VI. BÉCSBEN ÉS OLASZORSZÁGBAN.
VI.
BÉCSBEN ÉS OLASZORSZÁGBAN.
BÉCSBEN ÉS OLASZORSZÁGBAN.
RÁKÓCZI legnagyobb tanítómestere az élet lett. Maga mondja, hogy nem tudta s talán soha sem tudta volna Magyarországon, a mit megtanúlt Francziaországban; oktalan maradt volna a világi életben, ha sorsa nem vezeti a magányba; de abban talán langymeleg lesz és az ártatlan, megengedett dolgok ürügye alatt inkább a maga, mint az Isten akaratát követi, ha Isten végül Törökországba nem vezérli.* Isten sok olyan dolog ismeretével áldotta meg, a mit sohasem tanúlt: országok, fejedelmek, külső államok ismeretével, a miket ő mind fel akart használni a közjó érdekében.* Sok éven keresztül nem ismerte Isten kegyelme kincseit s maga sem tudta, miért nem ismerte: azért-e, mivel tanúlni nem akart, vagy mivel Isten nem akarta őt tanítani?*
Önéletrajz, 408.
U. o. 175.
U. o. 221.
Az élet először is arra tanította, hogy a legvilágosabb jogok elösmeréseért is küzdenie kell. Ezüstneműit Kollonics mind pénzzé verette, hogy kifizethesse azokat a kegyes alapítványokat, a miket nagyanyja a jezsuitáknak és a ferenczrendieknek tett; ingóságait pedig azon a czímen tartotta vissza, hogy azokból – ugyanazon végrendelet értelmében – először is a jezsuitáknak hagyott százezer tallért kell kifizetnie. Mikor azután kiderűlt, hogy a végrendelet koholt és érvénytelen, a jezsuiták 1692 deczemberében elvesztették pörüket s be kellett érniök 20,000 rajnai forint ajándékkal; de e közben az árvák jószágai, a lelketlen gazdálkodás következtében, olyannyira elpusztúltak, hogy néhány esztendeig negyedrésznyit sem jövedelmeztek, mint azelőtt.*
Önéletrajz, 33–34. A lelketlen gazdálkodásra nézve l. Komáromytól: A Rákócziak kincse Munkács várában. Századok, 1891. 736–750.
A pénz tehát csak idővel jött meg, a mikor a fiatal herczeg már tapasztalatból ösmerte az élet második tanulságát, hogy az idő is pénz. Bécsbe jövetele óta sógora himmelpfortgassei palotájában élt, melyet igen sokan látogattak; egyrészt mert Aspremonte özvegy nővérei, Althann, Souches és Kollonics-Cavriani grófnék is Bécsben laktak, másrészt mert most a gróféknak minden atyafia, ösmerőse talált valami ürügyet a látogatásra, hogy lássa a dúsgazdag, szép s máris olyan érdekes multú fejedelmi fiút. Rákóczi, a ki akkor lépett ki a jezsuiták iskolájából, nehezen szokott meg ebben az új világban, mely részben éppen ő körülötte alakúlt. Némán és félénken húzódott vissza a kiváncsiaktól, hiszen németül, francziául beszélni sem tudott velök. De amúgy sem értette nagyvilági társalgásukat, vonatkozásaikat, megjegyzéseiket, enyelgéseiket, a miknek hallatára néha mégis természetes szégyenkezés fogta el. Maga mondja, hogy eleinte Babylonban érezte magát és sok dologtól megborzadt, a mit a világ csak ártatlan szórakozásnak tekintett. A mindennapi megszokás végre magával ragadta; mások példája csalogatta, nem akart másokat megbántani vonakodásával s utoljára meg is szerette ezt a léha életet. Először a kártyát, azután a színházat. Néha éjjel-nappal kártyázott s valóban feltűnő, hogy nénje és sógora nem mérsékelte ezt a szenvedelmét, mely korához, hívatásához egyáltalán nem illet. Még később, vezérlő-fejedelem korában is küldözgettek neki kártyát Magyarországba,* holott udvarában a kártyát, koczkajátékot akkor már tiltotta s felakasztással fenyegette azokat a katonákat, a kik saját fegyverökre kártyáznak.* Később még francziaországi bujdosásában is sokat kártyázott* s erős elhatározással csak I715 április 20-ika után mondott búcsút a kártyának és minden nyerekedő játéknak.* A vándorszínészek Bécsben akkor még bálházakban játszottak, a melyek közűl egy éppen a Himmelpfortgasseban volt; de Rákóczi egyszer-másszor bizonyára fölkereste a judenplatzi, kärthnerthori, neumarkti fabódékat is. Kevéssel azután, hogy Straniczky társasága bevonúlhatott Bécs első állandó színházába (1712.), Rákóczi már mint bujdosó tapsolt a roueni, párisi, versaillesi, chantyllii előadásokon. A maga bolyongásait is színészéletnek, a színjátékot mindennapi kenyérnek mondta.*
Stepney levele 1706 június 14. Simonyi, Angol diplomatiai iratok, III. 79.
Tört. Tár, 1880. 578., 1885., 559.
Önéletrajz, 254., 260., 262., 263. Rákóczi-tár, I. 265., 309., 315., 316., 318., 342., 335.
Önéletrajz, 272., 273., 275.
Önéletrajz, 255., 267.
Gróf Batthyány II. Ádám.*
Gróf Batthyány II. Ádám a Történelmi Képcsarnokban őrzött XVII. századi olajfestményről id. Weinwurm Antal eredeti felvétele.
Misére Bécsben csak nagy ünnepeken járt, imádságait, kivált este, elhanyagolta. Gyóntatója, egy szelidlelkű, kedves kapuczinus gyakran intette és feddette is, de mindenkor feloldozta, mert nem talált benne rosszindulatot.*
U. o. 35.
Rákóczi legjobban érezte magát barátjának és rokonának, gróf Batthyány Ádámnak társaságában. Batthyány dunántúli főkapitány és főpohárnokmester (később horvát bán) éppen abban az esztendőben, harminczéves korában vette el Strattmann Nóra (Eleonóra) grófnét, a miniszter leányát, a ki maga is gyermek volt még: alig 14–15 esztendős. A kis herczeg gyakran meglátogatta Batthyányiékat Bécsben, Tót-Rohonczon, Németújvárt, Körmenden is, hol gyakran vadászott, mulatott. Többször kérte barátját, vállalja magára az ő uradalmainak rendbehozását, a főfelügyelőséget; s mivel ezt (1692 deczember 12-ikén) a király is óhajtotta, a főkapitány valóban «magára vállalta a keresztényi szeretet ezen munkáját és kötelességét». A kanczellária (deczember 15.) arra kérte a grófot, hogy Rákóczival külföldi útja alatt is levelezzen.*
U. o. 180.
Igazi jóakarói – Aspremonte, Batthyány, Strattmann és György darmstadti herczeg* – különböző okokból két módot kerestek, hogy «szívesen, mosolyogva felejtse fájdalmait,»* a szerelmet, a melyet most érzett először. Az első mód, hogy tapasztalatok szerzése czímén Olaszországba utazzék, a mire a király már novemberben parancsot is adott.* A második, hogy házasságra lépjen valamely német herczegnővel. Az egyik, a kit ajánlottak, a büszke Welf család tagja volt, Vilma Amália braunschweig-lüneburgi herczegnő, három évvel idősebb Rákóczi-nál, a ki ennek következtében nem is lépett föl kérő gyanánt. A herczegnő öt év mulva (1699 februárius 24.) még fiatalabb férjet kapott – I. József ifjabb magyar király személyében.* Rákóczinál valamivel idősebb volt Magdolna, hessen-darmstadti herczegnő is, György hessen-darmstadti herczeg unokahúga s a mi ennél sokkal többet jelentett, Eleonora Magdolna Terézia német-római császárné és magyar királyné közeli rokona. Rákóczi nyiltan bevallja, hogy őt egyrészt György iránt való barátságból, másrészt politikai és társadalmi tekintetből választotta. Szándékát Lipót királylyal ennek gyóntatója, Menegatti jezsuita atya útján tudatta s engedelmet kért, hogy olaszországi útjából hazatérve, a herczegnőt megkérhesse s e végből a németrómai birodalomba mehessen. A leány atyja már beleegyezett s bízott benne, hogy a király sem fog ellenezni olyan házasságot, mely őt szorosabban fűzheti az uralkodóház érdekeihez. A válasz azonban egyre késvén, Rákóczi az udvar kedvező határozatának kieszközlésére György herczeget és Aspremonte grófot kérte meg. 1693 április 5-ike után* végre elindúlt olaszországi útjára, a melynek őt szerelméből s mostani házassági erveiből is ki kellett gyógyítania.
György herczeg ekkor 23 éves volt (szül. 1669 április 25.). Később 1704–5-ben mint cs. tábornok Gibraltar hősies, de eredménytelen védelmében tűnt ki.
Önéletr. 37.
U. o. 34.
Amália Vilma braunschweig -lüneburgi herczegnő 1673 április 21-én, Rákóczi 1676 márczius 27-én, I. József 1678 julius 26-án született. A herczegnő protestáns volt és csak József kedvéért lett katolikus. Meghalt 1742 április 10-én. Róla nevezik a bécsi Hofburg egyik részét Amalienhofnak. (Wurzbach, Biogr. Lexikon, VI. 145–6. és 292.)
Megőrzés végett ez nap adott át három ékszeresládát a bécsi karmelita-apáczáknak. Thaly, Rákóczi ifj., 184.
Sógora, a szelid és kegyes Aspremonte Frigyes Gobert: jánosvitéz (máltai lovag), Olaszország kitűnő ismerője kísérte el egy inspektorral, Günzner Károly titkárral,* báró Vissenacque József főlovászmesterrel* és számos szolgával. Ösmeretlen akarván maradni, az Aspremonte-ok egyik czíme után Borsheim bárónak nevezte magát;* talán azért is, mert ez a név szülőföldjére, Borsira emlékeztette. Hintóival és hátas lovaival Rákóczi először is Wiener-Neustadtot (Bécsujhelyet) ejtette útba, hol meglátogatta nagyapja, Zrínyi Péter és nagybátyja, Frangepani Ferenc börtönét s a sírt, hová a nemzet vértanúit temették. Innen oldalkirándulást tett Magyarországba, hogy Körmenden és Németújváron elbúcsúzzék gróf Batthyánytól, Horvátország új bánjától és feleségétől. A bán is átkísérte öt Regedébe (a stájerorszégi Radkersburgba), honnan a Dráva völgyén fölfelé Tarvis felé folytatván útját, Pontebbánál lépett olasz (velenczei) területre. Április 28-ikán már Velenczében volt.*
1692 november 20. óta volt titkára. Tört. Tár, 1900. 364–5.
U. o. 1900. 365.
Önéletrajz, 37. Később 1701-ben mint «részeg» dragonyos, majd mint franczia kereskedő, szász kapitány, német hadmérnök, 1702-ben Varamits és 1711. óta Sárosi gróf neve alatt bujdosott.
Tört. Tár, 1900. 365.
«Kevés percz emléke volt előtte kedvesebb, mint az, a melyben Velenczét legelőször pillantotta meg, a mint gondolája a mestrei csatornából a nyilt lagunába bekanyarodott.» Megkapóan írja le azt a hatást, a melyet «Velencze kövei», Ruskin szerint, kivált a hajdani, soha vissza nem térő utazások idejében gyakoroltak a tudnivágyóra.* Egészen új dolog volt előtte ez a város, melynek nagyszerű és ragyogó templomai, palotái a tengerből emelkedtek ki. A templomokban ugyan, mint maga megvallja, nem kereste, de mégis föltalálta az Istent, mert a remekművek, képek, szobrok szemlélete hozzá emelte. A művészetben talált igazi gyönyörűség megóvta, hogy «a vétkek és iszonyú bűnök tengerén úszó város» általános romlottsága magával ragadja az ottan töltött két hét alatt. Úgy látszik, több megrendelést tett; pl. bizonyára ekkor csináltatta, de csak egy esztendő mulva vitette haza azt az ezüstbe foglalt hatalmas kristályüveg-serleget, a melybe teljes czímét belevésette.*
Ruskin, Velencze kövei, II. I.
Századok, 1895. 564–5.
Aspremontné, Rákóczi Juliánna.*
Aspremontné, Rákóczi Juliánna. Eredetije gróf Erdődy György birtokában.
Velenczéből Padován, Ferrarán, Bolognán át ért Firenzébe, hol négy hónapig lakott a Salvietti-palotában. Sógora bemutatta öt Medici III. Cosimo toscanai fejedelemnek s az előkelő köröknek, maga pedig tovább utazott rendje székhelyére, Maltába, honnan hetek mulva tért vissza. Ferencz csak imént mult 17 esztendős, de magára hagyatva is megőrízte komolyságát, mérsékletét. Nem zárkózott el teljesen; délelőtt megtette szokásos sétalovaglásait s a vívásból, tánczból órákat vett, – de kerülte a tivornyákat, sőt magát a fejedelmi udvart is, a mit rossz néven vettek tőle. Mérsékletét vallásos neveltetésének tulajdonították, holott reggeli és estéli imádságait már elhanyagolta s miséket csak ünnepnapokon hallgatott. Egyetlenegy káros szenvedelmétől, a kártyázástól nem tudott megszabadulni. Különben tanulmányait sem hanyagolta el. Firenze ekkor inkább a tudományok, mint a művészetek városa volt, de műtárgyaival így is lebilincselte figyelmét. Az olasz nyelvet itt tanúlta meg, a hol az a legszebben cseng. Mikor jó barátaival a környéket bejárta, hogy nagyobb kirándulásait könnyebben tehesse meg, kíséretét (magát Günzner titkárt és Vissenacque főlovászmestert is) szeptember 11-ikén hazaküldte Bécsbe,* maga mellett csak egy komornyikot s egy házfelügyelőt tartván meg. Velök ment az Arno völgyén lefelé Pisába, Livornóba s onnan a tenger partját szegélyző, szédítő meredekségeken át Genova felé. Három napig nyaktörő útakon haladt öszvérén, melynek egyetlen botlása halálát okozhatta volna. Viareggio pinetái, Massa remek fekvésű kastélya, Carrara világhírű bányái, a speziai öböl, Chiavari és Rappali festői szépségei közt a veszedelem eszébe jutott ugyan, de eleresztette öszvére kantárát, s egészen az óvatos állat ösztönére bízta magát. Gyönyörködött a jobbfelől meredeken emelkedő sziklákban, balfelől a tenger és a völgyek mélységes szakadékaiban, örvényeiben. Szebb és regényesebb útat tett meg, mint a mai kiránduló, kinek vasútja éppen a legbájosabb pontokon tűnik el valamely alagútban. Nem pihent a középkor legállhatatlanabb városában, Genovában sem, mert folytonosan templomait s egyéb műemlékeit látogatta.
Tört. Tár, 1900. 365.
III. Medici Cosimo arczképe.*
III. Medici Cosimo arczképe Garcia rajza Yriarte Károly «Florence» cz. művében.
Október elején a Po síkságának nyugati részét járta be. Genovából Torinóba, onnan Milanóba, Parmába, Modenába s a már ismert Bolognába ment, mindenütt 2–3 napot töltvén. Riminitől az Adriai-tenger partján haladt Anconáig. Valódi áhítat vezette Loretóba, hova évenkint ma is fél millió ember zarándokol Szűz Mária házához, melyet a legenda szerint Nazaretből az angyalok először (129l.) Rákóczi őseinek, a Frangepaniaknak fiume-tersatói birtokára, azután pedig (1294.) ide hoztak.* Három napot töltött ezen a helyen s egész útja alatt csak itt érezte, hogy idejét jóra fordította és lelkiösmeretével kibékűlt. Egészen elmélyedt Krisztus megtestesülésének a titkában s kegyelettel hallotta a búcsújáró helyen történt csodák elbeszélését. Később, mikor mint bujdosó vallásos elmélkedésekben keresett vigaszt, szemrehányást tett magának, hogy keveset foglalkozott Istennel, sőt a kételkedés is erőt vett rajta; de valóban nem lehet hitetlennek tekinteni, a ki oly fiatalon olyan jó, tökéletes, megvigasztaló gyónást tudott végezni, mint ő Loretóban.* Maga mondja, hogy vallásos érzület és nem kíváncsiság vitte a szomszéd Cirolóba is, hol a fölfeszített Krisztus fából faragott óriási képét mutogatták a híveknek és tömérdek csodát beszéltek róla. Mise végeztével visszatért Loretóba, hogy még egyszer ájtatoskodjék Szűz Máriának és a kis Jézusnak Girolamo Lombardo által faragott szobra előtt, melynek képét azután fölvette a neve alatt megjelent imádságos könyvbe a loretói litániával együtt.* Ez a litánia két évtized mulva hányszor adhatott vigaszt a bujdosónak!
A tersatói ház története 1291–4. Arany János: Koszorú, V. 336–347.
Karácsonyi János a Kath. Szemlében, 1903. 638.
Officium Rákóczianum, 1749. évi kiadás. 138–141.
A loretói Szűz Mária képe az «Officium Rákóczianum»-ban.*
A loretói Szűz Mária képe az «Officium Rákóczianum»-ban az Erdélyi Nemz. Múzeumi példányról (Tyrnaviae 1749.).
Október közepén érkezett Rómába.* Egy bérházban szállt meg s alig helyezkedett el, azonnal folytatta megszokott vívó- és tánczgyakorlatait, a miket itten geometriai, történelmi és földrajzi tanulmányokkal toldott meg. Szorgalmasan látogatta a templomokat is, a melyekben – a loretói ájtatosságok után – már nemcsak művészi, hanem vallási élvezetet is talált. Délelőttönkint, bár az idő télre járt, a kies kertekben sétálgatott, vagy az örökváros mindenkorbeli régiségeit nézegette. Tisztelkedett XII. Incze pápánál, a ki éppen akkor nyert a canossai vezekléshez hasonló elégtételt, mert XIV. Lajos visszavonta (1693 szeptember 14.) a franczia nemzeti egyház érdekében kiadott 1682. évi rendeletét. A pápa nagy kitüntetéssel fogadta Báthory Zsófia unokáját és szentek ereklyéivel ajándékozta meg. Rákóczi azonban a szentek neveit évek mulva elfelejtette, a két kis ereklyés ládát pedig elfogatása idején (1701.) vagyona elkobzásakor elvesztette. A szentek iránt való tiszteletlensége miatt csakhamar még jobban vádolta önmagát.
Innen csak egy 1693 november 28-án (gazdasági ügyekben) írt levelét ösmerjük. Közli Thaly, Tört. Tár, 1900. 347–8.
1694 februáriusában ugyanis Rómából, ahol négy hónapot töltött, a sok briganti miatt egy népes társasághoz csatlakozva indúlt Napoliba (Nápolyba), hová öszvéreken körülbelül 5 nap alatt érkezett el. A város nevezetességeinek megtekintése közben ellátogatott a székesegyházba is,* a Capella di S. Gennaróba, vagyis a Tesoróba, hol Szent Gennaro (Januarius) beneventói püspök «drága vérét őrzik és inkább látni való gyanánt teszik ki az utasok, mint az ájtatoskodók kedvéért.»* A mise alatt, mikor rendszerint a szentek lefejezéséről szóló evangéliumot olvassák fel, az üvegedényben levő aludt vér az edény felfordítása után szemeláttára olvadni és forrni kezdett és a mise végéig lefolyt az edény üres részébe. Inkább hitetlen kiváncsisággal, mint ájtatossággal nézte és vizsgálta a csodát, melynek – mint előtte s utána annyian – természetes okait kutatta, de nem találta.* Hasonló kiváncsiságot tanusított az éppen működésben levő Vesuvio vizsgálatánál is; sőt megvallja, hogy kelleténél kiváncsibb volt, mint általában véve a természetnek ama sok és nagy, csodás látnivalóinál, a mikkel ebben a nápolyi útjában találkozott.
Rákóczi (Önéletr., 43.) az apáczák templomát mondja.
Thaly keresztelő Szent Jánosnak mondja s nem tollhibából, mint bírálója, b. Mednyánszky Dénes mondta a Századokban (1881. 780.); Thaly a második kiadásban 196. l.) fel is tartotta az első kiadás (166. l.) állítását, mely Rákóczi szövegén (Önéletr. 43.) alapul. Egyébiránt keresztelő Szent János teste Sebastéban, feje a római San Silvestro in Capite templomában nyugszik; Rákóczi tehát tévedett.
A Bourbonok bukása óta 1905 szeptember 19-én az olasz uralkodó család tagjai közül először az aostai herczeg (maga is természetvizsgáló) volt jelen Gennaro csodájánál, a mi miatt 1906 márczius 22-én Gaudenzi interpellált is az olasz parlamentben. A természetes magyarázatra nézve l. dr. Kőszeghy Mihály czikkét Szent Januárius véréről (Kath. Szemle, 1906. 132–144.) és dr. Császár Józsefét (Religió, 1907., 227–9.). Kár, hogy nem említik Rákóczi megfigyelését.
Nápolyban nem tántorították el útitársainak könnyelműségei. Örűlt, hogy megszabadúlt tőlük s tovább mehetett Gaetába, hol fölkereste a Szentháromság kápolnáját, mely a Krisztus halálakor támadt óriási hegyszakadék fölött épült.
Rómában értesűlt, hogy Lipót király őt már legközelebb nagykorúnak nyilvánítja s ugyanakkor hallotta azt is, hogy elhunyt Magdolna darmstadti herczegnő, a kinek megkérésére mindjárt olaszországi útja befejeztével akart a német birodalomba menni. Talán inkább az illendőség, mint a gyász érzete vezette, mikor ennek a hírnek hatása alatt lemondott a velenczei karnevál világhírű ünnepségeiről. Februárius 23-án már ott volt a lagunák városában, de nem érdekelték «a zajos és álarczos nép szertelen mulatságai, a nagyszerű látnivalók és hangversenyek». Két napi pihenés után (februárius 25-ikén) «kelleténél nagyobb sietséggel» indúlt Bécs felé. Ez a sietség leginkább kitűnt a Semmering-hágón. Maga a hágó Stájerország és Alsóausztria határán Mürzzuschlag és Glognitz közt 980 méterre emelkedik. Akkor voltaképpen még csak gyalogút vezetett át a meredek, szinte a levegőben függő kősziklák közt.* De Rákóczi nem törődött a veszedelemmel. Nem az a vágy kergette, hogy meggyőződjék, igaz-e a jegyese haláláról szóló hír; hanem a szerelem, mely másfél esztendő óta nagy erővel lobogott szívében egy fiatal teremtés iránt s új erővel lángolt fel, a mikor már csak ez a hegy választotta el attól, «kit Istennél is jobban szeretett».* Ifjú tüzétől hajszolva – a mint maga beszéli – egy zivataros éjszakán harmadmagával kelt útra. Elül egy szánkán útikalauza, utána másik szánkán ő maga egy olyan kocsissal, ki először járt erre felé. A nagy szélvihar csak úgy csapkodta arczukba a sűrűn hulló havat. A hó és a sötétség miatt semmit sem láthattak s mégis megeresztett gyeplővel, őrületes sebességgel vágtattak előre. «Megeresztette ifjúsága gyeplőit is»: mert a sötétségben is látta csillagát, azt a ragyogó szempárt. És a több mint 3000 kilométernyi útról Isten egészségben, épségben vezette vissza Bécsbe, hol nénje ölelő karjai s örvendező rokonai, barátjai fogadták.
A Semmering kocsiútja csak 1728-ban készűlt el.
Olaszországi útjának leírása Önéletrajzában, 37–44. l. s Thalynál, Rákóczi ifjúsága, 173–202.
