V. RÁKÓCZI SZATMÁR ALATT. (1703).
V.
RÁKÓCZI SZATMÁR ALATT.
(1703).
RÁKÓCZI SZATMÁR ALATT.
(1703).
RABUTIN de Bussy Lajos János császári altábornagy minden erejét Erdélyország védelmére tartogatta. Váradolaszi, Huszt, Somlyó elfoglalása után jogosan hitte, hogy Rákóczi Biharból egyenesen Erdély ellen indúl s nem tudhatta, keletfelől Thököly nem tesz-e hasonló kisérletet; hiszen mindaketten Erdély fejedelmeinek nevezték magukat. Számíthattak a törökökre, kik – Rákóczival majdnem egyidőben, július 11-ikén – nyiltan fölkeltek szultánjok, II. Musztafa ellen s olyan urat kerestek, a ki felbontsa a karlóczai békét, hadat izenjen a német-római császárnak, visszaszerezze a Magyar- és Erdélyországban elvesztett főuralmat. A török védelem idejében Bocskay, Bethlen és a két Rákóczi Erdélyből őrködött a magyar szabadságra, a mely azonnal lehanyatlott, a mint ez az őrködés megszűnt. Thököly sikertelenségeinek oka abban rejlett, hogy nemcsak nem volt ura Erdélynek, de ennek még őszinte támogatására sem számíthatott, Rákóczi fölkelésének sorsa is azon látszott megfordúlni, elfoglalhatja-e Erdélyt? A fejedelem hat esztendő múlva maga mondta, hogy őt sokan figyelmeztették őseire, a kik Erdélyből szokták vala oltalmazni Magyarországot s ebből következtették, hogy ügyének alapja Erdély fölszabadúlása legyen, Azonban Rákóczi szerint nem vették figyelembe az idők különböző voltát; mennyivel könnyebb volt akkor Erdély nyugodalmas birodalmából segítni Magyarországot, mint most a maga saját erejével keresni és kivívni mindakét ország boldogúlását. Politikájának nyitja abban áll, hogy nem törekedett egész határozottan Erdélyt akkor elnyerni, a mikor Magyarországot külső segítség nélkűl kellett oltalmaznia.*
Rákóczi levele 1709 julius 27. Arch. R. III. 159.
Viszont a császári sereg első sikertelenségének az oka abban rejlik, hogy – a török forradalom fejleményeire várva Rabutin nem mozdúlt ki Erdélyből azonnal, a mikor a Magyarországon állomásozó hadakkal két tűz közé szoríthatta és összetörhette volna Rákóczi gyülekező kuruczait. Taktikai szempontból tekintve hadállását, a fejedelem így is aggódott a miatt, hogy a mikor serege még csak alakúlóban volt, Glöckelsperg ötszáz lovassal Szatmárba vonúlt; mert ha a Munkácson táborozó Montecuccoli-ezred megindúl és átkelve a Tiszán, a Szamos védelme alatt Glöckelsperggel egyesűl: könnyen szétszórhatja fegyvertelen és fegyelmetlen seregét, a melyet tanúlatlan tisztek vezettek. Nem remélhette, hogy Szatmár erős és jól fölszerelt várát elfoglalhassa és veszedelmesnek tartotta, hogy annak körűlzárásával töltse az időt a síkságon; de a neki hódoló vármegyéket sem hagyhatta sorsukra az ellenséges vár torkában.* Elhatározta tehát, hogy a császáriak egyesülésének gátlására és a megyék védelmére mégis előrenyomúl Szatmár felé.
Rákóczi emlékiratai, 46–47.
Szent István napján már, Szatmártól 7–8 kilométerre, Vetés falunál táborozott. A császáriak azonnal kicsaptak, hogy átvágják a malomgátat és víz alá borítsák az egész vidéket; azonban Rákóczi gyalogsága és három ágyúja elöl visszavonúltak. A Szamos két ága közt fekvő várnak két kijárata lévén, a fejedelemnek arra kellett törekednie, hogy – az eleségszerzés megakadályozása végett – mindakét kijárót elállja. De nem voltak elég ügyes tisztjei, hogy kétfelé ossza seregét s így beérte annyival, hogy éjjelenkint őröket küldjön a hídak szemmeltartására. Ezek azonban rendesen csak akkor vették észre az ellenséget, a mikor az már eleséggel megrakodva tért haza a várba. A kuruczoknak különben sem tetszett az éjszakai őrködés és az egyhelyütt való hosszas, tétlen táborozás, mert változatosságra és zsákmányra vágyakoztak. A jobban fegyverzettek e miatt ki-kiszökdöstek a táborból, a rosszabbúl fegyverezettek pedig nem teljesítették kellően a rendes szolgálatot. A tisztek jobbadán maguk is közönséges emberek lévén, nem mertek, vagy nem is akartak parancsolni a fegyelmetlen népnek, a melynek fékentartása és rendezése egészen Rákóczi és Bercsényi föladata lett.
Rabutin De Bussy császári altábornagy.*
Rabutin De Bussy császári altábornagy az Erdélyi Nemzeti Múzeumban őrzött eredeti metszetről.
A roppant hőségben a Szamos vize nagyon leapadván, szatmári titkos híveinek tanácsára Rákóczi azon mesterkedett, hogy a Szamos egyik ágát a másikba vezesse s így a nagyon elhanyagolt földsánczokkal és bástyákkal védett várost egyenesen a száraz meder felől támadja meg. Vetés alól tehát víz ellenében augusztus 30–31-iki éjjelén a sötétség és sűrű bokrok védelme alatt egyetlen hadoszlopban a vártól keletre levő Pálfalva alá indúlt. Oldalvédőkkel fedezte a menetet s ő maga Bercsényivel középütt a lovassággal haladt, Egyszerre oldalról egy szeles fiatal nemes tört reájuk; a jelszót kérdezte s a felelet megvárása nélkül elsütötte karabélyát. Abban a hiszemben, hogy itt az ellenség, az előhad egyszerre megfordúlt, a derékcsapatra vetette magát, mire az utóhad a vélt ellenségre tüzelni kezdett. A két vezér előugratott, hogy ezt a valóságos öngyilkosságot megakadályozza; de Bercsényi, lovának lerogyása következtében, megsebesűlt és elájúlt. Nagynehezen félrevitetvén s biztosságba helyezvén öt, Rákóczi kiáltozva akarta megállítani a hadat; de szavát a zajban nem értették. Előcsapata megerősítése után a gyalogságot mégis sikerűlt megállítania, mire a sereg többi része is visszanyerte nyugalmát. Ez, mint a munkácsi visszavonúlásnál, megint Rákóczi személyes érdeme volt. Ennyi zavar után hajnalban végre elérte czélját. Tábort ütött Pálfalvánál s másnap (szeptember 1.) megkezdte a Szamos balágának eltöltését, hogy a vizet egészen a jobbra kanyarodó anyamederbe terelje. A várbeliek lovastámadással akarták meghiúsítani szándékát. Rákóczi szintén lovasokat küldött ellenök, de a gát végére gyalogokat helyezett, hogy amazokat, visszaveretésök esetében, támogassák. A tanúlatlan lovastisztek csatarend nélkűl rohantak az ellenségre, a mely tehát könnyedén zavarba hozta és visszaverte őket. Elvette néhány zászlajukat, de csak keveset sebesített s ölt meg közölük. A gyorsan lelkesedő kuruczokat nagy csüggedés fogta el. Nyugalmát megint csak a fejedelem őrízte meg, a ki egyedül állt a sereg élén, mióta Bercsényit Nagykárolyba küldte fejsebe gyógyítására. Belátta, hogy nem táborozhat ily közel az ellenséghez, a mely a bokrok és berkek közt gyalogságával akármikor meglepheti őket. A mint tehát elkészítette a gátat, a futás színének elkerűlésével visszatért Vetésre.
Szatmár.*
Szatmár 1703-ban. Lerch metszete Gualdo Galeazzo Priorato «Historia di Leopoldo Cesare» cz. művében.
Az ostromzár unalmát olykor vadászatokkal űzte el. Egyszer az erdőben elesteledve, az éjszakát néhány palotásával egy majorban akarta tölteni. Legényei egy részét eleségkeresni küldte. Ezt megsejtve, egy várbeli tiszt, a ki már régebben lesett rá, katonáival az udvarba nyomúlt. Úgylátszik, azt a jelenetet akarta eljátszani, a mely tavaly (június 10–11-ike éjjelén), szintén egy magános házban, az olasz Rivaltánál Vendôme franczia vezért majdnem Savoyai Jenő főhadsegédének, Davia marchesenek kezébe juttatta.* Rákóczi épen kinézett az ablakon. «Herczegem! – szólt reá a tiszt, pisztolyát fölemelve – ez egyszer kezemben van ön; de adja meg magát kegyelemre!» A fejedelem válasz helyett nyomban lelőtte a tisztet, azután öt emberével gyorsan eltorlaszolta magát. Szerencsére, a lövés zajától megriasztva, a palotások éppen akkor érkeztek vissza, mikor a császáriak fölgyújtani akarták a majort. Oly elkeseredéssel támadtak rájuk, hogy valamennyit levágták.* A táborban nagy rémületet okozott az a hír, hogy a fejedelmet megölték; s akkor sem nyugodtak meg egészen, mikor egészségesen tért, vissza. Az öreg Ujhelyi István ref. pap mindjárt meg is mondta neki, hogy a ki csak igazán kívánja a fejedelem boldogúlását, aggodalommal látja gyakorta való vadászatait. Mert ezer oka van annak, hogy mostan már nem tehet úgy, mint ezelőtt három-négy esztendővel. Olvashatta, a kémek hány királyt, fejedelmet vesztettek el vadászásban. De egy lónak elesése, egy fenevadnak támadása is életökbe kerülhetett. Efféléktől, a mik azonban most is megeshetnek, az Isten őrizze öt; mert bizony «akkor jönne el a jajok jajja e magyar nemzetre és akkor szakadna nyaka e mai dolognak!»*
Arneth, Prinz Eugen, I. 176–7.
Des Alleurs emlékírata 1705-ből. Fiedler, II. 461. Szeptember 24-ikén ez ügyben s a Bercsényi sebesűlése ügyében már tanúkat hallgattak ki Huszton és Máramarosszigeten. Thaly, Bercsényi, III. 49.
Szatmár alatt mondott szavait ismétli 1703 deczember 5-ikén Ungvárt kelt levelében, Thaly, Bercsényi, III. 49.
II. Rákóczi Ferencz 1703-ban.*
II. Rákóczi Ferencz 1703-ban. A Történelmi Képcsarnokban őrzött eredeti festményről. Id. Wenwurm Antal photographiai felvétele.
Pedig ez a «dolog» napról-napra fejlődött. Most már a szabolcsi és máramarosi nemesség is kibontott zászlókkal csatlakozott a kuruczokhoz. Báró Sennyei István, a kit a jobbágyok bodrog-tárkányi várában szorongattak, szintén eljött és letette a hűségesküt. Rákóczi ezt nagy nyereségnek tartotta, mert úgy hitte, hogy mindnyájuknál többet ért a hadakozáshoz. Talán össze is függ Sennyei hódításával, hogy Domahidán (Szatmár és Nagykároly közt), szeptember 7-ikén Rákóczi kiadta a második hadiszabályzatot, «minthogy a hadakozásnak szerencsés kimenetelét Isten után a rendtartástól is várhatta».* Ugyanott szeptember tizedikén haditanácsot hívott össze, a melyben a felgyógyúlt Bercsényi is résztvett. Később a gyöngeség jelének tartotta,* ha valamely tábornoka mindent a hadak tanácsából vitt végbe, s megrótta* azt a tábornokát, a ki a helyett, hogy tetthez fogott volna, haditanácsot tartott s megkérdezte azokat a tiszteket, a kiket legtöbbre becsűlt és a kiknek szavára kelleténél többet hajtott. Mindamellett mostantól fogva, egy-egy nagyobb elhatározás küszöbén, csata előtt vagy csata után néha maga is tanácskozott a vezérekkel. Nem egyszer jutott arra a meggyőződésre, hogy némely szerencsétlenséget elkerűlhetett volna, ha szilárdan ellenáll az alkalmatlan és tolakodó tanácsadóknak; de nem érezte magában azt a vezéri biztosságot, a mely, ilyen tanácsadókkal szemben,. a maga tapasztalataira hivatkozhatik.* Ezúttal abban állapodtak meg, hogy Bercsényit egy nagyobb hadtesttel Tokaj felé küldik a Munkácsról odavonúló Montecuccoli-ezred figyelemmel kisérésére és a tiszai révek biztosítására. Maga Rákóczi hódolatra intvén Pest, Pilis, Solt egyesűlt vármegyéket,* domahidi táborából szeptember közepén visszatért a szatmári ostromzárlathoz. Ott hallotta, hogy Nigrelli tábornok – néhány nappal halála (szeptember 23-ika) előtt – visszaparancsolta Montecuccolit, mert elégtelennek tartotta erejét Rákóczí hadaival és a nép meglepően gyors fölkelésével szemben. A megérkező Bercsényit tehát a németek helyett a harangodi síkon (Tokaj és Ónod közt) az öreg Szalontay János vezetése alatt fölkelt hajdúk fogadták, a kik azonnal hűséget esküdtek Rákóczinak.*
Közli Tört. Tár, 1904. 36–39.
1705 junius 25. Arch. R. I 355.
Rákóczi emlékíratai, 164.
Rákóczi emlékíratai, 141., 142.
A domahidi táborból szeptember 13. Hornyik, Kecskemét tört, 242–4.
Rákóczi emlékíratai, 51. Szalontay csakhamar udv. főbiztos és tokaji révkapitány lett; 1708-on túl nincs nyoma.
Szeptember 17-ikén a kuruczok egyszerre két várat zárhattak körűl; emitt Bercsényi vagy inkább alvezére, Orosz Pál, Tokajt, a Krajnya orosz népével pedig Haraszthy Imre Bercsényi birtokát, Ungvárt. Kővár ugyan (szeptember 15-ikén) Rabutin hatalmába kerűlt s az altábornagy hír szerint 6000 főnyi megfigyelő hadtestet küldött Zsibó felé a határra, de a hírszerzés végett leküldött Ilosvay Imre Szamosújvárnál megverte székely hadait s diadala jeléül néhány elfoglalt zászlóval tért vissza Szatmárra. A fejedelem örűlt a váratlan hírnek; de Erdély megtámadását alkalmasabb időre halasztotta. Bercsényi különben is arra sürgette, hogy, Szatmár alatt csupán kisebb hadat hagyva, gyalogsága javarészével hozzá csatlakozzék; mert Tokaj lévén a «tizenhárom vármegye középpontja», onnan egységesebben intézheti a hadjáratot. Rákóczi valóban kelletlenűl vesztegelt Szatmár alatt, nem is bízott annak bevételében; de nem akarta magukra hagyni a hozzá csatlakozott vármegyéket. Hiszen elég nagyszámú seregének még mindig csak negyedrésze volt tűrhetően fölfegyverkezve, hadi dolgokban pedig «a legotrombább tudatlanságot» tapasztalta. Ott kellett tehát maradnia, hogy hadait valahogyan begyakorolja s hogy – hírneve érdekében legalább a várost elfoglalja. Egyébiránt (szeptember 26-ikán) örömmel jelentette XIV. Lajosnak, hogy fegyvereit Isten megáldotta s az országot egészen a Dunáig érdekeihez fűzte. Háromszor verte meg a ráczokat, egyszer az erdélyieket; elfoglalta Kállót, Károlyt, Somlyót, Nagybányát, Husztot; körűltáborolta Szatmárt, Munkácsot, Ungvárt, Nagyváradot, Tokajt. Idáig nem találkozott ellenállással az a szándéka, hogy hazája boldogságát a megállapított terv szerint keresse; de ezt a tervet gyorsan kell végrehajtania, mert az ellenség is gyűjti és rendezi erejét.*
A gyorsaságban maga járt elül jó példával.
A gyorsaságban maga járt elül jó példával.
Fiedler, II. 437. (A szövegben szeptember 26-iki, a czímben és a tartalom jegyzékben szeptember 22-iki keltezéssel).
Szeptember 27-ikén éppen Sennyeivel tanácskozott, mikor az őrök Szatmár városából két polgárt vezettek hozzá. A polgárok elmondták, hogy ők – magyarok – odabenn többen vannak a németeknél; már megunták a hosszas ostromot. Ha tehát Rákóczi olyan helyen támadna a falakra, a hol a védelem reájuk van bízva, szívesen megkönnyítik bejutását. Mostan akár mindjárt megmutathatják a Szamos gázlóját, a melyen a gyalogság a Pálfalvánál elfogott s a nagy szárazságban különben is leapadt vizen könnyen átkelhet; de siessen, hogy a Szamos meg ne áradjon és hogy a várbeliek meg ne tudják üzenetöket.
Rákóczi, Sennyei tanácsára, a szeptember 27-ikéről 28-ikára menő éjjelen a város kapui közelében lesbe állított 3–4 lovasszázadot, a gyalogságot pedig a város megjelölt részével szemben levő bokrok közé bujtatta, hogy füstjelre a falak ellen támadjon. A lovasság ingerkedésére a kapuk kinyiltak ugyan, de a német lovasok benmaradtak, holott máskor, pl. a pálfalvi gát csinálásánál, odahagyták a várat, hogy a kuruczokat üldözhessék. Mivel pedig Nagybánya felől porfelleget vett észre, ezt a 3–4 századot Rákóczi arrafelé küldte kémkedni s megtudta, hogy a német lovasság tér vissza az eleséggel. A kurucz lovasok most rejtekökből parancsszó nélkűl előrerohantak; de akkora port vertek, hogy ezt a németek is észrevették, vágtatni kezdtek s előbb érkeztek a várkapuhoz. Eközben adott jelre a gyalogok megrohanták a falakat; be is jutottak a városba, de a helyett, hogy hirtelen elállták volna a vár kapuit, gyujtogatni és rabolni kezdtek. A város elfoglalása után Rákóczi azonnal megrohanta a várat; kuruczainak egy része már föl is jutott a sánczokra, de kellő támogatás hiányában vissza kellett vonúlniok. A vállalatnak ez a része tehát nem sikerűlt; de az is siker volt, hogy az eleséggel jól ellátott városnak a vár többé nem vehette hasznát; szorúlt helyzetbe jutott, a vidéket nem háborgathatta s így most már maga a fejedelem is más, fontosabb feladatok megoldására gondolhatott. Előbb azonban, hogy teljes biztosságban hagyja a Szatmár körűlzárását folytató hadtestet, ennek részére kitűnően védelmezhető táborhelyet keresett. Jól megvizsgálta a környéket s a Szamos egyik kanyarúlatában olyan félszigetet talált, a melynek partja köröskörűl meredek, bejárása pedig alig 75 méter széles volt. Ezt a bejárást árokkal és czölöpös mellvédővel megerősíttette, a kapu őrségének védelmére pedig külön kis erősséget készíttetett. A tábor másik felén a Szamoson hídat veretett talpakból s a hídfő oltalmára redoutot építtetett. Így megerősítve, ez a hely fölért magával a várral is. Mivel ehhez közel feküdt, mindig szemmel tarthatták a császáriakat s könnyen elvághatták őket a vártól, ha takarmányszerzésre kijöttek.*
Rákóczi emlékíratai, 54–55.
Minthogy a fejedelemnek «a nemes ország szorgos és kívántató szolgálatának folytatására a Tiszán át kellett mennie», még szeptember 27-ikén* Sennyei Istvánra bízta Szatmár ostromának folytatását. Készűlődései közben hallotta, hogy Szőcs János, Borbély Balázs és Váradi János deák szeptember 21-ikén rohammal vették be Szolnok várát az ír Walters kapitánytól, száz embert levágtak s 14 ágyút elfoglaltak.* Most már 2000 lovassal és ugyanannyi gyaloggal ő maga is Tokaj alá indúlt.
Rákóczi levele Nagy Pál károlyi kapitányhoz szeptember 27-ikén. Arch. R. I. 128. Windworth november 17-ikén (Simonyi, I. 51.) október 27-ikére teszi Rákóczi indúlását, holott Rákóczi szep. tember 29-ikén még Szatmár, október 9-ikén már Nagykároly alatt volt.
Wienerisches Diarium, 1703. 19. sz. Szalay, VI. 101.
