VII. RÁKÓCZI ÉS A KERESKEDELEM.
VII.
RÁKÓCZI ÉS A KERESKEDELEM.
RÁKÓCZI ÉS A KERESKEDELEM.
MEGRÓTTA a fejedelem a Habsburgokat, hogy nem iparkodtak a nép közé bevinni a kereskedést; de megrótta azokat a magyar nemeseket is, a kik fiaikat kereskedésre adták, a mi «nem illik a nemeshez.»* Ezt nem azért mondta, mintha a kereskedőket lenézte volna. Hiszen, mint már fejedelem, maga elnökölt azokon az egri és kassai értekezleteken, a melyeket a magyar kereskedelem előmozdításának megbeszélésére tartott s a melyre Bercsényin, Klobusiczkyn, Berthótin kívűl a kereskedők képviselőit is meghítta. Magyar- és Lengyelország közt a kereskedés oly közönséges volt, hogy, feltűnés elkerülése végett, első bujdosása idejében kereskedőnek adta ki magát.* Fölkelésre szólító lengyelországi szózatában azonnal megtiltotta a kereskedők háborgatását.* Mint termelő maga is foglalkozott eladással, kereskedelemmel; s érezte, hogy a termést magának a termelőnek kell forgalomba hoznia. A polgárok maguk is szegények voltak és csak mint a danczkai, boroszlói nagykereskedők ügyvivői, viszontelárúsítói élhettek meg a kereskedésből. Ennek következtében mikor a rézpénz nagyon elszaporodott, a magyar kereskedők fölemelték az árakat, hogy megbízóiknak ezüsttel fizethessenek, a miben a vevők zugolódás nélkül megnyugodtak. Ugyan kellett óvakodni, hogy külföldi kereskedők rézpénzt ne csempészhessenek be; míg viszont ők egyáltalán nem akarták elfogadni a rézpénzt. Terményeket eladni nem lehetett; készpénzhez a nép a kereskedés és az eladás pangása miatt nem juthatott, s így mindenki a saját terméséből élt.* Pedig Ausztria, mely a hús drágasága ellen védekezett, a leghevesebb háborúk idején sem gátolta, hogy a kuruczok a morva és sziléziai kereskedőktől barmokért szerezzék be szükségleteiket. A fejedelem báró Hellenbach bányagrófot bízta meg a baromkereskedés vezetésével.* Csakhamar észrevette, hogy Hellenbach emberei ezüstpénzen nagyszámú marhát vásárolván össze, Ausztriában enyhítették, de itthon növelték a hús drágaságát.* E miatt a vármegyék is panaszkodtak előtte; de – Rákóczi válasza szerint* – annyi felesszámú marhát még nem vittek ki, hogy azért elegendő kereskedelmi czikket szállíthattak volna a haza lakosainak. Mindenféle kereskedelmi szükségletet oly hirtelen nem elégíthet ki, de ha az árszabást megtartják, a marhák vásárlásában is helyesebb módon járnak el. A cserekereskedés elegendő külföldi árúczikket vonz a hazába a nélkül, hogy a marhaállomány észrevehetően megfogyatkoznék. Tapasztalta, hogy némelyek egyedűl a maguk hasznát keresik s tömérdek marhát, sót, göbölyöket s egyéb élelmiszereket összegyüjtenek és velök az ország romlására nyerekednek. Elrendelte tehát, hogy a ki igazságtalanul kereskedik és összegyüjtött javait a limitatio szerint árúba nem bocsátja, attól az ilyen jószágot el kell kobozni.* Majd meghagyta, hogy a vármegyék a maguk terményadóját az arra rendelt biztosokhoz szállítsák. Egyrészt azért, hogy az ország kereskedését a szükséges portékák cserélésével megindítsák, másrészt, hogy a ki nem vihetőket a hazában levő mesteremberekkel fölmíveltessék s a hadak számára és ruházatára fordítsák.* Jobbnak tartotta az ország részére szedett és vásárolt marhákat, adott esetekben, posztóért elcserélni, mint pénzzé tenni. Hirtelen úgysem adhatók el, mert nincsenek olyan pénzes kereskedők, a kik elég tőkét tehetnének le, vagy elég foglalót adhatnának. Már pedig nincs haszon belőle, ha a marhát darabszámra adják el s úgy szedik föl a pénzt.*
Rákóczi eml. 65., 77.
Önéletr. 151. Bercsényi is kereskedőnek adta ki magát. (Thaly, Bercsényi, II. 10.) Már előbb, 1697-ben, Tokay Ferencz kalmár képében járt faluról falura, hogy fölkelésre buzdítsa a népet. (Károlyi önéletírása, I. 54.)
1703 május 12. Thaly, Bercsényi, II. 471.
Rákóczi eml. 79., 173., 174–6., 200. Várnay Gáspár szerint is (1703 decz. 12.) a szegénység semmivel sem kereskedhetik, marhája senkinek sem kell. Arch. R. I. 194.
U. o. 200.
Bercsényihez, 1706 április 11. Arch. R. I. 521.
1706 augusztus 28. U. o. I. 665.
1706 július 18. Tört. Tár, 1991. 404. V. ö. 1706 deczember 21. Károlyi-Okl. V. 581–2.
1707 februárius 3. Arch. R. II. 13. Károlyi-Okl. V. 603.
1708 július 19. Arch. R. II. 292.
140. A MUNKÁCSI VÁR ÉS A SÓHÁZ KÖRNYÉKE.*
A munkácsi vár és környéke. Lehoczky után Richter Aurél rajza.
A kik a cserekereskedést már a XVIII. század elején is anachronismusnak találják, ne felejtsék el, hogy a marhakereskedés, mely két századon át az országnak a legtöbb és legbiztosabb jövedelmet hajtotta, éppen a karlóczai békével végződő török háborúkban ment tönkre. A marhatőzsérek mind megbuktak s Felső-Magyarországban már nem akadt vágni való marha. A drágaságot is el lehet képzelni, mikor pl. 1695-ben Erdélytől Győrig egy marha után 55 czímen fizettek vámot, illetéket stb.; pedig a jószágot még tovább is kellett hajtani Bécsbe.*
Takáts, Külkeresk. mozgalmak hazánkban I. Lipót alatt. Gazdaságtört. Szemle, 1899. 346–7.
Ez a nyomorúság Rákóczi fölkelésének főbb, de nem igen hangoztatott okai közé tartozott. A fejedelemnek tehát elsőrendű kötelességei közé tartozott, hogy ezen a gazdasági és kereskedelmi válságon segítsen. Éppen a fölkelés kitörése esztendejében érte a vásárló Ausztriát a pénzügyi bukás; az eladó Magyarország pedig – ösmert okokból – visszaesett a «rézkorszak»-ba. A Libertás csak neki kellett, nem a külföldnek; hanem a magyar ökörért az ellenséges Ausztria is szívesen adott iparczikkeket; mert így könnyebben jutott hozzájuk, mint ha lengyel kereskedők útján vásárol magyarországi szarvasmarhát. A gazdák is jobban jártak, mert ügynökök kizárásával s a mindenféle hajtási illeték és bajoskodás elkerűlésével egyenesen a magyar államtól kapták meg pénzöket. Rákóczi tehát egy veszendőbe ment nemzeti tőkét akart megmenteni a cserekereskedés behozatalával. Nem az ő hibája, ha a teljesen bizonytalan, háborús időkben a marhahízlalásra, göbölyök tenyésztésére nem nyilt alkalom. «Országostúl nincs nekünk szerencsénk a kereskedésben,» fakadt ki*, mikor Szluha Ferencz az állam részére egyszer ezer olyan hitvány marhát vásárolt, hogy a kereskedők rájok sem akartak nézni.
1708 szeptember 22. U. o. II. 335.
Cserekereskedést azonban a fejedelem azelőtt is és más árúczikkekkel is folytatott. Ösmeretes, hogy I. Lipót udvari zsidajától (Hofjud), Oppenheimer Sámuel bankártól feleségének már 1694-ben 2000 mázsa lisztért vásárolt gyémántokat. Még ösmeretesebb, hogy tokaji és más finom borokért fegyvereket, szöveteket stb., sőt – szövetségeseket is ügyekezett vásárolni a külföldön. A borért készpénzt is szívesen adtak. Állami egyedárúságot semmiből, a sóból és a marhakereskedésből sem akart csinálni; hiszen a monopólium ellen már híres manifesztumában kikelt és a só-monopólium megszűntetésekor azonnal helyreállította a sóval való szabad kereskedést.* Az állam és a közönség érdekeit az árak megszabásával (limitatióval) akarta megóvni. Már eleinte* kikelt az olyan kereskedők ellen, a kik lelkiösmeretökkel, a fejedelemhez és a nemes országhoz tartozó kötelességökkel, a hadaknak a közjó előmozdítására tartozó mindennapi szolgálatával semmit sem törődvén, az eddig csinált s mindenütt árúlt kaszatöltéseket megkisebbítik s azt az illendő áron felűl adni merészlik. Ezt országos nagy kárnak, a fejedelem és az ország iránt való szeretetlenségből, pártos indúlatból származó cselekedetnek és csalárdságnak nyilvánította. A hazai kereskedelem föllendítése végett 1705. június 11-én az egri táborban magukkal a kereskedőkkel tartott értekezletet s erre az enquętere minden város két kereskedőt küldött.* Tehát a kereskedők meghallgatásával készűlt az a törvényjavaslat, a melyet a fejedelem nemsokára, szeptember 22-ikén, a szécsényi országgyűlés elé terjesztett.* Törvény mostan még nem lett belőle, mert az országgyűlés a munkálat kiegészítését rendelte el. E végből a fejedelem 1706-ban bekívánta több vármegye limitatióját, a királyi városokban levő boltosok árúczikkeinek részletes kimutatását, a főbb török kereskedelmi czikkek árjegyzékeit stb.;* s így azután a kereskedők dolgában újabb tervezetet készített.* A dolgot siettetnie kellett, mert az év vége felé a rézpénz értéke megromolván, az árak tűrhetetlenek, az eddigieknél ötszörte, hatszorta nagyobbak lettek. Pl. egy hordó bor 20 forint helyett 100 forint, egy rőf angol posztó 6 helyett 40 stb.* Ide járult a vármegyékben megindúlt izgatás. A fejedelem és a szenátus a hallatlan drágaság megszüntetésére már 1707. januárius 21-ikén az árszabások szigorú megtartására szólította fel a vármegyéket.* Tíz nap mulva kiadott hirhedt körlevelében Turócz vármegye arról panaszkodott,* hogy drága minden, a mit a külföldről kell vásárolnunk: mindenféle posztó, fűszerszám stb.; minek az az oka, hogy nincs szabad kereskedelem. Már azt sem tudják, micsoda köntösben járjanak, vasat a maguk és a szegénység szükségére honnan vásároljanak, fűszerszám és só nélkűl való ételekkel hogyan éljenek?
1704 november 24. Hornyik, IV. 339–340.
1704 februárius 24. Hadtört. Közl. 1891. 134–5.
1705 május 13-ikán kelt fölhívása. Századok, 1872. 587.
Beniczky naplója. Rákóczi-tár, I. 428.
Rákóczi-lt. 1625., 1829. sz. Említi Arch. R. I. 25., 35. A limitatio dolgában Szepeshez 1706 márczius 24-ikén. Századok, 1873. 105.
Rákóczi-lt. 1403. sz. Arch. R. I. 18.
Tsétsi krónikája. Monumenta Hungariae Historica, XXVII. 301.
Századok, 1896. 12.
1707 januárius 31. Századok, 1895. 714.
A fejedelem és a szenátus 1707 februárius 5-ikén valóban elkészítette az országos limitatiót, de csak a negyedik hetivásáron hirdettette ki. Azt, a ki drágábban árúlja holmiját, a vételárának egyharmadával s külön (a haza szükségleteire) 20 talérral rendelte büntetni.* Ennek az a váratlan következése lett, hogy a piaczok üresek maradtak; a kereskedők valósággal sztrájkoltak. A fejedelem tehát már márczius 13-ikán utasította Keczer Sándor szenátort és főhadbiztost, hogy módjával függeszsze föl a limitatiót, míg a piaczok megbővűlnek.* A rendek az ónodi országgyűlésen* maguk is a sérelmek közé sorolták, hogy só és vas egyáltalán nincs a kereskedésben, vagy pedig méregdrága, minek következtében a nép sótalanúl eszi kenyerét s még ekevasa sincs. Kérték tehát a szabad kereskedés akadályainak elhárítását. Feltűnést keltett a kereskedőkre vonatkozó két javaslat. Az egyik (június 8.), hogy a királyi városokban levő kereskedők is adózzanak; s a másik, a mit Klobusiczky (június 20.) tett, hogy a királyi városok ne fogadjanak be polgárokúl akármicsoda görögöt, vagy más olyan kereskedőt, ki a harminczadnak csak egyharmadát fizeti s megtöltvén erszényét, kimegy az országból.* Egyébiránt a mesterség és kereskedelem utáni jövedelmet még 13 esztendő mulva is csak 76,000 forintra becsűlték a városokban, 133,000-re a vármegyékben*; Erdély árúforgalma pedig most még jóval kisebb lehetett, mint 1701-ben, mikor legfeljebb 1,300.000 forintra ment.* A mi különben Magyarországban nem sikerűlt, Erdélyben 1707 április 21-ikén törvény. (1707: XXII. t.-cz.) szabályozta a termények és készítmények árát.*
1707 június 14. U. o. 845.
Arch. R. II. 49.
Századok, 1895. 845–6.
Századok, 1895. 732., 854.
Gazdaságtört. Szemle, 1894. 286–7.
U. o. 1897. 397.
Közli Tört. Tár, 1897. 599–604.
146. A MUNKÁCSI BAZÁR.*
A munkácsi bazárt a Lehoczky T. Munkács monographiájában közölt régi kép után Dörre Tivadar rajzolta.
A városi kereskedés akkor sehol sem elégíthette ki a kívánatokat. Munkácson, a székhelyen, a fejedelemnek 21–22 patikája (boltja) volt a görög kereskedők számára épített bazárban. A munkácsi kereskedőknek 1649-ben nyert szabadalmait még 1697 januárius 9-ikén megerősítette.* A munkácsi kereskedők idáig mind görögkatholikusok voltak. Mivel azonban Lengyelországban és hazánkban a hadakozás és a pénzek kelletlensége miatt a kereskedők a régi szabadsággal nem járhattak s kereskedésöket nem folytathatták, a fejedelem 1707 május 29-ikén megengedte, hogy munkácsi prefektusa (Krucsay) a korcsmákat lengyel zsidóknak adja bérbe posztóért; sőt 1708 februárius elsején egy Abesztanczi Jakab nevű zsidó már két boltot árendált.* A fejedelem Érsekujvárt is megengedte Keppisch Ábrahám, Jakab s Mózes és Tapoltschán Lázár zsidó kereskedőknek, hogy boltot nyissanak.* Utóbb ezek árúlták el várat a császáriaknak. Kassa, Eperjes és Lőcse különösen a Krakkó, Varsó, Danczka felé folytatott kereskedelem miatt volt fontos. 1703 óta selyemgombot és zsinórt, angliai posztót, pennacsináló kést, tintához való gubacsot, «czitromot, limoniát, kaperlit (olajbogyót), faolajat, kondért, óntálat, tányért, habarniczát, stokfist, sáfrányt, tengeri aprószőlőt, fenyőmagot, keménymagot, greizt» stb. nem egyszer Lőcséről szállítottak a fejedelemnek s tábornokainak.* Igaz, hogy volt idő, mikor hét koncznál több papirost a fejedelem Lőcsén sem kaphatott;* s finomabb papiros után Nagyszombatba kellett küldeni: a külföldi követek boltjába, hol vastag bőrkeztyűket is árúltak.* Megtörtént, hogy Kassán a fejedelem sátra számára sem fehér, sem vörös czérnát, sem vörös bagazsiát nem kaphattak mivel a kereskedők a vásárokra eloszlottak.* Posztót, nyusztot, skófiumot, rézedényt sem lehetett találni a mestereknél s a boltokban;* de máskor a fejedelem attól remélt egy kis segítséget, hogy a kassai kereskedők pénzét a kassai őrség ellátására nyugtatvány mellett lefoglaltatta.* A különben királypárti pesti hatósággal utóbb kereskedelmi szerződést kötött posztó stb. szállításra.*
Lehóczky, Munkács, 210., 244. és Bereg tört. III. 436.
Tört. Tár, 1907. 485–6.
Századok, 1904. 699.
Századok, 1872. 582–3.
1703 deczember 6. Arch. R. I. 257.
1706 ápr. 26 és május 9. U. o. 537., 541.
Tört. Tár, 1883. 391.
1705 április 22. Károlyi-Okl, V. 184.
1710 deczember 29. Arch. R. III. 326.
1710 július. Tört. Tár, 1883., 394.
Kecskeméten a kereskedők kényelmére harminczadot állított fel* s mivel a hadakozás miatt a kereskedelem nem biztos, ezt a várost jelölte meg olyannak, a meddig a délfelől jövő török kereskedők szabadon feljöhetnek. Arra, hogy Gyöngyösön árúlhasson, török kereskedő már csak kivételképpen nyert engedelmet.*
1705 januárius 3. Hornyik, IV. 344.
1708 május 18. Arch. R. II. 372.
A magyar kalmárok különben akkor többnyire czéhekben éltek. A szatmári kalmárok magyar czéhszabályait a városi hatóság 1705 július 25-ikén erősítette meg.* Ebben, a régi módhoz alkalmazkodva, meghagyta, hogy a jogosúlt kalmárokon kívül a városba az elűljáróság engedelme nélkűl senki se hozhasson be portékát, s vidéki kereskedő a városban ne tehesse le jószágát, csak azért, hogy onnan külső sokadalmakra járhasson, de a kalmárbírák pecsétje alatt árúczikkeit egyik helybeli vásártól a másikig ott tarthassa stb. Ennek a szabályzatnak harmincz pontja mindenesetre megvilágítja az akkori kisvárosi kereskedők helyzetét.
Gazdaságtört. Szemle, 1898. 79–86.
A tábori markotányosok, a legszükségesebb holmikon kívűl, nyalánkságokat is árúltak. Bercsényi azt mondta,* hogy az ő ungvári új palotája igen jó volna – markotányboltnak. «Citroni, lemoni und allerhandt Gefróreneszt jó lesz árúlni bennök; de Palastnak – nix dájcs!»
1708 deczember 25. Bercsényi a fejedelemhez. Arch. R. VI. 177. E szerint a «nix dájcs!» legalább is 80–90 esztendővel régibb szállóige, mint Tóth Béla hitte. (Szájrúl szájra, 67.)
Vásártartásra 1703–11 közt 336 helységnek volt (most 1590-nek van) joga.* A vásárnapok száma összesen 1277-re ment, melyből 1045 Magyar- és 232 Erdélyországra esett.* Horvát-Szlavonország s a Temesköz teljesen hiányzik a jegyzékből, sőt kimaradtak oly nevezetes helyek is, mint Pécs, Kaposvár, Mohács. A fejedelem nem osztogatott s maga I. József is csak négy helyiségnek adott ilyen jogot a fölkelés egész ideje alatt.* A fejedelem még az 1706 május 8-iki fegyvernyugvás idején sem ment bele szívesen, hogy Győr, Komárom, Esztergom, Buda és Székesfehérvár közelében a polgári lakosok számára szabad vásárokat engedélyezzen.* Ezt azonban katonai okokból tette, hogy a labanczok kerített városai ne láthassák el magukat egykönnyen. Éppen azért nagyon helytelennek tartotta, hogy Boné András, a Váradot megszálló kuruczok vezére, megengedte a szegény vidékieknek a váradi vásárokra való bejárást. Vizsgálatot rendelt el, a tisztek ily alkalommal nem vettek-e el fizetést a szegényektől s nem engedték-e meg, hogy eleséget vigyenek be, a megszorúlt ellenségnek.* A vásárbírákat a nemzet elszegényedése főbb okainak tartotta, kik a szegénységet kínozzák.* A vásároknak még mindig sajátságos jelleget adott, hogy a kuruczok rendesen ott kótyavetyélték el az ellenségtől nyert mundért, lovakat, német nyergeket stb.; a fejedelem azonban ezeket egyik-másik ezred részére, ha lehetett, előre és egy tömegben megvette.* Elnézte, hogy a galgóczi vásárról hazatérő pozsonyi és nagyszombati kereskedőket kuruczai fölverték.* De védelmezte az elfogott kereskedőket az ellen, hogy árúczikkeiket azonnal elkobozzák, mert ezt sem az ő, sem más keresztény fejedelmek hadi törvényei meg nem engedik. A mit ilyen igazságtalanúl elvett pénzen építenének, az Isten igazságos keze elrontja s ha ő ilyesmit elszenvedne, hazájára s magára hozná az Isten ostorát!*
A vásárok jegyzékét közli Neubárt János asztrologus kolozsvári Új és ó kalendárioma Christus Urunk születése után való 1707. Esztendőre. Teljes jegyzéket adott 1703–1708-ig; 1709-től már csak az erdélyi sokadalmakat vette föl.
A legtöbb (147) vásárt júniusban, a legkevesebbet (56) februáriusban tartották.
Ez a négy község: Brezova, Facsét, Gergetek, Ireg (Gazdaságtört. Szemle, 1899. 422., 424–6.) nincs meg az említett naptárban.
A közbenjárók utasítása Hughes angol követségi tiszthez 1706 május 24. Simonyi. III. 49–51. A biztosok jó pénzen ott vásárolhassanak, a hol lehet.
1707 szeptember 2. Károlyi-Okl. V. 679.
1708 szeptember 22. Arch. R. II. 335.
1710 szeptember 5. U. o. III. 499.
1709 július 3. U. o. IX. 696.
1710 deczember 5. U. o. III. 317–9.
Belső bajokkal küzdve, új kereskedelmi czikk meghonosítására nálunk jóformán csak Ráday Pál gondolt. A máramarosi sziliski tavakon az ott található puszpángfa értékesítése végett egy kis várost vagy falut szeretett volna építtetni, hogy ott a máramarosiak és moldvaiak közt kereskedelmi lerakó hely (locus depositionis mercium) keletkezzék.*
1709-ből. Rákóczi-tár, I. 405–6. Szilisk alatt kétségtelenül Szelistyét értette az Iza völgyében, Dragomérfalva közelében.
A hazai kalmárokat készségesen védelmezte a tisztességtelen külföldi verseny ellen. Helytelenítette,* mikor Károlyi kereskedői pátenst adott egy görögnek, mert ez az ország végzésével és tilalmával ellenkezett. A görög ugyan hazai lakos, de társai a külföldön laknak, érintkezik velök és az ezüstpénzt hozzájuk küldi. Másként is lehetetlen, hogy a kereskedők a maguk árúit ezüstön árúlják és adják a lakosoknak, az ország javait pedig rézpénzen vegyék, magukat azzal töltsék s a hazát ilyen kereskedés nevével megcsalják. A közgazdasági tanácsnak is megírta, hogy mivel a hazába beszármazott, de nemzeti előjogokat nem gyakorló és nem honosított kereskedők sok csalárdságot követnek el, a határokon levő harminczados tisztek mindenütt vigyázzanak, s a kiknél olyan kereskedők által vásárolt borokat találnak, rézpénzben visszaadván a vételárt, kobozzák el az ország számára.*
1707 november 15. Arch. R. II. 140–1.
Berthótinak, 1706 szeptember 12. U. o. I. 676.
A külfölddel a háború miatt bajosan ment a kereskedés. «Az idegen országban való cambiumot dobra nem üthetjük – írta,* – mert nem tanácsos, hogy minden ember tudja, honnan, minemű portékák és materiálék micsoda alkalmatosságokkal szállíttassanak.» Károlyi az uralkodóházzal való kibékülés elengedhetetlen föltételének tartotta, hogy a külföldiek és a honfiak egyaránt szabadon kereskedhessenek országokról-országokra.*
Ugyanannak 1707 márczius 11. U. o. II. 44.
1706 januárius 22. Károlyi-Okl. V. 373.
Törökországgal elég élénk volt a kereskedelem, hiszen a fejedelem egyszerre százezer vég posztót is rendelt török kereskedőknél.* Abát, kénesőt, puskaport, metélt dohányt, sorbetet, párduczbőrt, czitromot, stb. nem egyszer hozatott onnan.* A basák nagyon erős védelmet követeltek tőle a török kereskedők részére. A temesvári basa már 1705-ben kész volt a szomszédságot, barátságot felbontani, ha a fejedelem ki nem viteti Csáky Andrást, ki török kereskedőket elfogatott, megverte, megkárosította őket.* A labancz ráczok tették, de Rákóczinak is sok kellemetlenséget okozott, hogy 1707 április 3-ikán Kecskeméten számos török és görög kereskedőt megöltek.* Hasonló bajok megelőzése végett a fejedelem a török kereskedők útját ezentúl csak Kecskemétig biztosította, de azért hoztak azok párduczbőrt neki Rozsnyóra is* és nem kerülték el Gyöngyöst,* Egert s Kassát sem.* Törökországból érkező politikai leveleit többnyire «a gyakorta és szaporán járó» török kereskedők hozták el, kik így saját ügyöket is előmozdították. Kereskedésök jogának elvételével fenyegette őket, ha pontosan át nem adnák leveleit; de magához illetlennek tartotta, hogy «minden dibdáb (török) kereskedőt maga elé bocsásson.»* Kérte a basákat, hogy a határon egy kereskedőt se engedjenek át útlevél nélkűl, mert maguk lesznek az okai, ha ezekben a bátorságtalan hadi időkben a tolvajok fölverik őket, vagy más bajuk történik. Inkább üljenek otthon, mint hogy útlevél nélkűl járkáljanak; ha neki lesz szüksége valamely portékára, inkább beküld érte, vagy ír, hogy kihozzák.* Szerette volna, ha Törökországban vett holmiját a nándorfehérvári szerdár útlevelével s ajándékaképpen hiteles, idejáró kereskedővel küldenék ki, mert így, a szerdártól félve, az ellenség is jobban megkímélné.* A passus nélkűl czékázó török kereskedőket a temesvári basa kívánságára sem fogatta el, hanem szép módjával kiküldte az országból.* Ha baja esett a török kereskedőnek, kárát a tettessel megtéríttette,* de a passus nélkűl járók kárát nem vállalta magára. Nem adhatott melléjük mindig kísérőt, az ellenség pedig néha éppen kurucznak öltözve támadta meg őket.* Az is bosszantotta, hogy a kereskedők mindjárt a nándorfehérvári vagy a temesvári basánál panaszkodtak, a helyett, hogy az ő illetékes parancsnokló tábornokához fordúltak volna, kik, tisztök szerint, illendő elégtételt szerezhetnek nekik.* Bántotta, hogy a török kereskedők rézben kétannyi pénzt követeltek, mint ezüstben. Az ezüstpénz kivitelét nem akarta megengedni, a rézpénz hitelét pedig nem áshatta alá saját maga azzal, hogy teljesíti kívánságukat; azért inkább megfelelő súlyú mázsás rezet ajánlott fel nekik.* Viszont azonban megmondta,* hogy ha a török kereskedőnek pénze nincs, török barátságon az ő marháit meg nem veszi; czivódjék bár rajta az ördög az angyallal, akármelyik vigye el, nem bánja! Egyébiránt jellemző, hogy később, 1709-ben, követei az erdélyi fejedelemség athnaméjában a törökökkel a szabad kereskedelmet kívánták biztosítani,* s nemsokára egy millió tallér kölcsönt keresett a konstantinápolyi oláh, örmény és franczia kereskedőknél.*
1708 februárius 3. Arch R. II. 162.
U. o. II. 60., 161., 162., 266., 513., III. 551–2., VI. 476., IX. 422. stb.
1705 januárius 14. Tört. Tár, 1899. 462.
Csamasir Ibrahim basa, Ozmán Aga és Haszán basa levele a kecskemétiekhez. 1707 április 7. Hornyik, IV. 415.
1707-ben. Arch. R. II. 60.
Arch. R. II. 372.
Rákóczi-tár, I. 115.
1708 februárius 3. Arch. R. II. 159.
1708 május 20. Arch. R. II. 379.
U. o. 380.
1708 június 29. Arch. R. II. 401.
1710 augusztus 5. U. o. III. 299. 1710 október 1. U. o. III. 512. 1706 április 6. vizsgálatot rendelt hat török kereskedőnek 3556 r. forintra becsűlt kára ügyében. A kereskedők kiemelték, hogy a császáriak Kolozsvárt és Fehérvárt nemcsak nem bántották, de őríztették is portékáikat. Károlyi-Okl. V. 442–3.
1710 augusztus 3. Arch. R. III. 477.
Musztafa temesvári basának, 1710 aug. 12. U. o. III. 496.
1706 januárius 23. Károlyi-Okl. V. 375–6. Irinyi Zsigmond a pénzben válogató külföldi kereskedők árúinak elkobzását ajánlta. U. o. 379.
1709 május 25. Arch. R. III. 268.
1709 márczius 14. M. H. H. XXVII. 225.
1712 januárius 22. Szalay, Rákóczi bujd. 293–4. Rákóczival ezek a török kereskedők álltak összeköttetésben: Ajvas (Hajvas) Nili, Alboér Ábrahám és Mózes, Ali, Alifaj, Engörli Musztafa, Hadsi Ali Manoli, Hadsi Memhed, Musztafa, Szalo Zaim, Szulimán, Tukovics Ferencz és György. (L. az Arch. R. indexét).
147. KRAKÓ.*
Krakkó eredeti hollandi metszetről készült.
Moldvából sertéseket vásárolt.*
1709 július 31. Arch. R. II. 638.
Lengyelországgal fentartotta Felső-Magyarország élénk kereskedelmi összeköttetéseit. Jellemző, hogy Ross Vilmos krakói kereskedő és postamester iránt, a kivel elégedetlenkedett, Stepney angol követ engesztelte meg.* A fejedelem a krakkói várparancsnokot egy ízben megfenyegette,* hogy ha rossz szomszédja lesz, a szüntelenűl fel- s alá járó krakói kereskedőket megárestáltatja, míg kárát meg nem térítik. Még barátnéja, Szieniewszka herczegné emberétől is elkoboztatta a gyapjút és csak később engedte szabadon kivinni.* Borát és néhány mázsa rezét lengyel kereskedőknél angliai posztóért s jó vastag skarlátért akarta elcserélni.* Szerződést kötött Karácsony Sándorral, kinek lengyelországi görög czimborái is voltak és a kiknek kész bőrárúkért ökörbőrrel akart fizetni. Ilyen alkura korábban egyes krakói kereskedők is készek voltak.* Fegyverszállító kereskedőket már 1705-ben az akkor lengyelországi Danczkában keresett.* Ott csak annyi posztót akart vásárolni, a mennyinek nevezete alatt a fegyvereket kihozhassa. Kray Jakab kézsmárki kereskedő és főbíró feladata volt, hogy a fegyvereket ily módon becsempészsze.* Neki kellett lebonyolítnia azokat a danczkai váltóügyleteket is, a miket a lengyelországi puskapor- és salétromvásárlások fedezésére kötött.* Paip György danczkai bankár még mintaposztókkal sőt gyógyszerekkel, kristályüvegekkel is ellátta a fejedelmet,* s fizetés fejében bort is elfogadott.* Két másik Paip, Sándor és Gáspár, személyesen is jártak a fejedelemnél üzleti ügyekben;* mint bizományosok tehát meg lehettek elégedve. Legjobban kelt Lengyelországban a bor. Az öreg Kőrösy György főkamarás még be is rugatta a lengyelországi kereskedőt, hogy drágábban vegye meg a fejedelem borát.*
1706 augusztus 9. Simonyi, III. 186–7. Több adat van róla az Archivum Rákóczianum II. kötetében.
1706 szeptember 19. Arch. R. I. 685.
1707 februárius 27. U. o. II. 25.
Utasitása Kray Jakab számára 1709 márczius 9. U. o. II. 451.
1710 márczius 27. U. o. III. 221.
Arch. R. I. 454.
1706 szeptember 12. U. o. I. 675.
1707 márczius 11. U. o. II. 44.
1707 április 13. U. o. II. 67. 1708 november 1. Tört. Tár, 1882. 750.
Tört. Tár, 1883. 405.
1709-ben Rákóczi-tár, I. 196., 208.
1710 februárius 23–24. Tört. Tár, 1883. 398.
148. KRAY JAKAB.*
Kray Jakab arczképe eredeti olajfestmény után először a Vasárnapi Ujság 1904. karácsonyi ünnepi száma (Rákóczi emlékezete) közölte.
Poroszországban egy Wagner nevű berlini kereskedő vásárolt magyar borokat, de az elszámolásnál nagy különbözetek voltak.* Berlinben a fejedelem Klement Jakabot bízta meg holmi «enczenbencze-vásárlásokkal,» de nem látta sem a pénzt, sem az árúczikkeket.* Fontosabb ennél, hogy a porosz királynak 1708. évi engedelme következtében a berlini és königsbergi kereskedők puskákat és pisztolyokat adhattak el a kuruczoknak.*
Arch. R. VI. 50., 53.
1710 április 16. Arch. R. III. 99.
Századok, 1870. 75.
Oroszország többnyire lengyel kereskedők útján vásárolta a magyar bort. 1708 óta szőrmeárúi is útat találtak hazánkba. Mikor a fejedelem ott fekete rókabőrt akart venni bélésnek, félmillió forintra tartották, holott egy esztendeje háromszáz aranyon árúlták Ilyvóban. A fejedelem azt felelte,* hogy «ha csak főnix-madár formára szaporodik a fekete róka, oly mód nélkűl megbecsesedvén, Nedeczky ne is gondolkozzék megvételéről; csak farkast hozzon.* Kitelel ő Isten kegyelméből róka nélkűl is!» Borért azonban szívesen venne nyusztot, fejér és szép podoliai rókamállat, nyak- és hátbélléseket. Kijevben szintén rendelt fejér farkasbéllést, sőt teát (a hogy ő írta, herbatheát) is «olyan embereknél, a kik ahhoz értenek.»*
1708 június 23. Arch. R. II. 395.
1708 februárius 12-ikén a fekete rókabéléssel együtt rendelt meg három nagy fejér farkasmentét, vagyis vilcsurát. U. o. II. 168.
1709 szeptember 5. U. o. II. 538. A teát ajándékban kapta.
149. KÜLFÖLDI BANKÜZLET.*
Külföldi banküzlet Schak B. A kereskedő könyve cz. műve után.
A nyugati államokkal még gyöngébben folyt a kereskedés. Ausztria felé majdnem teljesen megakadt a marha-, búza-, liszt-, borkivitel, a magyar kivitel legfőbb czikkei. Bécsből a fejedelem csak bizalmas úton remélhetett egyet-mást, de még a fölkelés vége felé is érkezett onnan «ferslógja.»* Morvaországból és Sziléziából gyapjút már alig és csak másodkézből lehetett venni, a mi a süvegesipart hazánkban majdnem tönkretette.* A fejedelem ugyan szabad kereskedést biztosított a fölkelő sziléziaknak, míg ellenségeskedésre okot nem adnak,* de az ok nagyon hamar bekövetkezett. Egyébiránt a határszélek kölcsönös pusztítása következtében kereskedelmi összeköttetésre gondolni sem lehetett.
Bercsényi a fejedelemhez, 1710 július 26. Arch. R. VI. 584.
Tört. Tár, 1884. 729.
1708 szeptember 8. Arch. R. II. 317–8.
Angol és holland kereskedők még a fölkelés elején is jártak-keltek hazánkban. Stepneynek 1703 augusztus 15-ikén Aleppóból, Szmirnából, Törökországból, Bukaresten, Aradon, Szegeden át jövő angol kereskedők hoztak hírt a fölkelésről.* Az angol posztót azontúl is árúlták, de már nagyon drágán, mert másodkézből vették hazánkban. A hollandok sem igen foglalkoztak többé a magyar borok vásárlásával azóta, hogy a kuruczok 1703 végén elfogták azt a 800 budai akó bort, a melyet Taschenmacher hollandus kereskedő Londonba akart szállítani.* I. Lipót király egyetlen anyagi kedvezés gyanánt azt igérte, hogy magyar alattvalói gazdagodását a borkereskedés fölvirágoztatásával mozdítja elő*; de az ebben a kérdésben megindított tárgyalások* néhány szép tervezeten kívűl alig vezethettek egyéb eredményre. Mindenesetre van része benne Rákóczi fölkelésének, hogy a bécsi udvar gondolni kezdett a magyarok gazdasági érdekeivel. Kurucz kereskedők pedig az egész idő alatt oly nagy számmal jártak nemcsak Keleten, hanem Nyugaton is, hogy a szatmári békében utóbb külön is kikötötték megkegyelmezésöket.
Simonyi, I. 28–29.
Whentworth 1703. deczember 29. Simonyi, I. 84.
1704 junius 20. Horváth, VI. 352.
Részletesen Takáts a Gazdaságtört. Szemle 1899. évi kötetében. (Külkeresk. mozgalmak hazánkban I. Lipót alatt. Négy közlemény.)
A fejedelem vezető eszméje a kereskedelemben is a szabadság volt. Nemcsak királypártiaknak, hanem külföldieknek is megengedte a kuruczokkal való kereskedést; de nem engedhette meg, hogy a kereskedők szabadon járván-kelvén a hazában, annak katonai állapotát kikémleljék. Tehát csak a fejedelem vagy Nagyszegi Gábor útlevelével is csak Jászberényig jöhettek be Ausztria felől. Ha beljebb jöttek, vásárolt marhájokat elkoboztatta. Minden vármegyének vigyáznia kellett az idegen tőzsérekre és más kereskedőkre. Azonban ez a rendelete is fentartja azt a szép elvét, hogy a «a haza közönséges hasznára van a kereskedésbeli kommercziumnak szabados folyamatja.»* Osztozott tehát a dunántúli tíz vármegyének abban a felfogásában,* hogy nem kell csak bizonyos személyekre bízni és szabott áron szállítani az idegen földről hozott és «hazánk hűsége alatt» nem található árúczikkeket; «mert valamentűl több kalmárok és kereskedők lehetnének, az árújok is úgy árúltatnék meg.»
Pestvármegyéhez 1710 május 9. Közli Zoltán Vilmos a Független Magyarországban, 1907 márczius 15., 96. l.
1708 januárius 15–24. Tört. Tár, 1899. 213.
