XXVI. TUDOMÁNY ÉS POLITIKA.
XXVI. TUDOMÁNY ÉS POLITIKA.
TOLDY FERENCZ Horváth Mihályt 1867 februárius 7-én levélben* figyelmeztette, hogy «ma öt órakor az akadémiai történelmi bizottmány termében egy privát Történelmi Társaság alkotó ülése van. Híva vagy. Jöjj! Megpróbálom érted menni». Együtt jelentek meg; az értekezlet Horváth Mihályt választotta meg elnöknek, pontról-pontra letárgyalta az alapszabályokat s a megjelenteket állandó bizottsággá alakította, melynek elnöke Horváth Mihály, tollvivője pedig Thaly Kálmán lett. Márczius 10-én ők ketten adták ki a társulat megalakítására szóló felhívást. Mivel április végéig háromszáznál többen jelentkeztek tagul, Horváth május 15-ére az Akadémia heti üléstermébe összehítta az alakuló közgyűlést és azt szép beszéddel nyitotta meg.* A XIX. századot a nemzetiségek századának nevezte, a népek legközelebbi czéljának pedig a fejlődést, a haladást mondta. Nemzetünknek erre a czélra más nemzetekkel együtt kell törekednie, egyúttal azonban híven megőríznie a maga sajátságos egyéniségét; tehát ápolnia a történelem tudományát is, mely a nemzeti érzelemnek legjobb dajkája, a honszeretet legmunkásabb ébresztője. Mert a nemzet nemcsak az élőkből áll; részei annak a letűnt nemzedékek is és a holtaknak nagy befolyásuk van az élőkre. Összes állapotaink az elhúnyt nemzedékek törekvéseinek eredménye. Azért kell nemzetünk multjának minden elemét összeszedni, rendezni és megbírálni, hogy nemzetünknek oly történelmét írhassuk meg, a mely ennek – szellemi, anyagi, társadalmi és politikai munkásságában egyaránt – hűséges képe legyen. Tiszteletreméltó, dé elégtelen munkásság az, mi ezen a téren a nemzet nagy veszedelme (1849) után történt; s elégtelen mindaddig, míg a történelmi tanulmányokat maga a társadalom nem veszi pártfogásába s a legszélesebb alapokra fektetett történelmi társulatokhoz nem szervezkedik.
Horváth Lajos gyűjt.
Közli Századok, 1867. 3–11. l.
115. A Magyar Történelmi Társulat pecsétje.*
A Magyar Történelmi Társulat pecsétje (339. l.) A Társulat tulajdonában lévő képducz lenyomata.
A jelenlevők az első ilyen magyar társulatot azonnal megalapították. Horváth mint ideiglenes elnök mindjárt felterjesztette az alapszabályokat a belügyminisztériumhoz, mely azokat május 26-án változatlanul megerősítvén, Horváth elnöklete alatt június 13-án a Magyar Történelmi Társulat végképpen megalakult. Elnöke Gróf Mikó Imre, másodelnöke Horváth Mihály, harmadelnöke Ipolyi Arnold, titkára Thaly Kálmán, pénztárnoka Pesty Frigyes lett. Július 2-án a választmány elhatározta, hogy Századok czímmel történelmi havi közlönyt indít meg, a melynek iránya s belső berendezése megállapítására Horváth elnöklete alatt egy Toldy Ferenczből, Pesty F rigyesből és Thaly Kálmánból álló bizottságot küldött ki.* Pesty már 1865 márczius 25-én kifejtette és Horváth május 10-én helyeselte* a Századok megindítását; mert «új szempontok a korok, emberek s viszonyok jellemzésében jobbára új adatok alapján keletkezhetnek; új adatok gyűjtését pedig leginkább a hazai, még sok kiaknázatlan kincset rejtő levéltárak teszik lehetségessé». Akkor az első füzetbe, a melynek júliusban kellett volna megindulnia, tanulmányt nem küldhetett; azonban a most, éppen két esztendő mulva júliusban Thaly Kálmán szerkesztésében megindult Századok legelső tanulmányát ő írta, Szent Istvánnak az egyetemes keresztény egyházzal való első összeköttetéseit fejtegetvén.* A közönség annal nagyobb örömmel fogadta, mert ezzel mutatót adott a magyar egyház történelméből.
A M. Tört. Társulat keletkezéséről Thaly a Századokban, 1867., 1–18.
Levele Pestyhez 1865 május 10. Nemz. Múzeum, Horváth-iratok, 184.
Századok, 1867., 18–47.
116. Thaly Kálmán névaláírása.*
Thaly Kálmán névaláírása (340. l.) Thalynak a «Kárpáti Kürt 2. kiad. Pest 1860» cz. verseskötetében jelent meg először.
Idáig, mint maga bevallotta,* a hazától, a hazai könyv- és levéltáraktól való távolléte nagyon megnehezítette olyféle monographiák írását, a minők ily folyóiratok számára valók. Főleg ez az oka, hogy ő, ki előbb a hazában inkább monographiákkal foglalkozott, mióta attól elszakadt, inkább általános történelmünknek künn is könnyebben művelhető mezején ügyekezett «napszámoskodni». Kisebb monographiáinak összegyűjtésére már a számüzetésben gondolt s lassankint a Történelmi Zsebkönyvben akarta azokat kiadogatni; de ennek csak egy kötete jelent meg (1859). Akadémiai pályamunkáit külön kötetekben már nem lehetett kapni; a folyóiratokban elszórtan megjelent tanulmányok összekeresgélése szintén bajos volt; s így Toldy és mások az amúgy sem kedvező viszonyok közt élő tudóst, különösen a Történelmi Társulat megalakítása után, kisebb munkái összegyűjtésére buzdították. Horváth sokáig vonakodott. Érezte, hogy az újabb kutatások következtében nem minden tanulmánya áll a tudomány színvonalán és azokat ma már maga is egészen másként írná, de még sem írta meg; mert az átdolgozás elvonta volna az ország általános és egyházi történelme kutatásától; s mert úgy, ahogy elkészítette, dolgozatai történetirodalmunk akkori állapotát is jellemzik. Hiszen három közülük jutalmat is nyert; néhány más czikk pedig az 1848 előtti politikai és társadalmi átalakulás kérdéseit történelmileg könnyebben megoldhatókká tették, vagy pedig a közélet egyes kiválóságainak életét helyezték az addigiaknál élesebb világításba.
1865 május 10. id. lev.
117. Thaly Kálmán.*
Thaly Kálmán arczképe (341. l.) Thalynak a «Kárpáti Kürt 2. kiad. Pest 1860» cz. verseskötetében jelent meg először.
Az összegyűjtést a közönség szívesen fogadta, az 1867 júniusában kiadott előfizetési felhívásra sok megrendelő érkezett s a következő évben teljesen megjelent négy kötet* legszívesebben olvasott könyvek közé tartozott. A harmincz értekezés legnagyobb részéről már volt szó; itt tehát inkább csak a gyűjteménynek azt a két fő jellemző vonását kell kiemelni, hogy főképpen pályamunkáival, Horváth Mihály a művelődés történelmi irány úttörője hazánkban, aki történelmünket kiemelte politikai és hadi egyoldalúságából; másrészt pedig ő adott igazán mintát és ösztönt történelmi életrajzok írására. Valóban helyes és kegyeletes dolog arra emlékeztetni, hogy ő, ki a Történelmi Társulat egyik folyóiratának, a Századoknak közleményei sorát megnyitotta, a másiknak, a Magyar Történelmi Életrajzoknak későbbi megalapítását is jó előre igazolta.
Horváth Mihály kisebb történelmi munkái. Pest, 1868. N8r. X, 474, 523, 482, 491 lap. Tartalma: I. kötet: Párhuzam stb.; a magyar honvédelem; az 1514. évi pórlázadás; a pórosztály költözési joga; Corvin János; János király külviszonyai; az 1764. országgyűlés; az országtani theoriák. II. kötet: Az ipar és kereskedés tört.; Szent Adalbert; a kereszténység s az alkotmányos rend megszilárdulása; az olygarchia harcza az alkotmány ellen; az Anjou királyok hatása Magyarországra; Hedvig királynő; a bécsi békekötés. III. kötet: A XVI. sz. első felének jelleme; az ipar és keresk. tört. három utolsó százada; a bányák történelméből; a magyar népiség történetéből; a demokráczia kifejlődése hazánkban; a hunok maradványai Schweitzban; Thouvenel könyve; Erzsébet főherczegasszony menyegzője. IV. kötet: Fráter György; Erdély Fráter György halála után; összeesküvés Báthory Zsigmond ellen 1594-ben; Európa belviszonyai a franczia forradalom óta.
118. Horváth Mihály.*
Horváth Mihály arczképe (342. l.) Ganzi és Heller pesti fényképe után.
119. Horváth Mihály díszsapkája.*
Horváth Mihály díszsipkája (343. l.) a Szentesi Múzeumban őrzött ereklyetárgyról id. Weinwurm Antal (Koblinger Gyula) eredeti fényképfelvétele. Ugyanott egy másik díszsipkáját is őrzik.
Horváth Mihály kisebb történelmi munkáit a magyar közönség igen szívesen fogadta s a sajtó, melynek hallgatása miatt Horváth a számüzetésben többször panaszkodott, ezúttal bőven ismertette;* annál több ellenmondással találkoztak politikai és egyházpolitikai röpiratai. Az elsőnek megírására az az aggodalom indította, melyet Kossuth manifesztumszerű nyilatkozatai keltettek benne. Ezt az aggodalmát már Vukovics Sebőhöz 1867 július 11-én írt levelében sem titkolta el.* Harmadfél hónap mulva báró Kemény Zsigmond egy hosszú czikksorozatban* egyebek közt egy Horváth Mihály által rendelkezésére bocsátott levél alapján arról vádolta Kossuthot, hogy 1849 augusztusában Paszkjevics útján négyszer is felajánlotta a koronát a Romanovoknak. A váddal egyidőben azt fecsegték, hogy Kossuth most 50.000 frankot kapott az orosz kormánytól s Dieppeben találkozott is gróf Stackelberg bécsi orosz követtel.* Vukovics Sebő sem helyeselte Kossuth manifesztumait, sőt károsaknak tartotta az ország belső és külső békéjére nézve. «De higgadtan szóljunk – figyelmeztette Horváthot:* valjon nem ingerlik-e őt is mindazok, kik nem járnak el elegendő illedelemmel, midőn őt megtámadják? Akár jó, akár rossz, de tény az, hogy a milliók szíve senkiért sem dobog oly hatalmasan, mint érte. S azután nincs helyén vele éppen úgy bánni, mint egy közönséges agitátorral. Őt törvényes gyülekezet az ország kormányzójává választotta; a nemzet tekintélye van ő benne megsértve. Mily könnyű lett volna akkor, midőn első levele jelent meg,* elejét venni minden későbbieknek,* ha Kemény- és Pulszky-féle ingerlések* nem történtek volna. Teljesen elég volt azon nyugalmas, rövid válasz, mit maga Deák adott.* De azon ingerlések okozták nemcsak az ő visszatorlásait, hanem a nép zajos manifestatióit is mellette, a melyek ismét új nyilatkozatokat idéztek elő az ő részéről. Okom van hinni, hogy Kossuth békén maradt volna az ő avatkozásaik nélkül. Azt írta nekem nemrégen: «Egészen magamban vagyok a sok balgaság közt, miket nekem az otthoniak okoznak adresseikkel. Ha tudnák, mennyire nem gondolok én sem a népszerűséggel egyrészről, sem a dühvel másrészről! Pedig csak nem lehet, hogy ne feleljek az adressekre; s ha felelek, csak nem írhatok a holdvilágról.» (E kivonatot bizodalmasan közlöm.)» Később már egyenesen óvni látszott attól, hogy Horváth Kemény és Pulszky példáját kövesse Kossuth támadásában.
Legbővebben Garády (Fabó András) a Századokban, 1867. 291–305., 391–408.; 1868. 120–131., 195–202. és 327–356. l.; továbbá A Hon, 1868. 37–42. és Szilágyi Sándor a Bpesti Közlönyben, 1868. 14. sz.
Említi Vukovics 1867 november 14. Horváth Lajos gyűjt.
Különösen Pesti Napló, 1867 szept. 27.
Wertheimer, Andrássy, I. 394.
1867 nov. 14. London, Horváth L. gyűjt.
1867 május 22-ről a Magyar Ujság május 26. számában s külön lenyomatban. Újra Kossuth, Irataim, VIII. 3–17.
Összegyűjtve Kossuth Iratai VIII. kötetének elején.
Amaz a Pesti Napló 123., emez az «1848». 72-iki számában.
Pesti Napló, 1867 május 31. és Kossuth, Irataim, VIII. 4–7. jegyz.
«Írj történetet – mondta,* – de ne felejtsd el soha 1849. évi állásodat; csak most nevezhetjük dicsőnek forradalmunkat, mert ő az anyja a jelen szerencsés fordulatnak. Kossuthnak sem lehetünk mi soha lealázói magunk megsebzése nélkül; keményen sokat rosszalni s mégis az álláspontot magasan fentartani lehet.» S Horváthnak, ki követté választása elfogadására szeretettel buzdította, azt felelte,* hogy csak mindig vallott elveivel megegyező módon térhet vissza hazájába.
1868 januárius 8. M. Nemzeti Múzeum Horváth-iratok, 36.
1868 márczius 26. U. o. 32.
120. Horváth «Zrinyi Ilona» cz. művének czímlapja.*
Horváth «Zrínyi Ilona» cz. művének czímlapja (344. l.) az Egyetemi Könyvtár példányáról készült.
Ludwigh is ezeknek az elveknek fentartásával írt neki,* mikor örvendezett ugyan a «Hon» hírének, hogy a Történelmi Társulat sok tagot gyűjt, de megrótta a közönséget, hogy nem olvassa Horváth munkáit; mert a mely nép históriáját sem olvassa, az haldoklik… «Azután, – folytatta – ha az egész ország csak a Reichsrathba akart menni, vagy legalább is a delegáczióba, ugyan kérlek: mit csináljon még magyar históriával és magyar nyelvvel? A közösügy már maga in principio a magyar nemzetiség kikaczagása.» Azonban Horváth Mihály ekkor már nyíltan állást foglalt a közösügyek mellett.
1868 februárius 17. Horváth L. gyűjt.
121. Horváth Mihály.*
Horváth Mihály arczképe (345. l.) A Szentesi Múzeumban. Schönberger Adolf 1872-ben készűlt képe után.
122. Horváth Mihály a «Kossuth újabb leveleire» cz. művének czímlapja.*
Horváth «Kossuth újabb leveleire» cz. művének czímlapja (346. l.) az Egyetemi könyvtár példányáról.
123. Horváth Mihály utolsó fényképe.*
Horváth Mihály utolsó arczképe (347. l.) A Szentesi Múzeumban őrzött eredeti fénykép után. Megjegyezzük, hogy Horváthnak itt közölt arczképein kívül még többet ismerünk, pl. a Tört. Képcsarnokban őrzött olajfestményt, melyet Zichy: Széchenyi István életrajza II. köt. 239. l. is közölt, de itt most mindet közölni nem volt szándékunkban.
1868 április 12-én Osztrovszky János elnökhöz intézett hosszabb levélben köszönte meg a szegedi Szabadelvű Körnek, hogy tiszteletbeli tagjának választotta meg.* Kikelt azon «túlzó párt» ellen, a mely az alkotmányunkat, függetlenségünket helyreállító 1867. évi kiegyezést «értelmi korlátoltság okozta jóhiszemű tévedésből, akár rossz czélzatú szenvedélyekből» felforgatni, romba dönteni törekszik. Harminczéves történelmi búvárlataira hivatkozva, negyedfélszázados történelmünk elvitázhatatlan eredménye gyanánt állította, hogy bajaink fő forrása az egész idő alatt a nemzeti függetlenségről alkotott téves fogalom volt; mert törvényeiben a nemzet a függetlenséget mindig csak általános elvekben és tételekben hangoztatta, de ugyanakkor nem gondoskodott, hogy az Ausztriával való kapcsolatunkból folyó közös ügyek kezelését részletesen is szervezze. Mulasztása következtében a hadi, külképviseleti és kereskedelmi ügyeket mindig idegenek vezették. A mulasztást nemcsak az okozta, hogy önkényesen uralkodni szerető királyaink ezeket az ügyeket nem örömest engedték volna át alkotmányos kezelésre, hanem eleinknek az a téves hite is, hogy függetlenségök csorbát szenved, ha a monarchia másik érdekelt felével ezen ügyekről még az egyenjogúság alapján is egyezkednek; azt tehát meg sem kísérlették. Elkövették ezt a hibát 1848-ban is, minek hatása ösmeretes. Álszégyen, elbizakodás, ferde politika okozta, hogy mindig vonakodtak megalkudni a változhatatlan viszonyokkal s beérték azzal, hogy «az adott viszonyok közt már teljesen lehetetlenné vált hajdani abszolut függetlenséget egy-egy általános törvényben újra meg újra kikiáltsák», leghatározottabban 1849-ben, a mikor az «az újabb európai viszonyok közt még lehetetlenebb volt, mint bármikor a lefolyt háromszáz év alatt». A «ballépést» követő felfordulásból egy «bölcs férfiú» (a meg nem nevezett Deák) vezette ki a nemzetet; oktalanság, sőt rosszakarat tehát, ha most egyesek az egyesztendős kiegyezést felforgatni törekesznek, a helyett, hogy «minden áron» ragaszkodnának hozzá. «Ha – úgymond – életrevalóság van bennünk, ezen alapon a nemzeti jólét minden föltételeit megszerezhetjük, melyek még netalán hiányzanak. Ellenben ezen alap megdöntésével, úgy mint 1848-ban, ismét s tán még vészesebb hullámok közé löketnék államunk gyönge hajója.»
Közölte a Szegedi Híradó, 1868. 32., Győri Közlöny, 34. sz. és Horváth Mihály: Kossuth Lajos újabb leveleire, 8–15., 62–63. ll. A kör 1868–1878-ig (Horváth haláláig) állott fenn, mikor a szabadelvű párt jelöltje, gr. Károlyi Sándor, a függetlenségi Simonyi Ernővel szemben megbukott. (Reizner, Szeged tört. III. 54., 155.)
124. Horváth Mihály mellszobra.*
Horváth Mihály mellszobra (348. l.) A mellszobor hollétéről nincs tudomásunk. A róla készült képet Farkas Sándor bocsátotta rendelkezésére.
Egyik csongrádi barátja szerint* levele nagy szolgálatot tett a hazának. Ezt a rendkívüli hatást más nem érhette volna el. «Hízelgés nélkül mondhatta», hogy husvéti levele csak olyan sensatiót okozott, mint egykor a haza bölcsének husvéti czikke. Deák a félrevezetett fejedelmet, Horváth a félrevezetett, fölizgatott népet hódította meg. Minden leírt sora fölér egy-egy sorezreddel. «Valóságos acies bene ordinata, mely előtt letenni a viszály fegyverét kötelessége volna mindenkinek s még egy Kossuthnak sem válnék szégyenére.» Azonban másokra nézve mégis váratlan volt a levél hangja a függetlenségi harcz történetírójától s olvasóinak egy része Horváth Mihálynak az utóbbi háromszáz év függetlenségi törekvéseiről vallott nézeteit nem tudta összeegyeztetni azokkal az elvekkel, a miket Magyarország hatkötetes történetében Horváth mint még «Dr. Hatvani Mihály» 1861–1863 közt hirdetett.
Körrey Ferencz 1868 április 26~án. Horváth Lajos gyűjt.
125. Horváth Mihály szobra.
(A Szentesi Múzeumban.)*
Horváth Mihály szobra (349. l.) a Szentesi Múzeumban. Tóth István pályaművén kívül még Markup Béla (I. 2.), Szentgyörgyi István és Kisfaludy Strobl Zs. szoborművének pályaművei is ott őriztetnek.
De a szegedi levél miatt nem annyira történelmi, mint inkább pártpolitikai szempontokból támadták Horváthot. A Magyar Ujság arról vádolta, hogy eladta magát s árulása díjául hivatalt, méltóságot keres; a Honban Csernátony azt állította, hogy püspökségre vágyik azon kormánynál, mely nem tudott neki állomást szerezni Róma bosszújával szemben.* Horváth azzal vigasztalódott, hogy azok személyeskednek, a kik tárgyias czáfolatra képtelenek és hogy a «politikai pártküzdelmek közt elmondott igazságok csak az egyik félnek tetszhetnek». Nem is foglalkozott velök; de bár Ludwigh János is kérte,* hogy hagyja abba a tudósok politikáját, külön röpiratban* felelt Kossuth Lajosnak. Kossuth ugyanis a pécsi választókhoz intézett levelében* Horváth ellen fordult. Erősen támadta a nemzeti függetlenség téves felfogásáról hirdetett tanítása és azon állítása miatt, hogy 1867 óta alkotmányunk és szabadságunk biztosabb alapon áll, mint negyedfélszázad óta bármikor és «maguknak a negyvennyolczadiki törvényeknek is ide kell vala fejlődniök, hogy a vészes háborút elkerűlhessük.» Kossuth védelmébe vette a függetlenség érdekében hozott törvényeket és példátlan cynismusról, a mult idők szent emléke iránti kegyeletlenségről vádolta Horváthot, mivel rosszalja a nemzet függetlenségre való törekvését.
Idézve u. o. 2–3. l.
1868 június (a nap nincs kitéve). Horváth Lajos gyűjt.
Kossuth Lajos újabb leveleire Horváth Mihály 2. kiadás. Pest, 1868. 8r. 131 lap. Németül: Auf Ludwigs Kossuth’s neuere Briefe. Deutsch von Adolf Dux. Pest, 1868. n8r. 132 lap.
Szentiványi Károly képviselőházi elnökkel 1868 április 14-én tudatta, hogy 1867. november 10-én képviselővé történt megválasztását nem fogadja el s ennek okát a pécsi választókerület elnökéhez ugyanakkor bővebben is kifejtette. Mind a két levél: Magyar Ujság, 1868. 108–109. sz., de Kossuth Iratai (VIII. 149–151.) csak az elsőt közli. Némiképpen Horváth is ismerteti röpirata 62–64. lapjain.
Fájt Horváth Mihálynak, hogy «az a fényes multú férfiú» támadta meg, kinek zászlaja alatt egykor, mikor a haza legszentebb jogainak védelme úgy kívánta, ő is első sorban állt; de «ez a zászló most pártzászló», melyet néhány értelmes, de elfogult emberen kívül csak «egy maroknyi rossz, vagy legalább is gyanús jellemű csoport követ, melytől megvetéssel fordul el minden jóravaló hazafi». Ehhez a súlyosan megsértett párthoz akart szólni, hogy megóvja a vesztébe rohanástól és feleljen Kossuthnak, a kinek a multban szerzett «érdemei oly nagyok, genialitása oly szikrázó, irálya oly csábítóan szép s mindezek miatt neve oly tündöklő, hogy attól tart, pécsi levelével, mint már az előbbiekkel tette, ismét üszköt vet a gyúanyag közé, ismét tévútra vezeti a gondolkodni nem tudókat, vagy nem szeretőket szép irályával, melylyel mégis számtalan valótlanságot, túlzást, képtelenséget hirdet».
126. Horváth Mihály szobra.*
Horváth Mihály szobra (351. l.) Kisfaludy Strobl Zs. pályaműve.
A szegedi levelében csak röviden említett történelmi tanulságokat most bővebben fejtegette.*
A 16–61. oldalon.
Kossuthnak a pécsi levélben kifejtett «politikai religióját» nem taglalta részletesen, de történelmi módszerrel bizonyította,* hogy Kossuth politikai zászlója és czélja 1849 április 14-ike óta állandóan a Habsburg-háztól való elszakadás. Ennek bizonyítására nem idézte a volt kormányzónak a számüzetés első éveiben különféle személyekhez írt s nála másolatban meglevő leveleit; de közölt néhányat abból a későbbi korból, mikor a hatalom már a kibékülést kereste; így Telekihez (1860 április 26. és május 1.) és Jósikához (1860 április 29.) írt leveleit szó szerint és mint hitte, teljesen jogosan, mert azok egyáltalán nem magánlevelek. Közlésöket tehát illem és lovagiasság nem tiltja; hiszen máskülönben a történelemnek csak nyilvános okiratokra s a hírlapi czikkeknek gyakran valótlan czikkeire kellene szorítkoznia, mi az oknyomozó történetírást lehetetlenné tenné.* Különben is hazatérése, másfél esztendő óta tanulmányozván a hangulatot, úgy találta, hogy a nemzet nem akart újabb forradalmat, itthon csak egyes jellemtelenek, vagy nagyravágyók izgattak tudatlanokat és együgyűeket; sőt levelekkel bizonyította, hogy a nemzetet Kossuth sem tartotta forradalminak; s hozzáadta, hogy 1867 után nem is lehet forradalmi és Kossuthnak a multak történelmében fényes nevéhez attól fogva már csak a szükségtelen forradalmi viszketeg fogalma tapad. A kiegyezésben megnyugvó s a letett alapon boldogabb jövendőt remélő nemzet szent nevében kérte tehát, hogy mondjon le forradalmi törekvéseiről; mert csak így tarthatja meg a történelemben nevének a multban szerzett fényét; ellenben azt, mi kegyelet tárgya volt, súlyos gáncs, méltó megrovás, sőt átok érné. A haza érdeke, a nemzet törvényesen nyilvánult akarata követeli, hogy politikai pályáját befejezettnek tekintse.*
U. o. 100–131. l.
U. o. 102. l.
U. o. 128. és 131. l.
Kossuthot báró Lopresti Árpád már június 15-én figyelmeztette* Horváth röpiratára, de a levél csak egy hónap mulva, a röpirat pedig még később jutott el hozzá. Kossuth azonban már a könyv elolvasása előtt álmélkodását, sőt megbotránkozását nyilvánította azon tény fölött,* hogy Horváth az ő magánleveleinek, mi több, nem is hozzá intézett magánleveleinek közlésére magának szabadságot vett. Ezt az eljárást a gentleman szóhoz kötött fogalommal összeférhetetlennek tartotta. Még a hozzánk intézett levél kiadása előtt is meg kell kérdezni a levél íróját, nincs-e kifogása a közlés ellen? Neki is vannak levelei igen sok embertől, Horváth Mihálytól is; de sohasem jutott eszébe, hogy azokból még legszenvedelmesebb ellenfeleivel szemben is fegyvert kovácsoljon. Horváth pedig nem is hozzá, hanem másokhoz intézett leveleket közölt, miknek kényes politikai tartalmával egyeseket kellemetlenségekbe, sőt veszedelmekbe juttathatott. Nem fontolta meg, hogy ha oly leveleket közöl, a mik mostani malmára hajthatják a vizet, olyan választ kaphat, a mely adatok és nevek említését s az indító okok előadását követelnék. S mi lenne akkor, ha a politikai átalakulások szépítgetésére, az úr-színe-változások mentegetésére a pártvélemény tusájában a kényszerűség ilyen mezejére lépnének! Ilyen merény ellen a nemzet lelkiösmeretének, az erkölcsiség érzetének s a magyar becsület solidaritásának érdekében tiltakozott. A magánlevél, még ha közügyet tárgyal is, nem res nullius, melylyel a történetíró kénye-kedve szerint rendelkezhetik. A magánlevelezés magántulajdon és csak akkor közölhetők, ha oly régiek, hogy minden actualitásukat elvesztették. Horváth Mihály eljárását tehát visszaélésnek nyilvánította, az ellen tiltakozott s ismétléséről a társadalmi illendőség és a meglevő jog nevében eltiltotta. Kijelentette különben, hogy a röpiratot azzal a figyelemmel olvassa el, melyre a hírneves szerző jeles tehetségei mindenkinél számíthatnak. Levelét nem önvédelmül írta, mert sohasem írt oly levelet, a melynek közléséért pirulnia kellene; hanem csak azért, hogy politikai hittagadások a már különben is túlságosan szenvedelmes párttusát ne tereljék oly mezőre, melyet a társadalmi illem és a pozitiv jog kárhoztat.
Említi Kossuth, Irataim, VIII. 178–180.
A Magyar Ujság szerkesztőjéhez 1860 július 16-án intézett levél Kossuth Iratai közt, VIII. 178–186. l.
127. Horváth «Magyarország függetlenségi harczának tört.» 2. kiadásának külső czímlapja.*
Horváth «Magyarország függetlenségi harczának története» 2. kiadás cz. művének külső czímlapja (353. l.) az Egyetemi Könyvtár példányáról.
Horváth nem felelt Kossuthnak és Kossuth sem foglalkozott többé a röpirattal. De négy év mulva* nagyon keményen kelt ki Horváth ellen, mikor Duschek Ferencz pénzügyminiszter emlékét védelmezte vele szemben. Gúnyolódott, hogy Horváth tendentiosus történetíró, a ki gyanusít s eljárása nemcsak bántó, hanem szégyenletes is. Annyi bizonyos, hogy útjaik örökre elváltak egymástól és Horváth szorosan csatlakozott Deák Ferenczhez, kinek bizalmas köréhez tartozott s történelmi kérdésekben Salamon Ferenczczel és Csengery Antallal együtt tanácsadója és segítője volt.
1872 november 26. Simonyi Ernőhöz. Kossuth, Irataim, VIII. 439–446.
1869 márczius 18-án Szeged I. kerülete a függetlenségi Rigó Józseffel szemben – 1654-ből 869 szavazattal – Horváth Mihályt, a II. kerület pedig a Deák-párti Dáni Ferenczczel szemben a balközépi Ludwigh Jánost választotta meg követnek.* A két jó barát tehát egyszerre (de Ludwigh a késmárki mandatummal) került be a parlamentbe, hol Horváth Mihály barátja, Deák Ferencz közelében foglalt helyet.* A képviselőház már május 7-én kettejöket és Éber Nándort küldte ki a fiumei bizottságba. Horváth kilencz pontban állította össze a Fiume közjogi helyzetére vonatkozó főbb elveket s úgy hitte, ezekről kell mindenekelőtt határozniok, mert csak akkor lehet a részletekbe bocsátkozni s azokról sikerrel vitatkozni, ha ezekre nézve tisztába jöttek egymással.* A javaslat nagyon megváltoztatott alakban, 1870 márczius 15-én került a ház elé s eredménye a provizórium elfogadása lett.* Élénk érdeklődést keltett Horváthnak 1869 június 26-án a képviselőházban a vármegyék reformjáról tartott beszéde. Ő, a ki egy esztendővel, sőt már negyedszázaddal előbb is alapos történelmi tanulmányt írt a vármegyékről, ezeket mostani állapotukban nem hasznosaknak és szükségeseknek, hanem éppen károsaknak tartotta fejlődésünkre s a műveltségben való haladásunkra nézve, mit pedig a szabadságnál magánál is többre becsült. Hiszen a szabadságot is csak azért tisztelte és szerette, mivel legbiztosabban vezet művelődésre és haladásra. Kívánta tehát az igazságszolgáltatásnak a közigazgatástól való elválasztását s általában véve azt tartotta, hogy reform nélkül ez a középkori intézmény többé nem felelhet meg. Az 1871: XXI. t.-cz. valóban a vármegyéktől különválasztva szervezte az első folyamodású bíróságokat, de Horváth csakhamar tapasztalhatta, hogy Szegeden éppenséggel nem örültek, mikor a bíróságokat máshonnan való érdemes férfiakkal töltötték be.* Ellenben megérdemelt nagy tetszéssel fogadták azt a beszédét, melyet a pest-csongrádi 3. honvédzászlóalj lobogójának felszentelésekor tartott.*
Reizner, Szeged tört. III. 54.
Visi a Deák-Albumban, 93.
Czeruzával odavetett vázlata kelet nélkül a szentesi múzeumban 77. és 106. sz. E szerint az 1–3., 6. és 8. pont megmaradt, a 9.-et elhagyták, a többit módosították.
Ferenczi, Deák, 353–4.
Dáni Ferencz szegedi főispán Horváthhoz 1871 szept. 22. Szentesi múz. 214. sz.
«Honvéd», 1871. 49. sz.
128. Gróf Apponyi Albert.*
Gróf Apponyi Albert arczképe (355. l.). Fénykép után.
1869 június 22-én beterjesztette a szegedi iparosok kérvényét ipartörvények hozatala és az iparosok képzése, júliusban pedig a remeklések eltiltása érdekében; novemberben a parlamentben Szegeden egy főiskola, elsősorban jogi akadémia vagy kar felállítását sürgette s azzal is támogatta, hogy a városba jövő délvidéki fiatalság itt megmagyarosodhatnék.* 1870 februárius 18-án a katholikus autonomia ügyében tett nagyhatású indítványt, mely a katholikus kongresszus összehívására s egy újabb indítványa következtében arra vezetett, hogy az egyházi alapok jogi természetének megvizsgálására a képviselőház bizottságot nevezett ki, melynek, természetesen, ő is egyik tagja lett.
Részletek az országgy. naplókban, irományokban és a hírlapok országgy. tudósításaiban.
A bizottság előadója, Apponyi Albert Horváth adatainak felhasználásával az alapoknak kizárólag katholikus jogi természetét állapította meg; Ghyczy Kálmán azonban különvéleményében azt fejtegette, hogy ezek az alapok épp úgy illetik az egész országot, mint az összes felekezeteket.* Az országgyűlés nem határozott a kényes kérdésben és csak tíz év mulva (1880), tehát már Horváth halála után küldött ki újabb bizottságot ez ügyben. Külön tanulmányban máshol foglalkozom Horváth egyházi és iskolai politikájával,* azzal a bátorsággal és nyíltsággal; a melylyel már mint tribuniczi választott püspök és vaskaszentmártoni javadalmas apát vett részt a katholikus autonómiai mozgalmakban, majd a pápai csalhatatlanság ellen folytatott küzdelemben; és azzal az odaadással, a melylyel, különösen mint az akkor (1871) felállított országos közoktatási tanács elnöke a magyar tanítás ügyét előmozdította.
Apponyi és Apáthy jelentései a vallási és tanulmányi-alapok és alapítványok jogi természetéről. Budapest, 1883.
Ezt a fejezetet a már teljesen kész szedésből a munka több más részével együtt a háborús nyomdai viszonyok miatt el kellett hagynom, a mi az előadásban és az életrajzban hézagokat és egyenetlenségeket okozott, mivel, mint vis majorral szemben, az olvasó szíves elnézését kell kérnem.
Szegeden 1872 április 28-án tartott képviselői beszámolóbeszédében* Horváth, a politikai viszonyok vázolása mellett, arról szólt, hogy Szeged városának a percsorai társulat kötelékéből való kibontakozását, a vár kisajátítását, Újszeged bekeblezését stb. nem érhetvén el, a város jobban teszi, ha inkább a közművelődés ügyét törekszik emelni s felállítja elsősorban a polgári iskolát, mire nézve Pauler vallás- és közoktatásügyi miniszter már ígéretet is tett neki. Június 20-án Szeged I. kerülete (a bel-felsőváros) őt 1024 szavazattal Réh János 475 szavazata ellenében újból megválasztotta képviselőnek s a II. kerület is újból a függetlenségi Kállay Ödönt küldte fel. A szeptember 4-én megnyílt képviselőház Horváthot 9-én igazolt képviselőnek jelentette ki.*
Reizner, Szeged tört. III. 309–310.
Választási jegyzőkönyve és megbízólevele a Nemz. Múzeumban, 440. Oct. Hung. 48. sz. a.
129. Pauler Gyula.*
Pauler Gyula arczképe (357. l.) az «Új Idők»-ben (1903) megjelent kép reproductiója.
Horváth mint történetíró, első sorban most a magyar országos levéltár sorsára hívta fel a parlament figyelmét, s a képviselőház 1870 deczember 10-én el is határozta, hogy annak elhelyezéséről gondoskodik, 1871 jan. 20-án pedig hogy felállítja az Országos Levéltárt; Groisz Gusztáv miniszteri tanácsos elnöklete alatt azonban a belügyminisztériumban csak 1872 október 4-én és november 22-én tartották meg az enquętet,* melyen Horváth többször felszólalt, különösen a Bécsből lehozott két kanczelláriai levéltár rossz elhelyezése miatt. A Horváth elnöklete alatt kiküldött albizottság külön épületet követelt a levéltár számára és részletesen foglalkozott a szervezettel. Kiemelte,* hogy «hazánkban a kapcsolat mult és jelen közt mindenekfölött szoros és azoknak, kik hivatvák befolyni a nemzet sorsára és fejlődésére, gondosan kell óvakodniok attól, hogy az újjáalkotás nagy művében a multat ne feledjék, vagy félre ne ismerjék. A belügyminisztérium általában véve elfogadta a javaslatot,* a képviselőház azonban 1873 februárius 10-én a takarékoskodó Zsedényi Ede felszólalására leszavazta Horváth Mihálynak a szervezésre vonatkozó és csekély áldozattal járó indítványát. Horváth felindultan hagyta oda az ülést, azonban továbbra is részt vett a szervezeti szabályok kidolgozásában s azokat gróf Szapáry Gyula belügyminiszternek benyújtotta.* Pauler Gyulának főlevéltárnokká kineveztetése után a levéltár ügye a sok nyomorúság közt is biztosan fejlődött.
U. o. 1872. 491. (mely Horváthot jelölte elnöknek), 566–7., 720–1.
U. o. 1911. 334.
Közli ezt az 1872 november 22-ikén kelt javaslatot Századok, 1873. 1–8. l.
U. o. 1873. 145–6., 300.
A politikai életben Horváth elkedvetlenedett,* mikor a Deák-párt 1875 márczius 3-án a balközéppel egyesült; vagyis – mint Rónay Jáczint írta Horváthnak* – «ráfuzionálták arra a vén zsákra a szabadelvű foltot». Midőn május 24-én véget ért az országgyűlés és kiírták az új választásokat, szegedi választóit értesítette,* hogy előrehaladt kora s ezzel járó gyengélkedése miatt mandátumot vállalni többé nem szándékozik. A szegedi szabadelvű párt június 13-án erről sajnálattal értesült; kijelentette,* hogy parlamenti működésével teljesen meg volt elégedve, s hogy pártállása a haza közjogi viszonyaival s beléletének átalakulásával szemben a párt meggyőződésével és magatartásával teljesen egybehangzott.
Választóihoz 1875. nyarán intézett búcsúszózatában (szentesi múzeum, 90. sz.) maga mondta, hogy fájdalommal is emlékezik a lefolyt országgyűlésre, mert annak minden egyes szaka egy-egy szép reményét temette el.
1875 április 3. Bécs. Horváth L. gyűjt.
Ennek czeruzával írt, de keltezetlen fogalmazata a szentesi múzeumban, 90. sz.
Hivatkozik rá Horváth u. o.
Még egyszer nyilvánult iránta a bizalom, mikor Deák Ferencz halála (1876 januárius 29-e) után Budapest belvárosa 1876 februárius 24-én egyhangúlag őt választotta meg képviselőnek a haza bölcse helyére.* Mikor azonban az országgyűlés 1878 június 30-án véget ért, Horváth befejezettnek tekintette politikai pályáját. A király ugyan július 2-án meghítta őt, mint trebinyei választott püspököt és akadémiai rendes tagot az október 17-én megnyíló országgyűlésre;* de Horváth az országgyűlés megnyitása előtt meghalt.
A választás elnöke gr. Szapáry Gyula és jegyzője, Győry Elek által aláírt jegyzőkönyv szerint huszonhárman (Giczey Samu, Királyi Pál, Morlin Imre, Ráth Károly, Forgó István, Polónyi Géza, Apáthy István stb.) ajánlották őt. A képviselőház 1876 márczius 27-én 1454. sz. a. végleg igazolt képviselőnek jelentette ki. Megbízólevele a Nemz. Múzeumban, 440. Oct. Hung. 57. sz.
Eredetije a M. Nemz. Múzeumban, 440. Oct. Hung. 64. sz. a.
