IX.
IX.
Kakas élete felesége tiroli birtokán. – Ujabb kolozsvári útazása. (1602.) – A városi tanács konoksága miatt Bastához ment jogorvoslatért Besztercze alá s a tőle kapott két hites nemes-személy kiséretében ismét vissza, hogy pörét tárgyaltassa. – Kakas remek ügyvédi beszédben védekezett az ellene fölhozott vádakkal szemben, de erőlködése sikertelen maradt. – Kesrűségében feleségével kapott házát eladván szomszédjának, végkép búcsút mondott hazájának s emlékiratban fejtette ki politikai hitvallását Erdély állapotáról s az udvar teendőiről. – E remek «beszéd» irodalmi becse és jelentősége.
Ujból idegen jutott hát ismét Erdély kormánya élére, hiába küzdöttek évek óta ellene az erdélyiek. Idegenek, kik helytartói czímmel úgyszólván korlátlan hatalommal működtek, élet és halál urai valának, vak engedelmességet követeltek mindenkitől, s egyetlen vágyuk lévén: a császár kegyét és megelégedését kiérdemelve, további haladásukat biztosítani s magánvagyonukat minél jobban szaporítani – tűrtek, utálatosak voltak. Ám Bastával jó viszonyban állott Kakas uram, s hatalomrajutásával az ő kilátása is éledezni kezdett, hogy csalárdul elvett vagyonát végre valahára visszakaphatja. Erdélyi barátai is jó reménységgel biztatták hazahívó leveleikben. Csak azt várta hát, hogy a helyzet tisztuljon s biztosra menjen be ismét Erdélybe, habár felfogadta volt, hogy be nem teszi többé szülővárosába a lábát. Azért szíve, lelke mégis oda húzta. Mert hiába volt itt neki tágas középkori lovagkastélya, melyben feleségével haláláig gondtalanul elélhet, s hiába ígérgette sógora is, hogy kinevezteti valami jó jövedelmű kapitányságra, vagy egyéb tiroli méltóságra… neki ez a föld mégis csak idegen volt, feleségén kívül őt hozzá semmi sem kötötte, s rajta is bevált a közmondás igazsága, hogy kihajtott fát nehéz átültetni. Pedig megfogamzhatott volna s a pihenés jól fogott volna öregedő testének. Élni is igazán zavartalanul élhet vala itt – miként elgondolta, mikor végleg otthagyta hazáját – ha természete és életének fel-felújuló emlékei engedték volna.
A maretschi kastély a Bozen melletti Zwölfmalgreien község szélén épült, közel a nagy vízfogóhoz, melyet a nép ősidőkben épített a Talfer áradása és pusztításai ellen. E vad folyócska iszapja és kőgörgetege emelte fel a kastély körüli területeket is, holott még a középkorban jókora hegytetőn állott. Ma jóformán völgyben fekszik s bámul az útasra négy kerek szögletbástyájával s négyszögű tornyával, melyek valaha nehéz időket láttak.* Nem természetes-e, hogy így mondája is támadt a vadregényes fekvésű kis várkastélynak? Hisz mindenki beszél a szép Kunigundáról, a ki halálosan szerette a szomszéd treuensteini vár ifjú urát, Theobaldot s vígasztalhatatlan maradt, mikor el kellett mennie Rötszakállú Frigyes császárral a Szentföldre. Két egész esztendeig sóvárgott, epedett utána hiába, anélkül, hogy hírt hallott volna szíve bálványáról, midőn egyszer váratlanul egy csuhás barát érkezett a kastélyba, hogy megpihenjen nagy útjáról. Mesés dolgokat beszélt a keresztesek vitézségéről s kivált Theo bátorságáról és hősiességéről, a miért a császár a csatasor előtt lovaggá ütötte. Ám azt is tudta róla, hogy egy szép keleti nőt vett el feleségül. Kunigunda halálsápadtá vált e rettenetes hír hallatára és szomorúan távozott a szobából, hogy zokogását ne lássák, hallják. A csodás idegen erre leveté álarczát s Theobáldnak adta ki magát a lány atyja előtt. De hiába siettek Kunigunda után s keresték mindenütt, már csak véres holttestére akadtak a kastély vízárkában, hová keservében kiugrott az ablakból. A leánykérő lovag ekkor megzavarodva nyomtalanul eltünt paripáján, s a bánkódó atya megőrült fájdalmában; de azóta minden holdtöltekor megjelenik a szerelmes leány szelleme a kastély körül, révedező szemekkel tekintve a fellegekre s egykori boldogsága helyére.*
A Römer család kihaltával a kastély a Sarnthein grófoké lett; ma azonban a bozeni vadász-ezred használja fegyverraktárul. (Pir Gamper Aemilian griesi lelkész szíves közlése.)
Dr. Höffinger Károly: Gries-Bozen (Innsbruck, 1887.) 157. l.
26. KAKAS MARETSCHI VÁRKASTÉLYA.*
Kakas maretschi várkastélyát (107. l.) egy tiroli fénynyomatról mutatjuk be.
Kakasnak sem volt maradása e helyen.
Az őszt még csak kibírta valahogyan, de mikor már az almaszedést is elvégezték, a szüret levét is megízlelték s a szénacsinálással is leszámoltak a jobbágyok, a karácsonyi szent ünnepek után, 1602 elején neki indult ismét Bécsen, Prágán át Erdélynek, most már csakugyan azzal az elhatározással, hogy törik-szakad: rendbe hozza anyagi ügyeit.
A császári udvarban ezúttal hamar megkapta Rudolf rendeletét erdélyi olasz helytartójához, hogy ügyét vétesse elő és szolgáltasson neki igazságot. Csakhogy megígértették Kakassal, hogy útját Krakónak vegye s fürkészsze ki titokban a lengyelek magatartását Erdély és Báthory Zsigmond iránt; a mit ő magánügyei sürgetésének ürügye alatt föltűnés nélkül megtehet.
Akarva, nem-akarva bele kelle nyugodnia Kakas uramnak e dologba, s így történt, hogy csak februárius közepén érkezett Lengyelországon át Szatmárra, honnan megbizatásáról és tapasztalatairól jelentést tehetett az udvarnak.* Ezt most különösen Basta sorsa érdekelte, mivel immár közel három hete ostromolta a Zsigmond hűségére tért Besztercze városát s még mindig nem tudta, mennyire haladtak a béketárgyalások, melyeket az olasz generális a fejedelem követeivel folytatott. Hiszen a többi erdélyi városok hűsége is attól függött, hogy az a fontos ügy miként dől el. Ezért Kakas előbb Kolozsvárra lovagolt, hogy dolgainak színe alatt, lakóinak hajlandóságát kikémlelje s újabb adatokat szerezzen.
Kakas maga említi 1602 februárius 13-iki (hibásan nyomtatva 18-iki jelentését; Hurmuzaki: Documente IV/I. k. 292. l.
Kolozsvárra érve, Kakas uram februárius 15-én jelent meg a városi tanács előtt, egész váratlanul. S bemutatván megbízó leveleit, kérte: adassa vissza szülei házát, melyet Jacobinus János az ő távollétében jogtalanul foglalt el, ép a tanács tudtával, melynek védelmébe ajánlta vala pedig vagyonát, midőn ez országból távoznia kellett. Adassa meg szőleit s az Eötvös András kezén lévő ingó marháit, nemcsak mivel azokat a honi törvények ellenére bírja hatalmasul, hanem mivel Mihály vajda, a kitől kapta, nem volt törvényes fejedelme, csak kormányozója az országnak. Hisz kiűzetése után már a léczfalvi gyűlés kimondta, hogy minden elkobzott birtok visszaadandó neki meg a császártól és Bastáról, az új kormányzótól is van végzése reá, s a tanács még sem teljesíté azt, holott Basta csak megérdemel annyi tiszteletet, mint a havasalföldi vajda, kinek rendeletét habozás nélkül teljesíté!*
Kakas előadása nyomán, a Történelmi Tár 1897. évf. 612–3. l.
Ilyen s ehhez hasonló érvekkel és mandátumainak bemutatásával kardoskodott Kakas saját igaza mellett. De a tanács nem mert dönteni ily lényegbe vágó fontos ügyben s mindössze annyit tett, hogy helyet engedvén a perújításnak, arról írásban értesíté Bastát. Kakas tehát másnap bejelentette Szécsi István főbíró előtt helyettes meghatalmazottjául szomszédját: Gellyén Imre volt bírót és három más barátját,* s miután további három napig megtárgyalásaival nem ért czélt, neki indult Beszterczének, hogy a dologról Bastának jelentést tegyen s támogatását kieszközölje. Az útak veszélyes volta miatt előbb Szatmárra ment s midőn onnan februárius 26-ikán a beszterczei táborba ért, már harmadnapja megadták volt városukat a szászok Zsigmond rendeletére.*
Kolozsvár tanácsának régi ügyvédvallójegyzőkönyvében találjuk t. i. 1602 februárius 16-ika alatt: Stephanus Kakas in plenipotentem curatorem factam et procuratorem suum constituit Emericum Gellién; item Gregorium Bornemiszam, Martinum Literatum et Petrum Bek.
Kakas 1602 márczius 19-iki tudósítása; Hurmuzaki: Documente IV/I k. 292. l.
27. JACOBINUS JÁNOS ALÁÍRÁSA.*
Jacobinus János titkár aláírása (109. l.) Báthory András fejedelem Kolozsvártt, 1599 július 3-ikán kelt eredeti pergamenokleveléről való, a M. Nemzeti Múzeumi levéltár törzsanyagából.
E fölötti örömében az olasz helytartó készséggel teljesíté hát a sokat zaklatott szegény ember kérését, biztosítván felőle, hogy a mint az ügy fölebbezés révén elibe kerül, kedvezően intézi el haladéktalanul. Meg is írta a városnak rendeletében, hogy habár az ügy nem szorul felülvizsgálatra, nem akarja elzárni a jogvédelem útját, sem visszautasítani kívánságukat, csak intézzék el gyorsan egy napon s egy terminussal, hogy végzésüket Kolozsvárra érkezésekor elintézhesse s megvizsgálhassa.* Hogy pedig az egész tárgyalásról pártatlan jelentést kapjon s annál tisztább képet nyerjen, Basta két nemes embert rendelt Rákóczy László erdélyi főkapitány csapatából Kakas mellé – Hetey János és Bonga János uramékat – hogy vele legyenek a tanács ülésében, ellenőrizzék a tárgyalást s lefolyásáról eskü alatt számoljanak be neki.
Basta rendelete 1602 februárius 28-ikáról, a beszterczei táborból, a Történelmi Tár. id. 1897. évi 610–1. l.
Kolozsvárra érve, egy szerdai napon, márczius 6-ikán folyt le a teljes számú tanács és mindkét bíró előtt az a nevezetes tárgyalás, mely Kakas régi sérelmeit volt hivatva orvosolni.
28. BASTA GYÖRGY GENERÁLIS ALÁÍRÁSA.*
Basta György generális aláírását (110. l.) a bécsi hadügyi levéltár egyik eredeti leveléről készítettük, szerző facsimile-gyűjteményéből véve.
Igaz ügye tudatában, lelkesen és meggyőzően adta elő panaszát Kakas uram, felhasználva tudásának egész tárházát, ügyvédi jártasságának minden eszközét, szónoki tehetsége nemes virágait, hogy – megismételve három héttel azelőtt tett kijelentéseit – a tanácsot az ügy lelkiismeretes megvizsgálására s az ellene terjesztett rágalmak visszavonására kényszerítse. Gyűlölte atyjafiait, kik vagyonából kiforgatták, de elfojtja fájdalmát és szenvedélyét – úgymond – mert jó katholikus ember, a ki nem kívánhatja másnak kárát, sőt abban igyekszik, hogy barátságban élhessen embertársaival. Ezért tért vissza annyi veszély és aggodalom között, nem kívánva egyebet, mint sajátját, szüleitől örökölt vagy szerzett vagyonát, mert nem tűrheti, hogy a mit annyi munkával, éjt-napot összetevő fáradsággal keresett és megtartott, azt most – hibáján kívül – más élvezze.
29. KAKAS KOLOZSVÁRI HÁZÁNAK MÁSODIK UDVARI AJTAJA.*
Kakas kolozsvári háza második udvari ajtajáról (111. l.) a kolozsvári egyetemi régészeti intézet készített fényképet számunkra.
Erre Basta követei is előadván röviden megbizatásuk czélját, a tanács azzal a kifogással akarta elnapolni az ügyet, hogy Kakas hírök-tudtok nélkül költözött volt el a városból s így mindent, a mi sérelmére esett, a havasalföldi vajda tett. De Bangáék tiltakoztak ez ellen, mert hisz köztudomású, hogy Kakast ő Fölsége kegyesen fogadta s rendeleteit ép azért bocsátá ki érdekében, mert nem tűrheti, hogy bármiféle mesterkedés vagy ürügy miatt kárt szenvedjen Erdélyből való távozása következtében. S ha birtokait mégis rövidesen visszaadatni nem tudják, vizsgáltassák meg ügyét, miként a generális kívánja s rendeli.
E kívánság teljesítése elől nem zárkózhatott el a tanács, melynek nevében a bíró fölszólítá, hogy másnapra állítsa elő ellenfeleit, hogy igazságot lássanak ügyében, Basta rendelkezése alapján.
Mindezt Kakas uram néma csendben hallgatta, de szót kérvén – a tanács meglepetésére – felállott, hogy igazolja magát azzal a három váddal szemben, melyekkel a főbíró a tárgyalás elején illette, hogy t. i. bejelentés nélkül távozott, hogy vagyonát gondozatlan hagyta s hogy azt a senatus nem bántotta s érette nem felelős.
Az egész várost hívom fel tanuságul – úgymond – hogy a tanács maga foglalta el birtokaimat, rögtön a mint távoztam s az adta Eötvös Andrásnak, illetve leányának s nem a vajda, miként hirdetik. Vagyonomat sem hagytam gondozatlan, se házaimat üresen, mert azokban több ezer forintnyi ingóságot és 56 nagy hordó bort bíztam két hű emberemre: nemes Kibédi Jánosra, a kisebb fejedelmi kanczellária titkárára és Szatmári János deákra, (kik mellett két vénasszonyt is hagytam házőrzőül), míg hadadi birtokomra Váradi Jánost küldtem ki teljes utasítással. Adja tehát Eötvös uram vissza boraimat, melyek legalább 6000 tallért érnek s adja meg a tanács is azt a 600 talléromat, a mit házaimban hagyott szolgáimtól jogtalanul elszedett.*
Ezt boroszlói emlékiratában említi.
Távozni se távoztam a tanácsurak tudtán kívül, mert salvus conductusom vala a császártól, az ország akkori fejedelmétől, melyet íme eredetiben be is mutatok s mindenki tudja, hogy addig nem indultam el, míg azt meg nem kaptam. Azt a jelentést is visszautasítom, melyet a tanács tavaly rólam a generálisnak küldött, hogy t. i. adósságaim elől szöktem volna meg a városról s azért foglalták le vagyonomat hitelezőim javára! Ki tud erről valamit? Nem jártam-e azóta is e városban s nem kértem-e meg a tanácsot a mult hónapban, midőn négy napot töltöttem itt, hirdetné ki megérkezésemet s álljon elő, a kinek tartozom, hadd fizessem ki? Ha csak egyetlen egy jön is, félszememet adom oda, ha két hitelezőm akadna, üssék ki mind a kettőt! Négy napig vártam rájuk s mikor senki sem jelentkezett, negyedik nap ünnepélyesen tiltakozam Kegyelmetek előtt a rajtam esett sérelemért, holott írásokkal bizonyíthatom, hogy ellenkezőleg nekem tartoznak: Kolozsvár városában 14.000 tallérral, egész Erdélyben pedig 32 ezernyivel különböző hitelezőim.*
Kakas Unverzagthoz intézett boroszlói id. előterjesztésében említi ezt, a tárgyalás ismertetése kapcsán.
De Kakasnak a bíró egy közbevetett kérdésére adott válasza annyira felbőszíté a tanácsot, hogy felkelt helyéről, egyszerre hárman-négyen is beszéltek s távozni akartak. Ám Kakas folyton vitatkozva velök és a notáriussal, elállta útjukat az ajtóban s kérte őket, ne kövessenek el vele szemben ily erőszakosságot, mely nem méltó a tanácshoz, végre meghallgatták s hivatalból megidézték másnapra két fő ellenfelét: Eötvös uramat és vejét.
Ez a tárgyalás még hevesebben indult és végződött. Mindjárt elején összekapott Kakas a bíróval, a ki visszavonulván társával, kijelenté, hogy az ügyet a város perrendtartása szerint fogják megvizsgálni, (melynek egy példánya a terem falán függ) s attól egy körömfeketényit sem térhetnek el. Hiába erősködött Kakas uram, hogy ez elenkezik a tanács tegnapi egyhangú végzésével s Basta rendeletével, a bíró nem tágított. Azt ugyan még megtette, hogy Kakast sérelmének előadására fölszólította, de Jacobinus uram hirtelen félbeszakítá: Nem hallgatjuk meg, hanem adja be panaszát írásban. Kakas elértette, hogy ezzel mit akarnak. Jól tudta, hogy a város szabályrendelete és jogszokása szerint az írásban benyújtott panaszra a felperes harmadnap köteles felelni s arra ismét négy nap mulva lehet válaszolni, a mivel Basta rendeletének világos intézkedése ellenére: pörét húzni-halasztani kívánták. De a bíróság mégis ily értelemben döntött, habár Kakas ki is jelenté, hogy panaszát előadván, ám írja le s terjeszsze be a notárius és mutassa meg azzal a tanács jóhiszeműségét.
30. A KOLOZSVÁRI VÁROSI TANÁCS PECSÉTJE.*
A kolozsvári városi tanács pecsétje (114. l.) a XV-ik századból való; mai napig is használják, s a város minden XVI–XVII-ik századi kiváltságlevelén megtaláljuk a dúczhoz való fényképet az említett régiségtári intézettel köszönhetjük. Körirata:
A nyilvánvaló igazságtalanság és következetlenség ellen Basta biztosai is felszólaltak, kivált hogy az írásbeli végzésbe nem foglalták bele Kakas indokait. De ezekkel az egymással rokonsági összeköttetés, meg egyéb gazdasági érdek folytán szoros viszonyban álló emberekkel – kik Kakasra nagy vagyona és szerencséje miatt egyébként is irigykedtek – kikezdeni nem lehetett. Különben is gyűlölték nagy németbarátsága miatt, látván, hogy üdvét és előmenetelét az udvartól várja s minden tettével a császár kegyét keresi, holott az általános közvélemény felfogása szerint, az ország minden nyomorúságának az idegen, a német vala.
Az így népszerűtlenné vált Kakas nem is végezhetett semmit. Másnap megpróbálta ugyan társaival felújítani ismét a dolgot, de még csak azt sem tudták elérni, hogy az egész eredménytelen eljárásról hiteles jegyzőkönyvi kivonatot állítson ki a tanács.*
Hetey és Banga részletes jelentése Bastához Kolozsvárról, 1602 márczius 8-ról a Történelmi Tár id. 1897. évf. 611–620. l. Ezt a rendkívül érdekes íratot mi csak kivonatosan ismertethettük, de jogászok s főleg a hazai jogvédelem történetével foglalkozók sok becses anyagot találhatnak benne, hű képét adván egy 300 év előtti per tárgyalásnak.
Bajából végre is Gellyén Imre segíté ki Kakast, az ő piaczi szomszédja és régi barátja, még pedig úgy, hogy pörének vezetését magára vállalta, kandallós házát pedig 3700 forinton megvette. Ebből kitelt Mindszenti Benedek régi zálogának megtérítése, sőt maradt még neki 700 forintja is,* a mit magával vihetett Tirolba, minthogy Kolozsvárra most már igazán nem akart többé visszatérni. S jól tudván, hogy Bastának már nincs több befolyása az országban, örült, hogy legalább így végezheti!
Így értelmezem annak a vételszerződésnek az adatait, melynek alapján Gellyén Bogner Imre 1602 szeptember 12-ikén Kakas kandallósházát örökáron megkapta; az O. I. kolosmonostori conventjének 15. protocolluma 148. l.
Útban Prága felé, Kakas Szatmáron tartott nagyobb pihenőt, hogy tapasztalatairól beszámolhasson az udvarnak s befejezhesse Gaizkofler Zakariás császári titkos tanácsos számára készített hosszabb jelentését.* Kiterjeszkedett ebben mindenre, a mit bejövetele óta észlelt s egész politikai meggyőződését feltárta benne Erdélyről.
Kakas ez 1602 márczius 19-iki német jelentését ld. Hurmuzaki: Documente IV/I. k. 292–294. l.
31. BOGNER (GELLYÉN) IMRE MONOGRAMMJA KAKASTÓL VETT HÁZÁN.*
Bogner (Gellyén) Imre monogrammja (115. l.) kolozsvári házának (a 111. lapon bemutatott második ajtaja fölött díszlik, s fényképét szintén a régészeti intézet készíté el.
A Báthory Zsigmonddal kötött beszterczei fegyverszüneten kezdte a dolgot, melynek értelmében átengedi a császárnak Szilágy vármegyét, de viszont Erdélyország többi részében: a Meszestől le Sósmezőig háborítatlanul hagyja uralkodni s nem ellenzi, hogy a törökkel békét kössön. Basta kénytelen volt szorultságában elfogadni e föltételeket, de csak azután szólt róluk Kakasnak, hogy felküldte őket az udvarba. Ám azokba azt hiszem, nem fog ő Fölsége beléegyezni, mondá Kakas. Hiszen az elmult eseményekből következtethetni – úgymond – arra, hogy az erdélyiek csak azért fogadják vissza Zsigmondot és szövetkeznek a hitetlenekkel, hogy békességet élvezvén és hűséget mutatván, megszabaduljanak a császári hadaktól, miként tavaly s a béke alkalmas idejében a török segítségével rendbehozván seregeiket, akkor csapjanak a mieinkre, mikor (biztosítva képzelvén magunkat a béke folytán) arra legkevésbbé gondolnánk. Véleményem szerint ez az egyezség különben is sérti ő Fölsége méltóságát, hisz csak azt nyújtja neki, a mit eddigelé is békességgel bírt s nem képzelhetem, hogy annyi költsége után belenyugodna abba, hogy az ország ellenfele kezén maradjon, anélkül, hogy meg ne adja magát neki teljesen. Pedig ha engedték volna, hogy Zsigmondot felkeressem, sikerült volna más föltételekre is rábírnom!
Kakas mindezt olasz nyelven adta elő Bastának, a ki egykedvűen felelte rá: Tegyen ő Felsége, a mit akar, én nem maradhatok s nem várhatok itt tovább.
Az olasz főhadvezér e rövid kijelentésében egész elkeseredése s reménységének bátortalansága megnyilatkozott. Hisz tovább folytatnia hadjáratait szinte lehetetlenség vala; részint a nagy eleséghiány miatt, mivel az erdélyiek a gabonát seregei elől felgyújtották, a hordók fenekét kiütötték, a lábasmarhát idegen országba hajtották; részint meg a fizetetlen hadak engedetlensége miatt. De meg félő, hogy ha Zsigmondot tovább zaklatnák, kétségbeesésből annyi törököt hív be, hogy nemcsak a császáriakat vernék le, hanem a végén még az országot is maguknak foglalnák el. Így hát előnyösebb, ha ő Fölsége békét szerez s minden erejével a török elleni magyarországi háborút folytatja.
Basta e nézetével s a békekötés e formájával Kakas nem értett egyet. Nem bízott sem Zsigmond fejedelem, sem az erdélyiek őszinteségében s tartott tőle, hogy az elszenvedett méltatlanságokért az ország úgy megbosszúlja magát, a mint alkalma lészen reá, hogy egész Magyarország megérzi. Mert megeshetik, hogy a török támogatásával 3–4 év alatt úgy helyrejön s megerősödik Erdély, hogy egy szép nap akármily ürügy alatt fegyveresen támad ő Fölsége ellen; a minek most lett volna legczélszerűbb elejét venni. Frigyet tehát csakis olyan kikötéssel kell kötni, hogy Báthory Zsigmond takarodjon ki az országból s adja azt át ő Fölségének, a mire most «nolle-velle» könnyen rá lehetett volna vinni, sőt a dolgot magamra vállaltam volna – úgymond.
A hadfolytatás kérdése sem áll olyan rosszul, a mint Basta képzeli. Hiszen a székelyföldet és Brassó városát két hét alatt el lehet foglalni, még ezzel az engedetlen haddal is, mely zsákmány reményében mindig kész hadakozni, mert csak magának Rákóczy Lajosnak 16.000 hajdúja tanyázott a beszterczei táborban s ezekkel a 2–3 hét alatt teljes győzelmet lehet vele aratni, kivált hogy ilyen csikorgó hidegben még annyi török sereg se jöhet be, a mennyi a védelemre elegendő lenne. Ám Basta uram másként gondolkozott – pedig a győzelem után is maradt volna ideje támadólag fellépni a török ellen, a mire állítólag készült – s hirtelen kivonult az országból, ide Szatmár felé. Talán abban bizakodik, hogy Moldva-Havasalfölde letér Erdély iránti hűségéről s az elűzött Radul vajda ő Fölségétől remél. Meg hogy a hajdúk megsegítni készülnek a vajdát, a mit azonban nem hiszek – úgymond – a míg nem látom, mert az olasz generálistól még ezer tallérnyi zsoldot se tudtak kicsikarni.
Az események további részleteiről Basta követe, Sennyei Pongrácz szólhat bővebben, de én, nehogy esetleg befolyásoljam, elbúcsúztam Basta uramtól, kijelentvén, hogy Lengyelországba kell sietnem, hogy kifürkészszem, miként gondolkoznak a békekötésről s nincs-e valamelyes ellenséges szándékuk a császáriakkal szemben.*
Így végződik Kakas id. érdekes jelentése, melyet a fentiekben kivonatoltunk és ismertettünk, csoportosítva az egymáshoz tartozó, de benne szétszórt eszméket.
Kakas, a békés foglalkozású literatus-ember tehát a hadfolytatás mellett kardoskodott, miként látjuk. Pedig kardot csak oldalán hordott, de soha életében nem forgatott. Ám jól ismerte a helyzetet, Zsigmondot és honfitársait, sokat aggódott a császári ház jövőjéért, a szorosan vett Magyarország sorsáért s íme előre megjövendölte Bocskay fölkelését, melynek még évét is megmondta. Okát nem sejtette ugyan, de abban nem csalódott, hogy a keletkező zenebonába bele fog szólni a török is, a ki a hazának és keresztyénségnek egyaránt esküdt ellensége. Ki is fejtette nézetét ebben a kérdésben is az elmult év tavaszán, a míg Prágában kihallgatásra várakozott, egy önálló «oratio» alakjában, melyet Lichtenstein Károly s a többi tanácsosok részére írt arról az egész művelt világot foglalkoztató nagy kérdésről, miképpen kellene a török elleni harczot erélyesen folytatni?
Miként hajdan a lydok királya Krözos siketnéma fiának megjött a szava annak láttára, hogy atyját Kyros perzsa király egyik katonája meg akarja gyilkolni, akként Kakast is szólásra készteté hazája iránti szeretete és aggodalma, ha ugyan szabad – úgymond – a kis dolgokat nagyhoz mérni. És ámbátor nincsen semmi magas közhivatala, sem kellő szónoki képessége, melyek szavának súlyt adnának, de Magyarország végső romlásának idején maga is honfiúi kötelességének tartja, odakiáltani, a kiknek meghallgatni illik és cselekedni hivatásuk, hogy félretéve minden egyenetlenséget, fogjanak össze mindnyájan, a kik keresztyének és folytassák kitartóan a pogány elleni harczot, mely végveszélylyel fenyeget.
Nagyoké a tanács segítséget keresni, de övék a felelősség is idejében alkalmazni. S élhetünk-e Diogenesként visszavonultan, midőn a háború kegyetlenül pusztít! Huszonhét évi nyugalom után (a mit hazánk Szigetvár eleste óta nagyjában élvezett), Amurát szultán s fia III. Mahomed bontá meg a frigyet, midőn a kegyetlen Szinán basa tanácsára 1593 őszén Palotát és Veszprémet, majd Győr várát elfoglalá s végig dúlván Havasalföldét és Erdélyt, pár év alatt Eger és Kanizsa várait is kezébe keríté. Ez a sikere annyira felháborítá az ellenfélt, hogy éjjel-nappal csak azon gondolkozik, miként hódíthatja meg Magyarország megmaradt részeit s verheti utána járomba az egész keresztyén világot. Hisz jól látja a török s tapasztalatból tudja, hogy a fejedelmeknek kevés kipróbált vezérök és seregök van s azok is egyebütt vannak elfoglalva. Így a spanyol királyt a belga háború köti le, a francziák, a lengyelek és velenczeiek egyéb zavarok miatt nem segíthetnek a németek és magyarok ügyén; az angol királynét nagy gyűlölete választja el a többiektől, a svéd és dán királyoknak meg kisebb gondjuk is nagyobb a török háborúnál. Egyedül a németek és magyarok állnak ellent neki, bármint fogynak is. De erejöket nem gyengíti-e mindenféle belviszály és félreértés, akár csak az ókori népekét? Kapva-kapnak közülök sokan a tatár követekhozta békeföltételeken, habár azok csak arra valók, hogy még inkább megalázzanak s azt is elfoglalják tőlünk, a mi még a mienk. Pedig ki ne látta volna, mint pusztítja a török naponta földeinket s rabolja, dúlja családainkat? Békét keresve, biztosan a barbárok hatalmába jutunk.
32. SZINÁN BASA.*
Szimán pasa nagyvezér (119. l.) arczképét a Millenniumi Történet V. kötete metszetéről adjuk.
Hallani fogjuk keresztyén vallásunk elleni káromlásukat, Krisztus szent nevének meggyalázását s látni fogjuk, miként ragadják el gyermekeinket, hogy velök aztán felnőttükkor ellenünk küzdjenek. Holott ez a háború ép úgy lelkesítheti az embereket, mint hajdan a Szentföldön küzdő Bouilloni herczeg, Barbarossa Frigyes, András magyar király s a többi argonauták lelkét. Hisz a veszély nem is a szomszédos államokat, tegyük fel Görögország, Macedonia, Misia vagy Dalmáczia földjét fenyegeti s nem is csak egy vár vagy uradalom megmaradásáról van szó, hanem Magyarország és Pannonia védelméről, barátaink, nejeink, gyermekeink, rokonaink s mindannak megmentéséről, a mi nekünk kedves és a mit elvesztve, mi boldogíthatja az embereket? Szó van mindnyájunk életéről és boldogságáról, szent vallásunkról, melyet megtagadva, mit remélhetünk a jövő életben? Ki oly balga vagy istentelen, hogy veszedelemben látván a halhatatlan Isten templomait és oltárait, a törvényeket és szabadságot, a hazát és maga családját, fegyvert ne fogjon a vad ellenségre s vagyonát és életét megvetve, ne kívánna inkább tisztességben meghalni, mint örökös gyalázattal szolgálni az undok tyrannust? Hiszen ha tűz támad a városban, senki sincs, a ki félbehagyván dolgát, ne sietne oltani, s mi lennénk nyugalmas nézői a keresztyénség veszedelmének, a kik a keresztyén társadalom szerető polgárainak tartjuk magunkat? S minden kincsünknek elvesztése se indítana meg? Hisz még az állat is kimenti kölykeit a tűzből is, ha veszélyben látja őket s csak mi – kik keresztyén nevet viselünk – hagynók utódainkat a kegyetlen ellenfél hatalmában? S ha az orvos enyhítés szándékával a szükséges orvosságot nem használja, nem harapódzik-e el a betegség annyira, hogy a halál is hamarosan bekövetkezik? Vagy nem segít-e késsel, ha azt veszi észre, hogy a test valamely része rothadásnak indult, mielőtt az üszök az egészet el nem lepi? Hát a hajós nem dobja-e inkább ki a legdrágább portékáját, semhogy elmerüljön? Mi meg a lángok közepette tétlenül, révedezve állunk, nézve, mint válik gyógyíthatatlanná bajunk, melyre írt nem teszünk. Pedig nyögi a török igáját az egész keresztyén társaság (mely a parasztok, papok és nemesek rendjéből áll) mindenütt, hol alája vetve kénytelen élni. S kell-e erre Misia, Bulgária, Görögország, Syria, Egyiptom vagy a hajdankor mezein példát keresni, mikor mindenki tudja, miként foglalta el Szolimán szultán a szövetség czímén Izabella királynétól Budát?! Utódai az ország egyéb részét és várait is meghódíták s képzelődünk, ha most tőlük jobbat remélünk, holott a törökök eredetük óta rablásból élnek és lelkük sohasem hajlik őszintén az igazi béke felé. Hiszen hódító útjukban sem a Duna vize, sem az illyr hegyek lnáczolata fel nem tartóztatá, hogy Perzsia határától Bécs szomszédságáig, Ázsia és Európa birodalmait le ne igázzák. S hány magyar adta meg már árát a törökben való nagy hiszékenységnek?… De mit hánytorgassam a példákat, mikor tudjuk, hogy Lykurgos, a nagy spártai törvényhozó inkább elveszté félszemét, csakhogy a becsület útján maradhasson; az athéniek pedig megkövezték ama bizonyos Kyrsilost, a ki békét indítványozott, miként az attikai nők is az inítványozó feleségét!
Az isteni gondviselés bőven megáldott: katonákkal, pénzzel, ágyúkkal s lőszerrel és mindennel, a mi a hadfolytatásra szükséges. Mert habár Magyarország nagy szegénységre jutott is, még sok jó veteránusa, válogatott katonája és derék ifja van, kik életüket készek feláldozni a hazáért. S ámbátor a törökök ereje nagy, még sem szám nélküli. Az is Ázsia legkülönbözőbb népeiből összerakva, melyeken Európa szabadságszerető nemzetei mindig győzedelmeskedtek. Avagy Xerxes félmilliónyi hadát nem futamítá-e meg 80.000 elszánt görög? És mi ne tudnánk leverni azokat az ázsiai barbárokat, kikről Caesar azt mondá: Veni, vidi, vici! Vagy nem ismeretes-e, miként győztek a görögök az ázsiaiak fölött Trójánál, a marathoni mezőn s egy évtized múlva Salamisnál és Plateánál? Hát makedoniai Sándor mindazokon a keleti népeken, melyeknek szokásait a törökök mindenben követik. Hallgatok arról, hogy kis seregek is győzedelmeskedhetnek nagyok fölött, ha számuk csekélységét katonai erények támogatják. Hiszen Marius 80 ezernyi emberével a cymberek kétszázezernyi hadát verte meg, Pompeius 40 ezer gyalogosból és 60 ezer lovasból álló hadát pedig Caesar a maga ezer lovasával és 30.000 gyalogharczosával; hogy ne is említsem Lucullus győzelmét Tygranes seregei fölött?
Kincstára sem kiapadhatatlan a töröknek, mert jövedelme is megcsappant, miként kitűnik abból, hogy a szultán – birodalma törvényei ellenére – felemelte az adót. Meg aztán, ne feledjük, hogy míg ők harczi szekereik és lovaik számában bíznak, mi Isten nevében küzdünk; ők a mohamedán babonaságért, mi meg Krisztus szent vallásáért harczolunk; ők hitetlen barbárok, mi keresztyének vagyunk; őket a babonaság és sokaság vezeti, minket az értelem és hit; ők idegen országokért verekszenek, mi hazánkért s tűzhelyeinkért! Miért kételkednénk hát a győzelemben?… Mikor már Dániel és Ezekhiel próféták könyveiben meg van írva, hogy a Gógok és Magógok, «a kik a tudósok véleménye szerint egy-ek a törökökkel» elpusztulnak, a mit Szent János is kijelentett Apocalypsisében. Hiszen az ezer év is mindjárt betelik, a meddig Mohamed kijelentése szerint birodalma fenn fog maradni! S lehet-e hinni olyan jövendöléseknek, hogy miként I. Rudolf császár alapítá meg az osztrák uralkodóházat, az most II. Rudolffal múljék ki?
Nem csüggednünk kell hát, hanem – fegyvert kovácsolnunk. Fegyvernek fegyverrel felelünk s az ellenséget saját földjére is követjük. De milyen eszközökkel, hadakkal és módon? Hic Rhodus est, hic saltus. Mindenekelőtt a különböző valláson élő keresztyének egyesülése szükséges, minthogy most erőnket megosztva úgy működünk és húzunk, mint az egy kocsiba fogott különböző erejű és természetű lovak. S ezt jól tudja a török is és Amurát szultánról beszélik, hogy midőn azzal rémíték tanácsosai, hogy az összes keresztyének egyesülve indítanak ellene háborút, mosolyogva utalt arra a mesére, mely szerint a farkasok egyszer egy nagy kutyacsapat elől megfutni akartak, ám egyik bátrabb társuk felszaladt a hegytetőre és széttekintvén az ebek tarka sokaságán, vígan tért vissza társaihoz, mondván: Nincs mitől félnünk, pajtások, mert – a mint látom – ellenségünk seregében akkora a színek és szokások különbözősége, hogy egyesülni nem bírnak, ha pedig egyenkint jönnének, könnyen elbánhatunk velök.
A keresztyén népekkel is körülbelül így áll a dolog, a mi nagyon sajnálatraméltó. Ám szűnjék meg a vallási viszály s gyógyítsák meg a fejedelmek a háborgó lelkeket, mert kívánatos, hogy a más-más hitű keresztyének egyesüljenek és egyek maradjanak a háború idején és együtt haljanak meg, ha kell, miként Krisztus urunk meghalt érettünk. Hisz már néhai Frangepán Ferencz kalocsai érsek inté a fejedelmeket (1540-ben tartott híres regensburgi beszédében), hogy tegyék félre házi bajaikat és vallási háborúskodásukat s teljes erővel készüljenek a török ellen. De a régi bölcsek is az egyetértés hasznát hirdették s nem találunk-e erre Józsua, Jozafát kijelentéseiben vagy a próféták királya és Üdvezítőnk életében elég példát? Avagy ki ne ismerné a vesszőnyaláb történetét, melylyel a perzsák királya, Kyros és a szkita Sylurus békétlen fiaikat próbára tették? Hisz az egyenetlenség hasonló a sorvadáshoz, mely előbb meg nem szűnik, míg az egyes testet fel nem emészti. Makedoni Fülöp épp az atheni, spártai és theabai népek egyenetlenségének köszönheté győzelmét s a töröknek is ez egyik eszköze hódításaiban.
De hogy a törököt legyőzzük, mindenekelőtt kipróbált hadvezérekre van szükségünk, kiket nem fejedelmi kegy vagy a nagyok támogatása emel magas állásukra, hanem erényeik, tehetségük, vitézségök és a hadi tudományokban való jártasságuk. Igazi vezérekre, a milyeneket Athé adott, kik nem ijednek meg saját árnyékuktól. A hadvezérek mellett más emberekre is szükségünk van, olyanokra, a milyeneket Diogenes lámpával sem talált, meg a milyenek mindenütt találhatók. Mert a háborúhoz katonák is kellenek, még pedig ha idegenek is, de lehetőleg olyanok, kik hazánkból valók és fegyelemhez szokott jó vitézek. Hiszen a csatákban nem a sokaság és nyers erő szokott győzni, hanem az ügyesség és gyakorlottság, olvassuk Vegetius és Valentinianus munkáiban. A ki tehát békét óhajt, készüljön a hadra s a ki győzelemre vágyik, sürgősen gyűjtse katonáit, kiegészítve seregeit a szükséges mesteremberek csoportjával. Ezt követték hajdan a perzsák, makedonok, görögök és rómaiak, kik a negyedik monarchiát megalapíták s ezt teszik a törökök is, kik minden évben gyűjtik szanaszét a keresztyén gyermekeket, hogy velök a janicsárok csapatait egészítsék ki, köztük a bátrabbakat a legnagyobb méltóságokra emelvén.
Philopoimen görög «császár» példáját kellene követni, a ki maga tanította be eltespedt népét a hadakozásra, s akkor nemcsak legyőznénk, de felül is múlhatnánk a törököket. S habár sokkal kisebb vagyok – úgymond – semhogy bármiféle tanácsot adhatnék, azt hiszem, mégis czélszerű lenne állandó hadsereget alkotni s fenntartani, mert ha pl. ő Fölsége a magyarok, osztrákok, stiriaiak, morvák és csehek kebléből csak hat-hatezer főnyi válogatott gyalog- és lovassereget alapítana s tartana állandóan jól begyakoroltan készenlétben, kétségkívül tekintélyt kölcsönözve birodalmának, melyet alkalomadtán még idegenek is támogatnának. Mert jól mondja Xenophon, a nagy hadvezér, hogy a kinek mindig készen a fegyvere, annak sok a barátja, semmi az ellensége.
Csak így lehet tartalékunk egy veteránusokból álló segédseregünk, melyhez hozzáadva a nemesek és városok köteles csapatait, bármikor ellenállhatunk az ellenségnek. Hiszen a makedonok falanxjai, a rómaiak légiói és Hollós Mátyás csehei is errevalók voltak, sőt a janicsárok állandó csapata is ezt a czélt szolgálja. Mindehhez persze pénz kell, de habár a becsületes jövedelemszerzésre sokféle tanácsot is lehet adni, nem volna felesleges talán adakozásra szólítani a főurakat, kiváló polgárokat és gazdag kereskedőket; hisz a miért életünket is feláldozni készek vagyunk, a költség nem jöhet számításba.
Sokat lehetne még elmélkedni e kérdésekről s kivált arról, miként kellene a hadjáratot támadóvá átalakítani s követni a törökkel Scipio példáját, a ki mindig hajlandóbb volt idegenben hadakozni, mint hazájában győzni. S nem így tettek-e a rómaiak, gallok, Pyrrhus, Hannibal, Attila, Totilas és mások, a történelem folyamán? De ezzel bevonom vitorláimat s végzek, nehogy sok beszédemnek az a látszata legyen, hogy – mit mondani szokás – rusticus Minervam docere. Kérem azonban Nagyságtokat, fontolják meg, a mit talán nem mindig illő szavakkal, de szívem mélyéből fakadt érzelemmel mondtam, s ne engedjék eltérni ő Fölségét a háború folytatásától, melynek örök dicsősége lészen; a pogány leverése és a katholikus szent vallás teljes fényében és erejében való megtartása!*
E hosszú beszédet (mely leírva maga 34 lapra terjedt) a dolog természeténél fogva csupán kivonatosan ismertethettük, úgyszólván csak gondolatmenetét követvén nagy vonásokban, de megemlítve s beleszőve minden történeti nevet avagy vonatkozást, melyet benne találtunk.
*
Ez a latin beszéd remekbe készült! Szerkezete, gondolatmenete és tartalma, példái s maga könnyed, gördülékeny stílusa elsőrendű irodalmi művé avatják. Előadása ugyan túlzó és nagyhangú, s hasonlatokért Kakas is a bibliához s az ókori népek hőseihez fordul, miként általában korának ízlése kívánta s a tuczatszámra működő oratio-írók szokták. Ám nem feledkezik meg sehol az alkalmazható magyar példákról, a mi nemcsak hazafias irányát mutatja, de hazája történetében való jártasságát s nagy olvasottságát is bizonyítja. Különben is felülmúlja érték tekintetében korának sok oratióját és széleskörű feltűnést kelt vala, ha nyomtatásban megjelenik. Úgy olvasták volna, mint hatvan évvel előbb Frangepán kalocsai érsek híres beszédét, mely még életében tömérdek kiadást ért, vagy Kakas kortársai: az olasz Frachetta és Ammirato beszédeit, melyeket mindenfelé ismertek. Az irodalom e műfaja most különösen Olaszországban virágzott s az oratiók íróinak jó hírnevet, gyakran búsás hivatalokat s mindenekfölött sok olvasót és tisztelőt szerzett. Talán ezért került Kakas «beszéde» is Rómába, habár soha meg nem jelenhetett. Csendesen és ismeretlenül hever ma is a vatikáni könyvtár egyik kötetében,* hol kutatásaink közben ráakadtunk, a maga némaságában is ékesen szólván arról, mily aggodalmas szeretettel csüggött írója hazájának jövőjén s mennyi odaadással és nemesszívűséggel igyekezett – tehetsége szerint – szolgálni urát, királyát.
Negyedrétalakú húsz lapnyi, mindvégig sajátkezűleg írt gondos eredeti példánya a római vatikáni könyvtár kézirattára Ottob. 2421. kötete II. része 626–636. l.
