XVII. RÁKÓCZI EGERBEN. (1705 első negyedében.)
XVII.
RÁKÓCZI EGERBEN.
(1705 első negyedében.)
RÁKÓCZI EGERBEN.
(1705 első negyedében.)
A KÖZBENJÁRÓK* levelének* keltekor a fejedelem már Egerben volt. Februárius 13-ikán hagyta oda a kistapolcsányi kastélyt. Estefelé Kisszécsre, másnap Verebélyre érkezett, a hol 18-ikán haditanácsot tartott Bercsényi, Károlyi és Esterházy Antal tábornokokkal. Károlyinak meghagyta, hogy Karvánál a Duna jegén át menjen a Dunántúl visszafoglalására, a magyar nemzet szabadítására, az osztrák határok fölverésére; Esterházyt Kassa felé küldte a hazaszökdösött, elszéledt hadak összegyűjtésére; Bercsényit a Vág mellett hagyta, ő maga pedig a gyalogság egy részével Eger felé tartott, hogy a jövő hadjáratra készűljön.* Az éjszakát és a másnapot Kisszecsén (Barsban) töltvén, 20-ikán éjszakára egy Léva közelében levő faluban* szállott meg, hol másnap délelőtt öleléssel, könnyezve búcsúzott el Bercsényitől, ki Léváról fölkereste.* Felsőszemeréden, Inámon, Csalomján, Szécsényen, Kazáron, Pétervásáron, Bocson át februárius 28-ikán érkezett Egerbe, a hol Telekessy István püspök saját sézáin jött eléje. Az egriekkel a papok és szerzetesek élén a város maklári kapuja előtt nagy ünnepséggel, hosszú magyar beszéddel fogadta s átadván neki a város kulcsát, a templomba vezette, hol Te Deumot énekeltek. Az egész idő alatt pergett a dob, lobogtak a zászlók s három versben lőttek az ágyúkkal.* Attól kezdve tavasz nyiltáig «ott telelt, az ország közepén».*
Közli Simonyi, II. 40.
Wass György naplója, MHH. XXXV. 449. Arch. R. IX. 168.
Rákóczi emlékíratai, 122. Wass naplója, id. h. 449.
Wass szerint (449 l.) Csepűn; talán Csejkőn?
Wass u.-o. 450. Délután a órakor Bercsényi már Léván volt. Arch. R. IV. 375.
Wass György naplója, id. h. 450 Schmitt, Agrienses Episc. III. 348.
Rákóczi emlékíratai, 122., 129.
Harmadnap megvizsgálta Eger várát és annak egész fölszerelését,* ha ez idő szerint nem tarthatott is tőle, hogy az ellenség odarekeszti. Hiszen éppen most értesűlt, hogy Károlyi már (februárius 20.) benyomúlt a Dunántúlra, minek következtében a fejedelem azonnal a nemzet ügyéhez való csatlakozásra intette a ráczokat, a kiket különben tűzzel-vassal pusztít ki az ország ama részéből és a Duna-Tisza közéből.* Márczius 11-ikén nagy fénynyel vonúlt be a városba Des Alleurs Comte de Clinchamp franczia tábornok, XIV. Lajos követe. Küldetése már régen aggasztotta a bécsi udvart és a szövetségeseket. Mintegy harminczadmagával még tavaly szeptemberben megérkezett Nándorfehérvárra. Beszélték, hogy sok pénzt s nem kevés fegyvert hozott Rákóczi számára, kit jöveteléről azonnal értesített. Berlini, kölni, nápolyi, siciliai küldetéseiből mint ügyes diplomatát ösmerték; de mennél ügyesebb volt, Azem nagyvezér annál inkább félt, hogy megzavarja a karlóczai békét; gondoskodott tehát, hogy jól éljen Nádorfehérvárott, de nem engedte át a határon. A mikor azonban az év végén megbukott, szelid és gyönge utóda, Ibrahim, beküldte Temesvárra, hol a basa újból letartóztatta és csak egy hónap múlva, februárius elsején engedte meg, hogy a fejedelemhez utazzék. Bekisértette Kolozsvárra, honnan azután gróf Forgách Simon erős csapatot adott melléje.
Wass, id. h. 450.
Márczius 2-iki nyílt levele. Arch. R. IX. 171. 2.
Des Alleurs megjelenése Egerben nemcsak a francziáknak, hanem a törököknek jóindúlatát is jelentette.* A fejedelem márczius 12-én ünnepies kihallgatáson fogadta a követet, a ki átadta a király levelét s üdvözletét.* Rákóczi megköszönte azt a jóakaratot, melyet a legkeresztényibb király a háború kezdete óta tanúsít iránta s a melyet követe küldésével most hazájára is kiterjeszt. Szüntelenül csodálja azt a nemes érzést, a mely királyi szívét betölti s melyet ellenségei maguk is csodálnak; rajta lesz, hogy mindenkor méltónak bizonyúljon nemeslelküségére.* A követtől a fejedelem jogosan várhatott olyan odaadást, a milyet elődje, Fierville d’Hérissi lovag tanúsított, ez az igen becsületes ember, a kit szelídsége és jó modora miatt az egész nemzet szeretett, a kit azonban a császáriak a nagyszombati csatában elfogtak* és csak egy esztendő múlva bocsájtottak szabadon.* A már öregedő Des Alleursben a fejedelem csalódott, Azt hitte, fegyvert, tiszteket, pénzt hoz magával; kíséretében azonban csak Le Maire és Damoiseau hadmérnökdandárosok voltak.* Titkos kihallgatásakor egy emlékíratot nyujtott át, a mely tele volt kérdésekkel: hogyan áll a háború, az erősségek, a hadszertárak stb. dolga? A követ nagyon meglepődött, mikor a feleletet két óra mulva már írásban is megkapta. A fejedelem csakhamar megalkotta róla véleményét. Szakértő katonának, józan és türelmes államférfiúnak, kellemes, szellemes társalgónak, de szőrszálhasogatónak találta, ki néha oly kiméletlenűl nyilatkozott a legnépszerűbb felfogások ellen is, hogy még a franczia tisztek sem szerették valami nagyon.*
Angol levelek 1704 szeptember II. – 1705 márczius 18. Simonyinál I. 451., 620–1., 635; II. 297. V. ö. Századok 1875 486–9; 1895. 548–563; 1897. 551.
Wass naplója id. h. 451. A franczia követnek solemnis audientiája – írja Bercsényi márczius 25-ikén – elhiszem, csudásnak látszott Posteaquam (a békebiztosok? táblabírák?) uraméknak.» Arch. R. IV. 417.
A beszéd tartalma olyas lehetett, mint a márczius 17-ikén XIV. Lajoshoz írt levélé, Fiedler, II. 451–2.
Rákóczi emlékiratai 86., 126.
Simonyi, II. 296., 322., 326., 331., 358., 389.
Rákóczi emlékíratai, 125. Bercsényi szerint azonban (1705 márczius 21.) sok az ingyenér (ingenieur) vele. Arch. R. IV. 414. Damoiseau nem jött Egerbe; őt a követ Erdélyben hagyta Forgách mellett, Medgyes ostrománál.
Rákóczi emlékíratai, 125–6.
A fejedelmet Bercsényi mindjárt figyelmeztette, hogy ne nagyon bízzék a franczia segítségben. Mivel jöhetett ez a nagyhírű generális?* «Édes nagyságos uram – írta márczius 27-ikén az éppen 29 éves fejedelemnek* – neked élek, neked halok; de a nagy Istenért kérem nagyságodat: ne várjuk az extremitást in his circumstantiis! Addig jobb, míg utánunk járnak; mint a darabolt garádicson, állapodjunk meg ha lehet; könnyen lehet s jobban lehet azután is feljebb mennünk. Hazámat, nem magamat nézem. Nagy munka, continuálni (folytatni a háborút) magyarnak... Sok szem sokfelé lát.» Hosszabb fegyverszünet megkötését ajánlotta, mert – békében reménykedve – a császáriak így talán kivinnék a katonaságot. Mindezt Szirmay, Okolicsányi és Viza bizalmas közléseinek alapján írhatta; de másnap Stepney már aggodalmasan jelentette Londonba, hogy a magyarok aligha gondolnak békére, mert segitséget kaptak a francziáktól s remélik, hogy a francziák a törököket is megnyerik számukra.*
Bercsényi Rákóczihoz 1705 márczius 14. és 17-ikén. Arch. R. 401., 409.
U.-o. IV. 424.
Stepney Tuckernek 1705 márczius 28. Simonyinál, II. 55.
Híre terjedt annak is, hogy a fejedelem Egerben gyűlést tartott a nemzet főbbjeivel; s ennek a békűlésre kedvezőtlen határozatát abból következtették, hogy április elején a fejedelem Nagyvárad és Arad ostromának szemmeltartására Debreczenbe ment volna.* Ez azonban tévedés. A fejedelem inkább a nyugatról, mint a keletről jövő hadi hírekre ügyelt. Károlyi ugyan Kilitinél márczius 31-ikén vereséget szenvedett Heistertől és serege egy részével odahagyta a Dunántúlt; a másik azonban «erős várban vonúlt: a Bakonyba. Onnan folytatta a guerilla-háborút, melynek jelentőségére Spanyolország éppen ezekben az időkben tanította Európát. Északnyugaton Bercsényi kiköszörűlte a kurucz fegyveren esett csorbát. Márczius 30-ikán Modor, másnap Bazin, harmadnap Szentgyörgy, majd a császáriak téli szállása, Csallóköz hódolt hadainak s a fővezér már Pozsony és Komárom ostromára gondolhatott. Igy történt, hogy I. Lipót a maga fővezérét, a szemerédi, nagyszombati, kiliti győzőt, április közepén visszahítta Bécsbe; Rákóczi pedig a kurucz fővezérnek vörös. (rubint), fejér (gyémánt) és zöld (smaragd) kövekkel kirakott gyönyörű zománczozott aranylánczot ajándékozott.* A bécsi udvar kénytelen volt IV. Frigyes dán királytól kérni hadi segítséget.* Már április vége felé rebesgették; hogy ezt megkapja, de a dán király beleegyezése Kjöbenhavenből csak június 15-ikén, 6100 főnyi segédserege pedig, Harboe tábornok vezetése alatt, csak egy hónap mulva érkezett meg Bécsbe.* Rákóczi úgy vélte,* hogy ha összeszedheti kuruczait, ellenségeit mindenesetre megszégyenítheti. Remélte különben, hogy a dánnak nagyobb lesz a füstje mint a pecsenyéje, mert képzelhetetlennek tartja, hogy a jobbadán amúgy is protestáns Magyarországba az udvar annyi lutheránust küldjön. Sőt azt is hallotta, hogy a dán király nem is engedi őket harczba menni, csak annyit akar elérni velök, hogy elszállásolásukkal egy kissé megijeszszék a magyarokat. De ha lejönnek és harczolnak is, annyian* nincsenek, hogy hátrálnia kelljen előttük. Emlékírataiban utóbb önérzetesen jegyezte meg,* hogy a tél folytán a győzelmes császári sereg tönkretétetvén, az udvar a dán segédcsapatok nélkűl a hadjáratot nem folytathatta volna; s ez okból folyamodott ismét az alkudozásokhoz.
Stepney Harleynak április 8. U.-o 59.
Bercsényi Rákóczihoz 1705 május 26-ikán. Arch. R. IV. 517.
1703 deczemberében két zászlóalj gyalog és egy ezred lovas dán egyideig már állomásozott Pozsonyban, hol ezt a csapatot maga Jenö savoyai herczeg rendezte, a gyalogságot azonban mindjárt Morvaországba küldte; a lovasság Tramp dán tábornok halála (1704 április) után is Pozsonyban maradt, majd Cusani tábornok vezetése alatt a Csallóközben szolgált. Simonyi I. 68., 98., 87., 254; II. 67.
U. o. II. 67., 135., 155. Ennek a segédcsapatnak 1704-től 1709-ig terjedő története külön, 224 lapra terjedő kötetben: Rockstoh, K. C. et danzk Korps historie. (Kjöbenhaven, 1896.) Sajnos, a magyar oklevéltári adatokat nem ismeri.
1705 július 1-én, Arch. R. I. 361. július 3. U.-o. 370.
Július 18–29. a dánok számáról nagyon különböző értesülései voltak. Arch. R. I. 372., 373., 396
Rákóczi emlékíratai, 123.
Széchenyi érsek, Szirmay, Viza és Okolicsányi áprilisban Egerben is fölkeresték, hogy fegyverszünet vagy éppen béke kötésére indítsák. A fejedelem és Bercsényi nem idegenkedtek egyiktől sem, de elég hosszú fegyverszünetet akartak, hogy azalatt országgyűlést tartsanak, mert a fejedelem már Selmeczbányán megmondta, hogy a rendek híre nélkül nem fogadja el a külhatalmak kezességét s békealkuba sem ereszkedik.*
Bercsényi Rákóczihoz 1705 április 22-ikén a tervezett országgyűlésről. Arch. R. VI. 471–475.
A föltételek, egy egykorú politikai röpírat szerint,* azt bizonyították, hogy a király az osztrák tartományok módjára akarja kormányozni Magyarországot; még pedig merő jóakaratból, mert azon kormányzás alatt az örökös tartományok sokkal jobban virágzottak Magyarországnál. Azonban ezt az álláspontot maguk a követek sem merték képviselni, mert tudták, hogy a király esküvel fogadta a magyar törvények megtartását. Mint máskor, itt is alakiságok és haszontalan kérdések feszegetésével töltötték az időt. A gyűlésnek egyetlen haszna csak a hadifoglyok kölcsönös kicserélése iránt kötött egyesség (cartella) lett; de a császáriak ezt sem tartották meg olyan pontosan, mint a röpírat szerzője véli.* Rákóczi csak kezesség mellett akart békülni. Ez ügyben április 25-ikén meg is kérdezte a vármegyéket. Ezer vérökkel keresték idáig régi szép nemzetséges szabadságuk igaz fölállítását; s azt most is csak végsőig menő hadakozással, vagy a törvény s az állandó béke erejével kereshetik. Hivatkozott nyilt leveleire s a selmeczi alku kinyomatott okírataira, hogy ő a békétől nem idegenkedik. Most a másik fél ismét leküldte követeit, de hallgat a béke biztosításának, a kezességnek módjáról. Azonban a mult időkből tudhatják, saját kárukkal tapasztalhatták, mit gyümölcsöztek az eddigi békekötések. Átláthatják, hogy a haza minden további tárgyalásának és kiegyezésének első és egyetlen alapja a kezesség. E nélkűl tárgyalni annyi, mint a fövényen épűlt háznak óránkint történhető beomlását rettegve és elkerűlhetetlenűl várniok. Kérdi tehát a vármegyéket, kívánjon-e ilyen kezességet a bécsi udvartól s kérje-e reá a külhatalmakat? Az ekként megkötendő békét végül amúgy is az országgyűlés elhatározása alá terjesztené.*
Egy lengyel királyi tanácsos levele. Thaly, Kalászok, 169–170.
Rákóczi a rabok szabadúlásárál 1705 deczember 20-ikán., I. pont. Arch. R. IV. 457.
Közli Hornyik, IV. 356–8. Említi Stepney május 13-ikán. Simonyinál II. 83.
Április 28-ikán a közbenjáróknak megírta,* hogy a kezesség az az erős szikla, a melyre építenek. Az ő őszinteségében bizonyára csupán azok kételkednek, a kik az őszinteséget csak álarcznak használják és nem ösmerik az ő hazaszeretetét. Ugyanakkor a keresztény világ összes fejedelmeit és köztársaságait külön manifesztumban törekedett meggyőzni, hogy fegyvert fogott ugyan; de sohasem idegenkedett olyan békétől, a mely hazája szabadságát biztosíthatja. Kifejtette, milyen hadi sikerei voltak a mult nyár óta s mégis mennyire kész volt alkudozni. A selmeczi tárgyalások idején azért nem hosszabbította meg a fegyverszünetet, mert a bécsi udvar magatartása következtében semmi reménye nem volt a békére; ebben a tekintetben az angol és a hollandi követek tanúságára hivatkozott. Neki és a vele szövetkezett magyaroknak legfőbb vágya, hogy ősi szabadságaikat a hőn óhajtott békében virágozni lássák. Tehát ne tudják be nekik, hogy békehajlamokkal eltelve is harczolni kénytelenek; hiszen a fegyverszünet feltételeiből láthatják, hogy nincs egyéb választásuk, mert az Ausztriai Ház elhatározta szabadságuk végső megrontását. Ók csak arra törekszenek, a mit az Ausztriai Ház esküvel fogadott, hogy helyreállítsák a szabadságot és oly rendkívül nagy szenvedések után visszaadják az ország nyugalmát, a nemzetnek pedig, valaha az egész kereszténység védőfalának, boldogságát.*
Hist. des révol. II. 325–6. Simonyi, II. 100–101.
Katona, XXXVI. 665–671.
Ez volt Rákóczinak utolsó vádlevele I. Lipót ellen, a ki hatvanhat éves korában, uralkodása 48-adik esztendejében május 5-ikén délután 4 órakor elhunyt.* Keresztapja, gyámja, komája volt a fejedelemnek, a ki, ahogy 1701-ben írta, nemcsak mint királyát, de irgalmas atyját is imádta.* 1688 Óta 1701-ig elhatározó befolyása volt Rákóczi sorsának alakúlására. A fejedelem néha bizonyos gyöngédséggel ösmerte el, hogy jobb szíve volt minisztereinél; pl. felszabadította Kollonics gyámsága alól, nem ellenezte a darmstadti herczegnővel való egybekelését, helybenhagyta testvérével való osztozkodását s nagykorúnak nyilvánította.* Rákóczi jó és igazán istenes életű uralkodónak tartotta; csak azt sajnálta, hogy igen szokott hallgatni miniszterei tanácsára.* Még 1697-ben, a tokaji zendüléskor, sőt 1701-ben Longueval elfogatása idején is bízott jóindúlatában.* Egyéniségét épp úgy tiszteletreméltónak találta, mint utána 90–100 esztendő múlva Danton a XVI. Lajosét. De éppen ilyen esetekből tűnik ki, hogy a politikai történelemnek mégsem az egyéni tulajdonságok adnak irányt, hanem az a közszellem, a melyben feloldódnak. Rákóczi előtt nem jóakarójának, hanem hazája elnyomójának képe lebegett. «Emlékezete – úgymond, az eperjesi vérpadra gondolva, – nem márványtáblára, de minden élő magyarnak szívébe véres betűkkel van bevésve.«* Nem az a sérelem bántotta, hogy őt hűtlenség czímén földönfutóvá tette s azután szabadságharczát ismételve* lázadásnak nyilvánította, a melyet csak az ő kegyelme tehet jóvá s Rákóczira talán ki sem terjedhet. Hiszen ezt lengyelországi bujdosásakor sem akarta elfogadni, a nemzet élén pedig fölháborodva utasította vissza a hűtlenség, pártütés vádját. Legélesebben ő különböztette meg a frondeurködést a szabadságharcztól.* Ennek a szabadságharcznak okául később is, a Habsburg-ház száműzetésekor, azt a kegyetlen zsarnokságot mondotta, melylyel Lipót az ország karainak és rendeinek nyakára ült és a szabad nemzetet gyalázatos szolgálat és jobbágyi sors alá hajtotta. * Ha ebben a mozgalomban a nép érdekeinek czímén csak a személyes érdekek ütköznek össze, mint a Frondeban, I. Lipót kormánya, miként a XIV. Lajosé, Rákócziban megtalálja a maga Turennejét, a ki az ő Condéja, Bercsényi ellen fegyveresen is megvédi a királyi tekintélyt. Végzete volt, hogy Rákócziban és Bercsényiben nagyszombati győzelme után épp úgy menekűlő pártosokat látott, mint Stuart Károly a gainsboroughi diadal után Cromwellben és Fairfaxben. Pedig mennyivel élénkebben emlékezhetett volna a declaration of rights történetére, a mely – éppen az ő újabb önkényes uralmának kezdetén – megmutatta, hogy a népet csak jogos követeléseinek teljesítésével lehet visszatartani a forradalmaktól. Tapasztalnia kellett Rákóczi mondásának igazságát, hogy «a gyűlöletes nevet s mindazt a mocskot, a mit a rágalom századok óta szór a szabadság védőire, azok érdemlik meg, a kik megtörték a törvényt és esküjöket; nem pedig azok, a kik jogaikat védelmezik».
Stepney Harleynak május 5. Simonyi, II. 73. Bercsényi Rákóczinak május 9-ikén. Arch. R. IV. 498.; 12-én u.-o. 502. Vay Rákóczinak május 17-ikén, u.-o. IX. 190.
1703 június 7-iki manifestuma függelékében 129.
Thaly, Rákóczi ifjúsága, 156., 173., 177., 199.
Rákóczi emlékíratai, 69.
Rákóczi önéletrajza, 119.
Rákóczi emlékíratai, 69.
1703. október 18., deczember 17., márczius 25., június 26.
Rákóczi emlékíratai, 63.
Az ónodi függetlenségi nyilatkozatban, 1707 június 14.
I. Lipót király.*
* I. Lipót király apotheosisa a Történelmi Képcsarnokban őrzött egykorú metszetről.
Utóbb, Magyarország függetlenségének kimondásakor, a szövetkezett rendek hasonlóképpen lesujtó itéletet mondtak I. Lipótról; s ez maradt meg a köztudatban. A Corpus Jurisban azonban a Rákóczi szabadságharczának megszünte után hozott 1715. évi törvények bevezetése azt hirdeti, hogy «néhai üdvözült Lipót, dicsőséges emlékezetű császár és Magyarország királya, vele született, különös kegyelmességénél s atyai indúlatánál fogva arra törekedett, hogy ezt az apostoli országot állandó békében legkegyelmesebben megtartsa.» Az már nincs meg a törvénykönyvben, hogy «a mikor meglepte őt a kikerülhetetlen gyászos végzet (a halál), mely egyenlőképpen jelenik meg a királyok palotáiban s a szegények kunyhóiban»: Rákóczi Ferencz kardját és zászlait babérlevelek koszorúzták és azokat az egész nemzet követte.
II. Rákóczi Ferencz kardja és zászlója.*
II. Rákóczi Ferencz kardja és zászlója, Cserna Károly eredeti rajza.
