XXV. ITTHON.
XXV. ITTHON.
HORVÁTH MIHÁLYT, mikor januárius 20-án fölébredt, a hazában először Toldy Ferencz üdvözölte.* De betegsége miatt csak levélben. « Jó reggelt, kedves barátom! Kívánom, hogy az első éj, melyet annyi évek óta itthon, aggodalom nélkül, sőt nyugodtan és elégedetten tölthettél, üdítő lett legyen!» Aggodalom nélkül azonban, nyugodtan és elégedetten Horváth bizonyára az első éjszakát sem tölthette. Bécsből a családjától való elválás szomorú érzete kísérte s itt Józsi öcscse halálának s gyermekei teljes árvaságának híre fogadta. És a mellett Toldynak az a tanácsa,* hogy mint praelatus jelenjen meg mindenütt. «Ez – úgymond – lefelé, hol alig van egy pár ember oly népszerű, mint te, emeli díszedet és érdemedet; felfelé pedig emlékezteti az illetőket adósságukra irányodban. Az amnistia mindent visszaadván, mi visszaadható volt, megjelenésed mutassa az indelebilis charactert, melyet az apostoli király adott. Kérlek, ne légy szerény. Neved belső méltósága ne vesse meg a külső méltóságot, melylyel, amazzal egyesületben, imponálni fogsz csalhatatlanul azoknak is, kik nemcsak bukott, de félretolt nagyságnak is szeretnek tekinteni. Mert vannak ilyenek is. Lehet, hogy némelyek megelőznek, lehet, hogy már délelőtt lesz látogatód: ornatusban találjanak. Bocsánat a tolakodó barátságnak. De az öregségnek vannak jogai, mikkel talán a barátság sem bír – oly terjedelemben.»
Horváth Lajos gyűjt.
Januárius 20. U. o.
Horváth azonban nem várta meg gyöngélkedő barátja látogatását. Maga sietett hozzá – bizonyára «ornatusban» mindjárt délelőtt s a két jó barát könnyek között borult egymás nyakába. Toldy csakugyan nem vette rossz néven, mikor barátja beváltotta bécsi gyöngéd fenyegetését s megölelte, összecsókolta feleségét is, «a jó lelket», a ki urával együtt mindenkinél többet tett az ő visszatéréséért.
112. Horváth papi reverendában.*
Horváth papi reverendában (329. l.). Fénykép után.
Az első napok látogatások tételével és fogadásával teltek el, de Horváth Mihály eközben is talált időt, hogy vigasztaló levelet írjon testvére árváihoz. «Szegény gyermekek! – sóhajtott.* A ti sorsotok szomorú; de ne essetek kétségbe: a jó Isten nem hagy el benneteket.» Csupán másfél hetet akart ügyei rendezésére fordítani, hogy azután hozzájuk siethessen. «Addig már – mondta, – édes árva gyermekeim, bízzátok ügyeteket a jó Istenre, ki nem fog elhagyni benneteket s a jó emberekre, kik atyátok hű barátai voltak, nektek pedig őszinte jóakaróitok.» Még maga sem volt olyan helyzetben, hogy óhajtása szerint – teljesen segíthessen rajtuk; arról azonban eleve is biztosította az árvákat, hogy a mit lehet, mindent megtesz értük. «Imádkozzatok, hogy Isten segítsen meg engemet s akkor azután rajtatok is segítve lesz, szegény gyermekeim.» Levele megírása után másnap, 22-én, megérkezett Szegedről huga is, Amália (Krikayné). Ugy tervezték, hogy az Akadémia nagygyűlése után, februárius elsején vagy másodikán, együtt mennek Ipolyságra megvigasztalni Józsi testvérük árváit, a kiket magukkal visznek Szegedre, kivéve a legnagyobb leányt, Irmát, föltéve, hogy Lypták Nándorral ottlétük alatt egybekelhet. Mivel a zord téli időben mégis nagyon terhes volna Horváthra, hogy sorra látogassa alföldi rokonait, arra kérte őket, hogy Szegeden Amália, vagy Aradon Alajos testvéröknél jöjjenek össze egy-két napra* Ennek következtében le kellett mondania arról is, hogy már most meglátogassa Dákán Batthyány özvegyét, a ki ott akarta bemutatni neki tanítványa, Emmy gyermekeit; mert hiszen «sehol sem látják szívesebben, mint Dákán». Így Batthyányné egyelőre csak levélben* üdvözölhette. Kívánta, hogy sok boldogságot élvezhessen hazai földön: «mentve minden keserűségtől és fájdalmas érzéstől», de őszintén megvallotta, ő milyen bőven részesült abban azóta, hogy visszatért a külföldről. Simonyi Ernő, a számüzetésben imént még párisi házigazdája, ezúttal Torinóból,* szintén borongva üdvözölte őt «imádott hazánk szent földjén». Felsóhajtott Ovidiusszal: «heu mihi, quod domino non licet ire tuo!» Bizony, maga is szeretett volna már visszatérni hazájába, hova szíve minden dobbanása visszaintette. Azonban mivel úgy érezte, hogy a haza jelen viszonyain nagyot nem lendíthetne, inkább multjával foglalkozott s annak emlékeit gyűjtötte, hogy az utókor tanuljon belőlük. Párisban együtt beszéltek Velenczéről s annak gazdag levéltárairól. Most, mikor ez a város felszabadult az osztrákok uralma alól, felhasználta az első kedvező alkalmat s háromheti kutatása alatt megkapta ott a Libri Pactorum két nagy foliokötetét s Marino Sanuto olasz történetének 58 könyvét, vagyis 1495–1535-ig terjedő politikai naplóját. Most már Horváth útján érdeklődött, kinyomatja-e az Akadémia a jövő évben az ő firenzei okmánytárának első hat kötetét s megjelenik-e Londoni okmánytárának Rákóczit illető része?
Horváth Annához (unokahugához) jan. 21-én írt levelében. Dr. Pekár Dezső gyűjt.
Levele Horváth Alajoshoz 1867 január 24. Horváth Lajos gyűjt.
Januárius 25. U. o.
1867 januárius 20. Nemz. Múz., Horváth-iratok, 20.
Mostantól fogva Horváth valóban az Akadémia egyik legmunkásabb és egyik legtekintélyesebb tagja volt. A januárius végén tartott nagygyűlésen a tagok a legnagyobb lelkesedéssel fogadták s az Akadémia Magyarország történetének hat kötetéért őt azonnal kitüntette a nagyjutalommal. De mindenki, ő maga is, érezte, hogy nemcsak jutalom volt ez, hanem egyúttal első nagyobb segítség az író részére, a ki számüzetéséből vagyontalanul tért haza.
Februárius első hetét ipolysági és szegedi rokonainak meglátogatásával töltötte. Toldy aggódva kérdezte a visszatérőtől: nem ártott-e meg az út? Azalatt emeleti lakást keresett számára a Lipót-utcza 22. sz. alatt.* Négy szoba, köztük kettő az utczára, az egyik salon, a másik alcovenes; csínos, sőt díszes, egészen Horváth állásához való. Évi bére 600 forint volt. Horváth ki is vette Szent György napjától, hogy Bécsből idehozza családját, melytől megválni semmiképpen sem akart. Még azon az áron sem, hogy mint egykor a csanádi püspökségben, most a kalocsai érsekségben is ő legyen a márcz. 13. elhúnyt Lonovics József utóda. Pedig ilyen áldozatot Deák Ferencz és gróf Andrássy Gyula miniszterelnök sem tartottak nagynak ahhoz a sok jóhoz képest, a mit fényes méltóságában tehetne; és azon elégtétellel szemben, a mit tizennyolcz esztendei jogfosztás után nyerne.
Toldy levele febr. 7. Horváth gyűjt.
Ludwigh azonban majdnem megijedt, mikor a lapokban azt olvasta, hogy követséggel is megkínálták. Őszintén figyelmeztette,* hogy pályája nem lehet a követség és nem lehet czélja, hogy a végzetes közös ügyek kérdésében a szavazók számát szaporítsa. A közös ügynek nincs jövője, vagy ha lesz, nem fog áldást hozni. De azért is el kell utasítnia a követséget, mert mint püspök ült a felsőházban,* még pedig törvény szerint több joggal, mint czímtársai; hiszen őt a koronás király nevezte ki. A felsőházi ülésjog privilegium, privilegiumot pedig csak koronás király adhat. A törvénynek kell minden körülmény közt hódolni. Nem a praeconisatio ad ülésjogot és beneficiumot, hanem a királyi kinevezés. Ha követséget vállal, maga mond le püspöki kinevezése jogáról, arról pedig lemondani nem kell. Ha lesz alkotmány, az ő jogát is elismerik; ha pedig nem lesz, legalább nem vonják el históriai munkájától.
Februárius 19. Horváth Lajos gyűjt.
Ludwigh elfelejtette, hogy Horváth püspököt 1849-ben Pápán már egyszer megválasztották követnek, s ugyanott 1861-ben is szóba jött megválasztása.
A függetlenségi harczról írt történeti munkáját maga Erzsébet királyné is olvasta. Pár nappal megkoronáztatása (1867 június 8.) előtt magához hívatta őt s a budai várkert egyik pavillonjában felolvasónéja, Ferenczy Ida jelenlétében fogadta. Kedvesen fogadta Horváth üdvözletét s az amnistia kieszközléséért mondott köszönő szavait. «Kedves püspök úr – szólt a királyné,* éppen Magyarország újabb történetével foglalkozom s ott oly részletet találok, mi bővebb magyarázatra szorul. Ön, mint történetíró, a legilletékesebb arra, hogy nekem a kellő felvilágosításokat megadja. Kérem, tegye meg azt nekem.» Horváth megütődve látta, hogy a királyné előtt az ő tiltott könyve, a Függetlenségi Harcz Története fekszik. A királyné azonban kedvesen folytatta: «Éppen a debreczeni függetlenségi nyilatkozatot olvasom az ön könyvéből. Ennek ön szintén részese volt. Erre nézve akarom megtudni Önnek, mint az esemény egyik előkelő tényezőjének a véleményét az egész tény körülményeiről, a mik önöket erre a határozatra indították. Én a leplezetlen történelmi igazságot keresem, azért elvárom, hogy felelete teljesen őszinte lesz; annál is inkább, mert hiszen abban az időben még nem is voltam a dynastia tagja; férjem nevében pedig, a ki úgyszólván gyermekifjú volt még akkor, sok olyasmit követtek el, a mi, hogy akaratán kívül megtörtént, ő fájlalja legjobban. Higyje el, ha tehetségünkben állana, férjem és én volnánk az elsők, a kik Batthyány Lajost és az aradi vértanukat életre ébresztenők.»
Thaly Kálmán a Századokban, 1898. 763–4. Vukovics Sebő Londonban 1867 november 15-én írt levelében Horváth (sajnos, reánk nem maradt) levele nagyon érdekes részének tartja azt, melyben a királynéval való beszélgetését említi. Ez is egyik jele – úgymond – a nagy változásnak, mely Horváth állapotát érte. (Vukovics levele a Nemz. Múzeum Horváth-iratai közt.)
Horváth ezután órákon át beszélt a királynénak a függetlenségi harcz részleteiről s egész őszintén feltárta a magyarok helyzetét és cselekedetök indító okait. A királyné nagy figyelemmel hallgatta, utóbb is többször meghítta s Horváth mindenkor azzal az érzéssel távozott el tőle, hogy «a királyné valódi isteni asszony!»
113. Horváth Mihály történeti előadása Erzsébet királyné előtt.*
Horváth Mihály történeti előadása Erzsébet királyné előtt (333. l.) czímű képet Katzler 1868-ban festette s Bécsben Gerhart Henrik műintézetében nyomták. Aláírása: «A KIRÁLYNÉ HONLEÁNYI SZIVE | MIDŐN HORVÁTH MIHÁLY PÜSPÖK ELBESZÉLI NEKI AZ 1848-DIKI ESEMÉNYEKET.»
A költészetet azonban az élet prózája követte.
Bartakovics Béla egri érsek, ki Scitovszky primás halála (1866 okt. 19..) óta «vacata sede Strigoniense», a comissio ecclesia elnöke volt,* máris tett lépéseket, hogy Jekelfalusy Vincze, volt 1848-as szepesi püspök 4–5000 forintnyi nyugdíját, mely az ő pozsonyi préposttá kinevezésével felszabadult, mielőbb Horváth kapja meg; mert – a mint mondta* – «illik, hogy Horváth, ki végre mégis püspök, díszesen legyen ellátva». Azonban Simor János, ki éppen Horváth hazatérésekor (jan. 20.) lett herczegprimás, hír szerint nem a legelőzékenyebben fogadta a nála tisztelgő Horváth Mihályt, sőt azt is beszélték, hogy valami kellemetlen szóváltás volt köztük.* Ezt az «Idők Tanuja» azonnal megczáfolta, de a közönség egy része hitte, a sajtó pedig majdnem lázas érdeklődéssel akarta Horváthra, mint a nemzet egyik vértanujára erőszakolni az őt megillető fénykört s úgy vélte, hogy ezt a fényt a kassai püspökség adhatná meg. Azonban egyik ifjúkori barátja, Körrey Ferencz szegvári plébános szerint* Horváth írói fénye vakítóbb minden püspökségnél. Ránézve a püspökség, mint ilyen, semmit sem határoz, annak legfeljebb anyagi oldala jöhetne tekintetbe, hogy jó szíve sugallata szerint jót tehessen azokkal, kik vér szerint közelebb állanak szívéhez.
Az egyh. bizottság a helytartótanács kebelében az egyházi vagyon biztosítására alakult, de hatástalan formalitássá és illusióvá fajult el. Simor herczegprimás 927. sz. levele b. Eötvös miniszterhez 1867 szeptember 8.
Ezt Zsendovics József, az érsek titkára: «egy nemcsak kedves és művelt, hanem jellemes, derék pap» 1867 januárius 17. beszélte Toldynak. L. ennek levelét u.e. napról Horváth Lajos gyűjteményében.
Körrey Ferencz 1867 július 16. U. o.
Ugyanott.
A kassai püspökség csak a szentjobbi apátsággal együtt érhetne valamit. Sokkal előnyösebb volna a nagyváradi, mely ugyan még nincs üresedésben, de a csanádi egyházmegyében azt beszélték, hogy Bihar vármegye tekintélyének egész súlyával Horváth Mihályt akarja Szaniszló Ferencz utódául. Azt azonban mindenki óhajtotta, hogy legalább is becsületes sine curát biztosítsanak részére.
114. Bartakovics Béla emlékérme.*
Bartakovics Béla emlékérme (334. l.) Körírata: ADALBERT BARTAKOVICS DE KISAPPONY A[RCHI]EP[ISCO]PVS AGRIENSIS.
«Istennek hála – szólt egy alkalommal Horváth* – a szenvedések kora elmult, el mind a hazára, mind magamra nézve; a haza önmagának visszaadatott, én megint szülőföldemen élhetek; a haza veszélyezett jogait s alkotmányát, én sokáig nélkülözött hazámat nyertük vissza. A hazában újra csendes polgári pálya nyílik számomra.» De egyelőre csak annyi történt, hogy Nagybánya városa őt diszpolgárának,* a szegedi kaszinó pedig tiszteletbeli tagjának választotta meg,* a mit szép levelekben köszönt meg.
Kisebb tört. munkái előfizetési felhívásában. Kivonatosan közli Századok, 1867. 85–86. l.
U. o. 420. l.
U. o. 311. l.
Teljesítette végre Batthyányné újabb sürgetését* s meglátogatta őt Dákán, hol a kedves család körében két napot töltött, azután pedig, augusztus elején, külföldi útra indult. Bécsben másfél napig időzött, Münchenen csak átrobogott (a kutatást hazatérése idejére halasztván) és Zürich felé ment; de Genčvet, a hol talán egész bujdosása alatt legszívesebben lakott, nem akarta felkeresni, mert genčvei vendége, dr. Landesmann Jakab, értesítette, hogy oda most hiába menne, kis birtoka eladására nincs remény.* Zürichen túl tehát kiszállt az Aar balpartján a Habsburgok wülpelsbergi ősi várának tövében fekvő schintznachi kénes fürdőnél. De alig robogott el a gőzmozdony, máris megbánta kiszállását, mert Schintznach nem helység, hanem minden községtől távolálló nagy fürdőintézet, mely annyira tömve volt – többnyire franczia – fürdővendégekkel, hogy éjjeli szállást is alig kaphatott, egy másnak számára lefoglalt szobában. Ott hagyta tehát, félig bosszankodva, félig örülve, hogy újra megláthatja Genčvet, hová annyi visszaemlékezés vonzotta. Az éjszakát ott töltvén, másnap délelőtt tovább ment a savoyai Evian-les-Bainsbe, a mely Lausanne-nal éppen átellenben, a Lac Leman (Genfi-tó) gyönyörű déli partján fekszik.
1867 márczius 2. Horváth L. gyűjt.
Évek mulva éppen Landesmann özvegye, Krail Sarolta vette meg Horváthnak az eaux-vivesi 586. parczellában 30–34. sz. a. levő telkét s épületeit 20,000 frankért. Th. Piguet (Rue du Rhône 19.) genčvei közjegyző kelet nélküli szerződés-mintája a szentesi múzeumban 240. sz. a.
«Mintha álmodnám – írta innen Toldynak,* – midőn körültekintve ezen jól ismert tájakon, melyeket, mint hontalan bujdosó, annyiszor, de többnyire búsongva bekalandoztam, eszembe jut, hogy már nem mint hontalan bujdosó létezek itt. Különös mégis az ember kedélye. Most is ugyanazon roppant távolság választ el hazámtól, mint előbb; s azt az epedést, melyet honvágynak nevezünk, jelenleg mégsem érzem. Nyugodtan, minden mélabú nélkül gondolok hazámra, mintha most is a Hattyúsziget (Toldy városligeti nyári lakása) felé, vagy a budai hegyek közt sétálgatnék; pedig mily messze vagyok ezektől!»
Augusztus 12. Akad. TLT. LIII. 117.
Augusztus 24-ike táján indult onnan Münchenbe, hogy a bajor királyi levéltárban a magyar kereszténység történetéről készülő munkája számára Szent Istvánra és Gizella királynéra vonatkozó adatokat kutasson;* majd Bécsben időzött, hol Andrássyval és gróf Festetich Györgygyel, a király személye körüli miniszterrel találkozott. Sok jóval biztatták, de barátja, Ludwigh,* mindabból semmit sem hitt el. «Nem akarnak, nem mernek érte semmit sem tenni.» Azt azonban Horváthnak sem hitte el, hogy Genčveből a püspöktől most újabb jelentést kívántak volna róla; sokkal több bajuk volt, mint azzal bibelődni, mondott-e misét? Különben Horváth hazasietett, hogy szeptember 14-én Szegeden jelen legyen hugának, «az ő árvájának», Irmának, Lypták Nándorral való esküvőjén.
Századok, 1867. 217.
Október 31. Horváth Lajos gyűjt.
Alig tért haza, a lapok azt a hírt közölték, hogy az öreg Haulik György zágrábi érseknek, 1848-ban Jellacsics kész eszközének, ő lesz a vicariusa, érseki helytartója. Ludwigh ezt* a reakczió czélzatos koholmányának tartotta; mert a minisztérium őt csupán cselből küldhetné Zágrábba; vagy talán éppen azért akarja olyan helyre kinevezni, hogy el ne fogadhassa s ezzel fölmentve érezze magát azon kötelesség alól, hogy elhelyezéséről gondoskodjék. De fia, Ludwigh Gyula,* Fiuméból felvilágosította, hogy ezt a hírt a horvát reakczió koholta, magyar Strossmayernek, azaz olyannak akarván feltüntetni Horváthot, ki úgy izgatna a horvátok ellen, mint Strossmayer djakovári püspök izgatott a magyarok ellen. Másik barátja, Vukovics Sebő, volt igazságügyminiszter, november 12-én már úgy hallotta,* hogy ki is nevezték a zágrábi püspökség helytartójának. Ezt nemcsak Horváthra nézve, hanem politikai tekintetben is kedvező megoldásnak tartotta volna. Maga sem bízott a hírben. De örült volna annak is, ha Horváthot kinevezik arra a csekély nyugalomhelyre, mely csak az ő szerénységének felel meg, korántsem akár tudományos, akár politikai érdemeinek. Horváthnak Eötvöst mentegető s a mulasztás okának inkább a főpapságot mondó soraira megjegyezte, hogy Eötvösnek mégis ragaszkodnia kellett volna kineveztetéséhez s éppen nem hozott volna feltűnő áldozatot, ha ahhoz miniszteri állását köti. Többször sajnálta már Horváthot, hogy hazament; hiszen a hazát mindenütt épp oly buzgón, mint jól szolgálhatta volna; de inkább volna most is odakünn, mint hogy mellőzés és csekélylés legyen következése hazaérkezésének. Nemcsak most, hanem később is* kifejtette Horváth előtt, ki az ő hazamenetelét sürgette, hogy akkor sem keresett engedelmet a hazatérésre, mikor Horváth s előtte számosan a nem alkotmányos kormány ilyen engedelmével éltek; annál kevésbbé teheti ezt most, mikor a koronázás után az alkotmányos kormány az emigrácziót lealázó és rágalmazó rendeletet bocsátott ki.
1867 október 31. id. lev.
1887–1910. a magyar államvasutak elnökigazgatója.
November 14. Londonból kelt levele. Nemz. Múzeum. Horváth-iratok, 30. sz.
Deczember 11. U. o.
Időközben, július 31-én, Simor János herczegprímás a király előtt őszintén megmondta, hogy egyházi méltósággal összekötött papi javadalmat Horváth csak abban az esetben kaphat, ha a legutóbbi műveiben a katholikus egyházra vonatkozó némely állítására nézve megnyugtató nyilatkozatot ad, egyben azonban készségesen magára vállalta, hogy erről Horváth Mihálylyal tárgyaljon. A király tehát augusztus 16-án megbízta, hogy a kifogás alá eső helyeket beszélje meg a szerzővel s az eredményről jelentést tegyen.* Mielőtt a dolog eldőlt volna, báró Eötvös deczember 9-én reggel személyesen vitte meg Horváthnak azt a jó hírt, hogy a rég óhajtott dotatio végre megvan.* A király a volt csanádi püspöknek – hazatérésétől számítva – életfogytiglan 5600 frtnyi évdíjat rendelt a katholikus vallásalapból.* Az Idők Tanuja s a többi lap örömmel jelentette, hogy a nagynevű hazafi ügye, mely korábban annyira foglalkoztatta a magyar hírlapokat, ezzel el van döntve a méltányosság és magának a híres történetírónak óhajtása szerint s a sokat hányatott tudós most már gondtalanul és nyugodtan élhet szaktudományának.*
Kabinets-Kanzlei, 1867 augusztus 16, 3027. sz. A primási levéltárban Nro 164. secr. alatt.
Toldy Horváthhoz deczember 9-én. Akad. TLT. LIII. 119.
Századok, 1867. 420. A «Religio» szerint (1868. 1. sz.) «Clio letette gyászfátyolát, látván, hogy sokat hányatott fölkentje megnyugtatólag biztosítva van».
Idők Tanuja, 1867 deczember 12.
