IV.
AZ ELSŐ SIKEREK.
(1703.)
OCSKAY és Borbély lovasai hírűl hozták Zavadkára, hogy az alföldi nép türelmetlenűl várja Rákóczi jöttét s arra kéri, minden áron keljen át a Tiszán. A fejedelem szívesen fogadta az üzenetet, mert a hegyek közt különben sem remélhette lovassága növelését; igen rosszúl fegyverzett hadával, melyet ő maga csak 400 lovasra és 2000 gyalogra becsűlt, mégis koczkáztatottnak tartotta a kimozdúlást. De meg hadjáratának czélpontja is megközelíthetetlen volt, mert a Borsova, Szamos és Tisza folyók kiáradtak s víz alá borítottak messzeföldet. Azonban nem lett volna jó Bercsényi lengyeleit sokáig ott tartani a határokon, mert a felpénzzel csakhamar visszaszökdöstek volna. Hiszen ő róla magáról is azt híresztelték, hogy megunta a hitegetéseket, visszament Lengyelországba. Hadait sem tarthatta zabkenyeren; Majos pedig mindössze csak negyven búzakenyeret vitt magával a munkácsi kolostorból és csupán Rákóczinak kedveskedhetett egy kulacs borral. A fejedelem bízott kuruczai lelkesedésében, bátorságában s így július 7-ikén reggel Zavadkáról másodszor is beindúlt az országba. Másnap Polyánkánál, a hol megpihentek, Bercsényi megírta Kende Mihály császári huszár-alezredesnek, hogy ne gátolja átkelésöket Tiszabecsnél. Személyesen ösmervén a fejedelmet és őt is, tudhatja, hogy nem jöttek üres kézzel és nagy alap nélkűl az országot felbolondítani: van pénzök, haduk, szerződésök idegen királyokkal és minden készűletök. Azonban Kassa felől már Montecuccoli ezrede is útban volt a Tisza felé, hogy «ama nebulókat megtanítsa» és gróf Löwenburg szatmári parancsnok komolyan intette gróf Csákyt: itt az ideje a rebellisek kiirtásának, ne engedje oda másnak a pálmát! Ezután a császár sem igen ad kegyelmet a lázadóknak, ők tehát éppen ne adjanak. Rákóczinak meg kellett előznie, hogy Csáky és Kende csapata, Tiszabecsnél vagy Milotánál átkelvén a Tiszán, Beregben egyesűljön Montecuccolival, és «ha már a lázadásnak fejét nem is kaphatja, legalább erős tagjait bénítsa meg».
Gróf Bercsényi Miklós 1703-ban. (Egykorú festmény után.)
Július 14-ikén tehát Rákóczi a hegyek és erdők rejtekéből hirtelen Beregszászra csapott, melynek bírája már az ország határán hódolt neki. Onnan rögtön a Tiszabecscsel szemben elsánczolt rév ellen indúlt; azt lovasságával bevette s most a folyam csetfalvi kanyarúlatába szorúlt lovasokra támadt. Ezek segítséget kaptak a tulsó partról, honnan a gyalogság tüzelése is védte őket. A fejedelem, a kurucz gyalogság késedelmezése miatt, a rohamot abbahagyatni akarta, mert féltette lovasságát a nagyobb erővel szemben; azonban Ocskay és Borbély zárt sorokban oly erővel csaptak a császáriakra, hogy azokat a Tiszába, vagy a mocsarakba szorították s nagy részöket Kende alezredessel együtt levágták.
Első katonai sikere után Rákóczi visszahúzódott a hű Váriba, hogy fáradt vitézeivel a Borsovafolyó jobb partján töltse az éjszakát; mert attól tartott, hogy Csáky és Stein a Tiszán átkelve dél felől, Montecuccoli pedig észak felől a Tisza és Borsova félszigetében összemorzsolja, ha megtudja, milyen maroknyi serege van.
Lefekvés idején táborát valóban azzal a hírrel verték föl, hogy az ellenség már Beregszászra ért. Bercsényi a mellett volt, hogy a hegyek közé vonúljanak vissza; Rákóczi azonban ezzel nem akarta elárúlni gyöngeségét. A hegyekbe húzódás megmentené ugyan életöket, de ártana a közügynek, a melyért fegyvert fogtak. Ellenben, ha magát a Tiszántúl elfogják is, a fölkelés nagyot nyer az átkeléssel, mert az Alföld népe mindjárt csatlakoznék. Szavát adta tehát magyar lovasainak, hogy ha a gyalogok és a lengyelek vonakodnának, velök kísérli meg az átkelést. A tanácskozás kissé elhúzódott olyan válságos időben, mikor két tűz között álltak. De már éjjel megtudta, hogy Beregszásztól a németek rövid kémszemle után visszahúzódtak; reggelre pedig azt a meglepő hírt hallotta, hogy Csáky fölkelö nemesei is abbahagyták a hídcsinálást, elsülyesztették hajóikat és elszéledtek, mert nem érkeztek meg Löwenburg gyalogjai és Rabutin dragonyosai. Csak később derűlt ki, hogy a megbódúlást egy német trombitás okozta, ki Rákóczi táborából megszökvén, elhíresztelte, hogy a fejedelem 40.000 svéddel és lengyellel, sok ágyúval siet Szatmár ostromára, a hajdúk megnyerésére s azután Pozsony felé.
Báró Löwenburg Frigyes névaláírása.
Azonban, hajók hiányában, Stein és Kobilka kapitányoknak még mindig elég jelentős erejével szemben Rákóczi nem erőltette az átkelést Tiszabecsnél, hanem Váriból Tarpán át a 30 kilométerre levő Námény felé küldte előre Esze Tamás ezredét. Másnap (16-ikán) maga is követte a sereggel. A gyalogság egész nap övig gázolt a sárban, mocsárban. «De – kérdezte az emlékein fölmelegedő fejedelem – van-e olyan nehézség, a melyet könnyűvé nem tenne a bátorság, ha erős akarat járúl hozzá? Ez a rosszúl fegyelmezett, félig mezítelen nép, mely tűzhelyét és családját elhagyva, mindenfelől hozzá sereglett, vitézűl követte zászlait.» Náménynál, a hol másfél hónappal azelőtt is áttört az alföldiek föllelkesítésére, Esze Tamás július 16-ikán már átkelt a Tiszán Löffelholz tábornok vízimalmainak és elrejtett csolnakainak segítségével. Hadaival másnap fölverte Károlyi Sándor ocsvai udvarházát. Maga Rákóczi csak július 18-ikán, szerdán költözött át a Tiszán Vásárosnáménynél és aznap ott táborozott. Serege ekkor már annyira szaporodott, hogy mindenütt kész volt bevárni a német hadat; de máris elfoglaltatta és őriztette Rakomáz mellett az aranyosi révet, hogy Tokaj felől váratlanúl meg ne támadhassák. 19-ikén a szabolcsi Vajáról, a Vayak kastélyából rendelte magához az ecsedi bírót, a ki azonnal sietett hódolni földesurának és fejedelmének, a kinek ötven kurucza aznap már Nagykárolyig portyázott. Boné András lovaskapitány Diószegről ugyanaz nap szólította fegyverre a bihariakat. És bizony «nem akadtak olyan szegénylegények, a kik pénzért vagy ajándékért» megcselekedték volna, hogy Rákóczi vagy Bercsényi elfogásával szerezzenek maguknak «igen nagy hírt, szép nevet», a hogy gróf Pálffy Miklós koronaőr éppen ezekben a napokban óhajtotta.
Azonban a szabolcsi nemesség parasztvezérnek nézte mind a két urat s a mocsarakkal körülvett kisvárdai várba zárkózott előlük. Gyanakodóvá tette, hogy a parasztok oly sietve csatlakoztak hozzájuk. Az urak visszavonúlását a parasztok arra magyarázták, hogy a németekkel akarnak tartani; s különben is gyűlölvén őket, barmaikat, gulyáikat elhajtották. Rákóczi érthetőnek találta, hogy a nemesek egyelőre ilyen se hideg, se meleg módra viselkedtek; mert valóban nem tudhatták, melyik a nagyobb ellenség: a német-e, vagy a jobbágy? Éppen azért csak kevesen menekültek a német helyőrségek oltalma alá, hanem inkább egyes nagyurak váraiban húzódtak meg. Kanászok, gulyások, borbélyok, szabók stb. mint megválasztott tisztek vezették a népet mindenünnen a Rákóczi táborába; de ötven év előtt részben hasonló elemekből alakúlt Cromwell hadserege, sőt «mezítlábos» parlamentje is; még pedig a szabadság minden kára nélkül. Mint Dósa György idejében, a szegényebb nemesség most is hosszú fontolgatás nélkűl csatlakozott a jobbágyokhoz és pedig leghamarabb Ugocsa- és Beregvármegyékből. A nagyobb urak közül először az Ilosvayak jöttek: János, Bálint, Imre, Ábrahám, Dénes, kiket személyes szeretet és családi ragaszkodás csatolt Rákóczihoz. A szabolcsi nemeseket a fejedelemnek még ostromolnia kellett Kisvárdán.
Maga is félt, hogy a falak és igen magas tornyok megmászására a népet inkább a zsákmány reménye, mint a hazaszeretet tüzeli; beérte tehát azzal az igéretökkel, hogy nem fognak fegyvert ellene s elvonúlt a vár alól a hajdúvárosok felé. Útközben, a szintén szabolcsi Gyulajnál, 23-ikán csatlakozott hozzá az első magyar főúr, báró Melith Pál a krasznaközi nemességgel s itt fogadott hűséget ecsedi várának őrsége is. A foglyul hozott prefektust, Pápay Jánost, Rákóczi maga mellé fogadta főtitkárnak s fölépíteni rendelte az ecsedi várat, melynek védelmére 200 lovast küldött. Másnap a kuruczok már Debreczen és Nagykároly alatt portyáztak. Sok kárt okoztak dolhai legyőzőjüknek, báró Károlyi Sándor szatmári főispánnak, a ki már hetek óta Bécsben járt a királynál, minisztereknél, tábornokoknál. Emlékíratokban, beszédekben kérte őket, ne kicsinyeljék a veszedelmet s a nép elégedetlenségét, melynek okait bőségesen fejtegette; a fölkelés elnyomására szervezzenek hamarosan állandó nemzeti hadsereget, a további bajoknak pedig a szegény nép megvigasztalásával vegyék elejét. Hiszen immár majdnem tizenegy vármegye forog veszedelemben a hajdúvárosokkal és Debreczennel együtt s Rákóczi hatalma még inkább fog erősödni.
A fejedelem július 25-ikén már ott ájtatoskodott a nyírbátori templomban ősének, a kenyérmezei hős Báthory Istvánnak sírja előtt, melynek fölírata a csüggedőt Ézsaiás szavaival (XXVI. 19.) buzdítja: «Serkenjetek föl és énekeljetek, a kik a porban lakoztok!» A porban lakozó debreczeniek voltak az elsők, a kik a szabad királyi, városok polgárai közűl leghamarabb serkentek föl a nemzeti ügy védelmére, mert már másnap hódoltak a Sámsonban táborozó fejedelemnek. Ettől fogva nemcsak parasztok, bocskoros és birtokos nemesek, főrendek, hanem városi polgárok is küzdöttek Istennel a hazáért és szabadságért. A bihariak Boné András vezetése alatt, puszta jövetelének hírére, 3000 gyalogot és 4000 lovast állítottak s alispánjuk, Buday István, letette a hűségesküt. A hajdúk 2000 lovast és 6000 gyalogot ajánlottak fel; csak arra kérték, foglalja el Nagykállót, hogy távollétökben a németek onnan ne zaklathassák családaikat, 28-ikán tehát Rákóczi Sámsonból ismét észak felé, Kálló ostromára küldte hadai egy részét s másnap maga is odament. Az öt bástyájú várat 400 hajdún kívül 40 császári védelmezte. Rákóczi, eszközök hiányában, ostromzárra gondolt. A diószegiek azonban rohamot sürgettek s dühösen rohantak a kapura, hogy fejszékkel törjenek maguknak útat. Hiában járván, a fejedelem jutalmat ígért annak, a ki tüzes nyilakkal felgyújtja a-bástyákhoz nagyon közel épűlt házakat és istállókat. A lengyelek és az oláhok fel is gyújtottak egy házat. A tüzet ugyan a lakosok eloltották, de most már maguk is a vár feladására nógatták a parancsnokot, Eckstein János hadnagyot. Este öt órakor a parancsnok valóban alkudozni kezdett s még azon este föladta a várat olyan föltétellel, hogy ő kardosan, a többi pedig fegyvertelenűl vonulhasson ki belőle. Mindamellett valamennyien hűséget esküdtek Rákóczinak, a kinek tüzérsége alapját a most átadott négy ágyú és hét taraczk vetette meg. Kálló lévén egyúttal a salétrom-főzés középpontja, a kuruczok most már elegendő puskaport is gyárthattak.
Erre annál nagyobb szükség volt, mert Boné András bihari kuruczain, várad-olaszii vereségök után, Popovics Tekelija (Tököli) János ezredes a ráczokkal Pocsajnál újabb győzelmet aratott; Diószegig űzte őket és a föld népét mindenütt zaklatta. Angol tudósítások kiemelik, hogy Rákóczi és Bercsényi a pocsaji ütközetben nem vettek részt, mert 4–5000 fölkelővel még Kálló alatt állottak. Hadaik nemcsak ott szaporodtak, hanem Diószeg körül is 10–12.000-re növekedtek. Debreczen városa pedig éppen ezekben a napokban mutatta meg, a hazáért anyagiakban is mennyi áldozatot kell hozni, ha kőfal, erősség, fegyver nem védi is az ellenség boszúállásával szemben. Egész népe hűséget esküdött a fejedelemnek, ki augusztus 2-ikán innen értesítette első sikereiről XIV. Lajost és a lengyeleket. A fejedelem azonban már másnap megindúlt, hogy meglephesse Várad-Olaszit. Mivel a hajdúvárosok és Debreczen kocsikat adtak, minden szekérre 6–8 gyalogot ültetve, táborával 5-ikén s így a kiszámított időnél hamarább Diószegre ért. Némi nyugvás után Bercsényit tovább küldte Várad felé, maga azonban ott maradt. A nép megnyugtatására azt híresztelte, hogy ez csak az előhad, s ha nem sikerül is a támadás, majd jóváteszi a dolgot a nyomában járó deréksereg. A gróf azonban másnap hajnalban hamarosan elfoglalta és fölgyújtotta a várad-olaszi palánkot. Rácz lakosait levágatta vezérökkel, Kiss Balázszsal együtt, a ki negyvenesztendei szolgálata emlékéül 14 golyót hordott a testében.
Székelyhídról, a hova Diószegről ment át, a fejedelem már augusztus 9-ikén felszólította a rácz határőröket, hogy, ha a váradiak sorsára nem akarnak jutni, fogjanak fegyvert ők is a haza védelmére, a mely esetben hajdúszabadsággal jutalmazza őket. A bihariak nagy lelkesedéssel hallották, hogy Rákóczi seregének egy része is elegendő volt egy jól megerősített város bevételére, a császáriaknak a várba-szorítására s a vidék rémeinek, a ráczoknak megsemmisítésére. A szalontai és a sarkadi hajdúk siettek is a nemzeti ügyhöz csatlakozni. Máramarosvármegyébe a fejedelem Ilosvay Bálintot, Krasznába pedig a vén Szőcs Jánost küldte be egy-egy csapat élén a nemesség és a nép megnyerésére. Ő maga Margitáról augusztus középén Biharból Szatmárvármegyébe nyomúlt és először is Nagykároly várát vette ostrom alá. Ezt a gazda, Károlyi Sándor, távollétében felesége, Barkóczy Krisztina védelmezte negyven némettel és számos hajdúval. Bízhatott a négy szögletbástyában, a vízzel telt árokban és a sok ágyúban; annál kevesebbet bízhatott Rákóczi a maga erejében s azért titkon tett kedvező ajánlatokkal akarta hódolatra bírni Károlyinét s az őrséget. Bercsényivel megíratta neki, hogy nemcsak nem áll boszút a dolhai győzelemért, hanem meg is oltalmazza jószágaiban és visszaadatja elhajtott gulyáit, méneseit, a németeket pedig teljes biztonságban kísérteti el Szatmárra. Pár nap mulva tehát, a mikor rohamot színlelt, a báróné feladta a várat s a hajdúkkal és húsz némettel együtt hűséget esküdött a fejedelemnek, ki a másik húsz németet, adott szavához képest, Szatmárra kísértette.
Ide jött hozzá hódolni Nagybánya város küldöttsége a mely előadta, hogy kapuit már 14-ikén megnyitotta két zászlóalj kurucz előtt, de kénytelen volt lelövetni a hollómezei Pintye Gligort és társait, a kik hitszegően rabolni kezdtek. A fejedelem helyeselte, sőt meg is dícsérte eljárásukat, elfogadta hűség esküjöket és Porcsalmy Istvánt tette meg magyar helyőrségök kapitányának. Ezzel és a szomszédos két Kapnikbánya hódolatával sokat nyert, mert kezébe jutottak az ottani arany-, ezüst- és ónbányák a pénzverő házzal és puskapor-malommal együtt. – Itt hallott két másik jó hírt is. Az egyik, hogy Ilosvay Bálintnak Huszt német őrsége, báró Eytner parancsnok megöletése után, augusztus 17-ikén nemcsak feladta a várat, hanem át is állott, mire Máramaros nemessége szintén hűséget esküdött a fejedelemnek. A másik, hogy a vén Szőcs János ezredes Szilágysomlyót augusztus 21-ikén elfoglalta. Hiszen nem volt nagy dolog ártalmatlanná tenni egy roskadozó várban harmincz lovatlan vén lovast; de 86 esztendő mulva az öreg De Launaynak is csak 80 rokkantja s néhány svájczija akadt egy világváros közepén a Bastille védelmére: bukását mégis a szabadság világraszóló diadalának tekintették. Mindenesetre jellemző, hogy báró Glöckelsperg, a ki közkatonából lett a császári sereg egyik legvitézebb tábornoka, Somlyón nem merte bevárni a kuruczokat, hanem (augusztus 5-ikén) Szatmárba zárkózott előlük. Háta mögött ugyan Rabutin altábornagy 8000 császárival állott Erdélyben, de Glöckelsberg attól tartott, hogy Montecuccolival egyesülten sem bír a 16.000 fölkelővel, a mennyire Rákóczi híveinek a számát ebben az időben becsülték. A bécsi magyarok mégis azt hitték, hogy ez a «tumultus» lecsendesedik nemsokára: a rebellió elolvad, mint a hóharmat.
A nagykárolyi várkastély a XVIII. századi újraépítés után.
A báthory-vár Szilágy-Somlyón.