III. DRINÁPOLYBAN. – 1718 április–július. –
III.
DRINÁPOLYBAN.
– 1718 április–július. –
DRINÁPOLYBAN.
– 1718 április–július. –
KÉT HÉTTEL a spanyol követ fogadtatása után a nagyvezír megmondta Rákóczinak, hogy a szultán békét fog kötni. Megkérdezte, az ő meghatalmazottjaik képviseljék-e erdélyi fejedelemsége ügyét, vagy másképpen gondoskodik róla? A fejedelem az elsőt kérte, de – mint Fonton franczia tolmácsnak mondta – a békealku megakadályozására törekszik; mert nem járja, hogy az az angolok és a hollandok közbenjárásával történik, holott a szultán erre a franczia királyt már előbb felszólította. Bonnac, a ki oly ridegen viselkedett,* megköszönte Rákóczinak a francziákba helyezett bizalmát, de kijelentette, hogy annak nem felelhet meg. Hiszen a török miniszterek a franczia király közbenjárását a nélkül kérték, hogy a másik két hatalom közreműködéséről lemondtak volna, a békét tehát halogatni akarják. A spanyol követ különben is oly állapotokban találta itt a dolgokat, hogy bizonyára nem képes teljesíteni királya parancsait, és szeretne azonnal hazatérni. Rákóczi útján kéri is a portát, hogy hazamehessen, ha nem teljesítik a Rákóczinak tett ígéreteket.
Rákóczi panasza ellene 1724 márczius 3. Fiedler, II. 534–5.
Bonnac, mint Boissimčnenek mondta, nem hitte, hogy a fejedelem ide jöjjön, a bizonytalanságok országába s azt sem várta, hogy a spanyol király nyilvános követet küldjön hozzá. Utasítása sincs ebben az ügyben; de ha már itt van, tartson ki mindvégig és se őt, se Rákóczit ne hagyja magára a béketárgyalások idején.* Hiba volt, hogy ide jöttek, de még nagyobb hiba volna, ha a béke megkötése előtt távoznának. Megtörténhetik, hogy éppen Rákóczi vagy Boissimčne távozása után keletkezik olyan helyzet, a melynek – itt maradva – hasznát vehették volna.*
Bonnac XV. Lajoshoz április I. Hurmuzaki, VI. 249–250.
Bonnac d’Huxelleshez április I. U. o. 250–1.
Rákóczinak a török miniszterek előtt tett kijelentése szerint a régens-herczeg neki távozásakor szavát adta, hogy a török ügyben elfogadja a közbenjárást. Bonnac remélte, hogy ez nem történt olyan határozottan, mert a jelen körülmények közt ilyen biztosítás nem volna szükséges és hasznos.*
Bonnac d’Huxellesnek 1718 április 9. s a királynak ápr. 22. Hurmuzaki, VI. 252.
Egyébiránt a török-spanyol-magyar szövetség fordulatot adhatott volna a török-német háborúnak. A török külügyminiszter április elején szívesen fogadta Rákóczi ajánlatát, hogy a Velenczével, a császár egyik szövetségesével kötendő külön békéhez kieszközli a spanyol király közbenjárását s hogy Velencze addig is semlegesen viselkedjék a hadjáratban. Megigérte, hogy a szultán maga is ír a királynak levelet, a melyet Boissimčne külön futárral küldene Madridba. Maga a fejedelem azt követelte, hogy érdekei képviselete végett nyilvános követet küldhessen a békekongresszusra. A franczia követ nem bízott benne, hogy ez a kivánsága teljesedjék; sőt abban sem, hogy a fösvény nagyvezírtől megkapja a működéséhez szükséges pénzt.* Végre is azt ajánlták neki, hogy álljon egy tízezer főnyi hadtest élére, a mely azonban a nagyvezírtől függjön. Ez az ajánlat zavarba hozta a spanyol követet, mert Madridban azt hitték, hogy Rákóczi a nagyvezírtől független, külön sereget fog vezetni. A spanyol udvar nem tarthatna követet olyan fejedelemnél, a ki tulajdonképpen egy török tábornok kötelességét végzi. A franczia követ szintén úgy találta, hogy a hadjárat idején fölösleges volna Rákóczi mellett maradnia s azt tanácsolta, hogy a hadjárat kezdetén valamely ürügy alatt ne mozduljon ki Drinápolyból. Ő maga a személyes érintkezésben úgy viselkedik Rákóczival, mint a hogy Bercsényivel szemben viselkedett. Egyébiránt minden lehetőt megtesz érte, a spanyol követtel szemben pedig ügyel a két korona közt levő jó viszonyra. A követ azt mondta neki, hogy a spanyol király 10,000 embert ígért Rákóczinak, a porta pedig meghagyta a Dardanellák s más kikötők parancsnokainak, hogy a legénységet hozó spanyol hajókat befogadják.*
Bonnac a királynak április 13. Angyal, 68.
Bonnac XV. Lajos királynak április 22. Angyal, 68–69.
Bonnac nagyon húzódozott a drinápolyi költséges és mégis haszontalan utazás gondolatától, mert gyanította, hogy a törökök úgyis megkötik a lehetetlennek látszó békét; ebben pedig az ő közremüködésére is számítanak, mert szentül hiszik, hogy az orléansi herczeg valóban megígérte a közbenjárást.* Alberoni, Boissimčne és Rákóczi folyton hirdetik, ő pedig nem tudja határozottan megczáfolni a franczia és spanyol királyok közt levő szövetséget, minek az lehet a vége, hogy a császáriak mérsékelni fogják követeléseiket s a törökök megkötik a békét.*
Bonnac Pecquetnek április 21. Angyal, Adalékok, 69.
Bonnac d’Huxelleshez ápr. 24. U. o. 70.
171. DRINÁPOLY.*
Drinápoly (499. l.), egykorú metszet Rossi «Teatro»-jából.
Nagyon nyugtalanította ez Rákóczit is, a ki a török államférfiak kapzsiságának, lustaságának, gyávaságának tulajdonította a béketárgyalások erőltetését s azt, hogy az angol és a holland követeket már fel is kérték az alkudozások helyének kikeresésére. Őt nagyon biztatták, hogy elvesztett birtokai és fejedelemsége visszaadása nélkül nem kötnek békét,* de nem bántak vele olyan fejedelmi módon, mint a hogy két hónapja fogadták. Ellátására havonkint csak 2000 tallért adtak, s Bercsényit, a többi magyar tábornokkal együtt, igen nagy nyomorúságban hagyták. Kitértek minden komolyabb tárgyalás elől.* Nem is válaszoltak a fejedelemnek, a ki búcsújegyzéket intézett hozzájok, mert Francziaországba visszatérni készült s megjövendölte veszedelmöket, romlásukat, ha reá nem hallgatnak. Izgatottan, türelmetlenűl várta a külföldi keresztény fejedelmek válaszát és, meghívásra, gyakran fölkereste a nagyvezírt, a ki még mindig a régi képtelen ajánlatokkal zaklatta: Álljon 30,000 albánnak, vagy még nagyobb számú töröknek, tatárnak élére, a nagyvezír főparancsnoksága alatt hadakozzék, vagy külön törjön be erdélyi fejedelemségébe. Pedig tudták, hogy fegyelmezett, önálló hadsereget követel s efféle hazarontó portyázásokra nem vállalkozik.
Önéletrajz, 334.
Bonnac XV. Lajoshoz május 20. Angyal, 70.
Khalil nagyvezír már kivonult a Drinápoly alatt levő táborba, hogy onnan egyenesen a hadjáratba indúljon, mikor április 17-én húsvét első napján délelőtt Rákóczit még egyszer magához hítta tanácskozásra. A fejedelem újból előadta, hogy követe útján a spanyol király milyen ajánlatokat tett neki. Elmondta, hogy Alberoni bíbornok levele és a követ szóbeli értesítése szerint Spanyolország lázasan készűl a háborúra. Ideje, hogy a bizonytalan béke helyett a jövendő háborúról ők is komolyan beszéljenek. A nagyvezír megígérte, hogy a miniszterek meghatalmazottakat küldenek ki a fejedelem megbízottjaival való tárgyalásra; levélben jelenti ki, hogy elfogadják a spanyol király közbenjárását a velenczei béke megkötése iránt s Velencze ellen a hajóhaddal addig sem intéznek támadást. A szép ígéreteket azonban mélységes hallgatás követte,* a mit a német-franczia-angol-holland négyesszövetség réme elég érthetővé tett. Előkelő és nagyrabecsült száműzöttnek s nem hatalmas szövetségesnek tekintették Rákóczit, a kinek megvalósítható ígéretet nem tehetnek.* Még zárkózottabbak voltak május 9-ike után, a mikor a magyarok Drinápolyban ablakaikból szánakozva nézték, miként viszik száműzetésbe az eddigi nagyvezírt, Khalil basát és aggodalommal, milyen fényesen vonúl be sátrába Ibrahim kajmakám, az új nagyvezír.*
Önéletrajz, 334–5.
Histor. Bildersaal, VIII. 126.
Mikes, 14.
«Mi is itt ülünk, a míg lehet – búslakodott Mikes;* – mert csaknem bizonyos, hogy már hadakozást nem kell várni és a békességet is maga mellé ülteti… Az új nagyvezír elméje nagy, de nem hadakozásra.» Rákóczit egy portai jóakarója most már arra intette, hogy távozzék a birodalomból, mert megeshetik, hogy a béke kedvéért kiszolgáltatják a császárnak.*
U. o. április 27-ről, 13.
Histor. Bildersaal, VIII. 126.
Különben az új nagyvezír már május 12-én fogadta a spanyol követet és a fejedelmet. Délután három órakor mindketten lóháton érkeztek a nagyvezír első sátorához. Már félórahosszat voltak benn, mikor a nagyvezír Fontont hívatta. A nagyvezír szokott helyén ült, oldalán pedig Rákóczi ugyanolyan dohányzó szófán, Boissimčne pedig olyan tábori széken, a milyenre a követeket szokták ültetni. A nagyvezír, a mint mondta, tudta, hogy a király a követet Rákóczihoz küldte; Rákóczi itt külön magyar hadtestet alkot körülbelül 20,000 emberrel s ha kell, többet is kap. Boissimčne megjegyezte, hogy királya ugyan nem adott neki megbízó levelet a portához, melylyel elődei sohasem álltak összeköttetésben; de kifejezheti előtte jó kívánságait. Hiszen közös ellenségök a császár, a ki ellen a király 70,000 embert állít talpra, hogy elvegye tőle Szárdiniát s Olaszországnak a spanyol koronához tartozó részeit. Csak a törököktől kér segítséget és szívesen jár közbe, hogy a szultán kibéküljön a velenczeiekkel. Kéri, bocsásson ki a szultán egy manifesztumot, hogy nem a keresztények ellen hadakozik, hanem csak elvesztett területeit, Magyarország régi szabadságait és Rákóczi erdélyi fejedelemségét akarja visszaszerezni. A nagyvezírnek tetszett a dolog s a velenczei béke, a melyet azonban a velenczeieknek kell kérniök; kijelentette, hogy a szultán a spanyol királynak levelet ír, a melyben a keresztény fejedelmeket megnyugtathatja. Szorbettel és illatszerekkel kínálták meg Rákóczit, a ki azután, a spanyol követ kíséretében, a jövetelnél megtartott rend szerint tért haza.*
Fonton jelentése május 13. Hurmuzaki, VI. 252–3.
A spanyol követet a fogadtatás nem elégítette ki. Bonnac marquisnak, a ki az új nagyvezír üdvözletére május 15-én Drinápolyba érkezett, két nap mulva már panaszkodott, hogy a törökök keveset törődnek vele s javaslatait csak Rákóczi útján teheti meg. Montaigue angol követ sem viszonozta Boissimčne üdvözletét, Bonnac azonban megadta neki a követeket megillető tiszteletet.* Reá 19-én a nagyvezír figyelmét is felhítta. Elmondta, hogy a francziák a háború érdekében engedték ide jönni Rákóczit s ha nyíltan nem harczolhatnak is a császár ellen, előmozdították a spanyol király olaszországi támadását, mely a császárt arra kényszeríti, hogy hadai egy részét Magyarországból oda rendelje. A spanyol király semmit sem kíván Törökországtól, sőt 70,000 katonáján és 40 hadihajóján kívűl még ő maga szerel föl 20,000 embert, hogy azt és az itt alakuló keresztény hadat Rákóczi vezesse. A spanyol király a nagyvezírtől csak annyit kér, jelentse ki egy manifesztumban, hogy a keresztény államokat megtámadni nem fogja, hanem beéri Belgrád és Temesvár visszafoglalásával, Magyarország régi szabadságainak helyreállításával s Rákóczinak az erdélyi fejedelemségbe való visszahelyezésével. A nagyvezír Törökország erejére hivatkozott s biztosította a követet, hogy békét csak előnyös feltételek mellett köt. A követ, a kit szorbettel kínált meg, megkérte Fornettit, sugja meg a nagyvezírnek, hogy nem érti, azelőtt miért buzgólkodott annyira Rákóczi érdekében. Ibrahim csak annyit felelt, hogy Rákócziról s egyebekről a tolmácsok jelenlétében nem beszélhet; szabadabban cseveghetnek, ha éjjel meglátogatja őt lakásán.
Bonnac d’Huxelleshez május 10. U. o. 254.
172. TÖRÖK NAGYVEZÍR.*
Török nagyvezir (503. l.), Le Hay «Recueil de cent estampes Paris 1714.» cz. művéből való.
Bonnac zavarban volt, hogyan tegyen eleget Rákóczinak, a ki – szerinte – mostani szomorú állapotában is többet gondol a fejedelmi szertartásokkal, mint egyebekkel. Megizente neki, hogy megérkezett, szeretné látni, de ezt a mostani körülmények közt nem teheti nyíltan, sem a király, sem a fejedelem érdekében. Mivel azonban tudja, mennyire tiszteli őt a király, a kinek hasznosan szolgálhat, itt tartózkodása alatt mindent elkövet érdekében. Ez az izenet Rákóczit felizgatta. Rosszakaratnak tulajdonította, hogy nem akarja őt látni s D’Absac útján küldött levélben* figyelmeztette, hogy az udvaroknál bevett szokásokhoz kell alkalmazkodnia, már csak azért is, hogy a törökök előtt botrányt s ellenségeinek örömet ne okozzon a köteles első látogatás elmulasztásával. A követ engedett s látogatását a fejedelem «csodálatos méltósággal» fogadván, egyszerre jó barátja lett, minden gyanúját elfelejtette.* Bizalmasan közölte vele a nagyvezír igéretét, hogy idején tudtára adja, ha a császáriak követelőzései következtében távoznia kell. Bonnac azt ajánlotta, hogy ez esetben Szárdiniában kérjen szállást a spanyol királytól. A fejedelem azt is mondta, hogy ha Erdélyt meg nem kaphatja, a töröktől Moldva- és Oláhország fejedelemségét szeretné megkapni, mert onnan egy nap Erdélybe is visszatérhetne. Bonnac ennek a valósítását nagyon nehéznek találta, de magára vállalta, hogy szól a minisztereknek; csak független uralkodást ne emlegessen, mert azt felelhetik, hogy azokkal az országokkal tetszésök szerint rendelkeznek. Egyébiránt Rákóczi még most is bízott benne, hogy a magyarok és az erdélyiek a császárral szemben melléje állanának.*
Kelet nélkül Hurmuzaki, VI. 254–5.
Bonnac d’Huxelleshez május 20. U. o. 254.
Bonnac május 20. Hurmuzaki, Documente, VI. 256.
Május 21-én a nagyvezír újból magához kérette Rákóczit és a spanyol követet, a ki mellé Bonnac adott tolmácsot. A vezír udvariasan beszélt a követtel, meghallgatta előterjesztését, kedvesen fogadta Rákóczi szerencsekívánatait, de egyiknek sem adott határozott választ.* Mindamellett Rákóczi, a franczia udvarban elterjedt hírek szerint, a melyeknek forrása Bonnac lehetett, azzal «dicsekedett» volna,* hogy őt a spanyol király arra sürgeti, hagyja oda a porta és a miniszterek tudtával Törökországot, s vegye át a császáriak ellen induló spanyol hadak főparancsnokságát. Ezt azzal akarta valószínűbbé tenni, hogy Boissimčnehez külön futár jött ilyen javaslattal; el akarta hitetni a portával, hogy állandó összeköttetésben áll a madridi udvarral, mely futárokat küldöz hozzá. Mongaillard franczia tiszt, a kinek nagy jövendőt ígért, önként ajánlkozott, hogy elviszi levelét Alberoni bíbornokhoz. Rákóczi elfogadta ajánlatát, s a tiszt elutazott; de sohasem tért vissza Konstantinápolyba, hanem a spanyol király szolgálatába állt. Igy beszélték ezt a párisi udvarban.
Bonnac XV. Lajoshoz május 20. Angyal, 70–75. Fontonnak Rákóczi és Boissimčne-kihallgatásáról a levélhez csatolt jelentése nincs közölve.
St. Simon, XV. 233.
Rákóczihoz nemsokára a török főkanczellár ment látogatóba s újra sürgette, szálljon táborba a nagyvezírrel, a szerződés tervezetét pedig vele közölje, mert teljes hatalma van a tárgyalásra.* A fejedelem szívesebben tárgyalt volna külön meghatalmazottal, de parancsára Sibrik Miklós udvarmester és Horváth Ferencz portai ügyvivő a pontozatokat így is föltette. A főkanczellár, azoknak elolvasása után, kijelentette, hogy könnyen megegyezhetnek. A szultántól néhány nap múlva visszatérve, tudatta, hogy a szultán békét köt, de követelni fogja Rákóczi erdélyi fejedelemségének helyreállítását. A szerződés pontjait mindamellett átadta a nagyvezírnek, a ki azonban azt kívánja, legyen készen, hogy ha békét nem köthetnek, a csatatérre kövesse.
Rákóczi önéletr. 336.
173. DRINÁPOLY.
A fejedelem erről tudni sem akart. Mint a franczia követnek is megmondta,* az egész Európát érdeklő tervezet végrehajtására jött ide, követeléseit tehát nem mérsékelheti. Ha idején nem kötik meg vele a szerződést, a mit a szultán meghívó levele értelmében követelhet, inkább visszamegy a kamaldoliakhoz Grosboisba. Nem béketárgyalás, hanem hadviselés végett hítták ide. Nem válnék becsületére, ha mint könyörgő vagy alárendelt tiszt követné a tábort. A közbenjárását kérő uralkodók tudta nélkül nem akar foglalkozni a békével s a jelen körülmények közt különben sem nézhetne a németek szeme közé. A békekötés nem adhatja vissza az ő fejedelemségét; arra kérte tehát a török urakat, hogy a tárgyalásoknál szóba se hozzák a nevét.* A bécsi udvar annyira gyűlöli őt, hogy jobb, ha még a tárgyalások megkezdése előtt eltávozik a birodalomból; a porta legalább szemébe mondhatná Bécsnek, hogy azért távozott, mert dicstelen követeléseket el nem fogad. Kérte a kormányt, gondoskodjék elutazásáról s Konstantinápolyban adjon neki tisztességes szállást addig, míg hajót kap az elutazásra. Addig eldőlhet a béketárgyalás sorsa; ha pedig háború lesz, nagyobb tisztességére válik, hogy megkötött szerződéssel térjen vissza, mint az, hogy a békekötés után számkivetésbe menjen. A nagyvezírrel már csak azért akart találkozni, hogy elbúcsúzzék tőle.*
Bonnac május 20. Angyal, 75.
Bonnac szerint (Hurmuzaki, VI. 256.) kérte a nagyvezírt, hogy idején figyelmeztesse, ha mennie kell, mit meg is igért.
Önéletrajz, 336–8.
A kanczellár gyakran járt a fejedelemhez. «Minden zsebét, kebelét, csalmáját tele hozta igéretekkel; de csak ígérettel, nem valósággal.»* A nagyvezír, a ki feltűnő módon készült a hadjáratra, már szóba sem állt Rákóczi megbízottjaival s alárendeltjei vállvonogatva bíztatták őket egyik napról a másikra, mikor kapnak választ. A fejedelemnek majdnem emberfölötti erőre volt szüksége, hogy megőrízze nyugalmát. Annyi baj, kétség és veszedelem közt is állhatatos és rendületlen maradt. Tudta, hogy a bécsi udvar az ő és társai kiadatását fogja kívánni s hadával erre a portát kényszerítheti is. Szívtelenségnek, sőt hitébe ütköző dolognak tartotta, hogy egymaga titkosan elmeneküljön, a magyar urakat pedig feleségeikkel, gyermekeikkel, cselédjeikkel együtt kitegye a kiadatás veszedelmének. Elhatározta tehát, hogy semmit sem tesz a porta tudta nélkül, még ha nem tanácskoznék is vele a nagyvezír a hadjáratba indúlása előtt.*
Mikes junius 6., 15. l.
Rákóczi lelkiállapotának szép rajza: Önéletrajz, 338–9.
Pünkösd napján, június 5-én, a nagyvezír Fornetti főtolmács és a beosztott kapudsi basa útján Rákóczit igazán az utolsó pillanatban hítta magához értekezletre, mert másnap már indúlni akart, hogy a hadjáratot megkezdje. Megmondta a fejedelemnek, hogy idestova békét kötnek, s így mostan már nem felelne meg sem az ő, sem a porta érdekeinek, hogy a hadsereggel menjen; de kérte, hogy elutazását se hamarkodja el. Talán semmi sem lesz a békéből, mert hiszen ő sem azért kezd hadjáratot, hogy törvényeket szabasson magának. Ha az alkudozások megszakadnak, kéri, jöjjön a táborba; de ne mint az ő alárendeltje, hanem mint a porta barátja, a kinek tanácsát szívesen meghallgatják. A fejedelem ezt megígérte, de azt kívánta, hogy Konstantinápoly környékén szállásolja el és szekereket bocsásson rendelkezésére, hogy, ha mégis meglesz a béke, idején távozhasson.*
Rákóczi, 339–340.
Kívánságát június 8-án Bonnac terjesztette újból a nagyvezír elé,* a ki nem ellenezte, hogy Rákóczi akkor távozzék Drinápolyból, a mikor akar. Onnan azonban csak Konstantinápolyba mehet, a hol Perában, Galatában vagy a csatorna mellett fog lakni; sétálhat, vadászhat a mennyi tetszik s húsz esztendeig is ott maradhat. A szultán meghagyja mostani tartásdíját, vagyis kétezer tallért ad neki havonkint. A nagyvezír azonban jobb szeretné, hogy vele menjen a hadjáratba s tanácsokkal lássa el. De a fejedelem kárpótlásúl évi 2 1/2 millió tallért kívánt olyképp, hogy egy millió piasztert azonnal kifizessenek. «Hát méltányos ajánlat ez a mostani körülmények közt? – fakadt ki a nagyvezír.* – Minek neki annyi pénz, mikor csak nyolczvan embere van?» A követ megjegyezte, hogy ezt a kívánatot a birodalomnak tett hasznos szolgálatokhoz mérte; de ha az lehetetlen, beéri azzal is, hogy oly tisztességgel bocsássák el, mint a hogy fogadták.
Bonnac XV. Lajoshoz június 8. Angyal, 75–76.
Bonnac XV. Lajoshoz június 8. Hurmuzaki, VI. 255.
A nagyvezír azt is kijelentette, hogy most, mikor a béke megkötése foglalkoztatja, a spanyol királynak nem írhat levelet. Megszűnt tehát Rákóczinak az az aggodalma, hogy a spanyol követet ennek a levélnek elküldésével akarják eltávolítani oldala mellől. A követ azonban csakhamar még sértőbb körülmények közt távozott. Gallas gróf császári követ ugyanis a római pápánál márczius 16-án panaszt emelt Alberoni bíbornok ellen, a ki Cellamare és Boissimčne útján a törökökkel és Rákóczival tárgyalt. Rákóczi külön levélben tájékoztatta a pápát a helyzetről.* Azonban a bíbornok már márczius 29-én feleletre vonta Cellamarét, a ki, hogy a bíbornokot fedezze, a vádat hamisnak nyilvánította s levelét a hírlapokban közölte. A bíbornok erre, királyi visszahívó-levél küldése nélkül, egyszerűen hazaparancsolta Boissimnet. Bonnac szerint* ugyan hasznos szolgálatot tett urának azzal, hogy valakit küldött Rákóczi mellé; de ha jobban ismeri a fejedelmet, vagy azt, a kinek a megbízatást adta, elkerűlhette volna a fölösleges lármát és azokat a zavarokat, a miket a császáriaknak ellene Rómában emelt vádjai okoztak.
Fiedler, II. 535.
Bonnac d’Huxelleshez június 24. Hurmuzaki, VI. 256.
A követ azonnal megkezdte útikészületeit s egy karavánnal, biztos fedezet alatt, június 20-án akart Konstantinápolyba indúlni.
A kajmakám, egy kapudsi basa útján, meglepetve kérdezte a fejedelemtől, mi igaz a hírből. A még jobban meglepett és megsértett fejedelem csak azt felelhette, hogy a spanyol követet, ha menni akar, nem tarthatja vissza.* A követtől sohasem tudta meg visszahívatása okát, csak gyanította, hogy a spanyol királyt megrémítette az angoloknak és francziáknak a spanyolok ellen a császárral – hír szerint – már megkötött szövetsége: azért szakít vele s a törökökkel. Később szemrehányást tett Rákóczi önmagának, hogy egy politikai titkot, a melyről jobb lett volna hallgatnia, Boissimčnenek tartózkodás nélkül elbeszélt. Nem gondolta, hogy a követ meggondolatlan kérdésére adott őszinte felelete olyan bajba keveri. Úgy hitte, az csak az egyik féllel szemben volt titok, de megmondhatja annak, a kit illet és a kinek javára válik. Később is gyakran kérdezte önmagától, vétett-e ezzel, vagy a természet törvényét követte.* Sértette, hogy a követ, ki ünnepiesen köszöntött be hozzá, nyiltan el sem búcsúzhatik tőle; s aggasztotta, hogy a törökök, a kik annyit reméltek a spanyol szövetségtől, ennek meghíusulta következtében őt kiadják az osztrákoknak, a spanyol követet pedig letartóztatják. Érezte, hogy felelős.* Figyelmeztette a kajmakámot, hogy a követ szabad ember s mivel itt többé nincs dolga, oda mehet, a hová tetszik; pedig méltán sérthette, hogy Alberoni sem a hozzá, sem a követhez írt levelében nem említette az ő nevét, mintha annak idejében nem is hozzá küldte volna.
D’Absac Bonnachoz június 15. Angyal, 76. Boissimčne ugyanahhoz június 16. U. o. 77.
Önéletrajz, 380., 414.
Ezt Boissimčne is ráhárította. Angyal, Adalékok. 78.
174. ALBERONI GYULA BÍBORNOK.
(Az «Eur. Fama» után.)*
Alberoni Gyula bíbornok (509. l.) az «Europäische Fama» CCXXIII. füzetéből (Valószínűen képzeleti arczkép.)
Június 16-án a kajmakám élesen hangoztatta, hogy Boissimčne, mint Rákóczihoz küldött követ, az illendőséghez képpest csak Rákóczival együtt utazhatik Konstantinápolyba, hol, mint idegen fejedelemhez és nem a szultánhoz küldött miniszter, a porta engedelme nélkül nem tartózkodhatik; a nagyvezír engedelme nélkül különben sem eresztheti el.* A követ kijelentette, hogy nem várakozhatik a fejedelemre, ki bizonytalan helyzetében nem tudhatja, mehet-e vagy sem. A fejedelem nem menekülve jött ide, mint a svéd király, hanem szabadon, s a spanyol király őt is szabad jövetel és menetel reményében küldte hozzá, nem pedig a törökhöz. A fejedelem azt felelte, hogy minden lehetőt megtesz érdekében, de ilyen népség közt egyikök sincs biztonságban. Szemére vetette különben, hogy a király szakítani akar vele. A követ megjegyezte, hogy királya érzelmeiről nem adhat számot, de elutazása használhat a fejedelemnek. Másnap a fejedelem megizente neki, hogy, mivel királya részéről úgy sincs mondani valója, elutazása ügyében Sibrik udvarmesterrel vagy D’Absackal értekezzék s tőle ne búcsúzzék el. Boissimčne megjegyezte, hogy ha nem tárgyalhat is többé a király nevében, spanyol követi jellegét azért nem vesztette el. Ha a fejedelem meg nem védheti, mint született franczia és a Szent-Lajos-rend lovagja, a franczia követ oltalmához fordúl. Talán nem követ többé az erdélyi fejedelemnél, de még mindig tiszteletbeli alattvalója a franczia királynak.* Bonnac kijelentette, hogy mindez a világ legegyszerűbb dolga; de Boissimčne nehéz helyzetbe hozta Rákóczit azzal, hogy utazását annyira elhíresztelte s hevesen lépett föl; egyébiránt biztos lehet benne, hogy a fejedelem a maga nagy okosságával rendbe hozza a dolgot, a mint tekintélye és valódi érdekei követelik.* Ez meg is történt.
Boissimčne Bonnachoz június 17. Angyal, 78. Önéletrajz, 341.
Boissimčne Bonnachoz, június 17. Angyal, 78–80.
Bonnac jún. 21. U. o. 80–81. Június 24-én élesen fakadt ki Rákóczi és az egész követküldés ellen. Hurmuzaki, VI. 256–7.
A fejedelem megizente a kajmakámnak, hogy a spanyol király azért hítta vissza követét, hogy róla és a porta béketerveiről hírt halljon; de alkalmasint visszaküldi, ha szükségesnek látja. Ő nem tarthatja vissza s útját nem késleltetheti; ez a portára nézve is veszedelmes volna, ha a spanyol király csakugyan kibékűl a császárral. Kéri tehát, hogy a követet méltóságának megillető díszszel engedjék távozni. Ezt nem is ellenezte a nagyvezír, kihez a kajmakám fordúlt; de fölkérte, hogy ő maga ne távozzék, mert a békéből aligha lesz valami.* A követtel ugyan eléggé éreztette, hogy nem számít többé a spanyol segítségre, de a megsértett Rákóczi kívánságát teljesítette. Egy hónap mulva Boissimčnet tisztelettel szállíttatta el a Dardanellák régi várába, hogy onnan hazahajózzék. Így a dolog simábban végződött, mint azt a Rákóczin ejtett sérelem s a követ hevessége és okvetetlenkedése következtében várni lehetett. A fejedelem hideg búcsúlevelet írt a spanyol követnek, de egy sort sem küldött Alberoninak, a kinek magaviselete olyan nagy zavart okozott.*
Rákóczi önéletrajza, 341–2.
Bonnac levelei XV. Lajoshoz és d’Huxelleshez, július 23. Angyal, Adalékok, 81–82.
Arról, hogy egykori diplomatája, Klement, ügyesen koholt levelekkel ugyanakkor Porosz-, Lengyel- és Szászországot a császárral majdnem háborúba keverte* s így tulajdonképpen az ő ügyét szolgálta, a fejedelemnek alig volt értesülése. Ezek a fondorkodások, melyek Klementet két esztendő mulva vérpadra juttatták, különben is csak az esztendő végén pattantak ki. Abban a tekintetben mindenesetre tanulságosak, hogy ha a minisztereiktől és hadaiktól körülvett uralkodók oly súlyos politikai hibákat követhettek el s egy csalónak három ország is felűlt, nem lehet könnyedén ítélni Rákócziról, a ki mindenkitől elhagyatva, két nagyhatalom csalóka ajánlataival szemben olyan óvatosnak, olyan messzire látó diplomatának bizonyúlt. A hazáért mindent koczkáztatott, de a hazát semmiképpen sem tette koczkára.
Weber Klementről, Aus vier Jahrhunderten. Droysen, Friedrich Wilhelm I., I. 229–247. Szalay László Klement-ről, Századok, 1870. 102–114., 168–185.; 1871. 587–8.
