XVI. A ROZSNYÓI TANÁCSÜLÉSEK. (1706 deczember 18. – 1707 februárius 5.)
XVI.
A ROZSNYÓI TANÁCSÜLÉSEK.
(1706 deczember 18. – 1707 februárius 5.)
A ROZSNYÓI TANÁCSÜLÉSEK.
(1706 deczember 18. – 1707 februárius 5.)
A FEJEDELEM 1706 deczember 13-ikára Rozsnyóra hítta össze a szenátust; azonban a rövid határidő és a hosszú utak miatt a megnyitásra a 24-ből csak 7 kormánytanácsos jelent meg. A fejedelem már 15-ikén jól tudta, hogy a szenátusban a hadakozás folytatásáról és a hadak ellátásáról ily kevesen nem határozhatnak; de úgy gondolta, arról is hasznos lesz beszélgetni, az újesztendőben hogyan kezdjék az új munkát?* Deczember 18-ikán nyitotta meg és 20-ikán fejezte be az értekezletet, a melyben megállapodtak a vármegyékre kivetendő másfél millió forintos hadi adó alapelveiben s még néhány pénzügyi intézkedésben. A behatóbb tárgyalásokat a fejedelem januárius 15-ikére halasztotta s akkorra a közgazdasági tanácsot is egybehítta.*
Rákóczi Bercsényihez deczember 15. Arch. R. I. 657.
Thaly a Századokban 1896. 8–10.
Deczember 23-ikán, a fagy újabb beálltával, Kassára indúlt* s másnap már megérkezett. Karácsony két napját ott ünnepelte s a szemináriumi templomban végezte ájtatosságát. Az ünnepek nagyobb részét Le Maire-rel töltötte, a ki részletes terveket mutatott be Kassa megerősítésére. A fejedelem jóváhagyta ezeket s egy esztendő mulva a várost már vízzel telt széles árkok, előárkok és fedett utak vették körül.* Gálszécsen, Szobránczon és Ungváron át, melynek ura, Bercsényi, akkor Beszterczebányán táborozott, 28-ikán az ungi Daróczra* s másnap Munkácsra ért, hol két hetet szánt pihenésre.*
Útiterve deczember at. Arch. R. I. 658.
Rákóczi eml. 203.
Ráth, id. h. 311.
Rákóczi Károlyihoz deczember 30. Arch. R. I. 659. Emlékíratai, 203.
Már várta az a nemes, a kit felesége segítségére küldött s orvosa, dr. Lang, a ki a fejedelemasszonyt Érsekújvárról Karlsbadba kísérte. Tőlük tudta meg, hogy feleségét a nép dühe ellen Morvaországban csak a melléje rendelt katonaság védte meg. Csehországba érkeztekor hallotta meg a fegyverszünet felbomlása hírét. Prágában azonnal faggatni kezdték, utazásának mi a czélja s rendre vizsgálták a magával vitt hordókat, mert gyanakodtak, hogy nem tokaji bor van bennök, hanem a csehek föllázítására vagy pedig XII. Károly pártfogásának megnyerésére szánt aranypénz. Folytonos zaklatások közt ért Karlsbadba, a hol valahára elkezdhette a fürdőzést. Azonban még be sem fejezhette, mikor a császár nevében fogolynak nyilvánították s ajtai elé polgárőrséget rendeltek. Igy akarták megakadályozni, hogy ki ne mehessen XII. Károly svéd királyhoz Szászországba s rajta voltak, hogy Cseh- és Morvaországon át urához térjen vissza. Hiszen, a hogy a svéd királynak maga írta, neki is az a szándéka, hogy fölkeresse fejedelmi férjét, a ki után folytonosan sóhajtozik; azonban többé nem követhette szabadon elhatározását. A méltatlan bánásmód ellen már október 8-ikán XII. Károly és a közbenjárók pártfogását kérte. Azonban még súlyosabb megpróbáltatások vártak rá. A polgári őrséget Radzievskij hadnagy vezetése alatt az egeri helyőrségnek egy százada váltotta fel, mely oly szigorúan őrízte, hogy az ágyban fekvő beteg folytonosan szemök előtt legyen. Ausztriában tehát valóban nincs ok a megütközésre, ha a század végén a franczia nemzetőrség épp úgy alkalmatlankodott egy Habsburg herczegnő, Mária Antoinette szobájában, mint most a rendes császári katonák Sarolta herczegnőnél. A nő becsületét mélyen sértő pletykák is mind a két fejedelemasszonynál hasonlók voltak. Idejárúlt, hogy ismét kutattak politikai czélokra szánt aranyai után s a városi tanács is mindenképen alkalmatlankodott neki. Csakhamar alapos oka volt attól tartani, hogy Teschenbe, vagy más rosszabb helyre szállítják át. Igy érlelődött meg lelkében az a határozat, hogy «biztosabb helyre szökjék az igazságtalan bánásmód elöl, melynél fogva senki sem részesítette az őt megillető tiszteletben». Mikor az év végén lábadozni kezdett, orvosai tanácsára sétalovaglásokat tett. Ilyenkor mindig Radzievskij hadnagy és néhány katona kísérte.
Kassai bástyamaradványok.*
Kassai bástyamaradványok. Cserna Károly rajza.
Ennyit hallhatott a fejedelem Munkácson, de emlékírataiban a terv gyors valósulását egyfolytában mondta el, miben bátran követhetjük. Egy nap a titokba beavatott hadnagy csak két megbízható szolgával kísérte ki a fejedelemasszonyt. A város határát elhagyva, vágtatva menekültek s jóformán meg sem álltak addig, míg a szász határra érkezvén, «jó szerencséjök januárius 30-ikán XII. Károly hadseregének leibsergi táborába nem vezette». Innen kérte «az elnyomottak pártfogóját, a nagy királyt», engedje meg, hogy itt maradhasson, míg egészsége helyre állván, urához visszatérhet. A király azonban, kinek főhadiszállása Lipcsénél volt, udvariasan megizente, hogy nem fogadhatja; a mi érthető, mert a császárral Szászország megszállása után is békében akart élni. Azonban a svéd tábornokok közűl néhányan tisztelegtek a fejedelemasszonynál, a kiknek tanácsára azután Poroszországba, majd Lengyelországba ment át s ott is maradt a szabadságháború végéig. A fejedelem hozzáteszi, hogy «megjósolta neki ezeket a kellemetlenségeket, a mik bizonyára nem nagy becsületére válnak a bécsi udvarnak».* Ez váltig mentegetődzött, mikor a szép szökevény magának a császárnak is megírta, hogy a méltatlan bánásmód elől menekűlt és nincs más czélja, mint visszamenni urához. Mindez megfoghatatlan volt a bécsiek előtt és csupán asszonyi alaptalan félelemnek tulajdonították. Hiszen a császár megengedte, hogy Magyarországba utazzék s erre az útra minden készen állott. Panasza következtében néhány tisztet nagyobb figyelemre és több tiszteletre utasítottak. Miért tehát a szökés? A szelíd hollandi Bruyninx is bosszankodott rá, hogy az udvarnál mindenféle bizalmas ügyben fölhasználván, most ilyen félszeg helyzetbe hozta. Nem találta elég vigasztalónak a fejedelemasszony azon kijelentését, hogy nem fog csodálkozni a történteken, ha mindenről értesűl. A császár különben megintette őt, hogy a legrövidebb úton térjen vissza urához, ellenkező esetben ha elfoghatja, bezáratja. A tisztet pedig, a ki megszöktette, Prágában jelképesen fölakasztatta.*
Rákóczi emlékiratai, 203–4. Sarolta fejedelemasszony levelei XII. Károlyhoz 1706 október 8. és 1707 januárius 30. a svéd orsz. lt.-ban, (Diplomatica Transsylvanica). Stepney két levele 1706 november 24. Simonyinál, III. 264–5. Lorenzo Tiepolo velenczei követ Malagolánál, Deutsche Revue, 1907., 233.
Bruyninx Rákóczihoz 1707 februárius 7. Simonyinál III. 310–2. Stepney Addisonnak márczius 8. U. o. 315. Emlékírataiban Rákóczi (205. 1.) mindjárt 1707 elejére teszi Szieniawszka munkácsi látogatását, mely azonban csak két hónap mulva történt meg.
XII. Károly névaláírása.*
XII. Károly névaláírása, először Széchy K. «Gróf Gvadányi József» cízmű művében (Tört Életrajzok) 275. l. jelent meg. Olv. Carolus.
A fejedelem Munkácsról már januárius 11-ikén megindúlt, de Nagymihályon, Kassán, Tornán keresztül a göröngyös utak és a hófuvások miatt csak 16-ikán érkezhetett vissza Rozsnyóra,* hová újesztendő napján 15-ikére megint egybehítta a szenátust.* 18-ikán már ott volt,* de a szenátussal az első teljes űlést csak 22-ikén tarthatta meg, csupán 13 tanácsos jelenlétében. Bemutatta a békealkudozások ügyében a közbenjárókkal váltott levelezéseit s kétségkívül jó hatást tett, midőn felolvastatta Anna királyné levelét, melyben igen dicsérte a békére való hajlandóságát.* A fejedelem a külső ügyekről és a bécsi udvarral folytatott tárgyalásokról részletesen tájékoztatta a magyar közvéleményt s így semmi esetre sem érheti az a gyakran hangoztatott, de mindenkor igazságtalan vád, hogy némely dolgok elhallgatásával, némelyiknek kiszínezésével és egyoldalú tudósításokkal akarta téves útra vezetni a nemzetet. A most bemutatott nyolcz levél maga is világot vetett a magyar szabadságharcz nemzetközi helyzetére.* A fejedelem a gyűlésen sem nyilatkozhatott másképen, mint példáúl a béke ügyében írt leveleiben.* A rendek tudtával annyi csalódás után is kész alkudozni, de nem hiszi, hogy néhány kérdés megelőző elintézése s a svéd és porosz királyok közbenjárása nélkül valamibe foghasson; az általános békében pedig a magyar nemzet ügyét is figyelembe kell venni. A miniszterek azonban semmit sem akartak tudni három főkívánsága: a kezesség, az erdélyi szabad választás és a katonaság kivitele felől;* sőt azt sem szerették, hogy a közbenjárók ebben az ügyben Rákóczival levelezzenek.* Bíztak abban a hírben, hogy négy dunáninneni, sőt – a mi teljesen téves értesülés volt – valamennyi dunántúli vármegye is fenyegetve intette volna a fejedelmet békére.* Bruyninx újesztendő másodnapján Rákóczit valóban biztosítani merte, hogy József király a nemzetnek minden törvényes kívánságát megadja.
Arch. R. II. 4., 6.
Századok, 1896. 7.
U. o. 1895. 557.
Anna királyné Rákóczihoz 1706 október 6. Simonyi, III. 253–4.
A rozsnyai gyűlés jegyzőkönyve. Századok, 1896. 13.
Okolicsányihoz 1706 november 6. Simonyi 282–3. Stepneyhez deczember 18. U. o. 288–9.
Bruyninx Stepneynek, deczember 22. Simonyinál, III. 291.
U.-az ugyanannak, deczember 29. U. o. 300.
Stepney Harleynak, 1707 januárius 11. U. o. 301.
Anna angol királynő arczképe.*
Anna (Stuart) angol királynő arczképe. Kneller Gottfried festménye: «G. Kneller S. R. Imp. et Angl. Eques Aur. pinx. I. Smith fecit. Aláírása: «Serenissima et potentissima Anna D. G. Angliae Scotiae Franciae et Hiberniae Regina &c. Inaugurata XXIIIo die Aprilis Anno 1702.»
A rozsnyai gyűlés ebből a levélből erősödött meg abban a hitében, hogy valamint azelőtt ámítva és nem őszintén tárgyaltak, úgy mostanság is a nemzet veszedelmére ügyekeznek.* Ezzel szemben a szenátus előtt állt XIV. Lajos franczia király izenete,* mely szerint Rákóczit, ha beiktatják, erdélyi fejedelemnek ösmeri el és vele, mint ilyennel, diplomácziai viszonyba lép. Ellenben nem ösmerheti el mindaddig a magyarországi confoederatiót, míg az ki nem mondja az Ausztriai Háztól való függetlenségét, mert ellenkeznék a franczia király méltóságával, hogy más uralkodó alattvalóival tárgyaljon. Ez válasz volt Rákóczinak Egerből tett kérdésére és teljesen megfelelt a nemzetközi szokásoknak; nem lehetett tehát az elszakadásra való felbujtásnak, izgatásnak tekinteni. A fejedelem megírta már a mult nyáron, a mikor a lengyelekkel, svédekkel közös hadműveletre készűlt, hogy Magyarország, mihelyt szövetségét keresik, kétségtelenül elválik az Ausztriai Háztól és új válásztáshoz lát.* Néhány hónap mulva ismét kijelentette, hogy Magyarország, ha Svéd- és Lengyelországokkal szövetkezhetik, nyomban új királyt választ.* A függetlenség kimondását tehát, nem éppen Francziaország szövetségétől várva, Erdély már tavaly kimondta függetlenségét. Francziaország föltételesen (hogy t. i. a beiktatás is megtörténjék) sietett azt elösmerni; sőt elégnek tartotta a fejedelemválasztást magát is, hogy Des Alleurs marquis már 1705 márczius 10-ikén mint franczia követ jelenjék meg az erdélyi fejedelem egri udvarában, Kéz alatt valamennyire eddig is segítette Magyarországot; de a nyilt szövetség föltétele itt is a függetlenség kimondása és az arra következő első sikerek voltak, mint évtizedek mulva az amerikai Egyesűlt-Államoknál. Rákóczi XIV. Lajosban talán még jobban bízhatott, mint Washington XV. Lajosban; de ugyan gyönge politikusnak tartanák ma a nagy amerikait, ha ezt a bizalmat kihagyta volna számításából! Pedig Amerika csak gyarmat volt, Angliának kétségtelen birtoka; míg Magyarország törvényesen önálló alkotmányos állam, a min az örökös királyság behozatala sem változtatott. Mostani királyát a nemzet csak trónkövetelőnek tekintette, mert az uralkodásához kötött feltételeket nem teljesítette, a mennyiben az ország lakosaival a szükséges dolgokra nézve nem tudott megalkudni és megegyezni. Nem tartották szabadon választott királynak. Nem is királyválasztás végett hirdetett országgyűlésen s mellé a rémuralomnak, az eperjesi mészárlásnak idejében választották meg. Tett ugyan esküt, de nem tartotta meg, sőt határozottan annak ellenére cselekedett. A királyi és uralkodói méltóság jogos birtokában sem volt; mert atyjának a szabadságharcz alatt történt halála után erőszakosan, katonai erővel akarta és akarja magát a királyság birtokába helyezni.
Századok, 1896. 14–15.
Rákóczi eml. 198–9.
Rákóczi Szaniszló királyhoz 1706 augusztus 4. Szalay, VI. 391.
Rákóczi utasítása Rádayhoz 1706 deczember 2. U. o. 393.
Mindezeknek figyelembevételével a fejedelem a januárius 22-iki tanácsülésen fölvetette azt a kérdést, mit tegyenek a haza biztosítására, mivel a kibékülésben többé nem bízhatnak. Tanácsos-e kimondani az Ausztriai Háztól való elszakadást, a trónról való letételét s a trón megüresedését? Figyelmeztette a szenátorokat, hogy a közbenjáró hatalmak ugyan elösmerték ügyünk jogosságát, de a mi kedvünkért nem vesznek össze a császárral, míg össze nem törik az a felsőség, a melyet a császári fegyverek annyi győzelem után vívtak ki a francziákkal szemben. Ha kimondjuk a függetlenséget, szerződhetünk a franczia királylyal, a ki ennek következtében az általános béke tárgyalásánál a szövetségeseket megillető előnyöket biztosíthatja számunkra.* Azonban a függetlenségi nyilatkozat bajt is hozhat a nemzetre. Mert ha a császár fegyverrel győzi le nemzetünket, a hódítás jogára támaszkodva, épp úgy eltörölheti törvényeinket, mint a hogy azt II. Ferdinánd tette a csehekkel a fehérhegyi (prágai) csata után.
Rákóczi tudta, hogy XIV. Lajos békűlni akar ellenségeivel s deczember 18-ikán figyelmeztette is, hogy ez a hír megijeszti a nemzetet. De nem kételkedett, hogy követei, mint Erdély fejedelmének követei, kiket Magyarország ügyeivel is meg lehetne bízni, a franczia király eszközléséből az általános békekongresszusban részt vehetnek. (Fiedler, II. 474.) Ehhez a gondolathoz száműzetése első éveiben is hajthatatlanul, de nagyon érthető módon ragaszkodott. 1706 augusztus 6-ikán maga figyelmeztette Lajost, (u. o. II. 468.), hogy ősével, I. Györgygyel, XIII. Lajos felhatalmazottja, Croissy, az utódokra is kiterjedő szövetséget kötött (1642 április 26.). Szinte csodálatos, miért nem hivatkozott reá, hogy ennek értelmében az általános békébe is bele kell őt foglaltatnia, a mire dédapja még a linzi béke kötés után is gondolt, mikor attól tartott, hogy III. Ferdinánd nem hajtja végre a békét. A kongresszuson való megjelenés most még inkább jelentette volna Magyarország nemzetközi elösmertetését.
XIV. Lajos életnagyságú arczképe.*
XIV. Lajos életnagyságú arczképe. Drevet metszete után, Hyacinthe Rigaud (1659–1743) festménye után.
XIV. Lajos névaláírása és pecsétje.*
XIV. Lajos névaláírása és pecsétje, Turenne tábornokhoz küldött leveléből. Olv. Louis.
Sok hozzászólás után a szenátus még aznap kimondta, hogy látván az Ausztriai Ház fortélyos és színes béketárgyalásait, a vele való megbékülésben nem bízik. Folytatni kell tehát a hadakozást. Az Ausztriai Ház bizonyára ellenünk fordítja minden tőle kitelhető és gondolható erejét. Az erejében megfogyatkozott magyar haza egymagában nem állhatván ellene, szükségképen külső fejedelmekhez kell fordulnia s a velök való szövetséget keresnie. Ezt főképen azért kell tennie, hogy az általános európai béke tárgyalásánál szava legyen s abból ki ne rekeszszék. Külső fejedelmekkel azonban nem szövetkezhetik, hacsak magát szabad nemzetnek nem nyilvánítja; mert egy fejedelem sem fogadhatja pártfogásába a más fejedelem jobbágysága alá vetett nemzetet. Hogy pediglen magát szabad nemzetnek nyilvánítsa, szükséges az ausztriai uralomról való lemondás (Dominii Austriaci abrenunciatio): «úgy, hogy a ki ezen édes hazánk eleitől fogvást szabad nemzetét maga jobbágyának és örökös vasallusának tartja, azt ez – régi eleitől származott, törvényes szabadságához ragaszkodván – úgy mint azon szabadságainak megrontóját, urának ne tartsa».
Ennek kimondására a jelen idő lévén legalkalmasabb, össze kell hívni az országgyűlést Rozsnyó városába februárius 24-ikére, hogy a letételt ugyanaz a nemesség mondja ki, mely a szövetséget megalkotta. Időközben küldjenek az európai hatalmakhoz követeket, a kik föltárják előttük hazánk igaz ügyét, az önkényes uralomra törekvő Ausztriai Házzal való kibékűlés lehetetlenségét, s őket jóakaratra, pártfogásra kérjék. Addig a szenátorok az egész határozatot titokban tartsák.*
Rákóczi emlékíratai, 198–9. és Rosnaviensia Conclusa. Századok, 1896. 13–16., a melylyel Thaly először mutatta ki, hogy Vetésynek Fiedlernél közlött s a Habsburgok detronizácziájára vonatkozó levelei nem hitelesek, sőt hazugok.
A fejedelem tudta, megírta, talán el is mondta, hogy «ingadozik Európa mérlege, a mit idáig a Bourbonok tartottak kezökben; a mit ezektől elvesznek, az vagy Ausztriát fogja erősebbé tenni, vagy pedig Anglia és Hollandia kapja. Ezek ugyan Európa legszabadabb államai; de remélhetni-e, hogy Magyar- és Lengyelország védelmére fegyvert fogjanak?» Ellenben politikai szükség; Svéd-, Lengyel- és Magyarország szövetsége, hacsak Európa ismét a török karjaiba nem akarja hajtani hazánkat. Már pedig a nemzet inkább hódol a töröknek, mint az eperjesi mészárszék rendezőinek. «Igaz, a császár némi ködös csillagzatra mutat, mint a békeszándék hirdetőjére; de Magyarország a nyomorúság oczeánján nem bízhatik ebben a kis fényben. Nem sarkcsillag az, melytől révpartra jutását remélhesse!»*
Rákóczi utasítása Rádayhoz, 1706 deczember 2. Szalay, VI. 393–4.
A szűkszavú jegyzőkönyvből is látható, hogy ez a gyűlés, melyben a fejedelemmel együtt mindössze 14-en vettek részt, nem hódolt a tömeget gyakran magával ragadó ékesszólás erejének, hanem diplomácziai iratok, mérséklő beszédek meghallgatásával, az európai helyzet és minden eshetőség figyelembevételével, nyugodtan, megfontolva, egyhangúlag hozta meg határozatát. Az egészen harmadnap (24-ikén) csak annyit módosított, hogy a fejedelem az országgyűlést ne Rozsnyóra, hanem a borsodi Ónod mezejére s nem februárius 24-ikére, hanem hogy a külföldre küldött követek jobban eljárhassanak dolgaikban – május elsejére, Szent Fülöp napjára hirdesse ki, hogy «a szabad uralkodásra vágyódó Ausztriai Ház által földre tapodott édes hazánk törvényes szabadságát régen óhajtott virágzó állapotára» hozhassák.* Ezen az ülésen azt is kimondták, hogy külföldre küldött követeik a legalkalmasabbnak nyújtsanak reménységet a királyságra; a miből kitűnik, hogy a függetlenség fölvetésének antidinasztikus, de nem antimonarchikus czélja volt. Kimondták továbbá, hogy hazaáruló, a ki az országgyűlés megnyiltáig hitet nem tesz a confoederatióra.* Februárius 3-ikán, még egyszer és utoljára, Horvátországot is azzal hítták föl a csatlakozásra, hogy ha nélküle győznek, kizárják a győzelem gyümölcsének élvezéséből.*
Az ónodi generalis convent meghívója visszafelé, januárius 12-ikéről van keltezve. Egy eredeti példánya az Erdélyi Nemzeti Múzeumban, Kemény, Erdély tört. 38. kötet.
Századok, 1896. 19.
Szalay, VI. 389.
Egyeseket már a tisztító tűzön sem engedtek keresztül, A szenátus is belenyugodott, hogy gróf Forgách Simon altábornagy rabságban maradjon,* januárius 24-ikén pedig Illyés István szenátort és czímzetes püspököt lemondásra kényszerítette,* mert egyiket sem tartotta megbízható embernek. A forradalmi idők a jellemet előbbrevalónak tartották az írói és minden egyéb érdemeknél. Volt forradalmi erő abban is, hogy mikor a függetlenségi nyilatkozathoz a külföld jóváhagyását, sőt segítségét keresték, egyúttal elfogadták Bercsényinek a honvédelem és a hadsereg újjászervezésére vonatkozó terjedelmes javaslatát.* Ez annak a jele, hogy a fejedelem és a tanács Istenen kívül mégis csak a nemzet saját erejében bízik legjobban. «Nem szorúltunk meg annyira – izente a svéd és a lengyel királyoknak,* – hogy, ha kell, a háborút még több esztendeig ne folytassuk … A nép velünk van egy lélekkel!»
Esete Rákóczinál, Emlékíratok, 197–8. Pöre és mentsége Hadtört. Közl. 1891. 433–461. Thaly, gróf Forgách Simon mint tábornok és író. (Irodalom. és műveltségtört. tanulmányok, 211–268. l.)
Századok, 1896. 18.
Ösmerte Rákóczi, emlékíratok, 199–202.
Rákóczi utasítása Rádayhoz. Szalay, IV. 394.
