2. AUSZTRIÁBAN.
2.
AUSZTRIÁBAN.
AUSZTRIÁBAN.
Rákóczit 1688 április 3-ikán írták be a jezsuiták neuhausi gimnáziumába, hol egyelőre a három alsó nyelvtani osztály anyagát ismételtették vele. A ma is fennálló intézetbe előkelő, jómódú családok gyermekei jártak; de mégis időbe kerűlt, míg megszokta, hogy másokkal egy sorban, egy padban üljön, a közös étkezőteremben rozskenyeret, sovány ételeket egyék, fanyar bort igyék s hálószobáját olyanokkal oszsza meg, a kik előtt titkolni szeretné bánatát, könyeit. Elhagyatottnak, hazátlannak érezte magát; társai játékaiban nem vett részt, mosolyogni alig látták. Badinyi elmenetele után három napig minduntalan sírt és imádkozott. Tanárai, hogy szórakozzék, 5-ikén a Kollonics és Wolkra-fiúkkal együtt fölvezették gr. Slawata Joachim neuhausi várába, hogy megmagyarázzák annak ritkaságait. A fiú szórakozottan hallgatta fölvilágosításaikat, mikor az egyik teremben egyszerre csak a falon függő térképhez rohant, gyorsan fölkereste rajta Munkács nevét s újra könyekben tört ki. «Nem lehet oly gyorsan felejteni … » válaszolt a jezsuitáknak, kik felindúlása okát kérdezték. «Ez a kis hős igazán méltó a részvétre és szeretetre», tette hozzá egyik tanára a jelenet leírásában. Ha Voltaire írja azt le, a kitől XII. Károlyról hasonló tudósítást olvasunk!* A kisúrnak önérzetét is hamar észrevették. Mikor a gyermek már az első napokban megunta, hogy minduntalan csak méltóságos, vagy gróf úrnak szólítsák, megkérdezte, miért teszik ezt? «Hiszen én fejedelem vagyok: engemet grófok szolgáltak!» A jelenet leírója* megjegyezte, hogy minden a fejedelemre emlékeztet benne, de kevélység nélkül. Rákóczi ezt a bűnt sohasem ösmerte. A kevélység – a mint már híres ember korában írta* – nem abból áll, hogy az ember azt kívánja és követelje, a mi megilleti, hanem a mikor azon felül akarja magát becsűltetni. Már ebben a korban mutatta egész megjelenése, hogy nem a hiúság, hanem az önérzet vezette. Említett tanárának jellemzése szerint egész valóságában nincs középszerűség: beszéde, magatartása, járása mind méltóságos. Csak akkor mult tizenkétesztendős; de oly nagy és fejlett volt, hogy 3–4 esztendővel idősebbnek látszott. Szép piros arcza, ragyogó nagy szeme, szép metszésű szája, vállára omló dús gesztenyeszínű haja, daliás termete azokat is megnyerte, a kik csak látták; a kik szóltak vele, jellemének nyiltsága, okos beszéde, tanultsága lepte meg. A róla írt első (sajnos, egyúttal utolsó) jelentés április 12-ikén teljes rokonszenvvel szól a fejedelmi gyermekről. Megjegyzi, hogy most már jókedvű. Ha ablakából látja, hogy tanárai a kertben sétálnak, odafut hozzájuk: «mintha mindig náluk növekedett volna». Megigérte, hogy németesen fogja viselni haját s hogy – bár eleinte szívesebben gondolt a cseh nyelvre – németül is megtanúl.
Pár év mulva a kis XII. Károly két térképet látott apja szobájában. Az egyik a török korabeli Magyarországot ábrázolta, a másik Rigát, Livlandnak egy idő óta svéd kézben levő fővárosát. Magyarország térképe alatt Jób szavai álltak: «Az Isten adta, az Isten elvette; legyen áldott az Úr neve!» Ezt olvasva, a gyermek odaírta Riga tervrajza alá: «Az Isten adta s az ördög sem veszi el tőlem!» (Voltaire, XII. Károly, 15–16.) Ezek a gyermekek később amúgy is találkoztak az életben!
A neuhausi tudósítás. MHH, XXIV. 321–4.
Rákóczi levele 1709 szeptember 2. Archivum Rákóczianum, II. 528.
Bárkány János ajánlása Rákóczi ABC-és könyvében.*
Rákóczi ABC-és könyvecskéje a piarista rend budapesti könyvtárában őriztetik. Bárkány János ajánlásának olv.:
BÁRKÁNY JÁNOS AJÁNLÁSA RÁKÓCZI ABC-ÉS KÖNYVÉBEN.
Initium sapientiae timor Domini. A' bölcseséghnek kezdete az Úr félelme. Kitül mindennémü ioknak áldását kivánnia Pater Bárkány János az Méltoságos es Nagyságos neuendék Feiedelmi nagy Rakoczy Familianak méltoságos csemeteiere. Rakoczy Ferkera, kinek az Úr napiait sokakra teriesse, Föld, Mennien, örökössen nagyra nevellien.
Talán egész életében csak ez utóbbi igéretének beváltásával nem sietett; igaz, hogy nem is kinálkozott reá sok alkalma. Az intézetben deákul társalogtak, Neuhaus pedig tősgyökeres cseh város volt, mely ősi nyelvét mindamellett is megőrízte, hogy három oldalon német városok környezték. Csehországban öt esztendőt töltött, még sem fogott rajta a német szó és csak később sajátította el; a mi annál jellemzőbb, mert latinul, francziául, olaszul, lengyelül, sőt valamennyire csehül és tótul is elég hamar megtanúlt. 1688 májusától fogva beletörődött helyzetébe. Csakhamar olyan szorgalmas, jó tanuló lett, hogy már június elején fölvették a gimnázium negyedik, vagyis legfőbb nyelvtani osztályába, a szintaxisták közé. Ez nemcsak az ő tehetségét, hanem magyar tanítóinak alapos munkáját is dícséri. Szorgalma, gyors felfogása, a szentgyakorlatokon való buzgó részvétele, alkalmazkodó képessége, udvariassága következtében csakhamar megszerették tanárai, a kiknek társaságát szívesebben kereste, mint tanulótársainak, saját lakótársainak barátságát. Legjobban szerette maga az igazgató, a köszvényes öreg Zimmermann, a kivel gyakran sakkozott.* A Kollonics- és Wolkra-fiúkkal ellátogatott a neuhausi várba is, hol gróf Slawata Joachim tartományi marsall és felesége mindenkor szívesen látták a fiatalokat s még az intézetbe is küldöztek nekik jóféle ételeket és borokat. De a gróf különösen Rákóczit szerette meg, a ki majdnem mindennapos lett nála. Kilovagolt, kikocsizott, sétált, vadászott is vele a Nežárka kies völgyében.
1688-ban a Rákócziak ingóságai közt volt egy elefántcsont ostábla (Tört. Tár, 1886. 773.) s tíz év mulva egy sakkjáték is. (U. o. 1900. 352.)
Neuhaus.*
Neuhaus látóképét újabb rajzról Richter Aurél másolta.
A neuhausi jezsuita kolostor.*
A neuhausi jezsuita kolostor Dussek Ede Adorján rajza.
Joachim halálakor öcscse, Lipót passaui kanonok odahagyta a papságot s hogy a család ki ne haljon, bátyja özvegyét vette el, Rákóczit ők is szerették s talán annál inkább, mert fiuk nekik sem volt; még később, prágai tartózkodása idején is le-lehítták magukhoz. Mindenkor szívesen látta az eiskorni prépost is, a ki idehozta. Valósággal könyein keresztül szerette meg ezt a derék embert, a ki a természetnek annyi szép titkáról tudott beszélni. Majdnem minden szobájában volt egy-egy messzelátó, a melyekben a kutatni szerető ifjú annyira gyönyörködött, hogy egyet kérdezősködés nélkül magával vitt az intézetbe, hogy annak ablakaiból is gyönyörködhessék a táj szépségeiben és a csillagos égben. Ennek a szenvedélyének utóbb vezérlőfejedelem korában is hódolt. A természettudományokat, csillagászatot, mennyiség- és méréstant ezekben az időkben jobban szerette, mint pl. a történelmet, a melyben az ő hazája multja úgy sem jelenhetett volna meg hamisítatlanul. Tanárai, a kik papnak szerették volna nevelni, korlátolni akarták reális irányát s kegyes olvasmányokkal halmozták el; de a ki utóbb imádságos és vallásbölcsészeti könyveket írt, most megunta az elmélkedéseket. Pedig elnöke volt a Szűz-Máriáról nevezett társaságnak, hol magyarázat nélkül olvasott föl értekezéseket Kempis Tamásnak Krisztus követéséről szóló könyvéből. Hivatalos kötelességét, mint elnök, pontosan teljesítette, de Isten igéjének olvasása – saját vallomása szerint – nem táplálta a lelkét. Értette a betűt, de nem ismerte a szellemet. A természet kutatásában az imádságos könyvek olvasásán kívül különösen klasszikus tanulmányai gátolták, a melyekben 1689 óta egy jelentéktelen paptanár vezette. Cicero levelei és beszédei, Livius történetei, Ovidius, Vergilius, Horatius remek költeményei csaknem teljesen betöltötték akkoriban az irodalmi oktatás körét, melylyel Rákóczi 1688/9-ben mint a poézis és 1689/90-ben mint a retorika tanulója ösmerkedett meg. Klasszikusokkal nyári pihenőjében is foglalkozott s később szívesen hivatkozott Caesar commentariusaira, Tacitusra, Senecára s Aesopusra is.*
Pl. Archivum Rákóczianum l. 493., II 173., III. 141., IV. 413. stb.
Gimnáziumi életének évei éppen nem tüntek el nyomtalanul; Rákóczi utóbb mint költő némi figyelmet s mint szónok és levélíró teljes elösmerést követelhet magának. Csakhogy ezen a téren a magyar nyelvben tünt ki, holott a magyar nyelvet mint gimnazista csak anyjához és nénjéhez írt leveleiben gyakorolhatta s ennek következtében napról-napra hibásabban használta. «Talán haragúd nekem kegyelmed, – évelődött nénjével* – hogy Commercy uramat* hagytam kegyelmed által köszönteni?» Ki hitte volna akkor, hogy a ki így ír magyarul, valaha stilusának magyarosságával tűnik ki? És Magyarország egyik legnagyobb szónoka lesz az az ifjú, ki Csehországból hazatérve, már csak törve beszélte a magyart, sőt azt a kétségbeesett vallomást tette, hogy a hazai nyelvet teljesen elfelejtette?*
1690 junius 6-án irt levele, Közli Thaly, Rákóczi ifj., 131–2
Commercy herczeg tábornagy, Rákóczi Julia egyik udvarlója. L. a 24. jegyzetet e könyv 100. lapján.
Önéletrajz, 31.
Krumlov város és kastélya.*
A képeinket újabb felvételek, rajzok és metszetek után Richter Aurél rajzolta.
Neuhausi gimnáziumi élete befejezésekor 1690 június első napjaiban a vizsgálaton különösen ékesszólásával, szép latin dikcziójával tünt ki. Guttwirtt Menyhért talán a poetika tanára, irodalmi emléket állított ottlétének abban a hosszú latin, verses munkájában, melyet Mária szeretetéről írt és a melyet a tizenötödik esztendejébe lépő Rákóczi arczképével ékesített. Erre az értelmes, előkelő, szép arczra tekintve, megértjük, hogy Rákóczit «mindenki szerette, mindenütt szívesen fogadták s nem szomorították meg sohasem, mert másokat ő sem bántott».* Gimnáziumi életének ez a legszebb emléke.
U. o. 25.
A nyári szünetet, mint rendesen, most is kirándulásokkal, a Jézustársaság egyes rendházainak látogatásával töltötte. Krumlovban (Krumauban), a Rosenbergek sasfészkében, a jezsuiták fényesen fogadták, ő pedig bőségesen osztogatott emléktárgyakat: ékszereket, igazgyöngyöket. Tréfás levelében* nyakravaló gyöngyöket igért nénjének is, ha csakugyan elveszi öreg gavallérja, Commercy herczeg tábornagy.*
1690 június 6-án kelt magyar levelét Thaly 1903-ban a kassai ereklyekiállításon bemutatta.
Commercy herczeg az 1685. évi magyarországi hadjáratban a lorraini herczeg táborkari főnöke volt, mint savoyai Jenő a badeni herczegé; s oly jeles ember, hogy Lassay (Recueil de differentes choses. I. 245.) Jenőt csak bizonyos kételkedéssel nevezi eszesebbnek és tehetségesebbnek. Vitézségéről, erejéről is dicsérettel szól (I. 131., 133., 135., 142.) s így az ifjú magyar herczegnő büszke lehetett a már öregedő Commercy hódolatára.
Kollonics bibornok, a ki annak idején maga is tizennégyéves korában kerűlt az egyetemre, gyámfiát, a 14 1/2 éves Rákóczit neuhausi pater gubernatora (nevelője) felügyelete alatt 1690 augusztusában «a bölcsészet legszélesebb körű tanulmányozása végett» a prágai egyetemre,* az 1653-ban egyesített Carolo-Ferdinandaeumba küldte. A jezsuitáknak az Újvárosban a Károly-téren levő rendházába (a mostani helyőrségi kórházba) szállásolta el. Innen hosszú és elég kanyargás úton jutott el az egyetemre, melynek főbejáratán «Lex civium dux» (Törvény a polgárok vezére) fölírat üdvözölte a belépőt, Az első évfolyamban (1690/1) logikát, metafizikát, matematikát tanúlt. A bölcsészeti, főkép a logikai olvasmányokat s előadásokat szárazaknak találta. Mégis olvasott, tanúlt; s ha önmagát és tudását keveselte is, tanára beérte haladásával. A metafizikát már csak azért sem szerette, mert nem tudta, mi hasznát veheti a reá váró politikai föladatokban. Ellenben nagyon lelkesedett az egyetemen csak mellékesnek tekintett matematikáért, pedig nem tanították terjedelmesebben, mint ma a magyar gimnáziumok IV–V osztályaiban. A gimnáziumban a számtant akkor egészen elhanyagolták s így az egyetemen mindent elülről kellett kezdeni.
A prágai egyetem akkori viszonyairól l. Tomek, Geschichte der Prager Universität. Prága, 1849 és Rákóczi önéletrajza, 25–27., 30.
Prága a XVII. században.*
Prága a XVII. században Hollar Venczel egykorú képe után.
Szabad ideje nagy részét az építőművészek és a matematikusok könyveinek olvasgatásával, festéssel, geometriai ábrák készítésével töltötte; de mivel csak előadni hallott és senki sem oktatta, saját vallomása szerint voltakép semmit sem értett az egészből. Az évfolyam végén elvitték őt Neisse-be is, az oppelni herczegség fővárosába, hol negyedéve fejezték be Mária menybe menetelének tiszteletére szentelt gimnáziumi templomukat. A jezsuiták híres könyvtárában itt is különösen a matematikai és mérnöki műszerek érdekelték. Egy körzőt el is vitt magával emlékbe, a miért később nagyon restelkedett, mert szó nélkül tette;* kárt azonban nem okozott vele, mert itt is ékszereket, gyöngyöket ajándékozott ismerőseinek.
Önéletrajz, 24.
A második évfolyamban fizikát hallgatott s mellesleg etikát. Hogy az egyetemhez közelebb legyen, a város «kisoldalán» annak szomszédságában béreltek számára lakást, de ott is a jezsuiták felügyelete alatt maradt. Zárkozott lett, gyűlölte a világiak társaságát és a szórakozásokat;* de tanulmányait ezúttal sem hanyagolta el. A természet szépségeiben, jelenségeiben, titkaiban már gyermekkorában gyönyörködött s most a kor fizikájában nem azt találta, a mit vágyakozva keresett benne. A természetet az Isten szolgálójának tekintette* s azt a meggyőződést vitte magával az életbe, hogy Istent nem a természeti jelenségek kutatása, hanem az az óhajtás sérti, melynél fogva kiváncsiságból akarunk tudni az ő tetszésével ellenkező dolgokat. Isten azt akarja, hogy csodálják műveit s műveiben imádjuk őt és nagyszerű dolgait; azok láttára ismerjük fel kicsiségünket s hallgattassuk el az értelmet olyan dolgokról, a melyeket úgy sem foghatunk fel.* De az emberi természet czélként áll Isten igazsága előtt; s Istennek nemcsak azok a művei csodálatosak, melyeket, mivel értelmünket meghaladják, vallásos érzésünk következtében tartozunk elhinni; hanem azok is, a miket megérthetünk. A rejtelmek figyelmes vizsgálata az elmét nem teszi rabbá, hanem fölvilágosítja.* A természet világánál is sok bölcselő látta be, hogy mindent az Isten teremtett.* A babonaságot, asztrológiát, alchimiát gúnyolta és megvetette, a mit sok tekintetben prágai fizikai tanulmányainak s további olvasmányainak köszönhet.
Önéletrajz, 26–27. oly őszintén vallotta meg ifjúsága tévedéseit, mint Sz. Ágoston, Petrarca, vagy kortársai közül Bethlen Miklós, (Önéletírása, I. 351.)
Önéletrajz, 42–43.
Önéletrajz, 42–43.
Önéletrajz, 91., 93.
U. o. 424.
Az iskolai év végefelé történt, hogy Rákóczi Ferencz testvérét, Juliát, sok mindenféle nehézség legyőzése után, Aspremont Reckheim Nándor Gobert gróf altábornagy Bécsben 1691 június 24-ikén feleségűl vette. Az árvák gyámja ugyan, Kollonics bíbornok, Rómából a pápaválasztásról visszatérve, a tudtán kívül egybekelt házasokat egyidőre elválasztatta s a grófot vizsgálati fogságba, Juliát pedig a tullni apáczakolostorba csukatta; azonban a király mint főgyám személyes közbelépése következtében csakhamar mindketten visszanyerték szabadságukat s vele boldogságukat.* Kevéssel azután Lipót király abba is belenyugodott, hogy Heissler és Doria tábornokokért, a kiket Thököly a zernyesti csatában (1690 augusztus 21-ikén) fogott el, Zrínyi Ilonát urához, a kuruczkirályhoz bocsássa; de semmiképp sem egyezett bele, hogy Törökországba fiát, Ferenczet is magával vihesse, sőt hogy csak el is búcsúzhassék tőle. Zrínyi Ilona 1692 januárius 20-ikán hagyta el Bécset, május 13-ikán Magyarországot. Sohasem látta többé hazáját, fiát, leányát, Távozását sokáig titkolták Prágában tanuló fia előtt, a ki egyébiránt őszintén megvallja, hogy akkor sem igen búsúlt a dolgon, a mikor megtudta; mert, idegen erkölcsökhöz szokva, nem fogta fel, minő állapotra jutott.*
E házasság története Thalynál, Rákóczi ifj., 136–148.
Önéletrajz, 29.
Különben is úgy tüntették föl előtte édes anyját, mint családja, hite, hazája megtagadóját; s nénjét mint haszonlesőt, a ki elperelné jószágait, ha gyámja, Kollonics bibornok engedné. Annyira vitték, hogy el sem olvasta, hanem a bibornokhoz küldte nénje levelét, melyben ez a pör valódi állásáról felvilágosítani s megmagyarázni akarta, hogy ő csupán anyai örökségét követeli. Pedig nénje, vagy inkább derék ura, éppen azt szorgalmazta, hogy az örökség ügyében hallgassák ki Ferenczet is, a ki immár tizenhat éves lévén, törvény értelmében önállóan kezelheti vagyonát. A bíróság ki is mondta, hogy Ferencz kiskorúsága véget ért, a császár pedig megparancsolta, hogy Bécsbe jöjjön. Éppen befejezvén fizikai tanulmányait, a nyári szünetben, a jezsuiták rendházainak szokásos látogatása helyett, nevelője kíséretében csakugyan Bécsbe ment. Már másnap fölkereste a bíbornokot, a ki továbbra is vállalkozott ügyei vezetésére. Azt ajánlotta, hogy harmadnap térjen vissza Prágába, az egyetemen fejezze be bölcsészeti tanulmányait s azután a jezsuiták parmai vagy ingolstadti (bajorországi) egyetemén hallgassa a jogot.
Zrínyi Ilona névaláírása.*
Zrínyi Ilona névaláírása az Országos Levéltárban őrzött kelet nélküli levelén. Olv. Zrínyi Ilona m. p.
Thökölyné Zrínyi Ilona.*
Thökölyné Zrínyi Ilona id. Weinwurm Antal eredeti felvétele a Lord Bath birtokában lévő eredetinek a Történelmi Képcsarnokban őrzött másolatáról, melyet Braunecker Ernestin bárónő készített.
Rákóczy bécsi palotája.*
Rákóczy bécsi palotája Dussek Ede Adorján rajza.
De minden számítását elrontotta az ifjú Aspremontné, a ki négyesztendei elválasztás után valahára még ez este találkozott öcscsével. A testvérek sírva borúltak egymás nyakába, de csak nagyjából értették meg egymást, mert Ferencz csupán töredezve beszélt magyarul s még nem tudott németül és francziául. Annyit azonban megértett, hogy nénje öt tanulmányai abbahagyására s birtokai átvételére ösztönzi. A metafizikának és a német birodalmi jognak mint magyar földbirtokos úgyis kevés hasznát venné. Figyelmeztette, mekkora különbség van a német birodalmi és a magyar jog közt; ha tehát időt és felhatalmazást ad a bíbornoknak, kiforgatják ősi javaiból, jogaiból s rábeszélik, hogy jezsuita legyen és jószágait a jezsuitáknak adja. Ne fogadja el a bíbornok további gyámkodását, hanem térjen vissza hazájába s ott, állásához és rangjához méltóan, önállóan éljen és gazdálkodjék. Ők pedig éljenek egymással testvériesen, békességben s ennek jeléül már most költözködjék át az ő házukba.*
Bécs belvárosában a Himmelpfort-utczában 13. sz. a. Képe a 105. lapon.
Nénje távozása után ennek ügyvédje részletesen megösmertette őt a per okával, s hogy tulajdonképpen csak a leánynegyed kiadásáról van szó; megmagyarázta neki az idevonatkozó hazai törvényeket. Éjjel az ifjú Rákóczi jól meggondolta a dolgot. Eszébe jutott, hogy nemcsak nénje, hanem néhány jezsuita is figyelmeztette őt állása és hivatása kötelességeire s hogy ezek a jóakarói sem helyeselték a Jézustársaságba való belépését. Viszont úgy hitte, hogy más jezsuiták Kollonicscsal együtt valóban csak vagyonára áhítozva szeretnék jezsuitává tenni. Másnap határozott. Átköltözött nénjéhez, harmadnap pedig, a határidő lejártával, köszönetet mondott a bíbornoknak eddigi gondviseléséért. Kérte, adassa vissza az őt és nénjét illető ingóságokat, javakat és jövedelmeket s tartsa meg őket ezentúl is baráti jóindulatában. A bíbornok látható s egyre fokozódó felindulással hallgatta. Szaggatott szavakban jelentette ki, hogy ezek után leveszi a kezét róla, átengedi hízelkedő nénje és sógora fondorlatainak, ifjú szenvedélyeinek, a mik miatt javait kétségtelenül elpocsékolja; s ha úgy megbántotta őt, többé semmit se várjon barátságától. Azután karon ragadva, kivezette a kapun.*
Önéletrajz, 31–33.
