III.
III.
Pesti irodalmi élet. – Kulcsár és Vitkovics irodalmi köre. – Kölcsey Pesten törvénygyakorlaton. – Betegeskedése. – Melancholiája. – Szerelme. – Kölcsey és Szemere Pál. – Szemere Pálné. – A «Mondolat» megjelenése. – Fogadtatása. – «Felelet a Mondolatra». – Kölcsey mint kritikus. – A «Tudományos Gyűjtemény». Kölcsey Csokonai-birálata. – Berzsenyi-birálata. – Kölcsey családi viszonyai. – Kölcsey és Szemeréné.
Pestet úgy a történelmi mult, mint szerencsés központi fekvése az ország fővárosává jelölték, de ebben az időben még nagyon messze volt attól. A fejlődő irodalom emberei között voltak, a kik Pestet irodalmi központtá is akarták tenni. Valósággal az esőcsepp vájta a követ s látható eredménye még nem volt. Kármán József sokat remélt. Folyóiratot kezdett, dolgozott buzgón, tisztulni kezdő szép nyelven és beteges érzelgéssel. Maga is beteg volt, meghalt. Az írók már érezték az egymáshoz való tartozást. Politikai dolgok öltötték be kapcsaikat, mint nálunk mindig. A Martinovics-összeesküvés hozta őket össze, az is vetette szét, mint a riadt madarakat. Azóta esztendők teltek el. A vezér Kazinczy volt, a ki Széphalmon lakott. Napja akkoriban állott delelőn.
Pesten két irodalmi ház volt.* A régibb a Kulcsár Istváné, az újabb a Vitkovics Mihályé. Kulcsár a régi idők embere volt, Vitkovics szívvel-lélekkel a Kazinczyé. Szinte gúnyképen hangzik, ha szalon névvel nevezzük ezeket, eszünkbe hozván a nagy franczia irodalmi szalonokat, a léhaság és szellemesség híres fészkeit. Itt ilyesmiről szó sem lehetett. Összeült egy-két magyar író, néha a vidékről vetődött fel egyik-másik, elbeszélgettek, elborozgattak s fejtegették műveiket, eszméiket. Buzgalmuk nagyobb volt, mint képességeik. Az öreg Virág Benedek nagy költőjük volt. Ez időben már erősen vénült, atléta termete összeesett. Úgy tisztelték, mint valami szentet. Kulcsárné mindig kezet csókolt neki. Fellátogatott Vitkovicsékhoz Döbrentei Gábor, ki némiképen a Kazinczy szerepeit játszotta, de jóval kevesebb lelki nemességgel; feljött a Dunántúlról Berzsenyi Dániel is. A házigazda, Vitkovics Mihály, mindent megtett, hogy az írók jól érezzék magukat nála. Ő maga is író volt, meseköltő. Kis munkáit régen elfeledték, emlékezete tovább él: kedélyes, megnyerő arcza és barátságos asztalának emléke. Nagyon sokat tett e kis kör az irodalomért. Tisztázták az eszméket, felolvasták egymásnak munkáikat s kiadásukról gondoskodtak. Nagy dolog volt ez, mert a közönség még végtelen kicsi volt. Egyenként kellett összegyűjteni az előfizetőket. Egy dús Maecenas se akadt, a ki kiöntötte volna eléjük erszénye tartalmát. Maguk vágták az utat maguknak előre.
Toldy Ferencz: Irodalmi társasköreink emlékezete. (Kisfaludy-társaság Évlapjai X. kötet.)
20. KULCSÁR ISTVÁN SZOBRA.*
Kulcsár István szobra. (39. l.) Ferenczy István műve a budapesti belvárosi plébániai templomban.
A mester, Kazinczy, különös kedvvel nevezte hármójukat az ő triasának: Vitkovicsot, Horvát Istvánt és Szemere Pált. Horvát a történettudományt képviselte, kétségtelenül igen művelt ember, sokat tanult, sokat olvasott, de ábrándos, sőt rajongó. Kazinczy irodalmat teremtett a jelenben, Horvát történelmet a multban. Ma nevetik, akkor nem nevették. Szemere Pál még ifjú ember volt, a húszas években. Hatalmas műveltséget hozott magával a körbe, aesthetikus, nyelvész és költő, jó ember, csupa lélek, azok közül való, kiket szerencsés véralkatuk a boldogságra jelöl ki s a kik éltük fogytáig ifjú tűzzel tudnak lelkesedni.* Élni szeretett és élvezte az életet az érzékiségig.* Itt ismerkedett meg Kölcsey vele. Szemere öt évvel volt idősebb. Összebarátkoztak és sokat hatottak egymásra, nagy műveltségüket kölcsönösen megosztották egymással, lelküket kitárták egymás előtt. Szemere vidám volt és nyájas, Kölcsey merengő és szótalan, Szemere epikurista, Kölcsey puritán, de író mind a kettő a szíve gyökeréig és nagyon szerették egymást.
Lásd élte utolsó éveiben Egressy Gáborhoz írt leveleit a M. Nemz. Múzeum kézirattárában.
Leveleiben többször, kivált Kazinczyhoz (1812 deczember 29-től 1813 április 15-ikéig).
Kölcsey törvénygyakorlatra ment Pestre. Nem túlságos kedvvel, de szinte kénytelen volt vele. Nem termett ügyvédnek, annyi bizonyos, de legalább a jogba alaposan belegyakorolta magát. Mélyen kellett itt is alapot vetnie, mint élte második szaka bizonyítja. Nagy lelkiismeretessége itt se hagyhatta el.
Vitkovics szomszédságában lakott s mihamar járatos lett hozzája. Tudott érvényesülni. Meglett emberek tisztelték alapos tudását s hallgattak rá. Írni pedig addig jóformán nem írt mást, mint egy pár verset, melyek se jobbak, se rosszabbak nem voltak a Kazinczy körének átlagos verseinél. Az egyéniség tette meg a maga erős hatását.
Csakhogy Kölcsey elhagyta magát újra. Elment a kedve a törvénygyakorlattól s valami ideges nyugtalanság fogta el, a mi évekig állandó baja volt. 1810 augusztusában betegen hagyta el Pestet. Debreczenben érte utól a hideglelés; fölgyógyulván, nagyanyjához ment, aztán újra Debreczenbe. Valamit kellett tennie, de nem volt tisztában magával. A gazdálkodáshoz épen úgy nem volt kedve, mint az ügyvédkedéshez. Panaszkodik, hogy szíve össze-összeszorul s hogy könnyek árasztják el szemeit. Oly fiatal még és olyan keveset élt! (Kazinczyhoz, 1811 április 23.) Semmi reménység.* Arról is panaszkodik, hogy az egy Kállay igazi jó barátja, a többi meghalt. – Ez évben Debreczenbe hívták jogtanárnak. A szinte gyermekifjút így megtisztelte a főiskola, de neki nem kellett. Írtózott attól, hogy Debreczenben éljen. Atyafiai szemére vetették, hogy jó volna valami állás után nézni, mert atyai öröksége elég kevés. Ismeretes férfias válasza: «Hozzáteszem lelkem függetlenségét és így elég lesz». Aztán visszavonult Álmosdra, gazdálkodni kezdett, igen lelkiismeretesen s nem is rosszul s végleg átengedte magát a melancholia kínzásainak.
Jancsó Benedek (I. m.) azt állítja, hogy Kállay barátját elkísérte Bécsbe s ez időre teszi útját. De ez út csak terv maradt. Nem tudunk rá semmi bizonyságot.
Valami vidéki faluban manapság is teljesen eltemette magát az ember, hát még akkor! Egy kéz ujjain el lehet számlálni a Kölcsey álmosdi társaságát: Péchy Imre és a lánya, Medicus Jeanette német nevelőnő és Úza, a Martinovics-összeesküvés egyik részese, kinek súlyos fogság után kegyelemkenyér jutott osztályrészül, művelt, eszes ember, de elkeseredett és összetört. A tétlen melancholiának esztendei következtek innen számítva. Különböző levelekből ugyan vidám epizódokat is böngészhetni össze, tréfák is estek, kaczagás is csengett az álmosdi házban s valószínűleg Kölcsey sötétebbnek is festette leveleiben lelkét a valónál. Mindegy, mégis üres és bús élet volt ez. A Kölcsey levelein keresztül nézhetni lelkivilágába: tépelődések és ábrándok kergetik benne egymást.
Kállay Ferencz hívta Bécsbe. «Nem foglak láthatni, édes barátom… Én már álmodni sem tudok és álmodni legalább mily édes!» – írja neki Kölcsey. «Elaludt bennem a genius, s talán sok időre…» Egy hónap se telik el s már készül Bécsbe, készül hosszabb utat tenni Kállayval s ömledezik a barátságról édeskés érzelgéssel. Csak a felét szabad valónak venni; kezében örökké Matthisson volt, az ő siralmas, édeskés verseit olvasgatta s megtöltötte fejét haszontalan ábrándokkal, de épen elég volt, hogy kedélye fonnyadjon és tettereje összetörjön. Elindult Bécsbe, de csak Pozsonyig jutott el, onnan visszafordult. «Érzem, hogy az én időm ide s tova bételik; ah, olyan rossz volt itt ezen nyomorult életben s mégis olyan jó!»
Kölcsey szerelmes lett újra. A könyvekből és ábrándokból élő poétánál ez szinte kikerülhetetlen, de ez se volt igazi szerelem. Se ereje, se mélysége nem volt, csak töméntelen sóhajjal töltötte meg a kék levegőt. Semmi nyoma se maradt. Verseibe nem vitte belé a szenvedély hangját, még ott, a hol szerelemről esik szó, se biztos, hogy a való ideálról szól. Azon kor divatos költészete – Kölcsey se több még a nagyrésznél – nem tudott realitást vinni a költészetbe, csinált vagy legjobb esetben képzelt érzéseket dalolt.
Szerelme boldog volt, írja sokkal utóbb Szemere Pálnak,* de bűnnek tetszett első szerelme emléke mellett. A házasság gondolata igen távol lehetett tőle, hiszen a habozás már annyira a vérébe ment át, hogy külföldi útjára se tudta magát elszánni. Újra meg újra elfogta a tépelődés. Később, mikor vére teljesen lehiggadt, csodálatos tisztán látta egész ifjúsága történetét. Neki áldozatnak kellett lennie s fájó gyönyörrel szakasztotta fel szíve sebeit. Nem bánta meg s valószínűleg újra megtette volna. A hogy Sámuel testvére, ki vele lakott Álmosdon, megházasodott (1814. május), azonnal otthagyta Álmosdot. Futott az emlékektől s föláldozta magát semmiért. A név itt is feledésbe sűlyedt. Kölcsey ki nem mondta, le nem írta.
Idézett önéletrajzában.
21. KÁLLAY FERENCZ.*
Kállay Ferencz arczképét (43. l.) Richter Aurél rajzolta a «Vasárnapi Újság» 1869. 49. számában megjelent arczképről.
Azonközben mélyült a szív a sok fájdalom között s férfivá sarjadott lassanként az ifjú. Az érzés dagadt benne s baráti leveleiben bőven öntötte ki.* Alaktalan ömlengéseinek még mindig nincs igazi tárgya, de már emlegeti, hogy «fentebb s nehezebb tárgyakért» esdekel, mint a szerelem. Két évvel később rájön, hogy az ő szíve inkább a barátságra, mint a szerelemre van teremtve. Szerette barátait szíve egész melegével; eleinte Kállay volt köztük első helyen, aztán Szemere.
Lásd Kállayhoz és Szemeréhez írt leveleit ez évekből.
Szemere Pál ekkor Péczelen lakott, zöld erdők és virágos bokrok között, ifjú feleségével, Szemere Krisztinával. Felesége is irogatott Képlaky Vilma név alatt; a költő nem sok volt benne, annál több az egyéniség, édes, okos teremtés, ki nyugodt gyöngédséggel fogadta el rokona szerelmi vallomását. Kissé habozott, mert Szemere mulatós ember hírében állt, de javulást igért menyasszonyának.* Nagy dáridóval ülték meg esküvőjüket s esküvő után Szemere visszavonult falusi kastélyába. Kazinczyék féltették, hogy egészen felesége uralma alá kerül, s ez munkásságának árt.* De ha Szemere könyvespolczán feledte néha könyveit s nem írta halommal baráti leveleit, bizonynyal megért annyit családi boldogsága.
Levele Kazinczyhoz (1813 augusztus 17-kén).
Kazinczy levele Döbrenteihez (1816 január 15-ikén).
Kölcsey meglátogatta s Szemeréék tárt karral fogadták. «Itt gyönyörű víg napokat éltünk, de égi háborúval vegyest». Szemeréék vidámsága Kölcseybe is életet öntött. De nem értette meg senki. Szerelmes kezdett lenni, de hogy kibe, nem találták el. Nem olvashatják ki az egész kalendáriumból. A harmadik nevet is elhallgatva sorozza a másik kettőhöz. Azt mondja, hogy nem azért tépte el Álmosdon a rózsalánczokat, hogy Péczelen újakba verje magát.*
Önéletrajzában.
«Zivataros nyári éj után, tiszta kellemes reggel szokott lenni.» A szerelem ábrándjai után eljött a munka ideje. A két fiatal ember, a melancholikus és a boldog, fölkelt, szétnézett a világban és dolgozni kezdettek együtt. Tömérdek tervük és eszméjük volt, kedvük és munkabírásuk is hozzá s most épen imádott mesterüket, a nagy Kazinczyt dobálta meg valaki. Ők megvédték és megtorolták ketten.
22. SZEMERE PÁL.*
Szemere Pál arczképe. (45. l.) A Beöthy-féle Képes Magyar Irodalomtörténet 1. kötetéből való.
Ez a támadás a híres «Mondolat» volt. Régi ellentétek ütköztek itt össze, nemcsak a nyelvújítás és az orthologia. A nyelvújításnak meg kellett történnie előbb-utóbb. A nyelv ősi tisztasága régen odavolt, a melyen Pázmány, Zrinyi, Nádasdy írtak. De már Zrinyi is deák, török és horvát szavakkal keverte írását, mert szegény volt a magyar nyelv.* Azóta még inkább azzá lett. Mikor Bessenyeiékkel új lendületet vett az irodalom, elmaradott, elromlott nyelvvel kellett élnie. Ismeretes dolog, hogy Kazinczy egyik vonalon annyit használt a nyelvnek, a mennyit ártott a másikon. Követői még inkább. Igazi nyelvi ismeretek nélkül s egészen sutba hajítva a történelmi fejlődést, reformálták a magyar nyelvet. Később a nyelv egyre tisztult, de tömérdek hibás szót már szentesített az irodalom s a közhasználat. Ezek mind régi dolgok s nemcsak a nyelv tisztasága volt a támadás oka. Az orthologia egyik főfészkében, Debreczenben, gyülöletes volt a Kazinczy személye. Ezeknek a vastagnyakú, vasfejű kemény magyaroknak nem volt eléggé magyar a széphalmi literátor, erős vallási érzésüknek ellene volt a szabadkőműves költő. Hite szerint kálvinista, szívében pápista, egész lelkében istentelen – ők így hitték legalább. Ellene volt a Dunántúl nagy része is. Haragudtak Kazinczyra, ki Révai-párti volt, mikor ők Verseghy-pártiak voltak. Ez a két ellentétes ember mindkettő heves és kíméletlen volt s szította a tüzet Verseghy megnyerő egyénisége a rideg és kemény Révaival szemben.* És a Dunántúl egyik bálványa, Kisfaludy Sándor se szerette Kazinczyt. Összehúzott szemöldökkel néztek egymásra, mert a fényes katonatiszt, a gazdag nemes úr nem szórta a tömjént Kazinczynak s Kazinczy, a ki dictator akart lenni, irgalmatlanul lebírálta a Kisfaludy regéit. Bizony ebben is sok a salak.
A «Szigeti veszedelem» előbeszédében.
Kazinczy így jellemzi Révait (Arankához, 1789 október 20-ikán).
Szentgyörgyi József debreczeni orvosdoktor (Kazinczy jó barátja, becsületes, lelkes ember) a túlzó nyelvújítókat egy kis tréfás füzetben gúnyolta ki. Kivált Barczafalvi Szabó Dávidot támadta meg, Kazinczy ellen fordulni esze ágában sem volt. A kis füzet csodálatos hamar terjedt s Veszprémben Somogyi Gedeon ebből állította össze a «Mondolatot». Megékesítették egy durvametszésű czímképpel, a hol a poéta szamárháton törekszik a Parnassusra. A szabadkőművesek jelképe (lepke és a háromszög), megjelenési hely (Dicshalom, Széphalomból torzítva), az ajánlás (Zafyr Czenczinek) Kazinczyt támadták benne egyenesen a nyelvújítók egész sátorával, belekeverve Berzsenyi Dánielt is.
Paródiát írni elrontott szavakból nem lehetett nehéz munka. Csakhogy e kis munka összes humora ebből is áll. 102 oldal, nagyon gyér nyomással, mégis hosszú és unalmas. De nem is lehetett máskép. A humor mindig csak fejlett irodalom gyermeke. A népben gyakorta van valami őshumor, de irodalmi kifejezésre csak később jut. A szatira, a szellem pajkos játéka még inkább kivánja a kifejlett irodalmat. Ma ez csak irodalmi emlék. 1813-ban azonban tele szájjal kaczaghattak rajta, akár a mint a szamarat meglátták, akár a mint a szöveget olvasták, a kép nekik ügyes volt s a szatira szellemes.
23. A «MONDOLAT» CZÍMLAPJA.*
A «Mondolat» (47. l.) és a «Felelet a Mondolatra» (49. l.) czímlapmásolatait a Beöthy-féle Képes Magyar Irodalomtörténetből (I. kötet) vettük át.
Kis szótárt is csatoltak hozzá a «szorgszerények által termesztett új szókból». Sokat ezek közül az orthologusok találtak hozzá. Másfelől felvettek egész helyesen képzetteket is, mint: czímereslevél, képmutató, őrmester stb. és tömérdek olyant, a mi azóta vérébe ment át a nyelvnek. Mindegy. Szívesen megkaczagták nagyon sokan.
Kazinczy elég méltósággal viselte el a támadást.* Percznyi fölpattanásában ugyan a «marha» s a «fattyú» szókat is tollára veszi, de nem szitkokban keresett bosszút. Azt írja, nem zavarja nyugalmát. Okos ember volt s hogy elejét vegye a gúnynak s a bántó részvétnek, maga terjeszti a «Mondolatot». Kérdezgeti barátait, mit szólnak hozzá. Önérzetének jól esik, hogy barátai föl vannak háborodva. És minő barátok! Az egész új Magyarország az övé, csak a maradi tábor van ellene. Szentgyörgyi elhült, mikor látta, mi kerekedett ki az ő tréfájából és hosszas mentegető levelet ír mesterének. Kazinczy nem is haragudott érte. De hiúsága is meg-meglegyezi s hűséges Kis Jánosának megírja, a mit gondol: így támadta meg Sokratest is Aristophanes. «Palma sub pondere crescit.» Csak az érdekli, hogy ki lehetett a főbűnös ebben a támadásban s kedve telik benne, hogy mások is azt gyanusítják, a kit ő: Kisfaludy Sándort. Kazinczy büszkén emeli föl fejét. Az ő arcza tiszta, a másik pirúlhat miatta. A gyilkosok! Berzsenyi keserű megvetéssel ír Kazinczynak. Ne törődjék vele Kazinczy, a gonoszság csak bolondság s azzal vége van. Ő is nagy mondásokkal dobálódzik; a nagy és igaz mind így jár: Sokrates, Seneca, Cato. Sok naivság van mindebben, de szép az a ragaszkodás, a mit a Kazinczy emberei mutatnak.
Levelezése XI, kötetében.
Kazinczy helyesen cselekedett, hogy nem maga felelt reá. Ekkor volt Kölcsey Szemerénél s ekkor élte – szép szavaival szólván – «tiszta reggelét» szíve hánykódásai csendesültével. Felhő nem járt még az égen. Ekkor írták Szemerével a «Feleletet».
Helmeczytől mindjárt kérnek egy sereg nyelvészeti munkát s alapos tanulmány után látnak munkához. Nem sietnek vele, mint talán az alkalom hozta volna magával. Az igaz, hogy akkor még lassú kerekeken forgott minden. Kölcsey áttanulmányozta (le is fordította utóbb) Jenisch pályairatát a nyelvek természetéről. Teljes fegyverzettel lépett síkra, mint rendesen. A lágy, a szelid, érzelgős Kölcsey kemény és kíméletlen volt mindig, ha az igazságért vívott.
A «Feleletnek» is az a hibája, hogy rövidségében is hosszú. Erőltetett és durva volt a humora mind a kettőnek, pusztán efemer értékű pasquillusok. Nem tudjuk kiválasztani, mennyi benne a Kölcseyé és mennyi a Szemeréé. Van benne valami bizarr, mikor a komoly, merengő költő a csörgősapkát rázza. Kazinczyért Somogyit állítja pellengérre, még származását is kigúnyolja s két, hozzá intézett levélben jó gorombán bánik el vele. Korbácsot is emleget. «A búsongó Ámor» a főrész benne, de elég gyönge, a «Mondolat» még mindig mulatságosabb. Jobban sikerültek a «Felelet» azon részei, a hol az elmaradt, parlagias magyarokat csúfolja ki, s az orthológiát s a debreczeni iskola erőltetett rímű költeményeit parodizáló versek. Kölcseyék ezt bravuros technikával faragták ki: a szatir Zrinyi-versekben beszél, hol csak az e magánhangzó fordul elő, a lant meg valóságos kínrímekben. Egészben véve a szelleme mégis magasabban jár, humora valamicskét mégis gazdagabb, mint a másiké. Ez is elterjedt, akár a tűz. Az ütközetet a kaczagók tábora dönti el s a «Feleleten» harsogóbban kaczagtak és többen. Kazinczy mellé állt az irodalom. Ő maga győzött, a Kölcsey neve pedig ismeretes és népszerű lett. Tovább dolgozott, mert nagyon sok volt még a tennivaló.
24. A «FELELET A MONDOLATRA» CZÍMLAPJA.
A Kölcsey élesebb szeme és borúsabb lelke korántsem nézte olyan örömmel a magyar irodalom dúsan zsendülő vetését, mint Kazinczy. Burján volt az, kalászszal vegyest. Ide bírálat kell, recensió.
Kazinczy is nagy recensens volt, megkritizálta magát Himfyt is, s leveleiben tömérdek bíráló megjegyzést osztogatott széjjel. A formát finomabban senki sem tudta magyarázni, szertehasogatni, mint ő. De Kölcseynek ennél több kellett, ő lelket akart a kritikában, hogy mélyedjen el a megbírált író egész egyéniségébe s magasabb, általánosabb szempontokból ítéljen. Kiválasztott egy népszerű költőt, Csokonait. Valaha bálványa volt, de már nem az. Megírta a bírálatot róla s beküldötte Döbrenteinek: adja ki az «Erdélyi Múzeumban». «Csokonai meghalt, Csokonai biografusra vár… Recensiómban psychologiai festéseket fog valaha az olyan biograph találni, ki őtet közelebbről nem ismerte».* Döbrentei nem merte kiadni. «Erdély Kazinczyja» nem volt az az ember, ki nyiltan szembe mert volna szállni a közvéleménynyel.
Levele Döbrenteihez (1815 márczius 6-ikán).
1817-ben indult meg a «Tudományos Gyüjtemény». Előszavában emlegették a szerkesztők, milyen nagy szükség van valahára egy nyugat-európai értelemben vett szemlére. Nem volt határozott iránya a folyóiratnak, de a kor színvonalán állott. Azt írta egyik czikkében: «Ritka tudomány már ma az, a’ meljbe a’ magyar nyelv is, a’ mennyire tehetségétől telik, belé nem vágott volna, legalább nagyoló fejszéjével, ha még köszörületlen a’ bárdja.» Túlnyomó része történelmi volt: fejlődő nemzeteknek mindig ez a legelső tudománya. Fessler volt ugyan még a magyar história fő kútfeje, de a czikkek nem is éppen rosszak. Horváth János veszprémi kanonok a régi magyarokról ír tanulmányokat, deákos műveltséggel és jóízü magyaros előadással. Kazinczy is ír belé többször. Meszlényi Ignácz meg pendíti a jobbágyság fölszabadítása eszméjét. Sok czikk vall művelt emberre és okos főre. Olyasféle hatást tesz az egész, mint a Sándor István «Sokféléje» vagy az Aulus Gellius «Attikai éjszakái» a római korban. Kezdetleges újság, egy halmaz ismeret rendszertelenül, de mennyi tanulás és buzgóság! Napok és éjszakák gyümölcse s ma már csak történelmi emlék.
25. A «TUDOMÁNYOS GYŰJTEMÉNY» CZÍMLAPJA.*
A «Tudományos Gyűjtemény» czímlapja. (51. l.) A Nemz. Múzeum könyvtárának példányáról való.
Ide kerültek a Kölcsey recensiói: az első Csokonairól, a másik Kis Jánosról, a harmadik Berzsenyiről. Sok az igaz a Csokonairól írt bírálatban s az egésznek valami olyan irodalmi színvonala van, a mit abban a korban másnál hiába keresnénk. Kölcsey az első magyar kritikus. Ám kemény és kíméletlen volt itt is, mint mikor a «Mondolatra» felelt. A beállítás – Csokonai élete költészetéhez viszonyítva – igen jó s ismerte a költőt, mikor azt írja, hogy ő még fejlődött volna, ha meg nem hal élte virágában. Rámutat a hatásra, a mi Csokonai költészetét erősen jellemzi: a Földi nehézkes és erős magyarságára s Blumauer vigyorgó satyrarczú poésisére. Szerencsés a párhuzam Bürger és Csokonai közt, s elismeri Csokonai szilaj erejét a «Dorottyában» (geniális szökdelések – a hogy ő nevezi), kiemeli, hogy népies dolgai a legjobbak, s hogy könnyen verselt és faragatlanul.
De itt is van az éremnek hátlapja. Kölcseynek az erős népiesség éppen úgy visszás volt, mint Kazinczynak. A népies érzéke teljesen nem hiányzott egyikből sem, de mindketten meg akarták nemesíteni. Jellemző, hogy mi lett Csokonai két verséből, mikor Kölcsey próbaképen átdolgozta. A természetesség esett áldozatul. A realitást még nem értették meg, pedig Goethén tanultak lelkesedni. Kölcseynek Csokonainál nagyobb költő volt Himfy, sőt Virág, sőt Dayka.
Mindez hagyján. Ízlés, hagyomány, körülmények ide kötötték Kölcseyt, túlpartra nem szabadulhatott. De nagy kérdés, hogy így írta volna-e meg Csokonairól szóló bírálatát, ha nem cselekszi ugyanazt Schiller Bürgerrel, a németek népies költőjével? És a Kölcsey kíméletlensége legalább is szokatlan volt akkor, mikor csak úgy szórták egymásnak a tömjént. Csokonai nem nagyobb, mint Kölcsey írja, hanem a környezete volt kisebb, a mibe Kölcsey belésülyeszti. S hogy Schiller nyomán haladjon tovább is, megírja a Kis János recensióját. Schiller is megírta a Matthisson bírálatát, magasztalván ezt a czukrosvíz költészetet, mert ez emelkedett, a míg Bürger közönséges volt.
Csatlós nem volt urához hívebb, mint superintendens Kis János Kazinczy Ferenczhez. Szerény és becsületes ember volt. Paroláját adja, hogy nem tart örök dicsőségre számot. Visszaemlékezései nagyon tisztességes és nagyon egyszerű gondolkozású embernek vallják, versei pedig a legközépszerűbb költőnek, a ki csak magyarul írt.
Hogy Kölcsey Csokonait megbírálta, azon nagyon sokan megütköztek, olyik merésznek, másik irígynek tartotta a bírálót, de a költőnek magának mindegy volt már, ő már megértette a «kérdések kérdését.» De megbirálta a nagy Berzsenyit is és Berzsenyi még java erejében volt, mikor olvasta Kölcsey recensióját. A mikor Kölcsey borongós kedvvel írta, hogy nem való még a magyar irodalomnak kritika, nagyon igazat írt. A Kazinczy mosolygó arcza és baráti kitárt karjai máshoz szoktatták az írókat. Kölcsey és Berzsenyi összeütközésében sok a személyi motivum, de megvan az elvi ellentét is.
Berzsenyi tisztelője és barátja volt Kazinczynak, de nem egészen az ő világában élt. Kazinczy, Kölcsey, Szemere, Döbrentei európai műveltségű emberek voltak, míg Berzsenyi typikus magyar erényeiben, hibáiban.* A Dunán túl is hallották és értették az új szellem fuvallatát, a mely megteremtette a magyar irodalmat. Gróf Festetics György volt itt a Maecenas, a ki szívesen hívta a gyönyörű Balaton vize mellé az írókat, tudósokat. Jó barátja volt Berzsenyi, mint Maecenasnak Horatius s mint a római költő – mestere és bálványa – ő is szívesebben vonult el falusi magányába, a somogyvármegyei Niklába. Olvasott ember volt ő is, kis ujjában volt Horatius, forgatta a német költőket és aesthetikusokat, de a magány s természetes nehézkessége valami parlagi magyarságot adtak egész lényének. Költészetének van filozófiai tartalma is s maga kedvetelve hívta magát remetének, de se remete nem volt, se különcz, ellenkezőleg vérbeli typusa a dunántúli magyar földesúrnak. Valódi szittya őserő lobogott benne s mivel nem volt csata, a hol buzogányt forgasson, deákos virtusokban tombolta ki magát: elpaskolt egy pár németet s kedve telt benne, hogy első szeretőjét elájulásig ölelgette.* Született úr volt s bárha nagyurakat ódákban énekelt meg, egynek se volt hízelgője s egyiktől se várt semmit. Csak az igaz magyar lelkesedés hevítette annyira. Verseiben valami keleties színpompa uralkodik s valami aczélos ereje a kifejezésnek. Horatiust utánozza sokszor és Matthissont igen ritkán, mindamellett teljesen eredeti és zamatosan magyar.* Határozottan első költője a maga korának.
Váczy János (Berzsenyi Dániel, Budapest, 1895) terjedelmes monografiájában az életírók szokásos hibájába esik: pontos adatokból idealizált képet ad.
Kazinczynak írja (1811 márczius 13-án).
Demek Győző (Matthisson hatása irodalmunkra. Budapest, 1891) nagyon túloz. Fájdalom, az e fajta művek elég gyakoriak irodalmunkban, melyek eredetiségét ostromolják.
26. GR. FESTETICS GYÖRGY.*
Gróf Festetics György arczképe. (54. l.) Kininger rajza után Weiss egykorú metszete.
27. BERZSENYI DÁNIEL.*
Berzsenyi Dániel arczképét (55. l.) Barabás rajza után Axmann József metszette.
Mikor föl-fölnézett a fővárosba Vitkovicsékhoz, személyisége nem keltett olyan hatást, mint költeményei. Úgy látszik, nem egykönnyen barátkozott, lassan melegedett föl ismeretlenek között, mint a falusi ember rendszerint. Kazinczy hamar barátkozott s áradozva öntötte a szót s ezt hívei is eltanulták, az egy Kölcseyt kivéve. Az elhízott, hatalmasbajuszú, izmoskarú, nehézkes Berzsenyi prózai volt kissé poétának. Feleségét teljes egyszerűségben vette el s abban is hagyta,* a mi nagy ellentét volt szemben Kazinczyval vagy Szemere Pállal, kik minden gondolatukat megosztották feleségükkel. Szemere nem nagy elragadtatással ír róla Kazinczynak (1810 ápr. 27). Berzsenyi Kotzebueért lelkesedik Schiller rovására s a Bihari muzsikáját magasztalja. (Jellemző, hogy ezt Kölcsey nem érti. A «Feleletben» is az elmaradott magyarok sajátságául említi, hogy a czigányért és magyar nótáért bomolnak.) Aztán bort hozat és váltig itatja vendégeit. Kölcsey egy szót sem szól, csak merően nézi Berzsenyit egy szemével.
Kazinczynak írja (1809 márczius 12-ikén).
Mind ennek része van a Kölcsey bírálatában. A személyi tekintet az ő igazságos ítéletét is megtévesztette néha. Szemere egy szonettjét lebírálta, azt hivén, hogy a Helmeczyé s viszont dicsérte, mikor tudta már: ki írta. Aztán Kölcsey szigorú kritikus volt s már únta a Kazinczyék sok magasztalását.
Általában véve sokat tépelődött s lassan, emésztő kínok között jegeczesedett ki. Fájt neki az igazság, a mit kimondott és soká habozott, mielőtt kimondotta. Így volt ez a Berzsenyiről írt bírálatával is.
Elismeri Berzsenyi nagy erejét, lángolását, fantáziáját, tiszta világnézetét. Poétai karakterét raphaeli lélekkel nyomta ki e sorokban:
«Emmi! nékem sem fedi szívemet jég.
Láng az éneklő, heve forr dalában;
Ömledező bőség, magasabb csapongás
Önti ki lelkét.»
Láng az éneklő, heve forr dalában;
Ömledező bőség, magasabb csapongás
Önti ki lelkét.»
KÖLCSEY CSEKEI DOLGOZÓSZOBÁJA.*
Kölcsey csekei dolgozószobája. (56. l.) A mult század közepén készült metszet után.
A Kölcsey éles szeme mindig meglátott valamit s akármit írt, soh’se vetett ürességet a papirra. E sorok valóban jellemzők és sokat adnak a Berzsenyi karakteréből, bár nem mindent. Sok igaz van gáncsaiban is. Szemére vetette Berzsenyinek üres dagályát, szűkkörűségét, sok gyönge ifjúkori s mégis kiadott versét, a külső formával való visszaélést és költőietlen tájszólásokat. A dagály vádja alapos s az is igaz, hogy Berzsenyi költészete már megállapodott, végképen kiforrott. Mégis így bánni el egy Berzsenyivel rideg és túlzott ítélet volt, mert a dicséret mintegy oda van dobva a kritika élére, hogy annál erősebben kövesse a gáncs s a végső hang is az, mert gúnyosan fejezi be a bírálatot. A mai szempontból se lehetne így beszélni Berzsenyiről, akkor meg egyenesen anachronismus volt.
Berzsenyit egyszerűen az epe öntötte el. Nem is érezte jól magát, hidegláz emésztette s kocsija is fölborult vele.* Eszébe jutott a szótlan fiatal költő, a ki így mert vele bánni. Haragja egész bárdolatlanul tört ki s szidta a félszeműt, a garázda sophistát, mint a bokrot. Cseppet se volt méltóságos. Felelni akart rá s nekifeküdt az aesthetikusoknak, különösen Jean Paulnak és Homenak, hogy megadhassa a méltó választ Kölcseynek. Kazinczy bizonyos fölénynyel nézte a vitát s csendesítgette a haragvó költőt.* Bizonyára sokan voltak, kik nem adtak igaza Kölcseynek, de Berzsenyi maga rontotta el a dolgot válaszával.
Kazinczynak írja (1820 deczember 13-ikán).
Levelei Berzsenyihez (1817 október 12-ikén és október 18-ikán).
Hetet-havat összehord benne s fő védekezése az, hogy dicséri és védi a saját verseit, a mellett meg a Kölcseyéit szidja, mintha az a dologhoz tartoznék. Egy és másban neki is igaza van, p. o. mikor fejtegeti, hogy minden költőnek egyénisége határozza meg tárgykörét s egyéniség mutatkozik abban is, hogy kinek mik a kedvencz tárgyai. De ez is igazi szóáradatban és személyeskedésekkel megtüzdelve van elmondva. Döbrentei is beleszólt a vitába Berzsenyi mellett. Ki akarta békíteni Kölcseyvel. Kölcsey igazi gavallér hangon felel rá: «Én őtet nagy költőnek hittem és hiszem… Bennem epe nincs… Berzsenyi ellen neheztelést nem tartok.» (1831 okt. 21.) Most már ő kerekedett fölül végképen.
Ám akaratlanul tönkretette Berzsenyit. Elborult kedvében nem tudott írni többet olyan pazar színben csillogó, ragyogó ódákat, hanem vénülő fejjel az aesthetikára adta magát és írt dilettans czikkeket a kritikáról, a verselésről, vergődött agyonsebzett hiúságában, meggyűlölte még Kazinczyt is.*
Döbrenteinek írja 1831 október 5-ikén (Szemere-Tár, XI. kötet).
Kölcsey munkáival, egyéniségével tekintélyt szerzett magának, de ő nem örült ennek. Áldozatok estek körülötte. Mikor 1836-ban Berzsenyi meghalt, már sok idő elmult és sok megváltozott. A szigorú fiatal kritikus szőke fürteit kitépték a futó esztendők. A Berzsenyi ravatalánál eszébe jutott pályája kezdete, a csalódások, a melyekre a mult megtanította s a nagy ódaköltő, a kinek életét úgy megkeserítette. Az igazságért tette, de igazság volt-e az? És ha az volt, megérte-e?
Lehiggadt szenvedélylyel tette le a koszorút Berzsenyi sírjára fenségesen egyszerű és szép emlékbeszédében. Igazi engesztelő áldozat volt az. Micsoda magas szempontok és mennyi mély melancholia! Jellemzi a kort, a melyben Berzsenyi élt és írt, a fejlődő költészetet, a fejlődő kritikát. Ő nagyokat akart bírálni s az eredmény Berzsenyi elnémítása lett. «Ősz gyermek, számláld el a hasznot, mi ifjúkori tettedből származik! Korodra akartál hatni?… Árnyéka az elköltözöttnek, sírod felett zeng az engesztelő szózat! Nem sokára követlek tégedet, s a maradék írói harczainkat nem fogja ismerni; s neveinket békés gondolattal nevezendi egymás mellett, ha korunk énekeseire visszaemlékezik. Emberek valánk; miért szégyenelnők azt? Az élet útai keresztüljárnak egymáson.» A fájdalom végigkíséri Kölcsey egész pályáját, vele járt, mellette ült, vele aludt, már megszokta.
Felét elmondta panaszainak, felét eltemette. Minden arra mutat, hogy Kölcseyben sok ambitió volt, bárha keveset szólt felőle. Kiérezni minden leveléből, hogy tudta a maga értékét. Írói sikerei aligha elégítették ki; bántotta, hogy tolla is sebet vág. Magánélete se volt vigabb.
28. AZ «ÉLET ÉS LITERATURA» CZÍMLAPJA.*
Az «Élet és Literatura» (59. l.) és Vályi Nagy Ferencz Homér-fordításának czímlapjait (62. l.) a Nemz. Múzeum könyvtárának példányairól vettük.
Péczelről nem Álmosdra tért vissza, hanem Csekére, Szatmár vármegyébe, Ádám öcscsével együtt. Vele jött «a hypochondria sötétsége» is.* Valamit hasonlított a lelki állapota Széchenyiéhez: a folytonos önkínzás és vergődés, mint a haldokló madárnál. De Széchenyinél a fő ok az idegek agyonhajszolásában rejlett, míg Kölcsey agyára a lusta melancholia feküdt rá s vágyai, reményei tárgytalanul haltak el.
Önéletrajza.
A Szemeréék laka volt az egyetlen világosság. Mikor 1815-ben Szemere meglátogatta, fölélénkült. A látogatás eredménye Homeros fordítása lett. Kölcsey elővette a minden költők ősét s lefordította az I. éneket egészen, a II-at és III-at töredékesen. Ebbe is belefáradt.
A magány kísértetekkel van tele. Ott lakik a tettvágy, a dicsvágy, az önbizalom hiánya, a kétség, a tépelődés, Mind eljártak Kölcseyhez. Gyönge volt és ábrándozó, tehát elhagyta magát. Képtelen volt még a tettre. Szeretett volna Pesten élni, de erre se tudta magát elszánni, mert félt, hogy mérsékelt anyagi viszonyai nem engedik. 1817-ben mégis Pestre ment s ott volt négy hónapig. Nem talált vigaszt az ottani élénkebb életben. Lassanként elhagyta a hit és a lelkesedés. Harmincz esztendőn inneni fiatal ember létére túlontúl okos volt már és mindennek észrevette a sötét oldalát. Kazinczy se volt már az, a ki valaha: az, a kinek áhitattal írogatott Debreczenből, az, a ki mellett ifjúi hévvel tört lándzsát a «Mondolat» miatt. Akkor még valami felsőbb lénynek nézte, a ki írók és műveik fölött járt. De e nagy ember valójában igen gyönge volt, hizelkedők rontották el jó fülét és kedélyét. «Kopott pénzhez hasonló sima társalgó»* kellett neki s Kölcsey nem tudott, nem akart az lenni. Anyagi bajok meggátolták, hogy Pesten maradjon. Vigaszt merítni visszatért a régi forráshoz: Lasztóczra ment Szemeréhez. Együtt voltak megint s kicserélhették eszméiket újfent. A lassú évek alatt is történt egy és más az irodalomban s ők lovakat akartak fogni a Múzsa szekerébe, hadd törjön előre. Szemere folyóiratot indított meg, az «Élet és Literaturát.» Kazinczy háromszor is benézett hozzájuk.* Bókokat akart hallani az öregedő gyermek, kellemetes, édes beszédet és kiárasztani sok új olvasmánya, sok új eszméje tartalmát. Érezte, hogy köré fűződik az új magyar irodalom és a nyelvújítás. De már se Kölcsey, se Szemere nem nézte a régi szemmel. Kölcsey megmutatta neki Homeros fordítását. A mester nem volt elragadtatva tőle.
Kölcsey szavai.
Kölcsey önéletrajza.
A mai olvasónak ez a munka ismét csak irodalmi emlék, de azon kor igényeihez mérve, jó dolog volt. Harminczhat év mulva jött ki a Szabó István Iliasa, becsületes, lelkiismeretes munka s jól olvasható a maga korában. Ma már az sem élvezhető. Makacs philologusok ma is a Voss zászlójára esküsznek, pedig az ma már elavult, akkor meg új volt s érthető, hogy Kölcsey is az ő modorában kezdett Homeroshoz. Fordítása sok helyt magyartalan s visszaél a verselés szabadságaival. De Kölcsey üres sohasem volt, itt is tett valami jelentőset: a nyelvnek régiességet akart adni, ősi, egyszerű, régies ércznyelvet, a mi visszavigyen a pásztorok és harczosok naiv világába. Kölcseynek nem sikerült, de megmutatta az utat, a mit később Arany János annyi dicsőséggel futott meg.
Kazinczy magát kivált a műfordításban hitte nagynak, bár Kölcsey és Szemere tisztán látták hibáit. Nyelvbeli újításait nagyon merészeknek találták.* Valóban Kazinczy messze is ment már. Kölcsey Lasztóczról három levelet írt neki, olyan szépen és becsületes őszinteséggel írta meg egykori mesterének, hogy: «édes Uram Bátyám, ne értsen félre…», szeretettel, ragaszkodással figyelmeztette Kazinczyt gyöngéire, úgy mint írót, úgy mint embert. A dictatort hiúságán sebzette meg s ezzel megnyilt az örvény köztük, bár még nem volt látható, mint a Sully-Prudhomme «Törött vázáján».
U. o.
Vályi Nagy Ferencz is fordítgatta Homerost s Kazinczy neki megmutatta a Kölcsey kisérletét. Szegény Vályi Nagynak nem volt meg az az öröme, hogy nyomtatásban lássa meg fordítását, meghalt előbb. Csak azután jelent az meg s Kölcsey megütközve vette észre, hogy Vályi Nagy több sort szó szerint átvett az övéből. A halott ellen nem akart nyersen föllépni, de a maga igazát követelte. Szemerét szólította föl, hogy a «Tudományos Gyüjteményben» tegye közzé a plágiumot. Szemere habozott, tartott Kazinczytól, a kinek része volt ebben s előbb vele közölte a dolgot. Kazinczy nem jött zavarba, szokott édeskés modorában azt felelte, hogy Vályi Nagy oly szépnek találta a Kölcsey fordítását, hogy csupa tiszteletből átvette, különben se sokat vett át. De Kölcsey ezzel nem érte be s Kazinczynak az egész vita végtelen roszszúl esett. Az «Élet és Literatura» 1826-iki évfolyamában végre Szemere közzétette az összes idevágó levélváltást. Az utolsó szó a Kölcseyé volt: Fáj neki Kazinczyval pörben lenni, «a ki ifjúsága reggelén barátságával ajándékozta meg». «Kezemet nyújtom az engesztelésre s literátori pályánk első bajnokáért kevesebbet tennem nem lehet.»
29. VÁLYI NAGY FERENCZ HOMÉR-FORDÍTÁSÁNAK CZÍMLAPJA.
Ez nemes szó volt s látszólag megtörtént a kibékülés. Valójában soha. Kazinczy nem tudta megbocsátani.
A Kölcsey lelke fenekén is maradt némi neheztelés. Bántotta ez a mérhetetlen hiúság és a felsőbbség, a mit Kazinczy a műfordításokkal szemben tanúsított. Pedig ő se volt igazi jó műfordító: agyonfaragta, nyeste, szépítgette az eredetit. Kölcsey kikeresett egy Pindaros-ódát és sorról-sorra kimutatta, mivé tette a Kazinczy fordítása. De a bírálat hangja nyugodt és méltóságos és nem is adta ki, csak a Kazinczy halála után. Nem akart bántani többé senkit.
30. PEST 1821-BEN.*
Pest 1821-ben. (63. l.) Blaschke rézmetszete Schams Ferencz «Vollständige Beschreibung der Kgl. Freystadt Pest in Ungarn» (Pest, 1821) cz. művében.
Lasztóczról Szemerével együtt jött föl Pestre. Minden áron ott szeretett volna maradni, de nem volt lehetséges. Lelke egész feketévé lett. Már klastromot is szivesen választott volna. Pár havi vívódás után hazament. Előfogatot nem kapott, csónakot bérelt s a Bodrogon hajózott Tokajig. Tél volt, ünnep előtti idő. Karácsony előtt egy nappal ért haza Csekére.*
Önéletrajza.
Ádám öcscse rossz gazda volt s jószágait nagy zavarba hozta. Kölcsey most már el nem mozdulhatott. Elborította a magány a szó szoros értelmében. Se társaság, se kultura, semmi. A gazdaság nem érdekelte. Ádámot szerette ugyan, de az ő társasága nem kárpótolta veszteségeiért. Így élt kilencz évet (1818–1826).*
Ez esztendők adatai mindvégig önéletrajza nyomán.
Cseke szép helyen fekszik. Egyfelől a Tisza foly, másfelől a Túr; egyfelől nagy erdők, másfelől nyílás esik s a látóhatárt a máramarosi hóbérczek szegélyezik. Földje fölösen terem mindenféle vetést, kaszálója hasznos szénát ad, legelője bőséges. De kora tavaszkor a Tisza gyakorta kiárad s szürke habjával borítja el a zöldelő határt. Szép, de vad és magányos.* A Kölcsey-ház tekintélyes nemesi lak volt, öt szobával, előszobával és előcsarnokkal, tágas udvar és kert.*
Kölcsey levele Kállayhoz (1815 október 7-ikén) és Szirmai Antal: Szatmár vármegye. II. kötet (Buda, 1810).
Müller és Vahot Nagy Képes Naptára 1857.
És folyt tovább a költő lelkében a tépelődés és önkínzás egyre mélyebben, egyre erősebben. Valódi kolostor volt számára a Kölcsey-porta. Úgy élt, mint egy barát. Se bor, se pipa, se társaság, semmi szórakozás, semmi mulatság. Érett férfi korában elpirult, ha sikamlós anekdotát hallott.* A mi kevés vidámság volt benne, ez évek alatt belé kellett fagynia. Volt egy év, mikor az udvarból se ment ki. Olykor estétől hajnalig járt föl és alá a szobában, néha dolgozva egy keveset mellette, néha csak gondolatait kergetve és léptei zaját hallgatva. Közben egy-egy csésze fekete kávét vagy teát ivott, ha bágyadni érezte testét-lelkét. Olykor hajnalban feküdt le és délfelé kelt föl. A szobalevegő s az álmatlan éjek aligha használtak neki, de különben nagyon rendesen élt s úgylátszik, szervezete is jó volt, mert sohase betegeskedett. Teste gyönge volt, mert se vadászat, se lovaglás, se gyaloglás nem edzette, haja korán kihullt, hajdan erős hangja tompává mélyült,* de egész valója szívós volt s lelke a folytonos szenvedés alatt is ép maradt s arra hivatva, hogy valaha igazán lobogjon.
Obernyik Károly: Kölcsey Ferencz házi körében (Munkái, IV.).
Hogy ifjú korában erős, csengő hangja volt, Kállay írja (i. m.), de Kossuth már tompának mondja (Pesti Hirlap 1842 105. szám).
Nem zordult el. Ez időben magához hozatta testvére leányát, Kölcsey Lenkát. A gyermek volt egyetlen időtöltése, ki még beszélni is alig tudott. Nem panaszkodott a családi élet hiánya miatt, de úgy látszik, szerette a gyermekeket.
1823 végén Ádám megházasodott s ettől fogva Ferencz még zárkózottabban élt. «Ismét szíváldozatokat követett el magán.» Visszaadta Lenkát, pedig végtelen fájt neki. Az áldozat szinte rögeszméjévé lett.
Folyt tovább a magányos élet. Jellemzők gondolatai:* «Az ég … szívet, mely így gyötörje magát, mint az enyém, talán még senkinek sem adott. Érzem, ez engem megemészt előbb-utóbb. Hadd emészszen. Oly időket élünk, melyekben sokáig lenni nem óhajtunk.» Egyszer megigérte, hogy elmegy valahová. De addig két-három óra van. «De sok történik azalatt, míg fájáról egy alma leesik. Nem bizonyos, ha megyek-e?»
Önpanaszok. (Munkái, X.)
Következett egy olyan esztendő, mikor már az udvarra se ment ki. A melancholiának is több fajtája van. Sok melancholikus szereti és keresi a szabad természetet s a kék ég, zöld fa mindig enyhítő hatással van a kedélyre. Kölcsey kevéssé élvezte a szép vidéket, pedig költő lévén, tudott volna benne gyönyörködni. A bezárkózott embernek hosszúk az esztendők, akár a fogolynak. Odakinn folyik a munka: vetés, szántás, cséplés, aratás, szüret – aztán a tél következik, a hosszú nehéz esték, aztán újra tavasz, mikor a szellők lendültével az ember vére is megcsörren egy kicsit – az ablakon keresztül látni, mikor derül az ég, aztán mikor vég nélkül csepereg az eső, néha éjetszaka is látni, hogy rajzolódnak csillagok az ég boltjára és a holdvilág be-benéz az ablakon. Egy évben háromszázhatvanötször lesz virradat és este és ez a sok virradat és este mind odabent éri a költőt a szobában, a négy fal között. És semmi elfogadható oka se volt rá. A lélek bágyadtságából folyik a test petyhüdtsége s lesz egyszerre testi-lelki baj.
1826 telén Szemeréné a közeli Surányba jött s kényszerítette Kölcseyt, hogy menjen vele. Szemeréék mindig a Kölcsey jó angyalai voltak. Újból életre kelt. Kilencz év alatt keveset olvasott és sokat gondolkozott s ez a végtelenig mélyítette örökké szenvedő lelkét. Most kiragadva a magányból, érni kezdettek a magány gyümölcsei: a két jó barát tervelt, dolgozni kezdett. Kölcsey szónoki pályája itt kezdődik. Szemere humoros dolgokra biztatja, sőt már drámát kezdenek írni. Odakint is tavasz volt újra. De Kölcsey újból kiragadja magát a baráti körből és hazamegy.
Sötét esztendeiben csodás a vonzódás, a mit Szemeréék iránt táplál. Majdnem több a barátságnál, de megfejthető a magányosságból és Kölcsey rendkivül finom kedélyéből. Szemeréné talán még erősebben hat rá, mint az ura. Néha ők is váltanak levelet. Szemeréné kedves és bátor hangon biztatja és korholja Ferit, az ő csüggedő barátját.*
Szemeréné levelei Szemere Pál munkái közt. I.
Kölcseyt még jobban odakötötte Szemeréhez ez a kis szőke asszonyka.* Valami halvány gyanú villan föl az emberben, hogy nem a Vilma neve volt-e az a név, a melyet elhallgat Szemere előtt is, a ki szívét Péczelen kapta meg? Vagy a másik, a ki benne mindent ébresztett, a mi barátság és becsülés?* Mikor Szemeréné nem sokkal utóbb (1828) meghalt, Kölcsey gyönyörű, elégikus hangú emlékbeszédet ír róla «Vilma» czímmel. Szilajnak nevezi benne szíve fájdalmát s örök emléket akar emelni Vilmának. Vilma intette vissza őt az elsülyedésből… «A te lényed szeretetből volt szőve … A sokaság nem fog engem érteni … Mi gondom nekem a sokaságra? Az én szívem legszentebb, legtitkosabb érzelmei csak lelkem rokonai előtt nyílnak fel».
Szemere levele Kazinczyhoz (1813 augusztus 17-ikén).
Önéletrajza.
Távol legyen tőlem a gondolat, hogy azt akarnám állítani, hogy Kölcsey tudatosan szerelmes volt legjobb barátja feleségébe. De a Kölcsey magányosságban túlfinomodott lelke megérthetett olyan rezgéseket is, a miket más nem ért s ő maga se tudott volna kifejezni. Ő, a ki a szerelmet csak könyvből ismerte, olyan eszményi formában érezhette a hatást, a mit az asszony áraszt a férfira, hogy rázkódás se történt keblében. Tiszta maradt, mint a harmat, csak az ideál közelléte vonzotta és adott rúgót bágyadó lelkének… De még így is messze megyek…
Ez évek alatt írta versei java részét.
