IX. A NÉP BEHÍVJA RÁKÓCZIT. (1703.)
IX.
A NÉP BEHÍVJA RÁKÓCZIT.
(1703.)
A NÉP BEHÍVJA RÁKÓCZIT.
(1703.)
A BÉCSI kormány 1703 április 29-ikén számbavétetni akarta, mekkora ereje lesz a tervezett egységes Ausztriának. Magyarországban szintén elrendelte a földek, parasztok, polgárok összeírását, sőt a nemesekét is. «Nagyfontosságú dolog ez az összeírás – jegyezte meg mindjárt akkor Szakáll Ferencz kolozsvári polgár. – Távol legyen, hogy Rákóczit a Krisztushoz hasonlítsam; de ugyanakkor, mikor Krisztus született, összeírás volt Zsidóországban és azalatt jött a szabadító, a világ megváltója. Mostan is a szegény nemzetnek valóban lenne szüksége szabadítóra. Hallatik, hogy Rákóczi jó dologban indúlt meg a szegény magyar szabadítására; kit Isten boldogítson ügyekezetében. Reménységünk lehet itt is; mert mint a zsidóság a római birodalom alatt sanyargott, a mikor Isten nem testi, de lelki szabadítót küldött: úgy mi is ugyanazon birodalom alatt nyomorogván, nálunk ás összeírást indítanak. De Isten el fogja küldeni szabadítónkat».
Mindenütt ezt a hitet találta Barvinszky, a ki két hónap alatt bejárta Rákóczi uradalmait. Május 10-ike táján Pap Mihály vezetése alatt a népnek egy kis küldöttségével tért vissza Bržezanba. Hírűl hozta, hogy mindenütt szeretettel, örömmel fogadták, de a biztatásnál most már többet várnak: tiszteket és zászlókat, hogy a támadást megkezdjék.
Rákóczi és Bercsényi május 12-ikén Bržezanban csakugyan kiadták fegyverre hívó szózatukat: éppen aznap, mikor királyjelöltjük, Miksa Emmánuel bajor választó Duttlingennél a franczia sereghez csatlakozott. «Nem lehet oly magyar – szóltak, – ki az eddig Magyarországon törvénytelenűl, Isten és igazság ellen hatalmaskodó, minden rendet képtelenül sanyargató idegen nemzet kegyetlenségét, porcziózó s képtelen adóztató zaklatásait, nemzetünknek és szabadságunknak megvetését és már mint láb alá vetetteknek csúfolásait elégségesen nem érzette s nem értette volna. Elannyira, hogy már országunknak, régi szabadságunknak gyökeres veszedelménél egyebet senkisem ítélhet vala, ha a minden birodalmakkal bíró kegyelmes Isten csodálatos és váratlan háborúkkal az országunkat eddig sanyargató német nemzetet mindenfelől nem környékezte és az által a mi régi szabadságát keservesen óhajtó s igaz hazaszeretetéért gerjedező magyar nemzetünknek is útat és alkalmatosságot nem mutatott volna a kívánt szabadúlásra.» A mostaninál jobb és biztosabb alkalmatosságot az ország sohasem remélhetvén, ők bújdosásban töltött életök minden napját édes hazájok régi szabadságának, dicsőséges nemzetök régi jó hírének, nevének, elnyomott országuk lakosainak javára, hasznára szentelték s a magyar haza képtelen nyomorgatásán szánakodó királyok és fejedelmek segítségét keresték. Meggyőződtek, hogy itt az ideje az ország fölszabadításának. Igaz hazafiságukra intik tehát a mindenrendű igaz magyarokat, hogy fegyvert fogjanak édes hazájok és nemzetök mellett és a birodalom ellen. Addig is, míg ők kimehetnének, a fegyverfoghatók engedelmeskedjenek a kiküldött elüljáróknak s tiszteknek s mások is jóindúlattal viselkedjenek. Ok maguk is késedelem nélkül megindúlnak elegendő segítőhaddal. »Édes hazánkért, nemzetünkért, régi szabadságunkért, a hatalmas Istennek segítségével s az ő hatalmas hadakozó karjának erejével, tökéletes szívvel-lélekkel szenteljük életünket s vérünket ontani egyedül hazánk és nemzetünk szabadságáért, minden privátumnak vágyódása nélkül készek leszünk». Bíznak Istenben, a nemzet bátorságában és hazaszeretetében s a velök egyetértő királyok segítségében, hogy ezen a most Istentől nyújtott alkalommal elérik és mindnyájok munkájával helyreállítják nemzetök régi szabadságát és hazájok örökös megmaradásával dicsőséges szabadságban végzik életöket.*
Az egész pátens szövege Thalynál, Bercsényi II. 469–471. Ezt Boné András Diószegen julius 19-ikén hirdette ki. (Erdélyi nemz. múzeúm levéltára. Kemény, Erdély tört. eredeti levelekben. XXXVII. kötet.) Jellemző, hogy Stepney bécsi angol követ junius 22.ikén kétségbe vonta hitelességét. Simonyi, Angol dipl. iratok t. 22.
Rákóczi Ferencz.*
Rákóczi Ferencz. Eredetije miniature-festmény Thaly Kálmán birtokában.
Pap Mihály volt az első, a ki fölesküdött Rákóczi piros selyemzászlajára,* melynek egyik oldalán a fejedelem czímere és kezdőbetűi álltak, másik oldalán pedig ezek a szavak: Cum deo pro patria et libertate! (Istennel a hazáért és a szabadságért!) Maga is megesküdött, hogy megsegíti, el nem hagyja a vele tartókat és hogy a míg a franczia segítő csapatok megérkezhetnek, barátaival hamarosan egy kis hadat gyüjt össze a határra. Azonban zászlait ki ne bontsák addig, míg újabb parancsát nem kapják; mert azokat egyelőre csak a nép összetoborzására kell használniok annak a jeléűl, hogy nem valami rablók, hanem a Rákóczi kuruczai. Meghagyta, hogy a templomokat, czintermeket, kolostorokat, nemeseket, nemesi kúriákat, kastélyokat, utazókat, kereskedőket sehol se bántsák, falut, várost, malmot ne égessenek, a szegényeket ne kínozzák. Ha lehet (pedig hogy lehet, megmutatták 1697-ben), egy vagy több várat egy időben megrohanva foglaljanak el a rest németektől, kiknek tisztjei többnyire haszonlesők, gondatlanok, gyávák.*
A velenczei követ már junius 9-ikén írja, hogy az elégületlenek három zászló alá sorakoznak: a Rákóczi, Bercsényi és Petrőczy zászlaja alá. Malagola a Deutsche Revueben, 1907., 92.
Rákóczi Emlékíratai, 25., Önéletr. 161.
Alig bocsátotta el a követeket, Bercsényivel a fölkelés anyagi eszközeinek biztosítása végett Ilyvó felé indúlt. Kész volt vagyonát lekötni, hogy egyes lengyel főuraktól katonaságot nyerjen. Útközben ily czélból látogatta meg barátját, Visnyoveczkíj herczeget s hasonló okból kereste föl Ilyvóban barátját, gróf Potoczkíj Mihály kiovi palatinust. Csak két szolgával ment külvárosi házába, holott gyaníthatta, hogy ellenségei minden lépésére ügyelnek s könnyen elfoghatják. Barátja szokott szívességgel fogadta, de aggodalmasan közölte vele, hogy nem nyújthat teljes biztonságot, mert udvari népének és testőrségének csak egy része van jelen, egy mágnásrokona pedig (Lubomirszkij György?), a kinek jó szándékaiban éppenséggel nem bízhatik, már is követet küldött hozzá és arra kéreti Rákóczit, keresse föl őt egy mértföldre levő táborában. Potoczkíj valósággal megrémült, mikor a fejedelem kijelentette, hogy elmegy vele a táborba s erről semmiképp sem engedte magát lebeszélni. A mint utóbb maga mondta, hiú nemeslelkűség álomképe volt cselekedetének rugója; mert ellenségének sok tettéből gyanította, hogy az most valami tisztességes ürügyet keres a kibékülésre, azért versenyezni akart vele a nemeslelkűségben. A történelem kitűnö ismerőjének talán az is eszébe jutott, hogy Imre király hasonló személyes bátorsággal fegyverezte le lázadó öcscsét. A mint megérkezett, a hintóból kiszállva, ismeretlen rokonához közeledett. «Ha nem ismered is – szólt – rokonod az, a kit üldözőbe vettél. Legalább azt mondják, hogy üldözöd, de én nem hiszem. Ha mégis igaz a dolog, talán azért tetted, mert azt gondolod, hogy a te nemzetségedhez vagy barátságodhoz méltatlan dolgot követtem el; eljöttem tehát, hogy lásd és hidd, van bennem valami, a mi tehozzád méltó».
Csak ekkor nevezte meg magát. A főúr meghökkenve, pirúlva hátrált néhány lépést, de azután kitárta karját és megölelte rokonát. Megvallotta, hogy Szobieszkíj Jakab valóban 50.000 aranyat ígért neki, ha elveszti Rákóczit. Jó barátja kedvéért és kívánságából érdeklődött is bržezani életmódja iránt, de csak bizonytalan tudósításokat kapott, élete ellen pedig sohasem törekedett. Mint igazi jó barátok váltak el, de barátságára nézve – Rákóczi szerint* – ez a főúr mégis csak «a szerencse fia maradt». Bercsényi, a ki aggodalommal várta a vakmerő vállalkozás sikerét, nagy örömmel fogadta sértetlenűl visszatérő barátját.* Másnap megnyugodva ment tovább Varsóba, a honnan azonban De Bonnac akkor már visszautazott Danczkába.
Arch. R. II. 438. V. ö. jelen életrajz 225. lapján a 13. jegyzettel.
Az érdekes találkozás: Önéletr. 161–3.
Rákóczi ugyanakkor kirándúlt Holesiczára Szienyavszkíjnéhoz, hogy onnan, a határszélekhez közelebb eső helyről figyelje meg és vezesse a magyarországi mozgalmakat. Itt körülbelűl két hetet akart tölteni, de egy váratlan körűlmény csakhamar kizavarta nyugalmából. Bercsényi még el sem érhette Varsót, mikor június elején Magyarországból Majos János fiatal nemes, a vén Pap Mihály és Bige György érkezett hozzá követségbe. Húsz lovas és harmincz gyalogkísérőjöket Huchlevánál, a munkácsi szorosnál, a lengyelek nem engedték be országukba.* Először Ilyvóban keresték őt, csak azután jöttek ide de, a feltűnés elkerűlése végett, Rákóczi czélszerűbbnek látta őket Drosdeviczában fogadni, hová Szienyavszkíjnéval együtt maga is átrándúlt Konskíj podoliai (a későbbi krakói) kormányzóhoz. Konskíj jámbor és igaz életet élt feleségével együtt. Rákóczi ez idő szerint mint bizalmas barátját és mint tüzérségi tábornokot kereste föl. Talán a követséget is azért fogadta jelenlétében, hogy meggyőzze őt a magyarországi mozgalmak komoly jellegéről.*
Károlyi emlékíratai. Századok. 1874. 324. Majost a fejedelem (Önéletr. 163.) Istvánnak írja.
Drosdoviczára az Önéletr. (163. 1.) szerint «talán háromnapi késedelem után», az emlékíratok (25. 1.) szerint körűlbelül két hét múlva ment át.
Majos, a bátor, de szegény nemes, előadta, hogy több ezernyi fegyveres nép várakozik Rákóczira a határokon. Arra kérik, ne hagyja el ezt a sokaságot, a mely segítségében bízva szánta el magát a fölkelésre. A nép készen áll és van lelke, bátorsága arra, hogy pontosan teljesítse a parancsokat; de vezérre van szüksége, a ki irányt adjon lelkesedésének. A fölkelők száma naponkint növekedik s így nemsokára tenniök kell valamit; ők tehát azért jöttek, hogy bekísérjék az országba, vagy legalább is megvigyék parancsait.* Mert a forradalomra vágyó nép kedvező hangulatát föl kell használnia.* – Megtudta tőlük a részleteket is.*
Rákóczi emlékíratai, 26.
Önéletr., 163.
Károlyi emlékirata. Századok, 1874. 324.
A mikor Pap Mihály a küldöttekkel május 19-ikén hazaérkezett Bržezanból, Rákóczi nyíltlevele és üzenete úgy elragadta a népet, hogy többé egy perczig sem akart várni. Esze Tamás, Kis Albert és mások tanácsot tartván, nem törődtek többé «Rákóczi Ferencz Magyarország fejedelme teljes meghatalmazottjának», Pap Mihálynak tiltakozásával, hanem elhatározták, hogy kitűzik Rákóczi és Bercsényi zászlait, kihirdetik nyíltlevelöket. Meg is tették május 21-én Váriban és Tarpán, másnap pedig Beregszászon.* Rákóczi későbbi* nyilatkozata szerint tulajdonképpen tarpai jobbágyai voltak az elsők, a kik mellette és édes hazánk mellett fegyvert kötvén és életöket fölszentelvén, minden veszedelemre jó szívvel adták melléje önmagukat.* A zászlók alatt mindnyájan fölesküdtek kuruczoknak, Rákóczi katonáinak. Megválasztották gyalogsági kapitányoknak Esze Tamást, Kis Albertet, Móricz Istvánt; lovasságiaknak pedig Pap Mihályt, Majos Jánost, Nagy Mártont. Mindez aznap történt, a mikor Károlyi Sándor és Csáky István főispánoknak ellenök, «a zavargó parasztok» ellen fölkelt nemesei szétoszlottak. Ebben talán annak is volt része, hogy a fölkelők nekik is átküldték Rákóczi nyíltlevelét, a melyből láthatták, hogy nem egyszerű paraszthaddal van dolguk.* Esze Tamás, a ki legkegyelmesebb ura, a felséges Rákóczi Ferencz fejedelem legfőbb és első gyalogsági kapitányának nevezte magát, seregével Úrnapjáig (június 7-ikéig) Vári táján a Tisza révét örízve akarta megvárni Majosék követségét és magát Rákóczit, a kit a nép Messiásnak nevezett.* Azalatt a falvakban, városokban mindenütt kihirdette Rákóczi nyiltlevelét, föleskette a népet s Bereg és Ugocsa földmíveseit jobbadán megnyerte. Május végén már körülbelül 6000-en álltak fegyverben. Mindamellett Rákóczi elhamarkodottnak tartotta a fölkelést. Otthon azt hirdették, hogy 15.000 főnyi idegen haddal jön, majd meg, hogy 15.000 tatárral vagy 5000 svéddel készül betörni; holott Drosdoviczában csak két dolog közt választhatott: katonaság, tisztikar, fegyver, pénz nélkűl bemenni, vagy pedig a felbiztatott népet cserben hagyni. Istenhez fordúlt. Honszerelme, esküje sarkalta, fiatalos heve tüzelte, de nem az uralomra, hanem hogy nemzetének szolgáljon. Tartózkodóvá tette a veszedelem látása és az a körűlmény, hogy nem bízott tehetségében; józan esze is azt tanácsolta, hogy lengyel barátaitól összeszedje a megígért csapatokat, megvárja Bercsényi visszatértét s a franczia segítséget. Csak lassan akart közeledni az ország határához, hogy ezzel is táplálja a nép lelkesedését, a mely «nem tarthat sokáig; és ha az első tűz lelohadt, a második sohasem-olyan erős». Meggondolta, hogy ez a nép meggondolatlanúl ugyan, de az ő segítségében bízva kelt föl; ha szétverik, a közvélemény neki tesz szemrehányást, miért hagyta el? A nép sem önmagát vádolná meggondolatlanság miatt, hanem őt, hogy nem segítette meg szükségében.
Károlyi önéletírása, 137.
1708 augusztus 25. Thaly, Bercsényi II. 475–. Tarpának most is van egy selyemzászlaja Rákóczi arczképével és ezzel a felírattal: Tarpa kurucz volt, Tarpa kurucz marad. Az Esze-család most is vezetője a nagyközségnek.
Károlyi emlékiratai. Századok, 1874. 323–4.
Károlyi levele 1703 május 25. Thaly, id. m. 479.
1703 május 24-iki levél. U. o. 477. Az ungvári cs. parancsnok május 27-iki levele. U. o. 483.
Azonban nemcsak hadjárata kezdetén, hanem annak a végén is* «biztató pátensül» adta mindenkinek a Szentírás egész históriáját. Úgy hitte, abból átláthatjuk, mily csodálatos útakon és módokon, «minden emberi elme fölött» szokta vezetni az isteni bölcseség a benne tétovázás nélkül, egyenesen bízókat. «A szerencse közzé ottan-ottan változásokat is vetvén, hol kétségbeejti, hol reménységgel fölemeli az emberi elmét csak azért is, hogy vele a maga hatalmát és dicsőségét megismertesse.» Tudta jól, hogy a magyart olyan választott népnek nem mondhatja, a milyen hajdanta a zsidó volt; azonban úgy hitte, hogy Istenben való egyenes bizodalma következtében azzá teheti. Lelki vigasztalást a csüggedőknek nem azért írt, mintha nem volnának más eszközei, a mik az emberi gyarlóságokat és a gyönge elméket biztatván, a boldogúlást remélni nem engednék. Azonban mindezekben olyan állandóságot, mint amabban, senki sem igérhet s őmaga inkább amarra, mint erre kívánt támaszkodni. De föllelkesedve tette hozzá, hogy ha az isteni fölség mégis az ő gyöngesége és munkája által akarja eszközölni a neki rendelt véget: «ime mindazoknak követésében is életünket és fáradtságunkat nem kímélvén, hadainkkal együtt fáradozunk, hogy ebben a hazában ellenségünk fegyvere ellen ügyünk boldoguljon s állandóképpen végezhessük országunk dicsőséges szabadsága megtartására czélozó munkánkat».
Rákóczi a tanácsuraknak 1710 április 29-ikén. Arch. R. III. 251–2.
A munkácsi vár.*
A munkácsi vár, Záróvignetta fénykép után.
