XVII. AZ UTOLSÓ HÁBORÚS TERVEK. – 1733–1735. –
XVII.
AZ UTOLSÓ HÁBORÚS TERVEK.
– 1733–1735. –
AZ UTOLSÓ HÁBORÚS TERVEK.
– 1733–1735. –
AZ 1733. esztendő első napjaiban a fejedelem Bohnt Párisba akarta küldeni,* mert a kétszínű emberrel, ki Villeneuve bizalmát is megnyerte, fontos diplomácziai kérdést akart előkészíteni. A küldetésből ezúttal sem lett semmi; de valóban végzetes tévedés, hogy Rákóczi és Villeneuve egyaránt olyanra bízták titkaikat, ki azokat a császár és a czár követeinek azonnal bemondta, a mit, természetesen, egyikök sem gyanított. Viszont Rákóczi is néhány titkos jellegű politikai hírt hallhatott Saussure Czézártól, a ki, mint titkár, gróf Kinnoul konstantinápolyi angol követ szolgálatában állt. Saussure Konstantinápolyban megösmerkedett báró Zay Zsigmonddal, a ki a sok korhelykedés miatt beteges barátját üdülés és pihenés czéljából meghítta magához Rodostóba. Saussure februárius elejétől márczius közepéig hat kellemes hetet töltött barátjánál, vagy inkább Rákóczi udvarában. Úgy találta, hogy «a fejedelemnek elég szép udvartartása van, mely számos szolgából, több nemesből, tisztből s néhány magyar főúrból áll, kik fejedelmi uruk sorsában osztoznak».*
Thalmann 1732 januárius 2. Saussure, 61.
Saussure 1733 márczius 26. Saussure Törökországi Levelei, 196.
A mikor, márczius idusa táján, szárazföldi úton egy karavánnal hazafelé indúlt, az osztrák-franczia háborút már mindenki bizonyosnak tartotta Rodostóban. Még az ő ottlétekor, márczius 4-ikén hallották, hogy februárius elsején Erős Ágost lengyel királyból «a lélek kiment s a halál benne maradott».* A császár és Oroszország Varsóban nem akartak «franczia helytartót» s így a franczia király apósának és pártoltjának, Leszcsinszkij Szaniszlónak jelöltetése ellen és III. Ágost megválasztása mellett nyilatkoztak. Monti varsói és Villeneuve konstantinápolyi franczia követek már május 23-ikán utasítást kaptak, hogy Szaniszló érdekében járjanak el.
Mikes, 133.
Villeneuve az oroszok ellen először is a tatárokat akarta feltüzelni. A konzulinál nagyobb hatalommal tehát a tatár kánhoz követet akart küldeni, ki egyúttal katonai kérdésekben is tanácsokat adjon. Rodostóban élt egy ideig s a Bercsényi-huszárok közé fölcsapva is többször ellátogatott oda Nyitrai Tóth András (francziásan Tott, vagy Tottandrez) őrnagy, sőt alkalmasint feleséget is onnan vett magának.* Champignyben éppen ekkor született egyetlen fia, a későbbi tábornok és a Szuezi-csatorna tervezője, kit atyja, Rákóczi tiszteletére, Ferencznek kereszteltetett.* Tóth András ezen a nyáron megint Rodostóban és Konstantinápolyban járt s onnan, kormánya megbízásából, Magyarországba akart menni, hogy a Bercsényi-huszárezred számára legényeket szedjen. Villeneuve saját felelősségére megváltoztatta feladatát, módosította útitervét s követségbe küldte a tatár kánhoz. Tóthnak a kán megígérte, hogy két sereget állít fel: egyet Ukrajna határán, egy másikat odább keletre és a Kaukázus felé. Sőt Tóth meg is szemlélte és lelkesítette a fölállított hadakat, a melyeknek hópénzét a franczia kincstár fizette. Augusztusban már mind a két sereg készen állt a harczra.*
Thaly: A Szuezi-csatorna magyar tervezője. Egyetértés, 1888. 95. sz. Jankó János a Földr. Közleményekben, 1889. 330–1.
Ez a Tóth Ferencz azzal kezdi «Mémoires du Baron de Tóth» czímmel a törökökről és a tatárokról írt könyvét (Mastricht, 1785. Öt kis kötet), hogy ő 1756 április elején indúlt vissza Konstantinápolyból Párisba (I. 1), atyja pedig gróf Csáky karjai és honfitársai közt Rodostóban 1757-ben hunyt el. (II. 1.) Egyéb magyar vonatkozás nincsen emlékirataiban, melyekben különben is az 1775 május 21-étől vele történteket beszéli el.
Villeneuve jelentései Chauvelin külügyi államtitkárhoz 1733 július 4., augusztus 1., 23. Vandal, 197.
218. SZANISZLÓ LENGYEL KIRÁLY.*
Szaniszló lengyel király (663. l.) Van Loo L. M. olajfestménye után Larmessin N. rézmetszete.
«Mi itt csak fülelünk és várjuk, mely felől zavarják a vizet, hogy mi is foghatnánk valamit», jegyezte meg Mikes az innen-onnan érkező hírek hallatára.* Csakhogy «a szegénynek a szerencséje is szegény.» Varsó mellett, a vólai síkságon a lengyelek (szept. 12-ikén) egyhangúlag királynak választották Szaniszlót, de Rodostóba majdnem egyszerre érkezett ennek hírével az oroszok benyomulásának a híre. Ali nagyvezír tehát hidegen fogadta Villeneuvet, és csak azután kezdett érdeklődni, mikor Bonnevalt, ki Topal Ozmán bukása óta minden befolyását elvesztette, s a magyar bujdosókon kívűl másokkal alig érintkezett, Said effendi megösmertette vele. Ettől fogva a lengyel ügyekben Bonnevalra hallgatott. Mély benyomást tett reá, sőt a szultánra is emlékirata, melyben kifejtette, miért kell a szultánnak háborút indítania* s a török hadsereg diadalát hogyan lehet biztosítani.* Bonneval akkor már többször találkozott Rákóczival s együtt vitatták meg, hogyan vegyék rá a szultánt a háborúra. Rákóczi azért óhajtotta a háborút, hogy visszaszerezze az erdélyi fejedelemséget s Bonneval, hogy bosszút álljon a bécsi udvari tanácson, mely hitelt adott rágalmazóinak.* Az emlékiratokon meglátszik, hogy az eszmék s adatok egy része a fejedelemtől származik.
Szeptember 15., 134. l.
Nouveaux mémoires du comte de Bonneval. (London, 1737.) 238–247.
U. o. 247–267.
U. o. 235–6.
Bonneval kifejtette, hogy az Ausztriai Ház, mely annyi ideig zavarta Európa nyugalmát, biztosan hanyatlik. VI. Károlynak nincs fiúörököse s ha ő maga abban a korban van is, hogy még lehet, mégis olyan intézkedéseket tesz, mint a ki biztos róla, hogy nem lesz. Azonban intézkedései nem válhatnak be. Szeretné, hogy legidősebb leányának ura, a lotharingiai herczeg, kövesse őt Ausztriában, Magyar-, Cseh- és Erdélyországban, sőt Flandriában is. A német fejedelmek, kik a császárságra igényt tarthatnak, nem szívesen látják ezt a rendelkezést, különösen József császár vejei.* Azért tehát megnyerni, vagy – ha ellenkeznek – méltóságuktól megfosztani törekesznek őket. Most, a mikor tudják, hogy ez a Ház kihal, minden német fejedelem új támaszt keres magának. Csak lanyhán gyámolítanák a császárt, a kinek 30–40.000 oroszt kellene segítségűl hívnia s végre is kénytelen volna lemondani államai egy részéről. Lehetetlen, hogy Németország, a mely sok jogának és kiváltságának elvesztése miatt panaszkodik, az alkalmat föl ne használja ezeknek visszaszerzésére. Új császárával együtt keveset törődnék Magyar- és Erdélyország elvesztésével.
Károly Albert bajor fejedelem és III. Ágost lengyel király, szász választófejedelem.
A háború Magyarország földjén folynék és pedig, minden jelenség szerint, szerencsésen. A népes és harczokban megedzett hadak biztosítják a sikert. A körűlmények századok óta nem kedveztek ennyire; ha most elszalasztják, sohasem térnek vissza.
TÁNCZOLÓ DERVISEK A PERAI TEMPLOMBAN.*
Tánczoló dervisek a perai templomban (664. l.) Le Hay fentebb idézett művéből.
Bonneval meg volt győződve, hogy ha követik tanácsát, Magyarország gazdát cserél. Részletes tervében tehát arra buzdította a portát, hogy hadseregét a keresztények módjára szervezze. A magyarok és az erdélyiek azonnal csatlakoznak, mihelyt a szultán manifesztumban kijelenti, hogy nem akarja őket alattvalókká tenni, hanem egyedűl régi szabadságukat és kormányukat akarja helyreállítani. Mindezt Bonneval megbeszélte Rákóczival s néhány megbízott bujdosó magyarral. Úgy hitték, a dolog most már egészen a nagyvezírtől függ, kinek Oroszország és Ausztria ellen minden erejének végső megfeszítésével kell készülődnie.* Azonban októberben, mikor a francziák hadat izentek a császárnak, az oroszok a nagyvezírnek 425.000 tallért ajándékoztak azzal az egyetlen föltétellel, hogy a lengyel ügyekben a porta az esztendő végéig semleges maradjon. Az is maradt, de, a francziákra számítva, mégis egész csöndben készülődött.*
Bonneval, Nouveaux mémoires, 261–8. Ligne hg., Mémoire sur Bonneval, 168. Vandal, Une ambassade, 202–7.
Vandal, 207–9.
«Mindezért nagy hadakozást várjunk – írta Mikes az év vége felé.* – Mi hasznunk lesz benne, Isten tudja. Mi csak remélünk, csak remélünk mindaddig, míg meg nem halunk. Az olasz példabeszéd azt mondja, hogy a ki csak reménységgel él, az ispotályban hal meg. Ha ispotályban nem is, talán Rodostón…»
1733 deczember 4., 138. l.
A karácsonyt már együtt ünnepelték Saussure Czézárral, a ki az angol követségnél november 13-ikán* felmondta a szolgálatot, és hazakészűlt Francziaországba; előbb azonban búcsút akart venni rodostói barátaitól. Ezek nagyon szívesen fogadták s rábeszélték, hogy maradjon náluk s mint udvari nemes, álljon a fejedelem szolgálatába. A fejedelem már ösmerte s megszerette a művelt, fiatal* svájczit. Egyik titkára olvasásra odaadta neki a magyarországi fölkelések történetének és emlékiratainak kéziratát,* a mely olyan hatást tett reá, hogy azonnal lemondott útitervéről s a fejedelem szolgálatába állt. Csupán annyi időt kért, hogy Pérában (Konstantinápolyban) rendezhesse ügyeit s megígérte, hogy a lehető leggyorsabban visszatér.
Saussure, 199.
Saussure, 1705 június 12-én Lausanneban született, s húsz esztendős korában hagyta oda szülőföldjét. Saussure, 28.
Saussure, 200–201.
Lelkesedve olvassa a kéziratot, a melyből bőséges és szellemes jegyzeteket tett. Januárius 29-ikén még Pérában lakott* márczius 13-ikán már Rodostóban;* s egy ösmerőse számára ezen a két helyen ösmertette a kéziratot, egy nemzet szabadságharczának történetét, a mely elragadta. Hát még azok a magyarázatok, a mikkel a fejedelem kísérte s az 1711-ben megszakadt kéziratot élőszóval egészítette ki!
U. o. 227.
U. o. 258.
A fejedelmet azonban a politika az irodalomnál is jobban érdekelte. A francziák és a szárdok Olaszországban a császár ellen már októberben megkezdték a háborút. Az oroszok megválasztatták lengyel királynak III. Ágostot; Szaniszló tehát, ki Danczkán töltötte a telet, a bujdosók szerint valóban elvesztheti Lengyelországot, de remélték, hogy a császárnak viszont Olaszországból kell kiköltöznie. «Hát nekünk vagyon-e most ideje, hogy várjunk valamit? – tűnődött Mikes.* – A szegény urunk, a mit a pennájával tehet, el nem múlatja. Eleget is ír mindenfelé. Mert mi olyanok vagyunk, mint az evangéliumbeli beteg, a ki harmincz esztendeig volt a tó mellett, várván, hogy valaki belevesse, a midőn az angyal felzavarta. Mi is ezt várjuk, hogy valaki valamely zűrzavart csináljon; mert mi magunkkal jótehetetlenek vagyunk. Az Isten elhozza még a mi óránkat is: ha most nem, másszor.» «Mindezekből nekünk mi hasznunk lesz? – kérdezte az újabb háborús hírekre.* Talán csak semmi. Még a mi óránk nem jött el; – addig csak baráttánczot kell járni.» Hiszen kormányától Villeneuve is csak annak kijelentésére nyert fölhatalmazást,* hogy «a király nem feledkezik meg a nagyúr érdekeiről, mikor Európa nyugalmának megőrzéséről lesz szó.»
1734 februárius 15., 139. l.
Mikes, Törökországi Levelei, márcz. 15., 140. l.
Januárius 23. Vandal, 215, 224.
A fejedelem, hogy jobban lásson ebben a dologban, februárius 28-ikán újból rendelkezett, hogy Bohn Párisba utazzék. A franczia követ útlevelet szerzett Bohnnak, az osztrák pedig márczius 5-ikén kezébe adta alezredesi kinevezését 100 zechino útiköltséggel együtt. Thalmann annak megtudását bízta rá, hajlandó-e a franczia udvar segítni Rákóczit, ha ez be akarna törni Magyarországba; teljesíti-e azt a kívánságát, hogy e végből Francziaország 30–40.000 francziát küldjön melléje Istriába? Mert Rákóczi kellő biztosíték nélkűl tudni sem akar a betörésről.* A fejedelem ezer tallér jutalommal kecsegtette őt s Bourbon és Du Maine herczegek s Toulouse gróf pártfogásába ajánlta. Bonneval, a franczia minisztereknek való bemutatás végett, rábízta a portához beadott emlékirata másolatát, melyben kifejti, hogy európai, de különösen angol érdekből kell Törökország területét biztosítani s Oroszország növekedését gátolni.* Bohn azonban Neplief orosz követnek is megígérte, hogy titkos jegyekkel tudósításokat küld Golovkin hágai orosz követnek s a franczia követtől szintén vitt magával leveleket Párisba, hova márczius 20-ikán indúlt el s ott a seine-útczai Hôtel d’Espagneba szállt.* Thalmann hamarosan nem talált más kémet helyette Rodostóba, pedig kettővel is alkudozott.*
Kont, Les derničres années de Fr. Rákóczi. Revue de Hongrie, 1910. V. 40–42. Thaly, Rákóczi-emlékek, 63.
Vandal, 217.
Kont, 40. Thaly, id. h. 63–64.
Április 9. Thaly, u. o. 64.
Lengyelország koronájának sorsa csakhamar eldőlt. Az oroszok és a szászok körűlvették Szaniszló király menedékét, Danczkát, melynek megmaradásában a rodostóiak sehogysem bíztak.* De az ő készűlődéseikről is aggasztó hírek terjedtek el Bécsben. Báró Apor Péter szerint* Moldvában magyarok gyűlekeznek, a kik okvetetlenűl be akarnak törni Erdélybe. Bukarest környékén egy Gyulay nevű magyar szedi a hadakat; mikor támad velök, nem bizonyos, de sokáig nem késlekedik. Moldvából új sereg közeledik a határok felé s a vajda vigyázatra intette a lakosokat. Ha csak tatárok volnának, nem félnének tőle és szembe szállanának velök; de mivel magyarok, a kikhez Nagy János Francziaországból éppen most érkezett meg parancsolatokkal, a csekély számú császári hadakkal a székely határokat nem igen lehet megvédelmezni. Apor nem bízott a maga századában és Altorja alól Brassó felé akart visszahúzódni; azonban attól félt, hogy ebben az esetben a nép mozgolódni kezd, mert máris azt híresztelik, hogy a francziák megverték a császáriakat. Pár nap múlva* az udvari haditanács arról értesült, hogy néhány ezer tatár Choczimnál áll; föltette ugyan, hogy csak a török határok biztosítására vannak ott,* de aggasztónak találta, hogy egyes rosszérzelmű magyarok, mint Gyulay és Nagy János, Oláhországban és Moldvában hadakat szednek s így a legfelsőbb császári szolgálat kárával igen könnyen nyugtalanságot, károkat okozhatnak. Meghagyta tehát gróf Wallis hadparancsnoknak,* barátságosan figyelmeztesse a két vajdát, hogy a jó szomszédságot zavartatni ne engedjék, mert mindez a pozserováczi békével ellenkezik. Ha azonban a tatárok és a hűtlen magyarok betörnének, Wallis az ottlévő hadakkal verje őket vissza, mert több csapatot nem küldhetnek az erdélyi határok fedezésére.
Mikes, június 16., 142.
1734 május 17. Hurmuzaki, VI. 514.
Május 22. U. o. 515.
Márczius 23-án gr. Wallis is ezzel nyugtatta meg a székelyeket. Szádeczky, Székely Oklevéltár, VII. 374–5.
Június 5. Hurmuzaki, V. 515. Chauvelin, 1734 november 13-án értesítette Villeneuve-öt (Revue de Hongrie, 1910., 45.), hogy »röviddel ezelőtt (Bohn szerint) Rákóczi fejedelem Choczimba küldött néhány hozzá ragaszkodó tisztet, hogy onnan Magyarországba menjenek. Ezek közül az egyik Máriássy ezredes, a másik Gankó (Jankó: Nagy János?) nevezetű«.
Egyes oláhországi martalóczok már azelőtt be-becsaptak az Olton túl lévő császári Kis-Oláhországba (a hajdani Szörényi bánságba), minek következtében Ghica Demeter oláh vajdát Thalmann intézkedésre kérte,* mert különben a császári és az erdélyi kormány a portán panaszt emel ellene. A vajda azzal mentegetőzött,* hogy a határsértések kölcsönösek s ha ő a császári sereg szökevényeit csakugyan pártolná, már egy-két ezredet állíthatott volna fel ilyen szökevényekből.
Hurmazaki, Documente, június 25. U. o. 516.
Július. U. o. 517.
A főkormányszék azonnal intézkedett a határok eltorlaszolásáról s a katonakötelezettek és a tisztségre alkalmas nemesek összeírásáról,* de már abban a reményben, hogy ellenséges támadástól nincs mit tartani. Mindamellett ezek az adatok is bizonyítják, hogy egy keletről jövő támadás a nép magatartása miatt is aggasztotta a császáriakat. A fejedelem azonban távol állott minden ilyen elhamarkodott vállalattól, és szövetségesek nélkűl semmit sem akart kezdeni.
Június 10-11. Szádeczky, Székely Oklevéltár, VII. 375-6.
219. MIKES KELEMEN ARCZKÉPE.*
Mikes Kelemen (669. l.) 1711. évi kép után Cserna rajzolta s Thaly Kálmán közölte a «Rákóczi-emlékek Törökországban». 2. kiad., Budapest, 1893. 94. l.
Rodostóban július 27-ikén már tudták,* hogy Danczka 2-ikán megadta magát, de Szaniszló harmadmagával megmenekűlt. «Az való, hogy elhagyván Lengyelországot, a királyságot is elhagyta.» Vigasztalóbb hírek érkeztek Olaszországból. Ott «nem igen jól folytak a császár dolgai». «Már Milanóban sem kiáltanak berdót.» «Vendégeskednek, mert sok császármadarat öltek ott meg.» «Irtóztató nagy dolgok mennek végbe ezen a mi keserves lakóhelyünkön – írta Mikes.* – Mi csöndesen aluszunk, másutt meg erővel fektetik le arra a hosszú álomra az embereket.» A franczia Saussure nem értette a száműzött magyarnak búslakodását. Igen jól érezte magát Rodostóban, pedig a fejedelemnek udvari nemesein és tisztjein kívűl nem volt más társasága. Maguk között szórakozva is elég kellemesen töltötték idejöket. Gyakran jártak ki vadászni s a francziát a sok vad közől leginkább a reznek (otis tetrax, outarde campętičre) érdekelte, ez a fáczán nagyságú madár, melynek húsát igen finomnak találta. Túzokot is gyakran lőttek. Egy túzokot a fejedelem föl is nevelt s úgy magához szoktatta, hogy ha hítta, odajött hozzá s a kezéből evett. Szerette az egész udvar s ő is tudni látszott, hogy «a fejedelem az ő ura épp úgy, mint minekünk is».*
Mikes, 143.
Július 27., 143. l.
Saussure, július 24. 259–260.
«A fejedelem környezeté»-ben nagy érdeklődést keltett egy-egy nyugatról érkezett levél, a mely híreket hozott az európai háborúról.* Szaniszló Königsbergbe, a porosz király védelme alá menekűlt s ügyét még éppen nem tartotta elveszettnek. Bonneval most állt hatalmának, befolyásának tetőpontján.* S a bujdosók tőle várták, hogy a portát beavatkozásra és az ő ügyük felkarolására ösztönzi. Még a holland és az angol követek is kedvében jártak s Villeneuve egyenes összeköttetésbe lépett vele; mert Bonnevalt többé nem hazaárúló francziának és nem hitehagyott kereszténynek, hanem muzulmánnak és befolyásos államférfiúnak tekintette.* Az új basa összeköttetésben állt valamennyi odamenekűlt bujdosóval, száműzöttel; velök együtt hányta-vetette meg a portához intézett emlékiratait. Nem gondolta meg, hogy ezek közt akadhatnak, a kik titkait jó pénzért az osztrák vagy az orosz követségnek elárúlhatják. Augusztus végén a nagyvezír, Villeneuve és Bonneval már abban állapodtak meg, hogy a törökök a perzsa háborút még ebben az évben bevégzik, Szaniszló királyt magukhoz hívják s tavaszszal a nagyvezír és Bonneval őt az egész ázsiai hadsereg élén viszik vissza Lengyelországba.*
U. o. 259.
Vandal, 228–9.
Július 28. U. o. 230.
Augusztus 31. U. o. 233–4.
A magyar menekültek velök mentek volna. Hiszen Ilosvay János, Máriássy Ádám, Krucsay István, Jávorka Ádám, Dudássy Gábor s mások még mindig ottan éltek Jaroszlóban s másutt.* Az egykori kuruczok mint gyalogok szolgáltak a lengyel hadseregben s könnyen összeköttetésbe léphettek az otthoni magyarokkal és szerbekkel, kiknek egy része amúgy is nyugtalankodott. Több magyar főúr és nemes megizente Rákóczinak, hogy nem felejtették el: mindvégig hűségesen ragaszkodnak hozzá s várva-várják, mikor bizonyíthatják be ezt tettel és cselekedettel.* Szegedinácz Péró pécskei határőrvidéki kapitányt szállásmestere, Matulay Pál, az egykori kurucz, eleget figyelmeztette, hogy a nagy adók nemcsak a szerbeket, hanem a magyarokat is nyomják, a mi ellen tenni kellene valamit. A nép különben is egyre várta az öreg Rákóczit s tőle remélte szabadúlását. Híre futott, hogy a nyáron szegénylegények jártak Károlyi Sándornál s megkérték, állna még egyszer az élökre. A tábornagy nem hallgatott rájok, mégis bíztak benne. Mikor egyszer – 1734 július 4-ikén – a békésmegyei Szentandráson keresztűl utazott, csak sebes hajtással menekűlhetett kezeik közől; s mikor az őszszel engedelmet kapott, hogy ezredét öt századdal növelje,* azt hitték, Rákóczinak szedi a hadat.* Hiszen minduntalan együtt látták Halász Péterrel, a volt kurucz ezredessel, a kiről valaha, 1708-ban, a fejedelem maga írta Károlyinak, hogy megérdemli előmozdítását. Ugyanakkor Péró Sebestyén János és Szilasy István szentandrási lakosok jelenlétében megesküdött, hogy mihelyt a magyarok felülnek és kuruczok lesznek, ráczaival melléjök áll s megvédi őket utolsó csepp vére hullatásáig. Mikor pedig arra figyelmeztették, hogy a nép Rákóczi ideje óta nem bízik a ráczokban, megígérte, hogy ő maga kezdi a támadást.
Jellemzi őket Thaly a Századokban, 1888. 313–8. és Magasházy László, Budapesti Hirlap, 1910., 19. sz.
Saussure, 281.
Károlyi önéletírása, II. 143.
Kanczelláriai levéltár ad Nr. 59. Orig. Ref. Márki, Péró lázadása, 15–16. Károlyi 1754 januárius 8-án kapott engedelmet, hogy magyar lovasezredet állítson fel s azt május 29-én már a királyi párnak is bemutatta. Károlyi önéletírása, II. 107., 123.
A két magyar mindjárt kurucz ezredesnek ösmerte el Pérót s rábízták a szervezést és a vezetést. Elhatározták Péróval együtt, hogy koldus ruhában követet küldenek az öreg Rákóczihoz; értesítik, hogy a magyarok és a ráczok közös erővel kelnek föl s behíjják, hogy fejök és fejedelmök legyen.* Szeptember végén Villeneuve megizente a fejedelemnek, hogy fia, József munkácsi herczeg, Bécsből megszökött és Velenczébe érkezett.* A herczeg azonnal megírta apjának, hogy mihelyt teheti, meglátogatja, előbb azonban Rómába s onnan Don Carlos nápolyi király udvarába megy, hogy Károly császártól nyert birtokaira új adományt nyerjen tőle.* «Az apja pedig igen várja, – írta Mikes,* a ki úgy találta, hogy elsőben mégis ide kellett volna jönnie; – de csak nehezebb az atyai és anyai szeretet a fiúi szeretetnél.» Rodostóban úgy is nagy volt az öröm, hogy már egy Rákóczi sincs a császár keze alatt. Igaz, hogy hárman háromfelé voltak: Ferencz Rodostóban, József Velenczében, György Párisban. De a fejedelem azon volt, hogy mostan már maga köré gyűjtse és nagy feladataikra előkészítse fiait.
Márki, Péró, 16.
Október 12. Mikes, 144. Saussure, 268., 338.
Saussure, 339.
Mikes, 144.
Versaillesból is jó hírek érkeztek. Leveleiben Bohn eldicsekedett, hogy átadta a Bourbon herczeg, Du Maine herczeg és Toulouse gróf részére küldött leveleket s Rákóczi és a török nagykövet kedvéért őt nemcsak a vérbeli herczegek fogadták, hanem Jean Maurepas gróf és Louis Chauvelin miniszterek is* gyakran tanácskoztak vele a keleti ügyekről s a franczia-német háború eshetőségeiről, miről Bohn a fejedelmet is értesítette.
Saussure, 271.
Szeptemberben azonban a nagyvezír tudatta Rákóczival, hogy Villeneuve franczia követtel nem bír tisztába jönni. Egy esztendő óta folytonosan sopánkodik, hogy az oroszok Lengyelországban terjeszkednek. A nagyvezír megjegyezte, hogy a porta kész szövetkezni kiverésökre a franczia udvarral, csak teljes hatalma legyen Villeneuve-nek az alkudozásokra; a követ egy idő mulva azt állította, hogy kapott is ilyen felhatalmazást, de titkos írással s ezt nem akarta megmutatni. «Ki látta, hogy így intézzék az ügyeket?»*
Rákóczi Le Bonhoz 1735 januárius 20. Kontnál, Revue de Hongrie, 1910., 190.
220. HALÁSZ PÉTER.*
Halász Péter (673. l.) Marczali H. «Mária Terézia» cz. műve 105. lapjáról.
A fejedelem becsületesnek, de korlátoltnak tartotta Villeneuve-t, a kinek nincsenek diplomácziai értesűlései s beéri az ujságokkal, vagy azokkal a hírekkel, a miket más követektől hall.* Nem remélte, hogy egy bíbornok, Fleury, XV. Lajosnak a kereszténység ellenségével, a törökkel való szövetkezést ajánlhassa;* nem is támogatta tehát Bonnevalnak és Rákóczinak erre való törekvéseit s már jóformán szóba sem állt velök. A nagyvezír levele következtében azonban a fejedelem Pápayt október 12-ikén beküldte a portára,* mely most már hajlandóbb lehetett a háborúra, mert a császár a két Sziczilia elvesztésével fizette meg, hogy Szaniszlót megfosztotta a lengyel koronától. Deczember 2-ikán Saussuret is beküldte a fővárosba némely ügyének megsürgetése végett, s magával vitte Gresset atyát, a levantei jezsuita misszió főnökét, ki két hétig a fejedelem vendége volt.* Útközben összeütköztek egy másik hajóval, a mely elmerűlt. A károsult török gazda a megérkezés után azonnal pörbe fogta a görög kormányost, a kit csak a fejedelem közbenjárása mentett meg a nagyobb büntetéstől. Kinnoul angol nagykövet Saussuret azonnal magához hívatta, igen jól fogadta s deczember 16-ikán Villeneuve franczia és Calkoen hollandi nagykövetek jelenlétében is szívességekkel halmozta el. Ez a figyelem nem elbocsátott titkárának, hanem Rákóczi küldöttének szólt s bosszanthatta a császári nagykövetet.
U. o. 189–190.
Vandal, Une ambassade, 213.
Mikes, 144.
Saussure, deczember 15-én, 260– 264. l., nagyon érdekesen írja le viszontagságos útjokat.
A franczia, holland és kölni lapok, melyeket Rákóczi elég rendesen kapott, akkor már telekürtölték Európát a szultán háborús készűlődéseivel. A franczia nagykövet valóban mindent elkövetett Rákóczival és Bonnevallal együtt, hogy háborúba keverje az oroszokkal és az osztrákokkal. Ali basa nagyvezír előtt bizonyítgatták, hogy az oroszok megszegték a pruthi békét, mert sereget küldtek Lengyelországba, s meggátolták a békében biztosított szabad királyválasztást. A császárt viszont azzal vádolták, hogy csak az alkalmat lesi, mikor szegje meg a pozserováczi békét, s bizonyára azonnal támad is, mihelyt a francziákkal most végezhet. Jobb volna tehát, ha a porta már most fölhasználná elfoglaltságát s visszaszerezné Belgrádot, Temesvárt az elvesztett területekkel együtt. Le Bon* meg nyugtatni törekedett Chauvelin külügyminisztert, hogy Rákóczi mióta Törökországban él, sohasem akarta török fegyverrel fölszabadítani Magyarországot s a portánál sohasem gátolta Francziaország terveit. Csak szítni akarja a féltékenységet a törökök és az oroszok közt. A háborúnál jobban szeretné, ha a porta figyelőhadtestet küldene a határokra s ekként sakkban tartván az oroszokat, megakadályozná őket, hogy a császárt Magyarország védelmében segítsék. Azonban, közhit szerint,* Alit a császár, a czárné ajándékokkal, az angolok és a hollandok pedig erősségekkel (argumentumokkal) akarták semlegességre bírni. Ali basa, az akkori török birodalom legnagyobb politikusa, mint finom diplomata, fogékonynak mutatkozott minden iránt, nagyon kedves és udvarias volt mindenkivel szemben, biztatásokban, ígéretekben nem fukarkodott, de valamennyit függőben tartotta. Olyanformán, mint Péró otthon a magyarokat.
Levele 1734 október 28. Kontnál, Revue de Hongrie, 1910, 188.
Péra, deczember 17. Saussure, 260–7.
221. A RODOSTÓI TEMPLOM KIS HARANGJA.*
A rodostói templom kis harangja (675. l.). A Kassai Múzeumban őrzött eredetiről Dörre Tivadar rajzolta.
Mialatt a fejedelem karácsonykor Rodostóban csöndesen végezte szokott ájtatosságait, a sarkadi hajdúk, kik mindvégig harczoltak érte, Szűcs István, Domján Miklós, Tokay György, Kovács János, Szőcs András tamáskodva hallgatták a szentandrásiak biztatását, hogy már most Péró rácz kapitány lesz a Rákóczi vezére, ő kezdi újból a kurucz világot. Csak akkor kezdtek hinni, mikor a békésiek, doboziak is megizenték, hogy rendben van a dolog, bízhatnak Péróban: legyenek készen minden pillanatban.*
Márki, Péró lázadása, 17.
A fejedelem 1735 újesztendő napján a bécsi újság deczember elsejei számából értesűlt megbízottjának, Bohnnak árúlásáról.* Érdekeit Párisban a múlt esztendőben három ember képviselte: Faberon, Bon és Bohn. A két utóbbit már nevök hasonló hangzása miatt is összetéveszthették s Bohnnak, a kémnek, olyasmit is megmondtak, a mit csak Bonnak, a hűnek lett volna szabad tudnia. Bohn különben öt-hat ízben meglátogatta Bont is, a ki csakhamar gyanakodni kezdett reá. A dán fitogtatta, hogy csak a st.-germaini apátság könyvtára iránt érdeklődik; de Fleurynél s más minisztereknél tett látogatásai után rendesen nagyobb levélcsomagokat küldött Hága, mint Rodostó felé, hová különösen az elégedetlen Zay Zsigmondnak, Gresset atyának, s Bechon titkárnak irogatott.* Bon figyelmeztetésére Chauvelin külügyminiszter a postán szemmel tartotta levelezését, minek hírére Bohn október 28-ikán Waldegrave lord angol követ palotájába. onnan pedig 31-ikén Heyen holland követségi intendánshoz menekűlt a Bourbon-utczába. November 2-ikán René Hérault rendőrfőnök elfogatta, s november 6-ikán a Bastillenak abba a szobájába csukatta, a honnan a savoyai herczeggel s a spanyol királylyal hazája ellen összeesküvő Biron tábornagy 1602 július 31-én a vérpadra lépett. Különben jól bántak vele, félig-meddig hadi fogolynak tekintették, de három ízben alaposan kihallgatták.*
Rákóczi levele 1735 januárius 20. Kont a Revue de Hongrieban, 1910. 191. Amikor tehát Villeneuve aláiratlan levélben intette, hogy ezt titokban tartsa, válaszában jogosan gunyolódhatott, hogy túlságosan aligha rejtegethetnek olyan dolgot, amelyről egy német ujság már nyiltan, s a név említése nélkül a hollandi lapok, különösen a Mercurius, már novemberben írtak. U. o. 197.
Kont, Revue de Hongrie, 1910. 45–46. (Chauvelin levele Villeneuvehöz. 1734 november 13.)
A Bastille, a rendőrfőnökség és a külügyminiszterium levéltáraiban levő tanúvallatások, elfogatási parancsok s egyéb, ezekkel összefüggő iratok (Kontnál a Revue de Hongrieban, 1910. 40–46. és 183–203.) sok tekintetben helyreigazítják Saussurenek (171–3., 270–273. és 330–332.) ez ügyre vonatkozó későbbi följegyzéseit.
Rákóczi – a fogoly szerint – főképpen csak a lengyelországi ügyekkel s azzal törődik, hogyan térhetne vissza Magyarországba. Erre vonatkozó terveibe Bonnevalt is beavatta, összeköttetésök azonban lassankint megszűnt. A fejedelem nem tudta, hogy Bohn Francziaországnál jobban szolgálja a császárt és Anna czárnőt; de – bár mindig jó volt vele szemben, – titkosabb dolgokat sohasem bízott reá. Most sem annyira a fejedelem, mint a maga érdekében jött Francziaországba, de a fejedelem 600 tallér évdíjat ígért neki arra az esetre, ha a tűzérségnél megfelelő állást nem találna. Párisból hét vagy nyolcz levelet írt a fejedelemnek, a ki csak arra kérte, puhatolja ki, hajlandó-e a franczia kormány Istriába s onnan ővele Magyarországba 30–40.000 embert küldeni. Egyébiránt 10–12 esztendő alatt meggyőződött róla, hogy Rákóczi nem nagyon bízik Francziaországban. Többet vár Angliától; mert Francziaország nem váltotta be ígéreteit, Fleury bíbornok pedig nem tartozik személyes barátai közé. Ha a háború kitörne, Rákóczi a francziák mellé állana, azután azonban inkább Angliától remélné erdélyi trónja visszaszerzését. Egy angol-franczia háború esetében Rákóczi nem nyilatkoznék Francziaország ellen, mert segítséget csak ettől vagy a portától várhat; azt pedig tudja, hogy a béke megkötése után Anglia mindenesetre kedvezne neki az erdélyi protestánsok miatt, a kiknek megígérte, hogy mindig őrködik jogaik és kiváltságaik felett, a miket a császár folytonosan bolygat. Nem igaz, mintha Rákóczi megbízta volna, hogy Thalmann császári követtel alkudozzék. Thalmanntól hallotta, hogy a császár inkább félhet Bonnevaltól, mint Rákóczitól, a ki – a mennyire tudja – a lengyel kérdésben inkább Szaniszló király felé hajlott. Egyszer a fejedelem állítólag megbízta, kérje meg a konstantinápolyi érseket, puhatolózzék Thalmann-nál, nem kapna-e egy herczegséget Sziléziában, vagy valahol Németországban, ha Magyarországban nem izgatna többé a császár ellen? Az érsek azt felelte, hogy ő minden katholikusnak atyja lévén, nem fordulhat egyenesen a követhez, de majd beszél ennek a gyóntatójával. Másnap megizente, hogy, jobban megfontolva a dolgot, a gyóntatónak sem szól, mert ez annyi volna, mintha magának Thalmann-nak szólna, ő pedig nem akar beleavatkozni ebbe az ügybe; mire Rákóczi megírta, hogy hagyja abba az egészet, mert fölösleges a falra borsót hányni.*
Kontnál, Revue de Hongrie, 1910., 186.
222. DE SAUSSURE NÉVALÁIRÁSA ÉS CZIMERE.*
De Saussure névaláírása és címere (678. l.) De Saussure emlékiratainak Thaly-féle kiadásából.
A fejedelmet Bohn árulásánál is jobban sértették Chauvelin gyanusításai, melyek ellenkeztek őszinteségével, egész gondolkodásával, magával a józan észszel is. Józan észszel gátolhatta volna-e ő a portát abban, hogy háborút indítson az oroszok ellen, kik a német-franczia háború esetében 30.000 emberrel ajánlkoztak Magyarország védelmére? Ezt sem teljesíthették volna, ha a török viszont őket támadja meg. S ha a fejedelem semmit sem akarna is tenni, óhajthatja-e, hogy hazája, háza és gyermekei érdekeinek ellenére a szász választó, a császár teremtménye, megerősödjék Lengyelország trónján? 1735 januárius 20-ikán megbízta Bont,* nyugtassa meg a minisztert, hogy Francziaország javát éppen úgy szívén viseli, mint a magáét. Egyébiránt különösnek tartotta, hogy néha azt hiszik, semmi hasznát sem vehetik, máskor pedig elég erősnek vélik, hogy a franczia király tervei ellen dolgozzék. Bohnnak a párisi útra sem adott semmiféle politikai megbízatást; nem is bízhatott olyan emberben, ki nyolcz esztendeig kifogástalanúl szolgálta ugyan, de többször kérte elbocsáttatását, a mivel jelét adta, hogy nem ragaszkodik hozzá igazán. Eltávozása után is csak közömbös leveleket írt hozzá; meg akarta ugyan bízni, hogy Szaniszló királyhoz menjen, de elfogták, mielőtt levelét megkaphatta volna. Az isteni gondviselés tehát úgy hozta magával, hogy ez az ember ne ártson neki annyit, a mennyit árthatott volna. Hiszen Bonneval tervéről, a horvátországi támadásról is beszélt vele, s Bohn Grosboisban a főpecsétőrrel s másokkal titkosan értekezett is ebben az ügyben. A fejedelem megbízta Bont, hogy Szaniszló király ügyében Quesnelhez, tőkéi kezelőjéhez,* Bohn czímére küldött levelét visszatartsa. Mivel a franczia király többé nem akar élni buzgó szolgálataival, jogosan támogathatná a porta politikáját. Ezt bizonyos fokig meg is teszi, mert a török kormány, melynek jóvoltából él, a legnagyobb bizalommal viseltetik iránta.*
Revue de Hongrie, 1910. 188–9.
Quesnel deczember 24-én jelentette Rákóczi Józsefnek Bohn elfogatását.
U. o. 190–1.
Bohnhoz, a Bastille foglyához, Chauvelin engedelmével, maga is intézett hat kérdést, a mikre a fogoly április 23-ikán reggel (tehát a fejedelem halála után 15 nappal) felelt Hérault rendőrfőnöknek. A fejedelemasszonynyal Bohn Varsóban 1717-ben ösmerkedett meg; gyakran ebédelt nála, vagy Bohn egyik rokonánál. Két esztendeig tartó moszkvai útja után is találkozott vele s így a fejedelem előtt néhányszor hivatkozhatott ösmeretségére. A fejedelemasszony társaságából senki sem küldte őt Rodostóba, hogy Rákóczi közelébe férkőzzék. Határozottan emlékezik, hogy senkinek sem másolta le azt a titkos írásmódot, a melyet maga a fejedelem talált ki. A bécsi Heffenstockkal azonban valóban közölte Rákóczi szándékát, hogy 25–30.000 francziával Isztria partjairól Magyarországba törjön. Újabb leveleit Rákóczi felelet nélkűl hagyta s Heffenstock sem válaszolt, mert a bécsi udvar nem tulajdonított fontosságot a dolognak. Rákóczi 1727-ben neki mondta tollba az angol és a holland ügyben adott utasításokat, de ezekből most már semmire sem emlékezett. Akkor azt sem tudta, hogy azok Vigouroux számára készültek s el sem árúlta, mert akkor még nem állt összeköttetésben a császáriakkal.* A fejedelem házában senkivel sem állott bizalmas lábon, a titkok fölfedezésében senki sem segítette. Nem tudja, de nem is hiszi, hogy a fejedelem udvarában és szolgálatában állók közűl valaki levelezett volna a bécsi udvarral. Rodostóból elutazta után csak a fejedelem, Bechon és Máriássy ezredes írtak neki Konstantinápolyba. A kis Hérmite Antal apród és húga szintén nem tudtak a németekkel való cselszövéseiről.*
Ez nem igaz, mert Dirling 1727 márczius 12-i jegyzéke szerint (Thaly, Saussure, 53.) már a császár zsoldjában állt.
Kont a Revue de Hongrie-ben, 1910. 192–3.
II. RÁKÓCZI FERENCZ.*
II. Rákóczi Ferencz. (680. l.) Kupeczky olajfestménye után, mely egykor gróf Keglevich István tulajdona volt. L. Angyal: Thököly Imre II. köt. 274. l.
Bohn 1735 november 6-tól 1738 augusztus 29-ig maradt a Bastille foglya.* Árúlása, Fleury és Villeneuve ridegsége, valamint Chauvelin elhidegülése következtében a fejedelem nem remélte többé, hogy a francziák segítsék tervezett magyarországi támadását. Különösen fájt neki Chauvelinnek az a vádja, mely szerint a portán ő akadályozta meg a francziák tervét, hogy a törökök háborút izenjenek az oroszoknak. Ezt rágalomnak nyilvánította s később Chauvelin is inkább Bonnevalt hibáztatta.* Rákóczi a franczia kormánytól több bizalmat kért maga iránt. Villeneuve nem kutatta, jobban bízik-e a londoni udvarban, mint a párisiban, de természetesnek találta, hogy odafordúl, a honnan többet remélhet.* A fejedelem azonban mindvégig hiában kérte őt, hogy igaz képet adjon Francziaország iránt való buzgóságáról s eloszlassa azt a rossz benyomást, a melyet Versaillesben az ellene legutóbb emelt vádak keltettek.* Februáriusban a franczia kormány előtt részletesen kifejtette nézeteit az osztrák és orosz háborúról s Villeneuve helyett harcziasabb követet kért küldeni Konstantinápolyba.*
Az erre vonatkozó iratokat közli Kont u. o. 201–3.
U. o. 197.
1735 márczius 15. Revue de Hongrie, 1910., 198.
Márczius 24. U. o.
Kont (U. o. 190.) megigérte az emlékirat közlését.
Pápay működésével sem lehetett megelégedve. A porta ugyan nem tagadta meg határozottan, hogy visszamehessen Francziaországba; de hozzátette, hogy ezt mostan még nem javallja, mert nincs itt az ideje. Nem tudták bizonyosan, ki gátolta meg, de bíztak benne, hogy Isten még ezt a csalódást is javukra fordíthatja. «Ezt most lelki szemmel nézzük, – mondta Mikes* – de még jövendőben testi szemmel is meg fogják látni; mert ugyanis hát ha a békességet oly hamar meg akarjuk csinálni, mint a mely hamar elkezdték a hadakozást, akkor ott (Francziaországban) mit csinálnánk? Visszafogadnának-e a fészkünkbe, vagy sem?» Savoyai Jenő herczeg, a ki a mult esztendőben harminczkettedik és ez életben utolsó hadjáratát a háromszoros erővel szemben sikertelenül fejezte be, azt javasolta a császárnak, hogy mentől előbb békét kössön. A magára hagyott Ausztria sem mérkőzhetik meg a francziák, spanyolok, szárdok hadaival; Törökország támadását pedig csak az egyetlenegy nagyvezír ellenzi, mert Villeneuve és Bonneval a többi minisztert már megnyerte a háborúnak.* De a békekötésnél Franczia- vagy Spanyolország törődnének-e a magyar bujdosókkal? Annyi csalódás után ezek a földi hatalmak közől már csak a törökben bíztak. «Ide az Isten olyan nép közé hozott, – vígasztalódott Mikes* – a ki a másokkal való jótéteményt követi és az ő kezök által bőségesen táplál minket, a kiért hálaadással kell lenni a kézhez is.»
1735. januárius 16., 146. l.
Arneth, Prinz Eugen, III. 448.
Januárius, 16., 146. l.
