IV. Érintkezések a svédekkel, Francziaorzsággal. Bisterfeld. Rebenstock Fejérvárt.
IV. Érintkezések a svédekkel, Francziaorzsággal. Bisterfeld. Rebenstock Fejérvárt.
AZT A Jehovát, azt az ő kegyelmes Istenét, kihez soha nem emelte fohászát meghallgatatlanúl, híven, kitartással szolgálta Rákóczy. Nemcsak azzal szolgálta, hogy a maga uradalmaiban, hol ő volt a patronus, kitünő karban tartotta a templomokat, iskolákat, ispotályokat, szegényházakat, s abban az országban, melynek uralkodója volt, és abban is, mely hatalmi körén kívűl esett, Magyarországon az egyházakat harangokkal, az Úr asztalát egyházi arany s ezüst edényekkel látta el:* fölfogta és folytatta Bethlen Gábor merész tervét, hogy egyházának ezer és ezer új hívet nyerjen meg: az oláhokat.
Az Országos levéltárban, Rákóczy levelezése tisztjeivel, papjaival, az uradalmi igazgatókkal.
Bethlen a konstantinápolyi patriarchát, Kyrillost, megnyerte ennek a tervnek, ki e miatt, mint kálvinista patriarcha, sok üldözésnek volt kitéve s végre is száműzetésben halt meg. Annak folytatása ily módon lehetetlenné válván, Rákóczy másképen fogott a dologhoz. Ő az oláhokat meg akarta nyerni a protestans vallásnak, még pedig határozottan a térítés munkájával. E részben is Bethlen nyomdokin akart haladni, ki az Új Testamentumot lefordíttatá oláh nyelvre. Az oláh egyházakat görög szláv metropoliták igazgatták, maga a liturgia szláv volt, s szláv az egész egyházi élet. De a protestantismusnak egyik alapföltétele, hogy a nemzet nyelve legyen az egyháznak is nyelve, s hogy ez az oláhoknál is lehető legyen, Rákóczy 1641-ben Gyula-Fejérvártt egy e czélra fölállított nyomdával kinyomatta az oláh Bibliát s 1642-ben az oláh kálvinista kátét.* Egy 1643-ban összehívott zsinat Jovuti Ilyés metropolitát hivatalából elmozdítván, s helyébe Simonovitz Istvánt választván, a fejedelem (1643 okt. 10-én kiadott) diplomával ezt megerősítette, oly föltétel alatt, hogy az isteni tisztelet s a hitoktatás román nyelven történjék, évenkint zsinat tartassék, peres kérdésekben a református püspök döntsön. Ily módon készítette elő az oláhok áttérését. Törekvéseinek lett eredménye. Több egyházba behozatott az oláh kálvinista ritus s ezek a kálvinista püspök alá rendeltettek. Másfelől a törvényhozás által a nép erkölcseinek javításán is munkált: eltiltotta a házasodást leányrablás útján (1642.), a házasfelek egyszerű elválasztását pópák által (1639.) s határt szabott a pópák zsarolásainak, nemcsak Erdélyben, hanem egyik nagy kiterjedésű magyarországi uradalmában, Munkácson is, melynek jobbágyai többnyire görögvallású ruthénekből állottak. Egy zsaroló vladikájokat (püspököt) Tarassovics Vazult elfogatta. A vladikának kinevezése, elmozdítása a földes úrtól függött, s az egészen az ő fenhatósága alá volt vetve. Tarassovics csak félig érezte magát magyarországi alattvalónak: zsarolta népét, illetéktelenűl dézsmát vont rajtok, s a hol ezt megtagadták, azt a falut kiátkozta, azután összeharácsolt pénzét Lengyelországba szállította s maga mellett hazafiak helyett lengyel papokat és tanítókat tartott. A dologból feltűnést keltő per lett. A fejedelem ellensége, Homonnay, vette azt kezébe, s a császár is beleelegyeledett. A vladika kiszabadulta után Bécsbe menekült s ott «hitit megváltoztatta» – azaz katholizált (1642). Ezzel az ügy befejezést nyert.*
Igen tanúlságos és nagybecsű dolgozat MOLDOVÁN czikke: «A reformatio hatása a román népre Erdélyben». Budapesti Szemle. 1890 jul.–aug. füzet. Családi Levelezés 239. l. 1644 aug. 27. írja nejének: «az mely oláh pap az Új-Testamentumot oláh nyelvre fordította, adat 50 frtot neki posztót egy dolmánynak valót, de ezt is püspök uram kezében adasd édesem». 229. l.
LEHÓCZKY T.: Munkácsi püspökök sorsa. Tört. Tár. 1887. III. 130. l. Tarassovics Basil fogsága. U. o. 1884. 673. l.
Nem hagyta félben az unitariusok ellen Bisterfeld által kezdett irodalmi polemiát sem. Kolozsvártt 1641-ben (junius 10.) vitatkozást tartatott a szentháromság kérdése fölött, Feleji Katona István és Csanády Pál közt, melyben maga egész családjával részt vett. De ez gyönge zsinat volt, mert Csanádyn kívűl az unitariusok csak mestereiket küldték el; irodalmilag azonban Geleji két rendkívűl vaskos munkáját, a «Titkok titká»-t s a «Válság titká»-t eredményezé, melyek a fejedelem költségén láttak világot.
Az udvari schola Fejérvártt megszűnt ugyan, de magával az iskolával továbbra is fönnállt a «nemesek scholája». Egy ilyen nemesi scholát Patakon is állított föl, de az eleinte nem sikerűlt. Egyik alumnusát, Bényey Jánost nevezte ki annak tanárává, ki (1637.) harminczöt nemes ifjat vett a keze alá. Egy év se kellett hozzá, hogy a nemes ifjak nagy része elszéledjen; mindössze nyolcz maradt kezén. Maga Bényey ezt a rendszernek rótta föl, mely a növendékekből nem nevel patronusokat az iskoláknak; de Rákóczy az ő elégtelenségének tulajdonítá. «Lám Fejérvárott» – irá Rákóczy – «valamennyi nemes ember Erdélben vagyon, nem az ott való scholában, hanem Keresztury keze alatt tanúltak. Inkább arra kell már jó dajkája az eklezsiának, úgy is láttuk, akárki hol tanúljon, de ha jó conscientiája nem lenne, kevés tekinteti leszen arra, hol tanult.»* A következő évben már Tolnay Jánost állította be az iskolába, melyet ez évben Valeriusnak s később (1642.) Tolnay Jánosnak halálával nagyobb veszteség ért. Tolnay István ellen is sok volt a panasz: a nemes ifjak tanításával ő sem tudott eredményt fölmutatni.* Hanem hogy iskoláiban mindig legyenek külföldön képzett tanárok, a Patakon s Fejérvárt végzett ifjak közűl állandóan küldött Hollandiába alumnusokat, s a legjobbakat ezen iskoláknál alkalmazta. «Mi megvalljuk,» – írá keresztyén megalázkodással – «kevesebbet cselekedénk annál, az mint cselekednünk kell s magunk is akaránk, de az keveset is jó szívből s kész akarattal cselekeszszük».*
Bényeynek 1638 végén Rákóczyhoz intézett folyamodása, s Rákóczynak erre tett megjegyzései, 1639 jan. 6. Orsz. lt.
Miskolczi P. István esperes és liszkai lelkész, 1642 apr. 4., 23., 29., aug. 8. és nov. 18-án írt levelei a fejedelemhez, melyekben Tolnay János elmozdításáért folyamodnak, de eredménytelenűl. Épen a fejedelemasszony ottléte alatt tört ki a harcz. «Onnan következhetett az is, hogy az Logica dolgából is nem az inspectorok tetszésén jártanak az mesterek, hanem asszonyunknak ő ngának itt künn létében ment az Logica dolga. Az mely káron való búsulása nem kicsiny oka lehetett Tolnay István elméjének bontakozásának és guttaütésének is, az mint maga is megvallotta, hogy bizony megüti a gutta.» Az apr. 23-iki levél.
Rákóczy jegyzete Tolnay utolsó, 1642 apr. 5-én írt levelére. Prot. Egyh. és Isk. Lapok. 1875. 1514. l.
Úgy volt. A mit tett, erős meggyőződéssel, jó akarattal tette. Kivált a hol maga vagy országa érdeke megkívánta, az áldozattól sem rettent vissza. És mégis, ha a társadalmi viszonyok emelésére, az ipar fejlesztésére többet nem tehetett, ha építészeket, mérnököket, gépészeket külföldről kellett hozatnia s szeretett magyarjai közűl csak jó theologusok és jó jogászok teltek ki: ezért mulasztás nem terheli őt. Nem úszhatott korának áramlatával szembe. Hiszen a külföldről behozott szakemberek fiai, a mint atyjok megnyerte a honfiúsítást, szakítottak ezek pályájával – s lettek magyar nemesekké. Egy tankönyvben, mely az iskolákban el volt terjedve, meg van ennek az oka mondva: «Magyarországon ennek a regulának (t. i. a regula societatisnak) igen nagy haszna nincsen, mert az magyarok igen kemény nyakúak és az fizetést restellik».* Ha ő lázasan építtetett uradalmaiban, ha ő maga készíttetett ágyúkat, fegyvereket, puskaport, ha gondoskodott, hogy fényes fejérvári palotája mellett, a vár harmadik udvarának kapuja mellett, külön országháza emeltessék, melybe «szép kőorsós, folyósós grádicson» jártak föl, melyben az első ülést 1642 május 8-án tartották, s azon kívűl külön terem volt a törvénykezés számára:* példája nem talált utánzókra. Maradt mindenütt minden a réginél.
Magyar Arithmetica, azaz Számvetés Tudománya. Kolozsvártt, 1591.
SZALÁRDY, Siralmas Krónika, 245. l. Erd. Orsz. Eml. X. k. 70. l.
Hanem annyi bizonyos, hogy ezt a világtól elmaradt országot, melyről nehány évvel halála után megdöbbentő képet fest egy külföldi tudós,* példás rendben tudta tartani. Mondhatni államrendőrsége is volt, melynek ő volt a főnöke; igaz: szigorú, kemény főnöke. Magyarország hangulatáról jobban volt értesülve, mint a császár. Eszes, tehetséges ügynökei voltak mindenfelé, kik mindent pontosan, gyorsan megírtak. Nem titokban, hanem nyilván; előkelő magyar nemesek: Klobusiczky, Jancsovits, Barna, Máriássy, Szentpétery, Usz, Patay s egész sereg, kik meggyőződésből voltak hívei. Azután uradalmai igazgatói, tisztjei gazdasági tudósítások mellett politikai dolgokra is kiterjednek s ő ezeket a leveleket nemcsak olvasta, hanem széljegyzetekkel is ellátta, melyekből elkészítették a választ, s még ezeket is utóiratokkal látta el. Esterházyval minden fontosabb politikai esemény felszínre kerülése alkalmával, levelekben egész polemiákat folytatott; Bethlen Istvánnal s megbízottjai közűl Chernellel, Mednyánszkyval a napi kérdéseket behatóan tárgyalta. Erdélyben a közügyigazgató járt kezére, a ki amint valahol valamely törvényellenes mozgalomnak vagy ellenséges nyilatkozatnak hírét vette, azonnal elrendelte az esketést, a tanúvallatást; ott voltak a fiscalis uradalmak kapitányai, a harminczadosok, a két Oláhországba kivezető szoros útak tisztjei, kik mind erős hittel voltak kötelesek pontos jelentéseket terjeszteni hozzá. Ily módon mindig mindenről jól levén értesülve, módjában volt a támadható veszélyt csírájában elfojtani. S mint országában, uradalmaiban is minden az ő kezébe folyt össze, még a termény-eladásokat is, a kereskedést ménnel, ökrökkel ő vezette. Csak egy szenvedélye volt: a vadászat. A hol csak jó kopónak, agárnak hírét hallotta, fölkutatta s megszerezte, többnyire Lengyelországból, Kurlandból, s még ezeket is jegyzékbe vétette.
A Gentis Felicitas COMENIUS-tól.
Valóban senki kortársai közűl – Esterházyt sem véve ki, ki hasonlag rengeteg sokat írt – nálánál munkásabb, tevékenyebb életet nem folytatott. Az a pontosság, melylyel teendőit, az a gond, melylyel fizetéseit előre megszabta, tette lehetővé, hogy midőn eljött az ideje, országa minden megterheltetése nélkűl léphetett be a harmincz éves háború küzdelmeibe.
A hosszú várakozás nem fárasztotta ki, s többszörös csalódása nem kedvetlenítette el. Egész lelkesedéssel ír leveleiben a harmincz éves háborúban beállott fordulatról, mely akkor következett be, mikor már minden elveszettnek látszott. A fordulatot Torstensonnak fővezérré kineveztetése idézte elő; egy beteges, a csúz által megtört embernek, ki járni sem tudott, hanem nyugágyon hordozták szét a táborban, de ki Gusztáv Adolf iskolájában növekedve, ennek hagyományait eleveníté föl. Rövid idő alatt új szellemet öntött a seregbe. Az operatiót 1642 tavaszán kezdte meg. Egyenesen Sziléziának tartott, megverte a császár hadait, vezérét elfogta, azután Morvaországba nyomúlt s Olmützöt elfoglalta. Ide érve, fölvette a régi tervet, hogy az erdélyi fejedelemmel közösen működjék a császár ellen, s lovas ezredeseit, Dörfflinget és Plettenberget (jul. 23.) Lengyelországon át Erdélybe küldé, hogy a rég megszakadt alkudozások fonalát vegyék föl. Aug. 6-án már Gyula-Fejérvártt voltak s Bisterfeld rokona, Widerstein kíséretében magokkal vitték a svéd-franczia koronák s Erdély között kötendő szövetség tervét.* De daczára a breitenfeldi fényes diadalnak (nov. 2.), a tárgyalások megszakadtak. Mert Torstenson még nem kapta meg a svéd korona fölhatalmazását a szövetség megkötésére s Rákóczy megbízottját üres biztatásokkal küldte vissza (deczember 20.).
Torstenson utasítása megjelent Tört. Tár. 1892. évf. 592. l. Ugyanott a többi irományok.
Mire a svéd korona fölhatalmazása (decz. 10-éről) megérkezett,* már Torstenson Sziléziában volt. Ő egy svéd nemestől, Nolde-tól, levelet küldött Rákóczynak, melyben «igaz szavára s lovag parolájára» fogadja, hogy a királyné az ő pontozatait meg fogja erősítni. De Rákóczynak arra, hogy támadást kezdjen a császár ellen, nem volt elég «ezen assecuratoria formájú missilis levél», mert ő országokkal akar confederálni, «ki nem egy személyből s házi cselédből áll»; ragaszkodott azon többször kifejtett kívánatához, hogy táborba szállását a szövetség megkötése előzze meg. Ennek megkötését maga is siettetni akarván, belenyugodott abba, hogy egyelőre csak maga a svéd korona állítsa ki a diplomát. Így is nehéz kívánat volt ez, mert a harcztértől messze volt Stockholm a királyné s államtanács székhelye, a harcztér is megváltozott s most Torstenson két, kellő fölhatalmazással ellátott követet, Rebenstockot és az erdélyi származású Orebayt küldte Fejérvárra, kik a svéd vezér, mint a királyné meghatalmazottja által megerősített pontokat magukkal vitték.
Ugyanott megvannak a svéd korona tárgyalásai a vegyes pontok fölött.
Rebenstock aug. elején érkezett Fejérvárra. Ez annyit jelentett, hogy a dolognak el kell dőlni. Annyi bizonyos, hogy Rákóczy szívvel-lélekkel óhajtotta a szövetség megkötését. Uralkodása első éve óta kitartással munkált azon; de most, czélja elérésének küszöbén, még egyszer fontolóra vette lépésének minden következményét. Emlékiratokat készíttetett a függő kérdésekről, a protestáns sérelmekről, a magyarországi megyék állapotáról, s az ügyek jogi oldaláról: ha vajjon lelkiismerete sérelme nélkűl szövetkezhetik-e a császár ellenségeivel? Mert volt udvarában egy áramlat, mely annak ellene dolgozott; nem egyesenesen, nem szembeszállva akaratával, hanem mérséklőleg, figyelmeztetve a nehézségekre. Kassay, az öreg, beteges korlátnok, ellene volt minden koczkázatnak s egy jóakaratú, bizalmas tanács sokszor habozóvá tette a fejedelmet. De most már el volt vetve a koczka, még csak az volt hátra, hogy saját lelkiismeretével is tisztába jőjjön. Legbizalmasabb embereit – az egy unitarius Szentpály kivételével mind reformáltakat – értekezletre hívta Deésre, hova Radzivil Janusius herczeg követe is megérkezett s a hol Rebenstockkal megkezdte a tárgyalásokat. Papjai nem voltak ott, ezeknek Fejérvárra írt. Elmondott nekik mindent őszintén. Van nehány százezer forintja, 25,000 embere, «de ki mondaná elégségét ezeknek ily nagy dolgok végbenvitelére?» A statusok közt sincs egyetértés: soknak nem fáj «az isten dicsőségének kára». Magyarországról is hívják, bár nem sokan, mert többeket a félelem tart vissza. Nincs más oka a fegyverfogásra Isten dicsőségénél s hazája szabadságánál, «az ki Magyarországban már annyira opprimáltatni kezdetett, hogy ha Isten oltalmazót nem támaszt neki, rövid időn oda leszen». S vége lesz neki is; ha a császár legyőzi a confoederatusokat, rögtön ellene fordúl, s ha békével végezi be és abba ő nem lesz befoglalva, akkor is ellene fordúl.
A három egyházi férfiú, kiknek votumait kikérte, Geleji, Bisterfeld, Medgyesi, buzdította. «Mi, kegyelmes urunk, az Istent úgy meg nem kérdhetjük róla, mint az régi próféták, hanem a jelekből tehetünk csak ítéletet, hogy Nagyságodat Isten hívja, melyeket Nagyságod jobban tud nálunknál. Nagyságod benne már hátra nem állhat, mert úgy Nagyságod azt a heroicus spiritust és divinus instinctust, melyet magában érez, erőszakosan megfojtaná.»*
Rákóczynak, Deés, aug. 31-iki, Segesvár, szept. 13-iki, Gelejinek, Bisterfeldnek s Medgyesinek aug. 30-iki és szept. 1-jei leveleik. Orsz. lt. Rákóczy-osztály.
Nem is akarta elnyomni; nejét Patakra küldte, hogy a felsőmagyarországi hangulatról tájékozást szerezzen; a váradi kapitánynak meghagyta, hogy székhelyét még csak vadászat kedvéért se hagyja el, s a támadásra megtette az előkészűleteket. Kassaynak ez a dolog sehogy sem tetszett. Hogy meg nem akadályozhatja, azt látta, de legalább vontatni akarta a kitörést. Ismerte fejedelmének aggodalmaskodó természetét s mindig újabb-újabb nehézségeket hozott föl, melyeknek elhárítását ajánlotta. Kettőre fektetett nagy súlyt: küldje be Torstenson a svéd korona fölhatalmazását, hogy ő jogosítva van megkötni a szerződést Rákóczyval, s szerezzen biztos értesítést a fejedelem, hogy a franczia követ a portán kieszközölte-e az engedélyt a támadásra? Ez utóbbira rossz válasz jött: a franczia követ elmulasztotta megtenni a szükséges lépéseket, s mulasztását azzal mentette, hogy az uralkodó, kitől megbízása volt, meghalván, az új uralkodó, XIV. Lajos, erre vonatkozó utasítást nem küldött neki.
Bisterfeld és Medgyesi aláirása.*
Geleji, Bisterfeld, Medgyesi, Fejérvár 1643 szept. 1.
Pedig ha e helyett az értesítés helyett a várva-várt engedély jött volna meg, Rákóczy megkezdte volna a támadást. Már készen állott tízezer lovasa, kiket Torstensonhoz akart küldeni, oly megbízással, hogy fele ott maradjon, fele pedig háromezer német gyaloggal jőjjön vissza. Ez most természetesen elmaradt: a Rebenstockkal folytatott diplomacziai küzdelemben Kassay maradt győztes. «Úgy dolgozik ez az oktalan ember,» – írá a svéd egy, a fejedelemhez benyújtott emlékiratában – «mintha fogadott ausztriai residens volna: Erdélynek akkor se árthatna többet».
Most Rákóczy (október derekán) összehívta az ország rendeit s azt a kérdést vetette föl: megvárja-e a támadással a portai engedélyt, vagy elegendő lesz-e az egyszerű biztosítás is, hogy a török azt nem fogja egyenesen ellenzeni? Már együtt voltak a rendek, midőn a császártól Kéry János bizalmas küzdetéssel hozzáérkezett. S a két ellenkező áramlat: Kassay és Kéry egyfelől, Rebenstock és Bisterfeld másfelől, ugyancsak hatalmasan dolgoztak. «Ez az átkozott Kassay» – írá Rebenstock – «éjjel-nappal kínozza a fejedelmet, hogy a munkát meggátolja». Kéry pedig bőségesen szórta az ígéreteket, hogy a császár Rákóczynak minden sérelmét orvosolni fogja.
I. Rákóczy György arczképe.
A küzdelem az interventio javára dőlt el. A svéd korona által Torstensonnak adott teljhatalom eredeti példánya megjött Fejérvárra, s a portáról is jött tudósítás: megértette a nagyvezír, hogy Rákóczy a Bethlen által bírt hét vármegyét vissza akarja foglalni, de gondolja meg, – irá – hogy sz. Demeter napja közel levén, segélyt a töröktől nem kaphat. Hiába olvasta ki Kassay ebből a fermánból a tagadó választ, a fejedelem nem kívánt többet. Kételyei, aggodalmai el voltak oszlatva. Kéryt azzal bocsátotta vissza a császárhoz: ő neki még nincs a svéddel és francziával a szövetsége, de ha a császár nem állítja helyre az ország szabadságát, meg fogja kötni. Csakugyan amint Kéry elhagyta Fejérvárt (nov. 16.), Rebenstockkal és Orbayval mint a svéd korona fölhatalmazottjaival, megkötötte a véd- és daczszövetséget III. Ferdinánd ellen, oly módon, hogy ez nem csak a svéd koronát, hanem a francziát s a többi szövetségeseket is kötelezi, kik erről rendes diplomát fognak kiállítni.
Mind a fejedelem, mind a biztosok külön diplomákat írtak alá. Az első hét pontban kötelezte magát, hogy a háborút a császár ellen ő is, utódai is fogják folytatni, a tábornokhoz az ország határszélére három ezer gyalogost küld, amint pedig ez a Tiszát átlépte, a tábornok ugyanannyi lovast bocsát rendelkezése alá; s ha a szövetségesek a béke megkötése után ujra megtámadtatnának, ő is megkezdi a háborút. A szövetségesek által kiállított frigylevél tíz pontban foglalta össze azok kötelezettségeit, megszabván, hogy azok a két protestáns felekezetet s a katholikusokat is pártfogásukba veszik, s a háború czéljáúl az 1608 óta elfoglalt templomok visszaszerzését tűzvén ki: de a szövetségesek Magyarországhoz soha semmi igényt sem fognak formálni. A fejedelem és családja, Erdély és Magyarország, valamint a fejedelem hívei az egyetemes békébe be fognak foglaltatni. Gondjuk lesz, hogy Erdély viszonya a törökhöz minden alakjában fentartassék. A szövetségek a fejedelemnek a háború első évében 200,000, a többiben 150,000 tallért fizetnek. Ha a fejedelem székét elvesztené, gondoskodnak fentartásáról.*
L. Okmánytár 104. s köv. ll. s a Rebenstock által kiállított diplomát Tört. Tár 1884. évf. 685. s köv. ll.
Érdekes és tanulságos két okmány ez, mely Rákóczy egész politikájára világot vet. Még a háborúban is, melyet a császár ellen kezdett, hű alattvalójának mutatta magát. Semmi mást nem akart, mint az 1608-iki kiegyezésnek érvényt szerezni. Követei a portára pénzzel és fölhatalmazással ellátva, már előbb elmentek, s most Rebenstock utánok indúlt, hogy ő is sürgesse az engedély megadását.
