VII.
VII.
Ferdinánd eddigi politikájának változása, s kibékülése a kényszerűséggel. A római király öt évi uralma, s kormánya Erdélyben. Somlyai Báthory András, György barát politikájának folytatója. Haller Péter kincstartó. Castaldo és bukása. Kendy Ferencz és Dobó István vajdasága. Támogatásukra erdélyi püspökül Bornemisza Pál jön be melléjük. El is fojtják a nemesek felkelését, de győzelmük nem tartós, mert Ferdinánd nem segíthette őket kellően, sem pedig új kincstartója, Was László, kinek szintén nem volt az országban kellő tekintélye. Így diadalmaskodik Petrovics, a ki 1556 elején bejön, s elfoglalva a német kezén lévő várakat, véget vet Ferdinánd uralmának – a szomorú interregnumnak – és őszire visszahozatja János király fiát és anyját öt évi bujdosásukból.
ÉREZVÉN Ferdinánd, hogy megfogyatkozott magyarországi híveivel és kis hadi erejével sikeresen nem gátolhatja meg az erdélyi mozgalom ilyetén eredményes fejlődését, nagy dologra határozta el magát. Tudta, hogy a török már jóformán a határon várja a királyfit, kinek érdekében Ali budai basa ismételten megírta néki, hogy ha a szultánnal békélni akar, bocsássa Erdélyországot «és az benne való várakat» János király fia kezébe, és egyúttal német «szolgái onnat jüjjenek ki», mert különben «kikeletre» a hatalmas császár haddal jön fel ellene. Meg is fogadta Ferdinánd a basa tanácsát, hogy «jobb Erdélt odaengedni és adni, hogy sem mind háborúság legyen», mert a micsoda jövedelme vagyon neki Erdélyből, «az nem sokat teszen» úgy sem.* És a török nem csupán fenyegetőzött, hanem már Szigetvárát ostromoltatta, s a budai basa éppen onnan levelezett a római királylyal. Ezért felhagyván eddigi öt évi makacs ellentállásával, úgy gondolkozott, hogy mégis csak inkább legyen Erdély János Zsigmondé, mint hogy a török erőszakkal foglalja el a maga számára. Ezért ünnepélyesen kinyilatkoztatá a szultánnak, hogy visszaadja Erdélyt Izabella fiának, s hogy «az állandó békének és barátságnak mi sem állja útját» visszahívatja erdélyi várainak őrségét. Ennek ellenében kívánja, hogy Dobó István, Was László, Bocskay György, az elfogott Dobó Domokos, és többi erdélyi hívei feleségestől, vagyonostól szabadon elvonulhassanak; hogy a szebeni és többi várakban lévő ágyúkat és lőszereket Petrovics hiánytalanul kibocsássa; hogy Izabella és fia elégedjék meg Erdélyország birtokával, s adja vissza neki azon kívül fekvő magyarországi várait, valamint összes sléziai birtokait, nemkülönben Petrovics is Munkácsot.
Ali budai basa levele Ferdinándhoz «Sziget alatt» 1556 június 29-ikén; Tört. Tár, 1881. évf. 270–272. l.
E föltételek biztosítására Ferdinánd Ujlaki János knini püspök útján a lengyel királyt szólítá fel közvetítőül,* minek elvállalásáról követe július elsején nyugtatta meg Krakóból, hol Zsigmond Ágostot találta. E tekintetben nem is kelle biztatás a lengyel királynak, hisz rég kimondta véleményét, hogy Erdély megnyugtatásának ez az egyedüli módja. Ezért sietve nővéréhez küldte Grabowieckit a jó hírrel, Cromer Mártont pedig Ferdinándhoz, tolmácsoltatván neki örömét, hogy végre rájött annak szükségességére, hogy Erdélyt átengedje unokaöcscsének, nehogy a török kezére jusson. Egyúttal biztosítá a felől, hogy nemcsak nem akadályozza Izabella és fia visszatérését, hanem tőle telhetőleg fogja segíteni e törekvésében.
Az Újlaki által közölt feltételeket Ferdinánd Bécsből 1556 augusztus 15-ikén a portán lévő követeinek, Verancsicsnak és Zay Ferencznek is megírta; Miller, Epistolae, 157–9. l.
*
A bécsi udvar tehát leszámolt azzal a ténynyel, melylyel Ferdinánd hívei már rég tisztában voltak, hogy Erdélyország a Habsburgok számára elvész.* De elveszett Magyarország számára is, melylyel nehány évre úgy a hogy egyesült volt. Akkoriban az 1552 tavaszán tartott pozsonyi országgyűlésen a rendek ki is fejezték hálájukat a király iránt, «hogy Magyarországot kezdettől fogva annyi költséggel és munkával igyekezett megvédelmezni és hogy Erdélyt az ország többi alsó részével együtt, Isten jóvoltából hatalma alá már visszafoglalta és az egész ország egységét helyreállította». A továbbiak folyamán ennek következtében «megállapították, hogy semmi erejük se legyen azoknak az adományoknak, a melyek a fenséges Izabella királyné vagy ennek fia, vagy a néhai váradi püspök, vagy Petrovich Péter avagy akárki más neve alatt, a koronához tartozó vagy arra háramlott, avagy másokat illető javakról is, bármely egyezség vagy czím alatt keltek».* Hogy e határozatnak foganatja nem volt, az természetes azalatt az idő alatt, midőn Erdély ismét az anyaországtól való elválás útján haladt előre. Pedig a római királynak meghódoltak az összes erdélyi «kulcsos» városok, s azáltal, hogy szász lakóiknak megerősítette az Andreanum-ban foglalt régi kiváltságokat,* birta az ország nagy részének támogatását. Hatalmának mégis buknia kellett, a minek nem utolsó két oka: Castaldo, kinek húsz és fél hónapi katonai uralma alatt (1551 június elsejétől 1553 márczius közepéig) az erdélyiek, zsoldosai féktelen pusztítása miatt* a német kormányt valósággal megutálták, és másodszor: Ferdinánd pénztelen, szánalmas helyzete, minek folytán sem híveket, sem tekintélyt nem tudott magának szerezni. Kormányának támogatói, erdélyi hívei pedig bámulatos erőmegfeszítéssel igyekeztek fentartani öt álló éven át uralmát.
Ez a részlet végig (főleg az Országos levéltár oklevelei alapján írva) egészen új és az interregnumról szóló tanulmányomban nincs meg.
Az 1552. évi törvényczikkek I. czikkelyében, megerősítve Pozsonyban 1552 márczius 26-ikán; Milleniumi törvénytár, I. k. 303. és 319. l.
Ferdinánd megerősítő oklevele az erdélyi szászok Andreanumáról: Pozsonyból, 1552 márczius 20-ikán; Teutsch, Urkundenbuch, 160. l.
Erről bővebben Déva és vidéke Castaldo idejében cz. munkámban értekeztem, 1898-ban.
E hívek között a legtekintélyesebb, somlyai Báthory András, György barát politikájának folytatója, nem tehetségéért, hanem azért, hogy mint Nádasdy Tamásnak rokona, legnagyobb befolyást gyakorolt az erdélyi nemesekre. Mint ilyen, ő is jelen volt Székely-Vásárhelytt, a György barát megöletése után két hétre, 1551 utolsó napjára összehívott országgyűlésen, de arról azzal a benyomással távozott, hogy «bizony mostan szinte fejetlen lábak vagyunk..., főember nincs immár mostan ez országban», s habár idegen országokból gonosz hírük nem volt, társaival együtt nagyon aggódott, hogy ha «valami indulás esik, ezennel elvész az ország».* Fejet ugyan nagysokára kaptak «a lábak» a beteges ecsedi Báthory András személyében (kit Ferdinánd 1552 április 1-én nevezett ki Erdély vajdájává,) de nem vala benne köszönet, mert többnyire sulyos beteg volt s Tordán feküdve várta halálos oráját. Mellette buzgólkodott Haller Péter, az év végén kinevezett kincstartó.
Báthory András Nádasdy Tamáshoz Székelyvásárhelyről, 1552 [január 5-ikén] vízkereszt előtt való kedden írt jelentésében; eredetije az orsz. levéltárban, a Nádasdy-iratok közt.
124. Castaldo erdélyi emlékérme.*
Castaldo emlékérmét (407. l.) a Magyar Nemzeti Múzeum érem- és régiségtárának eredeti példányáról készült autotipiai felvétel után adjuk.
A szebeni polgármester nem szívesen vállalta el új hívatalát, melyet nem is tartott meg sokáig, mert nehéz feladat volt annyi pénzt szerezni, a mennyi a megszállott ország kormányzására elég legyen. Ferdinánd biztosai György barát számadási könyveiből nagy meglepetésükre arról értesültek, hogy Erdély jövedelme nem több 90,000 aranyforintnál, holott a barát 300,000-ről beszélt a tárgyalások alkalmával, a római király pedig – saját vallomása szerint – maga ennyit kénytelen költeni Erdély fenntartására.* Miből teremtse ezt elő szegény Haller, mikor az ország jövedelmének főforrásai, a sóbányák, vagy még «az ellenség», vagyis az Izabella-pártiak kezén vannak, vagy pedig senyvednek, ki vannak merülve. Ilyenek a vízaknai, tordai és kolosi bányák, melyekben a barát az utóbbi években erősebben dolgoztatott, s csak a deés-aknai maradt régi üzemében. Osztatlanul csupán a máramarosi sóbányák és a nagybányai kamara arany-ezüst mívei maradtak Ferdinánd hatalmában,* mert a kőrösbányai aranybányát szintén elfoglalták, kifosztották a magyarok.*
Martinengo pápai nunczius jelentése Bécsből 1552 február 19-ikén; Theiner, Vet. mon. Slavorum merid., II. k. 31. l.
Haller Péter jelentése Ferdinándhoz Nagy-Szebenből, 1552 deczember 16-ikán; Kemény, Notitia, I. k. 120–3. l.
Haller jelentése Kolozsvárról, 1553 január 25-ikén; ugyanott, 126–7. l.
Így bizony a vajda kevés erélyt fejthetett ki olyanok közt, a kik hűségük jutalmáúl a nagyhangú ígéretek beváltására várakoztak. Látván, hogy Ferdinándtól pénzt nem kap, fizetetlen idegen katonasága pedig csekély és megbízhatatlan, a szárnyaló gonosz hírek hallatára országos hadfölkelésre hívta fel a nemeseket, «azok penig felette restek voltak». Hanem alig oszlottak el a május utolsó hetén tartott tordai országgyűlésről, jött a híre, hogy (május 31-ikén) Mircse moldvai vajda betört az ojtozi szoroson Erdélybe és a határszéli Bereczken táborozik,* állítólag 35–40 ezernyi emberrel.* Július elsejére Radul vajda is Brassó alatt volt,* István új moldvai vajda pedig a szomszédságában Prásmár várkastélyát ostromolta és törte össze (12-ikén), mivel lakói Ferdinánddal tartottak. De Castaldo nem tehetett semmit ellenük, mert mire nagynehezen annyi sereget gyűjthetett, melylyel kiüzethette volna a két vajdát, azok a hónap közepén maguktól kimentek az országból.* Az olasz tábornok különben is a nagyobb veszély, a Dél-Magyarországba csapott török ellen készült, de ott is késlekedve és szerencsétlenül, mert még a nyáron elveszett Temesvár és Lippa, az egész Temesvidékével együtt.
Somlyai Báthory András Nádasdyhoz Fogarasról 1552 június 5-ikén (Szent-Margit nap előtt való vasárnap,) az orsz. levéltárban, a Nádasdy íratok közt.
Kendy Ferencz Nádasdy Tamáshoz Tordáról 1552 július 14-ikéről; Pray, Epistolae, II. k. 327. l.
Jorga közlése Brassó város számadásaiból; Hurmuzaki: Documente, XI. k. 785. l.
Egykorú szász feljegyzések a brassói id. Quellen IV. k. 53., 490. és 514. l.
Ily tapasztalatok és csalódások ingatják meg az erdélyieknél a Ferdinánd támogatásába vetett hitet és készítik elé Petrovics fölkelését. Hogy ezt ellensúlyozzák és híveket szerezzenek, igen jó intézkedés volt visszahívni 1553 tavaszán Castaldot, és Erdélyt magyarokkal kormányoztatni. A kormányzás gondja Meggyesi Székely Ferencz kanonokra, a gyulafejérvári káptalan adminisztrátorára nehezedett, mivel Báthory, a vajda a beállott meleg májusi, júniusi hónapokban sem mozdulhatott ki podagrás lábaival Ujvárról.* Jobb kezekben volt a honvédelem, a mennyiben egyelőre Balassa Menyhárt főkapitány őrizteti fizetetlen népével a várakat: Diódot maga,* Dévát 300 lovassal, Illyét meg 40 gyalogossal.* Majd bejön «aratásban» Ferdinánd megbízásából az új vajda, Kendy Ferencz mellé társvajdául ruszkai Dobó István,* a híres egri hős. Július 25-ikén ért másfél ezer főnyi hadával* Tordára, hol somlyai Báthory András fogadta, saját seregét is rendelkezésére bocsátván; miután csak az imént kapta meg a Ferdinánd hűségére visszavívott alvinczi várat.* Dobóval jött be Erdély ujonnan kinevezett püspöke, Bornemisza Pál is,* ki már rég ismerte ezt az országot. Csak múlt év májusában járt itt újra a király megbízásából Werner Györgygyel, hogy az Izabellától átvett Erdély jövedelmét összeírják, a só- és aranybányákat megvizsgálják, az adóbeszedés, egyházi tized és egyéb kincstári jövedelem ügyét rendezzék.* Így jó reménységgel cserélte fel a veszprémi püspökséget, melyet eddig birt, az erdélyivel. Hanem csalódott szegény, minden tekintetben.
Báthory András erdélyi vajda hat levele Meggyesihez (Szamos-)Újvárról, 1553 május 3-ikától június 28-ikáig; a Magyar Nemz. Múzeum levéltárában.
Diód várából 1553 február 26-ikán (Reminiscere-vasárnapján) sürgeti Haller Péter kincstartótól 1100 frtnyi hópénzét; ugyanott.
Balassa zsold-nyugtái 1553 márczius 12-ikéről és május 7-ikéről; ugyanott.
Egykorú feljegyzés szerint: 1553. Bátori András az vajdaságot birá aratásig. Dobó István aratásba az vajdaságra bémene azon esztendében; Magyar Könyvszemle, 1895. évf. 25l.
Péchy Ferencz tudósításából; Pray Epistolae II. k. 345. l.
Az erre vonatkozó 3 oklevél 1553 június havából a nagyszebeni városi levéltár 574., 576. és 577 sz. a.
Dobó István Nádasdyhoz Tordáról,1553 július 25-ikén és 26-ikán; az orsz. levéltárban, a Nádasdy-íratok közt.
Rendkívül fontos jelentésüket közölte Joh. Christian von Engel: Geschichte des Ungrischen Reichs und seiner Nebenländer (Halle, 1801.) II. k. 22–42. és III. k. 6–31. lapján; bővítését l. Archiv des Vereines für siebenbürgische Landeskunde, VII. k. (Brassó, 1866.) 403–413. l.
Bornemisza Pál megbízatása, úgy látszik kettős volt: megakadályozni a protestantizmus erősödését és lehetetlenné tenni másfelől azt a nemzeti pártot, mely Izabella és János király fia behozatalán Petrovics Péter első kudarcza után is lelkesen fáradozott. Azonban mindkettőhöz pénz kellett volna, s ebben az új püspök is szűkölködött. Jó két hétig előbb Tordán tanácskozott a vajdákkal és nemesekkel, hogy tájékozódjék.* Aztán Gyulafejérvárra ment. Csakhogy három hónap alatt a «kencses Erdélben» alig vett be 1500 frtot birtokaiból, gyulafejérvári rezidencziáját is ki kelle javíttatnia, úgy hogy ezüstjét és öreg napjaira gyűjtött ezer darab aranyát is ráadta, hogy tekintélyét fentarthassa, s ne mondják az emberek, hogy a király zsugori püspököt küldött be. «De még énnekem sincsen egyéb lovam azoknál – teszi hozzá latin leveléhez magyarul – az kiken Zalából idejüttem ez tindér-országban». Ezt Somkerékről (Besztereze mellől) írta a püspök,* a hol partialis gyűlést tartottak a «lázadók» ellen, kik Székelyvásárhelyen mozgolódtak.
Bornemisza Pál püspök Ferdinándhoz Tordáról, 1533 augusztus 9-ikén; Történeti Lapok, 1874. évf. 711. l.
Bornemisza Pál 1553 november 8-ikán Nádasdyhoz, kinek Gyulafejérvárról augusztus 22-ikén jelezte bejövetelét; mindkettő eredetije az orsz. levéltárban, id. h.
Hanem ennek a mozgolódásnak most sem lett eredménye. A fölkelők a nyáron még abban reménykedtek, hogy mivel «nagy része az nemessígnek és az székelységnek nyilván vallják az János király fiát uroknak lenni, és az törökben igen bíznak», ha Petrovics Magyarország felől bejöhet, s a két oláh vajda betör, «bizony mind király fia szolgái lesznek», még azok a széthúzó székelyek is, a kik annyira ajánlják szolgálatukat Ferdinándnak, habár tényleg «sem fejüket, sem marhájokat nem vetik szerencsére». Hanem a vajdák megelőzték a fölkelőket, elrendelték Szebenből, hogy a nemesek minden 16 kaputól egy-egy felszerelt lovassal (szeptember 3-ikára) Segesvárra gyűljenek, a hová előre küldték fogadásukra somlyai Báthory Andrást 400 lovassal és 300 gyalogossal.* Az idegyült seregnek sikerült is elfojtani a fölkelést: Vásárhelytt meghódoltatták a székelyeket, Bethlen várában pedig körülzárolták az odamenekült vezéreket, ámbár mintegy száz drabantot vesztettek.* A felkelők ugyan 600 főnyi őrségükkel bíztak a víz közzé épült vár erősségében,* meg a moldvai hoszpodár segítségében, a ki váltig fenyegette a vajdákat, hogy újra betör, de abból nem lett semmi. Dobóék október végén két kastélyt építtettek Bethlen mellé, s azokból nyugtalaníták a várbelieket, a szászoktól kapott ágyúkkal.* Dobónak 487 főnyi gyalogsága küzdött a vár ellen a három Nagy kapitány: Bálint, Demeter és Albert alatt,* somlyai Báthory András száz lovasának pedig krasznai Pándi Gábor volt a vezére,* míg fogarasi várából ura is fel nem jött melléje. Így a fölkelők végre is november közepén* kénytelenek voltak feladni a várat, oly ígéret mellett, hogy bántódásuk nem lészen.
Báthory András Nádasdyhoz Segesvárról, 1553 szombaton, Szent-Egyed nap után, vagyis szeptember 2-ikán; ugyanott.
Kendy Ferencz Haller Péter kincstartóhoz Szent-Ivánról, 1553 október 23-ikáról; Tudománytár, 1841. IX. k. 69. l.
Ecsedi Báthory András tudósítása, Ecsedről, 1553 október 23-ikán; Pray, Epistolae, II. k. 362. l.
Így pl. Szeben Bethlen ostromához 3 ágyút küldött; egykorú feljegyzés a nagyszebeni városi levéltár 1553-iki Rationariumában.
Dobó gyalogságának zsoldlajstroma (1553) szeptember 4-ikéről megvan a Magyar Nemz. Múzeum levéltárában.
Pándi Gábor de Carazna nyugtája 1553 október 31-ikén a bethleni táborból serege egy havi zsoldjáról; ugyanott.
Báthory András Nádasdynak Fogarasról, 1553 október 30. (Szent-Demeter nap
után való hétfőn); Dobó István Bethlenből november 5-ikén és Báthory András november 5-ikéről Nádasdyhoz az orsz. levéltárban, Nádasdy-íratok közt.
A vajdák győzelme azonban nem volt tartós, mert habár elnyomta a felkelést, annak szellemét nem fojthatta el; sőt voltak, a kik az ősz óta dúló pestisben* Isten büntetését látták, a miért János király fiától elpártoltak. Petrovicstól 1554 elejétől kezdve egyre jártak Erdélybe a követek, hirdetvén, hogy a szultán békét kötött a perzsákkal, húsvétra Sztambulba ér és onnan betör az országba a moldvaiakkal, oláhokkal és lippaiakkal, hogy Ferdinánd híveit tönkretegye.* Ám Bécsben ettől nem féltek, vagy legalább félszüket nem árulták el. A római király siet megnyugtatni az erdélyieket, hogy országukat megvédi a törökkel szemben,* a kik ellen már az őszszel általános hadfölkelésre szólítá fel őket.* Inti a szászokat is, hogy maradjanak hűségükben és ne vezettessék magukat félre Petrovics által.* Hogy pedig királyi szavának nyomatéka legyen, könnyű és cseh lovasságot, meg magyar gyalogságot küld be egyidejűleg az erdélyiek megsegítésére, biztosítván őket arról, hogy a török különben is gyengébb hírénél. Ezért megmaradásukra «keresztyéni vonzódásánál fogva» mindent megtesz, írja biztatóan Ferdinánd az erdélyieknek; mert az, hogy «a néhai János király fia uratok – úgymond – nem esnék nehezünkre, ha látnók, hogy az a ti, és egyszersmind a keresztyéni köztársaság hasznával volna egybekapcsoltatva. De midőn minden bizonnyal igaz az, hogy a néhai János király fia nem egyebet, mint azt eszközli, hogy örökös szolgaságba essetek, s utóbb a keresztyén hittől és vallástól elidegenedjetek», nem teheti, hogy ne figyelmeztesse őket, «hogy ama hitegetéseknek és csábításoknak, mások kárán és örökös szolgaságán tanúlván», hitelt ne adjanak, hanem «ha a dolog úgy kívánja», a fejük fölött lebegő örökös szolgaságot vérük omlásával is eltávoztassák magukról.*
Ez Erdélyben (a Barczaságon) 1553 szeptember 12-én kezdődött és 1554 márczius 18-ikáig tartott, de véglegesen csak 1555-ben szünt meg; egykorú szász naptári bejegyzés a brassói id. Quellen IV. k. 490. l.
Bornemisza Pál erdélyi püspök Nádasdyhoz Gyaluról, 1554 február 16-ikáról; az orsz. levéltárban, id. h.
Ferdinánd az erdélyi rendekhez 1554 április 17-ikén; regestáját l. Keménynél: Notitia, II. k. 90. l.
Ferdinánd rendelete 1553 október 4-én; ugyanott, I. k. 216. l.
Ferdinánd az erdélyi szászokhoz 1554 május 25-én; ugyanott.
Ferdinánd az erdélyiekhez Bécsből, 1554 május 30-ikán; latinúl és magyarra fordítva közli Lőcsei Gy. Sámuel a kolozsvári «Hon és Külföld» 1841-ik évf. 417–9. l.
Az így beküldeni szándékolt segélycsapatok ügyét az ecsedi birtokaira húzódott Báthory Andrásra bízták, ismételten figyelmeztetvén az erdélyi vajdákat, hogy ne higyjenek Petrovics ámításainak, mivel ő sem Lengyelországból, sem a töröktől nem kap segélyt; hisz ennek Pest körül volt egy kis csapatja, de az is már visszatért Budára.* Hanem azért Báthory újabb parancsa mégis 2000 könnyű lovasra és 1000 gyalogosra szólott, a mit a volt vajda így vetett ki: ő maga küld 200 lovast, Perényi Gábor 300, Báthory György, Bebek Ferencz és fia, Serédi György, Balassa Menyhárt egyenként 200, Perényi Ferencz és Mihály, Balassa Zsigmond, Serédi Benedek, Bánfy László, Dobó Ferencz 100–100 és Bidy Mihály 50 lovast. De a Bebekek, Báthory György és a Serédiek kimenték magukat, vagy nem fogadták el a megbízást, úgy hogy mindössze 700 lovas és 500 gyalogos indulhatott július végén Erdélybe. Ezenkívül fizetetlen volt a váradi püspök csapatja és a gyulai őrség.*
Kiserjéni Pál és (Pesti) Bornemisza Ferencz jelentése a magyar kamarához Báthorból, 1554 augusztus 1-én; eredetije a Magyar Nemz. Múzeumi levéltárban.
Ferdinánd Dobó Ferenczhez Bécsből, 1554 július 24-ikén; az orsz. levéltárban, a Történelmi Emlékek B. osztályában.
Ennyire zsugorodott le a római király segítsége, melynek feladata lett volna «eltávoztatni» az erdélyiek fölött lebegő «örökös szolgaság» fellegét! A székelyek fel is mondták a vajdák iránti engedelmességet s folyton nyugtalankodtak. Még Bornemisza püspök sem tudott reájuk hatni. Őt különben is kihozta sodrából minden török vagy tatár hír, s meg is írta Nádasdynak, hogy ha még egyszer hívná a király, mindjárt elmenne, «hogy soha se lássa többé ezt az országot, melyben a félelem, iszonyodás és szakadatlan epekedés lakoznak».*
Budai, Polgári lexikon, I. k. 423. l.
Petrovics reménységei íly körülmények közt jók és híresztelései igazak voltak. Már húsvét után megkapta a töröktől Lippa és Solymos várát, és titkos izgatása folytán az erdélyi nemesek sokkal nagyobb pártoskodásban voltak mint tavaly.* Ezenkívül a lippai törökök érdekükben Déván alól a Béga mellé egy új kastélyt építettek: Facsétot.* S a mozgalom annyival inkább terjedt, mivel Ferdinándnak most sem volt pénze. Hiába tartottak a vajdák az ország különböző részében fél év alatt három országgyűlést, s járta meg Dobó Erdélyt, hetekig tartózkodván Szamosújvártt, Meggyesen, Kocsárdon, Várallyán,* hűségre intve a híveket. Was László, Ferdinánd erdélyi kincstartója (ki régente János királynak is adószedője volt) még az év végén is azt írja, hogy erőtlennek érzi magát állása betöltésére, melyre a király a leköszönt Haller Péter helyébe újévre kinevezte, mivel nincs elég tekintélye az adó behajtására. Maguk a vajdák sem alkalmazkodtak pénzügyi intézkedéseihez, illetve a királytól vett utasításaihoz, és teljesen igaza volt a kincstartónak, hogy nem hasznos, «hogy az vajda-uraim adjanak commissiót ő magok az ő magok dolgára». Másfelől híre-tudta nélkül szedték fel «a király jövedelmét» s még zokon vették neki, «ha mikoron csak meg is akarnám értenem – írja panaszos levelében – micsoda ratióra kelljen tudnom avagy íratnom» a felvett összeget. Máskor meg forintos adót hajtottak fel katonai erővel a békés polgárokon és munkás jobbágyokon. Így aztán nem csoda, ha a kincstartónak nem fizettek pontosan, s hogy nem volt pénze, bármíly igyekezettel vágatta is a sót és csináltatta, rakatta a hajókat. A király «kétezernyi lovagnépének» így gyakran megkésett a zsoldja, hisz a székelyek ígérte «rováspénz»-ből alig kapott kezéhez hatodfélezer forintot. A pestis miatt és a német katonák garázdálkodása következtében pedig még a szászok sem fizetik «a Szent-Márton forintját», annyira nincs tekintélye a királynak; holott Erdélyben soha sem volt eddig adó-restantia. A mellett lustramestere és contrascribája is meghalt az őszön, s nincs kivel felhajtania az adót, panaszolkodik a szegény kincstartó, a ki mindezekre ráadásul maga is olyan «igen beteges» volt, «hogy akármi kevés földre is két felől fogva vitték»;* mintha csak Ferdinánd kormányának gyönyörűsége telt volna a nyavalyás, göthös emberek alkalmazásán!
Somlyai Báthory András Nádasdyhoz Székelyvásárhelyről, 1554 május 14-ikén (pünkösd másodnapján,) ugyanott, a Nádasdy-íratok közt.
Ugyanő Nádasdyhoz Gyulafejérvárról, 1554 szeptember 29-ikén (Szent-Mihály napján;) ugyanott.
Dobó István 6 levele a felsorolt helyekről; ugyanott.
Was László Werner Györgyhöz Gyulafejérvárról, 1554 július 20-ikán és Kaplyonról november 28-ikán; Történeti Lapok, 1876. III. évf. 124–7. és 129–131. l.
Egyébiránt a két vajda egymással sem élt jó egyetértésben. Gyűlölködtek egymásra s e gyűlölségüket egy koromfekete paripa lobbantotta lángra, melyet mindegyikük magának akart megszerezni; úgy hogy egész példabeszéddé vált róluk Erdélyben, hogy «a régi magyarok fehér lovon szerzették az országot, azoknak maradéki pedig feketén vesztik azt el».*
Budai, Polgári lexikon, II. k. 443. l.
Eredménytelenül telt el a következő, 1555-ik év is. Már tavaszszal egész nyíltan folyt az izgatás és összeesküvés Ferdinánd ellen, s a török mindent mert ígéreteivel, mivel ismerte a király gyengeségét.* E gyengeségről kivált Dobó panaszkodott sokat, kinek katonái júniusra zsoldhiányuk miatt mind szétmentek, úgy hogy a várakban lévőkön kívül semmi gyalogsága nem volt; Déva várában pedig (melyet hadi tekintetben Erdély kulcsának tartottak) már éjjeli őrnek sem jutott ember,* hiába jelent meg a várban a kincstartó s tartotta a nélkülözőket reménységgel.* Ezért nem mert Miksa főherczeg, a cseh király mozdulni, habár egy újabb terv szerint be kellett volna jönnie Erdélybe. Úgy gondolkoztak, hogy személyes jelenlétével megtarthatja az országot Ferdinánd számára, a szászokkal, kiknek kiváltságait is megújítá;* de reménysége hamar szétfoszlott, midőn belátta, hogy még útiköltsége sem lenne. Helyette tehát Dobó járta be ismét az országot, hogy a nemesi fölkelést szervezze, de a vajdák az év végén, karácsony előtt Székelyvásárhelyen tartott országgyűlésen csak annyit értek el hogy Bornemisza püspök kérésére megígérték, hogy addig «semmi újítást nem mívelnek», vagyis nem hívják be Izabellát és fiát, míg a Ferdinándhoz küldött követség vissza nem tér.
Bornemisza Pá1 püspök Nádasdyhoz Gyulafejérvárról, 1555 márczius 24-ikén; az orsz. levéltárában, Nádasdy-íratok közt.
Dobó István Nádasdyhoz (Szamos-) Újvárról, 1555 június 22-ikén; ugyanott.
Was László jelentése Miksa főherczeghez Déváról, 1555 május 15-ikén; a bécsi udvari kamarai levéltár Hungarn osztályában.
Miksa föherczeg a szászokhoz, 1555 június 26-ikán, és Ferdinánd augusztus 30-diki levele, melylyel Miksa articulusait megerősíti bár személyesen nem tudott nekik érvényt szerezni; regestájukat l. Keménynél: Notitia, I. k. 217. l.
Csakhogy ez nem is volt egyéb puszta ígéretnél. Az erdélyiek sokkal inkább megunták a nyomort, melyet Ferdinánd ötödfélévi kormánya alatt szenvedtek, semhogy embereire hallgattak, és fényes ígéreteikben bíztak volna. Hiába való volt Bornemisza püspök ékesszólása, melylyel a váradi békére hívatkozva idézte a régi latin közmondást, hogy embert szava, bika szarvát kötél köti s «király az ő szavával az keresztyénség kárára és az pogányság hasznára nem játszodhatik», intvén az erdélyieket «az pogányság holdjá»-tól, mivel «az holdnak soha sincs az az tápláló és színt adó ereje, mint az napfénynek», – a «megvakult és átalkodott ország»* behívta Petrovicsot János király fia helytartójául, s véget vetett Ferdinánd uralmának. Ekkor, midőn ezt írta, (1556 márczius 15-ikén) már nem tartózkodott püspöki székhelyén Bornemisza, hanem gyalui várába zárkózva élt, melyben immár három hónapja tartották Izabella fia hívei körülzárva, néhány odaszorult magyarországi nemessel. Ágyúja egy sem volt, hogy védelmezze magát, s miként írta, utolsó óráját érezte közelegni. Ferdinánd őt püspöknek küldte Erdélybe, s nem a püspökség várai castellanusának, kesereg tovább az esztergomi érsekhez intézett panaszos levelében, s ha nem akarják, hogy elpusztuljon, hívja vissza a király halálos veszedelméből, mivel semmit sem tud többé neki szolgálni ez országban, melynek egyetlen faluja sem húz már Ferdinándhoz.* Április elseje* után «az egyházmegye és jövedelem nélküli erdélyi püspök» ugyan még visszaszökött Gyulafejérvárra,* de csak azért, hogy ott lévő holmiját szekerekre rakja, s ezt a várát is átadja. És miután Petrovics a szász-sebesi gyűlés határozatából a püspökség minden birtokát lefoglalta ura s az ország számára, Szent-Barabás napján (június 11-ikén) kiindítá Gyaluból Bornemiszát a királyi Kassa felé.* Illő kísérettel, de úgyszólván csak írótollával távozott Erdélyből,* melyben annyit költött királyáért, s nevét azzal is megörökíté, hogy a fejérvári püspöki palota és vár déli részét újraépíttette.*
Paulus Absthemius (Bornemisza Pál) levele Cseffei Jánoshoz Gyaluról, 1556 márczius 15-ikéről; Erdélyország történetei tára, (Kolozsvár, 1845.) 24–28. l.
Bornemisza Pál az esztergomi érsekhez és Nádasdyhoz ugyancsak márczius 15-ikéről; Pray, Epistolae, III. k. 78–79. l.
Gyalu vára 1556 április 1-jén esett el s jutott Petrovics kezére; a brassói id. Quellen IV. k. 518. l.
Innen ír az elkeseredett püspök 1556 április 5-ikén Miksa főherczegnek; eredetije a bécsi hadügyi levéltár «Feldakten» osztályában.
Vagyis június 11-ikén; az id. Kultsár-féle Székely krónika feljegyzése, 28. l.
Forgách után Budai, Polgári lexikon I. k. 423. l.
Erről szóló 1556-iki feliratos köve még 1790-ben is megvolt; Szeredai, Series episcoporum, 209. l.
Ekkor már egész Erdély Izabella és fia pártján állott. Még somlyai Báthory András is meghódolt Petrovicsnak (mindjárt bejövetelekor,) mikor látta, hogy az ország elveszett Ferdinánd részére, s maga is családostól elvész, ha a helytartó felszólításának nem enged.* Sőt (a szultán befolyása alatt) a moldva-havasalföldi vajdák is nyíltan kijelentik, hogy János király fia és Izabella pártjára állnak. Nemes buzgósággal izgatnak, leveleznek érdekükben az országban,* s a nyár folyamán gyűlésre hívják az erdélyieket, hogy Ferdinándtól elpártoljanak.* Csak Dobó István vajda állja még az ostromot csekély őrségével három várban, míg a király fel nem menti hűségi esküje alól, s ő Izabellának át nem adhatja azokat, mint olyan hős, kinek kardját ketté törték.
Somlyai Báthory András levele AlvinczróI 1556 márczius 18-ikán (feria quarta ante festum Benedicti) Nádasdyhoz; Pray, Epistolae, III. k. 80–82. l.
Lapusneán Sándor vajda Jásból, 1556 február 20-ikán szentpáli Kornis Miklósnak; Török-magyarkori államokmánytár, I. k. 14. l.
Sándor moldvai vajda levele a szebeni tanácshoz Jásból, 1556 július 30-ikáról; a nagyszebeni városi levéltárban 742. sz. a. Regestája Keménynél: Notitia, I. k. 217. l.
**
Bármint vágyakozott is Izabella viszontlátni a magyar földet, szívesen várt, fogadta a kedvező híreket és értesíté a sorsa miatt aggódó szultánt, hogy még nem indulhat be. Majd a lengyel király követségének felelt augusztus 25-ikén kifejezvén, hogy ő most a keresztyénség ügyének vél szolgálatot tenni, ha a szultán támogatását elfogadja. Hogy Ferdinánd a kezén lévő erdélyi várakat jószántából átadja, csakhogy megkímélje a keresztyén vérontást, kegyes és keresztyén királyhoz méltó dolgot cselekszik. Izabella ezért «kezeit csókoltatja» és további atyai pártfogását kéri, de föltételei ügyében a magyar rendek közös végzése, és pártfogója, a szultán hozzájárulása nélkül semmit sem tehet; ha azonban otthon lesz, gondoskodik róla, hogy kívánságai teljesíttessenek. Végül hálásan köszöni e búcsúlevelében királyi öcscse sok évi jóságát és közbenjárását; de a míg illő módon elkészülhettek az útra, bizony szeptember 23-ika lett, mire felkerekedtek és Szent-Mihály előtti szerdán elindulhattak.*
Egykorú ilyvói feljegyzés szerint: Wierzbowski, Uchańsciana, V. k. 142. l.
Izabella királyné pár nap múlva átlépte a magyar határt, ezzel vége szakadt annak a keserves öt esztendőnek, melyet földönfutóként bujdosásban töltött!
125. Kolozsvár czímere.*
Kolozsvár czímerét (418. l.) a Heltai kolozsvári nyomdájában 1550-ben megjelent «Ritus explorandae veritatis» czímlapjáról közöljük.
