X. RÁKÓCZI A TISZÁNTÚL. (1708. október 3.–november 17.)
X.
RÁKÓCZI A TISZÁNTÚL.
(1708. október 3.–november 17.)
RÁKÓCZI A TISZÁNTÚL.
(1708. október 3.–november 17.)
HEISTER lovasságából négy ezred szeptember 21-ikén jelent meg először Érsekújvár előtt s másnap a gyalogság is megérkezett a vár alá. Az ostromló sereg számát 6000 lovasra s 7000 gyalogra becsülték.* A tavaszszal a fejedelem még úgy gondolkozott, hogy elég erős a vár kívűl; ha olyan lesz belűl is, vagyis jó őrséget vetnek bele, megcsalja magát, a ki vívni akarja.* Tizenkét ágyútól nem féltette.* De Heister negyvenöt ágyúval kezdte meg a bombázást.* Rákóczit tehát nyugtalanította az ostrom; hiszen «mindnyájunknak országostúl úgy kelletik lennünk, mint az ágon ülő madaraknak». Ha Heister annak rendje, módja szerint folytatja az ostromot, akkor lovasságát Bercsényi ellen küldi, hogy portyázásait megakaszsza.* Bercsényinek azonban 6000 embere sem volt* és szétszórt hadai egy részéről nem tudta: szaladni készül-e, vagy a hatalomnak engedni? «Mert Brutus hitén kezdenek sokan lenni – a bruta bestiák.»* Bottyánban sem bízott s hogy eltávolítsa, segítséget kérni őt küldte a fejedelemhez,* mert «pöki nyilván a markát a német, hogy két hét alatt semmissé teszi Ujvárnak «erejét»; pedig ha Ujvár nem lesz, még a Duna partja is kisebb lesz».* Berthóti István tábornok várparancsnoknak, 100 ágyúja és, 300 beteget is odaértve, 1900 katonája volt a várban, melyet Heister 26-ikán kezdett bombáztatni.*
Bercsényi a fejedelemhez szeptember 23. Arch. R. IV. 94–95. Rákóczi Károlyihoz 29-én u. 0. II. 345.
Márczius 8. U. o. II. 177.
Szeptember 21. U. o. II. 332.
Október 22. Fiedler, I. 325
Szeptember 22. Arch. R. II. 336.
Szeptember 21. U. o. VI. 92. Heister azonban állítólag azt hitte, hogy 50.000 embere van. (Bercsényi, szeptember 28. U. o. IV. 109.)
Szeptember 22. U. o. VI. 93.
Szeptember 25–26. U. o. VI. 100., 101–104.
Szeptember 23. U. o. VI. 95., 97.
Szeptember 26., 27. U. o. VI. 106–7. R. Horváth (Hadi Krónika, 371.) öt ezerre teszi az őrséget.
A fejedelem, a ki nyilt leveleiben folytonosan lelkesítette, bátorította kuruczait, bizalmas soraiban Bercsényinek megvallotta, hogy csak az Isten kegyelme segíthet rajtunk.* Nem remélt annyi hadat összegyűjteni, hogy két hadtestet állíthasson ki. Gyanította, hogy Ujvár eleste után Bercsényi hadteste föl fog oszlani; azért ha az ellenség előretör, neki, a fejedelemnek, hátrálnia kell. Czélszerűbbnek tartotta tehát, hogy önként hagyja oda Eger városát és Szatmár felé menjen Károlyi hadtestének rendbeszedésére, s az Erdélybe nyomulásra.* Egyideig arra gondolt, hogy magával viszi oda Bottyánt is, kinek a dunáninneni táborban teljes hitele alig lehet, míg Erdélyben újra vérszemet kaphatna.* Azonban Ónodon át szeptember 28-án alig ért Szerencsre,* másnap reggel, nagy lármázó postakürtfúvással, Bottyán is megérkezett. Azonnal fogadta és «a vak elefántábrázatú» tábornoknak szép szóval tudtára adta, hogy – kivált míg Ujvár dolga eldől – Erdélyben szeretné őt alkalmazni. «Nem győzött neki eleget prédikálni», de az öreg vezér is végig olvasta hosszú emlékiratát és kérte, küldje vissza azonnal segítséggel, fölhatalmazással, mert úgy várják, mint az Isten angyalát.* Többször ebédelt a fejedelemmel, a kihez Pekri és Budai tábornokok s Nedeczky, Klement és Des Alleurs követek is éppen abban az időben érkeztek. Október 2-án azzal bocsátotta vissza Bottyánta hadakhoz, hogy teljes bizalmát fejezte ki az ő és tisztjei állhatatos, igaz szíve, a nemzethez való buzgó indulatja iránt. Kijelentette, hogy nem azért megy Erdélybe, mintha segíteni nem akarná a vágmenti hadakat; hanem azért, mert a két haza szorgos szükségéhez képpest most az erdélyi ellenséget kell támadnia. Azonban őket sem hagyja el a szerencsének változó forgásaiban; hiszen magát és vérét igaz szeretettel szenteli a hazának és nekik.* Bercsényit megdöbbentette, hogy a fejedelem valósággal és ismételve elbúcsúzott tőle, mert valóban bemegy Erdélybe. Úgy tudta, megindúl arrafelé, de akképpen intézi a dolgát, hogy be ne érjen oda. S olyanformán intézkedik, mintha egy esztendeig is kellene őt helyettesíteni! «Azt jónak láttam – tette hozzá keserűen* – hogy legalább kétfelől ne féljünk; és fogyatkozását a kommandóknak mikor értettem: hitemre, nem értettem bémenetelét fölségednek.» Attól tartott,* a mennyire megvigasztalja Erdélyt, annyira elszomorítja Magyarországot. A hadjárat végefelé micsoda hadművelethez foghat? Miként tartja meg a novemberre tervezett országgyűlést? A vármegyék s hadak sem tudván bemeneteléről, miként gondoskodik a téli szállásokról? Hová küldjék utána a követeket? Az ország micsoda reménység és kormány alatt maradjon? Hiszen ő maga még ennek a tábori és hazai munkának sem bír megfelelni, mert egyedűl maradt; még helyettese, Andrásy Pál is megbetegedett. A haza belső ügyeivel alig foglalkozhatik, mert csak Ujváron és az ellenségen jár az esze. Az élő Istenre kéri, gondolja meg még egyszer Erdélybe való bemenetelét! A fejedelem azonban – az ágyússzekerekkel való baj miatt egy napi késedelemmel* – Szerencsről október 3-ikán valóban megindúlt Erdély felé.
Szeptember 23. U. o. II. 338.
Rákóczi eml. 255–6.
Szeptember 23. Arch. R. II. 339.
Beniczky naplója. 161.
Rákóczi Bercsényihez szeptember 30, Arch. R. II. 346–7.
Rákóczi október 2-án Babocsay és Ebeczky brigadérosokhoz, Balogh és Somogyi ezredesekhez. U. o. IX. 543.
Október 2. U. o. VI. 113–4.
Október 8. U. o. VI. 122.
Október 2. U. o. II. 348.
Nevenapját az aranyosi mezőben a trombitások, síposok és az ezredek muzsikusai zeneszóval köszöntötték. De mit érezhetett Rákóczi, mikor délután vasbaverve hozták eléje Bezerédj Imrét, kinek nevét az együtt övével dicsőítették?! Horváth István főhadnagy és Bezerédj ezredének más három hadnagya valóban fogva hozta az aranyosi táborba Bezerédjt, Bottka Ádámot, Szegedy Ignáczot, Ujkéri Jánost és Pöstyéni Gergelyt. A tanúvallatásokból és az okiratokból a fejedelem meggyőződvén undok tettökről, Perényi Miklósnak meghagyta, hogy Kassára kísértesse őket. Törvényesen, de rövidesen járjon el velök szemben s az ítéletet azonnal hajtassa is végre. Két heti nyugodalmat engedett a hűségben megmaradt hét századnak s intézkedett Horváth és társai megjutalmazásáról.* Keserűségét enyhítette az aznap hallott jó hír, hogy a porosz király – mint vele tudatta – kezébe akarja venni a magyarok ügyét s a közbenjárás folytatására külön követ útján kéri az angolokat és a hollandusokat. Hogy a császárt a magyar szabadság és Erdély visszaadására hajlandóbbá tegye, Olaszországból visszahíjja hadait. Rákóczi követét mint erdélyi követet fogadja; csak arra kéri, ne siessen beküldésével, hogy a magyar ügyekben való buzgósága miatt a bécsi udvar ne gyanakodjék reá.*
Rákóczi, október 4. U. o. II 349. (Emlékiratai 257. l. szerint egyenesen Sárospatakra hozták őket.) Beniczky naplója, 163.
Október 4. Arch. R. II. 319–350.
Október 5-ikén Bagosi Pál brigadérossal és Dobozi debreczeni bíróval eléje jött Károlyi Sándor, a ki, Nagykárolyba «kenyérre szalonnára» hítta magához. «Kedvesebb az nekem a kegyelmed házánál – felelte a fejedelem* – mint másutt volna a speciale (különlegesség), a hol nem adnák azt olyan jó szívvel, mint kegyelmednél ezt.» De nem akarta, hogy odamenetelével a vármegyék a föld népét terheljék, mert ő mindenütt készpénzen szokott élni. A mit tehát ott időzése alatt udvari hadai ellátására költenek, a vármegyéknek a subsidiumba betudja. Másnap azután továbbindúlt a rakomázi hadakkal együtt s Nyiregyházán, Petrin, Vadin át a közben csatlakozott urakkal együtt 9-ikén érkezett Nagykárolyba.* Azonnal kitört rajta a hideglelés, mely őt egy hétig gyötörte.* Az öreg Barkóczi megírta s Károlyival külön is megíratta neki, hogy két helyről is hallotta hírét a Boldogságos Szűz képe sírásának; de annak is, hogy Berthóti Ferencz katonái a lengyel hágóknál három század németet szétvertek, Érsekújvár alól pedig a császáriak eltávoztak.* Ez a hír korai volt, de csakhamar teljesedett. A fejedelem jól gyanította, hogy megcsalta magát a német Ujvárral; s bánja, hogy vagy jobban nem készült hozzá, vagy másutt nem kereskedett. Erre az ostromra ő Nagyvárad ostromával akart felelni, hogy kiirtsa belőle a labanczokat és felszabadítsa a hadat, melyet alatta kellene tartani.* Megnyugtatta Bercsényit,* hogy nem indúlt sem futni, sem bujdosni; egyedűl a két ország érdeke, s a szenátusnak és magának Bercsényinek véleménye hozta magával, hogy itt, Szatmár táján tartózkodjék az országgyűlés megnyiltáig.* Erre a gyűlésre a hadak ügyében Bercsényi tegye meg az előterjesztést, mert jobban illik s a rend is azt hozza magával, hogy ezt mások hozzák a fejedelem elé, s ne a fejedelem hozza mások elé. Elhiszi, hogy van Bercsényinek dolga, de bizonyára ő sem tölti csak vadászattal az időt. A külügyek az erdélyiekkel együtt elég anyagot adnak elméje fáradságának s ő is kimerül, ha csak Isten kiváltképpen való kegyelme nem segít rajta.*
Ezt már szeptember 24. megírt Károlyinak. Arch. R. II. 340.
Beniczky naplója, 163.
U. o. 164. Rákóczi október 16. írja (Arch. R. II. 355.), hogy két paroxismus után a hideg elhagyta; úgy látszik még 13-án, mert akkor már kisétált a mezőre.
Október 8. Károlyi-lt.
Október 9. Arch. R. II. 351. Október 19. u. o. 357
Október 12. U. o. 351.
U. o. 352–3
U. o. II. 353. A fölszabadúlás nem október 10-én történt, mint a fejedelem Bercsényi aznapi levele (u. o. VI. 125–6.) alapján értette, nem is 11-én, mint Vetésyt értesítette (Fiedler, I. 325.), hanem 12-én, a mint arról Bercsényi 13-án tudósította. (U. o. VI. 127.) Medows október 13. Simonyi, III. 404–5.
264. NAGYKÁROLY.
Azonban vele volt Isten kegyelme. Október 14-ikén értesült hogy Ujvár felszabadúlt az ostrom alól; másnap pedig Pápai Sándor László ezredes, Haraszti Miklós és Selmeczy László hadnagyok elhozták azt a 24 zászlót, a melyet Esterházy Antal a bellatinczi, kottorii és légrádi győzedelmek látható jeleként küldött hozzá.* 16-ikán, Bercsényitől küldve, ifj. Barkóczi Ferencz is személyesen tett jelentést neki Érsekújvár felszabadúlásáról.* Heister most, Bercsényi zaklatására, Léva felé fordúlt, de a főtábornok Ebeczkyvel fölégettette a várat, hogy labancz-fészek ne legyen belőle.* Bercsényi guerilla-háborúra szánta el magát s mindig kitért derekasabb ütközet elöl. Mert – úgymond* – ha a német meg nem szalad előlünk, majd megszaladunk mi; de ha megszalad, kifáradásig vitézkedünk. Kétannyi rácz és labancz elszalad előlünk; de mi négyannyian is elszaladunk a német elöl. Arra a hírre, hogy a császáriak a bányavárosokra mennek, a nép főképpen Gömör felé menekült s «rettenetes volt a bódúlás».* Hogy még nagyobb ne legyen a bujdosó erdélyi nemességnél, a fejedelem a gyűlést olyan helyre szerette volna kihirdetni, a hova, udvara nélkül, könnyen elmehessen a táborból; mivel azonban Kolozsvár megvételére elég hadiszert nem talált, lemondott arról a reményről, hogy lemehessen Erdélybe.*
Arch. R. VI. 120. Beniczky naplója, 164.
Arch. R. VI. 128. Beniczky, 164.
Október 15., 17. Arch. R. VI. 129., 130. október 22. Rákóczi Vetésihez. Fiedler, I. 326.
Október 17. Arch. R. VI. 132.
Október 21. U. o. VI. 142.
Október 16. Arch. R. II. 355–6. De Talabának október 25. is írja, hogy a télen Erdélyben akar működni s azért is jött ide. U. o. II. 362.
Nem mondott le arról a hitéről, hogy még hasznát veheti a porosz király közbenjárásának.* Ha a király kieszközölné, hogy a békealkudozások Magyarországban ezen a télen elkezdődjenek, Francziaország is szerényebb lenne a szövetségesekkel, a kik azután a porosz királylyal és Rákóczival egyetértve megállapodhatnának a jövendő magyar király személyére nézve. A szövetségeseknek elsőrangú érdeke, hogy, Francziaországgal kibékülve, a császárt a magyarok királyválasztó jogának elösmerésére kényszerítsék s Magyarország szövetségével a római szent birodalmat a pápától kétségessé tett régi szabadságaiba és kiváltságaiba visszaállítsák. Ha Francziaország vonakodnék a békétől, a bécsi udvar legalább fegyverszünetet kössön Magyarországgal, mely hadaival ebben az esetben alkalmasint segítené is a császárt Francziaország ellen, de a béke megkötése után élne királyválasztó jogával. Ekkor Magyar-, Svéd- és Poroszországok, Anglia s Hollandia szoros unióba lépvén, Európa szabadságát és egyensúlyát biztosítanák. Az új magyar királyságot a törököktől nincs miért félteni. A törökök azelőtt sem gyöngeségünk, hanem pártoskodásunk miatt terjeszkedtek, mitől ma nem kell tartani. Gyöngeségök érzetében különben is készek volnának örökös békét kötni. A porosz királynak s a szövetséges Angliának és Hollandiának akaratával végrehajthatnák ezt a roppant és Istennek kedves munkát s Magyarországban biztosíthatnák a protestáns vallást. Ha mindezt elfogadhatatlannak tartanák, akkor a béketárgyalásokat egyszerűen az 1706. évi nagyszombati pontozatok alapján indítanák meg s a kiegyezés pontjait nem törvényczikkely, hanem valóságos békeszerződés alakjában biztosítanák. Ehhez azonban első sorban az erdélyi fejedelemséget kell helyreállítani.*
Október 14. U. o. II. 354.
Szalay a Századokban, 1870. 81–87.
Ügyvivőjét, az ifjú Klement Jakabot, október 18-ikán* ilyen pontokkal küldte Berlinbe; nem egyenesen a királyhoz, hanem annak egyik bizalmas emberéhez, Jablonsky superintendenshez, hogy követének, Vetésynek útját egyengesse. Lépésének diplomácziai sikere nem volt, de jellemzi azt a hangúlatot, mely az eddigi külső politika elvetésével is kívánatosnak tartotta a békét. Ennek előmozdítására október 17-ikén szép szavakban kérte az angol királynét is, a ki semmiesetre sem akarhatja, hogy hadainak győzedelme ennek a nemzetnek utolsó veszedelmét okozza. Kéri a királynét, őrízze meg azt a melegséget, a melylyel a nemzet és az ő erdélyi fejedelemsége ügyét fölkarolta, s legyen meggyőződve a nemzet bizalmáról.* Malrborough herczegnek külön is megköszönte azt az érdeklődést, a melyet Berlinben időzése alatt felesége előtt tanúsított a magyar nemzet szabadsága iránt, a melyet igazságos és méltó békével kíván biztosítani. Kéri, eszközölje ki, hogy a királyné közbenjárjon értök.* Egyébiránt most sem mondhatott egyebet, mint a trencséni csata után,* hogy nem köt rossz békét, – inkább kibujdosik. «A békességtől nem félünk, sőt kívánjuk – mondta akkortájban;* – de ne gondolja ellenségünk, hogy a mostani (már is reparált) kázusunkkal is úgy kívánjunk békelleni, a mint ő vélekednék, hogy csak magának s nem nekünk tetsző törvénytelen föltételeket írasson elő s azokra bennünket köteleztessen.» Szatmárt, a hova Nagykárolyból október 20-ikán kornyétáson ment át, Urbichnak egy leveléből meggyőződött, hogy semmit sem bízhatik a béke tárgyalásában; ennyi büszkeséget, felfuvalkodottságot az udvar még sohasem tanúsított.* Azt követelte tőle, hogy mondjon le Erdélyről, magyarországi jószágait pénzen adja el a császárnak, tegye le a fegyvert s úgy küldjön követeket a pozsonyi béketárgyalásokra. A császár különben nem hihet neki, mert az örökös tartományokat Rákóczi mostan is fegyverrel háborgatja. A közbenjárás vagy éppen a kezesség szóba sem jöhet,* mert hiszen ha ezt kívánnák, megerősítenék azt a felfogást, hogy nem tudják, miképpen kell háborút viselni vagy békét kötni.*
Beniczky naplója, 164.
Simonyi, III. 406.
Fiedler, II. 17–18.
Usz Gábor bécsi ágens levele deczember 5. Századok, 1873. 33.
1708. szeptember 6. Nedeczkyhez. Arch. R. II. 507. Már előbb (junius 23.) biztosította őt, hogy a szövetség tagjai közül senki sem akar részleges (partialis) békét. Arch. R. II. 394. Mégis ez lett a szabadságharcz vége.
Október 22. Arch. R. II. 358.
Október 25. U. o. 361.
Medows november 17. Simonyi, III. 412.
265. ANNA KIRÁLYNÉ.*
Anna királyné arczképe Dahl Mihály festménye a londoni «National Portrait Gallery»-ban.
«Vagy boldogúlunk, vagy vesznünk kell», mondta a fejedelem.* Nemcsak a hadviselésre, hanem az egész politikai életre értette, hogy ha Isten elhozza az óráját: ne bízza reánk elkongatását, mint az újvári hajdúra, mert elfelejti azt ez a nemzet. A magyarnak úgy jár az esze mint a lova. Midőn kedvére lép, büszkén feltartja a fejét; ha megsarkantyúzzák, földön viszi az orrát s várja, hogy felrángassák a száját. Csak az Isten állhatatossággal áldja meg nemzetünket s a bizalmatlanságot ne bocsássa, ne hagyja eláradni hadaink közt; mert egyedűl csak az teheti győzedelmessé ellenségünket.
Október 22. Arch. R. 11. 358–9.
Szatmárt négy hét alatt több űlést tartott az erdélyi tanácsurakkal,* a kiket kétségtelenűl biztosított arról, mit a czárral is tudatott, hogy Erdély szabadsága nélkül nincs magyar szabadság. Nem hogy ugyanakkora, de tízannyi területért sem adja oda Erdélyt, melyhez nem a maga érdekéből, hanem hazaszeretetből ragaszkodik. A czárt az orosz-magyar szerződés 10. pontjára emlékeztette, mely szerint fegyverrel is megvédi őt az erdélyi fejedelemségben. A magyar szabadság is vagy egészen kell, vagy sehogy. A nemzet el van szánva, hogy készebb fegyverrel lenyomatni, mint szabadakaratból, szántszándékkal rabságra adni magát.* Hiszen Heister még «a rebelliseknek is meghagyta»,* hogy ne zsákmányoljanak, gyújtogassanak, mert különben élve dobatja őket a tüzbe. A tábornagy kellemetlenül érezte magát a bányavárosokban, melyeket különben ellenállás nélkűl foglalt el, de kevés hasznukat vehette. Bercsényi – gyalogsága nem lévén a védelemre – összetörette Selmecz és a többi bánya gépeit, hogy a császáriak ne dolgozhassanak vele; az aknákat elárasztatta vízzel s Korponát, Zólyomot fölgyújtatta.* A fejedelem szerint* «elvész Fakanál (Löffelholz) uram, míg a bányákból kimeríti a vizet; s ha tovább is ott találna fütyörészni, kérdést se tegyünk felőle, ha lehet-e ő kegyelmét fölperzselni, mivel elég várost építhetünk, ha a németet eleresztjük».
Beniczky naplója, október 22., 26., november 4., 8., 12. (Rákóczi-tér, I. 165–7).
Rákóczi Talaba moszkvai ügyvivőhöz, október 25. Arch. R. II. 361–2.
«Rebellibus intimatur». Október 27. U. o. VI. 151., mire a bosszús Bercsényi a Magyarországot pusztító németeknek írt hasonló parancsot.
Wagner, Hist. Josephi, 249.
November 7. Arch. R. II. 367.
Ezalatt Esterházy Antal a Dunántúl szintén sokat alkalmatlankodott a németeknek,* kiket a nagyon beteges dánok alig segíthettek. A fejedelem tehát nem tartotta az ügyek állását gyógyíthatatlannak, de úgy tapasztalta, hogy az egész nemzetet bizonyos kábúltság fogta el. Főurak, nemesek, tisztek, katonák nem törődtek többé a háborúval.* Főudvarmestere, Ottlyk is, csak Zsolna körűl akart hadakozni, mert birtokai ott voltak. Mindenki a maga vagyona és családja megmentésén dolgozott. A pozsony-, nyitra- és barsvármegyei menekűlők, nem is szólva az erdélyi bujdosókról, a szövetség értelmében élelmet és szállást követeltek tőle. Hogy a sok rendetlenségen segítsen, elhatározta a szenátus és a vármegyei követek összehívását.*
Esterházy a fejedelemhez november 5. Tábori könyve, 251–2.
Ugocsavármegye szeptember 29-ikén nyiltan vádolta Károlyi S. előtt azokat a főurakat és asszonyokat, kik a nemesi fölkeléssel szemben kötelességöket nem teljesítették. Károlyi-lt.
Rákóczi eml. 256–7.
266. ZÓLYOM VÁRA.*
Zólyom vára Cserna Károly rajza.
«A hazai dolgainak további folytatására – szólt meghívójában* – s azoknak minden útakon, módokon jó renden való kormányozására, addig, is, míg Istenünk szent segedelme által boldogúlásunkra vezérlő fegyverünknek kivánatos czélját s éjjelt, nappalt egybetevő, szüntelen való fáradozásainknak és szíves munkálkodásainknak gyümölcsét vehetjük, – szükségesnek ítéltük bizonyos konventust hirdetnünk és a hazában publikáltatnunk; a mely alatt mind közönséges javunkra intézendő dolgokról konzúltáltathassunk, mind pediglen édes hazánkban való csendes megmaradásunkra, úgy a hadakozásnak szükségére s következendőképpen elősegéllésére tartozó mediumokról egyenlő szívvel és akarattal végezhessünk.» A gyűlést Tállyán november 22-ikén személyesen kívánta megnyitni.
Október 28. Károlyi-lt. A határidő rövidsége miatt aggódván, Jánoki udv. alkanczellár megnyugtatta, hogy II. Ulászló II. dekrétuma 25. t.-czikke értelmében az országgyűlés kihirdetésétől annak megnyitásáig egy hónap is elég. Arch. R. VI. 163.
Akaratlanúl is pihennie kellett, mert «egészséges, ifjú korához képpest» holmi dibdáb hűlés, hurut, főfájás, hevűlés annyira elkínozta, hogy a hónap második felét ágyban, csöndesen olvasgatva kellett eltöltenie és csak november 2-ikán kelhetett föl.* Jókedvvel válaszolt Bercsényinek, ki arról értesítette, hogy Heister visszahúzódik. «Az Isten ne is fordítsa arczát többször errefelé, hanem adja, hogy örökétig csak a hátát lássuk. Jók leszünk akkor cum nostris. De bezzeg az a bosszúság, hogy most csak a pennával kényteleníttetik kegyelmed bosszút állani Heisteren!»* Különben pedig sokakat meggyógyít a félelem. A beteg, ha lesz ereje, fölkel.* Bercsényi is azzal vigasztalta, hogy már semminek tartja a német dolgát; csak melegágyat vessünk a télen: mint a saláta, úgy kel ki a katona; s hajdú is terem még! Hadd bosszantsa Heister a tótot: az tavaszig maga is agyonüti a németet.* Isten, a franczia, a pápa s a szegény magyar átka majd megveri.* Gömör vármegye egymaga ezer kaszást állított ki a német ellen. «Kaszálni volna jó a németet, mert nem győzzük vágni», tréfálkozott Bercsényi a fejedelemmel.* De mit várhatott a fejedelem ilyen népfölkelőktől, mikor az aranyosszékiek, a kik már hatodik esztendeje «mindannyi változások közt sem egyszer, sem másszor nem széledtek el, hanem csoportosan, seregekkel ő felsége hűségében megmaradtak», szatmárzsadányi táborukban Károlyit csupán arra az egyre kérték, hogy ne hagyja őket jóformán mezítelenül, télire csináltasson nekik ruhát.* Dániel György lovasait is láthatta félmeztelenűl, nyereg nélkül; azért a gyöngébbeket inkább hazaküldte, hogy föl ne zúdúljanak.* Őmaga –- mint lábadozó beteg – csak a Sár erdején levő ellenséggel, a nyúlakkal hadakozhatott.*
Október 29. és november 2. Arch. R. H. 363–5. Beniczky naplója, 166.
November 2. Arch. R. II. 365.
November 4. Károlyihoz. Károlyi-lt. November 3-iki keltezéssel Arch. R. II. 366.
November 3. Arch. R. VI. 156.
November 4. U. o. 160.
November 8. U. o. 164.
Az aranyosszéki katonaság kérése Károlyihoz október 13. Károlyi-lt.
November 5. Károlyi-lt.
November 5. másik levelében Károlyihoz. U. o.
267. SZATMÁR.*
Szatmár. Fénykép után.
Károlyit és Bercsényit is magához híván a tállyai gyűlésre, hadai nyomában november 13-ikán őmaga is megindúlt Szatmárról* s vadászgatva ment át Madarászra, Nagykárolyra, honnan 18-ikán érkezett Sárospatakra.* Bécsben azonban azt híresztelték, hogy kiment Lengyelországba, a hol Szieniawszka mindent elkövet az ő lengyel királysága érdekében, a fejedelem pedig Magyarországban gyűjtött roppant kincseivel akarja megnyerni a lengyel nemességet, hogy a választáskor reá szavazzon.* Igy ösmerték azt az embert, a kivel szembenálltak.
Teleki naplója, 208.
Beniczky naplója, 167–8. MHH. XXVII. 375.
Medows Harleynak, deczember 1. Simonyi, III. 412.
