III. Tíz éves uralkodása eredményei. Összezördülések Esterházyval.
III. Tíz éves uralkodása eredményei. Összezördülések Esterházyval.
URALKODÁSÁNAK tizedik évébe lépett Rákóczy s az első decenniumra megelégedéssel tekinthetett vissza. Vas kézzel ugyan, de helyreállította országában a nyugalmat és rendet: megalázta azokat, kik azt meg akarták háborítni. Mint Bethlen idejében, Erdély ismét factor volt az európai politikában. Még nem vehetett ugyan tényleges részt abban, de a tárgyalások folyamatban vannak, s hitte, hogy annak ideje is el fog következni. Telt kincstár és egy jól fölszerelt sereg fölött rendelkezik, s a hadviselésnek ez a kettő a fő kelléke. De folytonosan dolgozott a meglevő készletnek szaporításán; épen ez időben (1640 január 25.) küldte Ujlaky Lászlót Lengyelországba, hogy 3000 muskatélyt, 600 magyar fegyver-dereket, 359 vasból való öltözetet szerezzen be, még pedig nagy részben csere útján kénesőért és ökörbőrért, egy danczkai kalmár közvetítésével. Meghagyta, hogy hozzon magával ágyúöntőket, puskaműveseket, vízszabályozáshoz szükséges kotrógép-készítőt s egy építészt, kivel majdan a kolozsvári reformált templomot fogja fölépíttetni.
S közepette e terveinek, egy szegény ábrándos asszony fogadott bérgyilkost ellene: Zólyomy Erzsébet, a Dávid nővére. Minthogy az asszony pénzzel tartotta testvérét, Rákóczy az őrséget, melyet ez Sólyomkő várában tartott, a maga hűségére eskette föl; de a felesketett őrség jobbágyokból állt, kikre az asszony katonaruhákat adatott. Ennek Rákóczy nyomára jött s most az asszony egyik szolgáját megbízta, hogy álljon mint vadász, a fejedelem kíséretébe s vadászás alkalmával csak úgy, mintha véletlenből történnék, lőjje le. A lövés megtörtént, de a fejedelemnek csak süvegét lyukasztotta át. A dolog vége per lett s utoljára is kiegyezéssel végződött, mely szerint az asszony Sólyomkőt csak haláláig tarthatta meg, s azután ő és férje (1640 febr. 9.) letették a hűség esküjét.*
Lásd Történelmi Tár, 1885. évf. 38. s köv. ll. az okiratokat.
Ennek a különben nem nagyon veszélyes, de kellemetlen ügynek elintézésével azért is sietett, mert a tavaszi országgyűlés határideje közelgetett, s ezúttal ő azt nagyobb ünnepélyekkel akarta összekötni: részben családi, részben politikai ünnepélyekkel. Nemcsak országának, hanem annak a két országnak is, melynek támogatására és közreműködésére számított, ha Törökország felől ismét veszély fenyegetné, be akarta az első tized eredményeit, hatalma és ereje megnövekedését mutatni. Ez a két állam Lengyel- és Oláhország volt. Mindkettővel szorosabb frigy megkötésén tárgyalt; az első külön követét, Najarovsky Miklóst küldte hozzá e czélból,* az oláh vajdát és bojárjait nyolcz tagból álló küldöttség képviselte. Imminens veszélytől nem tarthatott ugyan a porta felől; de mikor senki sem tudta, hogy ki ellen fog a szultán fordulni, a legközvetlenebbűl fenyegetettek szövetsége időszerűnek látszott.
Utasítása Varsó, 1642 febr. 22-iki kelettel megvan az Orsz. ltárban.
Az april 24-ére hirdetett országgyűlés megnyitása előtt megjött az «örömmondó főcsausz», Murad szultán halálának s az új szultán trónfoglalásának hírével. De ez a dolgon mit sem változtatott: a mint a követek megérkeztek, megkezdték a tárgyalásokat. Azok befejezése előtt megtartotta az ez alkalomra kitűzött családi ünnepélyt is – melyen egy sereg meghívott vendégen kívűl a lengyel és oláh követek is részt vettek – kisebbik fiának, Zsigmondnak utolsó vizsgája, mely ennek is az életbe kilépését jelentette. A vizsga fényes sikerében atyai öröme telt, s annak végeztével azonnal munkába fogta fiát, Zsigmondot, ki részt vett a lengyel király követével, Najarovski Miklóssal folytatott tárgyalásokban, melynek az volt a czélja, hogy a respublica és Rákóczy közt a török ellen véd- és daczszövetséget hozzon létre. A tárgyalások május 8-ig tartottak s Rákóczynak a szövetség megkötésére vonatkozó kívánatai épen Rákóczy Zsigmond fogalmazványában maradtak fönn, mely a régi szövetségi tervezet pontozatait foglalta magában: segély Erdély részéről, a lengyel királynak megtámadtatása esetére, s megfordítva Erdélynek is a lengyel királytól, ezenkívűl kárpótlás és menedékhely azon esetre, ha országából menekülnie kellene.* A lengyel követ közvetítésével Rákóczy az oláhországi követekkel is megújította szövetségét, mire (május 9-én) Najarovski, Jármy Ferencz kíséretében haza útazott.*
Rákóczy Zsigmond fogalmazványa. 1640 május 8-án, Fejérvártt. Orsz. ltár.
Május 17-én Munkácson voltak. «Az lengyel főember és Jármy Ferencz uramék ide érkeztek vala» – írja Balling másnap – 17 Maji, megadván Jármy uram az Ngod parancsolatját, melyben parancsolja többi között, hogy ha reá jönne az lengyel ember, böcsülettel excipiáljuk és gazdálkodjunk is neki: azért abbúl semmi fogyatkozás nem lött, tisztességesen elkísértetvén az határig, magam lovait is adtam szekere eleiben. Nagy böcsülettel emlékezik, hogy Ngod mely böcsülettel tractálta, köszönte is Ngodnak, én általam is ajánlja magát Ngodnak, hogy szive szerént igyekezik Ngodnak szolgálni. Jármy uram mellé is bizonyos embereket rendeltem és az 120 forintot megadattam költségére. Együtt mene el az lengyel emberrel ma 18. die ebéd után. Máj. 19-én és 22-én írt leveleiben említi, hogy az utóbb küldött leveleket, «mely annak a Najaronski Miklósnak szól, mindjárást utána küldte». Orsz. ltár. Rákóczy levele Ballinghoz, megjelent Erd. Orsz. Eml. X. 289. l.
A négy bevett vallás az országgyűlésen négy külön statust képezett. Az unio-törvény értelmében nemcsak a három nemzet, hanem a négy vallás is kötelezve volt egymás érdekeit az országgyűlésen támogatni. Utolsó időben a katholicusok fejedelmi intézkedés következtében többféle megszorítást szenvedtek. Ezek a megszorítások leginkább politikai tekintetekből származtak: Rákóczy gyanakodott, hogy az erdélyi katholicusok titokban, a mennyire csak tehetik, támogatják Esterházyt, hogy a monostori telep titkos jezsuiták gyűlhelye, hogy egyes álöltözetben bejövő papok valóban politikai agensek s a hol csak a törvény megsértése nélkűl annak határain belől tehette, még eddigi jogaikat is csorbította. Az országgyűlés utolsó napjaiban négy pontban összefoglalták sérelmeiket s azokat a fejedelem elé terjesztették, melyek közt a legfőbb az volt, hogy nemhogy püspökjük, de teljhatalmú vicariusuk sincs.
A fejedelem sajátkezűleg írta föl a választ folyamodásukra: «ne abutáljon a vicarius a neki adott visitatoriákkal»; a gyalog kapitány csak a török földről jött papokra vigyázott s azt jól tette; a kiutasított pap katonaruhában jött be, s ezért kergették ki az országból. A katholicusok (máj. 16.) e válaszra fölfolyamodással éltek; de erre sem nyervén kedvező választ, Kornis Zsigmond, Haller István és Tholdalaghy Mihály személyesen mentek a fejedelemhez.* Annyit kivittek, hogy Szalánczy István franciskanust mint vicariust megerősítette, s az országban levő jezsuitáknak megengedte, hogy benn maradhassanak. «Kérlek» – adá válaszúl – «hagyjatok békét: nem tűrhetem őket birodalmamban». Indokolta azt is, miért: «látjuk azt is szemünkkel, valamely országban férkezhetnek, azt fölháborítják, religióját persequálják és oly tüzet gyújtanak: országok pusztulnak, kiben mennyi része légyen az egész imperiumnak, érti minden ember. Az békesség is ő miattuk nem mehet végben az keresztyén királyok közt.» S azt is szigorúan eltiltotta, hogy erdélyi katholicus ember külföldre jezsuita-collegiumba küldhesse fiát.*
A katholicusok folyamodása s a fejedelem válasza: Orsz. lt. Erdélyi kincstári osztály, XXII. fasc. 13. G. Erre egykorú kézzel írva: «Anno 1640 akkori szentgyörgynapi gyűlésben az katholicus statusok két rendbeli alázatos megtalálására és könyörgésire mint resolválta magát urunk ő nga az religio dolgában, azután privatim ő nga Kornis Zsigmond, Haller István és Tholdalaghy Mihály uraméknak mint jobbította az dolgot.»
Rákóczynak sajátkezű emlékirata: «Hogy az jesuiták közé tanításért nem bocsáttatnak, ratióink ezek:» – következik az indokolás öt pontban. Orsz. ltár. Gyulafejérvári osztály. Misc. Cista I., fasc. I. nro 30.
A fejedelemnek már mindkét fia kilépett az életbe: s következett gyakorlati előkészítés az idősebbnél hadi s az ifjabbnál államférfiúi pályára. Épen ezért nem akarta mindkettőt az udvarnál maga mellett tartani. Azután az idősebbet utódjának szemelte ki. Hát kezdje ő ezt a pályát egy kisebb, bár rendkívűl fontos területnek kormányzásával, hol ennek mesterségét gyakorlatilag megtanúlja s a törökkel is ismeretségbe jön. Váradi kapitánynyá nevezte ki, mely tisztet előtte is mind kiváló emberek viseltek, s hivatalába nagy fénynyel igtatta be (aug. 21.).*
Theököly István, 1640 márczius 19. Késmárkról Debreczeny Tamáshoz írt levele. Orsz. ltár.
Egyúttal megtette az előkészületeket, hogy neje több heti tartózkodásra, künn levő uradalmainak megtekintésére, Magyarországba utazzék. Még a megelőző évben akarta kiküldeni s az engedélyt, hogy a császár területén átutazhasson, meg is kapta. De akkor a fejedelemasszony súlyos betegeskedése miatt kénytelen volt tervét elejteni. Hónapokon át tartott az s állapota kezdett aggasztóvá válni. A fejedelem Eperjesről, Kassáról hozatott orvosokat, «az kik mind különbféle orvosságokat szoktanak administrálni, az mit egyik épít, az másik elrontja». Ekkor Theököly Istvánhoz fordúlt, hogy küldje el a lomniczi orvost: «de semmiképpen nem akarta magát az útra adni, mentvén azzal magát, hogy császár urunknak conventiós szolgája, és fejéért nem merné megpróbálni, hogy ő Felsége híre nélkűl Erdélybe indúlna.» Ekkor azután Pozsonyból hívatott orvost, egy Heffer nevűt, s midőn neje jobban érezte magát, megtette a szükséges lépéseket, hogy a császár a múlt évre adott engedélyt terjeszsze ki azon évre is.*
Rákóczynak 1640 julius 28-án Görgényből Trautmannsdorfhoz küldött levele, kéri, hogy járjon közben a császárnál az útazási engedély megadására, mely hat hétnél nem fog többre terjedni. Orsz. lt.
A császár természetesen nem tett semmi ellenvetést, de maga a terv, az azzal járó előkészületek, hogy a váradi s munkácsi útakra hadakat rendeltek ki, Magyarországon föltűnést keltett.* Kísérőknek a fejedelem Kemény Jánost és Bornemisza Pált rendelte ki, kellő számú katonasággal, melynek egy részét az úton előre küldötték. Szeptember elején indúltak el. Az első ünnepélyes fogadtatás Beregszászon volt a vármegye részéről, négy főember által, kiket a fejedelemasszony megvendégelt.* Kedélyesen és vígan útaztak: «Kapronczay uram, azt mondja ő kegyelme, azelőtt hírét hallotta János pap országának, de már az széliben belekapott. Haller uram természetin kívűl az tegnapelőttitől (t. i. lakomától), mind nyugodott, noha másszor nem volt szokása.»
Usz István írja 1640 aug. 16-iki levelében: «Mindazonáltal némely rendekben az conscientia megindúlt, kiváltképpen ilyen ratióra nézve, hogy mind az váradi s mind az munkácsi útakra feles számú vitézlő rendek fognak jőni; némelyek olyan vélekedésben vannak, hogy ő nga Patakrúl az ledniczei jószágot is ezen alkalmatossággal meg fogja tekinteni, kire talám ilyen válaszok vagyon, ha az erdélyi fejedelem ő nga tempore controversiae religionis, akkor, mikor az evangelicusoknak titulusokat csak privatumnak magyarázták, ledniczei várát nem jött látni, hogy ő nga most jűjjön oda, azt csak meg sem kell gondolni etc.» Orsz. lt.
«Az több két vármegyékről senki azt az emberséget nem cselekedé, kik között eljöttünk» – írja Kemény, Beregszász, szept. 12. Tört. Tár. 1885. évf. 56. l.
Bornemisza P. és Kemény J. aláirása.*
Garam 1640 okt. 18.
Három nap múlva már Munkácson voltak. Itt építkezések folytak a vár nagyobbítására, szépítésére. A táj szépsége elragadta a fejedelemasszonyt s azonnal hozzáfogott a majorság megtekintéséhez: «a mire segít isten, édes uram» – írá férjének – «azon leszek, hogy meglátszassék, hogy itthon vagyon az gazdasszony». Oda érkezett Serédy is «hatalmas fővénával», generalis uram lakomái hírével. «Jól kellett tartanunk, igen reánk szomjúhozott a Nyírben» – írá Kemény a fejedelemnek, mire Bornemisza megjegyezte: «nem minden szavát hagyja helyben asszonyom a sógornak».* Anyjával volt Zsigmond herczeg, s a váradi főkapitány is engedélyt kért, hogy «ha csak visitálni is, postaképen» anyjához, Patakra mehessen. Nehány nap múlva elindúltak Patakra; útközben Ungvármegye küldöttsége üdvözölte a fejedelemasszonyt, a leleszi prépost személyesen hítta meg ebédre s Zemplénvármegye is küldöttséggel üdvözölte. Patakon fényesen fogadták, egymást érték a látogatások; itt is folytak javítások, új építkezések, jelesűl a vár azon része, mely ma is Lorántfy Zsuzsánna nevét viseli. Október 11-én indúltak haza, útba ejtvén Váradot, hol fiát meglátogatta.
Bornemisza és Kemény szept. 17-iki levele. Orsz. lt. V. ö. szept. 22-iki levelükkel. Szept. 20-án Ballingh adott lakomát, azelőtt Forgács Zsigmond látogatta meg.
Sáros-patak. Lorántfy Zsuzsánna építése.
A fejedelemasszony magyarországi útja nem bírt politikai háttérrel; de abból a szívélyes fogadtatásból, melyben részesült, meggyőződést merített Rákóczy, hogy a felsőmagyarországi protestansok támogatására egy, a császár ellen intézendő hadjáratban számíthat. Valójában ő erről a tervéről többszörös csalódása után sem mondott le, sőt összeköttetéseit sem szakította meg a császár ellenségeivel. Bisterfeld harmadik (1639-iki) párisi útjából a franczia király azon ígéretével tért haza, hogy teljhatalommal ellátott biztosok fognak Erdélybe menni, de azok csak az év végére jöttek meg.* Midőn a svéd és franczia korona küldöttei Hamburgban egy új szövetség létrehozásán fáradoztak, Bisterfeld ezekhez fordúlt, hogy a rég megkezdett tárgyalásokat valahára fejezzék be. «Igaz,» – válaszolt D’Avaux – «hogy a dolog lassabban megy, mint szeretnénk, de ezt a dolog természete hozza magával».* «Nem olyan együgyűek a mi embereink,» – felelé Bisterfeld, – «hogy ne gyanakodnának, hogy csak játszanak velök. De a fejedelem hősies elhatározása minden akadályt elhárít. Jobb alkalom, mint most, soha sem volt.»*
Bisterfeld levele 1639 decz. 27-én D’Avaugourhoz. Tört. Tár. 1889. évf. 706. l.
D’Avaux 1640 május 7-iki levele. U. o. 707.
Bisterfeld, 1640 julius 10-iki levele. Tört. Tár. 1890. 59. l.
Ez a jó alkalom is elmúlt a nélkül, hogy az ígért biztosok megjöttek volna. 1640 nyarán Banér kénytelen volt elhagyni Csehországot; azonban az év végén ismét Regensburgnak tartott. De az 1641 elején beállott langyos idő lehetetlenné tette, hogy a Dunán átkeljen; január 27-én kénytelen volt visszafordúlni. Ha ő ekkor Regensburgot elfoglalja s Ausztriába benyomúl, létrejöhetett volna az egyesülés Rákóczyval. Utóbb a szövetségesek ügye nagyon válságossá lett. Banér 1641 május 20-án meghalt s halálával a svéd seregben egészen megingott a fegyelem. A szövetségesek Hamburgban tárgyaló követeivel azonban nem szakadt félbe Rákóczy érintkezése, kikhez Gaudyt küldötte ki. Ő már készen van, írta ezeknek, csak jőjjenek a biztosok.* De azok még ebben az évben sem jöttek.
Tört. Tár. 1892. évf. 471. s köv. ll.
Ez az örökös biztatás, ez a folytonos késedelmezés nem csüggesztette el. Meg volt győződve, hogy el fog jönni az ő beavatkozásának ideje: várt és készűlt. A császár, ha nem is mindenről, de alapjában jól volt értesülve Rákóczy külföldi tárgyalásairól; Lengyelországból, hogy D’Avaugourral folytat levelezést, Németországból, hogy a szövetségesek hamburgi követeivel összeköttetésben áll, s a portáról, hogy az ő kapitihája s főkövetei a franczia- és hollandi követekkel nemcsak összejönnek, hanem közösen futják a portát. De oly hosszas idő óta nem látván sikerét a tárgyalásoknak, nem látott okot aggodalomra.
Csak Esterházy hozta koronkint szóba az ügyet. «A római birodalom,» – figyelmeztette Rákóczyt – «ha hajól is, nehezen dűl el». Tudta ezt ő is s nem is gondolt rá, hogy megdöntse. Ő csak a vallás ügyét akarta rendezni, az 1606-iki és 1608-iki alapon, a sérelmeket orvosolni, s a felsőmagyarországi vármegyék megszerzése által lehetetlenné tenni jövőre, hogy hasonló sérelmek követtessenek el. És volt is a nem orvosolt sérelmekből az ő diplomacziai raktárában mindig egy hatalmas készlet, mely adandó alkalommal alapúl szolgálhatott ultimatumnak vagy hadizenetnek.
S hogy a meglevő készlethez újak járuljanak, arról gondoskodott a nádor. A katholicus status a válaszszal, melyet az 1640-iki tavaszi országgyűlésen a fejedelem sérelmeik sorozatára adott, nem volt megelégedve, s a császár közbenjárását kérte, hogy eszközölje ki azok orvoslását. A közvetítést Esterházy vette kezébe a maga módja szerint. Senki nálánál jobban nem tudta, hogy betölthetetlen űr választja el Rákóczytól: a valláskülönbség, levén mind a kettő «igen perserverans»* saját hitében, mégis mindig azon panaszkodott, hogy nincs «jó confidentia» köztük, s mindig tett annak helyreállítására újabb-újabb ajánlatokat. Midőn a fejedelem egyik ügynöke, Bogády András (1640 decz.), nála megfordúlt, előhozta a katholicusok erdélyi üldöztetését, mely neki «nagy botránkozására van» s ajánlja «annak távoztatását», égyúttal kárhoztatta a magyarországi protestansok magatartását, kik daczolnak intézkedéseivel. «Ha mediumot nem találunk,» – izente a fejedelemnek – «religióstól elveszítjük a hazát». Ilyen alapon confidentia csakugyan nem jöhetett köztök létre, hanem csak válaszokban és viszonválaszokban fölolvadó recriminatio, üres feleselés, melynek nem volt más czélja, mint az, hogy egyik a másikra hárítsa az elkerűlhetetlen összeütközés odiumát.
Kornis Zsigmondnak, Papmező, 1642 szept. 13-án írt levele Kassayhoz: «Lónyay Zsigmonddal… semmit hasznosabbat nem találhatánk az megmaradásra, mint azt, ha ezt a két méltóságos nagy embert… megegyeztethetnék… mondottam vala, hogy ezt a mi kglmes urunk már két ízben is igen haszontalanúl próbálta, de az minémű ellenkezők természetik, majd mintegy lehetetlenséget látok benne; már az religiójokban is különböznek, abban penig mindenik igen perseverans; a mostani időben az ellenkező religióbeli atyafiak, úgy látom, oly szörnyű gyűlölséget viselnek egymáshoz, csaknem mint az természet szerént való ellenségihez.» Történeti Lapok. 1876. évf. 323. l.
De a hang mind érdesebbé, a szóváltás mind élesebbé lett, mert mindenik a másikban kereste a hibát. «Én csak ilyen dologtól félek,» – írá Rákóczynak egy felsővidéki megbízottja – «vígan telepedtek meg az mi eleink, vígan és könnyen el is fogjuk veszteni, bizonynyal írhatom».* Voltak Rákóczynak is pillanatai, mikor sötétnek látta a jövőt. «Ó szegény édes hazám s nemzetem» – írá egy elkeseredett perczében – «bizony igen megkevesednek igaz fiaid; az kik vannak, húznak, vonsznak, pusztítnak, az tolvajokkal, prédálókkal sanyargattatnak, nemhogy oltalmaznának, de magok elviszik s nyitnak útat veszedelmedre. Alacsony, részeges, ki maga hasznakereső tisztekre szorúltál, ki szabadságodat rontja, mivel mást féltvén, azonban ha nyomorgattatol s vonszoltatol az töröktől is: az nagy irgalmú isten szánja meg ügyedet s találjon módon jobb állapotodra. Amen.»*
Usz István, 1641 május 10-iki levele Rákóczyhoz. Orsz. lt.
«26. Julii, 1641. Kolosmonostor.», Rákóczy hátirata Nyáry István Kassa 1641 jul. 22-én kelt levelére. Orsz. lt.
Hátha a világ rossz, annak a fejedelem az oka, hirdette Esterházy: ő fogja a törököt az ország nyakára hozni, mindenért ő a felelős. Maga is érzi ezt s ha azt hiszi, hogy biztonságban van, ez nem egyéb, mint «consolatio trementium».*
Jancsovith, Pozsony, 1641 aug. 6-iki levele Bogádyhoz. U. o.
Nem az volt: Esterházy tévedett. Egy kis meghasonlás önmagával, okozta Rákóczy sötét világnézletét. A váradi kapitány megismerkedett Báthory Zsófiával s az ismeretség vége mély és igaz szerelem lett. A leány gazdag, fejedelmi család sarja volt – de katholicus. Ez a valláskülönbség keserítette el Rákóczyt, ki gyöngélkedése miatt épen ez időben a szokottnál is nyomottabb kedélyű volt;* mert azzal, a mi országában mindennapi dolog volt, a vegyes házassággal, ő sehogy sem tudott megbarátkozni. Hát hogy ne lett volna elkeseredve, mikor az ifjak szerelme győzött aggályain s ő kénytelen volt beleegyezni, hogy (1641 nyarán) jegyet váltsanak, bár azzal a kikötéssel, hogy a menyasszony esküvő előtt át fog férje vallására térni.
1640-ben s különösen 1641-ben sokat tárgyalt egy Pozsonyból szerződtetendő állandó udvari orvos érdekében. L. Bogády, 1641 márczius 15-iki, Jancsovith, Pozsony, márcz. 21-iki s apr. 7-iki s Egri István, Pozsony, 1641 aug. 21-iki leveleit. U. o.
Ha a lelkiekben voltak is aggodalmai Rákóczynak, ez az eljegyzés mégis háza vagyonának és hatalmának megnövekedését jelentette. Föltünést keltett mindenfelé, különösen magyarországi körökben s befolyással volt egy keletkező polemiának élesítésére. Az első, melyről tudomásunk van, egy 1635-ben Debreczenben megjelent «gyűlölséget szerző Calendarium»,* mely valószínűleg confiscáltatott. A második Esterházy udvari papjának, Hajnal Mátyásnak munkája. «Kitett czégér» czím alatt 1640-ben válasz a Rákóczy-fiúk confirmálása alkalmából megjelent «Csecsemő keresztyén»-re. Erre Keresztury válaszolt a «Felserdűlt keresztyén»-nel. Függetlenűl ettől a polemiától, a fejedelemasszony «Mózes és a próféták» czím alatt 1641-ben egy anthologiát tett közzé, melynek megjelenése arra az időre esik, midőn a váradi kapitány és Báthory Zsófia már jegyben jártak.
Esterházy, 1635 nov. 29-én kelt emlékiratának 17-ik pontja említi. Erdélyi Orsz. Emlékek, IX. köt. 441. l. Erről a könyvről emlékszik meg Esterházy Miklós 1642 máj. 25-iki levelében: «Ám nem régen is nyomtatának Debreczenben egy rossz könyvecskét ki; rakva gyalázatos, gyűlölködő káromkodásokkal az is, amint im ebben a rút, mocskos Talióban is egyebet nem látunk.» Magyar Könyvszemle, 1891. évf. 226. l.
A fejérvári és nagyszombati theologusok már úgy is harczban állottak egymással: ez a könyv olaj volt a tűzre. Bármilyen ártatlan dolog is egy anthologia magában, de ennek a közlő neve adott fontosságot. A jezsuiták kolosmonostori háza folytonosan kimerítő jelentéseket küldött az erdélyi viszonyokról, úgy hogy ott igen jól ismerték a fejérvári udvart s környezetét. Nem sokára azután 1642 elején «Nova Transilvanica» czím alatt egy gúnyírat jelent meg a fejedelmi házról, teli élczekkel, gúnyolódással. Olvasták, nevettek rajta az emberek, de sokan megbotránkoztak. «Botthyány uram szemtől-szembe minap extra ordinarián szidogatott meg érte rútúl egy papot, hogy ha ő dolga az írás».* Rákóczyt annyival kellemetlenebbűl érinté a dolog, mert épen akkor választotta meg az országgyűlés idősebb fiát, Györgyöt, a váradi kapitányt (1642 február 16.) a fejedelem utódjává; de a mi még inkább bántotta, az nejének meghurczolása volt. Rákóczy gyanakodott, hogy az erdélyi jezsuiták keze benne van a dologban s elkeseredetten sürgette a császárnál, Esterházynál diplomacziai jegyzékekkel, hogy a szerző nevét kitudják. Zavarólag hatott a tárgyalásokra, hogy Keresztury «Talio» czím alatt épen olyan mocskos választ adott ki, de Rákóczy ezt azért is elkoboztatta, mivel már lépéseket tett, hogy a szerző nevét kitudják. Ennek pedig akarva nem akarva, eleget kelle tenni, hogy a fejedelem gyanúját elfordítsák a monostori jezsuitákról s szokatlanúl rövid idő alatt megírták (aug. 12.), hogy a szerző Széchenyi György esztergomi kanonok, tehát olyan ember, ki fölött neki nincs hatalma. Rákóczynak el kellett hinnie, hogy nem a monostori jezsuiták, hanem egy az erdélyi viszonyokkal ismeretlen ember írta – ki többet a sajtó alá rendezésnél aligha tehetett,* de a ki ilyen módon az egész felelősséget magára vállalván, a monostori jezsuitákat minden további háborgatástól megmentette.
Rákóczy, 1642 aprilis 5-iki levele Kassayhoz. Tört. Lapok, 1876. évfolyam 306. l.
Lásd. ILLÉSSY JÁNOS derék czikkét Könyvszemle, 1891. évf. 220. s köv. ll. Történeti Lapok, 1876. Rákóczy levelezése Kassayval.
Ezzel ez a kényes ügy befejezést nyert.
Hanem a váradi kapitánynak megválasztatása a fejedelem utódjává mégis bántotta Esterházyt. Csodálkozását fejezte ki, hogy az oly «véletlenűl» jött. «Intimálni kellett volna előre a császárt» – izente Rákóczynak, s figyelmeztette, hogy a töröknek ne higyjen. Ez azonban a török részéről már meg volt nyugtatva: a lejárt béke csak nemrég újíttatott meg Szőnyben.
De minthogy ez év derekán a császár országgyűlést hirdetett, attól pedig, hogy a jogaikban sértett protestans rendek egy csomó sérelemmel fognak föllépni, tartott Esterházy: szerette volna ezeknek a recriminatióknak előre elvenni az élét. E czélból Rákóczynak ismét ajánlotta a kibékűlést a status quo alapján, úgy hogy az országgyűlésen a vallás-vita teljesen tétessék le, az eddig elfoglalt egyházak a mostani birtokos kezében maradván.* Ezt a kibékűlési tervet Rákóczy nem vette komolyan. «Úgy értjük» – írá Kassaynak – «palatinus uram (az országgyűlésen) kifakasztotta volna, hogysem mint ő Felsége az religiónak szabados exercitiumját megengedje, készebb ellenni Magyarország nélkűl».
Történeti Lapok, u. o. 307. lap.
Nem sokkal utóbb – 1643 február 3-án – Fejérvártt ifj. Rákóczy György megesküdött Báthory Zsófiával. Megtörtént nem sokkal utóbb a fejedelemnek az a másik kívánsága is, hogy a fiatal asszony áttért férje vallására, s az úrvacsorát is felvette.
