II. A MAGYAR-TÖRÖK-SPANYOL SZÖVETSÉG. – 1717 november 26.–1718 márczius 15. –
II.
A MAGYAR-TÖRÖK-SPANYOL SZÖVETSÉG.
– 1717 november 26.–1718 márczius 15. –
A MAGYAR-TÖRÖK-SPANYOL SZÖVETSÉG.
– 1717 november 26.–1718 márczius 15. –
RÁKÓCZIT a drinápolyi udvarnál nagyon megbecsülték. Tudták, hogy Magyar- és Erdélyországban nem felejtették el. «Talán hiszik is, – írta egyik lap* – hogy ezekben a tartományokban sok az elégedetlen.» Rákóczi képzelőerejének megmutatására ösmertettek egy emlékiratot, a melyet a fejedelem a szultánhoz adott volna be. «Bizonyos, – írta egy osztrák lap* – hogy Rákóczi és V. Fülöp kissé fölemelték a levert kedélyeket. A törökök nagyobb része a mult idők, a másik a politikai okosság alapján számít s a jövendőre gondol.» A háború-párttal szemben áll a békepárt s a hatalmasabb fog felülkerekedni. A törökökről nem igen lehet a politika szabályai szerint ítélni; inkább a tömeg hajlamát kell tekintetbe venni, ez pedig rendesen a legváratlanabb módra hajlik.
Fama, CCX. 461.
U. o. 460–3.
A fejedelem maga is elégedetlen volt. A diván tagjaival folytonosan tanácskozott, mit tegyenek a szultán tekintélyének helyreállítására. Úgy találta,* hogy a két hadjárat tökéletesen leverte őket; olyan zavar és rettegés vett rajtuk erőt, mintha a német már Konstantinápoly kapuját döngetné. Ő maga első sorban az udvar irányadó pártjainak megösmerésére törekedett. Hogy megnyugtassa őket, felsorolta a veszteségeik pótlására alkalmas eszközöket; de belátta, hogy a cselszövések és pártoskodások itt erősebbek, mint Európa bármely más udvaránál.
Cellamarehoz 1717 november 26. írt levelében. Közli a bécsi cs. levéltárból Hurmuzaki, Documente, VI. 205–6. Említi Histor. Bildersaal, VIII. 218.
A döntés pillanata közeledett, mikor november 29-ikén Khalil basa nagyvezír győztes hadvezért megillető fénynyel vonúlt be Drinápolyba. «Más országokban a királyokat sem fogadják olyan pompával.»* Azonnal értekezletre hítta a fejedelmet, de azután mindenféle izengetésekkel, a szerződés ellen való kifogásokkal húzta, halasztotta a kihallgatást. Bonnac franczia követ is akadékoskodott, mikor Rákóczi kérte Fonton követségi titkárt, hogy, a franczia kormány ígérete alapján, a kihallgatáshoz bocsássák rendelkezésére a követség tolmácsát. Nem akarta a dologba keverni a franczia királyt s azzal mentegetőzött, hogy két tolmácsa a táborban van, a többit a folyó ügyek kötik le; csak olyat küldhetne, a ki nem áll nyiltan Francziaország szolgálatában, s erre a czélra senki sem alkalmasabb egy renegát magyarnál.* A kihallgatás ily körülmények közt csak deczember 17-ikén történt meg. A fejedelem alkalmasint abban a kaftánban jelent meg, a melyet a szultán küldött neki, hogy ne járjon franczia ruhában.* A nagyvezír a kíséret minden tagja alá küldött egy-egy lovat, mert csak a fejedelemnek volt három lova. Nagy szertartással és a szultán s nagyvezír éljenzésével fogadták őket.*
Rákóczi, 329. Mikes, 6–7.
Bonnac d’Huxelleshez november 14. Angyal, 58. Ez a renegát magyar kétségtelenül Ibrahim effendi volt.
Mikes, deczember 10., 8. l.
Mikes, deczember 17., 9. l.
167. A MUFTI.*
A mufti (485. l.), Le Hay «Recueil de cent estampes Paris 1714.» cz. művéből való.
Khalil és Rákóczi teljes két óra hosszat tárgyaltak magányosan. A nagyvezír is azon kezdte, hogy a németnek nincs kedve a békekötésre, a várak és Erdély visszaadására. A dolog természetéből folyik tehát, hogy a szultán folytatni akarja a háborút. Ezt Rákóczi bátran tudathatja barátaival s meg kell tennie előkészületeit. Mindamellett a szultán nem szakíthatja félbe a béketárgyalást, a melyet az angol és holland követek közbenjárásával folytat; de ez nem gátolja a hadi készülődéseket. Egyébiránt a kajmakám szellemében nyilatkozott. A fejedelem kifejtette s újabb okokkal is támogatta, miért káros a béke megkötése; de nem tiltakozott az ellen, hogy a porta hasznos békét kössön. A nagyvezír szívesen hallgatta* a mufti politikája ellen fölhozott okait s hogy a spanyol király szárdiniai győzedelme a török birodalomnak javára szolgál. Megkérdezte Rákóczit, van-e fölhatalmazása, hogy a spanyol király nevében tárgyaljon vele. A fejedelem azt felelte, hogy nincs, de könnyen szerez, ha biztosíthatja ő katholikus felségét, hogy a Nagyúr alkudozni akar vele. A nagyvezír szerint a Nagyúr semmit sem óhajt jobban, mint hogy barátai számát gyarapítsa s ellenségei számát apaszsza. A fejedelem – a béke ügyére visszatérve – nem javasolta, hogy a közbenjárást egyedűl a németbarát angolokra és hollandokra bízzák; s a hogy valaha a magyar szabadságharczban: közbenjárásra a franczia, lengyel és porosz királyokat, sőt a czárt is fölkérni javasolta. Ennek elfogadását az első és az utolsó neki már meg is ígérte. A nagyvezírnek tetszett a gondolat. Azonnal mindeniknek megíratta a közbenjárásra kérő leveleket s mindenik udvarhoz követeket rendelt.* A fejedelem, a kit egy paripával ajándékozott meg, a mészárosfiúból lett nagyvezírről azt mondta a bujdosóknak, hogy több esze van, mint egy mészárosnak és nemcsak a bárdot tudja forgatni, hanem az ország dolgát is. Megtörte a békepártot; a hadjárat folytatása elhatározott dolog. A diván még nem foglalkozott a részletekkel, de kimondta, hogy tengeren és szárazon egyszerre támad. Az összes basák rendeletet kaptak a készülődésre, a kapudán basa a hajóhad növelésére. A fejedelem megírta Alberoninak, hogy a körülmények sohasem kedveztek ennyire a tervbevett ügynek, s a nagyvezír hajlandó annak tárgyalására. A velenczeiek itt békét akarnak nyerni, a mivel jó szolgálatot tesznek a spanyoloknak. Reméli, hogy ő sem küzd hasztalanúl a béke ellen, s hogy a spanyol király közbenjárásával minden tervök valósulhat.* Azonban elég bizonytalan volt a nagyvezír állása, melyre a kajmakám vágyakozott. Ha azt eléri, a békességet megcsinálja; ha pedig megcsinálja, a bujdosók odaülhetnek egy kazal kenyér mellé, mert a míg azt meg nem eszik, Törökországból ki nem mennek.* A fejedelem nem természetben, hanem pénzben követelte a maga és hívei ellátását. Szomorú helyzetével nagyon elégedetlen volt.* Az adott segítségből udvarának fizetése, ruházása, sőt mindennapi élelme sem került ki. Sokat gyötrődött a miatt, hogy ekként nyomorogtak azok, a kik sorsának társai lettek. Lengyelországból a magyar urak az ő hívása és akarata nélkül nagyon sok cseléddel jöttek be s a fejedelem méltán aggódott annyi férfiú, nő és gyermek sorsa miatt.* A szerződés megkötését is folyton sürgette, de az értekezés idejét haszontalan és nevetséges kérdésekkel, vállvonogatással, halasztgatásokkal töltötték.* Pápayt, a kit követnek akart elismertetni, a kajmakám többé fogadni sem akarta, s Rákóczinak személyesen vagy egy kapudsi basa útján kellett megtennie előterjesztéseit. Bercsényi sem jött Drinápolyba, hogy tanácsaival támogassa őt, hanem Ruscsukba ment a Duna mellé azzal az ürügygyel, hogy felesége beteg,* voltaképp azonban azért, hogy más magyar tábornokokkal együtt Rákóczi parancsa nélkül is folytassa a toborzást. A fejedelem ezt rosszalta, mert ilyen toborzásról s a hadjáratban való részvételről a szerződés megkötése előtt tudni sem akart. Inkább magát teszi ki veszedelmeknek, mint fejedelemségét és hazáját.* A portán különben biztatták, hogy a közbenjáró angol és holland követeket visszahíjják Konstantinápolyba.* Karácsonykor viszont ő biztatta a portát, hogy a czár és a brandenburgi választó (a porosz király) már háborút izent a császárnak, a spanyol király pedig, a kihez ő D’Absacot küldte, haladéktalanúl követet küld Rákóczihoz, hogy a háborúban való részvétel módozatait megbeszéljék.* Ő maga egy megfelelő keresztény sereg fölállítására egymillió ötszázezer tallért követelt.* Különben a birodalom főkanczellárjánál (a reisz effendinél), mint egyúttal külügyminiszternél, benyújtott jegyzékeiben többször kijelentette, hogy ha kívánságait nem teljesítik, visszatér Franczia- vagy Spanyolországba.* A hajó, a melyen ide jött, a Gábor Angyal, valóban ott várakozott rá a Megarisi-öbölben,* majd – Trója klasszikus partjaival szemben – Tenedosnál,* Priamos dús szigeténél, a mely most «tengeröböl s romlott hitelű állása hajóknak».* A hajó hazatérésére a szultánnál való kihallgatása után adott engedelmet.
Cellamaréhoz írt levele szerint. (Hurmuzaki, VI. 206.) Ez a levél azonban nem kelhetett november 26-án, mert a nagyvezír csak 29-én vonult be és először deczember 17-én fogadta Rákóczit. A levél dátuma, sőt hitelessége ellen szól, hogy önéletrajzában (330. l.) Rákóczi nem említi a spanyol-ügy szóbahozatalát.
Rákóczi Ferencz fejedelem önéletrajza, 329–330.
Rákóczi Cellamarehoz, Hurmuzaki, VI. 206.
Mikes, 10.
Bonnac XV. Lajoshoz november 26. Angyal, 58.
Rákóczi, 331.
Rákóczi, 330.
Bonnac deczember 14. Angyal, Adalékok, 58.
Rákóczi, 331.
Bonnac deczember 23. Angyal, 59. (Le Noir értesítése alapján).
Bonnac deczember 26. U. o. 59.
Bonnac a királyhoz, 1718 januarius 10. U. o. 59.
Bonnac, 1718 január 10. Angyal, 59.
Önéletrajz, 330.
Bonnac, deczember 23. Angyal, 59.
Vergilius, Aeneis, u. 23.
A szultán őt Drinápolyban 1718 januárius 4-ikén olyan kitüntetéssel fogadta, a mely teljes elégtételt adott neki, sőt éppen túlzásával bántotta büszkeségét.* A mikor belépett a divánba, vagyis a tanácsházba, egy másik ajtón a nagyvezír jött be s a szultán rácsos ablaka előtt telepedett le. A szultán egy rostély mögött már a trónon ült s hívei köröskörűl mélységes csendben inkább félelemmel, mint szeretettel tekintettek reá. A fejedelem nagy figyelemmel nézte az előtte teljesen új jelenetet. Jöttek a védő és vádló ügyvédek, vagyis az íródeákok, másoldalt pedig a vádlók és vádlottak. A nagyvezír a szultán nevében röviden, mint valami oraculum, mondott ügyükben ítéletet, a melyet azonnal végre is hajtottak.* A törvénykezés egy óra mulva véget ért s Rákóczit és kíséretét a szultán nevében megvendégelték. Kis kerek asztalt tettek eléje hatalmas nagy ezüst medenczével, de abrosz, asztalkendő, kés, villa nélkül. Szomszédságában külön asztaloknál ültek a nagyvezír és a kajmakám. A fűszeres ételek hosszú sorát egyenkint tálalták fel; de az ebéd alig tartott félóra hosszat.* Asztalbontás után a nagyvezír levélben tudatta a szultánnal, hogy a fejedelem kihallgatást kér tőle. Hosszúnak látszó idő multán megjött a válasz s a nagyvezír és a kajmakám hosszú folyosókon át a császár kapujához vezették őt. Negyed óra hosszat várakoztak a kapu kinyitására. A megnyitás után két kapudsi basa (ajtónálló) azonnal karonfogta, a mi megtiszteltetés lett volna, de a fejedelemnek sehogy sem tetszett, különösen azért, mert az idegent így kényszerítik, hogy jövet-menet mélyen meghajoljon a szultán előtt.
Bonnac, januarius 15. Angyal, 60. Ezt a fogadtatás részletei alig igazolják.
Rákóczi, 332.
Rákóczi, 332–3. Mikes, 10.
168. A SZULTÁN ÉS A KIZLÁR AGASSI.*
A szultán és a Kizlar agassi (489. l.), Le Hay «Recueil de cent estampes Paris 1714.» cz. művéből való.
A fejedelem röviden elmondta jövetele okát, czélját s magát a szultán jóindulatába ajánlta. Beszédét a tolmács lefordítván, a szultán a nagyvezírnek, ez pedig a tolmácsnak adta meg az udvarias választ. A fejedelem ekkor átadta emlékiratát, melyben a keresztények számára szabad vallásgyakorlatot kért. Két eunuch a szultán parancsából és jelenlétében azonnal nyusztos kaftánt adott reá; kinn várakozó társait is felkaftánozták s mindnyájukat visszavezették szállásukra. A fogadtatás következtében minden jót remélhetett, de már kiábrándultnak érezte magát.* «Édes néném, ne nevessen kegyed, – írta Mikes – mert ha minket látott volna ked a kaftánban, olyan, mintha annyi egyiptomi király kísérte volna a fejedelmet; csak éppen hogy nem vagyunk olyan feketék.» A szultán a fejedelemnek ajándékozta a paripát, a melyen hazatért, egy buzogánynyal és karddal együtt,* s közös érdekükben sajátmaga írt a franczia királynak s más uralkodóknak.*
Rákóczi, 332–3.
Januarius 4., 10–11. l.
Bonnac januarius 15. Angyal, 60.
Nagy «czirógatásokban», kedvezésekben azután sem volt hiányosság; de mit ért, ha nem adtak pénzt, s Rákóczit tétlenségre, bizonytalanságra kárhoztatták? Azt beszélték, hogy az egyesített Moldva-Oláhország kormányzóságával akarják kielégíteni; de még ez is a háború eshetőségeitől függött.* Feles számmal érkeztek hozzá szökevény császári magyar katonák, s a török kormány arra kérte, hogy a többi magyart is elpártolásra és csatlakozásra szólítsa. De ő semmit sem tett a szerződés megkötése előtt, mert sem őket, sem önmagát nem akarta ámítani és kétes ígéretekkel tévedésbe ejteni.* Nyugtalanította, hogy eddigi fő pártfogója, Francziaország, gróf Stanhoppe ösztönzésére, hír szerint belép a négyes szövetségbe, a melynek többi három tagja Németország, Anglia és Hollandia volna. Februárius 11-ikén délelőtt tehát fölkereste Fonton franczia követségi tolmácsot, hogy feleljen nem kíváncsiságból, hanem a franczia király érdekében tett kérdésére.*
Bonnac januárius 26. U. o. Bonnac május 20. Hurmuzaki, VI. 254. Urechiă (Reaţiunile Franciei cu Romania sub Ludovicu XIV., XV. şi XVI. az Atheneul 1883–4 évi Conferenţe Publiceiben, 113–114. l.) azt hiszi, hogy Francziaország politikája 1718-ban teljesen megváltozott; az udvar, magába térve, a két oláh fejedelemséget megmenteni akarta az osztrák kétfejű sas körmeitől s az új állam (Erdély s a két oláh fejedelemség) megalapítására Rákóczit jelölte ki, miben Spanyolország is egyetértett vele. Bonnac könnyen megegyezett Mauracordatoval s a tervnek (Rákóczi hoszpodárságának) az oláh urakat is megnyerni törekedett.
Rákóczi önéletrajza, 333.
Gróf Stanhoppe Jakab (491. l.) a «Die Europäische Fama» CLXVII. füzetéből.
169 GRÓF STANHOPPE JAKAB.*
Fonton, februárius 12. Angyal, 66–68. Bonnacnak a királyhoz februárius 15-én tett jelentése (u. o. 60–66.) Rákóczi nevének említése nélkül is eléggé tájékoztat az ügyek állásáról. Bonnac nem sürgette a török-osztrák békét, de a módozatokra nézve másképp gondolkozott.
Bonnac félig-meddig már valóban elveszett embernek tartotta Rákóczit. A törökök nem küldik el, de csak úgy tárgyalnak vele, mint a kire még szükségök lehet. Nagyon elcsüggedtek azok a franczia tisztek, kik buzgalommal ajánlták föl neki szolgálataikat. A fejedelem nem gondoskodhatik ellátásukról, a mi a franczia követet nem csekély zavarba hozta.* A köszvényes fejedelem, a hogy ő tudta,* néhány napja már el is küldte Pápayt a czárhoz, hogy tőle kérjen menedéket. De ki gondolt erre, mikor márczius iduszán Rákóczi mint uralkodó fogadta a spanyol király követét?
Bonnac d’Huxelleshez februárius 15. Hurmuzaki, VI. 249.
U. o. u. ahhoz márczius 12. U. o.
V. Fülöp a mult nyáron szívesen látta Rákóczi követét, gróf D’Absac Antal ezredest. Elhatározta, hogy pártolni fogja a magyarországi fölkelést s bő utasításokkal a franczia Boissimčne ezredest küldte hozzá követségbe, hogy megtudja, miképpen állanak ügyei és mire számíthat.* Boissimčne 1717 november 30-ikán D’Absac gróffal együtt utazott el Madridból. Januárius nagy részét Marseilleben töltötte. Alberoni bíbornok januárius 24-ikén gondoskodott továbbutazásáról. Megbízta,* mondja meg Rákóczinak, hogy ha megfelel a róla táplált fenkölt véleménynek, számíthat a királyra. Mondja meg, hogy a folyó hó 20-ikán hajón 2000 lovast és 2000 gyalogost indítottak útnak Barcellonából Szárdinia felé s februárius közepéig ezt a számot 15,000-re növelik; nemsokára pedig 30,000 emberrel, 124 ágyúval és 30 hadihajóval fognak támadni. Biztosíthatja a fejedelmet, hogy Spanyol- és Francziaországok, valamint Sziczilia szövetkeznek egymással, a hollandok pedig nemcsak semlegesek maradnak, hanem valószínüleg meg is támadják a császárt. De a fejedelem kérje meg a portát annak kijelentésére, hogy nem bántja a keresztény vallást és csak azért harczol, hogy biztosítsa határait, visszaadja Magyarországnak a nemzeti királyválasztás jogát, Erdélynek pedig törvényes fejedelmét. A velenczei háború megszüntetésére ajánlja fel a spanyol király közbenjárását és kezességét. Biztosíthatja a fejedelmet, hogy helyreállítják Európa egyensúlyát, a mi csak úgy lehetséges, ha Olaszországban egyetlen egy német sem marad. Spanyolország mindent megtesz a fejedelem javára és közös érdekeik előmozdítására; semmit sem tárgyalnak addig, míg vele nem közlik. A spanyol király szava szent s a király inkább elveszti koronáját, mint hitét megszegje. Madridból januárius 14-ikén Párisba is érkezett egy futár Cellamare herczeghez, a ki azonnal kiment Grosboisba, a kamaldoliaknál lakó Kisfaludy Boldizsárhoz és Brenner apáthoz, kik Rákóczi pénzét kezelték. Felszólította őket, hogy a toborzott tiszteket és a vásárolt fegyvereket azonnal Rákóczihoz küldjék Konstantinápolyba. Oda ment Marseilleből Alberoninak egy meghitt embere is, Don Giuseppe, Rákóczinak egy testőrkapitányával együtt, hogy a fejedelem elé vezesse Boissimčnet,* a ki februárius 18-ikán csakugyan megérkezett Gallipoliba. Megjövetele alkalmából a fejedelem nevében egy előkelő magyar üdvözölte.
St. Simon, XIV. 245. A követ neve Boissimčnes, Boischimčne, Boissemeine és Boissimieux változatban is előfordul.
Hurmuzaki, Documente, VI. 207–8.
Mindezt a Histor. Bildersaal (VIII. 218.) eredeti levelekre hivatkozva írja; de Cellamare utóbb ezeket a leveleket is koholtaknak mondta. (Fama, CCXVII. 86–87.)
D’Absac gróf azonnal előre sietett, hogy eljárásáról urának jelentést tegyen. A fejedelem ekkor egy fiatal bejáróját küldte eléje két portai útlevéllel és három csauszszal Malgarába, mely a Kuru-dagh északi oldalán fekszik. Nekik kellett a követ számára előfogatokat szerezniök és őt egész útján kísérniök, fedezniök. Márczius 12-ikén, mikor a követ már 20–22 kilométerre volt Drinápolytól, a Szent Lajos-rendnek egyik lovagját küldte üdvözletére s felajánlta neki azt a szállást, a melyben azelőtt saját hívei laktak. Márczius iduszán Pogány főlovászmester vezette hozzá a követet. Négy lovas csausz és a kapudsi basa néhány szolgája nyitotta meg a menetet. Két vörösbe öltözött lovász drágán fölszerelt ajándéklovat vezetett a követ előtt, a ki lóháton, egy nemesnek és valamennyi szolgájának kíséretében, egy díszbe öltözött janicsár-ezred sorfala közt haladt a fejedelem palotája felé. A palota bejáratánál, a lépcső alján, a fejedelemnek valamennyi nemes ifja fogadta, a lépcső felső fokánál pedig Sibrik udvarmester az egész udvarral. Végigvezették a folyosón, a hol a kapudsi basa, az oda basa és a fejedelem testőrségének parancsnoka köszöntötte. Az apródok, a komornyikok, a svájcziak és az inasok két sorban álltak a kihallgatóterem ajtaja előtt.
A fejedelem a követ belépésekor fölkelt támlás székéről, levette süvegét, azután az emelvényre ment, a mely a teremnek majdnem felét elfoglalta. A követ eléje lépett, háromszor mélyen meghajolt, s átnyújtotta a spanyol király levelét. Biztosította őt a király teljes és őszinte barátságáról s arról, hogy támogatja igazságos törekvéseiben, az ausztriai főherczeg által bitorolt tartományai visszavételében. A király a főherczegi házzal nem köt addig békét, míg az igen nagy osztrák hatalom vissza nem tér az egész Európa nyugalmára szükséges egyensúly határai közé s míg a fejedelem meg nem kapja elődeinek államait, vagy legalább el nem fogadja a főherczegnek ebben a közös ügyben teendő javaslatát. Átnyújtott egy levelet Alberoni bíbornoktól is, a ki megparancsolta a követnek, hogy a fejedelmet teljes alázatáról biztosítsa s tudassa vele, hogy a legközelebbi hadjáratban a király csapatai vitézűl küzdenek Olaszországban s felszabadítják azt azon iga alól, mely alá az osztrák főherczeg – a semlegességi szerződéssel nem törődve – juttatni akarja. A bíbornok reméli, hogy ezen fontos oldaltámadás és a szultán segítsége következtében a fejedelem könnyebben jut ismét országaihoz. Iránta tisztelettel és nagyrabecsüléssel viseltetik. A követnek is örömet okoz, hogy ura, a király, ily nagy fejedelemhez küldte őt. Szabadságot vesz magának, hogy mély tiszteletéről biztosítsa. Mindent elkövet, a mi érdekében áll s a mi tetszésének és a király akaratának megfelel.*
A Fama (1718. CCXVII. 88–90.) szó szerint közli Boissimčne beszédét; a fejedelem (Önéletrajz, 334.) azt emeli ki, a mi ebben nincs meg, hogy ha a porta szerződésben biztosítja a fejedelemnek a keresztény vallással megegyező kívánságait, ő is szerződésben lép vele hadi szövetségre. Mikes (12. l.) annyít ír, hogy a király igen sokat igért s mindenekben segíteni fogja őket.
A fejedelem azt válaszolta, hogy már első ízben is, mikor Magyarországban fegyvert fogott, ezt abban a reményben tette, hogy valamit tehet ő katholikus felsége (a spanyol király) trónjának megszilárdítására s arra, hogy Olaszországot az osztrák főherczeg elviselhetetlen igájától megszabadítsa. Munkáját, életét és vérét ezentúl sem kíméli a király szolgálatában. A követtel azután még igen kegyesen beszélgetett. Elolvasta a királynak spanyolúl s a bíbornoknak olaszúl írt levelét. Azután a követ három mély meghajlással elbúcsúzott tőle s ugyanolyan szertartással és kísérettel távozott, a milyennel jött. Az udvaron igen pazarúl feldíszített lovat a főlovászmester, a fejedelem nevében, neki ajándékozta. Délután a fejedelem magánkihallgatáson fogadta a követet, kit másnap Törökországnak majdnem valamennyi nagyja üdvözölt;* ellenben az angol és a holland követek nagyon megütköztek rajta, hogy a spanyol király nyilvános követet küld olyan fejedelemhez, a kinek nincs sem országa, sem hadserege.*
Fama, CCXVII. 86–91.
Bonnac d’Huxelleshez, június 24. Hurmuzaki, VI. 256
170. V. FÜLÖP SPANYOL KIRÁLY.
(Van Loo festménye után.)*
V. Fülöp spanyol király (495. l.) Van Loo festménye után Schmidt G. F. és Wille J. G. metszete.
«Melyik politikus az, – kérdezte Rákóczi* – a ki nem hitte volna, hogy a spanyol követ jövetele az én ügyemre nézve a legnagyobb nyereség és hogy a szerződés megkötését siettetni fogja? Ez volt idejövetelemnek nem megvetendő gyümölcse; olyan dolog, a milyet a török birodalomban sohasem hallottak és reméltek.»
Önéletrajz, 334.
«A pártatlan világ fog arról ítélni, – felelte egy akkori hírlapíró* – hogy a spanyol miniszter tudatlansága hihető-e. A szentséges pápától kapott bíborát Alberoni egy fenhéjázó főpap cselével és rosszakaratával nem szennyezheti be.» Sőt gyanította, hogy a spanyolok olaszországi támadásában s Rákóczival való szövetkezésében a pápának is van némi része.
Fama, CCXVII. 91.
