V. Az 1644-iki háború.
V. Az 1644-iki háború.
AMITŐL Kassay tartott, a mit Bisterfeld esengve várt, bekövetkezett: a háború el volt határozva s a zord téli idő nem tartotta vissza Rákóczyt, hogy lázas gyorsasággal ne készítse elő a rögtöni támadást. Pedig egy téli hadjárat sok koczkázattal s még több nehézséggel járt. A személyes sérelmek egymagokban nem fejtik meg ezt a sietséget. «Mit csinál Kocsis György?» kérdezte Homonnay Kassán egyik bejárójától. «Ostort fon, melylyel Nagyságtokat összehajtja», válaszolt emez. Ellenségei – czélzással neje nevének első szótagjára – e gúnyneven beszéltek róla még alattvalói előtt is: de ő az ostort nem ezek megfenyítésére fonta, mert tudta, hogy a szószátyárok száját semmivel sem lehet bedugni. Elég volt neki az egyszeri megtréfáltatás, mikor a «Nova Transilvanica» szerzőjének Szechényit nevezték meg: ezt a komédiát nem akarta új kiadásban ismételtetni. «Az isten dicsősége, anyaszentegyházának elnyomatása s hazája szabadságának drága volta izgatta és kényszerítette a nekik való szolgálatra», de azt a lázas készülődést még az sem fejti meg, mert biztosra vehette, hogy a császár tavaszszal sem fog több ellenállást kifejthetni, mint most. Rebenstock, Konstantinápolyból az engedélylyel hazatérve «ütötte a meleg vasat,»* de már akkor, mielőtt egy svéd katonát vagy franczia tallért látott volna, minden folyamatba volt téve, hogy azonnal indulhasson.
1644 jan. 16-iki levele: «dass Eise ist zu schmieden weil es warm ist». (Régi szerint jan. 6.)
Ez a készülődés akkorra esik, mikor a háborúba beleúnt világ minden áron békét óhajtott. A biztosokat a hadakozó felek már 1642-ben kinevezték, sőt a tárgyalások helyeit is meghatározták. De csak 1643-ban kezdtek komolyabban beszélni a dologról s ez év őszén már a követek is útnak indúltak Münster és Osnabrück felé. Hogy ezek aztán olyan időpazarlást visznek véghez, azt előre nem lehetett látni, Rákóczy pedig sietett megszerezni magának a jogczímet, hogy ebbe a békébe ő is befoglaltassék. Meg volt győződve, hogy egyedűl ezen az úton biztosíthatja jövendőre nemcsak esetleges vívmányait, hanem azt is, mi most kezén van: mi vár rá, kérdezte a püspöktől, ha a békét megkötik a nélkűl, hogy őtet abba befoglalnák – mikor ő a török közé nem futhat, a lengyelt oltalomra nem hívhatja, s a császár hitében nem bízhat? Szíve mélyéből kérte Kassayt, hogy «olyan tanácsot adjon, hogy Isten se keresse meg lelkén, nemzete se átkozhassa koporsóját s gyermekei se nézzék idegen szemmel az ő unokáit a rossz tanácsadása miatt szenvedhető károkért.» Jó tanácsnak pedig csak azt tartotta, mely őt a szövetségesek táborába vezeti. Kassaynak is ehez kellett alkalmazkodni.
Végre, mikor már indulásra készen állt s az országgyűlés is megszavazta a háborút (jan. 8.), írt Torstensonnak, hogy ő a szövetkezés feltételeinek eleget tett, most már rajta a sor, hogy ő is hajtsa végre az őt illető pontokat: azaz küldje el a pénzt s a katonákat. Csakhogy Torstensonnak ehez nem volt módja: ő már útban volt Csehországból Dánia felé. A svéd és franczia szövetség megbénítására s egy hármas szövetség létrehozására tárgyalások folytak a császár, Dánia és Lengyelország közt, melynek titka elárultatván, a svéd korona elhatározta megelőzni a dánok támadását s Torstensont hadaival visszaparancsolta, hogy Holsteint és Jütlandot borítsa el. Rákóczynak sejtelme sem volt arról, hogy mikor ő a szövetséglevelet aláírja, a svéd tábor az Oderát lépi át, aztán mikor a porta megadja a támadásra az engedélyt, szövetségese Morvaország helyett Holsteint szállja meg s hogy ilyen módon a császár ellen folytatandó hadjárat egész terhe az ő vállaira fog nehezedni. Csak annyit tudott, hogy a lengyel király épen úgy mint 1619-ben, most is hadat akar ellene küldeni – a mi pedig, mint Torstensont figyelmeztette, a Svéd- és Lengyelország közt kötött béke egyik pontjának megsértése volna.*
Jan. 12-iki levele. Tört. Tár, 1892. 610. l.
Az egész hármas szövetség tervét Torstenson előnyomulása meghiusítá s most már csak olyanforma diversioról lehetett szó, mint Bethlen idejében a Homonnaié. Azt most Csáky István akarta előkészíteni, kit nemsokára, nehezebb idők tekintetbe vételével, Forgács Ádám helyett, kassai kapitánynyá neveztek ki. Mert egyelőre magának Magyarországnak kellett volna Rákóczyt útjában feltartóztatni, miután a császár Gallast, németországi hadai főparancsnokát, a dán király megsegélésére rendelte ki. De Felső-Magyarország várva-várta Rákóczyt s Esterházy kész hadak helyett csak intő, dorgáló, feddő leveleket küldhetett Rákóczy táborába.
Másfél éven át, míg ez a hadjárat tartott, egymást követték az intő levelek Rákóczyhoz, ki legsürgősebb dolgai között is talált időt azokra megfelelni. Sem a leveleknek, sem a válaszoknak nem az volt a czélja, hogy egymást capacitálják: mind a kettő az ország közvéleményére akart hatni, aminthogy a nádor ki is nyomatta azokat két kiadásban is, s a fejedelem is elkészíttette sajtó alá válaszait, de a dolgok fordulata feleslegessé tette a közzétételt. Arról azonban, hogy válaszai kéziratban minden körbe eljussanak, kellően gondoskodott.
Esterházy Miklós aláirása.*
1640 május 32.
Egykorú olajfestményről. (Bubics Zs. püspök szivességéből.)*
A fraknói kincstárban levő olajfestményről Bubics Zsigmond püspök úr volt szíves lefényképeztetni.
Ezekben a levelekben ki van fejtve mindkettőnek a viszonyokkal szemben elfoglalt álláspontja. A két nagy magyar államférfiú utolsó és legnagyobb tollharca ez. Erős meggyőződése volt mindeniknek, hogy neki van igaza. Csak a catholicismus és a mit ez képvisel, a császár, a német birodalom segélye mentheti fel Magyarországot a török igája alól, azért mindent, mi ennek útját állja, el kell láb alól mozdítani: ez volt a nádor meggyőződése, ez minden tetteinek rugója. De hogy a bécsi béke minden vívmánya, az alkotmány, a vallásszabadság áldozatúl nem estek, mint Csehországban, s hogy a confiscatiók mint itt, nem juttatták koldusbotra a nemzet egyik felét: ezt Erdélynek lehet köszönni, ezt foglalta magában Rákóczy felelete a nádor hozzá intézett kérdésére: «mi igazgatása itt Magyarországon neki, mint egy privatus úrnak?» Annyival több mint Bocskaynak, Bethlennek, hogy neki kell ezek alkotását megvédeni.
Ez a levelezés hű képét tárja fel előttünk az erős szenvedélyek által zaklatott kornak. A nádor heves támadása az elkeseredés kiméletlen hangján, maró gúnyja, melylyel szemére lobbantja, hogy ő és egyedül ő felelős mind azért a sok szenvedésért, mi az országot sújtja és sújtani fogja, a tényeknek és eshetőségeknek hatásos, néha megdöbbentő összeállítása – Rákóczynak sokkal higgadtabb válasza, melylyel bonczolja az eseményeket s megfordítva épen a nádorban keresi minden megtörténtnek az okát, az ő nyugodt elbeszélése, mely néha a szónoklat pathosáig emelkedik, a két ember polemiáját magosan az ephemer becsű politikai vitatkozások színvonala fölé emeli. Mert levelezésökben a legélesebb szemrehányás, a legmaróbb gúny sem lépi át azt a határt, mely a közeledés lehetőségét kizárná. Még nagy űr választja el őket egymástól – de gondosan kerülik, hogy az áthidalás lehetőségét el ne zárják. Hát hiszen mégis volt egy dolog, miben ők együtt éreztek – a közös haza szeretete, azé a hazáé, mely mindkettőjöké volt, s melynek mindketten – ha egymástól eltérő úton is – békéjét, biztosságát akarták visszaadni. Rákóczy még attól, mit el akart érni, messze állott. Nem ezek a válaszok a papír bombákra, hanem egy hosszú hadjárat diadalmas eredménye s az europai viszonyok kedvező alakulása vezettek a linczi békéhez.
Közel húsz év óta nem állottak egymással szemben erdélyi hadak és rendes császári katonaság: az olyan kisebb táborozások, mint a rakamázi, szalontai, bukuresti, egy nagy háborúhoz még csak jó előkészületi iskolának sem mondhatók. Szép és jó katonasággal rendelkezett a fejedelem, de ez csak ujoncz had volt. Az ő udvari serege még őrizte a Bethlen-féle hagyományokat, de már megritkultak azok sorai, kik a harmincz éves háborúban részt vettek. Voltak külföldi zsoldosai, tűzérsége a várakban, ezek már szagoltak puskaport. A hajdúk, a vármegyei hadak, lovasok és gyalogok, a mezei hadak: jó részt gyengén begyakorolt ujonczok.
Egy svéd katona, Rebenstoek, ki együtt volt a táborral, meglehetős éles bírálatot mond a magyar hadról: «a magyar nemzet, melynek ereje lovasságában áll, nem támadhatja meg a német hadat, ha az csak kevéssel is előnyösebb helyzetben van mint ő: aztán sem megkerülni, sem háta megett hagyni nem akarja az ellenséget; táborukat megerősítni s az ellenséggel szemben állást foglalni nem képesek: pedig veszedelmes dolog harczedzett sereggel szemben nyílt táborba szállani. Fogalmuk sincs róla, hogy a sereg élelmezéséről s raktárak felállításáról előre kell gondoskodni; fegyelmet, disciplinát nem igen tartanak. Ha csak kevés ideig is táboroznak egy helyben, saját terhük nyomja őket össze, mert az egész vidéket kiélik.* Jól tudta mindezt maga Rákóczy is, ki szemtanúja volt annak, hogyan képezte ki Bethlen Gábor az ilyen elemekből összeállított tábort olyan erővé, mely Wallensteinnal szemben is megállotta a sarat, s épen azért kötötte ki, hogy Torstenson egy hadtestet s tiszteket bocsásson az ő szolgálatába. Végre még is az ő hadserege kitünően használható anyag volt, a begyakorlás a svéd hadak mellett magától következett volna. Különösen a lovasságra várt szerep, melyet a svédek magok is várva-vártak: ezek soraiban is csakúgy, mint a császári hadak közt is, számos magyar és horvát zsoldos harczolt.* Saját hadaihoz, mely 2400 lovasból, ezer német muskatélyosból, ötezer székelyből s a rosszúl begyakorolt gyalog hajdúságból állt, Rákóczy még havasalföldi, moldvai és török hadakat is várt – de ezek jelentéktelen csapatokkal növelték erejét.
Rebenstock aug. 28-diki jelentése. Tört. Tár. 1892. évf. 619. l.
THALY KÁLMÁN barátom figyelmeztetett egy gobelinre, mely a kölni városház nagy termében van felfüggesztve, s egy tábori jelenetet ábrázol, melyben magyar harczosok is láthatók.
A kölni városházán levő gobelinről.*
A «Táborozás a harminczéves háború idejéből» czímű képünket a kölni városház nagy termében felfüggesztett gobelinről Cserna K. úr rajzolta le a cultusminiszterium megbízásából. A rajzot ezen képről (Szalay miniszteri tanácsos úr engedélyével) Cserna K. úr eszközölte.
Szathmár vára.
Istenbe vetett hittel, megindította három hadoszlopát. Az elsőt maga vezette Székelyhíd, a másodikat fia, Zsigmond, Nagy-Károly felé s a harmadikat Kemény, Szathmár ostromára. Jól tudta, hogy mindenütt tárt karokkal várják s csak ez utóbbinál talál ellentállásra, melynek, német kapitány parancsnoksága alatt, nemcsak az volt a feladata, hogy Erdélyt szemmel tartsa, hanem hogy egy esetleges támadással szemben az erdélyi haderőt lekösse. A védelmi erő nélkűl maradt országot ugyanis a szathmári őrség könnyen megsarczoltathatta volna. Ezért, s hogy háta is fedezve legyen, a várat Rákóczynak még áldozatok árán is birtokába kellett vennie.
Ő és dandárai már jól eléhaladtak. Kálló (febr. 15.) őrsége feladta, s Felső-Magyarország városai is bejelentették meghódolásukat (márcz. 4.). Szathmár még mindig daczolt. De végre a megye, a város is sürgették a feladást s ez hosszas tárgyalás után, márczius 16-án, megtörtént. Az őrség, öt muskatélyos kivételével, szolgálatába állott.
Rákóczy ezalatt (febr. 19-én) «szép pompával» bevonult Patakra. Nem pihenni ment oda, hanem a legsürgősb intézkedések megtételére. A felhívást a városokhoz és megyékhez, melyben támadása indokait felsorolta, s biztatólag hivatkozott az idegen népekre, kiknek szívét Isten hozzájuk hajlította, még Kállóból kiadta, most (febr. 24-én) a «hadi szabályzatot» publikáltatta, mely az erdélyi s magyarországi hadaknak egyaránt irányadóul szolgált. Istenes magaviselet, tartózkodás káromkodástól, rablástól, bujálkodástól volt kötelességükké téve, az áthágókra szigorú büntetést szabott, megpálczáztatás, felakasztás, főbelövetés volt a bűnösre, bűne minőségéhez mérten szabva. Vadászni útközben a felriadt állatra nem volt szabad: hanem a kinek agara volt, az űzhette. Innen folytatta a tárgyalásokat a kassai tanácscsal a feladás feltételeit illetőleg s miután meggyőződött, hogy ellenállásra nem talál, a város alá vezette seregét, mely (márcz. 11.) meghódolt neki. Úgy vette be ő is, mint Bethlen, s mint ez, ő is biztosította a város politikai és vallásos kiváltságait.
A kassai Szent-Mihály kápolna.
Kassát Tokaj követte s ezzel Felső-Magyarország sorsa eldőlt. Már ekkor tizenegy vármegye volt kezén s egész nyugodtan tehette meg az előkészületeket a bányavárosok meghódítására, melyek ellen Bornemiszát küldé, míg Kapronczayt Liptóba, Bakost és Keményt Fülek ellen indítá. April 8-án már tudósítá nejét, hogy a bányavárosok s «a vármegyék, melyek arra vannak» meghódoltak: tehát mind a tizenhárom vármegye, melyet közönségesen Felső-Magyarországnak neveztek. Ismétlődött, a mi egy századnegyed előtt, a nagy fejedelem idejében történt, ki ezt a terűletet épen oly rövid idő alatt s hasonlag kardcsapás nélkűl vette birtokába. Csakúgy mint akkor, a nehézségek, a küzdelem ezek megtartásáért, azután kezdődtek. S még az a végzetes fordulat is, mi azon időben épen az ő vigyázatlansága következtében állhatott be: a lengyelek támadó fellépése fenyegette őtet. Már meg is indította a király az actiót sógora, a császár érdekében: de a királynénak, III. Ferdinánd nővérének halála (márcz. 14.) miatt támadásról egyelőre nem lehetett szó. Elmaradt a temetés utánig s Rákóczynak maradt ideje a királynál,* lengyel főuraknál s magán a portán is megtenni a szükséges lépéseket, hol az év elején hasonlag fenyegető fordulat állott be, a nagyvezér, Kara Musztafa meggyilkoltatása következtében. Az engedélyt a hadjáratra ez adta meg, s nem lehetett tudni, ha vajjon utódja, Mohamed pasa, nem fogja-e azt visszavonni. Ez azonban csak pénzkérdés volt, s egyelőre sikerült Rákóczynak a császár konstantinápolyi residensének arra irányzott törekvéseit meghiusítani.
A temetésre küldött követei, Haller István és Bethlen Ferencz által. L. Utasításukat Erd. Orsz. Eml. X. k. 417. 418. s köv. ll.
A honnan azonban legkevesebbé várta Rákóczy, onnan támadtak komolyabb nehézségek: az egész hadi terv, melyet Rebenstockkal készített, hogy hada az örökös tartományokba nyomuljon s itt Torstensonnal egyesülve, a háború színhelyét Németországba tegye át, megbukott. A svéd tábornagy az év elején (jan. 2.) csak annyit vallott be, hogy téli szállásra vitte hadait, de a valót nem titkolhatta sokáig. Utóbb megírta (febr. 10.) a dán háború kitörését, de biztatta, hogy ennek daczára rövid idő alatt csatlakozik vele. Hat heti időközökben kapta meg a fejedelem e leveleket: akkor ő a Nyitra mellett, Palánknál állott hadaival s morva és szileziai határszéleken csatangoltak már előőrsei – de a várt Torstenson helyett april elején Puchaim vezetése alatt hatezernyi német had ütött tábort, s nem sokkal utóbb értesült, hogy Götz és a nádor nyolczezer német és négyezer magyar haddal közelednek.
A mi Torstensonnak szerencse, Rákóczynak veszedelem volt. Mert ez a harmincz éves háborúban edzett német had Gallastól vonatott el, kinek feladata volt a dán királyt megsegítni, s ezekkel szemben Rákóczy csak ujonczokat állíthatott. A Liptóba küldött dandár szerencsétlen előőrsi csatája (apr. 9.), a vezérnek, Kapronczaynak elesése nagy rémületet okozott Rákóczy táborában, annyival inkább, mert Fülek kapitánya, Wesselényi Ferencz, a német hadak közeledésének hírére felmondta az engedelmességet.* Mit tegyenek? ez volt a kérdés. Rebenstock a mellett volt, hogy maradjanak ott, sánczolják el a tábort, s várják be a törököket s a többi hadak megérkezését. De «tábort formálni nem tudtak s nem is akartak»:* a helyett a béketárgyalások megkezdését emlegették s a visszavonulást sürgették. Ez meg is történt, s a főhadi szállást Balassa-Gyarmatra tették át. Sőt a béketárgyalások útját is kezdték egyengetni. Rákóczy (máj. 1.) egy megbizottját Lévára s utóbb (máj. 19.) Keményt és Lónyayt Szendrőbe küldte Esterházyhoz, de ez elfogadhatatlan feltételekkel válaszolt s hogy nyomást gyakoroljon Rákóczyra, gyorsan előre ment és Szerencset árulással bevette.
KEMÉNY, Stregova ápr. 20-án írja: «támadjon rá az isten és az lelkiismeret, az ki az hitet úgy állja meg».
Rebenstock, aug. 28-diki jelentése Tört. Tár. 1892. évf. 616. l.
«Mikor a fejedelem – jelenti Rebenstock – a Bodrog és Tisza közt megállapodott, az ellenség, mely őtet addig üldözte, a hadfolytatás minden raisonja ellen, a helyett, hogy ezen kedvező alkalmat felhasználva ellene nyomult volna, Sáros-Pataknál hagyta s az Istentől rámért oktalansággal Kassát vette ostrom alá, mely ötezer muskatélyossal volt megerősítve».
Sáros-patak.
Rákóczy Pál címere.
(A temetési paizson.)
Ez megfordította a dolgot. Tizennégy napi ostrom után (jun. 17.) Esterházy «kárral és szégyenszemre» felhagyott az ostrommal s Eperjes alá ment; de sem ez, sem a többi városok nem fogadták be. Szerencset Kemény visszafoglalván, végre is kénytelen volt magát végleges visszavonulásra határozni el, mely miután a nemesség s a nép fölkeltek ellene s Kemény és Bakos is nyomában voltak, nagy rendetlenségben ment véghez, egy ez alkalomra készített «melankolia nóta» hangjai mellett* egész Galgóczig: itt akarta bevárni a lengyel segélyt. Újabb csalódás várt rá. Homonnay egy pár száz kozákot és lengyelt hozott – komoly segélyről a respublica hallani sem akart. Hanem e helyett a király egymásra küldte követeit Rákóczyhoz, intve azt, hogy békéljen meg a császárral s felajánlva közvetítését.
Rákóczy levelezése. 194. l.
Erre az időpont is kedvezőnek látszott. Tényleg megkezdték a fejedelem követei a tárgyalásokat a nádorral Sároson (jun. derekán), de a felső-magyarországi urak boszúságára eredmény nélkűl. S most ismétlődött az, mi Bethlen alatt háromszor történt. Az urak kezdték megelégelni a háborút, mely terűletükön folyt, sürgették a tárgyalások folytatását, a kibékülést s az az erdélyi párt, mely kezdettől fogva ellenezte a táborozást, támogatta őket e törekvéseikben; fél év óta – mondák – folytatja a fejedelem a háborút, minden kilátás nélkűl arra, hogy a harcztér máshová tétessék át, s azóta nemhogy egy fillért vagy egy katonát, hanem leveleire még választ sem kapott, sem a svédektől, sem a francziáktól. Nagy munkájába kerűlt Rebenstocknak ellensúlyozni e törekvéseket – s e munkájában segélyére volt Bisterfelden kívül Zsigmond herczeg, kinél ő életét, becsületét kötötte le, hogy Torstenson meg fog érkezni a segélylyel: miután – mondta neki – Horn egymagában is elegendő erővel bír folytatni a háborút a dánokkal, a tábornagyot semmi sem tartja vissza ígérete beváltásától, s a császár megtámadásától. Azok a morvaországi várak, melyekben svéd őrségek vannak elhelyezve, felszabadulnak az ostrom alól s ily módon az ő hadainak nyitva lesz az út Magyarországba.*
Rebenstock aug. 28-iki levele, i. h.
Nem volt nehéz munka meggyőzni Rákóczyt, ki jól tudta, hogy azért, a mit eddig tett, még nem fogják Münsterben az egyetemes békébe befoglalni. De mikor Esterházy fennen hirdette, hogy ő «falusi eben láttatott kardot vonni» sem törökben, sem svédben nem bízhat,* jobb volna békélnie: meg kellett a felső-magyarországi urakat győzni, hogy ők még most ebben a békében nem mint hadviselő fél, hanem mint a császár lázadói szerepelhetnének. Sem az Esterházyval kezdett tárgyalásokat nem szakította félbe, sem a háborúskodást nem szüntette be: hanem aug. 4-ére Kassára összehívta a felső-magyarországi rendeket, hogy döntsenek a kérdés felett. Erre a gyűlésre a lengyel király s a porta is követeket küldöttek. A kitűzött napra «a tizenhárom vármegyében lakó főrendeknek az java és elei,»* tehát barátai és párthívei, összejöttek; a Forgácsok, Csákyak, Homonnayak, Wesselényi távol maradtak. De ha a császárpártiak nem is voltak ott képviselve, barátai nagy része is a béke megkötését sürgette, kik az időt erre kiválóan alkalmasnak hitték, mert Rákóczy most ezt nem kényszerűségből, hanem mint diadalmas fél kötheti meg. Hiszen Kemény Götz felett diadalt aratva, Privigyéig nyomúlt. Már Jeszenő is, legelkeseredettebb ellenségének, Homonnaynak főfészke (aug. 1.) kezébe esett:* kegyelemre adta fel azt e vár asszonya s tűrnie kellett, hogy azt a gúnyolt «Kocsis György» emberei légbe röpíték. Nagy elégtétel volt ez a fejdelemnek: most már, gondolták sokan, emelt fővel kötheti meg a békét, melyre nagyobb szüksége van a császárnak, mint neki.
Esterházy február 24-iki s későbbi levelei felső-magyarországi urakhoz. Orsz. levéltár.
Aug. 13-iki levele nejéhez.
Homonnay el volt keseredve megaláztatásáért: levelei telve vannak panaszszal. Többi közt már julius 14-dikén tesz szemrehányásokat a nádornak. V. ö. SZALÁRD 185. l. Családi lev. 221. l., hol a feladás napját Rákóczy írja meg.
Rákóczy, szemben ez áramlattal, semmivel sem árulta el, hogy ő folytatni akarja a háborút: az egész kérdés eldöntését a rendekre bízta. Rövid és nyugodt hangú izenet kíséretében bemutatta a közte s a nádor közt folyt béketárgyalások okiratait, a lengyel király levelét, ki közvetítőnek ajánlkozott azzal a hozzáadással, hogy a fegyverszünetet azonnal kössék meg, de egyik-másik hívének bizalmasan megsúgta, hogy ellentétben ezzel, a török a háború folytatását sürgeti. A gyülésen heves viták kezdődtek a kérdés felett. Az, hogy a nádor meg sem akarta engedni, hogy a felső-magyarországiak sérelmei s az alkotmány helyreállítása szóba hozassanak s hogy a fejedelem postulatumai s a nádor propositiói merev ellentétben állottak egymással, még nem képezett volna akadályt: mert kölcsönös engedékenységgel ezen lehetett volna segíteni. De a rendeknek azt a gyanúját kellett eloszlatni, hogy a fejedelem francziáktól, svédektől elhagyatott, s ha most a kedvező alkalmat elszalasztja, az egyetemes békéből is ki fog záratni.
Hogy a svédektől nem hagyatott el, hogy az egyetemes békéből nem fog kizáratni, arról Rákóczy meg volt győződve, de hogy az ingadozók is megkapják a kellő biztosítékot, arról a véletlen gondoskodott. Alig kezdték meg a rendek a tanácskozást, a veleneczei franczia residenstől követ (Budé Károly) érkezett, azon jelentéssel, hogy a királytól levél és százezer tallér van nála a fejedelem számára letéve. Már ez is megnyugtatólag hatott, de midőn svéd futár érkezett Kassára Krisztina királyné (márcz. 22.) és Torstenson (jun. 27-ki) leveleivel, kik közűl az első tudatta, hogy a szövetséget mind ő, mind a franczia király ratificálni fogják, az utóbbi pedig a kezén levő morva várakat, Olmützöt és Eulenburgot, felajánlotta neki: a hangulat egészen megváltozott. A rendek felhatalmazták Rákóczyt, hogy a szövetséget a két koronával kösse meg, küldjön követet a lengyel királyhoz, a jó szomszédság fentartása érdekében s internunciust a császárhoz, annak kijelentésével, hogy ők csak olyan békét fogadnak el, mely az alkotmányon és valláson ejtett sérelmeket orvosolni fogja.*
A császárhoz küldött internuncius Fejérpataky volt.
Ezt akarta Rákóczy: mert amint e határozatot értelmezte, ez magában foglalta, hogy ő szövetségesei nélkül külön békét nem köthet a császárral.* A királyné levelében nyugodott ő meg: mert az ígéreteknek nem sok gyakorlati értéket tulajdonított. Sem a váltót nem értékesíthette Velenczében, sem Olmützből nem hozhatta ki a svéd katonákat, s annyival kevésbbé, mert a hadi szerencse, bár rövid időre, újra ellene fordult: Murányt, szép asszonyával, bevette Wesselényi, Balogh, Lipcse elestek, Csáky némi lengyel haddal a Vág mellé érkezett s az ismét támadólag fellépő Götz által fenyegetett Kemény (aug. 12.) visszahúzódott «hátán hozva az ellenséget».
Rebenstock aug. 28-diki levele i. h.
Sokat a dolgon ez nem változtatott: Rákóczy gondoskodott a fenyegetett helyek megerősítéséről, elrendelte, hogy Erdélyből újabb hadak küldessenek a harcztérre s megtette az intézkedéseket, hogy megtámadtatása esetére készületlenűl ne lephessék meg. A hadak egy részét a Tiszán innen tartá, a nagyobb erő: a Tiszántúli had fővezényletével Keményt bízta meg, ki jelentéstétel végett főhadi szállásán tartózkodott, oly utasítással, hogy Ferdinánd előnyomuló hadait tartóztassa fel. Egyúttal gondoskodott a béketárgyalások újabb megkezdéséről. A kassai gyűlés aug. 16-iki határozata alapján írt a nádornak, hogy ha a császár folytatni akarja a félbeszakadt tárgyalást, küldjön menedéklevelet követei számára. De az alkudozások megkezdését ahhoz a feltételhez kötötte, hogy mint eddig, ezután is «fegyver alatt continuálják a tractatust». S «a maga oltalmára préssel kényszerített» nádor* ezt a feltételt is kénytelen volt elfogadni.
Esterházy aug. 28-diki levele Bornemiszához. Kismartoni ltár.
Ettől fogva ők is, mint Münsterben a Németországon szembenálló ellenségek, megkezdték a béke-alkudozást Nagy-Szombatban s folytatták a verekedést a harcztéren. S csakúgy mint azok, ők is komolyabban folytatták a háborút, mint a tárgyalást. A császári sereg (sept. 27.) ismét bevette és kirabolta Szerencset, de ezúttal feldúlta a fejedelem családi sírboltját, atyja, anyja s testvérei hamvait szélnek eresztve; épen akkor, midőn Rákóczy Zsigmond Erdélyből új hadakat hozott atyja segélyére s ezzel Puchaimot Szendrő felé visszavonúlásra kényszerítve. Hanem azért egyes ilyen véresebb jelenetek daczára is sok vérbe még sem kerűlt a hadakozás. Magyar magyarral állott szemben: mindenik fél nagyon kímélte a maga embereit, s óvakodott túlságos kárt tenni az ellenségnek is. Csak maga a föld képezett kivételt: azt ugyan gyökeresen feldúlták, kiprédálták.
Hetek múltak el s a svédektől nem jött segély. Elmúlt két hónap is s még csak levél sem jött. Miért nem kap választ tőlök? ez szeget ütött a fejedelem fejében. «Mindennyi szükségem idején is – panaszolta nejének* – egy emberbeli, egy fillérnyi segítségeket is nem láttunk; sok írásinkra s kívánásinkra egy embereket az portára be nem küldték, abbeli ígéreteknek is eleget nem tevének: egyedül szegény fejem főtt, magamét költöttem, hazám pusztult.» De hát tovább is költött, tovább is főtt a feje: a részeges és buta Gallas veszteségei miatt a császár nagyobb erőt nem fejthetett ki Magyarországon s ez megkönnyítette Kemény előnyomulását.
Okt. 14-diki levele.
A szerencsi ref. templom.
A tulajdonképeni tárgyalások Nagy-Szombatban oct. 25-ike körűl kezdődtek meg. A császár biztosai közt két német (Tiefenbach, Questenberg) s öt magyar volt, élükön Esterházy. A fejedelem a maga követeit mind magyarországiakból választá s ezek feje Lónyay Zsigmond «igen austriacus», különben éles eszű, erős dialecticájú ember, ki korábbi években a nádornak volt követe Rákóczynál. Nem a véletlen műve volt ez: meg akarta ezzel is győzni a nádort, hogy a háborút nem Erdély miatt kezdte; magyarországiak tárgyaljanak vele hazájuk polgári és vallásszabadsága érdekében, magyarországiak szerezzék meg neki a követelt megyéket és uradalmakat. Igaz, hogy ezeknek meg volt kötve a kezük: Rákóczy beleegyezése nélkül semmit sem végezhettek.* Ez a dolgon mit sem változtatott: maga az, hogy ők voltak ott, hogy a nádor «mint magyar és mediator» által összehívott értekezleteken sem tudta őket engedékenységre bírni: mutatta, hogy a felső-magyarországiak Rákóczyval tartanak. Nem is mentek semmire: ott folytatták, hol Sárosban elhagyták. Még csak érintkezési pont sem volt a két fél követelései közt s a hosszú és kimerítő replikák és duplikák nem a differentiák áthidalására, hanem az idő vontatására szolgáltak. Mikor aztán már ebből is kifogytak, a császár követei az országgyűlés összehívásáról beszéltek: a fejedelem pedig a felső-magyarországi megyékből két-két követet hívott magához – az idő ezzel is telt. Hát mikor még hosszas sürgetés után beküldte Rákóczy az ő contentatiójára vonatkozó pontokat: a nádor ezekhez még csak hozzá sem akart szólani; ellenben a fejedelem hallani sem akart arról, hogy a vallásos sérelmek tárgyalását az ő mellőzésével országgyűlésre halaszszák. Volt rá praecedens: már két fejedelemmel tárgyaltak a vallás ügyeiről. Ő «ítéletre, méltóságra, okosságra» kisebbnek tartja magát ezeknél. De «böcsületének szereteti s hazájához való kötelessége csak annyi lévén» mint ezeké, miért ne tárgyalhatnának vele is, ha azokkal tárgyaltak?
Családi Levelezés 274. l.
Ez alatt Kemény mind előbb nyomúlt hadaival, s a császár nem tartóztathatta fel útjában, mert Torstenson Gallast Holsteinből visszanyomta. E vonulás alatt a császári sereg tönkre ment s Ferdinánd, hogy az előnyomuló svéd tábornagy Csehországot fedezetlen ne találja, Magyarországból visszarendelte hadai nagy részét. A benmaradt kevés erő, minthogy a tél beköszöntött, Zólyom tájékán téli szállásra vonúlt, s erre a fejedelem is elszállásolá hadait Murány vidékén s a Túróczságban.
