak megtartotta lakását. Mielőtt Párisba ment, azt hitte, a lakásváltoztatás, a nagy világváros zaja szórakoztatja őt s elnémítja keblének hazája felé ki-kirebbenő sóhajait. De csalatkozott. Ebben a «végtelen zajtengerben» még idegesebbnek, még jobban elkülönzöttnek, még magánosabbnak érezte magát, mint Genčveben, hol bár szintén egészen elszigetelve élt, – a megszokott vidék s helyiség látása és talán családja is (melyről azonban legjobb barátjának sem írt soha egy sort sem) kevésbbé éreztette vele, hogy száműzve és teljes magányban él. Mennél nagyobb remény kecsegtette, hogy hazáját végre viszontláthatja, annál hevesebbé vált benne a vágy és az epedés, annál kevésbbé találta nyugalmát a külföldön. De nyugodtan nézett a nyomozás elé, melyet a kanczellár, mielőtt hazasegítné, az iránt indított, nem vett-e részt az utolsó mozgalmakban; mert ő csak a bevégzett dolgok némely részéről értesült egyes levelekből s azt is teljes meggyőződéssel rosszalta.*
1866 szeptember 6-iki levelében ezt jelölte meg, id. lev.
Október 4-én. Toldynak, Akad. TLT. LIII. 107.
Toldynak, október 4-én. Akad, TLT. LIII. 107.
Batthyányné, ki csak Frankfurtban tudta meg, hogy Horváth Genčveből Párisba költözött, ekként nem találkozhatván vele, október 6-án, a ránézve sokszorosan nevezetes évfordulón, levélben* azzal a kérdéssel lepte meg Horváthot, nem volna-e kedve Brüsselbe költözködni. Volt tanítványát ugyanis, Elemért, a téli félévre a brüsseli egyetemre küldi; mert nem szeretné kitenni kellemetlen találkozásoknak Pesten, «ha az udvar megint jelenlétével boldogítaná a magas aristokrácziát» s azt sem szeretné, hogy most, midőn az ifjú már mulathat, könnyelmű társaságba keveredjék. Nagyon örülne tehát, ha Horváth is Brüsselben laknék s néha egy-egy jó tanácsot adna, egy-egy atyai szót intézne hozzá. Ellátta fiát néhány ajánlólevéllel; annyi ösmerőse van ott, hogy bizonyára jól fogadják. A többinek elmondását fiára és Károlyi grófnéra bízta, a kik különben is Párisba készültek.
Október 6-án. Lindauból. Horváth L. gyűjt.
Horváth habozás nélkül elfogadta az ajánlatot s elhatározta,* hogy november 15-én Brüsselbe költözik át. Ugy sem tudta megszokni a nagyváros zaját; s a város, akármilyen elvonultan élt is, drága volt neki. Annál szívesebben ment, mivel csendre vágyó és elvonult életével jobban találhatta magát Brüsselben. Megkezdett munkáját (a magyar keresztény egyház történetét) is könnyebben, kényelmesebben végezhetné ott, mert az Institut könyvtára nagyon is szegény volt az ő czéljaihoz képest. A hazamenetelben pedig már egyáltalán nem bízott. Ha a kanczellár odahagyja hivatalát, mielőtt rajta segítene, szószegőnek kell tartania, ki csak azért tett neki igéretet, mert érezte, hogy kérelmét nem tagadhatja meg, de szava beváltásával nem gondol. Ha türelme végkép elfogy, elhatározta, hogy hazamegy jelentkezni s azután tegyenek vele, a mit akarnak. A künnlétel neki már a börtönnél is súlyosabb volt.
Toldynak 1866 november 1-én. Akad. TLT. LIII. 108a.
Hű barátja, Ludwigh, Brüsselben a Rue du Nord 63. száma alatt fogadott neki lakást, melynek ablakai a Place de barricadra nyiltak.* November 15-én tehát Horváth már megint régi lakóhelyén, Brüsselben volt. Régebben ezt a várost több tekintetben kellemesnek találta. De most nem tudta,* meddig fogja itt nyugtát találni. Egy dolog mindjárt kellemetlenül hatott reá: a hőmérsékletben való nagy különbség, a folyton dühöngő szél, a szakadó eső. Mindjárt meg is hűlt s lázas lett. Mégis elment a könyvtárba, hogy megtudja, megvannak-e azok a könyvek, a mikre szüksége van. Azonban mint Párisban, az Institut könyvtárában, itt sem talált semmit a főbb magyar kútfőkből. November 19-én a Bollandisták híres könyvtárában sem igen akadt többre. A régiek könyvtárát a jezsuitákkal együtt szétszórták s a helyreállított szerzet még korántsem tudta mindazt visszavásárolni, a mivel korábban a magyar egyháztörténelemre nézve is rendelkezett.*
Ludwigh, november 6. Horváth Lajos gyűjt.
Toldynak november 18. és 19. Akad. TLT. LIII. 109.
November 18. id. lev. és deczember 3-án. U. o. LIII. 111.
Batthyányné nagyon örült, hogy mielőtt határozottan kérte volna, Horváth teljesítette kívánságát és Brüsselbe tette át «sátorfáját.» Megnyugtatta, hogy ott van és olykor jó tanácsokat adhat fiának, Elemérnek. Ugy-e – kérdezte* – fiában is megvan a korszellem hibája, a könnyelműség? Noha imádja fiát és jobban nem is lehet őt szeretni: nem vak és hibáit elismerte. Remélte, fia is átlátja, mennyire szükséges tudni valamit és tanulni; a jóakarat nem elég és a tudatlanság miatt a legjobb ügy már sokszor megbukott. Kérte urabátyját, hogy sokszor írjon neki; egyedüli vigasza az, ha Elemérről sokszor hallhat.
Deczember 24. Horváth Lajos gyűjt.
De levele már olyan időben érkezett, mikor teljesedett Toldy jövendölése,* hogy Horváth az egész telet aligha fogja Brüsselben tölteni. A kiegyezés – Toldy szerint – majdnem bizonyos és Eötvös az első minisztertanácsban indítványozni, Deák pedig az új miniszterelnöknél (alkalmasint Andrássy-nál) szorgalmazni fogja megkegyelmezése kieszközlését. Bartal György, a helytartótanács alelnöke Bécsbe ment és megtesz ügyében mindent, a mit lehet s tenni fog esetleg az új külügyminiszter, báró Beust is.* Horváth megköszönte Toldy baráti hő indulatának újabb nemes törekvéseit, de úgy hitte,* hogy bármily biztatók és erélyesek is azok, nem birják legyőzni mostoha sorsa végzetes hatalmát. De már mégis tanakodott, hogy ha ily közel van a döntés, küldesse-e* s Toldy sem tudta,* küldje-e a Pestről kért könyveket. Hiszen ha megkapja az amnistiát, a könyvek csak lomjait növelnék. Bartal ha nem vívta is ki az amnistiát, ő tette «lengővé» (flott). November 20-án megtörtént ez ügyben az előterjesztés, forma szerint az első lépés a helytartótanács részéről s Toldy joggal hitte, hogy deczemberben meglesz a döntés is. «Az én bohó feleségem – végezte levelét* – Bartal hírére: mondd, oh mondd Horváthnak, hogy írnék, írnék, – de úgy meg vagyok indulva, hogy – nem tudnék mit!» Deczember 13-án azonban a brüsseli lapok Pestről azt a táviratot közölték, hogy «le gouvernement a refusé ŕ l’évęque Sowath (így!) la permession de retourner en Hongrie». Horváth ezt a hírt akkor sem tartotta sorsdöntőnek, ha nem kacsa; mert ha a kiegyezés megtörténik, az új kormány csak parlamentáris minisztérium lehet s ennek más politikát kell követnie ebben is, mint a mostaninak. Mégis kérte a könyvek elküldését, hogy dolgozhassék.
November 29-én. U. o.
November 10-én. U. o.
November 18. Akad. TLT. LIII. 109.
Deczember 3. U. o. 111.
Deczember 7. Horváth Lajos gyűjt.
Toldy, deczember 18. U. o.
109. Toldy Ferencz levele Horváthhoz. 1866. decz. 18.*
Toldy Ferencznek Horváthhoz 1866 decz. 18-án írott levele (322. l.) a Horváth Lajos gyűjteményében. Olv.:
Lelkem barátom, Tehát megvan amit annyi becsületes szív óhajtott. – Ma délben vettem dec. 15 kei leveledet, s már el voltam határozva – nem, nem voltam még sem – hogy a könyveket elküldjem.
Előadásra mentem 2kor. Háromkor egy kari conferentiába – ott vettem István fiam levelkéjét, hogy a Sürgöny hozza amnistiádat. Megmondtam collegáimnak; a conferentiából lett öröm és fecsegés Rólad.
Siettem haza. Telegrapháltam. Megkaptad-é? – Ebédeltem, s szaladtam az Országházba, s beküldtem Bartal úrnak egy levelet, melyben constatirozását kérem a ténynek. Nem volt benn. Futok szállására. Hát így van: B. Eötvös jelentette tegnap este a 67 es bizottmányban így: «Hála Istennek! H. amnistiája megvan. Egy meleg köszönő levelet irok még ma a Cancellárnak.» Tehát a Canc(ellár) értesítette őt.
Mit írjak, mit ne írjak? – Nem tudok írni semmit. Ma csak örülni tudok. – De én még is azt hiszem, B – nagy lökést adott a dolognak a C-nál való fellépésével. Bizony írj a Canc[ellár]nak, Eöt[vös]nek, Lon[ovics]nak és Bartalnak – És jőj – Bécsben elmégy a Canc[ellár]hoz, de a felséghez is, ezt – múlhatatlanúl – Küldj kérlek, első leveledben – ||
110. Horváth Mihály leánya, Mária.*
Horváth Mihály leánya, Mária arczképe (323. l.) a Szentesi Múzeumban őrzött fénykép után.
Azonban deczember 17-én a hatvanhetes bizottságban Eötvös azt jelentette, hogy «Hála Istennek, Horváth amnistiája megvan. Egy meleg köszönőlevelet írok a kanczellárnak». Tehát Majláth kanczellár értesítette őt. Eötvös nagyon boldog volt, mert – mint a kancellár utóbb beszélte neki, ő pedig Toldynak* – az akadémia elnökének folyamodása döntötte el a dolgot s annyira meggyőzte az uralkodót; hogy elolvasása után azonnal hajlandó volt teljesíteni; csak arról akart előbb meggyőződni, nem volt-e része az utolsó porosz tervekben. Ebben a tekintetben Horváth levelével viszont Lonovics érsek nyugtatta meg a kancellárt, mire deczember 15-én az uralkodó aláírta az amnistiát.* A külügyminisztérium 18-án utasította a svájczi követet, hogy ezt tudassa Horváthtal s adjon neki útlevelet. Toldy 18-án délután 3 órakor a bölcsészeti kar ülésén vette István fia levelét, hogy a «Sürgöny» közli Horváth megkegyelmezését. «Tehát megvan – kiáltott* – a mit annyi becsületes szív óhajtott!» A tanácskozásból öröm és fecsegés lett; mindenki Horváthról beszélt, kinek Eötvös* 17-én, másnap pedig Toldy táviratozott s fölkereste Bartalt, hogy megköszönje neki az ügy szorgalmazását. A Pesti Napló, Hon, Sürgöny, Pester Lloyd stb. már 18-án tele voltak a jó hírrel s másnap, harmadnap a külföldi lapok is közölték.
U. ő deczember 26. U. o.
Horváth Toldynak, 1867 januárius 6-án. Akad. TLT. LIII. 114.
Deczember 18. Horváth Lajos gyűjt.
Eötvös 17-én Genčvebe táviratozott, s onnan Brüsselben Horváth még azon este 11-kor vette a hírt. Másnap éjjel jött Toldy távirata, melyet Horváth 19-én korán reggel vett.
«Tehát végre megvan! Megvan, a miért oly régóta epedve sóhajték» – írta Horváth Toldynak* mélyen meghatva. – «Hála neked; mert a te mindent megmozdító, mindenütt működő, kérő, ösztönző hatásod nélkül az ügy bizonyosan most is ott volna még megfenekelve. De engedd, hogy ne szavakkal, mik érzelmeimet úgy sem adhatják vissza, hanem majd otthon, egy forró öleléssel fejezhessem ki hálámat.» A kanczellárnak, Lonovicsnak, Eötvösnek, Bartalnak is megköszönte a jóakaratot. De hűlése miatt még maradnia kellett. Pedig Pesten már készen várta szobája is, melyben mint hatvani prépost, majd mint püspök s végre, bár csak néhány napig, mint miniszter lakott. Barátja és egykori házigazdája, Weisz Bernát s felesége kikötötték,* hogy ismét hozzájuk szálljon, foglalja eI régi lakását és legyen szerény asztaluk vendége. Olyan gyöngéd ajánlat, a mit visszautasítani nem lehetett. Váltig sajnálta Toldy, hogy szűk lakásán ő nem láthatja vendégül; de még Győrből hazalátogató leányát sem tudta elhelyezni. Azonban buzgón kérte,* ügyeljen egészségére, ne koczkáztassa; göngyölje be magát jól,* mert szomorú dolog volna, ha most lenne baja. Kérte, hogy már a januáriusi naggyűlésen itthon legyen.
Deczember 22. Akad. TLT. LIII. 113.
Deczember 23-iki levele Toldy decz. 25-iki levelében. Horváth Lajos gyűjt.
Deczember 26. U. o.
«Mint egykor Szemere» – tette hozzá 1867 januárius 13-iki levelében is.
Hűlése miatt Horváth 1866 deczember 28-ig Brüsselben maradt s onnan, Párison keresztül, másnap délben érkezett meg Genčvebe, hol a Hôtel du Rhôneba szállt.* Bútorait, könyveit becsomagolta. Feleségét és gyermekeit, kik szeptember óta nagyszüleiknél, Ferneyben voltak, szintén útra készítette. Egyébiránt az egész idő alatt lázas volt, sőt néhány napig feküdnie is kellett. Genčveből 1867 januárius 12-én még a száműzöttség gyászkülsejében utazott el és csak útközben vétette le szakállát. Figyelmeztette Toldyt, hogy el fog szomorodni barátja aggott kinézésén, mit mostani gyöngélkedése még szembetűnőbbé tett. Genčveből hozzá írt utolsó levelében az újév és az új élet kezdetén elfogódva kérdezte tőle,* hogyan hálálja meg azt a jót, a mit a mult évben cselekedett vele? «Nincs egyebem egy hálatelt kebelnél s e szavaknál: Isten áldjon meg érte!»
Toldynak 1867 januárius 6.
1867 januárius 6. id. h.
111. Horváth testvére, Ivánkovicsné.*
Horváth testvére, Ivánkovics Károlyné arczképe (325. l.) a Szentesi Múzeumban őrzött fénykép után, Kristóffyné meghatározása szerint. A képet a múzeumi leltár készítője hibásan tartja Horváthné arczképének.
Toldy válaszát* már Münchenben kapta. «Hidd el, barátom, nincsenek tetteink önzés nélkül; s az én igyekvéseim kútforrása is végre csak az önzés volt. Szükségem van reád. Nem hinnéd, mily elszigetelt életet élek… Azaz emberek közt mindig érintkezem számosakkal, hivatalosan is, amúgy is; sőt vannak, nem panaszkodhatom, nem kevés jóembereim, mondhatnám barátim; azonban elfoglaltságaink nem engedik azt a folytonos érintkezést, mely két lélek közt a megszakítatlan eszme- és érzéscsere föltétele. Azután – a régiek kihaltak mind, vagy ha nem is: él Fábián, él Székács és még tán egy-kettő; de külön választott az élet, vagy a szak. Hátha, öntudatlanul is, ama titkos rúgó hajtott engem, hogy – bírjalak? Mert úgy, néha, el-elgondoltam, hogy mily jól esnék: sokat, igen sokat lehetnem veled, tapasztalásokban és tanulmányokban gazdag életed könyvében lapozgatni együtt, terveid s terveink felett beszélgetni, egymást egyben-másban támogatni s elandalogni azon idők felett, midőn még fiatalok voltunk»…
1867 januárius 13. Horváth L. gyűjt.
Ezek a sorok és mind mind azok a levelek, miket három évtizeden át váltottak, örök életre méltó emlékei annak a hű és igaz barátságnak, mely összefűzte ezt a két tudóst, a kik közül az egyik Magyarország történetével, a másik Magyarország irodalomtörténetével ajándékozta meg nemzetét.
Münchenben Horváthnak nem maradt ideje, hogy – mint tervezte* – a könyv- és levéltárban dolgozzék. Csak egy napot töltött ott, de ez is elég volt megtudnia, mit munkája érdekében tudni óhajtott. A képtárak, múzeumok pedig, melyekből már eleget látott a külföldön, nem gyakoroltak rá annyi vonzóerőt, hogy képesek lettek volna csak egy napig is késleltetni hazája viszontlátását.* 1867 januárius 15-én délelőtt 10-kor már Bécsbe érkezett s a Wallner-utczai Schipper-hôtelbe szállt. Azonnal felkereste Biró püspököt és referendariust, megkérdezni, a kanczellár mikor fogadja? Másnap Horváth Károlyi alkanczellár és báró Mayenburg külügyi osztályfőnök meglátogatása után tisztelkedett a kanczellárnál. A fogadtatásokat teljesen kielégítőknek találta:* minden jól ment. Mindenütt csak megköszönte az eljárást, de semmit sem kért. Néhányan maguk hozták fel az anyagi dolgokat, de ekkor is csak azt mondta, hogy ezekről még nem gondolkozott s azt hiszi, nem kell sietnie újabb folyamodással, mert azt, mit a méltányosság követel, reméli, nem tagadják meg tőle. Majláth főkanczellártól megkérdezte, egész, vagy fél amnistiát kapott-e s tanácsot kért tőle, tisztelegjen-e az uralkodónál és kereszttel jelenjék-e meg előtte? A kanczellár nem felelhetett mást, mint Lonovics érsek, ki szerint a főpapi kereszt megilleti őt, mert a haditörvény megfoszthatta ugyan javadalmától és állásától, de nem az egyházi méltóságtól; amnistiát nyervén. Lipovniczky István czímzetes (később nagyváradi) püspök is a primás magánengedelméből viselte az apáti keresztet. Horváth maga is úgy vélekedett, hogy a kereszt megilleti őt, ha csak mint volt prépostot is. Szerencsére még volt egy püspöki köntöse, de nem volt többé láncza és keresztje. Mindamellett a kanczellár, Lonovics és Toldy tanácsát követve, «nemcsak nevének, hanem méltóságának is fényében» járult 17-én az uralkodó elé, ki azzal a szívességgel fogadta, mint egykor Telekit, legutóbb pedig Pulszkyt.*
Januárius 6. id. lev.
Januárius 15-én Toldynak. Akad. TLT. LIII. 115.
Januárius 18. U. o. 116.
V. ö. a már idézett leveleket (1866 deczember 22., 26., 1867 január 6., 15., 18.)
A kihallgatás után Bécsből azonnal elutazott és januárius 19-én este 11-kor családja nélkül egyedül érkezett meg Pestre, hol – Toldy fekvőbeteg lévén – a pályaháznál csupán Weisz Bernát fogadta. Vendégszeretettel kísérte őt régi lakásába,* régi szobájába, hol mint prépost, püspök és miniszter 18–20 év előtt egészen más színben láthatta hazája és saját jövendőjét.
Deák Ferencz-utcza, 12. sz.
