V. Zólyomy lázadása, az eperjesi béke.
V. Zólyomy lázadása, az eperjesi béke.
RÁKÓCZY már kinevezte biztosait s élükre Kovacsóczyt állítá, kinek hűségéről s odaadásáról leveleiben elismeréssel ír, midőn ifjú Bethlen István haláláról hírt vett,* «kin» – írja Illésházy – «feleségével együtt igen keveset bánkódék, tudván, hogy már egyik, kitől féltené fejedelemségit, elment». * Lehet, de nem mutatta. Sőt mindent elkövetett, hogy temetése mennél fényesebben menjen véghez Fejérvártt. Még eddig semmi sem történt Erdélyben, mi fölkelthette volna Rákóczy gyanúját, hogy valakiben versenytársat lásson, s legkevesebb okot erre a kis gróf adott. Őszinte, tiszta lelkű, szelíd ifjú, tele idealismussal, minden önzés nélkűl. Ő, és mindenek felett ő volt az, kinek a fejedelem székét köszönhette, s kit ő azután is egész odaadással támogatott, daczára, hogy a fejedelem és atyja közt – ki sorsába sehogy sem tudott belenyugodni – feszűlt viszony volt. Egész ellentéte sógorának, a harczias kedélyű, könnyen fellobbanó, erőszakos, hiú Zólyomynak, a «mezei szolgálatra termett» bátor, de különben korlátolt eszű katonának. Valóban inkább sajnálni volt oka Rákóczynak e gyászesetet; mert épen a kis gróf volt az, ki sógorának szenvedélyességét fékezni tudta. Hiszen pár hó előtt, midőn Zólyomy Strassburg biztatására hadakat kezdett gyűjteni, hogy Sziléziába rontson, ő már súlyosan beteg volt, s tudomással sem bírhatott erről az egész tervezett merényletről.
Az erre vonatkozó adatokat összeállította ACSÁDY Széchy Máriájában.
Illésházy Gáspár Évkönyve, Tört. Tár. 1892. 563. l.
Még el sem temették a kis grófot s a marczona ifjú már is államcsínyen törte fejét. Könnyen előkészíthette, mert derék hadakat tartott. Csakhogy az ő «angyalai» messze vidéknek rémei voltak. Rettenetes panaszok jöttek Rákóczyhoz, hogy ahol csak beszálltak hadai, magoknak, lovuknak a gazdával szolgáltattak, feltörték pinczéjét, leitatták a gazdát s mikor már nem tudott inni, erővel töltötték szájába a bort, aztán kilökték, feleségét pedig bezárták. Hiába intette Zólyomyt a fejedelem: ígért mindent, de azért maradt minden a réginél. S ez annyival veszedelmesebb példa volt, mert neki, mint az udvari vitézek és Háromszék kapitányának, nagy hatalom volt kezébe téve. Pedig erős eskü kötelezte őtet, hogy a fejedelem iránti hűséget nem szegi meg, s hadait féken fogja tartani.
ifj. Bethlen István aláirása.
Csakhogy ebben a harczias világban Zólyomy erre nem volt képes. Háború volt az ő eleme s nem jó szemmel nézte, hogy Rákóczy békűlni akar.* Évek óta mindig volt valami hadi kalandja; hajdúi közt, lóháton érezte magát igazán jól s fájt neki, hogy minderről le kell mondania. «Lelkem bátyám,» – fakadt ki pár hó előtte egy nem sikerűlt kaland után – «jobb volna megholt lennem, hogysem élnem»;* s ha már egy kis dolog is ennyire elkeserítette, hogyan barátkozhatott volna meg a gondolattal, hogy ezentúl nyugodtan kell élnie? Nyugodtan éljen ő, mikor a szomszédban könnyen lehet harczi babérokat aratni! Wallenstein dicsősége egészen elvakította, ezé az emberé, ki hadat teremt össze semmiből, azt diadalról diadalra vezeti, épen most Csehországban toborz – hova nem is volna nehéz eljutni – mindenkit magához fogad, ki egy csapattal megy hozzá s milyen jó dolguk van ezeknek; hátha ő is ott volna?
Réz Andrásnak 1633 febr. 3. írja: «mi azt reméltük, az egyik commissarius Lónyay Zsigmond legyen, melyet ő ugyan várt is. Oka lehet mért hatták ki. Ha mindenkinek annyi elméje volna, mint generalis uramnak s ő rajta állana, csak azt tartom, hamarébb végbe menne a tracta». Orsz. ltár.
Zólyomynak Reöthy Orbánhoz, Székelyhid, 1632. aug. 11-én írt levele. U. o.
Ilyen dolgon törte ő fejét, mikor Fejérvártt sógora temetési pompájához készűltek s az Eperjesre küldendő biztosok instructióján dolgoztak. Nehány hónap előtt még Gusztáv Adolfhoz akart csatlakozni, de az már azóta elesett: a világ most Wallensteinról beszél. Egész titokban közölte Haller Györgygyel, a szathmári kapitánynyal, ugyanazzal, ki már egyszer Prépostváryval akarta Rákóczyt megbuktatni, hogy hadat gyűjt s azzal a császári seregekhez fog csatlakozni. Csakugyan körűlhordoztatta a véres kardot a szabolcsmegyei hajdúság közt s egyes kapitányokat zsoldjába fogadott. Azután a budai basához is követeket járatott, útlevelet (azaz az elmenetelre engedélyt) sürgetve: a fejedelem, izente, nem akar személyesen menni a császár ellen, mert jószágai ennek birodalmában vannak, hanem nagy titokban őtet, Zólyomyt, akarja ezzel megbízni.
Úgy látszik, maga sem volt tisztában azzal, hogy mit akar. Ez idő szerint volt egy kis személyes neheztelése is Rákóczy ellen, ki a kis gróf halála után nem bocsátotta az ő kezébe Ecsedet, nem tartván őt eléggé megbízhatónak e vár megvédésére. Elmondta ugyan bosszúságában, hogy a mely kezével fölemelte Rákóczyt, azzal fogja meg is buktatni; de arra valójában aligha gondolt, legfeljebb azon törte fejét, hogy ebből a hálátlan világból oda meneküljön, hol számára babér terem.
Közepette e töprengéseinek, február 5-én Eperjesen a császár és fejedelem biztosai megkezdték tanácskozásaikat. Mindkét fél beadta követeléseit s a kassai béke óta elkövetett sérelmeknek a jegyzékét. Válaszokkal, viszonválaszokkal hosszú jegyzékváltás kezdődött, egyik fél sem kímélte a papirost. De sok volt a személyes kérdés s nehéz pontok voltak a fejedelem kívánatai, hogy a peres jószágok – Munkács, Mád,* Tarczal, Szádvár – ügyei intéztessenek el. Mikor látták, hogy írással nem haladnak, szóval kezdtek tárgyalni. De itt Munkácsnál egészen megrekedtek; mert a fejedelem biztosai semmit sem akartak engedni. Ekkor Sennyey püspökhöz, a császári bizottság fejéhez, érdekes leleplezés érkezett Zólyomytól: Rákóczy azért nem enged Munkács ügyében, mert a portáról megtiltották s még meglepőbb ajánlat, hogy ő kész 5000 emberrel Wallenstein segélyére menni, ha a császár, kegyelmességének jeléűl s a zsold fedezésére Tokajt és Lévát neki adományozza.
«Aminemű dolgok ott fenn forognak, azoknak derék veleje ugyancsak a munkácsi és mádi dolog» írja Pázmány Rákóczynak 1633 jan. 5. Rákóczy és Pázmány. 67. l.
Messzeható vállalatba komoly ember ilyen módon nem kezdhet. De megfontolás nem fért össze az ő heves vérmérsékletével. Ő is azok közé tartozott, kik az éremnek csak egyik felét látják; a képzelt sérelem és Wallenstein dicsősége egészen elvakíták. S azután ezek a készűlődések olyan nagy hűhóval történtek, hogy Rákóczynak is tudomására jutottak: szemmel kezdte Zólyomyt tartani. Igaz, hogy lekötelezettje volt, sokat köszönhetett neki, s épen ezért szintúgy, mint tavaly a Strassburggal tervezett csínyről, erről is szerette volna szép szóval lebeszélni. Február végén behívatta magához Gyula-Fejérvárra. Már ekkor írásos bizonyítványai voltak, hogy Zólyomy «járatta embereit Moharrem pasához, mindazáltal császár pártjára Haller Györgyhöz, másokhoz még inkább». Zólyomy 500 emberrel jött be, mely az úton, a merre csak járt, hallatlan zsarolásokat vitt véghez; de Rákóczy nagyobb had felett rendelkezett ott helytt, s ezekkel «gyülevész, tolvajokból álló hadacskáját könnyen dissipálhatta volna». Rábeszéléshez folyamodott s Zólyomy engedett. «Testét, lelkét, feleségét, gyermekét mind az ördögnek adta, ha ellenünk való igyekezeti volt,» – írja a fejedelem – «azonkívűl is minémű esküvéseket tött, nincs olyan pogán nemzet, kinek hitinek nem hittünk volna.» Újabban beállítá hivatalába (márcz. 2.) s hitlevelet vett tőle, mely a múlt évben adott hitlevelével teljesen megegyezett. Ezzel biztosítva volt, hogy a kis gróf temetését semmi sem fogja megzavarni, s Rákóczy visszabocsátá Zólyomyt.
Szádvár XVII. századi látképe.*
Bubics Zs. püspök egykorú rézmetszetéről.
Mire a temetés határnapja (márcz. 24.) elérkezett, a fejedelem újabb leleplezéseket kapott a portáról s újabb híreket Magyarországból.* Elhihetjük Zólyomynak, hogy esküjéhez híven, nem volt «Rákóczy ellen való igyekezeti»; de az a kalandos terv, melybe belelovagolta magát, hogy zsoldos hadat vezet ki Wallenstein mellé, csakugyan koczkára tette volna az ország biztosságát, compromittálta volna Rákóczyt a protestans világ előtt, mert nem hitték volna el, hogy ez, mint nem magán személy, mint a mezei hadak s a székelyek generálisa, fejedelmi beleegyezés nélkűl mert ilyen vállalathoz kezdeni.
Febr. 23-ról Eperjesről írja Madarász a fejedelemnek: «itt az emberek azzal biztatják magokat, hogy Erdélyben nagy pártolás vagyon, minden urak magok költségekkel fogadnak, kiki több népet fogadhat. Zólyomy Dávid is az fejedelem ellen támadott, és itt kinn valami hadat fogadtat, az fejedelem ellen fogadja». Rozsályi Kún István márcz. 1-ről írja: «az szathmári németeket felviszik, azt hirdetik, de végire mentem, hogy Zólyomit vele akarják adni, én előttem megesküvék, hogy szemben nem akar vele lenni, de mikor Várdában volt Haller Györgygyel, titkon kívül az vámon szemben volt. Zólyomy uramnak jött Prinyi uramhoz egy szolgája, kitűl izente, hogy egyetértsen vele, mert az budai vezérrel neki végezése vagyon, az mikor az vármegyét felülteti, az előtt hatod nappal adja értésére». S még több részletet is megír. Még érdekesebb márcz. 4-iki levele: «elsőben Barkóczit küldték Zólyomy dolgából, azután Sennyey Sándor is elment, tegnap előtt szemben volt cancellarius uram, … arról tractált Hallerrel és bizonyosan reá ajánlotta magát, hogy fejedelemségben akárkit küldjenek innen, beállítja Zólyomy ő nga… kívánta, hogy az mit próbálni akar, ha nem succedálna, Szathmár várába bebocsássa Haller». Orsz. ltár.
Ott, hol uralkodói méltóságáról, fejedelmi tekintélyéről volt szó, Rákóczy nem ismert kíméletet s nem hallgatott a hála szavára. Egyelőre azonban kerűlni akart mindent, mi a temetés ünnepélyét megzavarta volna: s az minden rendzavarás nélkűl, rendkívűli részvét mellett, a kitűzött napon (márcz. 24.) véghez ment. Annak végeztével a fejedelem Zólyomy, mint a székelyek generalisa kíséretében Maros-Vásárhelyre ment. Ez utóbbi a történtek daczára sem mondott le tervéről, ellenkezőleg a fejedelmi hadakat kezdte szökésre csábítni. Most a fejedelem az utolsó kísérletet tette meg, hogy megtérésre bírja. Ápril 4-én Zólyomy nagy kísérettel az udvarhoz ment, mialatt a piaczon s a fejedelmi lak előtti téren hadat állítottak fel. Így minden el levén intézve, hogy ellenállást ne fejthessen ki, Rákóczy egy szigorú feltételekkel ellátott térítvényt terjesztett eléje aláirás végett. Vonakodott aláírni, mire szemben kijelenték előtte, hogy rab. «Noha bizony» – írja Rákóczy* – «nehezen lehete reá vennünk magunkat, de életünk, becsületünk birodalmunkban magában állván előttünk, Zólyomy uram nem jó magaviseletit s igyekezetit, szándékát és akaratját is eszünkben vévén, Maros-Vásárhelt 4. die hujus mensis délest 5 órakor meg kelle arestáltatnunk s Fogarasba küldenünk». Toldalaghy vitte oda, de útközben Segesvártt vasat vertek lábára. Egyúttal intézkedett a fejedelem, hogy hadait szétoszlassák; egy részét annak ő maga fogadta meg. Elhihetjük neki, hogy nehezen vehette rá magát; de az adott körűlmények közt alig tehetett volna másként.
Ballingnak írja, Szent-Péter, ápril 6-áról. Ugyan ez napról a nádor is jelenti a császárnak: «insolentia Davidis Zólyomi incipit devenire ad desperata consilia; ut ex relatione nonnullorum habeo, habuait etiam homines suos apud vezirium Budensem cum maximis pollicitationibus, expetendo favorem et subsidium ipsius, qui hanc a vesirio dicitur resolutionem habuisse: quod si favorem Hajdonum habuerit, efficieturque tam potens ut principi suo resistere possit, tradideritque omnia illa fortalitia in manus ipsorum, quae aliquando ipsi possidebant, non deerit ipsi». Orsz. ltár. Acta Publ. F. 35. nro 47.
S anyival kevésbé tehetett másként, mert ez idő szerint nem Zólyomy volt az egyetlen lázadó alattvalója, ki magyarországi török basák pártfogásával dicsekedhetett. Még a múlt év végén történt, hogy az egykori fejedelemnek, Székely Mózesnek hasonló nevű fia, valami pervesztés miatt megharagudván, Temesvárra szökött. Maga is temesvári születés volt, atyja is hosszabb ideig tartózkodott ottan, s a törökök közt jó emlékezetet hagyott maga után s ő ebben bízva menekűlt oda, hogy igazságot keressen. S csakugyan míg Zólyomyt a budai, Székelyt a temesvári basa vették pártfogásukba: Esterházynak nagy megelégedésére, ki abban reménykedett, hogy a tárgyalások folytatásában ezen körűlmény Rákóczyt engedékenyebbé fogja tenni.
Mindkét fél biztosai, bőséges utasításaik daczára, vagy talán épen azért, mert ezek közt áthídalhatatlan űr volt, minden fontosabb megállapodásnál az egyik Bécsbe és Kis-Martonba, a másik Fejérvárra küldtek postát útasításért. Munkácsra vonatkozó követeléséből a fejedelem sokáig nem akart engedni; utóbb hajlandónak mutatkozott bizonyos kikötések mellett 200,000 frtot letenni s végre arra is ráállt, hogy ez összeget 50,000 frttal megtoldja. De Esterházynak egész Munkács kellett, mert, mint mondá, e várhoz Katalin lemondása után a fiscusnak van joga. S a mint Zólyomy elfogatásáról és Székely Mózes szökéséről hírt vett, azt tanácsolta a császárnak, hogy Rákóczy ezen szorongattatását fel kell használni. «Nem képzelhető,» – írá – «hogy most, midőn annyira fel van háborodva, tarthat attól, hogy Székelynek bűntársai vannak s hogy ezt a porta is pártfogásába veszi, ne engedjen.»*
Ápril 24-iki opiniója.
És mégis – nem Rákóczy, hanem a császár engedett. Mindaz a fényes remény, a mit a császár Gusztáv Adolf halálához fűzött, szétoszlott. A lützeni csata után a generalissimus, Wallenstein, visszavonúlt Csehországba, hogy veszteségeit új toborzásokkal egészítse ki, ezalatt pedig kitűnt, hogy a nagy király halálának épen ellenkező hatása lett, mint várták. A mint a csatatéren a megboszúlás vágya edzette a katonák erejét, hogy a diadalt ragadják ki Wallenstein kezéből, a veszteség érzete fokozta Oxenstierna tevékenységét, hogy a küzdelem folytatását biztositsa. S mikor 1633 márczius közepén Heilbronnban létrejött a szövetség, mely a directoriumot Oxenstiernára bízta, a bécsi kormányt bizonytalanság érzete szállotta meg. Németország felé szabad kezet akarván szerezni, aprilis 25-én utasította a biztosokat: «miután Rákóczy a jogos érveknek nem engedett, legyünk mi engesztelékenyek» s a rescriptum alá sajátkezűlag írta: «A békét semmi áron sem kell felbontani, hanem lehető előnyösen meg kell kötni». Ez világos rendelet volt, melytől a biztosok nem térhettek el. Siettetni kellett hát a tárgyalást, s a Munkácsról adandó diplomára vonatkozólag már csak egyetlen pont volt elintézendő, midőn (május 6-án) egy hírnök jött a fejedelemtől, azzal az utasítással, hogy halaszszák a kiegyezést. De már nem lehetett halasztani, mert a császár biztosai mindenben engedtek. Tizennégy nap múlva megjött Bécsből a császár által aláírt példány, melyet azonnal közöltek a fejedelemmel. Ez pedig megerősítés helyett egészen új diploma-tervet küldött.
Kétségtelen igaz, hogy olyan viszonyok közt, midőn Rákóczy nem jóakaróival – Esterházyval, Csákyval – állott szemben, minden szót meg kellett fontolni. A császárhoz való viszonya is gondos körűlírást kívánt. Alattvalója volt ennek magyarországi birtokainál fogva, de mint önálló fejedelemnek tekintenie kellett arra is, hogy országa érdeke ellentétbe jöhet a magyar királyéval. Természeténél fogva habozó, bizalmatlan s az önzéstől sem ment, jól megjegyezte magának azokat a részleteket, melyek Bethlen alkudozásainál előfordúltak és rendesen újabb támadás kovászai voltak, s tapasztalatait hasznára fordítá.* Hát miért kösse ő le magát, mielőtt a heilbronni conventiónak következményei nyilvánvalókká lesznek? Hozzá különben is kérdést intézett Oxenstierna, vajjon nem volna-e hajlandó a svéd királylyal kezdett alkudozást folytatni? ha igen: fordúljon gróf Thurnhoz, ki nemsokára Sziléziában lesz. Rákóczy nem volt ettől idegen s föltételeivel (apr. 10.) Bálintfy Balázst küldte ki. Ezalatt válasz jött Oxenstiernától, hogy a tárgyalások folytatásával Strassburgot bízta meg. De Strassburg épen ezalatt hagyta el Erdélyt s most ő Szentpálit küldte Thurnhoz. Ez épen aznapon történt, melyek követeinek a tárgyalások halasztását rendelte.
A nádor, Tarcsa, 1633 aug. 1-én tett előterjesztésében írja: «post multas ratiocinationes, quas de inconstanti voluntate, fraudulentis machinationibus et consiliis dolosis principis Transsylvaniae, in quibus Bethlenum sequi non inani suspicione conjicere licet, apud se constituit in eoque cum dnis commissariis idem sentire ait: nimirum transigatur concludaturque secum quippiam nec ne, diploma tamen haudquaquam observaturum, sed omnem intentionem et conatum ad successum et eventum rerum Silesiticarum coptaturum». Ugyan ezen előterjesztésében Rákóczyt «maleversatum principem»-nek nevezi. Orsz. ltár, Acta Publ. Fasc. 45. nro 27.
Oxenstierna Axel svéd cancellár arczképe.*
Egykorú rézmetszet után, Beeck Dávid rajzolta és Falck J. Metszette Stockholmban.
Mind a mellett a bécsi kormány készségével szemben nehezen lehetett volna az időt még sokáig húzni-halasztani, ha Esterházy szokott vehementiájával Rákóczynak segélyére nem jön. Pert indított Rákóczy és neje, Lorántfy Zsuzsánna ellen, régi követelések fejében. Rákóczy Pázmányhoz fordúlt: kérte közvetítését s kijelenté, hogy ha a nádor tovább fog procedálni, ő fegyverrel is kész lesz jogát megvédeni. Junius nagy részét az eperjesi tractán ez a kérdés foglalta el, mely végre is a király közbelépésére békés kiegyezéssel végződvén, magára a diplomára vonatkozó tárgyalásokra (jun. 24.) tértek át, mi ismét egy hónapot vett igénybe. Utoljára abban állapodtak meg, hogy a diplomának kétes pontjai pótnyilatkozatok által fognak értelmeztetni. Most már valóban semmi sem állta útját az ünnepélyes békeokmány kiállításának.*
A tárgyalás actái s a levelezések a bécsi titkos levéltárban s az Orsz. ltárban őriztetnek. Rendkívül becses anyag ez. Az egyes okiratokra az Erd. Orsz. Eml. IX. kötetében hivatkoztam.
Mind a mellett még egy ideig húzódott a dolog. Rákóczy be akarta várni Szentpálit, ki csakugyan meghozta (május 28-án) gróf Thurn válaszát, hogy minden három hónapban váltóra Hamburgban vagy Danzigban 50,000 forintot fizet neki; de arra nézve, hogy a két választó (szász és brandenburgi) is aláírja a szövetséglevelet, csak reményt nyújtott.* Nem sokára azután új ajánlat jött (julius 26-ról) gróf Thurntól és a cseh rendektől a régi Bethlen Gábor-féle szövetségnek megújítására s ez is, mint korábban Oxenstierna, a tárgyalások folytatására teljhatalmat adott Strassburgnak,* ki ez idő szerint Konstantinápolyban volt s ott épen Rákóczy ellen dolgozott.* De minthogy ez nem «Csehországtól, Morvától, Sziléziától kívánt assecuratoriát, kik magukkal is jó tehetetlenek», nem is vette azt figyelembe. Azután az sem tetszett neki, hogy a tárgyalásokba Strassburgot ismét be akarták vonni, kivel az utóbbi időben a Katalin-féle dolog miatt differentiái voltak, s ekkor még az is tudomására jutott, hogy az a portán ellene dolgozik. Hát elfogadta a diplomát, az amnestia szövegét s a kiegyezéshez tartozó íratokat, melyek közt legfontosabb a Katalinnal kötött szerződés. Ennek egyik pontja értelmében a fogarasi uradalmat Katalin 70,000 forintért eladta Rákóczynak. «Az eperjesi tracta» – írja ez szept. 4-én – «végben ment és megalkudtak. Munkács miénk leszen, az fejedelemasszont esztendő alatt százezer forintról kelletik contentálnunk. Az mi marhája Munkácsban leszen, azt az diplomának permutatiója után ki kell adnunk, az mik itt benn vadnak, azt esztendő alatt kell restituálnunk. Itt benn is leszen annyi marhája közel, mint Munkácsban», s alább hozzátette: «de az dereka bizony itt benn fog maradni». Annyi bizonyos, hogy a mi kezében volt, nem szerette kiadni, fizetni, pedig épen nem szeretett; de ezúttal makacsságának nem ez volt az oka. Mióta Katalin lakását Tokajból Bécsbe tette át, kétszeres bizalmatlansággal kísérte minden lépését. «Az eperjesi tracta,» – írja – «vagyon egész három hónapja, csak azon forgott, az fejedelemasszonynak mindjárt megadjuk az százezer forintot és hatezer aranyat, azonkívűl minden javait Munkácsban: kinek okát elménkben azt tanálván, hogy ők azzal az unitus fejedelmek ellen akarnának élni, soha mi arra nem mentünk.» De Esterházy más indokra vezette azt vissza: ki akarja mutatni, írá a császárnak, hogy Felséged maga megalázásával is békét köt. Ha a sziléziai ellenséggel (gróf Thurnnal) már szerződött s a szerencse ezeknek kedvez, ki fog törni, ha pedig nem kedvez, cserbe fogja őket hagyni.*
Gróf Thurn válasza, valamint a fejedelem kívánatai közölve vannak Tört. Tár, 1891. 188. s köv. ll. Thurn megerősítése MARCZALI Regesták 194. l. Hogy ezek a Szentpáli által hozott iratok, lásd Levelek és Akták 126. és 127. ll.
A Thurn és a cseh rendek által «Switniczii d. 26/16 Julii A. 1633» kiállított instrumentum 14 eredeti aláirással s pecséttel ellátva megvan Orsz. ltár, Rákóczy-oszt.
Hogy Strassburg aug. 10-én érkezett Konstantinápolyba, aug. 14-ről írja Kőrössi: BEKE ÉS BARABÁS. 66. l. V. ö. u. o. 79., 80. ll.
A nádornak 1633 aug. 1-én a tarcsai fürdőből a császárnak írt előterjesztése. Orsz. ltár, Acta Publica Fasc. 45. nro 27.
Hát ha kitartása az eperjesi tractában diadalt aratott Esterházy vehementiája fölött, hasonló siker koronázta Erdélyben vas akaratát a lázadók megfékezésében. Az itt nem volt könnyű dolog egy új fejedelemnek, hol az egyéni és személyes szabadságra féltékeny rendek annak akárminemű korlátozására nehezen voltak rábírhatók. Most két lázadójának ügye volt függőben: a Zólyomyé és Székely Mózesé. Az első még csak le volt tartóztatva, de nem elítélve; az utóbbi török földön a temesvári pasa segélyével dolgozott ellene s a fejedelemségért fölajánlotta Jenőt s az egész Vaskapuig terjedő terűletet. De ez még csak hír volt, s Zólyomyra sem volt rábizonyítható, hogy a fejedelemségre aspirált volna: a régi törvények alapján nem lehetett volna őket elítélni. Segítni kellett a bajon, s az 1633-iki tavaszi országgyűlés elhatározta, hogy a kik az országból «hadakozó fegyvert adnának ki», azok felett ítéljen a fejedelem, de a kik összeesküvést szerveztek, azokat a közvádló nota-perbe idéztesse, továbbá hogy török terűletre, kereskedés ürügye alatt fejedelmi engedély nélkűl kimenni tiltva van. Ezen czikkek alapján aztán az 1633-iki augusztusi országgyűlésre Zólyomy, Székely és ennek társai megidéztettek. Az utóbbiak bűne sokkal tisztábban állt a rendek előtt, hogysem hosszú vitára lett volna szükség: nótán marasztattak. Zólyomy ügye több napon át tartott. A Bethlen név nymbusa védte őt. Személyes barátai is minden követ megmozdítottak: még a szász választót is fölkérték, hogy megkegyelmeztetése érdekében járjon közbe a fejedelemnél.* Sikertelenűl, mert ennek parancsára a közvádló mindenfelé vallatásokat eszközöltetett, melyek sok terhelő részletet derítettek ki.
Madarász György, Eperjes, 1633 jul. 12-iki levele Rákóczyhoz: «nem is jött mostan senki, ki bizonyost tudhatna mondani, mit végeztek legyen Drezdában az uniók; vagyon oda egy ember, ki azért ment, hogy Nagyságodnál intercedáljanak Zólyomi uramért». Orsz. ltár.
Zólyomyt Fogarasból felhozták, de mint foglyot. Maga is, ipja is, a rendek is kérték a fejedelmet, hogy engedje meg neki, hogy szabad lábon védhesse magát: de kezességet senki sem akarván vállalni, kérelmöket nem lehetett teljesíteni. Két napon át tartott a tárgyalás: térítvényei, levelei, a tanúvallomások mind ellene bizonyítottak. Két napon át védte magát, a harmadikon a fejedelem kegyelméhez fordult. Ez megadhatta volna neki – de árulása világosan be lévén bizonyítva, az országgyűlésnek el kellett ítélnie. Maga örököseivel fő- és jószágvesztésen marasztaltatott.*
A nagy terjedelmű nóta-per összes irataival megjelent Erd. Orsz. Eml. IX. k. 340. s köv. ll. V. ö. KEMÉNY és SZALÁRDY Emlékirataival, kik közűl az első több dolgot elferdítve ad elő.
Szembe vele megkegyelmezési jogát a fejedelem nem gyakorolta egész terjedelmében: jószágvesztésen marasztalta, de életének megkegyelmezett. Hanem ártalmatlanná akarta tenni, s olyan helyet keresett ki számára, honnan ne szökhessen el. Kővárt nézte ki, hol okt. 30-án megfordult, s hova el is küldte.* A többi elítélteken, Székely Mózesen és társain is az ítéletnek csak a jószág-elkobzásra vonatkozó részét lehetett végrehajtani. Ezeket Temesvárról Budára szállították. S most Rákóczy egy szokatlanul fényes követséggel, melynek élén Mikó állt, azt kérte a nagyvezértől, hogy Székelyt «vettesse tengerbe, vagy hányassa horogban, vagy adják ki neki, vagy vitessék Stámbulba». Épen az utolsót hallgatták meg: mert egy ilyen verseny fejedelem a portán sokkal jobb eszköz volt a zsarolásra, hogy sem kéznél ne tartották volna.
«Ez oly hely – írá nejének – valaki erdélyi fejedelem, úgy őrizze, mint egyik szemit. Váradon kívül ennek Erdélyben mássa nincsen erősségére. Bizony eldűlnék addig Erdélynek s Magyarországnak is dolga, míg ezt megvennék». Rákóczy okt. 30-iki levele nejéhez, Csal. Levelezése. 3. l.
De egyet mégis elért: a temesvári basa az év végén mazullá tétetett.
Ez alatt az eperjesi tractán (szept. 28.) az utolsó formasági kérdéseken is átestek. A diplomát Rákóczy is aláírta s az szept. 30-án a biztosok kezében volt. Munkácson kívűl megkapta Mádot is testvérével, Pállal, úgy hogy az Alaghyné halála után szálljon rájok, Ónod vára pedig, melyben eddig császári őrség is volt, egészen neki adatott át. Mind ez rendkívűl nevelte hatalmát és vagyonát Rákóczynak: de az erkölcsi nyereség még nagyobb volt. Munkács várának birtokba vételével az eddiginél hasonlíthatatlanúl nagyobb befolyásra tett szert Felső-Magyarországon s tekintélye Erdélyben is emelkedett – mert ez a vár az erdélyi fejedelemnek strategiai szempontból is sokat ért. Az adománylevél átvételére Hrabecz Dánielt küldte Bécsbe s intézkedett, hogy az őrség, mely eddig csak neki volt esküvel lekötelezve, nejének s gyermekeinek is letegye a hitet.* A diploma deczember elején Bécsből expediáltatott,* s hogy a fejedelemasszonynak nála levő holmiai kiadassanak, annak értelmében már intézkedett Rákóczy.* Hát a béke csakugyan megvolt, s a fejedelem – ki az esküt a három titkos pontra Melith Péter és Bocskay István kezébe letette – a szász választóval tudatta is annak létrejöttét – mi annyit jelentett, hogy szövetkezésről ez idő szerint szó sem lehet –: de az még nem jelentette a függő ügyek teljes és végleges elintézését. Sem a munkácsi donatio nem volt úgy kiállítva, mint Rákóczy kivánta, sem Katalin kielégítése nem ment oly módon véghez, mint fenn óhajtották. Mindkét fél hagyott magának kibuvó ajtót, mit a viszonyok változtával felhasználhasson. Ez is az akkori közkeletű politikai fogások közé tartozott. Mindez, a fizetség Katalinnak s a követség a portára rengeteg összeget emésztett fel, de azért nem volt az elvesztegetett pénz. Megtérűlt kamatostól, meg annyival inkább, mert e békének egyik lényeges előfeltétele, a kiegyezés a német fejedelemasszonynyal, szerezte meg neki Fogaras várát. De ő ez uradalmat nem magának akarta: mint többen elődjei közűl, s utoljára Bethlen Gábor, a legközelebbi országgyűlésen (1634 május 12.) nejének inscribáltatta 80,000 frtban, úgy hogy azt annak életében ki se lehessen váltani.
Balling János, Munkács, 1633 okt. 30-iki levele Rákóczyhoz: «immár ezután kívántatik az, hogy asszonyunknak ő ngának és az úrfiaknak is hitesek legyünk… az juramentumnak formája, egyen-egyen elmondatván velünk Ibrányi uram az juramentumot». Orsz. ltár.
Sennyey, Bécs, decz. 3-án írott levele Rákóczyhoz. Erd. Muzeum KEMÉNY, Apparatus. VII. k.
Rákóczynak, Szamosujvár, okt. 13-án írt levele Balling Jánosnak. Az átadással az ő részéről Debreczeni Tamás és Chernel, az átvétellel Sennyey Sándor és Melith György bizattak meg.
Melith Péter aláirása.*
Kapi 1638 febr. 11.
