I.
I.
A magyar irodalom Bessenyei korában. – Kazinczy föllépte. – Irodalmi jelentősége. – Hatása.
CSAK a XIX. század első tizedeitől lehet szólani magyar irodalomról a szó igaz értelmében. Addig csak egyes írók vannak, világító-lámpák a sötétben. Addig nincs irodalom, a míg határozott írói gárda nincs. Ezek az írók, a kik megalkotják a magyar irodalmat, értékre, tehetségre nézvést igen különbözők; különbözők írói és egyéni jellem szempontjából egyaránt, de egytől-egyig érdemesek a nemzet hálájára, mert egytől-egyig jó magyarok voltak. Úgy vonultak föl az irodalomba, mint az égre a csillagok, mígnem világossá tették azt. Végre is a legfényesebb csillagot is ki lehetne oltani, a csillagos ég megmaradna annak, a mi volt. A magyar irodalom e vitézeiből is ki lehetne vetni bármelyiket, az irodalom azért megvolna. Egyetlenegyet kivéve és ez az egy Kazinczy Ferencz.
Az ő nemléte pótolhatatlan hiány lett volna. Megállt volna az irodalom szekere. Ő volt a kerékagy, a mi nélkül a küllők széthulltak volna. Ő volt a vezér, a ki fölütötte a zászlót a vár fokára. Ha ízekre szedjük írói és magánjellemét, úgyszólván semmi igazán nagy nincs benne. Nem a legnagyobb költő, sőt nem is nagy költő, se nagy író, se nagy bíráló, se nagy gondolkozó. Jellemében sok a csillogó külsőség, sőt zökkenés is akad benne. Ám az egész emberben a tömérdek apró jó és apró rossz valami nagy egészszé forr össze s az alak nagy és tekintélyes hatása korlátlan. Szét kell szedni ízekre, hogy ismerjük eszét, szívét, lelkét, össze kell rakni újolag, hogy úgy csodáljuk egész teljében. Mert vezérnek való ember volt, mert csak az ő keze volt méltó kitűzni a zászlót.
Nálunk csaknem az egész irodalomnak valami sajátos színt ad az, hogy az irodalmi működés egyúttal hazafias érdem is volt. Azért kritikánk, ha támad is íróinkra, leköszörült fegyverrel teszi. Műveiket nem olvassuk többé s az általános aesthetika színvonalára nem is emelkedtek föl, de írói csaknem kivétel nélkül érdemes emberek voltak. Az irodalomnak ez az általános jellege attól fogvást, hogy van egyáltalában valamelyes irodalom. Ez kezdhető Bessenyeiéktől. Ezek az írók gárdisták mindnyájan, Magyarország legdelibb és legelegánsabb férfiai, művelt, olvasott emberek. Nagy gonddal írnak. Igaz ugyan, hogy igazi tehetsége egynek sincs, s a hogy a kardot is parádénak hordják, úgy forgatják a tollat is: tudnak vele bánni élénken, ügyesen, finoman, de igazában nem. Pedig milyen érdekes alak Bessenyei! Szelleme, hazafisága, lelkesedése, melancholiája gazdag lelket mutatnak; elborult, meghasonlott, tépelődő kedélye mély szívet. Eseményekben szűkös élete különb tragédia, mint a miket összeírt. Azonban mindez nem irodalom még, ez csak egy lelkes kör, a mely kis mezőséget tud bevilágítani.
A Bessenyei «Ágis»-ában nincs egy lap sem, a miben valódi drámai élet lüktetne. S mégis e darabon lelkesedett az ifjú Kazinczy Ferencz. Elragadtatással olvasgatta Báróczy Sándor prózáját s e kis lelkes kör javalló pillantásai közt kezdi meg irodalmi pályáját. Bessenyei azt írja neki: «Az olyan különös kedvezésre méltó tulajdonságok, mellyeket az Urnak inkáb’ Isteni gondviselés’ s természet adtak, mint kevés esztendeiben még el-követett szorgalmatossága által megszerezhette volna, nem tsak engemet, kit az emberiség mindenkoron megilletődésre hoz, de a vad természetű embereket is, magukhoz vonzó szeretetre kényszerítik … Illyen megismertető jelei szoktak az igaz emberiségnek lenni».* Kazinczy lelkében meg is őrzötte a testőr írók iránti tiszteletet. Mikor a vén hypochondrikus, aranycsináló Báróczy az egész világ gúnytárgya lett is, Kazinczy akkor is mindig illő tisztelettel szólt felőle.
Levele Kazinczyhoz: 1787 február 11.
Lassan és észrevétlenül jutott Kazinczy a vezérszerepre. Lényében nem volt semmi parancsoló, semmi követelő, lágy, érzelmes kedély, a szenvedély nem lobogott benne soha, de a szíve olyan tartalmas és gazdag volt, a milyenről kortársai legtöbbjének fogalma sem volt. Egyszeri tekintetre ő sem más, mint a korabeli műveltebb magyar úri emberek: szeretett jól élni, nagy kedve telt a szép lovakban,* szerette a szép lányokat, asszonyokat. Teli tüdővel szívta magába a hazafias eszméket, a melyek a levegőben voltak akkor. Tudott lelkesedni úgy, mint senki sem. Az állandó lelkesedés vérét folyvást némi hevülésben tartja, de az indulat nem szokott benne lobot vetni, az erőszakos eszközöknek nem volt barátja. Hazafi, de lojális. Egész ártatlanul került bele a Martinovics-féle összeesküvésbe, a mi különben egészben ártatlanabb volt, mint a milyennek a rosszakarat láttatta. Ha néha gyöngének, férfiatlannak látjuk Kazinczyt, kivált családja tagjaival szemben, itt emberül megállja a sarat. Bátran viselkedik a pörben, méltóságosan, szerényen és nagyon jellemzően. Börtöne ablakából hall a kivégzésekről, végtelenül meghatja a Hajnóczy nyugodt halála, de túlfinom érzékének visszás a Laczkovics kihívó vad bátorsága.* A börtönben is értékesíti idejét, a hogy lehet: sokat olvas. Mikor onnan kikerül, már meglett férfi, túl a negyven esztendőn. Szenvedései megkomolyítják, de lelke harmóniáját nem borítják felhőbe. Nem sokkal azután megházasodik s mégis nyugodtabban folytatja életét. Már vezér és mester. S körülötte forrnak és gomolyognak képzelete tarka képei, a melyekben úgy el tud gyönyörködni, mint tán senki más. Élete felét átálmodja és ez a szebbik fele.
Leveleiben sokszor. Az «Erdélyi levelekben» Wesselényi lovairól. Nemcsak szerette a lovakat, de értett is a lóhoz.
Jegyzetei Szirmay «Jacobinorum Hung. historiá»-jához.
5. KAZINCZY MELLSZOBRA.*
Kazinczy Ferencz mellszobra. (9. l.) Ferenczy István műve a Szépművészeti Múzeumban. Weinwurm A. felvétele.
A zemplénvármegyei Bányácskán lakott, a hol lakát Széphalomnak nevezte el. Messze szabad kilátás esett róla a közeli falvakra, egész az újhelyi toronyig s a borsi-i Rákóczy-omladékig. Innen nézte merengve a szép tájat s építette képzelmei várát a magyar irodalomról. Öregek és ifjak egyaránt leveleztek vele s ő már hatalmasan sarjadó irodalmat látott bennük. Hogy sokan voltak, az igaz. Neveiket a kegyelet jegyzi föl, mint jó magyarokat, lelkes hazafiakat. Az irodalom értékessé azonban még csak a széphalmi mester szemében lett, a kinek felhőkön lovagló lelke a szomszéd Németországban járt s az ottani irodalmat akarta átplántálni a szittya földre is.
Egyébként a német minta követése általános volt. Bécs felől fuvallt a frissítő szellő. Bessenyeiék ugyan a franczia mintát követték, de a franczia is a németen által került hozzánk, mikor Németországban is a franczia volt a divat. Voltaire volt a mester, a kinek zászlójára esküdtek s nem annyira a filozófus Voltaire, örökös satyr-gúnymosolyával, szellemes és méltatlan támadásaival, mint inkább az író Voltaire, a kiczirkalmazott hideg író, a Corneille és Racine halvány árnyékképe.
A minta általában szerencsétlenül volt választva. A franczia befolyást ugyan Lessing úgy rombolta szét, mint valami düledező ócska várat s a németek a piedestálra Shakespeare és a görögök szobrát állították. Szó sincs róla, Lessing nagy szellem volt s a német irodalom Goethe és Schiller előtt is adott két olyan kiváló tehetséget, mint Winckelmann és Herder. Korukat meghaladó gyorsasággal hatoltak előre, gyönyörűen megépített aesthetikában hirdették a művészet és irodalom aranyszabályait. És volt is mire támaszkodni. Herder rámutatott a régi német irodalomra. Íróik éltek a mult sötét mélyében a germán faj titáni erejével s legeslegelől az ős germán éposz: a Nibelung-ének. Volt miből merni. Az angol hatás meg a faj egysége miatt is megfelelőbb volt (a mit Lessing is észrevett) s az új német irodalom természetes úton sarjadt a régiből.
6. BESSENYEI GYÖRGY NÉVALÁÍRÁSA.*
Bessenyei György névaláírása. (11. l.) A M. Nemz. Múzeum kézirattárában őrzött «Ember próbája» cz. munkájából. Olvasása: Bessenyei György.
Csakhogy Magyarországba e szellem nem illett be. Idegen szellem volt ez annak a népnek, a mely eddig csak birokra szokott menni a némettel. Azonban legközelebbi szomszéd volt, harczos és békés érintkezések szakadatlan sora esett köztük s ki nem lehetett kerülni a német hatást.
És a német irodalom se volt csupa gyöngy. A búsongó vándorok, hervadó leányok, szomorú holdsugarak, hulló levelek czukrosvíz költészete bevonult egyszerre a fejlődő magyar irodalomba. Ámbár ebből valami hiba az egész kor rovására esik. Gessner idylljeinek ez időben két franczia, két angol, három olasz fordítása van, sőt lefordítják portugál, dán és orosz nyelvre is.* Pedig egy elég gyönge, szenvelgő költőről van szó. Az idyllek divatba jönnek s mennél több kézen mennek át, annál gyöngébbekké válnak. Maguknál a németeknél is utánzás: utánozzák Theokritost, Anakreont. De Theokritos az erdők és mezők költője, a szabad ég alatt, a buja zöld erdőkön, mezőkön fakadt az a szilaj érzéki déli szerelem, a minek az alexandriai görög olyan hatalmas hangokat adott, Anakreon meg tüzes szikrázó bor és viruló szép lányok közt írhatta finom, szellemes dalait. Minderről a németek nem tudtak. Ők szobában írtak, a göttingeniek meg kávét ittak, a mialatt ontották az anakreoni dalok ezreit.*
Gessner levele Kazinczyhoz (1783 deczember 24-ikén).
Goedeke: Grundriss z. Gesch. der deutschen Dichtung. Dresden, 1884.
Két, egymással merőben ellenkező tehetség hatolt föl ezidőben a Parnassus ormára: Klopstock és Wieland. Hatása mindkettőnek igen nagy volt s ma is előkelő nevük van. Közös vonásuk, hogy száraz mind a kettő. Végre is pálmát nem szokás olyan hosszú időn át méltatlan főre fűzni; egyik se volt tehetségtelen ember, de egyik se nagy író. A «Messiás» szerencsétlen kísérlet. A Szentírás ős költészetének Milton is mögötte marad, pedig ő aranyba és lángba tudta mártani a tollát, a Klopstock éposza pedig oly halvány és hideg, mint valami holdsütötte kopár hegy. Wieland érdekes és költői egyéniség, volt jó érzéke is (a mit az is mutat, hogy a mester hatalmas szavával ő biztatja egyedül a nem ismert, boldogtalan Kleist Henriket), valami könnyebb, francziásabb formát akart adni műveinek, de nem igen sikerült. Kicsit nehézkes, nagyon német volt hozzá. Ha csípős akart lenni, durva lett, nehéz keze szétszaggatta a szellem finom pókhálóját. Ariostót bámulta s az «Orlando» mintájára megírta az «Oberon»-t. Csakhogy Ariosto szárnyas lovon járt, Wieland meg gyalog.
A mikor pedig később Goethe és Schiller jöttek divatba, legismertebb műveik lettek: amannak «Werther», emennek a «Haramják». A német sentimentalismus s a német durvaság.
Mindezekben Kazinczy otthon volt teljesen. Egyre-másra hozatta műveiket, a mi pedig sokszor jelentékeny anyagi áldozatába került. Ha itt nálunk is úgy lehetne! Könnyen hevülő lelkében hamar megért az elhatározás és optimismusa hajlandó volt mindjárt megadni azt, a mit szeretett volna. Hiszen a tavasz lehellete fuvallt. «Frühling überall…»* Úgy lehet itt is, mint Göttingában: a holdfényes éjszakák, az eskű a tölgyfa alatt, baráti kritikák s középütt Klopstock hatalmas alakja, repkénynyel homlokán … Nem volt szerény ember s a vezérszerepet mindig magának szánta. Később a Goethe szerepét játszotta félig tudatosan, félig tudatlanúl. Szerette a klasszikus költők műveit s lelkesedett rajtuk. Ez is divat volt akkoriban, egy másik iskola a római költőket követte s ez mégis jobban megfelelt a magyar szellemnek. De Kazinczy nem annyira a rómaiakat magasztalta, mint ezek eredeti forrásait, a görögöt. Ez a görögség azonban újból nem eredeti görögség volt, hanem az, a mi a németeken által jött be hozzánk. Mert Németországban valami új renaissance keletkezett: az antik kultusza, a mi sok, többé-kevésbbé sikerült munkát hozott létre. Csak a legnagyobbat említjük: Goethét. Goethében sok volt, a mi kellőképen elősegíthette ez irányt: archaeologiai s művészeti tanulmányai, a plasztika s a klasszikus nyugalom.* De nem sikerült neki minden egyformán. Egy-két rapszódiában hatalmasan szólal meg az antik szellem, de az «Iphigeniá»-ban tévútra viszi az a klasszikus nyugalom. A görögöknél a nyugalom a forma szépségében és meghatározott voltában állott, drámáikban zúgott és tajtékzott a déli szenvedély; Goethe drámájában a vér aludt meg a személyekben; a mi élet van benne, az «Iphigenia» sejtelmes borongásaiban, az már tisztára német és cseppet se görög. Kazinczy pedig nem volt Goethe.
Hettner: Lit.-geschichte des XVIII. Jahrhundert. III. Gesch. d. deutschen Lit.
U. o.
7. GESSNER «IDYLLIUMI» CZÍMLAPJA.*
Gessner «Idyllumi» czímlapja. (13. l.) A M. Nemz. Múzeum könyvtárában lévő példányról készült.
Ezeken kivül Kazinczy tudott és sokat olvasott francziául és olaszul. Az agya soh’se pihent, szedte magába a tömérdek benyomást, a mi egyre jobban elvegyült benne. Tehetsége amúgy se volt olyan jellegű, hogy nagy dolgokat alkothatott volna, költészetéből teljesen hiányzik a mélység és az erő. De mint bíráló és aesthetikus kitűnőt adhatott volna, ha ki tudja válogatni a sok közül az igazit s ha ki tudja fejteni, a mit olyan szépen kigondolt. A formát a tartalommal örökösen összezavarta s mindent örökösen finomítani akart.* Nagyobb szellemek is útvesztőbe jutnak így: Goethének és Schillernek Shakespeare végre durva lett s vakmerő kézzel nyultak hozzá. Goethe «Romeo és Juliát» dolgozza át, Schiller «Macbethet». A vége kudarcz. Mint a muzsikus, a ki a finom, alig hallható hangokat keresi, a ki oly finoman akar játszani, mint az aeol-hárfa zengése és hamisan játszik.
Beöthy: Horatius és Kazinczy. Budapest. 1890.
Kazinczy első sorban nagy embernek hitte magát. Szeretett volna üvegpalotában lakni, hogy mindenki lássa, mit csinál ő. Jelleme valóban átlátszó volt, mint az üveg. Ő ugyan soh’sem ismert titoktartást; közlékeny, őszinte, mint a gyermek. Hiúságához maga szolgáltatja az adatokat. Önéletrajzát írja s fűnek-fának eldicsekszik vele: «Ez a munka egészen anglus kert».* Rendkívül érdekesnek találja, mert az olvasó soh’se tudja: mi fog történni. Azzal is dicsekszik, hogy eredeti s a mi a legjellemzőbb, azért: mivel Franklin és Marmontel önéletrajzát régen olvasta, Goethéét meg csak részben. Ez a hiúság Achilles-sarka is marad s azzal szemben nem is irgalmas, a ki itt bántotta meg. Bacsányi, a nyers, nehéztermészetű Bacsányi rosszul bánik vele, kitúrja a «Magyar Museum» szerkesztőségéből. Kazinczy nem marad adós. Durva emberrel szemben ő is durva akar lenni s Kis Jánosnak két, egyszerűen trágár epigrammát küld Bacsányiról.* De még e közönséges szitkozódást is klasszikus minta után teszi: «Csak azt cselekedtem, a’ mit Schiller cselekedett kevéssel ezelőtt a német földön». Imígy aztán két különböző jellemvonás szövődik egybe csodálatosképen jellemében: a közvetlenség s a mesterkéltség. A közvetlenséget sokszor az ízetlenségig viszi, kivált mikor családi életéről ír és minden lépten-nyomon eszünkbe juttatja, hogy ő érzi, milyen közvetlen most s minden léptére, minden szavára tud klasszikus példát idézni. Az idézet végre oly természetévé válik, mint a mosoly vagy a ránczbaszedett homlok.
Kölcseyhez: 1816 május 22-ikén.
1807 július 14-ikén.
8. BACSÁNYI NÉVALÁÍRÁSA.*
Bacsányi névaláírása. (15. l.) A M. Tud. Akadémia kézirattárában őrzött eredeti leveléről. Olv. Batsányi.
Minden bizonynyal ez az igazi Kazinczy s e sok kicsinyes vonást nem ellenségei bírálatából meríthetni, maga hordta össze hozzá az adatokat. Szegény Kazinczy! Dicsért, hogy dicsértessék és kevesen voltak, kik szívesebben hallgatták volna önmaguk dicséretét, mint ő. Naivul vallja be, hogy mindez édes zene fülének. Az erős férfiasság egy vonása sincs ebben a lágy emberben. Bizonyára kevés vezető ember volt ennyi vezérnek nem való tulajdonsággal s még érdekesebb, hogy ennyi és ilyen hibái daczára is egyike volt a legérdemesebb vezéreknek.
Mert nem történhetett ok nélkül, hogy őt ismerte el az egész írói gárda mesterének. Aligha volt kortársai között egy is, a ki annyit tudott volna, mint ő. Egész élete a szépművészetek körül forgott, napjait, éjszakáit, vagyonát, életét költötte rá. Ez a rajongó szeretet a szép iránt teszi mindenek előtt első emberré, vezérré. Rengeteg tudását, olvasottságát pazarul szórja szét leveleiben. Nincs levele, a mely ilyen tekintetben ne volna tanulságos: az ismereteknek, reminiscentiáknak, eszméknek arany pénzét kifogyhatatlanul szórja szét a nagy világba. Soha és senkivel szemben sem fukar. Ez az állandó tevékenység, óriási olvasottság, ismeretek közlése teszi őt igazán nagygyá. Pedig még itt is mennyi kicsinyes vonásra akadunk! A formába, az aprólékosságokba veszett bele teljesen, a fától nem látta többé az erdőt. Ha valamire rávetette magát, azt a kritika legjobban nagyító szemüvegén át vizsgálta s ha egyszer föltette a szemüveget, többé le se tudta venni. Előtte többé nem volt egész, csak részek. A legfinomabb, legértékesebb megjegyzések halmazát a helytelen és fonák ítéletek ugyanolyan halmaza követi. És minél idősebb lett, annál inkább ilyenné vált. A harminczéves Kazinczynak még jobb szeme van. Aranka Györgynek ír a magyar írókról:* Horváth Ádám víg ficzkó, legényesen öltözik, danol, pipál, belül igazi poéta szív; Dugonics idő előtt ősz, nyájas ember; Révai száraz és irígy, Széchenyi Ferencz grófot úgy szereti, mint tán senkit, de tiszteli, fél tőle. «Szent hazafi». Ez jellemzés. Élete későbbi felében már vagy égbe emeli az embereket vagy igazságtalanúl leteremti. Többé se mérték, se ítélet. Ifjabb éveiben Horváth Ádámmal levelezvén, nagyon komoly és mély gondolatokat pendítnek meg: az emberi lélekről, a halhatatlanságról, a lét nagy kérdéseiről vitatkoznak.* Szemük a csillagos égen jár. Később a verselési és nyelvi kérdésekből alig tud kibontakozni.
1789 október 20-ikán.
Kazinczy levelezése I.
9. KAZINCZY FERENCZ.*
Kazinczy Ferencz arczképe. (17. l.) Ender János festménye után Hofmann M. metszette. A M. Tud. Társaság Évkönyvei. I. köt. (Pest, 1833) czímképéről.
Jókora mennyiség, a mit írt. Fáradhatatlan tolla volt. Tehetségei voltaképen leginkább a műfordításra utalták; e nemben dolgozott is sokat, de míg egyfelől előbbre vitte az irodalmat, másfelől éppen annyira tévútra vezette. A ki úgy ismerte a nép tősgyökeres, hamisítatlan nyelvét, mint ő (minek fényes példája a «Botcsinálta doktor» fordítása), képes volt másoldalt a legnagyobb magyartalanságokat elkövetni. De eredetit is írt igen sokat és sokfélét, nagyon gyönge dolgokat, de nagyon jó szándékkal és erős hittel. Fiatal, zsendülni kezdő nemzedéknek jó táplálék volt: lelkesedtek rajta és példát adott nekik. Utat tört a rengetegbe, girbe-gurba, csavargós, hibás utat – de ő kezdte meg, riadót fujt s az ő riadójára keltek fel a nála különb harczosok.
A legnagyobb gonddal őrzötte és gyüjtötte levelezését, a mit – tisztán meglátni – a nyilvánosságnak szánt. Úgy lett, a hogy sejtette és óhajtotta. Egyre-másra jelennek meg a testes kötetek az Akadémia kiadásában: a Kazinczy levelezése. Irodalomtörténetírónak, ki e kor történetét írja, nélkülözhetetlen forrás. És ez a Kazinczy érdeme. A kor divatja után indult, mikor olyan szenvedélylyel levelezett, de ilyen formában mégis eredeti. Két emberöltő lelkivilága van ezekben a levelekben, egy ifjú irodalom fejlődő képe, egy későn virágzó nemzet szellemi élete. Hű arczképei az akkori összes magyar íróknak, benne van egész jellemük, minden munkájuk, minden olvasmányuk, minden gondolatuk.
E levelezések központja Kazinczy volt. Tettre buzdított másokat és gyönyörködött bennük. Lelkében, melyben a hiúság s más egyéb gyöngeségek állandó tanyát ütöttek, nem volt semmi anyagias gondolat, a mi a földre húzta volna. Nem kellett neki se pénz, se birtok, se kitüntetés, csak a jók szeretete* és a jó barátok dicsérete. Kivetett hajójából minden ilyen fölösleges podgyászt, hogy annál messzebbre juthasson. Az a világ, a melyet e levelezés tár föl, értékes volt. A tespedés kora már elmúlt. Hiába nyomta el az uralkodó hatalom a nemzetet, hiában viselt el szerencsétlen háborút kivül, anyagi romlást belül (a devalvatiót), az ország szine-java hitt és remélt a jövőben, dolgoztak, tanúltak és lelkesedtek. De senkise úgy és annyira, mint Kazinczy.
Leveleiben igen sokszor.
10. CSOKONAI MELLSZOBRA.*
Csokonai mellszobra. (19. l.) Ferenczy István szoborműve a debreczeni ref. kollégium könyvtárában.
A szép iránti lelkesedésének egyik főrúgója a hazafiság volt. De ez a hazafiság nála teljesen elvesztette faji jellegét. Régi nemes család ivadéka, igazi magyar, de alig mutat más magyar voltára, mint a hamar lelkesedés s a lovak kedvelése. A nemzeti hibákból nem volt benne semmi, de a magyar keménység is hiányzott belőle. Olvasmányai, hajlamai oly általános irányba vezették, hogy szeretetében át akarta ölelni az egész világot. A szép iránt lelkesedése rajongássá fokozódik, majdnem szenvedélylyé. Más vérmérsékletű embernél izzó, tüzes szenvedély lett volna belőle, de ő valójában képtelen volt igazi szenvedélyre. Természete hozza magával, hogy a szép iránt szeretete sokszor végtelen naiv módon nyilvánúl. Örömmel írja, hogy pár hónapos leánya máris gyönyörködve nézegeti a képeket.* Az ő igazi leánya! Az ember elmosolyodik rajta, a hogy az aesthetikai érzéket még a kis babában is fölfedezi, de a szépért rajongó lélekre rendkívül jellemző nyilatkozat. Ez a rajongó szeretet tette igazi vezérré, a mely hű kísérője volt a börtönben s el nem hagyta soha többé.
Sárközy Istvánhoz, 1805 október 20-ikán.
Örökké eszmékkel foglalkozó lelke a legfelső fokig finomodott. Igen jellemző magaviselete Csokonaival szemben. Csokonai költészetét nem szerette, de vele szemben mindig udvarias maradt s olykor dicsérte is. Lehet, hogy a neki szemet szúró nyerseségen át is megsejtette a kiváló tehetséget, de valószinűbb, hogy egyszerűen azért biztatta, mert poéta és magyar poéta volt. Mikor Csokonainak síremléket akarnak álllítani, ő vette kezébe a dolgot s hosszú időn át foglalkoztatja ez a gondolat.* Terveit egyre-másra közli barátaival. Arra gondol, hogy e szerencsétlen, kora véget ért költő mennyit alkotott volna még. Hevülő, gyöngéd lelke mindenképen valami kapcsot keres közötte és maga közt. Végre Rousseaura, egyik kedvencz írójára gondol, a kinek különczségét és nyerseségét párhuzamba tudja állítani Csokonaival. Mizantróp és czinikus. Szegény Csokonai bizonynyal egyik se volt, de Kazinczynak tetszik e gondolat, mert szépnek és jellemzőnek találja. Aztán Árkádia jut eszébe, a pásztorok hazája meg Schiller gyönyörű költeménye s készen van az emlék fölirata is: «Árkádiában éltem én is.» Egyszerű, őszinte, kissé nyers, de igazi költői lélek, a kié a síremlék, mint a hajdani Árkádia pásztorai. A síremlékre még egy lepke jön, a mi a halhatatlanság jelképe. Az ötlet nem új, de költői és finom. A pillangó, a himes pillangó, a mi csúf hernyóból lesz, aztán kibontja tarka szárnyait s elrepül az ég felé, itt hagyva a földet, a port, a sarat… Kazinczy megtette a magáét. Kalapot emelt az elhúnyt költő előtt, a kinek irányával sehogy se tudott megbarátkozni, lelkében megfaragta a síremlék formáját, hogy igaz, költői és jellemző legyen. A debreczeniek indulatba jöttek rajta, ők nem értettek meg többet belőle, mint a mogorva embergyülölő Timont, a hordóban lakó, piszkos czinikus Diogenest s Árkádiát, a hol szamarakat és kecskéket legeltetnek félvad pásztorok.
Kazinczy levelezése IV.
Ez volt az első támadás Kazinczy ellen, de a mi legkisebb csorbát sem ütött nagyságán. A vezérszerepet senki se próbálta elvenni tőle, pedig voltak nála kiválóbb költők, de egyik se termett vezérnek. Nem lehetett az Csokonai, ez a sokat szenvedett, beteg bohém költő, kinek egyénisége sehogy se volt tiszteletet keltő. De nem lehetett az Kisfaludy Sándor sem, a nemes úr, a népszerű Himfy. Egyiknek se volt gárdája. Kazinczy nem nagyon szerette őket. Csokonait mindvégig urazza s Kisfaludyt keményen megbirálja.* Más szempontból nézve a dolgot, igaza van, de az e korbeli viszonyok közt birálata nemcsak szigorú, hanem igaztalan. A «Himfy Szerelmei» írója igazi költői lélek volt s még a «Regéket» se lehetett akkor lebirálni, mikor Kis Jánosra a magasztalás egész áradatát ontja. Kazinczynak a Himfy költészete nem volt rokonszenves vagy inkább a személye nem. Irigységgel őt vádolni nem lehet. Senki sem örült őszintébben, ha dolgoztak a költők, senki sem magasztalta a verseiket szivesebben, mint ő. Kitárt karokkal köszönti a kor legelső költőjét, a fiatal Berzsenyi Dánielt. Oly erővel és tűzzel veri a lantot, mint eddigelé senki sem. De ő sem tör vezérszerepre, hanem egyszerűen a Kazinczy zászlója alá áll. Remetének nevezi magát, félrehúzódva él vidéken s tehetségével legkevésbbé sincs arányban irodalmi műveltsége és itélete. Nincs itt senki, a ki Kazinczy elé vágna: oly tág mezőt senki se mutat az ifjú irodalomnak, annyit senki se tud, mint ő.
Leveleiben sokszor.
11. A DEBRECZENI NAGY- ÉS KISTEMPLOM.*
A debreczeni Nagy- és Kistemplom. (22. l.) A mult század derekán készült metszetről. Richter Aurél rajza.
A kiknek irányával Kazinczy nem rokonszenvezett, azoknak nem ártott semmit; a kik ellenben tetszését megnyerték, azokon tömérdeket segített. Igazi Maecenas volt, de szegény Maecenas, ki csak ölelő karral és mézes beszéddel tudott fizetni. Az ő tanítványa lesz az az író, a ki tehetségével és széleskörű műveltségével a legtanultabb, legérdemesebb férfia a kor irodalmának: Kölcsey Ferencz. Egyik az elején, másik a végén áll ennek az irodalmi áramlatnak: a Kazinczy szép, klasszikus, erősvonású arcza szembenéz a Kölcsey mélázó, szomorú, halvány képével, két simára borotvált arcz, mint a régi rómaiaké; a mester, a ki szeretett jól élni, a kinek nemes lelke telidesteli volt gyöngeségekkel s a tanítvány, az aszkéta, a szent, kinek csak erényei voltak; ha mindkettőt a régi klasszikusokhoz hasonlítjuk: Kazinczy inkább görög, Kölcsey inkább római. A tanítvány nagyobb lett a mesternél, de a mester mutatta az útat s ez az ő érdeme marad.
